ACTA LINGUISTICA LITHUANICA

LII (2005), 157–166

MEGJEGYZÉSEK

Remarks

A SZINTAKTIKAI VISZONYOK OSZTÁLYOZÁSÁRÓL

Az itt kifejtett gondolatokat prof. Vytautas Ambrazas érdekes bírálata váltotta ki (ALL 52, 167–170) a 2003-ban megjelent Sintaksinių ryšių tyrimus című kötetről. Ez a bírálat, amely értékes vitára ösztönző megjegyzéseket tartalmaz, különösen a fent említett kiadványban kifejtett szintaktikai viszonyok elméletével kapcsolatban, azt mutatja, hogy a szerzők elérték céljukat: elméleti vitát ösztönözni a litván nyelv nyelvtani kérdéseiről. Különösen örvendetes, hogy a vitát a litván nyelv szinkrón és diakrón szintaxisának neves szaktekintélye, számos mára klasszikussá vált mű szerzője, prof. Vytautas Ambrazas kezdeményezi. A professzor maga is többször részt vett a Litván Nyelvi Intézet Nyelvtani Osztályának szemináriumain, és kedvező, ugyanakkor éleslátó és kritikus hallgatóként figyelemmel kísérte, illetve ösztönözte a gondolatok kikristályosodását. Remélhető, hogy a vitába egyre szélesebb kutatói kör kapcsolódik be.

Egyetlen szintaktikai elmélet sem tökéletes, és nem tökéletes a Sintaksinių ryšių tyrimuose bemutatott szintaktikai viszonyok elmélete sem, amelyet a továbbiakban a kényelem kedvéért „SRT-elmélet” rövidítéssel jelölök. Ambrazas professzor helyesen hívja fel a figyelmet néhány vele kapcsolatos problémára. Nehéz ezeket a problémákat cáfolni; a legrosszabb az lenne, ha a szőnyeg alá söpörnénk őket. Az SRT-koncepció szerzői azonban úgy döntöttek, hogy a „kisebbik rossz” elve alapján elfogadják őket. Ezért szeretnék itt néhány nagyobb problémára felhívni a figyelmet, amelyek elkerülését az SRT-elmélet lehetővé teszi.

A bíráló megjegyzi, hogy az SRT szerzői által használt kormányzás és módosítás fogalma igen tág. Például módosítónak tekintik a jelzőket, a határozókat és az állítmányi jelzőket is (itt pontosítani kell: az SRT-elmélet szerint módosítónak csak az igétől nem megkövetelt szabad predikatívumok számítanak). E megjegyzés részleges megalapozottságát nehéz tagadni: elvetik például a „kettős szintaktikai viszonyt”, amely alapján a DLKG megkülönbözteti az állítmány névszói részét és az állítmányi jelzőket. A probléma az, hogy ez a kettős szintaktikai viszony nehezen feloldható ellentmondásokhoz vezet.

Az állítmányi jelzőt két ismérv alapján határozzák meg: az igéhez kapcsolódik, és egyezik az alannyal (Broliai grįžo linksmi), vagy a tárggyal (Visada matau Joną linksmą). Ebben különbözik az állítmányi jelző a határozótól egy olyan mondatban például, mint a Nudažiau duris žaliai. Ebben a mondatban a žaliai határozószó nem egyezik semmivel, tehát ebben az esetben a szintaktikai viszony egytagú. De miért ne lehetne azt állítani, hogy a žaliai határozószó ugyanúgy a duris főnévhez kapcsolódik, mint az igéhez? Hiszen szemantikailag nézve az általa kifejezett tulajdonság az ajtókra, nem pedig a festésre vonatkozik: a Nudažiau duris žaliai jelentése: „festés közben zölddé tettem az ajtókat”. Ezt az állítást nem lehet bizonyítani, de cáfolni sem. A kapcsolódás ugyanis olyan „szintaktikai viszony”, amely nem látható – morfológiai jegyekben nem nyilvánul meg. Így tehát az az állítás, hogy a Nudažiau duris žaliai mondatban a žalias szó kettős szintaktikai viszonyban áll, éppoly igaz, mint az az állítás, hogy egytagú szintaktikai viszonyban áll

158 |

PASTABOS

viszonyban. Kétségtelenül nem kívánatos, hogy egy és ugyanaz az állítás és annak ellentéte egyaránt igaz lehessen.

Itt rögtön pontosítanunk kell: nem látunk semmi rosszat abban, hogy a szintaktikai viszonyok között olyan típust különböztetnek meg, amelynek nincsenek morfológiai jegyei. Az SRT-koncepció a szintaktikai viszonyokat egyáltalán nem a morfológiai jegyek figyelembevételével különíti el. A nehézséget az okozza, hogy a tisztán morfológiai jelenségeket a szintaktikai függőségi viszonyokkal azonos szintre emelik. A morfológiai függőségi viszonyt (amikor az egyik szó ragozott alakját a másik szó morfológiai jegyei határozzák meg) megállapodás szerint nevezhetjük szintaktikai viszonytípusnak, ám megfeledkeznek arról, hogy a heurisztikus eljárások teljesen eltérőek attól függően, hogy morfológiai jelenségről – egyeztetésről – vagy morfológiai jegyek nélküli jelenségről – kapcsolódásról – van-e szó. Egyeztetés esetén a morfológiai kapcsolatot állapítják meg, és ebből következtetnek a szintaktikai viszony fennállására: éppen ezen az alapon határozzák meg mind a kölcsönös kapcsolatot, mind a kettős szintaktikai viszonyt. Egyeztetés hiányában az alanyt az ige által kormányzottnak, az állítmányi jelzőt pedig az igéhez kapcsolódónak lehetne tekinteni. Kapcsolódás esetén az eljárás fordított: előzetesen feltételezik, hogy két szó között szintaktikai függőségi viszonynak kell lennie, majd – mivel ez a viszony sem kormányzás, sem egyeztetés nem lehet – azt tételezik fel, hogy kapcsolódásról van szó. Például a Jis greitai atbėgo mondatban azt feltételezik, hogy a greitai szó az igétől függ, és ezt a függőségi viszonyt kapcsolódásnak nevezik, mivel nincs morfológiai jelölője.

Ezt a feltevést semmiképpen sem kívánjuk elvetni. Az említett mondatban a greitai szónak valamitől függenie kell, és teljesen hihető az a feltevés, hogy éppen az atbėgo igétől függ. Ez a feltevés a Nudažiau duris žaliai mondat esetében is megalapozott. Ugyancsak megalapozott a Visada matau Joną linksmą mondat elemzésekor. A linksmas melléknév itt a matau igétől függ, és ez már elegendő ahhoz, hogy a mondat szintaktikai hierarchiájának szerkezetében helyet találjunk ennek a melléknévnek. Teljesen szükségtelen további feltevést tenni arról, hogy ez a melléknév a Joną főnévtől is függ. Igaz, szám- és nembeli alakja a Joną szó számától és nemétől függ, de ilyen morfológiai függőség akár egészen különböző mondatokban szereplő szavakat is összekapcsolhat (például: Ant stalo gulėjo pinigai. Išs idėjau juos į kišenę), és ilyen esetben senki sem tartja szükségesnek, hogy szintaktikai függőségi viszonyt állapítson meg közöttük. A legrosszabb az, hogy ha az egyeztetés alapján szintaktikai viszonyt tételezünk fel a Joną és a linksmą szavak között a mačiau Joną linksmą mondatban, akkor természetes módon arra is következtetünk, hogy szintaktikai viszony áll fenn a duris és a žaliai szavak között a nudažiau duris žaliai mondatban. Hiszen itt minden hasonló, szemantikailag és szintaktikailag is; az egyetlen különbség a szófaji különbség: vagy (ragozott) melléknév, vagy (ragozhatatlan) határozószó áll. De lehet-e ez a különbség szintaktikai? Valószínűleg nem, tehát ha elfogadjuk azt az álláspontot, hogy a szintaktikai függőség lehet kettős, vagyis egy szó több másik szótól is függhet, természetes feltételezés, hogy a duris és a žaliai szót kapcsolódási viszony köti össze. Erre azt lehetne válaszolni, hogy ebben az esetben (ellentétben például a Jis greitai atbėgo mondattal) eleve nincs alapunk szintaktikai viszonyt feltételezni. De akkor ilyen alap a Mačiau Joną linksmą szerkezet esetében sincs. Ebben a szerkezetben csupán morfológiai kapcsolatot látunk, amely – mint már megjegyeztük – nem vonja maga után szintaktikai viszony fennállását.

Mint látható, a hagyományos szintaktikai viszonyrendszerben a logikai ellentmondások abból adódnak, hogy a tisztán szintaktikai (kapcsolódás) és a tisztán morfológiai (egyeztetés) jelenségeket azonos szinten kezelik. Alapvetően nincs ok arra, hogy az egyeztetést bevonjuk a szintaktikai viszonyok osztályozási rendszerébe. Explicitis verbis Ambrazas professzor ezt nem is javasolja bírálatában; a kölcsönös kapcsolat és a kettős szintaktikai viszony javasolt fogalma azonban azon a téves feltevésen alapul, hogy az egyeztetés szintaktikai viszony,

PASTABOS

| 159

vagy szintaktikai viszonyt feltételez. E feltevés elvetésével megszűnik a kölcsönös kapcsolat és a kettős szintaktikai viszony fogalmaival való művelet szükségessége, és ekkor a szintaktikai viszonyok hagyományos rendszeréből mindössze két fogalom marad: a kormányzás és a hozzárendelés. Ezeket a fogalmakat pedig éppen úgy kellene meghatározni, ahogyan az SRT-koncepció teszi.

Prof. Ambrazas szerint a kormányzás fogalmának kizárólag az egyoldalú alárendelésre való alkalmazása (a kölcsönös kapcsolatot és a kettős viszonyt külön viszonytípusként meghagyva) „lehetővé tenné, hogy megvalósuljon az a szerzők által is elismert igény, hogy a mondatrészek funkcióit a szintaktikai viszonyok alapján határozzuk meg”. Valójában mindkét szintaktikai viszonyrendszer – mind a prof. Ambrazas által javasolt, mind az SRT szerzőié – nagyjából egyformán képes a mondatrészeket a szintaktikai viszony jellege szerint elkülöníteni. Az SRT-koncepció a szintaktikai viszony alapján nem különíti el az alanyt, a tárgyakat és a kötelező predikatívumokat. Ezzel szemben elkülöníti a tárgyakat a határozóktól, a kötelező predikatívumokat pedig a szabadon állóktól, amire a DLKG-ben bemutatott modell nem képes. Ha elfogadjuk a prof. Ambrazas bírálatában javasolt továbbfejlesztett változatot, amelyben a kormányzást és a hozzárendelést már nem morfológiai kritériumok alapján határozzák meg, akkor valóban lehetővé válik a tárgyak (kormányzott elemek) és a határozók (hozzárendelt elemek) szintaktikai viszony alapján való elkülönítése. Ezt nem sikerül megtenni az „állítmány névszói része” és az „állítmányi jelzők” esetében. Azt állítják, hogy a Jonas yra linksmas mondatban a linksmas szó nem önálló mondatrész, mivel a būti kopula nem rendelkezik önálló jelentéssel. A Jonas grįžo linksmas mondatban viszont az „állítmányi jelzőt” mondatrésznek ismerik el. Mi lesz akkor a linksmas szó funkciója a Jonas atrodo linksmas mondatban? Erre a kérdésre a DLKG két különböző választ ad: az 507–508. oldalon az atrodyti igét a nem tiszta kopulák között említi, az 589. oldalon pedig a Mokytojas atrodė piktas mondatot az állítmányi jelző példájaként közli. E megoldások közül a másodikat kell jobbnak tekintenünk, hiszen nehéz azt állítani, hogy az atrodyti igének ne lenne jelentése, hasonlóan a būti igéhez. Az SRT-koncepció szerint a linksmas melléknév a Jis atrodė linksmas és a Jis grįžo linksmas mondatokban különböző szintaktikai viszonyokkal kapcsolódik: az egyik esetben kormányzással, a másikban módosítással. Ez megmagyarázza, miért kötelező a melléknév az első esetben (*Jis atrodė hiányos mondat), a másodikban pedig nem. Lényegében ez a különbség teljesen analóg a tárgyak és a határozók közötti különbséggel, amelyet prof. Ambrazas maga is hajlik a szintaktikai viszonyok különbségével magyarázni. Az „állítmányi jelzők” esetében azonban ez a különbség az egységes „kettős szintaktikai viszony” címke mögött rejtőzik. Arra, hogy a kettős szintaktikai viszonytól jobb volna eltekinteni, mivel alapvető ellentmondásokhoz vezet, már korábban felhívtuk a figyelmet. A kölcsönös kapcsolat fogalma éppúgy hibás, mint a kettős szintaktikai viszony fogalma. Ezért kétséges, hogy a DLKG-ben bemutatott koncepció alapján a szintaktikai viszony szerint el lehet-e különíteni az alanyokat a tárgyaktól. Ezt meggyőzően csak a generatív grammatika tudja megtenni, amely a közvetlen összetevők elemzésére támaszkodik, és már az elemzés első szintjén az alanyra és az igei csoportra bontja a mondatot. Az SRT szerzői nem alkalmazzák ezt a módszert, ezért el is ismerik, hogy az alany és a tárgyak közötti különbség nem a szintaktikai viszonytípusok különbsége. Egyetlen szintaktikai különbségük a főnévi hierarchiában elfoglalt helyzetükhöz kapcsolódik (angolul: obliqueness hierarchy) – a többi különbség morfoszintaktikai.

Prof. Ambrazas szerint a kölcsönös kapcsolat fogalma segítene elkerülni a „kötelező határozók” ellentmondásos terminusát. Ezt a terminust az SRT-koncepcióban például a prie ežero kifejezés leírására használják a Namas yra prie ežero mondatban. El kell ismerni, hogy maga a terminus nem túl szerencsés, de jobb terminussal helyettesíthető. Egy dolog a terminus, másik a dolog lényege. A lényeg az, hogy a „kötelező határozók” esete átmeneti a kormányzás és a módosítás között. A mondat lokatív, a helyet kifejező főnévi csoport pedig kétségtelenül argumentumpozíciót foglal el. Az argumentumpozíció elfoglalása egyébként a tárgyakra jellemző, de a prie ežero tárgynak nevezését a kifejezés bizonyos rendellenessége akadályozza: szigorúan véve a predikátumot úgy kellene megfogalmazni, hogy ‘būti prie’, és ez a predikátum megnyitja az argumentum

160 |

PASTABOS

pozíciókat a dolog és a hely megnevezései számára. A térbeli viszonyt azonban nem az ige, hanem a főnévvel együtt használt elöljárószó fejezi ki. Így a ežero jelentése és kifejezési formája alapján határozóra (társalgási szóhasználattal: módosítóra) emlékeztet, csakhogy ebben az esetben ez a módosító nem kiegészítő, hanem a mondat fő predikációját fejezi ki. Pontosabban nem maga a ežeras főnév, hanem a prie elöljárószó fejezi ki a predikációt. A szokásos szintaktikai tagolási szabályok azonban nem teszik lehetővé, hogy a mondatot így tagoljuk: Namas / yra prie / ežero. Az elfogadott tagolás más: Namas / yra / prie ežero. Az ilyen, szintaktikailag módosítóként megvalósuló argumentumot a „nevezd, aminek akarod, nem ártasz vele” elv alapján kötelező határozónak nevezik. Az, hogy előfordulhatnak átmeneti esetek a kormányzás és a módosítás között, nem mond ellent az elméletnek. A nyelvi kategóriák határai általában elmosódottak; a legfontosabb az, hogy a kutató eszközei élesek legyenek. A „kötelező határozók” alternatívái pedig nem sokkal jobbak. Ha azt állítjuk, hogy a Namas yra prie ežero mondatban a prie ežero szósor nem mondatrész, hanem csak egy mondatrész része, akkor csupán kitérünk a nehéz kérdés megválaszolása elől. Hogyan magyarázható, hogy a prie ežero szósor, amely az egyik mondatban (Namas yra prie ežero) „semmi”, egy másik mondatban (Jis pasistatė namą prie ežero) mégis mondatrésszé válik?

Erre a kérdésre azt lehetne válaszolni, hogy a Namas yra prie ežero mondatban valójában maga a prie ežero a valódi predikátum: ezt az a lehetőség is megerősítené, hogy elhagyható a būti ige jelen idejű alakja – olyan jelenség, amelynek prof. Ambrazas nagy jelentőséget tulajdonít. Az SRT szerzőinek azt a javaslatát, hogy a būti igével álló kötelező predikatívumot kormányzottnak tekintsük, így kommentálja: „Így azt kell feltételeznünk, hogy a Knyga įdomi mondatban a zéró kopula (vagyis a lexikai jelentéssel nem rendelkező idő- és módjelölő) az ige jelentésének mindkét szükséges bővítményét kormányozza, amelyek alanyesetben állnak.” Ha azonban a zéró kopula problémát jelent az SRT-koncepció számára, akkor a DLKG és prof. Ambrazas koncepciója számára is problémákat okoz. Ha a zéró kopula nem kormányozhat, akkor kölcsönös kapcsolatba sem léphet – más szóval a Knyga įdomi mondat alanya szintaktikailag nem határozható meg. A kopula jelentését illetően pedig fontos felismerni, hogy annak eldöntése, tulajdonítunk-e neki lexikai jelentést vagy sem, a teoréma belső következetességének szempontjai által meghatározott konvenció kérdése. A būti kopula nem mindig referáló kifejezéseket kapcsol predikatív szavakhoz (mint a Jonas yra linksmas példában); olykor referáló kifejezéseket is összekapcsol referáló kifejezésekkel, például a Jonas yra mūsų mokytojas mondatban, ahol a mūsų mokytojas nem predikátum, hanem meghatározott leírás (angolul: definite description), amely egy személyt jelöl. A yra kopula ebben az esetben két kifejezés referensének azonosságát fejezi ki (‘A Jonas nevű ember és az az ember, aki minket tanít, egy és ugyanaz a személy’). Az a feltevés, hogy a kopulának nincs jelentése, ebben az esetben nem vezet jó eredményre, hiszen a mondat nem állhat kizárólag referáló kifejezésekből úgy, hogy ne legyen predikatív tartalma. Más szóval legalább bizonyos esetekben lexikai jelentést kell tulajdonítanunk a kopulának. Mindenesetre a „nem tiszta kopuláknak” (DLKG 507–508), például az atrodyti, apsimesti típusú igéknek lexikai jelentést kell tulajdonítani; ezek bővítményei a DLKG koncepciójában senki földjére kerülnek, valahová az „állítmány névszói része” és az „állítmányi jelző” közé. Ha elismerjük, hogy a būti, atrod yti igéknek is van bizonyos lexikai jelentésük, akkor bővítményeik egységesen kormányzott elemként írhatók le. Ez bizonyos redundanciát visz az olyan mondatok leírásába, mint a Jonas yra linksmas, mivel el kell ismerni, hogy maga a linksmas szó már predikatív jelentéssel bír. A különféle rossz megoldások közül azonban a redundancia alighanem a legkisebb rossz, hiszen azt úgysem tagadhatja senki, hogy a nyelvben léteznek redundáns jelenségek. Szemantikailag a kopula a Jonas yra linksmas mondatban kétségtelenül fölösleges. Az a szintaktikai leírás viszont, amely úgy tesz, mintha nem volna ott, sokkal súlyosabb ellentmondásokat idéz elő.

PASTABOS

161

A kutatásnak folytatódnia kell, és a gondolatok és koncepciók szembesítése egy napon kétségtelenül lehetővé teszi majd, hogy az SRT által kidolgozottnál jobb elméletet alkossunk a szintaktikai viszonyokról.

Axel Holvoet Litván Nyelvi Intézet P. Vileišio g. 5, 10308 Vilnius, Litvánia

Beérkezett: 2005. 05. 13.

APRÓSÁG 7

Régóta tudjuk, tanultuk, hogy az n szonáns allofónja, az ŋ, csak k’ előtt lágy (ezt Girdenis Aleksas professzor vizsgálta meg (Kalbotyra 48–49 (1), 165–167. o.); e sorok szerzője a Lietuvių kalbos tarmės žodyne (2001) is közölte; így ejtik egész Litvániában (egyes déli aukštaitiaiak, az úgynevezett dzukok, szláv hatásra n-re változtatják).

Dabar žurnale Lituanistica (2004, 4 (20)) pasirodė (po Vilniaus pedagoginio universiteto mokslininkų darbų) Arimanto Raškinio, Gailiaus Raškinio, Astos Kazlauskienės straipsnis „Lietuvių bendrinės šnekamosios kalbos garsų fondo kūrimo principai“ (p. 53–62). Jame teigiama, turbūt pagal prof. Antaną Pakerį (kaip rodo prof. A. Girdenio minimas straipsnis), kad bendrinėje kalboje turi būti tariama an’ks’t’i, tan’km’ė, án’kš’t’is (p. 56), o paprastai visur lietuvių tariama ankš’t’i, tankm’ė, á.nkš’t’is ir pan. Tai neįtikinamas siūlymas ir neigiamas dalykas (gal tame straipsnyje nereikėjo keisti ir daiktavardžių su priesaga -ybė priegaidės – tikimybė (p. 61) = tikimybė).

A VPU-ból a diákokon keresztül a tévedés az LKI-ba is eljut: a fontos Lietuvių kalbos tarmių chrestomatija című kiadványban (2004) ez áll: luŋ’.kt’ „lenkti” (širvintiškiai) (162. o.), an’kš’č’áu (Pákražantis) (215. o.), deŋ’.kt’ (18. o. – elméleti rész). Még a könyv tanácsadójával, A. Girdenis habilitált professzorral is szembe mennek! Még bě’kt’ is szerepel (62. o.). És ez a šiauliaii nyelvjárás...

APRÓSÁG 8

Žemaitija északi részén (minden dounininkai, az északi dūnininkai, az úgynevezett varniškiai, valamint az északi donininkai – Saūgaitól északra) minden rövid és cirkumflexes szóvégi szótagból a szó elejére húzódik vissza a hangsúly (általános hangsúly-visszahúzódás). Ezekben a nyelvjárásokban az is előfordulhat, hogy a hangsúly a ragozható szó elöljárószavára esik (erre Jonas Jablonskis figyelt fel, amikor Antanas Juška szótárát szerkesztette). A Lietuvių kalbotyros klausimų harmadik kötetében (1960) (62–63. o.) erről a žemaitiai nyelvjárások, Kuršėnai, Papilė, Kaunatava, Raudėnai és más települések beszédmódjai kapcsán írnak; olvastam hasonló jelenségekről Kalnėlio (P. Kniūkštas), Laukuva (V. Grinaveckis), sőt a nyugat-aukštaitiai Šakyna (A. Jonaiytė) nyelvjárásában is, és magam is hallottam a vā·re aŋ darbu· ejtést Šiupyliai közelében, Gruzdžiai mellett. Ebben sok dialektológus hitt, különösen Zigmas Zinkevičius akadémikus, valamint az első Lietuvių kalbos tarmių chrestomatijos szerzői.

Mostanában erről a kérdésről igen részletesen ír Aleksas Girdenis dialektológus tanítványával, Lina Muriniene doktornővel közösen, a „Kirčio atitraukimo į proklitiką savitumai rytinėje šiaurės žemaičių tarmėje” című tanulmányban (Baltistica 36 (1), 2001, 87–102. o.). Az 1960 óta felvetett problémát itt igen meggyőzően, különféle hangfelvételekből megfejtett példákkal vizsgálja, sőt a gyakoriságot is megadja,