RECENZIÓK

Maciejauskienė V. Lietuvių pavardžių susidarymas. „Mokslas“, 1991. 320 p.

Vitalija Maciejauskienė a litván történeti antroponímia egyik elkötelezett kutatója: már csaknem két évtizede következetesen és gondosan vizsgálja az élő litván névkincs mellett a különféle dokumentumokban rögzített litván személyneveket is. Örömteli, hogy megjelent ez a szép monográfia, amely összegzi számos korábbi munkáját és új kutatásait.

A litván történeti antroponímia nem bővelkedik nagy összefoglaló munkákban, pedig nemcsak a nyelvészek (dialektológusok, etimológusok, lexikológusok, a nyelvtörténet és a szóalkotás kutatói!), hanem más szakterületek képviselői (történészek, etnográfusok, régészek stb.) érdeklődésére is számot tart. Ezért a recenzált könyv megjelenése nagyon időszerű és üdvözlendő.

A monográfia szerzője, aki hosszú évek óta vizsgálja a bonyolult és rendkívül széles problémakört – a litván névadás fejlődését és a családnevek kialakulását –, összegzi kutatásait. A munka fő hangsúlyai: a személyek kételemű megnevezése, a litván családnevek kialakulása és végleges megszilárdulása, a családnevek stabilizálódásának sajátosságai, a családnevek eredetének forrásai, valamint a nők megnevezésének fejlődése.

A könyv először áttekinti a litván történeti antroponímia legfontosabb munkáit, ismerteti a gyakoribb terminusok és fogalmak értelmezését, továbbá bemutatja a forrásokat és az anyagot.

A munka valamennyi állítása és következtetése hatalmas anyagon alapul: több évszázad antroponimáiból álló, mintegy 110 ezer tételes kartotékon. Az anyagot különféle, XIII–XVIII. századi nyomtatott és kéziratos dokumentumokból gyűjtötték. A könyv mindenütt a dokumentumokban rögzített hiteles személynévalakokat közli pontos forrásmegjelöléssel. A publikáció azért is értékes, mert az archivális források közzétett adatait számos kutató hasznosíthatja. Kétségtelen, hogy az egyedülálló anyag használatát jelentősen megkönnyítené egy személynévmutató. Másfelől több tízezer tétel lajstroma legalább megkétszerezte volna a könyv terjedelmét. Ráadásul ezt a munkát most sem késő elvégezni – az már megjelent kötet különösen értékes kiegészítése lehetne.

Napjaink személynévrendszere (minden morfológiai sajátosságával együtt) szilárdan képviseli a litván kételemű, utónévből és családnévből álló névadást (érdemes hozzátenni, hogy a lett és a litván antroponimikus névadási formula megegyezik – a lettek személynévadási formája szintén kételemű, például: Jānis Rugainis). Ez azonban nem volt mindig így. Az egynevű személymegjelöléstől – amely történeti egyetemesség, és szinte minden népnél megtalálható volt – az utónév és családnév szerinti megnevezésig vezető út maga a mai családnevünk bonyolult története; ennek fő szakaszait elemzi a monográfia öt fejezete.

Az első fejezet a kételemű névadás megszilárdulását tárgyalja. Bemutatja a személyek megnevezésének négy legfontosabb módját (egy személynévvel; személynévvel és köznévi vagy leíró jellegű ragadványnévvel; két személynévvel; három személynévvel), amelyek különböző korszakokban eltérő mértékben voltak produktívak. A több évszázadnyi dokumentum elemzése feltárja a legfontosabb-

240

a litván antroponímiai rendszer fejlődésének legfontosabb szakaszait. V. Maciejauskienė az egyetlen antroponímiakutatónk, aki következetesen áttekintette a személynevek használatának ilyen hosszú időszakát, külön tárgyalva a XVI. század előtti, valamint a XVI., XVII. és XVIII. századi névadási módokat, és világosan bemutatva, miként jutottak el az egyetlen nemzeti személynévvel történő bejegyzéstől a személyek kéttagú megnevezési rendszeréig.

A monográfia második fejezete a litván családnevek kialakulásának folyamatát elemzi. A családnév meghatározásának tárgyalása után a szerző a családnevek összetett kialakulási folyamatának sajátosságait vizsgálja az egyes időszakokban: a XV., XVI., XVII. és XVIII. században, bemutatva az antroponímiai rendszer fejlődésének minden korszakra jellemző vonásait, az egyes társadalmi rétegek (a nemesség és a parasztság) családneveinek megjelenését, és olykor az egyes konkrét forrásokban szereplő személyneveket az adott régió mai családneveivel veti össze. A gondos kutatás eredményei azt mutatják, hogy a litván családnevek már a XV. században kialakulásnak indultak. Családneveink kialakulásának legintenzívebb időszaka a XVII. század volt, a XVIII. századra pedig ez a folyamat lényegében már lezárult. A fejezet végén a kutatás eredményeit néhány más nép, szomszédaink családneveinek kialakulásával hasonlítja össze.

A harmadik fejezet a családnevek megszilárdulásának sajátosságaival foglalkozik. Mivel a litván családnevek végső megszilárdulását különféle nyelvi és nyelven kívüli tényezők befolyásolták, amelyeknek a családneveinkre gyakorolt hatásáról nem lehet hallgatni, a monográfia szerzője — összehasonlíthatva ugyanazon terület különböző időszakokból származó személyneveit — részletesen tárgyalja a családnevek különféle változatait, szerkezeti, hangtani és grafikai eltéréseiket, és konkrét példákat is közöl. Külön tárgyalja a litván családnevek kialakulásának fontos sajátosságait: az apanévi képzők elhagyását és a litván családnevek szlávosítását. V. Maciejauskienė kutatásai lényegében megerősítik a korábbi kutatók megfigyeléseit a litván családnevek szlávosításának módjairól és az egyes történelmi korszakokban jellemző sajátosságairól, de ettől a fejezettől valamivel többet is várhatott volna az olvasó. Bár a személynevek szlávosításának kérdése nem állt a szerző érdeklődésének középpontjában, a vizsgált anyag jellege és annak lehetősége, hogy egy adott régió személyneveit különböző időszakokban összehasonlíthassa, sok esetben különösen kedvező feltételeket teremtett volna a szlávosítás folyamatának, talán még okainak részletesebb vizsgálatához is. Természetesen, amint maga a szerző is állítja, a litván személynevek szlávosításának hosszú és összetett folyamata további kutatások tárgya kell hogy legyen.

A negyedik fejezet a litván családnevek eredetének forrásait és a különböző eredetű személynevek gyakoriságát vizsgálja az egyes időszakokban. A különböző eredetű családnevek három fő csoportját mutatja be: azok a családnevek, amelyek 1) keresztnevekből, 2) különféle egytagú (ritkábban összetett), ragadványnévi eredetű litván személynevekből, 3) régi kéttagú litván személynevekből jöttek létre.

A monográfia szerzője hűen követi saját, valamint „A litván családnevek szótára” többi szerzőjének álláspontját, és figyelmen kívül hagyja a személynevek egy további rétegét, amely családneveink kiindulópontjául szolgált: a régi, kereszténység előtti litván kéttagú nevek rövidült alakjait és azok képzős származékait, amelyeket az antroponímia számos kutatója külön csoportként tart számon (K. Būga, A. Salys, Z. Zinkevičius, B. Savukynas és mások). Érthető, hogy ez az a réteg, amely a legtöbb problémát okozza a kutatóknak, nem csupán azért, mert az ilyen típusú személynevek közül soknak van tőmegfelelője különféle közszavakban.

241

a megfelelője különféle közszavakban. Úgy tűnik azonban, semmi sem indokolja, hogy az Biwevną, Boreyszą, Butą, Bulko, Butkus, Daugis, Daugnis, Gaylenis, Gaylus stb. családneveket a ragadványnévi eredetű, illetve a foglalkozás, mesterség vagy nemzetiség megnevezéséből származó családnevek csoportjába soroljuk (225., 237., 238. o.), annál is inkább, mert a szerző itt saját korábbi álláspontjának is ellentmond (lásd „A litván családnevek szótára”).

A családnevek képzéstani elemzése is kétségeket ébresztett. A képzett alakok között valamiért még csak említést sem tesz az -enis, -eika, -eikis és más képzőkkel létrehozott alakokról, amelyekről a konkrét példák azt mutatják, hogy legalább olyan népszerűek voltak, mint egyes más tárgyalt képzők (például az -iškis) származékai.

A könyv ötödik fejezete a nők megnevezésének fejlődését tárgyalja. Ez antroponímiánk rendkívül aktuális és alig kutatott kérdése. Bár az említett vizsgálatok jóval kevesebb anyagra támaszkodnak, mint a férfiak személyneveit illető kutatások, és a szerző nem fogalmaz meg kategorikusan végleges következtetéseket, mégis általános képet alkothatunk a nők XVI–XVIII. századi megnevezéséről, a női családnevek kialakulásáról és szerkezetéről. Sajnálatos, hogy a nők nevének viszonylag alacsony számú bejegyzése nem mutathatja meg a női megnevezések teljes változatosságát, különösen az egyes litvániai régiókra jellemző női személynevek szerkezeti sajátosságait, mivel csupán Kelet-Litvánia egy kis területét tükrözi. Talán ezért tűnt a szerző számára kivételesnek a -aičia, -yčia, -ūčia képzők különböző férfi családnévi tövekhez való kapcsolása (285., 297. o. és másutt), jóllehet más források és a női személynevek mai, nyelvjárási használata azt mutatja, hogy ez teljesen megszokott jelenség. A litván nők megnevezésének kutatása még várja a kutatókat, V. Maciejauskienė munkája azonban jelentős kezdet ezen a téren.

A „Lietuvių pavardžių susidarymas” című monográfia nem vállalkozik a litván antroponímia összetettebb elméleti problémáinak megoldására, de hatalmas empirikus munka. Az adatok gazdagsága, hitelessége és többségük kifogástalan értelmezése révén a könyv nemcsak az onomasztika szakembereinek, más litván nyelvészeknek és baltistáknak, hanem az indoeuropeistáknak is felkelti majd a figyelmét.

Mildo Norkaitienė, Meilutė Ramonienė

242