LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI XXVII (1988)

LIETUVIŲ KALBA IR BILINGVIZMAS

ALOYZAS VIDUGIRIS

AZ ETNOLINGVISZTIKAI KAPCSOLATOK FEJLŐDÉSE PELESA ÉS A KÖRNYEZŐ VIDÉKEK TÉRSÉGÉBEN

A litván–belarusz határvidék jelenlegi nyelvi helyzete a litvánok és belaruszok között évszázadokon át zajló etnolingvisztikai kapcsolatok fejlődésének eredménye. Mind a Belarusz SZSZK északnyugati, mind a Litván SZSZK délkeleti peremvidékén sok a közös vonás, eltekintve a köztársaságok mai határa által okozott különbségektől. E határvidék egyik alapvető közös jellemzője a lakosság hasonló etnikai és nyelvi összetétele. Hasonlóságukat a vidék egykori közös múltja, valamint a közös történelmi-politikai, gazdasági és kulturális-ideológiai viszonyok alakították. A szóban forgó határ két oldalán, a széles határvidéki övezetben ma is szorosan és intenzíven érintkeznek egymással a litván és belarusz nyelvjárások, azok irodalmi változatai, valamint az orosz nyelv; nem is szólva az itt olykor még előforduló más nemzetiségű emberekről és csoportjaikról. A délkelet-litvániai hasonló etnolingvisztikai helyzetet már tárgyalták (Vidugiris, 1983, p. 46–61). Most az etnolingvisztikai kapcsolatok fejlődését kívánjuk valamivel részletesebben bemutatni a Litván SZSZK-hoz közvetlenül csatlakozó peremvidéken, amely csaknem a Dubičiai és Dieveniškės-félszigetek közé ékelődik. Ez a Belarusz SZSZK Grodnói területének északnyugati részén fekvő mai Varenava járás, amelynek délnyugati része – Pelesa és Ródūnia környéke – különösen foglalkoztatja a nyelvészeket.

A második világháború előtt a mai Varenava járás nagyobb része – olyan régről ismert vidékek, mint Asava (amelyet olykor az egykori híres Aradnõs-birtok nevéről neveztek el; vö. Sinodus, 1744, p. 63), Benekáinys, Nočia, Pelesà, Ródūnia, Varenãvas (régi nevén Balatna, -õs) – Lida járáshoz, kisebb része pedig – Armoniškiai és Kaulėliškiai környéke – az Ašmena járáshoz tartozott. Az első világháborúig a Vilniusi kormányzóság részei voltak, a két világháború között pedig a Novogrudoki vajdasághoz tartoztak. Az egyházi közigazgatási beosztás szerint az említett neveken nevezett plébániák a Ródūniai esperességhez tartoztak (Sinodus, 1744, p. 42–64). Pelesà, amely hosszú ideig a Ródūniai járáshoz és plébániához tartozott, 1637 óta ismert járási központként. A környék kulturális központjává azonban csak a 20. század elején vált, amikor 1908-ban ide helyezték át az iskolát Pilitūnų faluból. Az 1553-ban említett pelesai templom (Ochmański, 1972, p. 70) minden bizonnyal Senosios Pelesos birtokán épült, majd a birtokkal együtt elpusztult, mivel a mai (Naujosios) Pelesa falu csak 1917-től lett a plébánia központja, és 1924-ben itt kezdték meg egy kőtemplom építését.

E nyelvjárások sajátosságai és földrajzi fekvése korán felkeltették számos ország kutatóinak figyelmét. Több mint egy évszázaddal ezelőtt – először 1886-ban, majd ismét 1893-ban – Eduard Volter felkereste Armoniškių, Benekáinių és Kaulėliškių környékét, és feljegyezte jellegzetesebb hangtani és alaktani sajátosságaikat,

21

retesnių žodžių (Wolter, 1895, p. 173—187). 1895 m. Asavõs ir Žirmūnų apylinkėse (iš Aradnõs, Grubėnų, Lapotiškių, Pãradnio, Puodžiū, Zaniūnų ir kitų kaimų) medžiagą rinko garsus norvegų slavistas Olafas Brokas. Turėdamas jautrią klausą, jis gerai aprašė šių apylinkių lietuvių šnektų vokalizmą, konsonantizmą, morfologiją, pateikė nemažą pluoštą tarminių tekstų (Broch, 1958, p. 1—71). Tačiau reikia pasakyti, kad O. Brokas čia pirmiausia vyko tirti vietos baltarusių tarmes (Broch, 1957) ir tik paskui, užgirdęs, kad minėtų kaimų žmonės kalba lietuviškai, pradėjo užrašinėti ir lietuvių kalbos faktus. Tai buvo labai novatoriškas tyrimo būdas, o paskelbti darbai yra visapusiškai vertingi ir dabar.

1906-ban Jonas Jablonskis Benekainių környékére látogatott, ahol különféle szavakat és kifejezéseket jegyzett fel (Jablonskis, 1906). A két világháború között az említett vidékekről számos értékes népköltészeti szöveget gyűjtöttek (Tautosakos darbai, 1938, t. 4, p. 1—301). Különösen sok népköltészeti anyagot gyűjtött Juozas Aidulis, aki a Ródūnia környéki Sklodoniai faluból származott. Miután Lengyelország diplomáciai kapcsolatot létesített Litvániával, 1938 nyarán a szótárkészítők, Napalys Grigas és Juozas Senkus érkeztek ide szavakat gyűjteni, a vilniusi Elena Samaniūtė-Otrembskienė segítségével (Grigas, 1938, p. 404—406).

A háború utáni időszakban az első dialektológiai expedíció már 1952-ben megérkezett ide J. Senkus vezetésével. A nyelvészek – J. Senkus, N. Grigas, Monika Sapijanskaitė-Kuosienė, Jonas Paulauskas és Adelė Laigonaitė –, valamint Jurgis Dovydaitis néprajzkutató az „Atlaso medžiagos rinkimo programą” című, a litván nyelvatlasz anyagának gyűjtésére szolgáló program alapján vizsgálták Armõniškiai, Asavõs, Benekáinių, Kaulėliškių és Varenãvo környékének beszédmódjait.

E nyelvjárások kutatását különösen Juozas Balčikonis professzor szorgalmazta. Különféle segítőkkel többször is bejárta Varenava járás számos litván faluját. Szavakat és helyneveket gyűjtve igyekezett több nyelvészt bevonni ebbe a munkába. O. Brok nyomdokain járva összegyűjtött egy csokorra való tényt és szöveget, majd elküldte Oslóba Christian Stangnak, aki közzétette őket (Stang, 1960, p. 337—339). E vidék litvánjainak igazi pártfogója Tadas Ivanauskas professzor volt.

A leghosszabb ideig – mintegy három hétig – az 1959-es dialektológiai expedíció tartott; ennek során a fent említett program alapján Armõniškių (ismételten), Nočios, Pelesõs és Ródūnios környékének beszédmódjait vizsgálták. Emellett 1957-ben, 1958-ban és 1963-ban egyéni gyűjtőmunka is folyt Asavõs, Benekáinių, Pelesõs, Ródūnios és Žirmūnų környékén. A nyelvjárási anyagot ekkor Dalia Gargasaite, Aldona Jonaitytė, Bronys Savukynas, Jonas Šukys, Aloyzas Vidugiris és Vytautas Vitkauskas gyűjtötte. A megjelent munkák közül J. Šukys Ramiškonių nyelvjárásáról szóló leírása (Armõniškių környéke; Šukys, 1960, p. 177—189), valamint a nyelvjárási szövegek gyűjteménye (Chrestomatija, 1970, p. 396—402) a legértékesebb. Emellett némi tájékoztatás is megjelent a litván nyelv használatáról ezeken a vidékeken (Vidugiris, 1959, p. 242—245), valamint az 1959-es expedíció eredményeiről (Grinaveckienė, 1960, p. 191—194).

1971-ben litván dialektológusok, szótárkészítők, helynévkutatók és néprajzkutatók átfogó expedíciója dolgozott itt, amelyben a következők vettek részt: a szótárkészítők közül Antanas Balašaitis, Kazys Eigminas, Irena Erm anytė, Kazys Pakalka; a helynévkutatók közül Aleksandras Vanagas, Marytė Razmukaitė, Vitalija Maciejauskienė; a dialektológusok közül Jonina Lipskienė

22

és Aloyzas Vidugiris, a néprajzkutatók közül Juozas Aidulis, Kazys Grigas, Bronė Kerbelytė, Vanda Misevičienė, Leonardas Sauka, Norbertas Vėlius stb.

1974–1976-ban Rodūnia és Pelesa környékén a moszkvai, vilniusi és minszki nyelvészek komplex expedíciója zajlott, amelyben részt vett a moszkvai Vlagyimir Toporov, Tamara Sudnik (szervező és vezető), Lida Nevskaja, Tania Civjan, a vilniusi Aldona Jonaitytė, az egykori minszki Valerijus Čekmonas stb. E vidék etnolingvisztikai kapcsolatait egy egész kötetnek szentelték: „Balti–szláv etnolingvisztikai kapcsolatok” (1980). A kötetben említést érdemelnek a Pelesa és Rodūnia környékével foglalkozó munkák: T. Sudnik tanulmánya a Pelesa környéki nyelvi helyzetről és annak történetére vonatkozó egyes adatokról (Судник, 1980, с. 181–191), A. Vanagas tanulmánya az ottani víznevekről (Ванагас, 1980, с. 192–201), V. Vitkauskas munkája a rodūniai nyelvjárás néhány sajátosságáról (Виткаускас, 1980, с. 202–205), V. Čekmonas írása a pelesai litvánok és a belarusz fonetikai interferenciájának problémájáról (Чекман, 1980, с. 206–226), A. Jonaitytė tanulmánya a kultúrnövények elnevezéseiről a pelesai nyelvjárásban (Йонайтите, 1980, с. 227–244), L. Nevskaja munkája a Pelesa környéki temetkezési szokásokról (Невская, 1980, с. 245–254) stb.

Az utóbbi időben Laima Grumadienė és Kazimieras Garšva is bekapcsolódott e peremvidék litván nyelvjárásainak, valamint nyelvi helyzetének és dinamikájának kutatásába. Az úgynevezett frontális dialektológiai vizsgálatokat V. Čekmonas folytatja aktívan. 1986-ban a Litván Nyelvi és Irodalmi Intézet filológuscsoportja érkezett Pelesa és Rodūnia környékére, hogy nyelvészeti, szociolingvisztikai és folklóranyagot gyűjtsön: K. Eigminas, K. Garšva, L. Grumadienė, N. Laurinkienė, A. Romančiuk és A. Vidugiris.

A balti és szláv nyelvek közötti kapcsolatok problémája iránti érdeklődés növekedésével több szociolingvisztikai kutatásra is szükség van. A nyelvi és etnolingvisztikai kapcsolatok alakulását rendszerint meghatározó társadalmi tényezők tárgyalása nélkül ma már egyetlen komolyabb nyelvkontaktus-kutatás sem nélkülözhető. Minél több és részletesebb ilyen kutatásra van szükség, mert a litván–belarusz határvidék etnolingvisztikai kapcsolatai hétmérföldes léptekkel változnak. A nyelvi kapcsolatok szinkrón vizsgálatának számos híve ma, e vidékekre látogatva, nehezen tudja elképzelni, hogy régebben itt sok minden egészen másképp lehetett. Nem egy litván nyelvész több mint 30 év távlatából tekinthet e vidék nyelvi helyzetére. Ez idő alatt (a cikk szerzője 1955-ben, 1956-ban, 1957-ben, 1958-ban, 1963-ban, 1968-ban, 1971-ben, 1984-ben és 1986-ban járt itt) e vidék etnolingvisztikai kapcsolatainak mozaikjában nemcsak mennyiségi, hanem minőségi jellegű, hatalmas változások is történtek.

Pelesa környékét ma a litván–belarusz kétnyelvűség szigeteként tartják számon, amelyet belarusz települések vesznek körül (Судник, 1980, с. 181). Hagyományosan a következő falvakat sorolják Pelesa környékéhez: Dubiniai, Druškininkai (Senieji és Naujieji), Leliušiai, Lelionys, Lipkūnai, Paditvys (t. Padzityvš || Padzvicyš), Pamedė, Pavalakė (néha t. Paulakė), Pelesà (t. Pelasà) – a legnagyobb falu (1976-ban 195 házhelye volt), Piliūnai, Senieji Smilginiai, Slabadà, Surkantai, Varlai. Korábban más közeli falvak is e környékhez tartoztak: Bartašiūnai, Kargaudai, Klaišiai, Kūrkės, Lūnkai, Navikai, Vigōnys (Słownik, 1886, p. 935).

23

T. Sudnik szerint Pelesa kis térségében mintha egykori egységes nyelvi helyzet különböző időbeli változásokon átesett szakaszai találkoznának: a litván nyelv teljes kihunyásától (Smilginiai, Leliušiai és különösen Pamedė), amikor a litván nyelvet, s így a kétnyelvűséget is csupán a legidősebb lakosok őrizték meg, a kétnyelvűség minőségi és mennyiségi szempontból is ingatag egyensúlyán át (Pelesa, Piliūnai, Dubiniai) a litván nyelv valódi, szinte érintetlen túlsúlyáig (Pavalakė, Senieji Druskininkai). Egészen a közelmúltig (körülbelül 15–20 évvel ezelőttig) e séma alapján lehetett jellemezni az egész Varėnavas járás nyelvi helyzetét.

A mai Varėnavas járás nyelvi helyzetének kialakulását részletesebben is át kell tekinteni, nemcsak e nyelvjárások kutatói, hanem azok az olvasók miatt is, akiket már régebb óta érdekel e litvánok sorsa. Annál is inkább, mert a kontrasztok és a bekövetkezett változások ellenére sokuk emlékezetében a korábbi nyelvi helyzet mintha épen maradva tovább élne, gyakran fájdalmas tiszteletet ébresztve a múlt és a hagyományok iránt.

A litvánok és belaruszok kapcsolatai kétségtelenül nagyon régiek, és azokba az időkbe nyúlnak vissza, amikor a két nyelv még nem különült el véglegesen a balti, illetve a keleti szláv nyelvcsoportból. Általában véve a litván etnikai területek délkeleti határa sohasem volt világos és állandó, mivel itt egymás mellett, sok helyütt pedig vegyesen éltek litvánok és belaruszok. A népesség keveredése és az asszimiláció következtében ezért ez a határ a litván etnikai elem rovására változott (Jakubovskis, 1921, p. 4–5). A Pelesa menti szakaszon azonban ez a határ konzerválódott, és a XIV–XVI. század óta alig változott (Зинкявичюс, Гаучас, 1985, с. 174–176).

A litván és szláv nyelvek intenzív érintkezéséről Pelesa és Rodūnia környékének víznévrendszere is tanúskodik. A kutatási eredmények szerint (Ванагас, 1980, с. 192–201) a legrégebbi réteget a balti víznevek alkotják, míg a szláv réteg jóval újabb, egy része pedig egészen új keletű. Emellett komoly történeti (Ochmański, 1972, p. 83–89) és nyelvészeti (Судник, 1980, с. 184–189) érvek szólnak amellett, hogy Rodūnia és Pelesa környékén poroszok, illetve a Bartából, Skalvából és talán Pamedė vidékéről érkezett, hozzájuk közel álló telepesek telepedtek meg. Ez utóbbi körülmény hozzájárulhatott ahhoz, hogy Pelesa környékén tovább fennmaradt a litván falvak összefüggő csoportja, mint másutt. A természeti viszonyok is szerepet játszhattak ebben: délkeletről, délről és délnyugatról széles mocsarak, valamint az azokon átfolyó Ditvôs- és Pelesa-folyó, a hajdani Pelesa-tó stb. választották el Pelesa környékét a belarusz falvaktól.

Sajnos a körülmények és az idő megtették a magukét. Fokozatosan, különösen a lublini unió (1569) után, amikor előbb a földbirtokosok, majd a városiak is elpolonizálódtak, a helyi belarusz nyelvjárás – amely hasonlított a lengyelhez – nemcsak a külső, hanem a belső érintkezés nyelvévé is vált. A litván parasztoknak, akiknek a nyelvét lealacsonyítóan kezdték megítélni, túl nehéz volt a felsőbb osztályok képviselőitől lengyelül megtanulniuk. Emellett a XVII–XVIII. századi háborúk és pestisjárványok után a kihalt litvánok helyére több-kevesebb lakos költözhetett ide a keleti szláv területekről. Az a részük, amely nem vált litvánná, később katalizátorként hathatott a helyi lakosság asszimilációjára.

A XIX. század közepétől a litván nyelv a délkeleti peremvidékeken rendkívül gyorsan kezdett visszaszorulni. Ez a hullám először a keleti peremvidéket érte el, Vilniusszal, a litván fővárossal, majd Vilniusból rendkívüli gyorsasággal terjedt minden irányba, különböző városokat, kisvárosokat és környéküket is elérve. A litván nyelv sok helyütt itt szinte azonnal csak…

24

az előző nemzedék nyelve volt, az ifjúság pedig szláv nyelvekhez folyamodott. Ez egybeesett a lengyel nemzeti mozgalom fellendülésével, és ezzel összefüggésben a cári hivatalnokok itt rendkívül intenzív akcióba kezdtek az orosz nyelv és az ortodoxia erősítésére. A cári hivatalnokok és a lengyel orientációjú földbirtokosok, valamint papok között fellángoló befolyási harc kettős iga alá görnyesztette a litván parasztokat. A természetes asszimilációhoz hozzájárult az állam, az egyház, a földbirtok és az iskola által előmozdított kényszerű asszimiláció.

A korlátlan befolyásukkal élő papok mindvégig a lengyel egyházi hierarchiának voltak alárendelve, amelynek központja Lengyelországban, Gnieznóban volt (a vilniusi püspökség később, ténylegesen mind a mai napig a łomżai érsekséghez tartozott). A lengyelek által irányított egyház legfontosabb feladata nem annyira a hit terjesztése, mint inkább a lengyelség terjesztése volt. A keleti szláv ortodoxiával szembeállítva a katolikus vallást lengyel hitnek („polska wiara”) kezdték nevezni, a katolikusokat pedig lengyeleknek tekintették. Emiatt sok lakos, aki családjában kizárólag litvánul beszélt, és olykor még szlávul sem tudott, lengyelnek kezdte tartani magát.

Az 1831-es, illetve az 1863–1864-es felkelések során a litván nemzeti értelmiség megfogyatkozott erőit szétszórták vagy megsemmisítették. A latin betűs sajtó betiltása lényegében a litván sajtó teljes betiltásával ért fel. Ezért a litván nemzeti mozgalom, amely idejében támogathatta volna a bizonytalan öntudatú litvánokat, jelentős késésben volt.

Hogy milyen ütemben ritkult és tűnt el e vidék litván nyelve, az a XIX. század első feléből származó adatoknak a XIX. század végi és a XX. század eleji adatokkal való összevetésével látható. 1827-ben P. Kėpenas (Кеппен, 1827, с. 94) a Vilniusi Egyetem professzora, A. V. Pelikan, valamint D. Poška litván író által gyűjtött adatokra támaszkodva azt jelezte, hogy a Lydai járásban a vilniusi járás határától Žirmūnaiig beszélnek litvánul. Ezt az információt megerősítik a vidéket jól ismerő történészek, M. Balinskis és T. Lipinskis is (Baliński M., Lipiński T., 1846, 251, 264): a Lydai járásban a Ditvė folyó mentén, Žirmūnai környékén, Benekainysban (akkoriban a benekainysi járáshoz nemcsak Varenavas, hanem a mai Butrimonys környéke is hozzátartozott, amely a Litván SZSZK területén van), Balčininkai és Eišiškės környékén (az Eišiškės környéki Kalesninkai akkoriban a Lydai járáshoz tartozott), sőt Lydán túl, a Nemunasig is beszéltek litvánul. Azt, hogy Lydán túl is éltek litvánok, a mai kutatások is megerősítik (Гаучас, Видугирис, 1983, с. 39, 41; Зинкявичюс, Гаучас, 1985, с. 175). 1867-ben a Lydai járásban A. Ričich adatai szerint (Риттих, 1875) a litvánok a teljes népesség 21,3%-át, vagyis mintegy 26 000 főt tették ki, bár térképén Pelesa környékét a belaruszok lakta területhez sorolta (vö. még: Гаучас, Видугирис, 1983, с. 44).

A XIX. század második felében és a XX. század elején a litván–belarusz nyelvhatárnak legalábbis Pelesa térségében (a Pelesa-birtokig) a Pelesa folyót tekintették; keletebbre a Rōdūniai és Žobalatėi (Užūbalis) plébániák határát a Ditvė folyóig, majd a Ditvė mentén felfelé, aztán keletebbre az Asavõs folyót (valójában attól délebbre, távolabb — A. V.) Geranainiai irányába (Киркор, 1858, с. 120–121; Корева, 1861, с. 287; Bieliński, 1893, p. 528; Карский, 1962, с. 385–386).

Miközben a XIX. században a Vilniushoz közelebb eső vidékek viszonylag gyorsan elszlávosodtak, a Lydai járás északi részének litván jellegét hangsúlyozták.

Vienas iš „Geografinio žodyno“ (Słownik, 1882, p. 142) autorių, rašydamas apie Aradnõs dvarą, kuris įėjo į Asavõs parapiją, pažymi, kad visi parapijos gyven-

25

lakói származásuk szerint tiszta litvánok, akik mindmáig egymás között litvánul beszélnek. Az ilyen beszámolók azonban ritkák voltak. A XIX. század végi és a XX. század eleji litván sajtóban leggyakrabban a litvánok kényszerű elszlávosítása miatt aggódtak és tiltakoztak. Aggodalomra valóban volt ok. A délkeleti litván nyelvterület, amely egykor viszonylag összefüggő volt, a falvak eltérő ütemű elszlávosodásával súlyosan erodálódott. Ez világosan kitűnik az 1890-ben Plater által gyűjtött és Anonimo által feldolgozott statisztikából (Anonim, 1898, p. 62—67); erre támaszkodva J. Rozvadovskis (Rozwadowski, 1904, p. 93) elkészítette a litván nyelv elterjedésének térképét. A térkép meglehetősen hozzávetőleges volt, mert a litván nyelvhasználatra vonatkozó adatokat Benekainys, Šalčininkai és Varenavas környékének számos falujából nem gyűjtötték össze, vagy az adatok hiányosak voltak. Mivel a litván–belarusz határ menti széles sávban a helyi lakosok közül sokan két- vagy háromnyelvűek voltak (a földbirtokok és majorok szomszédságában nemesi falucskák települtek meg), és bizonytalan, többnyire ingadozó nemzeti öntudat jellemezte őket, J. Rozvadovskis által megrajzolt, a litván nyelvhasználat határát jelölő vonalakat is csak hozzávetőlegesnek, viszonylagosnak kell tekintenünk.

A Lydai járás összefüggő litván nyelvterületén Eišiškės és Pabarė környékét, valamint néhány falut Eišiškės és Nočia, illetve Saltoniškiai között, ahol a XIX. század második felében gyorsan terjedt a belarusz nyelv, J. Rozvadovskis a belarusz területhez sorolta. Ezzel mintegy elválasztott egy nagy litván nyelvű félszigetet a fő litván területtől. Ezért egyes kutatók a térképen félszigetként ábrázolják ezt a tömböt (Карский, 1903; Verбickis, 1911), mások pedig szigetként (Rozwadowski, 1914; Матулянис, 1902, c. 45—46).

Hogy az említett félszigeten a litván nyelv már nem minden faluban volt uralkodó — sok helyütt a fiatalok már belaruszul kezdtek beszélni —, az már a Plater által gyűjtött anyaghoz fűzött megjegyzésből is kitűnik: Armьoniškių környékének délkeleti részén „az öregek litvánul beszélnek, a fiatalok — belaruszul” (Anonim, 1898, p. 62). A Ródūniai plébánián a litván mellett már más nyelveket is használtak. Egy tudósító beszámolója szerint már a XIX. század végén a Ródūniai plébánián „a parasztok litvánul beszélnek, a nemesek — lengyelül, litvánoknak nevezve magukat. Némely litván eloroszosodott, sajátos zsargonban beszél félig oroszul, félig lengyelül, vagy ahogy ott mondják, „egyszerűen” (po-prostu), azaz „parasztosan”. A litvánok csak otthon beszélnek litvánul, másutt pedig vagy lengyelül, vagy „po-prostu” (Б- c, 1895, c. 497). Értékes E. Volter megjegyzése: „A Lida járásban a lengyelesedett nemesek litvánokon való gúnyolódása ellenére mégis hallani litván éneket és a litván nyelvet mint otthoni nyelvet. A litvánok (vagy talán az ősi jotvingok) három nyelven beszélnek: a felettesekkel oroszul vagy „po-prostu”, azaz belaruszul, a pappal lengyelül, egymás között pedig litvánul, hangosan, amikor senki sem nevet. Még nyilvános összejöveteleken is lehet litván beszédet hallani” (Вольтер, c. 66).

A. Plater és Anonimo hiányos statisztikája a Lydai járásban 16 634 litvánt vett számba, vagyis az összes (137 025) lakos 12,1%-át. Az 1897-es általános népszámlálás valamivel több litvánt, 17 702 főt rögzített, arányuk azonban alacsonyabb volt: a 196 444 fős teljes falusi népesség 9%-a. Ezzel szemben a lengyelek aránya csaknem négyszeresére nőtt (1,2%-ról 4,2%-ra). Úgy tűnik, a litván–belarusz kétnyelvűek és

26

az 1897-es népszámlálás idején a litván, belarusz és lengyel háromnyelvűeket nagyobb arányban a szlávokhoz, különösen a lengyelekhez sorolták.

Pelesa környékén a jobbágyság eltörlése után valószínűleg a szabad parasztok és a nemesek falvai kezdtek elszlávosodni: Bartašiūnai, Slabadà, Surkantai stb. Ezért már 1890-ben a környék 1723 lakosából 1421-et litvánnak, 302-t pedig belarusznak és lengyelnek jelöltek (Anonim, 1898, p. 64—66).

A helyi lakosság elpolonizálódása, akárcsak általában az elszlávosodás folyamata, akkoriban a litván nyelv valamennyi délkeleti peremvidékén igen hevesen és lendületesen zajlott. Nyelvváltáskor a kétnyelvűség szakasza olykor meglehetősen rövid volt. H. Turska szerint (Turska, 1939, p. 33—34) az idősebb nemzedékhez tartozó litvánok nemegyszer felnőttként tanulták meg a szláv (lengyel vagy belarusz) nyelvet, és kezdték kizárólag azt használni.

Másfelől ugyanebben az időszakban Litvániában erőteljesen növekedett a litván nemzeti öntudat is. Ez a folyamat Litvánia nyugati részén kezdődött, ahol jobban elterjedtek a Kis-Litvániában illegálisan nyomtatott könyvek és újságok. Emellett 1904-ben a cári Oroszország adminisztrációja, tartva a forradalmi mozgalomtól, kénytelen volt feloldani a könyvek és újságok latin–litván betűkkel történő nyomtatásának tilalmát, 1906-ban pedig engedélyezni, hogy az iskolákban külön tantárgyként litván nyelvet tanítsanak. Ettől kezdve a litván sajtó legálisan segíthette honfitársait. Egyre több litván értelmiségi jelent meg, akik tevékenységükkel hozzájárultak a litván nemzeti tudat erősítéséhez. A templomokban egyre gyakrabban tartották litván nyelven az istentiszteleteket. A litván nemzeti mozgalom fellendülése az etnolingvisztikai folyamatok alakulására is hatással volt. Az első világháborúig azonban ez a fellendülés leginkább Suvalki, Kaunas kormányzóságának nagyobb része, valamint részben Vilnius kormányzósága területére terjedt ki.

A litván nemzeti mozgalom fellendülésével összefüggésben különösen fokozták tevékenységüket a lengyel orientáció képviselői – a helyi földbirtokosok, az értelmiség, a vilniusi püspökség vezetősége, valamint a papság egy része –, akiket a helyi lengyel sajtó széles köre támogatott (Gintautas, 1910, p. 197—206). Mivel az egyháznak döntő befolyása volt az etnolingvisztikai folyamatok alakulására, minden módon akadályozták a litván papok tevékenységét és a litván nyelvű istentiszteleteket (1905-ben, 1910-ben, 1913-ban, 1915-ben és más években az általuk támogatott, elpolonizálódott helyiek a litván nyelvű istentiszteletek alatt verekedéseket provokáltak Asavojėban, Benekainysben, Nočiojėban, Ródūniojėban, Varenavėban és másutt), a litván plébániákra lengyel orientációjú papokat neveztek ki, az aktívabb litván papokat pedig üldözték, és tisztán szláv plébániákra száműzték. Jelentősen csökkentették a litvánok felvételét a vilniusi szemináriumba (Viltis, 1908, p. 130). A polonizálók emellett rágalmazták a litván nyelvet, pogánynak nevezték, és igyekeztek azt a gondolatot elültetni, hogy a litván nyelv nem illik művelt emberhez.

Nemcsak a litvánokat polonizálták, hanem a belaruszul beszélő katolikusokat is. Utóbbiak különösen könnyen magukévá tették a lengyel nemzeti öntudatot. Ezért a litvánok körében nemcsak a lengyel, hanem a belarusz nyelv használatát is ösztönözték.

A XX. század elején zajló etnolingvisztikai folyamatok vizsgálatához fontosak a helyi népszámlálás adatai, amelyeket 1909-ben a helyi közigazgatás gyűjtött össze az úgynevezett Nyugati Orosz Terület 9 kormányzóságából (Viltis, 1909, p. 90, 92, 94 96). Az adatok a főbb nemzetiségek – a litvánok, a lengyelek, a zsidók és az oroszok – létszámát adják meg. Az utóbbiak (vagyis az oroszok) számába az oroszokat, az ukránokat és a belaruszokat együttesen vették bele, de vallás szerint különítették el őket. Az 1909-es adatokat nem a használt nyelv alapján gyűjtötték, ahogyan

27

1897-ben, ám a nemzeti önazonosság alapján, ezért ez a két adat nem hasonlítható össze egymással. Összevetésük azonban más szempontból érdekes, mert megmutatja, hogyan terjedt a lengyel nemzeti önazonosság a litván–fehérorosz határvidéken mind a litvánul, mind a fehéroroszul beszélő katolikusok körében.

A Lydai járásban nagyon kevesen vallották magukat litvánnak: mindössze 4238-an, vagyis 2%-uk (a 211839 falusi lakosból). Feltehetően közülük sokak számára megtisztelőbb volt lengyelnek vallani magukat, akiknek száma gyorsan nőtt (1890-ben – 1580, vagyis 1,2%, 1897-ben – 8298, vagyis 4,2%, 1909-ben – 12462, vagyis 5,9%). Sok kétnyelvű litván azonban, akiknek anyanyelvét és nemzetiségét folyamatosan kompromittálták, nemzeti hovatartozása tekintetében bizonytalan volt, és a népszámlálók az állam hovatartozása alapján az oroszokhoz (vagyis a fehéroroszokhoz) sorolták őket.

Az említett Lydai vidék, amely korábban még meglehetősen litván jellegű volt, az első világháború előestéjére már erőteljes fehéroroszosodásnak indult. A korabeli litván sajtó hozzávetőleges beszámolói szerint Armõniškių, Asavõs, Butrimonių, Nočios, Ródūnios és Varenãvo plébániáiban a helyi lakosság mintegy 2/3–3/4-e beszélt még litvánul, Kalesninkųban – 1/2-e, Benekainiųban és Eišiškėsben – 1/3–1/2-e, Geranainiuose és Kaulėliškėse – 1/3-a (más adatok szerint akár 1/2-e), Trakėliuose, Žirmūnuose és Žõbalatėben – 1/4–1/3-a, Lydában – 1/5-e. E plébániák templomaiban a litván nyelvet vagy egyáltalán nem használták, vagy kiszorították; csak néha tartottak még litván nyelvű prédikációkat. Nagyon kevés litván újság jutott el ide.

Úgy tűnik, hogy a litván nemzeti mozgalom visszhangja nem jutott el időben az itteni falvak többségébe. Ahol pedig megjelent ez a fellendülés, ott nagyon későn kezdődött, és csak a litvánabb, összefüggően fennmaradt falvakat érintette (például Pelėsa és Ramaškõnis környékét, valamint néhány elszigetelt települést – Plikiai, Sklodoniai stb.); lakóik közül is inkább csak egyeseket, nem mindenkit, másutt talán csak néhány családot. Ez azonban elegendő volt ahhoz, hogy a litván nyelv itt-ott napjainkig fennmaradjon. Ahhoz, hogy a szlávosodás nem mindenütt azonos ütemben ment végbe, hozzájárulhattak az itt – ha csak rövid ideig is – tevékenykedő litván kulturális szereplők: tanítók és haladóbb szellemű papok (Ziminskas, 1931, nr. 80, 105–106; 1944, nr. 51, 68, 119; Gustaitis, 1942, nr. 178). Kétségtelenül szerepet játszott Litvánia államának újjáalakulása is.

Az 1920–1939 között az összes délkelet-litvániai területet megszálló burzsoá Lengyelország itt ténylegesen megkezdte a rendszeres elnemzetietlenítési politika végrehajtását: mindenütt a lengyel nyelv használatát követelte, korlátozta a litván sajtót és az amatőr művészeti tevékenységet, bezárta a nagy erőfeszítésekkel létrehozott, működő litván iskolákat. 1931–1932-ig a mai Varenavo járás területén működő mind a 37 magánkézben lévő litván iskolát bezárták, 1936-ig pedig az ezek helyén létrehozott olvasótermeket is. Emellett Asava környékén három új litván iskola létrehozását kérték, ám engedélyt nem adtak az alapításukra. A litván iskolákat fenntartó parasztokat gyakran börtönbüntetéssel és más bírságokkal sújtották, a tanárokat üldözték. A litván gyermekeket arra kényszerítették, hogy lengyel iskolákba járjanak, a távolmaradókat pedig megbüntették. Az armoniškiai, asavai, benekainiai és róduņiai templomokban teljesen megszüntették a litván nyelvű istentiszteleteket, a litván papokat pedig terrorizálták. A litván nyelvű istentiszteleteket 1947-ig csak a pelesaiak tartották fenn: külön templomot építettek.

28

A XX. század első negyedének végéig a Ródūniai járást még meglehetősen litvánnak tartották. Sok helyi lakos állítása szerint itt még a lakosság mintegy 75%-a tudott litvánul, de a többség, közömbös lévén, úgy tűnik, igen gyorsan magáévá tette a lengyel öntudatot.

Az etnolingvisztikai viszonyok alakulásának nyomon követéséhez érdekes adatokat szolgáltat O. Chominski 1928–1933-ban összeállított térképe. Csak a mai Varėna járás területén még száz olyan falut jelöltek, ahol akkoriban a lakosság 100%-a és 10%-a közötti arányban beszéltek litvánul. Ez azt jelenti, hogy azok a falvak, ahol csak egyes családok vagy személyek beszéltek litvánul, nem kerültek fel a térképre. A térkép szerint a litvánul beszélők összlétszáma körülbelül 6000 (véleményünk szerint ennek legalább egyharmaddal, ha nem kétszer annyinak kellett lennie). Ebből is látható azonban, hogy a korábban inkább öntudatuk szerint elszlávosodott helyi litvánok most gyorsan nyelvileg is elszlávosodtak. A fiatalabb nemzedéket, úgy tűnik, már többnyire szláv nyelven tanították beszélni. Ebben döntő szerepet játszottak a lengyel iskolák. Jelentős szerepe volt a lakosság tanyákra való széttelepítésének is. Korábban a sorfalvas település jó iskolája volt a litván nyelvnek mind a betelepülők, mind pedig a vegyes házasságokból származó gyermekek számára, akik otthon nem tudtak időben megtanulni litvánul. Így az idősebb nemzedék képviselőinek többsége már nem adta tovább anyanyelvét a fiatalabb nemzedéknek. Ez a helyzet 1939-ig állt fenn, amikor a vidéket a Belorusz SZSZK-hoz csatolták.

A háború és a háború utáni évek során sok litvánt, gyakran egész családokat irtottak ki a fehér-lengyel bandák (Armia Krajowa), amelyek különösen a tudatosabb litvánokat terrorizálták. Ettől kezdve sok litván egymás között lengyelül vagy legalább belaruszul kezdett beszélni. Hagyománnyá vált, hogy a litván családokban legalább egyvalaki lengyelnek vallotta magát. Mind e, mind más okok miatt 1945–1958 között meglehetősen sok litvánul beszélő ember emigrált Lengyelországba.

Mindezen események ellenére, amelyek döntő jelentőségűek voltak e vidék etnolingvisztikai viszonyainak további alakulására nézve, a háború utáni években litvánul beszélőket még meglehetősen széles körben, csaknem egész Varėna járásban lehetett találni, különösen az idősebb és a középgenerációból. Régtől fogva litvánul tudó helyieket még olyan falvakban is találtak, amelyeket Anonimas és O. Chominski kizárólag szlávként jelölt meg. Ez nem is meglepő, hiszen akkoriban litvánul tudni inkább szerencsétlenség volt, mint szerencse.

Az alábbiakban körzetenként és nyelvtudás szerint soroljuk fel azokat a falvakat, ahol az 1955–1963-as kiszállások és expedíciók során még több-kevesebb litvánul beszélő vagy a nyelvet beszélni tudó embert találtak. Sajnálatos, hogy nagyobb figyelmet fordítottak azokra a körzetekre és részeikre, ahol összefüggő tömbben több litván falu volt (például Pelesà, Ródūnia, Asavà, részben Benekáinys, Varėnàvas, Armóniškės), és nem maradt elég idő és lehetőség arra, hogy alaposabban bejárják a Geranáinys, Kaulėliškės, Nõčia, Trakeliai és más települések környékén lévő, elszlávosodó vagy teljesen elszlávosodott falvakat.

A leginkább litván jellegű a Pelesõs környéke volt, Senieji Druskininkai, Dubiniai, Pãditvys, Pavalakė, Pelesõs és Piliūnai falvaival, ahol a családokban többnyire litvánul beszéltek. Csak Naujieji Druskininkai falu volt vegyes. Kargaudai, Klaišiai, különösen Vigoniai, valamint részben Senieji Smilginiai falvaiban az idősebb és a középgeneráció litvánul beszélt. Balčiškiai, Leliūšiai, Pamedė, Naujieji Smilginiai és Varliai falvaiban csak az idősebb nemzedék tudott litvánul. Egy-egy litvánul tudó idős emberrel találkoztak,

29

Bartašiūnai, Kūrkiai, Lelionys, Lipkūnai, Lūnkiai, Navikai, Petrošiūnai, Pocėliai és Slabada falvakban. Az idős pelesi lakosok emlékezete szerint Abrōmiškiai, Smilginiai (Vosyliškiai felé), Tolkūnai, Treigiai, Valdotiškiai (/Valdōnai) és Vilbikai falvakban is tudtak még litvánul az öregek.

A Rodūniai környékének leginkább litván falvai Dočiškės, Piliakalnis, Plikiai és Sklodōnys voltak. Több-kevesebb, az idősebb nemzedékhez tartozó litvánul beszélő még az alábbi falvakban élt: Advėrnykai, Butrimai, Daugirdiskės, Garōnys, Jotautai, Jucīnai, Senosios Kazoškiškės, Kemeišiai, Kivōnys, Mažeikiai, Paditvys, Paliūnai, Pasodė, Pusiāvaris (/Pusiāvariai), Račkūnai, Radžiūnai, Straciūnai, Vaškėliai és másutt.

Asava környékén Grubėnai, Puodžiai, Vaikūnonū (/Vaikūnai) és Žilionys falvakban sok közép- és idősebb korú litvánul beszélő élt. Más falvakban is sok litván volt, többnyire az idősebb nemzedékből, például Asavā, Balatnīkās, Bilōnys, Galmantiskės, Kaniūkai, Lapōtiškės, Nevāšiai, Paasavys, Paaradnys (/Aradniškiai), Padvarė (/Padvarōnys), Povilōnys, Sališkės és Trūmpiškės településeken. Zaniūnai (/Zeniūnai) és Žasiniai (/Žusinai) falvakban nem találtak nagyon idős embereket, a középkorúak pedig már nehezen beszéltek litvánul.

Žirmūnai környékén Mogūnai faluban találtak litvánul beszélni tudókat, Budrevičiai faluban egy parasztasszonyt, Nāniškiai faluban három idős embert, Žirmūnaiban pedig kettőt. Emlékezetük szerint régebben Giratoniai, Mieliūnai, Minykai, Reksčiai, Sakalai, Šaltiniai, Taukiniai és más falvak lakói beszéltek litvánul.

A Benekainys környékén alighanem Bieliūnai faluban beszéltek a legtöbben litvánul. Sok tanyán akadt litvánul tudó ember olyan falvakban, mint Senieji Benekainys, Baziliai, Bruželiai (/Brazėliai), Kiemėliai, Didieji Kužiai, Lauciai, Lietuvā, Liubartai, Mikālčiai, Padvariškės, Ramūčiai, Varnakėliai, Visgirdai, Žigai és másutt.

Varėna járásban Stanišiai és Stilgūnai voltak a legjobban fennmaradt litván falvak; a többiek már kisebb-nagyobb mértékben belaruszosodni kezdtek: Bajōrai, Balčinỷkėliai, Balsiai, Daukšionys, Kuodžiai, Lōzoriškės, Vekōnys. Drabisiūnai és Paleckiškės falvaiban, különösen pedig Varėnavėban, még voltak litvánul beszélő családok és egyes személyek.

Armōniškės környékén Dainavōs, Ramaškonys és Tūsamonai falvakban beszéltek legtöbben litvánul, valamivel kevesebben Ciesliūkiškės, Lašėkai, Naujasodis (/Navasėdai) és Pārubiškės (Pārabiškės) falvakban. Még sok litvánul beszélő élt Armōniškės, Miliūnonū (/Miliūnai), Pūpašoniai és Valātkiškės falvakban, kevesebben pedig Pažižmis, Pereigonys, Šeškai, Žeziai és más falvakban.

Kaulėliškės környékének leginkább litván faluja Biliai volt. Kaulėliškėse, Lenčiškėse és Didžiosios Liepėsben (másutt nem végeztek kutatást) találtak litvánul tudó időseket.

Nõčia környékén Bieliūnai és Strižūnai falvakban lényegében mindenki tudott litvánul. Miežionys és Poviloniai falvaiban főként az idősek beszéltek litvánul, Jančiai és Raubiškės falvakban pedig különböző korú, litvánul tudó emberek éltek.

Armōniškės, Asavōs és Rōdūnia környékén a földeken dolgozó emberekkel találkoztunk, akik belaruszul beszéltek, de elég volt valamit litvánul megszólalni, és máris szinte kórusban érkezett a litván válasz. Az idősek néha egészen fiatalokkal is litvánul beszéltek otthon. Ezért olykor nehéz volt megszabadulni attól a benyomástól, hogy az ember valahol Marcinkōnis vagy Varėna környékén jár. E körzetek lakóinak többsége határozottan

30

… megállapította, hogy az első világháborúig az említett falvakban még kizárólag litvánul beszéltek. A belarusz nyelvre való áttérés főként a lengyel megszállás éveiben kezdődött, különösen akkor, amikor a gyermekek lengyel iskolába kezdtek járni.

A háború után itt mindenütt belarusz iskolák kezdtek működni. Varėnavo járás számos litvánabb környéke és faluja még szeretett volna litván iskolát kieszközölni. 1957-ben a Pelesos környék négy iskoláját orosz tannyelvűvé alakították, és választható tantárgyként engedélyezték az anyanyelv (litván vagy belarusz) heti két órában történő oktatását a III–VIII. osztályban. Ezek a Pelesos és Paditvys nyolcosztályos iskolák, valamint a Dubiniai és Pavalakė elemi iskolák voltak. Akkoriban ezeknek az iskoláknak a tekintélye egyértelműen megnőtt, és meglehetősen sok tanulójuk volt. Még azok a szülők is remélték, hogy gyermekeik megtanulnak litvánul, akik otthon nem beszéltek velük litvánul. A litván tanárok azonban többnyire nem tudtak sokáig itt maradni a sajátos és nehéz munkakörülmények miatt, ezért a litván nyelvet nem mindenütt és nem mindig tanították. Később, a lakosság számának csökkenésével és az iskolák összevonásával, a Dubiniai és Pavalakė iskolákat megszüntették. Paditvysben négy osztályt hagytak meg, a felsőbb osztályokat pedig 1981-ben áthelyezték a körzet és a kolhoz jelenlegi központjába, Balčiškėbe, de sem itt, sem ott nem tanítják már a litván nyelvet. Eddig litvánórák csak a Pelesos nyolcosztályos iskolában voltak.

Általában véve itt az anyanyelv sorsát az iskola tannyelve határozza meg, amelynek állandó használatát ajánlják a tanulóknak. A szülők és nagyszülők is átveszik az iskola nyelvét vagy egy ahhoz közel álló nyelvet, hogy a gyermekeknek könnyebb legyen, és egy nyelven tudjanak velük beszélni. Amióta belarusz iskolákat hoztak létre, Varėnavo járás egésze gyakorlatilag befejezi a belarusz nyelvre való áttérést. Ez a folyamat mostanra a Pelesos környék egykori litván falvait is erősen érinti. Az idősebb litván nemzedék kihal, a fiatalabb pedig kétnyelvűként kezd folyamatosan belaruszul vagy oroszul beszélni. Így harminc év alatt Varėnavo járás nyelvi helyzete mennyiségi és minőségi szempontból egyaránt alapvetően megváltozott. Ehhez nagymértékben hozzájárult a kolhozosítás éveiben megindult lakosságkeveredés, az új települések kialakulása, a régiek eltűnése, és különösen a városok és kisvárosok vonzereje. Az utóbbi időben e vidékeken hanyatlik a litván kulturális élet. 1936 és 1960 között a Plikiai falu kórusa volt híres; később a Pelesos környéki Pavalakė falu (a kilenc Kanevičiūtė) néprajzi együttese képviselte Varėnavo járást Minszkben, Vilniusban és másutt, két évtizeden át koncertezve, de mára a halálesetek és az időskori betegségek miatt felbomlóban van.

Ahogy a litván nyelv használati körei egyre szűkülnek, az idősebb nemzedék már nem adja tovább nyelvét a fiatalabbnak. Mivel a litván nyelvet itt főként az idősebb nemzedék tagjai őrizték meg, számuk évről évre gyorsan fogy. Sajnálatos, hogy nincs törvény, amely a peremvidéki litván nyelvjárásoknak – mint az egyik legarchaikusabb indoeurópai nyelv maradványának – természetvédelmi területi státuszt biztosítana, amiről V. Toporov, a híres balti nyelvész és indoeuropeista, e nyelvjárások kutatója beszél (Топоров, 1981, с. 13).

Varėnavo járás peremvidéki litván nyelvjárásai a dél-aukštaitai, más néven nyugat-dzūk nyelvjárás folytatását alkotják a köztársaság határain túl. Bár a nyelvjárás egyetlen egység, nyugatról kelet felé haladva rendszere egyre több kelet-aukštaitai vilniusi, más néven kelet-dzūk morfológiai, lexikai és szintaktikai elemet vesz fel. Így legalább három nyelvjárás különíthető el: a nyugati (Nočia, Pelesa és Ródūnia környéke), a középső (Asava, Bene-

31

kainiai, Varenavo környéke) és a keleti (Armõniškiai, Kaulėliškiai környéke). Itt az archaikus sajátosságok mellett számos különféle újítás is virágzik. A nyelvkutatók számára ez rendkívül értékes kincs. Sajnos ez a kincs túlságosan gyorsan pusztul. Ma már Pelesos környékén sem könnyű jó nyelvjárási adatközlőt találni. Hát még a többi környéken.

A Varenavo járás különböző körzeteiben végbement etnolingvisztikai viszonyok áttekintett alakulásából látható, hogy e vidék két fő nyelvének, a litvánnak és a belarusznak az érintkezését és használati körök szerinti megoszlását külső, nyelven kívüli körülmények határozták meg. A litván nyelv, amely egykor e vidék lakóinak legfontosabb nyelve volt, a litvánok erőszakos asszimilációjának megindulásával, különösen a XIX. század második felében, fokozatosan csupán családi, vagyis otthoni nyelvvé vált, és egyes helyeken teljesen kezdett kiszorulni a használatból. Mindazonáltal a mai Varenavo járás nagyobb részén elsődleges otthoni nyelvként még az első világháborúig, sőt gyakran később is fennmaradt, például a Ramáškonis körüli litván falvak összefüggő tömbjében (nagyjából Benekáiniai és Armõniškiai, Varenávas és Kaulėliškiai között), továbbá Asava és Nõčia környékének egyes falvaiban a XX. század második negyedének közepéig, Ródūnia környékének egyes falvaiban a XX. század harmadik negyedének végéig, Pelesos környékének egyes falvaiban pedig napjainkig.

A belarusz nyelv (pontosabban a helyi belarusz nyelvjárás), amely korábban a kapcsolattartás nyelve volt, a XIX. század második felében pedig mikroközvetítő nyelvvé vált, fokozatosan a litván nyelvet is kiszorította annak utolsó használati köréből, a családból. Ez a cári Oroszország és a burzsoá Lengyelország asszimilációs politikájával magyarázható. A helyi belarusz nyelv hasonlósága és számos lengyel jövevényszava miatt az elpolonizálódott nemesség és a katolikus litván parasztok számára mintegy a lengyel nyelv egyik változata vagy nyelvjárása volt; a cári hivatalnokok és sok belarusz ortodox hívő számára pedig csupán az orosz nyelv nyelvjárása. A belarusz nemzeti öntudat késedelmes fejlődése miatt a helyi lakosok nem a belarusz, mint különálló nemzetiség nyelveként tartották számon ezt a nyelvet, hanem semleges módon közönségesnek, illetve helyi nyelvnek nevezték. Mivel egyik említett nyelvvel sem került szembe, közvetítő, átmeneti nyelvként szolgált mind a helyi lakosság elpolonizálásában, mind eloroszosításában. Bár a helyi belarusz nyelv ma e vidék uralkodó nyelve, a helyi lakosság mégsem értékeli túl nagyra, ahogyan irodalmi változatát sem. Ez összefügghet azzal is, hogy a helyi lakosok többsége nem belarusznak, hanem lengyelnek vagy litvánnak vallja magát. Ezzel szemben az orosz nyelv használati körei folyamatosan bővülnek. Makroközvetítő nyelvként és az igazgatás fő nyelveként komoly versenytársa a helyi belarusznak, a mikroközvetítő nyelvnek.

A lengyel nyelv, amely a helyi földbirtokosság és papság nyelve volt, a helyi lakosság körében főként a burzsoá Lengyelország megszállásának éveiben (1920—1939) terjedt el. A helyiek az élet különböző területein igyekeztek használni, de sehol sem tudott igazán megszilárdulni. Csak az idősebb nemzedék tagjai beszélik. A lengyel nyelvet itt ma főként az egyház tartja fenn.

Az utóbbi időben itt alapvetően az iskola nyelve határozza meg az anyanyelv sorsát. E vidék háromkomponensű nyelvi helyzete afelé mutat, hogy kétkomponensűvé válik. A litván nyelvet itt csak családi nyelvként használják. A belarusz nyelv itt nemcsak a család, hanem a régió nyelve is. Mostanában azonban egyre gyakrabban a régió nyelvének funkcióját

32

hajlamos a makroközvetítő nyelvet – az oroszt – átvenni. A litván és belarusz, illetve belarusz és litván kétnyelvűségről itt csupán e vidék litván lakossága asszimilációjának egyik szakaszaként beszélhetünk.

А. ВИДУГИРИС

AZ ETNOLINGVISZTIKAI KAPCSOLATOK FEJLŐDÉSÉRŐL PELÉSÁBAN ÉS A SZOMSZÉDOS TERÜLETEKEN

Összefoglalás

A cikk az etnolingvisztikai kapcsolatok fejlődését követi nyomon a XIX. század első felétől napjainkig a BSSR Grodnói területének Voronovói járásában. Itt a litván, belarusz és lengyel nyelvek helyi nyelvjárásai, irodalmi változataik, valamint az orosz nyelv érintkeznek egymással.

Megállapítja, hogy a litván nyelv (a déli aukštaiták nyelvjárásának folytatása, illetve az úgynevezett nyugati dzūk nyelvjárás) a megjelölt területen főként az első világháborúig, sok esetben pedig később is a helyi lakosság családi nyelve volt. Például a Germaniszkis plébániához tartozó Ramaskancai falu körüli egykori litván falvak tömbjében, valamint Nacsa és Oszova környékének egyes falvaiban a XX. század második negyedének közepéig; Radun környékének egyes falvaiban a XX. század harmadik negyedének végéig; Pelésa közelében pedig néhány faluban mind a mai napig.

A belarusz nyelv (pontosabban annak helyi nyelvjárása), amely korábban a kapcsolattartás nyelve volt, a XIX. század második felétől a mikroközvetítő nyelv szerepét is betöltötte, és ezzel egyre inkább kiszorította a litván nyelvet annak utolsó használati területéről, a családból. Ezt a folyamatot az asszimilációs politika magyarázza, amelyet mind a cári Oroszország közigazgatása, mind a burzsoá Lengyelország kormánya folytatott. Napjainkban az iskolai nyelv határozza meg a helyi anyanyelvek sorsát. Noha a helyi belarusz nyelv ma a kommunikáció egyik legelterjedtebb nyelve, a helyi lakosság gyakran ezt és irodalmi változatát is lenézi. Ennek az az oka, hogy a helyi lakosok többsége nem belarusznak, hanem lengyelnek vagy litvánnak vallja magát. Ezzel szemben az orosz nyelv használati körei folyamatosan bővülnek. Makroközvetítő nyelvként ma komoly versenytársa a belarusznak mint regionális nyelvnek.

A lengyel nyelv, amely korábban a helyi nemesség és papság nyelve volt, a parasztok körében főként hivatalos nyelvként terjedt el a lengyel megszállás éveiben (1920–1939). Ezekben az években a helyi lakosság az élet különböző területein használta, ám a kommunikáció egyik területén sem tudott igazán megerősödni. Csak az idősebb nemzedék tagjai beszélik. A lengyel nyelvet itt kizárólag a katolikus egyház tartja fenn.

A. VIDUGIRIS

AZ ETNOLINGVISZTIKAI KAPCSOLATOK FEJLŐDÉSE PELESÁN ÉS A SZOMSZÉDOS KÖRNYÉKEN

Összefoglalás

A cikk az etnolingvisztikai kapcsolatok alakulását vizsgálja a 19. század első felétől napjainkig a Varenavai járásban (a Belorusz SZSZK Grodnói területén). Itt a helyi litván, belarusz és lengyel nyelvjárásokat, azok irodalmi változatait, valamint az orosz nyelvet is használják.

3. 1880

33

Megállapítható, hogy a litván nyelv (pontosabban a dél-aukštaitiai vagy nyugat-dzūkiai nyelvjárás folytatása) az említett területen többnyire az első világháborúig, gyakran pedig később is a helyi lakosság fő otthoni nyelve volt. Például az Armoniškės plébániához tartozó Ramaškönys környéki litván falvak egykori összefüggő területén, valamint Asava és Nočia körüli elszórt falvakban a 20. század második negyedének közepéig, a Pelesa és Rodūnia járások egyes falvaiban a 20. század harmadik negyedének végéig, a Pelesa járás néhány falujában pedig mindmáig fennmaradt.

A belarusz nyelv, pontosabban a helyi belarusz nyelvjárás, amely korábban a kapcsolattartás nyelve volt, a 19. század második felétől a régió közvetítő nyelvévé vált, és úgy tűnik, kiszorítja a litván nyelvet annak utolsó használati színteréről, a családból. Ezt a folyamatot mind a cári Oroszország politikája, mind a polgári Lengyelország kormányzati politikája előidézte. Az anyanyelv sorsát ma az oktatás nyelve határozza meg. Bár itt jelenleg ténylegesen a helyi belarusz nyelv uralkodik, a helyi lakosság ezt, akárcsak irodalmi változatát, nemigen becsüli. Ennek az az oka, hogy a helyi lakosok többsége nem belarusznak, hanem lengyelnek és litvánnak tartja magát.

Ezért az orosz nyelv használati köre folyamatosan bővül. Makroközvetítő nyelvként ez a nyelv ma komoly versenytársa a belarusz nyelvnek, mint a régió nyelvének.

A lengyel nyelv (pontosabban annak periférikus nyelvjárása), amely korábban a nemesség és a papság nyelve volt, a helyi lakosság körében főként az 1920–1939-es lengyel megszállás idején terjedt el hivatalos nyelvként. Ezekben az években a helyiek igyekeztek az élet különböző területein használni, de soha nem tudott meghonosodni. Ezt a nyelvet csak az idősebb nemzedék tagjai értik. A lengyel nyelvet itt főként az egyház támogatja.

LITERATŪRA

Anonim. Obszar języka litewskiego w gubernii Wileńskiej // Materiały antropologiczne-archeologiczne i etnograficzne. Kraków, 1898. T. 3.

Bagdonas J. Lietuvių padėjimas Vilniaus wyskupijoje // Viltis. 1908. Nr. 115 (150) ir kt.

Baliński M., Lipiński T. Starożytna Polska pod względem historycznym, geograficznym i statystycznym. Warszawa, 1846. T. 3.

Bieliński J. Wilno // Słownik geograficzny królestwa Polskiego i innych krajów słowiańskich. Warszawa, 1893. T. 13.

Broch O. Über einen weissrussischen Dialekt aus der Gegend südlich von Vilna. — In: Zeitschrift für slavische Philologie, 1957, Bd. XXVI.

Broch O. Zum Litauischen südlich von Vilna. — In: Norsk Tidsskrift for Sprogvidenskap, Oslo, 1960.

Chomiński O. Mapa obszaru językowego litewskiego w Rzeczypospolitej polskiej. Warszawa, 1928—1933.

Gintautas J. Vilniaus gubernijos lietuviai // Švyturys: Mėraštis-almanachas. 1912 m. V., 1910.

Grigas N. Vilniaus kelionės įspūdžiai // Tautos mokykla. 1938. Nr. 17.

Grinaveckienė E. Tarmių medžiagos rinkimas Lietuvių kalbos atlasui // Lietuvių kalbotyros klausimai, 1960. T. 3.

Gustaitis A. Lydos — Pelesos apylinkėje pasidairius // Naujoji Lietuva, 1942. Nr. 178.

Jablonskis J. Užrašai [Rankraštis]. 1906. Lietuvos TSR Mokslų akademijos Centrinės bibliotekos Rankraštynas. JJ—37.

Jakubovskis J. Tautybių santykiai Lietuvoje prieš Liublino uniją. K., 1921. Lietuvių kalbos tarmės. Chrestomatija. V., 1970.

Martinkėnas V. Vilniaus krašto lietuviškos pradžios mokyklos ir skaityklos 1919—1939 metais [mašinraštis]. V., 1970. Lietuvos TSR Mokslų akademijos Centrinės bibliotekos Rankraštynas. F. 284—2.

34

Ochmański J. Biskupstwo Wileńskie w średniowieczu. Poznań, 1972.

Ochmański J. Skołwa i Borcie. Zachodniobałtyjskie osadnictwo na Litwie średniowiecznej // Z polskich studiów slawistycznych. Ser. 4. Historia. Warszawa, 1972.

Rozwadowski J. Mapa języka litewskiego w gubernii Wileńskiej // Materiały i prace komisji językowej Akademii umiejętności w Krakowie. Kraków, 1904. T. 1.

Rozwadowski J. Mapa języka litewskiego // Polska i Litwa w dziejowym stosunku. Warszawa—Lublin—Łodź—Kraków, 1914.

Synodus dioecesana Vilnensis. Vilnae, MDCCXLIV (1744).

Słownik geograficzny królestwa Polskiego i innych krajów słowiańskich. Warszawa, 1880–1 T. 1–14.

Stang Chr. S. Nachtrag zur Abhandlung von O. Broch: Das Litauische südlich von Vilna // Norsk Tidsskrift for Sprogvidenskap. 1960. T. 19.

Šukys J. Budingesnės Ramaškonių tarmės ypatybės // Lietuvių kalbotyros klausimai. V., 1960. T. 3.

Turska H. O powstaniu polskich obszarów językowych na Wileńszczyźnie. Wilno, 1939.

Verbickis V. Lietuvos žemėlapis su etnografijos siena. V., 1911.

Vidugiris A. Nauji darbai apie lietuvių kalbos tarmes // Lietuvių kalbotyros klausimai. V., 1959. T. 2.

Vidugiris A. Dėl kalbų kontaktavimo Pietryčių Lietuvoje // Lietuvių kalbotyros klausimai: Kalbų, kontaktai Lietuvos TSR. V., 1983. T. 23.

Vilniaus krašto lietuvių tautosaka // Tautosakos darbai. K., 1938. T. 4.

Viltis. 1908, 1909.

Viltis. 1909. Nr. 90, 92, 94, 96.

Wolter E. Zur litauischen Dialektkunde // Mitteilungen der Litauischen litterarischen Gesellschaft Heidelberg, 1895, 20.

Ziminskas J. Lyda ir Lydos apskritis // Mūsų Vilnius. 1931. Nr. 4, 5.

Ziminskas J. Iš Lietuvos ribų iškritusi Rodūnė // Ateitis. 1944. Nr. 68.

Ziminskas J. Žirmūnų lietuvių kryžiaus kelias // Ateitis. 1944. Nr. 119.

Б-с. Радунский приход Лидского уезда Виленской губернии // Живая старина. СПб, 1895. Вып. 3–4.

Ванагас А. П. Гидронимы Пелясы // Балто-славянские этноязыковые контакты. М., 1980.

Виткаускас В. Некоторые особенности литовского говора в окрестности Радуньи // Балто-славянские этноязыковые контакты. М., 1980.

Вольтер Э. Рукописи. Центральный архив АН СССР в Ленинграде. Ф. 178. Оп. 1, № 66.

Гаучас П., Видугирис А. Этнолингвистическая ситуация литовско-белорусского пограничья с конца XVIII по начало XX в. // Geografija, 1983. T. 19.

Зинкявичюс З., Гаучас П. Восточная граница распространения литовского языка в прошлом по данным топонимики // Проблемы этнической истории балтов. Рига, 1985.

Йонайтите А. Названия культурных растений в пелясском литовском говоре // Балто-славянские этноязыковые контакты. М., 1980.

Карский Е. Ф. Этнографическая карта белорусского племени. 1903 // Дыялекталагічны атлас беларускай мовы. 1963.

Карский Е. Ф. Труды по белорусскому и другим славянским языкам. М., 1962.

Кеппен П. О происхождении, языке и литературе литовских народов. СПб, 1827.

Киркор А. Статистический взгляд на Виленскую губернию // Памятная книжка Виленской губернии на 1853 год. СПб, 1853. Ч. 2.

Корева А. К. Виленская губерния. СПб., 1861.

Матулянис С. П. Литовское племя в Виленской губернии // Памятная книжка Виленской губернии на 1902 год. Вильно, 1901. Ч. 3.

Невская Л. Г. Погребальный обряд в Пелясе / структура и терминология // Балто-славянские этноязыковые контакты. М., 1980.

3*

35

Риттих А. Ф. Этнографическая карта Европейской России. СПб, 1875.

Судник Т. М. К истории языковой ситуации Пелясы // Балто-славянские этноязыковые контакты. М., 1980.

Топоров В. Н. Категория времени и пространства и балтийское языкознание // Балто-славянские исследования. 1980. М., 1981.

Чекман В. Н. К проблеме литовско-белорусской фонетической интерференции в Пелясе // Балто-славянские этноязыковые контакты. М., 1980.