Dėl sintaksinių ryšių skirstymo

ACTA LINGUISTICA LITHUANICA LII (2005), 157–166 MEGJEGYZÉSEK A SZINTAKTIKAI KAPCSOLATOK FELOSZTÁSÁRÓL Az itt kifejtett gondolatokat Vytautas Ambrazas professzor érdekes hozzászólása (ALL 52, 167–170) váltotta ki a 2003-ban megjelent Sintaksinių ryšių tyrimai című műhöz. Ez az értékes polemikai megjegyzéseket tartalmazó hozzászólás, különösen az említett kiadványban kifejtett szintaktikai kapcsolatok elméletével kapcsolatban, azt mutatja, hogy a szerzők elérték céljukat — az elméleti viták ösztönzését a litván nyelv grammatikájának kérdéseiről. Különösen örvendetes, hogy a vitát a szinkrón és diakrón litván szintaxis neves tekintélye, számos mára klasszikussá vált mű szerzője, Vytautas Ambrazas professzor kezdeményezi. Maga a professzor több alkalommal is részt vett a Litván Nyelvi Intézet Grammatikai Osztályának szemináriumain, kedvező, ám éleslátó és kritikus hallgatóként figyelemmel kísérte és ösztönözte a gondolatok kikristályosodását. Remélni kell, hogy a vitákba egyre szélesebb kutatói kör kapcsolódik be. Egyetlen szintaktikai elmélet sem tökéletes, és nem tökéletes a Sintaksinių ryšių tyrimai című műben bemutatott szintaktikai kapcsolatok elmélete sem, amelyet a továbbiakban a kényelem kedvéért a következő rövidítéssel jelölök: „SRT-elmélet“. | néhány, vele kapcsolatos problémára Ambrazas professzor helyesen hívja fel a figyelmet. E problémákat nehéz megcáfolni, a legrosszabb azonban — a szőnyeg alá söpörni őket. Az SRT-koncepció szerzői azonban úgy döntöttek, hogy a „kisebbik rossz” elve alapján megbékélnek velük. Ezért szeretném itt felhívni a figyelmet néhány nagyobb hibára, amelyek elkerülését az SRT-elmélet lehetővé teszi. A recenzens megjegyzi, hogy az SRT szerzői által használt kormányzási és módosítási fogalmak nagyon tágak. Pl. módosítóknak tekintik mind a jelzőket, mind a határozókat, mind az állítmányi jelzőket (itt pontosítani kell: az SRT-elmélet szerint módosítóknak csak az ige által meg nem követelt szabad predikatívumok számítanak). E megjegyzések részleges megalapozottságát nehéz megcáfolni: elvetik például a „kettős szintaktikai kapcsolatot”, amely alapján a DLKG elkülöníti a névszói állítmányrészt és az állítmányi jelzőket. A probléma az, hogy ez a kettős szintaktikai kapcsolat nehezen megoldható ellentmondásokhoz vezet. A predikatív jelző két ismérv alapján határozható meg: az igéhez kapcsolódik, és egyezik az alannyal (A fivérek vidáman tértek vissza) vagy a tárgyas bővítménnyel (Jánost mindig vidámnak látom). A predikatív jelző éppen ebben különbözik a határozótól egy olyan mondatban, mint például: Az ajtót zöldre festettem. Ebben a mondatban a zöldre határozó nem egyezik semmivel, tehát ebben az esetben a szintaktikai kapcsolat egyoldalú. De miért ne lehetne felvetni azt az állítást, hogy a zöldre határozó ugyanúgy kapcsolódik az ajtót főnévhez, mint az igéhez? Hiszen szemantikailag tekintve az általa kifejezett tulajdonság az ajtóra, nem pedig a festésre vonatkozik: Az ajtót zöldre festettem azt jelenti: „festés közben zölddé tettem az ajtót”. Ezt az állítást nem lehet bizonyítani, de megcáfolni sem. Mert a kapcsolódás olyan „szintaktikai kapcsolat”, amely nem látható — nem nyilvánul meg morfológiai jegyekben. Így az az állítás, hogy Az ajtót zöldre festettem mondatban a zöld szó kettős szintaktikai kapcsolatban áll, éppoly helyes, mint az az állítás, hogy egyoldalú szintaktikai kapcsolatban áll 158 | MEGJEGYZÉSEK a kapcsolatokról. Az, hogy ugyanaz az állítás és annak ellentéte egyaránt igaz lehet, kétségtelenül nem kívánatos dolog. Itt rögtön pontosítanunk kell: nem látunk semmi rosszat abban, hogy kiemelnek egy, morfológiai jegyekkel nem rendelkező szintaktikai kapcsolatfajtát. Az SRT-koncepcióban a szintaktikai kapcsolatokat egyáltalán nem a morfológiai jegyek figyelembevételével különböztetik meg. Nehézséget az okoz, hogy a szintaktikai függőségi kapcsolatokkal egy szintre emelnek tisztán morfológiai jelenségeket. A morfológiai függőségi kapcsolatot (amikor az egyik szó ragozott alakját a másik szó morfológiai jegyei határozzák meg) megállapodás szerint a szintaktikai kapcsolat egyik típusának lehet nevezni, de elfelejtik, hogy a heurisztikus eljárások teljesen különbözőek attól függően, hogy morfológiai jelenségről — egyeztetésről — vagy morfológiai jegyekkel nem rendelkező jelenségről — hozzácsatolásról — van-e szó. Az egyeztetés esetében morfológiai kapcsolatot állapítanak meg, és ebből következtetnek a szintaktikai kapcsolat fennállására: éppen ezen az alapon határozzák meg mind a kölcsönös kapcsolatot, mind a kettős szintaktikai kapcsolatot. Ha nem lenne egyeztetés, az alanyt a verbum által vezéreltként lehetne felfogni, a jelzői állítmányt pedig úgy, mint amely a verbummal kapcsolódik össze. A hozzácsatolás esetében az eljárás fordított: eleve feltételezzük, hogy két szó között szintaktikai függőségi kapcsolatnak kell lennie, és mivel ez a kapcsolat sem kormányzás, sem egyeztetés nem lehet, feltételezzük, hogy hozzácsatolásról van szó. Pl. a Jis greitai atbégo mondatban feltételezzük, hogy a greitai szó az igétől függ, és ezt a függőségi kapcsolatot hozzácsatolásnak nevezzük, mivel nincs morfológiai jelölője. Ezt a feltételezést semmiképpen sem akarjuk elvetni. Az említett mondatban a greitai szónak valamitől függnie kell, és az a feltételezés, hogy éppen az atbégo igétől függ, teljesen hihetőnek tűnik. Ez a feltételezés a NudaZziau duris Zaliai mondat esetében is megalapozott. Ugyanígy megalapozott a Visada matau Jonq linksmq mondat elemzésekor is. A linksmas melléknév itt a matau igétől függ, és ez már elegendő ahhoz, hogy megtaláljuk ennek a melléknévnek a helyét a mondat szintaktikai hierarchiájának struktúrájában. Teljességgel szükségtelen további feltételezést tenni arról, hogy ez a melléknév még a Jong főnévtől is függ. Igaz, alakja szám és neme a Jong szó számától és nemétől függ, de ilyen morfológiai függőség akár teljesen különböző mondatokban szereplő szavakat is összekapcsolhat (pl. Az asztalon pénz feküdt. Betettem őket a zsebbe), ilyen esetben azonban senki sem látja szükségét annak, hogy közöttük szintaktikai függőségi kapcsolatot állapítson meg. A legrosszabb az, hogy ha az egyeztetés alapján szintaktikai kapcsolatot tételezünk fel a Jong és a vidám szavak között a maciau Jong linksmg mondatban, akkor természetessé válik annak feltételezése, hogy a duris és a Zaliai szavak között is szintaktikai kapcsolat van a nudaziau duris Zaliai mondatban. Hiszen itt minden hasonló, mind szemantikailag, mind szintaktikailag; az egyetlen különbség a szófaji különbség: vagy (ragozható) melléknév, vagy (ragozhatatlan) határozószó szerepel. De lehet-e ilyen különbség szintaktikai? Valószínűleg nem, tehát ha elfogadjuk azt az álláspontot, hogy a szintaktikai függőség kettős lehet, vagyis egy szó több másik szótól is függhet, természetes azt feltételezni, hogy a duris és a Zaliai szavakat alárendelési kapcsolat köti össze. Erre azt lehetne válaszolni, hogy ebben az esetben (ellentétben például a Jis greitai atbégo mondattal) a priori nincs okunk szintaktikai kapcsolatot gyanítani. De akkor ilyen alap nincs a Maciau Jonq linksm@ konstrukció esetében sem. Ebben a konstrukcióban csak morfológiai kapcsolatot látunk, amely — amint azt már megjegyeztük — nem feltételez szintaktikai viszonyt. Mint látható, a hagyományos szintaktikai viszonyok modelljében a logikai ellentmondások abból adódnak, hogy a tisztán szintaktikai (az egymás mellé rendelés) és a tisztán morfológiai (az egyeztetés) jelenségeket egyazon szinten kezelik. Lényegében nincs alapja annak, hogy az egyeztetést bevonjuk a szintaktikai viszonyok osztályozási sémájába. Explicitis verbis Ambrazas professzor ezt bírálatában nem is állította; a kölcsönös kapcsolat és a kettős szintaktikai viszony általa javasolt fogalma azonban azon a téves előfeltevésen alapul, hogy az egyeztetés szintaktikai viszony, MEGJEGYZÉSEK | 159 vagy szintaktikai viszonyt feltételez. E feltevés elvetésével elesik a kölcsönös kapcsolat és a kettős szintaktikai viszony fogalmának használati szükségessége, és így a szintaktikai viszonyok hagyományos sémájából mindössze két fogalom marad: a vonzatosság és az egymás mellé rendelés. E fogalmakat pedig éppen úgy kellene meghatározni, ahogyan az az SRT-koncepcióban történik. Ambraz professzor véleménye szerint a kormányzás fogalmának kizárólag az egyirányú kapcsolatra való alkalmazása (a kölcsönös kapcsolatot és a kettős kapcsolatot külön kapcsolattípusként meghagyva) lehetővé tenné a szerzők által is elismert igény megvalósítását, hogy a mondat egységeinek funkcióit a szintaktikai kapcsolatok alapján határozzuk meg. Valójában mindkét — mind Ambraz professzor által javasolt, mind az SRT szerzői által kidolgozott — szintaktikai kapcsolati modellnek nagyjából azonos a képessége arra, hogy a szintaktikai kapcsolat jellege alapján megkülönböztesse a mondatrészeket. Az SRT-koncepció a szintaktikai kapcsolat alapján nem különbözteti meg az alanyt, a tárgyakat és a kötelező predikatívumokat. Ezzel szemben megkülönbözteti a tárgyakat a határozóktól, valamint a kötelező predikatívumokat a szabad predikatívumoktól, amire a DLKG-ban kifejtett modell nem képes. Ha elfogadjuk az Ambraz professzor bírálatában javasolt javított változatot, amelyben a kormányzás és a hozzárendelés már nem morfológiai kritériumok alapján van meghatározva, akkor valóban lehetővé válik a tárgyak (vonzott elemek) és a határozók (hozzárendelt elemek) szintaktikai kapcsolat alapján történő megkülönböztetése. A „névszói állítmányi rész” és az „állítmányi jelzők” esetében azonban ez nem sikerül. Azt állítják, hogy a Jonas vidám mondatban a vidám szó nem önálló mondatrész, mivel a kopula önálló jelentéssel nem rendelkezik. Mondatrésznek ismerik el az „állítmányi jelzőt” a Jonas vidáman tért vissza mondatban. És milyen funkciót tölt be a linksmas szó a Jonas atrodo linksmas mondatban? | Erre a kérdésre a DLKG két különböző választ ad: az 507–508. oldalon az atrodyti ige a tisztátalan kapcsolatok között szerepel, a 589. oldalon pedig a Mokytojas atrodé piktas mondat a névszói állítmányi jelző példájaként szerepel. E megoldások közül a másodikat kell jobbnak elismerni, mert nehéz azt állítani, hogy az atrodyti igének ne lenne jelentése, hasonlóan a būti igéhez. Az SRT koncepciója szerint a linksmas melléknév a Jis atrodé linksmas és a Jis grizo linksmas mondatokban különböző szintaktikai kapcsolatokkal áll összefüggésben — az egyik esetben irányítással, a másikban módosítással. Ez megmagyarázza, hogy a melléknév miért kötelező az első esetben (*Jis atrodé hiányos mondat), a másodikban pedig miért nem. Lényegében ez a különbség teljesen analóg a tárgy és a körülmény különbségével, amelyet Ambrazas professzor maga is hajlamos a szintaktikai kapcsolatok különbségével magyarázni. A „névszói állítmányi jelzők” esetében azonban ez a különbség az „iker szintaktikai kapcsolat” egységes címkéje mögé rejtőzik. Arra pedig, hogy az iker szintaktikai kapcsolatról jobb lenne lemondani, mivel alapvető ellentmondásokhoz vezet, már korábban felhívták a figyelmet. A kettős szintaktikai kapcsolat fogalmához hasonlóan hibás a kölcsönös összefüggés fogalma is. Ezért kétségbe kell vonni, hogy a DLKG-ban bemutatott koncepció alapján a szintaktikai kapcsolat szerint meg lehet-e különböztetni az alanyokat a tárgyaktól. Meggyőzően ezt csak a generatív grammatika képes megtenni, amely a közvetlen összetevők elemzésére támaszkodik, és már az elemzés első szintjén felbontja a mondatot alanyra és igei csoportra. Az SRT szerzői nem alkalmazzák ezt a módszert, ezért el is ismerik, hogy az alany és a tárgyak közötti különbség nem a szintaktikai kapcsolatok típusainak különbsége. Az egyetlen szintaktikai különbségük a főnevek hierarchiájában elfoglalt helyzetükkel kapcsolatos (angl. obliqueness hierarchy) — a többi különbség morfoszintaktikai. Ambrazas professzor véleménye szerint a kölcsönös összefüggés fogalma segítene elkerülni a „prieštaringų biatinių aplinkybių” terminust. Ezt a terminust az SRT-koncepcióban például a prie ežero kifejezés jellemzésére használják a Namas yra prie ežero mondatban. El kell ismerni, hogy maga a terminus nem túl szerencsés, de ki lehet cserélni egy jobbra. Az egyik dolog a terminus, a másik a dolog lényege. A lényeg az, hogy a „szükséges körülmények” esete átmeneti a kormányzás és a módosítás között. A mondat lokatív, és a helyet jelentő főnév kétségkívül az argumentum pozícióját foglalja el. Az argumentum pozíciójának elfoglalása egyébként a bővítményekre jellemző, de a prie ezero bővítménynek való nevezését a kifejezés bizonyos anomáliája akadályozza: szigorúan véve a predikátumot úgy kellene megfogalmazni, hogy „lenni valami mellett”, és ez a predikátum megnyitja az argumentum 160 | JEGYZETEK pozícióit a dolog és a hely megnevezései számára. A térbeli viszonyt azonban nem az ige, hanem a főnévvel együtt használt elöljárószó fejezi ki. Így a prie ezero jelentése és kifejezési formája szerint körülményre (általánosabban szólva — módosítóra) emlékeztet, — olyannyira, hogy ebben az esetben ez a módosító nem a mondat kiegészítő, hanem fő predikációját fejezi ki. Pontosabban szólva, a predikációt nem maga az ezeras főnév, hanem a prie elöljárószó fejezi ki. A szokásos szintaktikai elemzési szabályok azonban nem teszik lehetővé a mondat ilyen felbontását: Namas /yra prie /ezero. Elfogadott másképpen felbontani: Namas /yra /prie ezero. Az ilyen, szintaktikailag módosítóként megvalósuló érvet a „ahogy nevezed, nem rontasz rajta” elv alapján bitinaja aplinkybe-nek nevezik. Az, hogy a kormányzás és a módosítás között lehetnek köztes esetek, nem mond ellent az elméletnek. A nyelvi kategóriák határai általában véve elmosódottak; a legfontosabb az, hogy a kutató által használt eszközök élesek legyenek. A „bitinosios aplinkybės” alternatívái pedig nem sokkal jobbak. Amikor azt állítják, hogy a Namas yra prie ezero mondatban a prie ezero szósor nem mondatrész, hanem csupán egy mondatrész része, egyszerűen elkerülik a nehéz kérdés megválaszolását. Hogyan magyarázható, hogy a prie eZero szósor az egyik mondatban (Namas yra prie ezero – A ház a tó mellett van) „senki”, a másik mondatban (Jis pasistaté namg prie ezero – A tó mellett házat épített) pedig a mondat részévé válik? Erre a kérdésre azt lehetne válaszolni, hogy a Namas yra prie eZero mondatban valójában a prie eZero a valódi predikátum; ezt igazolná az, hogy elhagyható a būti ige jelen idejű alakja — ez a jelenség, amelynek Ambrazas professzor nagy jelentőséget tulajdonít. Az SRT szerzőinek azt a javaslatát, hogy a būti igével kifejezett kötelező predikátumot kormányzottnak tekintsük, így kommentálja: „Ezért fel kell tételezni, hogy a Knyga idomi mondatban a zéró kopula (vagyis a lexikai jelentéssel nem rendelkező időés módjelölő) mindkét nominativust az ige jelentésének kötelező bővítményeként kormányozza.” De ha a zéró kopula problémát jelent az SRT koncepciója számára, akkor problémát jelent a DLKG és Ambrazas professzor koncepciója számára is. Ha a zéró kopula nem képes kormányozni, akkor a kölcsönös kapcsolatba sem léphet be — másképpen fogalmazva, a Knyga jdomi mondat alanyát szintaktikailag nem lehet meghatározni. A kopula jelentését illetően fontos megérteni, hogy az, hogy tulajdonítunk-e neki lexikai jelentést vagy sem, konvencionális kérdés, amelyet az elmélet következetességének szempontjai határoznak meg. A būti kopula nem mindig referenciális kifejezéseket kapcsol össze predikatív szavakkal (mint a Jonas yra linksmas példában- ); néha referenciális kijelentéseket is referenciális kijelentésekkel kapcsol össze, például a „Jonas a mi tanárunk” mondatban, ahol a „mi tanárunk” nem predikátum, hanem meghatározó leírás (angl. definite description), amely egy személyt jelöl. A „Jungtis” ebben az esetben két kijelentés referenseinek azonosságát fejezi ki (‘Egy ember, akit úgy hívnak, hogy Jónás és az a személy, aki minket tanít, egy és ugyanaz a személy’). Az a feltevés, hogy a kopula ebben az esetben nem jelentős, nem vezet jó eredményre, mivel a mondat nem állhat kizárólag referenciális kijelentésekből, és nem nélkülözheti a predikatív tartalmat. Más szóval, legalábbis bizonyos esetekben a kötőszónak lexikai jelentést kell tulajdonítani. Akárhogy is, a lexikai jelentést a *nem tiszta kopulákhoz* (DLKG 507–508) kell hozzárendelni, az olyanokhoz, mint az atrodyti, apsimesti stb., amelyek bővítményei a DLKG koncepciójában elvesztek a senki földjén, valahol az „állítmány névszói része” és az „állítmányi jelző” között. Elismerve, hogy mind a lenni, mind a látszani bizonyos lexikai jelentéssel rendelkezik, kiegészítéseiket egyformán le lehet írni bővítményekként. Az olyan mondatok, mint hogy Jonas vidám, ez a leírás bizonyos redundanciát vezet be, mivel el kell ismerni, hogy maga a /inksmas szó már predikatív jelentéssel bír. De a különféle hibák közül a redundancia valószínűleg a legkisebb, mert mindenesetre senki sem tagadhatja, hogy a redundancia jelenségei jelen vannak a nyelvben. Szemantikai szempontból a Jonas yra linksmas mondatban a kopula kétségkívül redundáns. A szintaktikai leírás azonban, amely úgy tesz, mintha nem lenne jelen, sokkal rosszabb ellentmondást idéz elő. MEGJEGYZÉSEK | 161 A kutatásnak folytatódnia kell, és a gondolatok és koncepciók konfrontációja egyszer kétségkívül lehetővé teszi majd, hogy az SRT által megfogalmazottnál jobb szintaktikai kapcsolatelméletet fogalmazzunk meg. Axel Holvoet Beérkezett: 2005 05 13 Litván Nyelvi Intézet P. Vileišio g. 5, 10308 Vilnius, Litvánia MAZMOZIS 7 Régóta tudjuk, és azt tanították nekünk, hogy a szonáns n 7 allofónja csak k’ előtt lágy (ezt prof. Alekso Girdenis vizsgálta (Kalbotyra 48-49 (1), p. 165-167), és e sorok szerzője a Litván kiejtési szótárban (2001) is közölte; Litvániában mindenütt így ejtik (néhány déli aukštaitis, ún. dzsuk, a szláv hatás miatt jj-re változtatja). Most a Lituanistica folyóiratban (2004, 4 (20)) a Vilniusi Pedagógiai Egyetem tudósainak munkái nyomán megjelent Arimantas Raskinis, Gailius Raškinis és Asta Kazlauskienė „A litván köznyelvi beszéd hangállománya lejegyzésének alapelvei” című tanulmánya* (p. 53-62). Ebben azt állítják, valószínűleg prof. Antanas Pakeris nyomán (amint azt prof. A. Girdenis említett tanulmánya mutatja), hogy a köznyelvben ay’ks’t’ i, tan’kmé,, dy’ks't’is (p. 56) alakokat kell ejteni, miközben a litvánban általában mindenütt anks'ti, tagkm’é:, d.yks'vis és hasonló alakokat ejtenek. Ez meggyőződésünk szerint elfogadhatatlan javaslat és negatív fejlemény (talán a tanulmányban az -ybé képzős főnevek hangsúlyát sem kellett volna megváltoztatni —tikimybé (p. 61) = tikimybé). Az IS VPU révén a tanulókon keresztül igazságtalanság érkezik, és az 1. LKI-ba is: a fontos kiadványban, a Lietuvy kalbos tarmiy chrestomatija (2004) címűben ez áll: /uj'.kt',,lenkti* (SirvintiSkiai) (162. o.), an'ki'@du (Pakrazantis) (215. o.), dey'.kt' (18. o. — elméleti rész). Még a könyvtanácsadó professzorhoz, habilitált doktorhoz is elmennek. A. Girdeni! Van még bé:k't' (62. o.). És ez a SiauliSkiu- ... MAZMOZIS 8 Zemaiciy Siauréje (minden dounininkai, siauriniai dinininkai, az ún. varni8kiai, Siauriniai donininkai — Satigy-tól északra) az összes rövid és tvirtagaliy végződésből a szó elejére húzza vissza a hangsúlyt (a hangsúly általános visszahúzása). Ezekben a nyelvjárásokban az is előfordulhat, hogy a hangsúly a ragozott szó elöljárószavára esik (ezt Jonas Jablonskis figyelte meg, amikor Antanas Juška szótárát szerkesztette). A Lietuvių kalbotyros klausimai harmadik kötetében (1960) (62–63. o.) erről olvashatunk Žemaitijában — Kurvėnai, Papilė, Kaunatava, Raudėnai és más nyelvjárásokban; olvashattunk a Kalnalis (P. Kniaiksta), a Latikuva (V. Grinaveckis), sőt a nyugat-aukštaitis Sakyna (A. Jonaitytė) nyelvjárásában előforduló hasonló jelenségekről is; maga hallotta kiejtés: va-re an_darbu: Šiupyliai mellett, Gruzdžiai közelében. Ebben sok dialektológus hitt, különösen az akadémikus. Zigmas Zinkevicius, az első litván nyelvjárási chrestomathia szerzője. Erről a kérdésről jelenleg igen terjedelmesen ír Aleksas Girdenis dialektológus tanítványával, dr. Lina Murinienėvel közösen a „Kirčio atitraukimo j proklitika savitumai rytinėje Šiaurės Žemaičių tarmėje“ című tanulmányban (Baltistica 36 (1), 2001, p. 87–102). Az 1960-as évek óta felvetett, már elhalványult probléma itt igen meggyőzően kerül tárgyalásra, különféle feljegyzésekből megfejtett példákkal, sőt a gyakoriságot is megadják,