ACTA LINGUISTICA LITHUANICA

LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI XLII (2000)

Rita MILIŪNAITĖ

Litván Nyelvi Intézet, Vilnius

A RÉGI KIADÁSTÓL AZ ÚJIG: A „NYELVHASZNÁLATI TANÁCSOK” KIADÁSA

1. Az előkészítő munkálatokról

Az államnyelv használatáról és fejlesztéséről szóló 1996–2005-ös program alapján készül a „Nyelvhasználati tanácsok” új, harmadik kiadása. Az első kiadás 1976-ban, a második pedig 1985-ben jelent meg, szerzői kollektíva (szerk. A. Pupkis, főszerkesztő Z. Zinkevičius) munkájaként, a Litván SZSZK Műemlékvédelmi és Honismereti Társasága egyik szervezeti egységének, az akkori Köztársasági Nyelvi Bizottságnak a kiadványaként.

A „Nyelvhasználati tanácsok” (a továbbiakban: KPP) a nyelvművelés tekintélyes műve, a köznyelv használóinak kézikönyve. Bár az utóbbi időben több hasonló kiadvány is megjelent (D. Mikulėnienė szerkesztésében a „Hogyan ne beszéljünk” (1991), N. Linkevičienė és L. Laužikas „Nyelvhasználati tanácsok újságíróknak” (1997), J. Šukys „Nyelvhasználati tanácsok történelemtanároknak” (1998), valamint „Nyelvhasználati tanácsok matematikatanároknak” (1998) című kötetei, és mások), ezek többnyire speciálisabb célokat szolgálnak, ráadásul nyilvánvalóan a KPP adataira támaszkodnak.

A „Tanácsok” tehát az általános felhasználói igényeket szolgáló kiadvány, és a „Mai litván nyelv szótára”, a „Mai litván nyelv nyelvtana”, valamint a „Litván nyelv helyesírása és központozása” mellett a köznyelv (a továbbiakban: bk) használatára vonatkozó legfontosabb ajánlások gyűjteménye.

Másfelől már jó másfél évtized telt el a második kiadás óta – ez túlságosan hosszú hallgatási időszak egy ilyen kiadvány esetében; csaknem elérkezett az a határ, amikor a készülő kiadást még harmadiknak lehet nevezni, nem pedig lényegében új műnek. A folytonosságot meg kell őrizni, amihez – feltehetően – hozzájárul majd, hogy a korábbi kiadások szerzői kollektívájának és szerkesztőbizottságának néhány tagja is részt vesz a munkában: átveszik az általuk felhalmozott tapasztalatot. Ugyanakkor érthető, hogy ez idő alatt különféle objektív körülmények alakultak ki, amelyek miatt a KPP harmadik kiadásának mennyiségi és minőségi változásai egyaránt várhatók.

A legfontosabb körülményből kettő emelendő ki (bár ezek maguk is tovább bonthatók): 1) a köznyelv használatában bekövetkező eltolódások (ide tartoznak a köznyelv használói igényeinek szűkebb értelemben vett változásai is); 2) a nyelvi normák kodifikálásával kapcsolatos munka változásai (ezek előfeltételeit többek között a bőségesebb adatok és azok rendszerezettebb gyűjteményei, valamint a nyelvi felügyelet intézményeinek megerősödő státusza teremtik meg). Ez a két körülmény teszi lehetővé annak a problémakörnek a kiemelését, amely a régitől az új felé haladva merül fel.

180

Az Állami Litván Nyelvi Bizottság által támogatott, a KPP harmadik kiadásának előkészítő munkálatai¹ során (1996–1998) számos megvitatandó kérdés merült fel, amelyeket még azelőtt szükséges volt tisztázni, hogy a szerzők hozzáláttak volna az új kiadás szövegének konkrét javításaihoz és kiegészítéseihez (lásd: Gairės 1998).

Az előkészítő munkálatok a következő irányokban folytak:

1) nyomon követték a mai nyelvhasználat változásait (a Litván Nyelvi Intézet Nyelvművelési Osztályán gyűjtött, a mai nyelvhasználat változatainak leltárát használták fel);

2) a nyelvi gyakorlat szempontjából fontosabb forrásokból összegyűjtötték, rendszerezték és számítógépes adatbázisba rendezték azokat a nyelvi ajánlásokat, amelyek a KPP második kiadásának elkészülte után jelentek meg (nagyjából 1983-tól);²

3) rendszerszempontból elemezték a KPP második kiadását (amely elektronikus formában is rendelkezésre áll).

2. A KPP mennyiségi változásai

A KPP-hez hasonló kiadványok készítésekor néhány látszólag egyszerű kérdésre kell választ adni: mit közöljünk, hogyan közöljük, és hogyan szervezzük meg a munkát. Az eddigi, felsorolt munkairányokban elvégzett tevékenységre támaszkodva, valamint az említett körülményeket – a nyelvhasználat és a nyelvi normák kodifikálására irányuló munka változásait – szem előtt tartva, ezek a kérdések pontosabban megfogalmazhatók.

A „mit közöljünk?” kérdés a KPP tartalmának, vagyis a kiadványban értékelt nyelvi jelenségek körének mérlegelésére késztet. Természetesen azt vették fel, ami a mai köznyelv használói számára időszerű. Az időszerűséget azonban nem szabad szó szerint és túl szűken értelmezni: a mai nyelvhasználat több a mindennapi nyelvhasználatnál. A köznyelv olyan területeit is magában foglalja (különösen a publicisztikai és szépirodalmi stílust), amelyeken a nyelvi jelenségek rétegei jóval vastagabbak a felszíni rétegnél. Társadalmi szempontból továbbá három nemzedék nyelvhasználatáról van szó, amelyben eltérő nyelvi tapasztalatú emberek nyelvi szokásai találkoznak.

Mindenekelőtt nem szabad, hogy megtévesszen bennünket a nyelvi jelenségek felszíni időszerűsége vagy időszerűtlensége, amely az általuk jelölt életbeli valóságokhoz kapcsolódik. Nem lenne körültekintő azt állítani, hogy ami elvesztette jelentőségét a mindennapi életben, az ezzel együtt visszavonhatatlanul

¹ Az előkészítő munkálatokat a „Gimtoji kalba” szerkesztősége végezte; munkáját a Litván Nyelvi Intézet Nyelvművelési Osztályának munkatársai, valamint néhány más intézmény litván szakos munkatársa segítette.

² Nyilvántartják a nyelvész szakemberek vitáit, a nyelvi javításokat, a nyelvi normák kodifikálásának konkrét kérdéseiről alkotott különféle véleményeket, valamint a nyelvhasználók fontosabb javaslatait is. Például a következő ajánlásokból kitűnik, hogy eltérő vélemények születtek ugyanarról a nyelvi jelenségről – a nu- igekötős igék származékait el kell-e távolítani vagy sem: J. Palionis (1990: 156), A. Kaulakienė (1992: 9), Z. Mačionis (1995). Emellett az 1995 óta időszaki sajtóban és szaknyelvi kiadványokban megjelent legfontosabb nyelvi ajánlásokat a „Kalbos patarimų informacinį biuletenį” közli (Biuletenis 1997; Biuletenis 1998).

181

átveszi a múltból az őt kifejező szót vagy valamely más kifejezőeszközt, és ez utóbbi, mivel már nem aktuális, nem kerülhet be a normatív kiadványokba³.

Másodszor, ha egy fogalom tovább él a társadalom nyelvi tudatában, mint maga a dolog, még akkor is, ha kifejezése passzív használatba kerül, az ellenkező folyamat is lehetséges. Így elevenedett fel például a daboklė és az uredas (uredija); a DŽ₃-ben még a psz. és tört. jelöléssel szerepeltek.

Tehát csak azokat a valóban elavult, vagy talán véletlenül a KPP₂-be bekerült, illetve kétséges elterjedtségű nyelvi jelenségeket kell elhagyni (például milicionierius, gazo suvirintojas stb.). És fordítva: fel kell venni azt, ami talán feledésbe merült, de a használatban tovább él vagy ismét időszerűvé vált (például az ermyderis, važnyčioti, peškom, tačka, smičius kölcsönszavakat; a -imvietė összetételi típust: augimvietė, perimvietė stb.; célszerű lenne a szórendnek is külön fejezetet szentelni).

Mi egészítendő ki, mi veendő fel újonnan? Elsősorban az, amit a nyelvi normák kodifikálói azóta már más munkákban kodifikáltak, például: anūkas, barchatas, kompromatas, kumyras, dukterinis, -ė (dukterinė įmonė), vinis (renginio vinis), volioti („dobálódzik, heverészik”); a -abilus, -i (konkurentabilus, -i, transportabilus, -i), -menas (džiaზmenas, jachtsmenas), -ikas (kubikas, pufikas) végződések; a jelzői birtokos eset használata (šalto rūkymo kumpis), és még sok minden más.

Emellett nem késő értékelni azokat a kérdéseket sem, amelyekre mindeddig mintha nem volna egyértelmű válaszunk: imlus, -i kam vagy ko? Vagy például: használhatók-e a pasimesti, susimėtyti igék a „zavarba jön, összezavarodik” jelentésben, ha ezek a jelentések a DŽ₃-ben nem szerepelnek normatívként, és a KPP₂ sem javítja őket, miközben a kodifikálók véleménye eltér? (Vö.: Tarvydaitė 1990: 16; Vitkauskas 1991: 26.)

A KPP-nek az értékelt jelenségek lehető legteljesebb összefüggésrendszerét kell bemutatnia, ezért a javaslatok példáit és a helyettesítő alakokat is ki kell egészíteni, például:

buvoti – nemcsak lankytis, būti, hanem viešėti is, …;

įsirašyti į ką – nemcsak derintis prie ko, hanem pritapti prie ko is, …;

išlaikytas, -a – nemcsak santūrus, -i, mandagus, -i, hanem susitvardantis, -i is, …;

išmislas – nemcsak prasimanymas, hanem pramanas is, …;

iššaukti – nemcsak sukelti, hanem sužadinti (norą) is, …;

pavesti – nemcsak apvilti, suvedžioti, apgauti, hanem nepateisinti vilčių, lūkesčių is, …;

pergyventi – nemcsak jaudintis, sielotis, sielvartauti, […], hanem krimstis is, … és így tovább.

A következetesség jegyében a második kiadás egyéb adatait is rendezni kell.

³Például komoly érvnek tekinthető-e az az állítás, hogy a kerzavi (=kerziniai) batai (kerzos) javítása már nem aktuális, mivel „azok a csizmák már nem kaphatók az üzletekben”? (Vö. egy 1994-ben írt ügyészi levél mondatával: Iš buto paimti J. N. kerziniai batai. Gimtoji kalba, 1995, Nr. 1, p. 11.) Vagy hogyan viszonyulnak egymáshoz a következő tények: amikor a Nyelvi Bizottság a nagy nyelvhelyességi hibák jegyzékéről tárgyalt (1993-ban), a ant elöljárószó javítási példái közül törölték a batai ant platformų kifejezést – szintén azért, mert már nem volt aktuális –, 1996-ban viszont a „Verslo žinios” már arról számolt be, hogy a düsseldorfi cipőipari vásáron ismét divatba jöttek a platformos női cipők (1996. 08. 30.); arról nem is beszélve, hogy nemsokára az utcán is megjelentek, és ismét – a nyelvben is.

182

1. A nem kívánatos használat terjedése miatt olyan kisebb szócikkeket is ki kell egészíteni, mint például: atstatyti, gilus, -i, pastovus, -i, šviežias, -ia (fel kell venni az atšviežinti alakot is); az atmintis szócikkben javítani kell a šviesos atminties kifejezést; szerepel a grubus, -i, de a grubiai nem; szerepel a turtingas kuo, de a praturtėti kuo nem, és így tovább.

2. Ki kell egészíteni néhány általános, a szóalkotással, a morfológiával és a szintaxissal foglalkozó fejezetet. Például a névmási alakoknál semmilyen tanács nincs arra vonatkozóan, hogyan használjuk őket megszólításként (Gerbiami svečiai! ar Gerbiamieji svečiai!) – ebben az esetben nem annyira fontos, hogy a nyelvészek nem értenek egyet, a nyelvhasználóknak akkor is szükségük van valamilyen válaszra, ha a használat változó.

3. A KPP₂ egyes jelenségei csak konkrét megvalósulásukban szerepelnek – egyedi javításokként –, a nyelvhasználati adatok azonban azt mutatják, hogy olykor már egy elvontabb mintává terjedtek ki. Például az -istinis, -ė végződéssel csak a caristinis, -ė alak szerepel (ábécérendben), de lehet még maksimalistinis, -ė, formalistinis, -ė stb.; a virš- előtaghoz csupán három különálló szó tartozik (viršsvoris, viršgam­tinis, -ė, viršpel nis); az eszközhatározó esetében nincs példa arra, hogy melléknevek tévesen vonzanák, noha ábécérendben nyolc konkrét javítás szerepel (gera pienu, tvirtas dvasia stb.) – a használatban ez nagyon terjedő minta (vö. vyriausias amžiumi, didelis ūžmojais, nuostabus išore stb.).

4. Az ábécérendes szerkesztési elv miatt véletlenszerű elemek is bekerültek a KPP₂-be: van egy általános határozószói fejezet, amelyben a cselekvő igenevekből képzett határozószókat szenvedő alakokkal javítják (pamokançiai – geriau pamokomai), az ábécérendben pedig négy szó szerepel (maldaujančiai, matančiai, niekinančiai, paniekinančiai; talán nem puszta véletlen, hogy az első és a harmadik egykor bekerült az 1939-es „Kalbos patarėjas” című kiadványba) – miért lennének rosszabbak a raminançiai ar bauginančiai alakok? Van továbbá egy általános fejezet, amely az -iniai végű határozószók használatát ellenzi, az ábécérendben pedig ezenfelül a fiziniai, matematiniai alakokat javítják, valamint egy sor továbbit (miért ne lehetne a muzikiniai, meniniai alakokat is?..). Az ilyen, nem lexikalizálódott eseteket külön tárgyalni semmiképpen sem érdemes.

5. Ugyanez az ábécérendes szerkesztési elv ahhoz vezet, hogy hiányzik a rendszeresség az azonos szintű, különböző elemek – például az előtagok és képzők – bemutatásából. Nem minden előtag szócikkében találhatók azonos elv szerint csoportosítva a nem ajánlott alakok. Az egyik helyen külön szerepelnek az adott előtaggal nem képzett származékok, a folyamatos aspektus jelentésében helytelenül használt igekötős igék, majd külön a cselekvőket vagy eszközöket megnevező, igekötős igékből helytelenül képzett szavak (ilyen például a három alfejezetből álló su- szócikk), máshol pedig mindez egybe van vonva (például az at- előtag esetében). Az általában együtt tárgyalt -ėjas, -tojas képzők nem normatív eseteit is eltérően mutatják be: az -ėjas szócikk elkülöníti az eszközök, gépek és anyagok megnevezéseit, míg a -tojas kapcsán csak a szerszámok és eszközök jelentését említi, noha különféle példákat is hozzáfűz.

Összefoglalva a KPP tartalmának változásait: sok mindent egységesíteni kell, és a tényeket következetesebben kellene bemutatni. Ebben az új kiadás választott, másféle szerkesztési elve segíthet – nem az előző kiadások ábécérendje, hanem a nyelvi szintek szerinti felépítés (a szerzők külön tárgyalják a lexikai, a szóalkotási,

183

morfológiai és szintaktikai kérdéseket). Könnyebb lehet a szintek szerint összefüggő szöveget írni, majd mindent rendezni, szerkeszteni és ábécérendben elhelyezni (így megőrizhető a választott rendszer és az alrendszerek sorrendje), mint utólag szerkeszteni és egységesíteni azokat az azonos típusú nyelvi jelenségeket, amelyek ábécérendben szétszórva fordulnak elő a mű egészében. Mindazonáltal hangsúlyozni kell, hogy a KPP₃ adatainak végső bemutatási módja továbbra is ábécérendes kell legyen – ez látszik a legkényelmesebbnek a felhasználók számára.

Külön megfontolandó, hogy a KPP milyen mértékben vegyen fel a köznyelv peremvidékére tartozó jelenségeket, elsősorban a szaknyelv (különösen a terminológia), valamint a zsargon és a stílus (stílusosság értelmében vett) kérdéseit. A KPP₂-ben mindenféle anyag megtalálható; erről a továbbiakban sem kell lemondani, csupán következetesebben kell eljárni. Amennyire lehet, statisztikai adatokra kellene támaszkodni – arra, hogy a köznyelvben milyen gyakori az adott jelenség. Ha például áttekintenénk a „Geležinkelininko žodynėlyje” (GŽ 1992) című kiadványban szereplő litván terminusokat, nemcsak a vasutasok számára fontos, hanem szélesebb körben elterjedt, a társadalomnak is szükséges nyelvi elemeket találnánk: karjeras – liet. kašvietė, domkratas – kėliklis, dinamometras – jėgomatis stb.; és fordítva: a KPP kiadványban nem volna feltétlenül szükség a második kiadásban szereplő faskė (: spec. 1. nuožulna; 2. išdroža) vagy flanšas (: jungė). alakokra.

A KPP hagyományosan a nyelvi szintek közül a szókincs, a szóalkotás, a morfológia és a szintaxis jelenségeit tárgyalja. A helyesírás, a központozás, a kiejtés és a hangsúlyozás más normatív kiadványok tárgya. Mégis érdemes megfontolni a morfológiai rész bővítését, vagyis néhány gyakoribb alakváltozat használatára vonatkozó tanácsok felvételét. A felhasználók számára például hasznos volna eligazítást kapni arról, hogyan tekintsenek az olyan változatokra, mint dalinti: dalyti, žvejas: žvejys, kraujuje: kraujyje stb., annál is inkább, mivel a KPP₂ több tucat hasonló ajánlása szerepel (analizas – analizė, mėgiamas – mėgstamas stb.).

A KPP függelékében hagyományosan helynévjegyzék szerepel. Vannak javaslatok jelentős kibővítésére (jelenleg még magát a Lietuvos nevet sem találnánk meg, amelynek hangsúlyozása nehézséget okoz a nyelvhasználóknak), valamint a külföldön található, etnikai litván területekhez kötődő és a világ legfontosabb helyneveivel való kiegészítésére.

3. A KPP minőségi változásai

A nyelvhasználatban és a nyelvi normák kialakítását célzó munkában bekövetkezett változások konkrétabbá teszik a kérdést is: miként adjuk meg a KPP-ben a szükséges adatokat. Ez a normatív munka elméleti és módszertani alapjaival függ össze. A konkrét kodifikációs munka folyamatosan zajlik, a nyelvhasználat szempontjából fontos kiadványok jelennek meg, az elmúlt 15 évben azonban különösen kevés jelentősebb elméleti előrelépés történt a nyelvi normák kialakításában⁴. A részletekbe nem bocsátkozva

⁴ Vö. J. Palionis „Néhány megjegyzés anyanyelvünk nyelvművelő munkájáról” című előadásának néhány tézisével (Palionis 1996: 21): „2. Eddig nem fogalmaztuk meg és nem tettük közzé a litván köznyelv ápolásának jól átgondolt és kollektíven megvitatott elméleti alapjait, amelyek megfelelnének e nyelv mai működési helyzetének.” […] „5. A köznyelv ápolásának sikeres munkáját kodifikációs tevékenységünk módszertani hiányosságai is akadályozzák: a) az úgynevezett „nyelvi hibák” aránytalan felnagyítására való hajlam, b) a nyelvhelyességi javítók szigorúsága, c) a javítandó elemek elégtelen indoklása, d) a tekintélyes nyelvészek nyelvhasználatának figyelmen kívül hagyása, e) a kodifikációs munka gyenge koordinációja […]”.

184

tesnius teorinius svarstymus (žr. Girdenis, Pupkis 1996: 1–5; Kniūkšta 1996: 28–39; Principai 1997: 1–3), žvelgtina, kas šiuo požiūriu svarbu KPP.

Mindenekelőtt szükséges a normák és hibák határainak felülvizsgálata és pontosítása. Néhány dolgot újra kell értékelni: szigorúbban javítandó jelenségnek kell elismerni, másutt pedig ellenkezőleg, ki kell tágítani a norma határait. Ez kétféleképpen történhet: az értékelés fokának megváltoztatásával, illetve (vagy) a hiba és a norma megfogalmazási módjának, vagyis magának a meghatározásnak a módosításával. Például a KPP₂ szigorúan javítandónak minősíti az apie elöljárószót olyan igékkel, amelyek tárgyesetet vonzanak: liudyti, skelbti, pažymėti, prisiminti stb. Mindazonáltal megállapították (Valiulytė 1995: 56–62), hogy ezek a változatok – a tárgyeset és az elöljárós szerkezet – legalább néhány igével bizonyos jelentésárnyalatokat hordozhatnak (nem ugyanaz: laikraštis skelbia apie loteriją és laikraštis skelbia loteriją), ezért pontosabban kell meghatározni a hibát, és enyhíteni kell az értékelés szigorán.

A normák kialakításának lényege valószínűleg éppen annak a határnak a keresése, amely elválasztja a köznyelvben megfelelőt attól, ami számára elfogadhatatlan vagy legalábbis nem kívánatos. A tiszta formában élő jelenségek mellett azonban számos átmeneti eset is akad, amelyeket magának a nyelvnek a belső okai és különféle külső körülmények, köztük más nyelvek hatása is meghatároznak. A kivételek elmosódottá teszik a normák egyértelmű határait, ha túl sok van belőlük. V. P. Būda szerint például a rendszerben hézagok keletkeznek, ha túlságosan elterjed a -ietis képző (Būda 1996).

Különösen nehezek olykor azok az esetek, amikor a norma és a hiba közötti különbségtétel alapja nem a forma, hanem a szemantika. A KPP-ben a szemantikai kérdések tárgyalása látszólag a legtöbb gondot okozza. Ezek a nyelvi jelenségek egyáltalán nem könnyen szabályozhatók: nincsenek kellően világos kritériumok arra, hogy a szójelentés változásai mennyire megengedhetők, illetve mennyire kell gátolni őket. Maguk a lexikológusok is elismerik, hogy a litván szótárakban „a jelentésmagyarázatok még mindig nagyon következetlenek” (Jakaitienė 1996: 4) – alaposan fel kell tárni a különböző szemantikai szócsoportok rendszerszerű kapcsolatait. Amíg az ilyen kutatások hiányoznak, a jelentésbeli javításokat és a normatív nyelvhasználat magyarázatait a KPP-ben sem könnyű megfelelően megadni.

Különféle okokból elmosódhat a határ az élő és élettelen, az elvont és konkrét, az állandó és a változó között. Például csak személy lehet-e tvarkingas, protingas, intelektualus, profesionalus, vagy élettelen tárgy is (vö.: netvarkingas dūmtraukis, protingos kainos, intelektualūs produktai, profesionalūs peiliai ar oro kondicionieriai)? Ha különböző szemantikai vonzatú szavakat helyezünk ugyanabba a kontextusba, ez a különbség megszűnhet: Ne arról beszéljünk, hogy mennyit eszünk mi és a kutyáink, hanem a fennálló helyzetről és rendről Respublika, 1992 08 04; Az utóbbi időben a németek […] kedvenceik falait eredeti, szeretett embereik, kisállataik vagy madaraik bekeretezett fényképeivel díszítik Lietuvos rytas, 1997 03 05.

Egy másik példa. Kétség nélkül kijavítjuk a rozsdaeltávolítót, rozsdakötőt, de megtorpanunk a mechanikus szakács vagy automatikus fordító kifejezésnél, mert tudjuk, hogy ilyen is előfordulhat: a gyógyszer jó fájdalomcsillapító (hiszen nem fájdalomcsillapító-szer!), a nem megfelelő étel pedig az élet megrövidítője.

185

A határok keresésekor, különösen akkor, amikor a norma még nem szilárdult meg egyértelműen, így is felismerhetők bizonyos tendenciák. Hogyan mutassuk be őket? Itt a nyelvi jelenségek értékelési fokozatainak rendszeréről kellene beszélni (lásd Miliūnaitė 1995: 45–46).

A KPP₂ négy értékelési fokozatot különböztet meg világosan (vö. ezek leírását a 9–10. oldalon):

1) a=b; 2) a–b; 3) a||b; 4) a|b):

1) A legszigorúbb értékelési fokozat egyértelmű hiba esetén azt jelzi, hogy például „nem használható”, nevart., vagyis a bal oldalon álló jelenség használata nem ajánlott: gvintas – nem. idegen szó. srėgis, srūgis; išlaikyti – nem használható, helyette „kiszámítani” stb.; a konkrét javításokban az értékelési változatok közé egyenlőségjelet tesznek⁵;

2) A szigorúbbnál enyhébb értékelési fokozat a jelenség használatának mellőzését javasolja; röviden a geriau vagy a geriau nevart. jelöléssel szerepel, a javításban pedig az értékelési változatok között egyetlen gondolatjel áll: kalba eina – inkább yra kalbama; faktinai – inkább faktiškai, iš tiesų, iš tikrųjų stb. A KPP₂ e fokozatban értékelt jelenségeket nem tekinti nyelvi hibának, de használatukat nem javasolja, mivel vannak jobb változatok (KPP₂: 9);

3) A norma változatait, amelyek azonban nem mindig egyenértékűek, két párhuzamos vonás jelzi közöttük; a jobb oldalon szereplő jelenséget különféle okokból valamivel jobbnak tartják: abažūras || lempos gaubtas; atsisakyti nuo ko || atsisakyti ko stb.;

4) Az egyenértékű normaváltozatokat (olykor kettős alakokat, olykor szinonimákat) zárójelben való megadásuk jelzi (rendszerint ott, ahol a normatív használatot tárgyalják): akys džiaugsmu (iš džiaugsmo) spindėjo, darbymetyje (darbymetečiu) ir akmuo kruta stb.

A KPP₂-ben vannak nem egészen világos (legalábbis az olvasók számára) megfogalmazások is: „néha jobb”, „néhol jobb”, „sok helyen jobb”, például: apspresti – sok helyen jobb lemti, nulemti, sąlygoti; kažkas – néhol jobb kas nors, kai kas, šis tas stb. A norma és a hiba megkülönböztetésének hasonló módszerei meglehetősen bizonytalanok: nem annyira valamelyik lehetőség szabad megválasztását, inkább szabad értelmezést tesznek lehetővé. Az ilyen eseteket vagy az említett fokozatok szerint kellene értékelni, vagy – ha részleges stílusnormákkal kapcsolatosak – külön rövidítésekkel kellene jelölni (néha egyébként ezt teszik is: klausimas – kanc., máshol nem ajánlott a használata).

A KPP értékelési fokozatainak rendszerét elsősorban úgy kell továbbfejleszteni, hogy egységesítsük ugyanazon jelenségek különböző helyeken szereplő értékelését. Például a liudyti apie ką (a=b, 24. o. és „néha jobb”, 149. o.), az atlikti igei eredetű főnevekkel (a–b, 34. o.) és az įvykdyti elvont jelentésű igei főnevekkel (a=b, 348. o.), továbbá a vykdyti igei főnevekkel (a||b, 349. o.) stb.

⁵ Egyébként szem előtt kell tartani, hogy miután a Nyelvi Bizottság jóváhagyta a Súlyos nyelvi hibák jegyzékét, mintegy egy újabb hibafajta is megjelent: a különösen elítélendő és szükség esetén akár büntetendő hibák; ezeket a KPP₃-ben külön jelölni kellene, például csillaggal, a szigorú javítások egyik altípusaként.

186

Másodszor, világosabban meghatározza, hogy az egyes értékelési fokozatok milyen viszonyt jeleznek a nyelvi normához, különösen a két átmeneti fokozat (a–b és a||b). Az értékelési fokozatok megléte lehetővé teszi, hogy pontosabban és rugalmasabban tekintsünk az értékelt jelenségekre, a normaváltozásokat pedig e fokozatok elmozdulásaival rögzítsük, vagyis elkerüljük a forradalmi ugrásokat, amikor ma még megengedett egy forma használata, holnap pedig már súlyos hibának nyilvánítják. Fontos tisztázni és egyeztetni például, hogy a „jobb” azt jelenti-e, hogy jobb a skėtį használata, nem pedig a lietsargį, noha a lietsargis is jó (nem hiba), vagy a lietsargio használatát kisebb hibaként, nemkívánatos szóként jobb kerülni, és helyette a skėčiui formát részesíteni előnyben, vagyis a két változatot a–b fokozatúnak értékelni (147. o.); esetleg át kellene sorolni a „még jobb” a||b fokozatba, ahogyan a DŽ₃-ban szerepel (lietsargis lásd skėtis; ehhez vö. Keinys 1996: 11–13).

Világos, hogy az a–b fokozatnak („jobb”) a jelenség értékének a hiba irányába történő nagyobb elmozdulását kell jeleznie, az a||b fokozatnak („még jobb”) pedig a norma magjához való közeledést. E két köztes, átmeneti fokozat a potenciális hibák és a normák perifériájának kifejezője kell legyen.

Általában véve a KPP olyan kiadványként képzelhető el, amely nem a múlt megmerevedett állapotát mutatja be (a kodifikáció így is, úgy is mindig elmarad a tényleges normától), hanem az adott időszak normáinak kikristályosodását és fejlődési irányát, elismerve, hogy maga a nyelv élő, és használatának különféle tendenciái vannak. A nyelvhasználó tehát a KPP-ből megtudhatja, mi tekinthető perspektivikusnak és támogatandónak a köznyelvben, miről lehet pedig fokozatosan lemondani.

A KPP viszonya más normatív munkákhoz is megfontolandó, különösen a „Dabartinės lietuvių kalbos žodynas” és a „Dabartinės lietuvių kalbos gramatika” című művekhez.

A normatív DŽ₂ a KPP második kiadásának helyenként valódi szorítója volt: a DŽ₂ megjelenése után tíz évvel egyes dolgok már alkalmatlannak tűntek, de alkalmazkodni kellett a konzervált, bár elavult normákhoz. Rugalmasabb értékelésifokozat-rendszer mellett a „Patarimai”-nak mégsem kellene bizonyos esetekben tartania az említett művektől való félárnyalatnyi eltéréstől (és ugyanígy a DŽ₃-tól való eltéréstől sem; vö. Danielius 1997: 14–19), ha az valóban alátámasztható mind a köznyelvi használat változásaival, mind a normatív munka változásaival. Fontos, hogy ne legyenek alapvető ütközések és ellentmondások, mert ezek mindenekelőtt az ilyen művek társadalmi tekintélyét ássák alá, és bizalmatlanságot keltenek a nyelvi normák meghatározóival szemben.

* * *

A hagyomány és a jelen metszéspontjában felmerülő kérdések megoldása természetesen maguktól a KPP szerzőitől és szerkesztőitől függ majd. Ezúttal azt kívántuk bemutatni, miről kell gondolkodni még azelőtt, hogy hozzáfognánk a konkrét adatok rendezéséhez – a kiadvány egészéről.

Hangsúlyozandó, hogy egy ilyen folyamatosan készülő műhöz állandó munkaközösségre és rendszerszemléletre van szükség – a nyelvhasználat és a használók igényeinek következetes vizsgálatára, sőt a normatív munka célirányos megszervezésére. Most csak meg-

187

próbáltunk ebbe az irányba elindulni, és ha ez valamelyest beválik, világosabbá válnak a jövőbeli munka irányelvei.

Beérkezett: 1998. 12. 04.

IRODALOM ÉS FORRÁSOK

B i u l e t e n i s 1997: Kalbos patarimų informacinis biuletenis 1, 2, 3, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas.

B i u l e t e n i s 1998: Kalbos patarimų informacinis biuletenis 4, 5, 6, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas.

B ū d a V. P. 1996: Olimpikon vagy olimpiai versenyző. – Dienovidis, 1996 06 28.

D a n i e l i u s M. 1997: Neteiktini žodžiai Žodyne (DŽ₂) ir Patarimuose (KPP₂). – Kalbos kultūra 70, 14–19.

DŽ₂ – Dabartinės lietuvių kalbos žodynas, Vilnius: Mintis, 1972.

DŽ₃ – A mai litván nyelv szótára, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidykla, 1993.

G a i r ė s 1998: Kalbos praktikos patarimai: trečiasis leidimas. Darbų gairės [pokalbis]. – Gimtoji kalba 12, 1–10.

G i r d e n i s A., P u p k i s A. 1996: A nyelvi normázás elvei. – Gimtoji kalba 8, 1–5.

GŽ 1992: Vasutas szótár. Összeállította N. J u š k a i t ė, St. K e i n y s, Vilnius.

J a k a i t i e n ė E. 1996: A modern litván lexikográfia kérdései. – Gimtoji kalba 6, 1–5.

K a u l a k i e n ė A. 1992: Sómentes víz? – Gimtoji kalba 4–5, 9.

K e i n y s S. 1996: Skeitš ar liet­sargis bei čiaupas ar kranas – kas geriau? – Gimtoji kalba 2, 11–13.

K n i ū k š t a P. 1996: A nyelvművelés célja a nyelv fejlesztése. – Kalbos kultūra 68, 28–39.

KPP₂ – Kalbos praktikos patarimai, Vilnius: Mokslas, 1985.

M a č i o n i s Z. 1995: Miért ne tehetnénk rugalmasabbá a nyelvet? – Lietuvos rytas, 1995 11 15.

M i l i ū n a i t ė R. 1995: Variantiški bendrinės kalbos vartosenos reiškiniai (fiksavimas ir vertinimas). – Kalbos kultūra 67, 39–49.

P a l i o n i s J. 1990: A nyelvi kultúra, elmélete és gyakorlata. – Pergalė 1, 141–157.

P a l i o n i s J. 1996: Kelios pastabos dėl mūsų kalbos kultūros darbo. – Lietuvių kalbos tvarkyba: teorinės ir praktinės problemos. Seminaro tezės. Vilnius: Danielius.

P r i n c i p a i 1997: Lietuvių kalbos tvarkybos principai, kodifikacijos kriterijai ir jų taikymas / Patvirtinta Valstybinės lietuvių kalbos komisijos. – Gimtoji kalba 4, 1–3.

T a r v y d a i t ė D. 1990: Helyes-e a pasimesti szó? – Gimtoji kalba 6, 16.

V a l i u l y t ė E. 1995: Ar galima atsiminti, užmiršti apie ką? – Kalbos kultūra 67, 56–62.

V i t k a u s k a s V. 1991: Vertinių gausa – pavojus kalbai. – Žodžiai ir prasmės 1, 24–28, Vilnius: Mokslas.

IRÁNYELVEK A NYELVHASZNÁLATRÓL („KALBOS PRAKTIKOS PATARIMAI”). A RÉGI KIADÁSTÓL AZ ÚJIG

Összefoglaló

A nyelvhasználati irányelvek (GLU) nyelvhelyességi javítások és ajánlások gyűjteménye. Több mint tíz év elteltével jelenleg készül a harmadik kiadása. Ezért természetes igény merül fel számos kérdésének felülvizsgálatára és korszerűsítésére. Az előkészítő munka az alábbi területeken zajlott: figyelemmel kísérték a nyelvhasználat változásait; összegyűjtötték, rendszerezték és számítógépes formába rendezték a második kiadás megjelenése után kiadott nyelvi ajánlásokat;

188

a második kiadást rendszerszempontból és elektronikus formája alapján elemezték.

Meghatározták a harmadik kiadásban végrehajtandó mennyiségi és minőségi változtatásokat. Meg kell vitatni a GLU-ban közölt adatok terjedelmét és kiválasztását (a témák aktualitását, az új jelenségek fontosságát), valamint azok bemutatását (ez a jelenleg készülő számítógépes változatára is vonatkozik). Emellett tisztázni kell a hibákat és a normákat, valamint a GLU viszonyát az ilyen típusú egyéb művekhez; következetesebb értékelési rendszert kell alkalmazni. Így arra tesznek kísérletet, hogy a GLU új kiadását rendszerszerűbb módon készítsék elő.

189