254 |

RECENZIJOS

32. o., 2. hasáb. A litván részben több a hiba – nem csupán sajtóhibák, például: Aurelia (= Aurelija) 16. o., 10. sor, 6. jegyzet; busimasis (= būsimasis) 25. o., 8. sor; lekti (= lėkti) 31. o., 8. sor; pusti, putė (= pūsti, pūtė), žadžia (= žaidžia) 31. o., 13. sor; baigiai (= baigei) 34. o., 6. hasáb; a 34. o. 27. jegyzetében említett litván hangsúlytani kutatók munkái hiányoznak az irodalomjegyzékből; mokė-tė-ės ir mokė-me-ės (35. o., 2., 3. hasáb) sorrendjét fel kell cserélni; tečiu (= tečiu) 58. o., 12. hasáb; biški (= biški „egy kicsit“) 92. o., 3. hasáb; nem igaz, hogy a šokinti forma nem létezik a litvánban (103. o., 64. jegyzet); krenta (= krinta) 115. o., 15. hasáb (az anyanyelvi krenta nem a köznyelvi forma); MFTYTI (= MĖTYTI) 117. o., 1. sor; {tevelis} (= tėvelis) 133. o., 13. hasáb; tetis (= tetis {tėtis}) 134. o., 10., 13. sor. Az itt felsorolt sajtóhibák „elvesznek” a kifogástalanul közölt példák sokaságában, és nem szúrnak szemet. A litván összefoglalóval rosszabb a helyzet – nyelve, stílusa és központozása alapos szerkesztésre szorul. Sajnálatos, hogy a litván szöveg számos hibája a disszertációból került át. Ez arra utal, hogy a monográfia elkészítését sietség kísérte. Valószínűleg a sietség magyarázza azt is, hogy a könyv szövegében a monográfia helyett disszertáció csúszott be, például: „In this dissertation, I shall refer to problems of accentuation” (34. o., 27. jegyzet).

E recenzió végén szeretném elmondani, hogy a feltárt hiányosságok és hibák ellenére P. Wójcik monográfiája komoly munka, amely a gyermeknyelv kutatásával tágította a lituanisztika látókörét. A recenzált könyv és a tanulmányok sok ember közreműködése nélkül nem születhettek volna meg: Rūta édesanyja, Aurelija Kaškelevičienė lituanista készítette és írta át a hangfelvételeket (e munkát részben az Osztrák Tudományos Akadémia támogatta – a támogatást W. U. Dressler professzor szerezte; továbbá az Atviros Lietuvos fondas, amely számítógépet, magnót és kazettákat vásárolt), az adatokat természetesen P. Wójcik kódolta és elemezte, M. Smoczyńska professzor, a neves pszicholingvista tanácsai és mindenre kiterjedő támogatása mellett; az ő kezdeményezésére kezdődtek meg a litván gyermeknyelv kutatásai. A disszertáció megírását és megvédését Axel Holvoet baltista professzor irányította. Ezen és mások segítségét a könyvben maga a szerző is szépen kiemeli (7. o.), ám az új litván nyelvészeti ág főhőse ő maga: szakmailag felkészült pszicholingvista és lituanista, aki – biztos vagyok benne – továbbra is sikeresen folytatja majd a lituanisztikai kutatásokat.

Bonifacas Stundžia Baltistikai és Általános Nyelvészeti Tanszék Vilniusi Egyetem Universiteto g. 5, 2734 Vilnius, Lietuva [email protected]

Beérkezett: 2001. 08. 17.

PIETRO U. DINI, A balti nyelvek. Összehasonlító történetük.

Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas, 2000, 540 p.

Pietro U. Dini bevezetője a balti filológiába, a Le lingue baltiche már számos pozitív visszhangra talált a nyelvészeti sajtóban. A litván és lett fordítások nem csupán arról tanúskodnak, hogy a mű hiányt pótol a baltisztikai szakirodalomban, hanem a könyv saját értékeit is jelzik. Ahhoz, hogy a litván kiadás az eredeti minden erényét átörökítse, a könyv különleges szerkesztője, Bonifacas Stundžia jelentős erőfeszítéseket tett. Gondos munkájával számos terminológiai és tárgyi pontatlanságot sikerült elkerülni, amelyek a fordítás során könnyen becsúszhattak. A litván kiadás önálló recenzálása, miután Giedrius Subačius már korábban, e folyóiratban (39. évf., 1998, 253–257) ismertette az olasz eredetit, mintha nem is volna feltétlenül szükséges. A fordítás megjelenése azonban fontos és örömteli esemény Litvániában, és más megfontolások is indokolják, hogy szóljunk róla: az eredeti Litvániában valószínűleg bibliográfiai ritkaság marad, a litván kiadás pedig kétségkívül előkelő helyet foglal majd el az olasz mellett, különösen mivel (amint a litván kiadás előszavában olvasható) javították és jelentősen kibővítették.

RECENZIJOS

255

A recenzált könyv értékét meghatározó tényezők közül különösen hangsúlyozni kell, hogy a szerző egyenlő mértékben nyelvész és filológus, s a de Saussure-törvényről folytatott vita lényegét éppoly otthonosan tárgyalja, mint a reneszánsz kori szerzőknek a balti népekről és nyelvekről, valamint azok eredetéről vallott nézeteit („paleokomparativizmus” a balti térségben a szerző egyik kedvelt kutatási területe). A nyelvészeti és filológiai szempontok egyensúlya – amelyet a szakosodás erősödésének korában különösen érdemes kiemelni – Dini könyvét a baltisztikai tanulmányok példaszerű bevezetésévé teszi.

A könyv tárgyalja a balti őstörténetet, az összehasonlító balti nyelvészet főbb jellemzőit, a nyelvi érintkezéseket és areális vonatkozásokat, a litván és a lett nyelv fejlődését, valamint annak történeti és kulturális összefüggéseit; ismerteti a porosz és más kihalt balti nyelvekről és nyelvjárásokról napjainkig fennmaradt, szűkös adatokat is. A végén különböző korszakokból származó balti nyelvű szövegpéldákat találunk magyarázatokkal, valamint rendkívül részletes bibliográfiát. Az anyag elrendezése kissé egyenetlen és aszimmetrikus, ezt azonban a tárgy természete indokolja: a litván és a lett nyelv fejlődését az őstörténettől napjainkig tekinti át, ezért e nyelvek adatai több fejezetben szétszórva szerepelnek; a szerző egymás után tárja fel a nyelvszerkezet különböző történeti rétegeit. A porosz nyelvet, amelyről csupán néhány rövid szöveg tanúskodik, lehetetlen volt ugyanilyen módon leírni, ezért az erre vonatkozó összes adat egyetlen fejezetbe került; ebben egyébként igen jó áttekintést kapunk a nyelv rekonstrukciójával kapcsolatos filológiai problémákról. A könyv tartalmát ez a recenzió csak nagyon hiányosan ismerteti; túlzás nélkül állíthatjuk, hogy nincs a baltisztikai kutatásnak olyan területe, amelyet a szerző legalább nagy vonalakban ne mutatott volna be az olvasónak. A szerző alapossága és széles tudományos látóköre egyaránt megmutatkozik a hatalmas bibliográfiában és a könyv tartalmában.

A könyv a baltiak őstörténetét, az összehasonlító balti nyelvészet főbb jellemzőit, a nyelvi kapcsolatokat és areális vonatkozásokat, a litván és lett nyelv fejlődését, valamint annak történelmi és kulturális összefüggéseit tárgyalja; bemutatja a porosz és más kihalt balti nyelvekről és nyelvjárásokról napjainkig fennmaradt szűkös adatokat is. A végén különböző korszakokból származó balti nyelvű szövegek példáit találjuk kommentárokkal, valamint egy rendkívül részletes bibliográfiát. Az anyag bemutatása némileg egyenetlen és aszimmetrikus, de ezt a tárgy jellege indokolja: a litván és lett nyelv fejlődését az őstörténettől a legújabb korig tekinti át, ezért az ezekről a nyelvekről szóló adatok több fejezetben elszórva szerepelnek; a szerző egymás után tárja fel a nyelvszerkezet különböző történeti rétegeit. A porosz nyelvet, amelyet mindössze néhány rövid szöveg tanúsít, nem lehetett ugyanígy leírni, ezért az erre a nyelvre vonatkozó összes adatot egyetlen fejezetben gyűjtötték össze, amely egyébként igen jó áttekintést nyújt a nyelv rekonstrukciójával összefüggő filológiai problémákról. A könyv tartalmát ez a recenzió igen hiányosan ismerteti; túlzás nélkül kijelenthető, hogy alig van a baltisztikai kutatásnak olyan területe, amelyet a szerző legalább nagy vonalakban ne mutatott volna be az olvasónak. A szerző alapossága és széles tudományos látóköre egyaránt megmutatkozik a hatalmas bibliográfiában és a könyv tartalmában.

Dini könyve jól megírt és gondosan szerkesztett, még egy nagyon kukacoskodó recenzens sem találna anyagot egy hosszú hibajegyzék összeállításához. A különböző nyelvek alakjait többnyire kifogástalanul idézi. Az, hogy a lett nyelvi példák valamivel rosszabbul szerepelnek, mint más nyelvek példái, megfelel a balti nyelvészeti publikációk átlagos színvonalának. Ha figyelembe vesszük a lett szavak lejegyzéséhez használt diakritikus jelek nagy számát, nullának tekinthetjük annak statisztikai valószínűségét, hogy egy nem Lettországban nyomtatott nyelvészeti publikációban valamennyi vagy legalább a legtöbb lett alak helyesen szerepeljen. Ezért nem meglepőek az olyan pontatlanságok, mint a varš a varš/varš helyett (119. o.), a pērkuns a pērkūns helyett (119. o.), a māsīnam a māsīnam saucamies helyett (137. o.), a ķiselis a ķiselis helyett (181. o.), valamint a nākt priekš a nākt priekšā helyett (338. o.). Hangsúlyozni kell, hogy az ilyen esetek száma igen csekély.

Valamivel meglepőbb a [z’in’a] átírás (a [ziņa] helyett), amely a lett ziņa szó mellett szerepel (92. o.). Nem kellene elhallgatni az olvasó elől, hogy a litván és a lett nyelv fonológiai rendszere különbözik; hogy a lettben nincs asszimilatív palatalizáció az elülső nyelvállású magánhangzók előtt; és hogy a <ņ> betűvel jelölt mássalhangzó nem palatalizált dentális-alveoláris, hanem palatális mássalhangzó (vagyis a palatális artikuláció nem kiegészítő, hanem elsődleges). Mivel nincsenek kemény és lágy

256 |

RECENZIJOS

az alveoláris mássalhangzók szembenállása; a šūt szó átírása [ʃ’uːt] (83. o.) indokolatlan, és valószínűleg csupán a litván megfelelő, a siūti átírását tükrözi: azokban a nyelvekben, amelyekben nincs lágysági oppozíció, a szibilánsok többnyire eleve alveoláris-palatalizáltak. A lett blāurs szót szintén a litván kiejtés szabálya szerint írja át [bl’eurs] (80. o.). Vitathatónak tűnik a szerző elve, miszerint a litván alakokat hangsúlyjelekkel, a lett alakokat pedig azok nélkül adja meg: a būt alak, amely a lit. būti mellett szerepel, azt a benyomást kelti, mintha csak a litván nyelv különböztetne meg hangsúlyokat. Másfelől el kell ismerni, hogy a hangsúlyjelekkel ellátott lett alakok nagyon eltérnek a nyomtatott szó megszokott képétől, és ez zavarhatja a tudományos átírásban járatlan olvasót.

A szerző tömören, de kellő részletességgel (a terjedelmi korlátokat figyelembe véve) mutatja be a balti összehasonlító nyelvészet vitatott kérdéseit: ügyesen tárja fel a kérdések lényegét, és mindenütt egyforma tárgyilagossággal ismerteti a kutatók ellentétes nézeteit. Figyelembe veszi a legújabb szakirodalmat, ezért az olvasó kétségtelenül naprakész áttekintést kap a baltisztikai kutatásokról. Mindig sajnálhatjuk, ha egy további elmélet ismertetése elmarad, vagy egy újabb kutató álláspontját nem vették figyelembe, de az ilyen hiányosságok vagy tökéletlenségek külön keresése hiábavaló munka volna. Csupán néhány olyan helyet említünk, ahol véleményünk szerint a szerző által kifejtett nézetek némileg félrevezethetik az olvasót.

A palatalizáció jelenségeinek tárgyalása a könyvben nem egészen meggyőző (83–84. o.). Egyébként a bibliográfiából hiányoljuk Čekmonas „O jotacii v praslavjanskom i baltijskix jazykax” című cikkét, Baltistica 11(1), 1975, 63–76, amely pontosítja a palatalitás és a lágyság oppozíciójának fogalmait. Kurylowiczot idézve a szerző azt írja, hogy „kezdetben különálló lágy mássalhangzó-fonémák alakultak ki, később pedig semlegesültek az elöl képzett magánhangzók előtt; ez a semlegesülés vezetett a *j eltűnéséhez”. A palatalizáció megnyilvánulásainak megnevezésekor párhuzamosan szerepelnek például a litván sj > s’ (siūti) és a lett sj > š (šūt) esetei. Kurylowicz ugyanis a balti alapnyelvben lágysági oppozíciót tételezett fel a hátul képzett magánhangzók előtt; ez az elöl képzett magánhangzók előtt semlegesült, ahol az alaptagként jelöletlen kemény mássalhangzók általánosultak. Ezt igazolja a j eltűnése a mássalhangzó és az elöl képzett magánhangzó között a balti alapnyelvben (vö. kėdė: kedžių, verti: verčiu), ami a C’V és a CjV funkcionális azonosulását mutatja, és a balti alapnyelvbeli lágysági oppozíció megléte mellett szóló fő érv. Fonológiai szempontból a litván mássalhangzórendszer még közel áll az alapnyelvi rendszerhez, jóllehet (valószínűleg a szláv nyelvek hatására) a kemény mássalhangzókat a semlegesülési helyzetben (az elöl képzett magánhangzók előtt) nagyrészt lágyak váltották fel. A jotáció okozta mássalhangzó-változások sokasága a lettben (sj, zj > š, ž, pj bj > p’, b’) a lágysági oppozíció eltűnését tükrözi: a másodlagos palatális artikuláció, amely a palatalizációs oppozíciót váltotta fel, különféle képzésihely-eltolódásoknak adott teret (például a dentális-alveoláris artikulációt palatális váltotta fel, amely aztán tovább változhatott; vö. a k’, g’ > c, dz folyamatát, valószínűleg valamiféle közbeeső palatális mássalhangzókkal). A „palatalizáció” terminus kettős jelentése nem egy kutatót vezetett már félre.

Igaz, hogy „a lett nyelvben az olyan instrumentális, amely nem esik egybe a dativusszal (pontosabban: a dativusszal vagy az accusativusszal – A. H.), csak szórványosan adatolt” (319. o.), de a szerző által idézett ólett példában, a Dewe beernes tapt ‘Isten gyermekeivé válni’ szerkezetben kétségtelenül nem instrumentális (az -is < *-ais végződéssel), hanem accusativus szerepel – ezt mutatja a Glück és Elger fordításában található megfelelő hely (teem dewe wiṇtch Waļļas Deewa Behrnus tapt Glücs, Jn 1,12; Bet cek to vȥieme, dewwe tems walliu Dewa bērnus tapt Elger, Evangelijos ir Epistolos 6r25): az egész szerkezet helytelen, idegen a lett nyelvtől, és a latin accusativus cum infinitivo (dedit eis

RECENZIJOS

257

potestatem filios Dei fieri). A helyes lett szerkezet nehézséget okozott a német szerzőknek, ezért a német szerkezet, a Gottes Kinder zu werden alapján választották meg az esetet. Mivel az ilyen szerkezetben az eset a formák homonímiája miatt nehezen volt megállapítható, a latin nyelv kényszerítette rá a nyelvtani értelmezést. Az a téves feltevés, hogy ebben a szerkezetben instrumentálist kell használni, a litván nyelvtani szabályok mechanikus alkalmazásából ered. Valójában a litván instrumentális itt újítás (általában úgy tűnik, hogy a predikatív instrumentális használati köre a litvánban a balti alapnyelvhez képest jelentősen kibővült), míg a lett megőrzi a balti és a szláv nyelvekre jellemző dativust az infinitivusi mondat (kifejezett vagy kifejezetlen) alanyának és névszói állítmányának jelölésére (vö. az óegyházi szláv Dastb imъ oblastь čedotь božijemь [dat. pl.!] ‘lenni’). A mai lett Dieva bērniem tapti szerkezetében a bērniem alak valódi dativus, nem pedig a dativusszal egybeeső instrumentális, mivel az infinitivusi mondat névszói állítmányi pozíciójában nemcsak többes számú, hanem egyes számú dativus is használható (tapt Dieva bērnam), az egyes számú instrumentális viszont nem esik egybe a dativusszal.

Valószínűleg figyelmetlenségből szerepel az ólett illativus példájaként az exan hellēs szerkezet, ‘a pokolban’ jelentéssel, a lokativus példáiként pedig az tan tresschan Deenan ‘a harmadik napon’ és a cenan turret ‘dicsőségben tartani’ szerkezet (320. o.).

A balti nyelvek szókincsére gyakorolt idegen nyelvi, valamint társadalmi és kulturális hatást szemléltető példák nagyon jól vannak kiválasztva; a szerzőnek legfeljebb néhány pontatlanság róható fel. A lett plātēzeris ‘dicsekvő’ szó képzése például nem érthető meg anélkül, hogy megemlítenénk a konkrét forrást, a pletēzeris (plettiser, Plätteisen) ‘vasaló’ szót; ennek mintájára, hangasszociáció útján (plātities ‘dicsekedni’), jött létre a gúnyos plātēzeris alak. Aligha beszélhetünk itt a közép-alnémet iser ‘vas’ szóból származó -izeris képzőelemről. Az olyan lett melléknevek, mint a sniegbalts ‘hófehér’ (370. o.) megjelenését természetesen nem az orosz (amelyben ez a típus egyáltalán nem létezik), hanem a német nyelv ösztönözte (schneeweiß stb.), és nem a szovjet korszakban, hanem jóval korábban, a 19. századi szerzők műveiben (Endzelīns már a háború előtt is igyekezett küzdeni e jelenség ellen). A lett két különböző időszakban kétszer is átvette az orosz pud szót: a lit. pūdas és az észt puud alak mint „párhuzamos kölcsönzés” időrendileg a lett régebbi puōds alakjának felelne meg, nem pedig az újabb puds alaknak (394. o.).

A fordító kétségtelenül nagyon jól végezte nehéz munkáját, és csak néhány helyen lehet kritikai észrevételt tenni. Nem szerencsés például a „modalitás” terminus használata az olyan mondatokban, mint „ez a modalitás [a függő beszédre vonatkozóan – A. H.] az aktív melléknévi igenévi alakok használatában mutatkozik meg...”, illetve „a debitív hagyományosan modalitásnak számít” (331–332. o.). Beszélhetünk módokról vagy modális funkciójú alakokról, de a „modalitás” terminus (modality, Modalität, модальность stb.) a modális jelentések teljes körét foglalja magában, ezért konkrét alakok megnevezésére használva szokatlanul hangzik. Az angol evidential terminust olyan alakok leírására használják, amelyekkel a beszélő megjelölheti, vagy köteles megjelölni, milyen adatokra vagy bizonyítékokra (angolul evidence) támaszkodik, amikor valamit állít (például maga látta-e, vagy hallotta stb.); az „evidenciális mód” fordítás nem egészen megfelelőnek tűnik (330. o.), mert az ilyen mód valószínűleg csak azt jelölhetné, ami nyilvánvaló (evident). A francia tout court kifejezés nem azt jelenti, hogy ‘elég gyorsan’ (250. o.), hanem azt, hogy ‘egyszerűen, egyszóval, fenntartások nélkül’.

Mindig örvendetes, ha egy tudós az eredeti kutatásokra szorítkozás helyett – amelyek révén ha nagyobb hírnévre nem is, de legalább nagyobb intellektuális elégedettségre számíthat – időt és energiát fordít szakterülete szintézisének megírására, hiszen az mindig olcsó kritika tárgyává válhat. Pietro

258 |

RECENZIJOS

U. Dini kétségtelenül sok szívét adta a Baltų kalbas című művébe, így az olvasónak nem száraz tényjegyzéket, hanem eleven és vonzó könyvet nyújtott. Köszönjük meg Pietro U. Dini’nek a kiváló munkát, valamint Bonifaciu Stundžius szerkesztőnek a fáradozását, amellyel hozzáférhetővé tette a könyvet a litván olvasók számára.

Axel Holvoet

Beérkezett: 2001. 08. 24.

Litván Nyelvi Intézet, Antakalnio g. 6, 2055 Vilnius, Litvánia [email protected]