RECENZIÓK, ISMERTETÉSEK

Kazimieras Gaivenis, A LITVÁN TERMINOLÓGIA: AZ ELMÉLET ÉS A RENDEZÉS VÁZLATAI Vilnius: LKI kiadó, 2002, 148 o.

A terminológusok sokfélék. Jonas Jablonskis, aki több száz terminust alkotott, és munkássága kezdetén csak új szóalkotási elveit fogalmazta meg a legtömörebben („Úgy kalapálnak, ahogy az emberek kalapálnak” Jablonskis 1935: 42), de terminológiai elméletet nem írt, ritkán nevezhető terminológusnak; még a recenzált könyvben is csak az Előszó mondja ki, hogy a terminológia alapjait „Litvániában – S. Šalkauskis (elméleti) és J. Jablonskis (gyakorlati)” fektette le (9), Jablonskis neve pedig még a kodifikáció kapcsán szerepel (89, 91, 103). Nem egyszer előfordul, hogy valamely nyelvész vagy botanikus, fizikus terminológiai, nem is szólva terminográfiai munkáit említve valahogy elmarad náluk a terminológus megnevezés... Nem egy olyan nyelvész, aki fiatalabb korában főállású terminológusként dolgozott, más területekre kerülve ott eredményesen tevékenykedett, a terminológiából talán csak egy cikkecskét vagy egy szótár előszavában a tanácsadóként közreműködő aláírását tudja felmutatni (köszönettel vagy anélkül). Kazimieras Gaivenis 1959 óta százszázalékos terminológus, gyakorlati szakember és teoretikus. A terminológusi munka nehéz kenyerét a Jonas Kruopas vezette Litván Nyelvi Intézet Terminológiai Bizottságában kezdte törni; hosszú ideig valóban egymaga alkotta a bizottságot, majd maga vezette a Szótári Osztály Terminológiai Csoportját, ismét Kruopas atyai pártfogása alatt, végül – rövid megszakítás után – a Terminológiai Osztály élére állt, és a Terminologija felelős szerkesztője is volt. Egy évtizednyi megfeszített munka után megvédte doktori értekezését (a szaktárgyi vizsgáztatók elismerése szerint elméletileg igen jól felkészült), miközben gondosan végezte a fáradságos gyakorlati terminusalkotás, a normázás, a soha véget nem érő tanácsadás és viták munkáját (az általa alkotott šienainis, stiklūnas, számos növénynév, J. Dagio pedig a gaivenis nevű növénnyel viszonozta), tovább mélyedt a terminológia elméletében, publikálta e terület cikkeit, és vállalkozott a Litván terminológia megírására. Elméleti felkészültségét szélesítette a Nyelvészeti terminusok szótára is (Stasys Keinys társaságában). A vázlatban

129

... népszerűsítő könyvecskét is írt A szavak tarka világa címmel: szórakoztató, vonzó művet, epigráfokkal és versrészletekkel, Gaivenis és szülőföldje, Taurāgnai etimológiáival, ám elméleti betétekkel, terminológiai szálakkal, sőt „A tudományos nyelv legfontosabb szavai – a terminusok” című fejezettel is tarkítva. Valóban a terminológusok v e z e t ő j e volt (nem hajcsár): önmagával szemben a legigényesebb, mindenütt ő volt a legelső, ugyanakkor képes volt egyetérteni a másodikkal, tanácsot adni a harmadiknak, és mindenkivel egyeztetni, mindenkit összefogni.

Különböző okokból a Litván terminológia elkésett, de Gaivenis kitartott! Némely gondolat talán jobban megérett, ám az egységesebb szerkezethez, kompozícióhoz talán már nem maradt idő és erő. Kétségtelen azonban, hogy a szerző maga reálisan értékeli a helyzetet – többek között ezt mutatja a végleges cím is: „<...>: az elmélet és a rendezés vázlatai”. Egy esetben Gaivenis egészen fölösleges szerénységről is tanúbizonyságot tett: a Irodalom jegyzékében egyetlen saját művét sem tüntette fel; az olvasók így hátrányba kerültek – meg kell várniuk Gaivenis bibliográfiáját, a recenzensnek pedig már most szorult a helyzete.

A könyv részei: Előszó (9–11), öt fejezet (a terminusok sajátosságai, forrásai, rendezése, normázása, az elméletek áttekintése), Zárszó (137–138), a hivatkozott és egyéb művek jegyzéke (139–142), angol összefoglaló (143–145) és angol tartalomjegyzék (7–8). Vázlatokból van elég, vetélőből korántsem kettő, a szövőszék elég sűrű. A recenzens nem kíván az olvasó helyett beülni a szerző szövőszékéhez, de nem szeretné elrejteni sem a szerző vázlatairól alkotott értelmezését, sem a saját vetülékfonalait.

A könyv szerkezete meglehetősen világos és egyszerű, a kifejtés többnyire ráérős és következetes. A terminológia elméletének és rendezésének logikus elrendezése azonban sem nem könnyű, sem nem egyértelmű, megkérdőjelezhetetlen kérdés. Felmerülhetnek például ilyen kérdések: miért tárgyalja először a terminusok rendezését (terminográfia, szabványosítás, számítógépes és szöveges rendezés), majd a terminusok normázásának elveit és szabályait, holott ez utóbbi logikusabban következne a terminológia forrásai (terminizálás, új szóalkotás, kölcsönzés) után. A terminusok rendezése indokoltan a könyv külön részét alkothatná.

Az I. fejezet – A terminusok sajátosságai és a velük szemben támasztott követelmények (13–49) a legfontosabb – a legelméletibb és leggazdagabb tartalmú –, valamint a leghosszabb. Rövidebb volna, ha nem került volna ide az 1. A „terminus”, „terminológia” és „terminológia” fogalma és a 2. A terminusok tipológiája című alfejezet, amelyek nem a sajátosságokat tárgyalják. Itt is felmerülhet az olvasókban a következetlenség kérdése-

130

… nehézségeket. Mindjárt a könyv elején azt állítja, hogy a logikusok, filozófusok, szociológusok stb. eltérően értelmezik a terminust, de az ő felfogásuk nem meghatározó (13), néhány oldallal később viszont ezt olvashatjuk: „a logikában terminusnak nevezik az ítélet összetett elemét (az alanyt és az állítmányt). Ezért a logikusok nagy, kis és másféle terminusokról beszélnek” (16–17). Valójában a latin terminus jelentése „határ; mezsgye; fal”, „határjel; mezsgyekő (a rómaiaknál kő); faljel (rendszerint oszlop)”, átvitt értelemben „határ”, „cél”, „vég, befejezés”, később pedig „időhatár”; a logikában utóbb „(ítéletbeli) fogalom” jelentést kapott: terminus 2. „a logikában az ítélet szükséges összetevője (alany és állítmány), vagy a szillogizmus eleme (a nagy terminus a következtetés állítmánya, a kis terminus a következtetés alanya, a középső terminus pedig a szillogizmus premisszáiban szereplő, de a következtetésben nem szereplő fogalom)” (FilosŽ 1975: 436). A „fogalomtól” a „fogalom megnevezéséig” már rövidebb az út. És itt jól látható, milyen természetes támasza van a terminológiának a logikában. A szövegben olykor ellentmondás is felbukkan. Azt mondja például, hogy a terminus szó vagy állandósult a t r i b u t í v szókapcsolat (14), ám nyomban azt is állítja, hogy e kapcsolat bármilyen grammatikai viszonyú lehet: mellérendelő, alárendelő vagy hozzárendelő (14); de vajon a hozzárendelés nem attribútív kapcsolás?

A könyv szerzője megkülönbözteti a terminológiai készletet és a terminológiát, használja a terminológiai jelentés (13, 17, 39), valamint a nem terminológiai lexika (122) kifejezést, a szó terminussá válását azonban következetlenül, logikátlanul és rendszertelenül nem terminizációnak, hanem terminologizációnak (18, 121, 130), terminologizálásnak (51) nevezi, mégpedig azzal a kivételes indokkal, hogy „néha nemcsak a szavak, hanem alakjaik vagy affixaik terminológiai alkalmazásáról is beszélni kell” (18); továbbá determinizáció (18, 121, 130), transterminologizáció (18, 130), reterminologizáció (130), noha intraterminizáció (114); azután már következik a terminológiai jelentés (17, 52, 53, 130), a terminológiai rendszer (116), a terminológiai fogalom (117), a terminológiai megnevezés (129), a terminológiai mező (130), sőt a terminológia (126, 127) a terminológiai készlet helyett. A néha kedvéért nem szabad feláldozni a rendszerességet; és ami a legfontosabb, a terminizáció (terminizálás) valóban jelentheti mind azt, hogy „terminussá fordítás vagy válás”, mind pedig azt, hogy „terminológiaivá fordítás vagy válás”. Egyébként a terminizáció, a transterminizáció és a determinizáció kiváló példája maga a terminus. Terminussá válásáról és transterminizációjáról már volt szó, de

131

hozzá kell tenni, hogy mindez a litván nyelv határain kívül történt – a terminus számunkra jövevényszó. Az újlatin terminus is determinizálódott, sőt a „szó” jelentést is felvette (a latin dictio szinonimájává vált, amelyből egyébként a nyelvészek számára sem könnyen érthető mondásunk származik) – e folyamat nyomai számos európai nyelvben megvannak: franciául en d’autres termes – más szavakkal, másként szólva, dans toute la force du terme – a szó valódi értelmében; olaszul in altri termini – más szavakkal; angolul in sel terms – megfontolt szavakkal, világosan, in the simplest terms – egyszerű szavakkal, érthetően; lengyelül, régiesen inszym terminem – más szóval; oroszul, régiesen протестовал в энергетических терминах – heves szavakkal tiltakozik. Litvánul a terminas „szó” jelentésben csak fordítási hibaként fordul elő (a nemzetközi szavak – faux amis du traducteur!..). Ám a recenzált könyvben is szerepel a speciális szavak, vagy speciális terminusok (21) kifejezés. A nemzetközi terminus tehát különös szó: szóként igen sokjelentésű (vagy akár homonim, vö.: terme I 1) vég, határ, fal, 2) meghatározott idő, határidő, 3) (lakás, ház) bérfizetési határidő; lakbér, 4) (szülés) ideje, terminusa, 5) határkő; terme II 1) szó, terminus, 2) matematika: tag, 3) (logikában) terminus, az ítélet összetett eleme, 4) többes számban viszonyok (PLKŽ 1976); a logikában terminizált – egyértelmű; a terminológiában és a nyelvészetben transterminizált – egyértelmű; a köznyelvben determinizált; a terminológiában szinonimái vannak – dublett, szakmai szó, előfordult (RŽ 1948, RLKŽ II 1967 термин – терминас, megnevezés), és ismét lehet megnevezés: képzése – az megnevezni igéből – kifogástalan (létezik az įvardu határozószó is, jelentése: „pontosan; megnevezve, elnevezve” LKŽ IV 1957).

Az előadásmód hiányosságának tekinthető a még meg nem magyarázott vagy egyáltalán nem ismertetett, ritkább terminusok használata is. Például: „A terminusjelentés nem egyezik sem a szó lexikai jelentésével, sem a terminus definíciójával. Ez utóbbi a terminológiai jelentés intenzionálját és az implikacionál bizonyos szemáit tükrözi. Azok az extenzionális terminusdefiníciók, amelyekkel az absztrakció azonos szintjéhez tartozó fajfogalmak összességét nevezzük meg, nem tárják fel a terminus szemáit” (17); „A társadalomtudományok ideológiai szemái nem az intenzionálhoz, hanem az implikacionálhoz tartoznak” (19). Az extenzió és intenzió terminusokat jóval később magyarázza (28–30), az extenzionál és intenzionál, az implikacionál pedig egyáltalán nem szerepel ott. A konceptológia terminust nem magyarázza meg (19).

132

A terminusok lexikográfiájára használt terminográfia (16) kifejezés nemrég terjedt el, de mára általánossá vált. Egyébként a terminográfia, terminizáció, transterminizáció, determinizáció terminusokat 1970 őszén hoztam magammal Kijevből (Ковалик 1970: 14). A terminográfia másik jelentése – „a terminusok vagy a terminológia történetírása” (16) – a litván terminológiában ismeretlen, véleményem szerint helytelen.

A könyv megkülönbözteti a nómenklatúrát, valamint a nómen fogalmát (16), később azonban minden további nélkül ezt olvassuk: „Időnként a terminus szót a név szóval helyettesítik, például: „A botanika neveinek szótára”, a hónapok nevei stb. (25) – mintha a név nem volna a nómen litván megfelelője. Az objektumok elnevezései (26) láthatólag lényegében szintén nómenek.

Az 1. alfejezet csaknem felét a terminusok és a szakmai szavak viszonyának magyarázata teszi ki. Bár a legelején ez áll: „a szaknyelvben nemcsak terminusok vannak, hanem szakmai szavak, zsargonizmusok és más szavak is” (13), már ott is zavarosan fejtegeti, hogy a fogalmak specializáltságának szempontjából nemcsak a tudomány, hanem a sport vagy a konyhaművészet terminológiájáról is beszélhetünk; csak az marad érthetetlen, miért „a fogalom specializáltsága a szűk szakmai használatának jele” (13). A szokásos, érthető szembeállítás a közönséges ↔ speciális (nem pedig a szakmai). A szakmai szó, ha nem kizárólagos, speciális; a szűk, zárt szakmai használat viszont csak a kölcsönös kommunikációban használt megnevezésre jellemző: terminus hajtómű ↔ szakmai szó: váltó. A terminusoknak definícióval kell rendelkezniük, ebben különböznek a szakmai szavaktól. A szakmai szavak tág felfogását egy 24 soros idézet fejti ki, amely három csoportba sorolja őket: a szakmabeliek egymás között használt terminusok, a társalgási nyelv szakmai szavai, valamint a szakmai zsargon dublettjei. Ez azt jelenti, hogy a terminológia fogalma is kétértelművé válik: 1) speciális (szűk körben használt) terminusok = és szakmai szavak, 2) terminusok, 3) a társalgási nyelv szakmai szavai, 4) szakmai zsargonizmusok. A könnyebben szemléltethető kérdéseket ábrákkal bemutató szerző itt nem ábrázolta sematikusan végső felfogását: „a szakmai szavak egy része terminus, de a terminusok egy része nem szakmai szó, és a szakmai szavak egy része nem terminus” (23–24). Egyébként a Nyelvészeti terminusok szótára a szakmai szavak szűkebb felfogását követi, csupán a végén teszi hozzá: „A szakmai szó fogalmát gyakran nagyon kitágítják – szakmai szónak tekintik a terminusokat, sőt még a zsargonizmusokat is” (KTŽ 1990). Véleményem szerint a szakmai szavak és a terminusok – közös vál-

133

A fogalom meghatározásának és elkülönítésének problémája azokból az országokból ered, ahol a professzionalizmusok (pl. német Fachwortschatz, Fachausdrücke) fogalma régebbi, mint a terminusoké.

A szerző makaronizmusfelfogása, amely még a botanika és anatómia latin, valamint a zene olasz nómenjeit is magában foglalja (24), hallatlanul radikális, és lényegében különbözik a Kalbotyros terminų žodynas. című műétől.

A Terminų tipologijos című alfejezetben tárgyuk alapján megnevezett terminusokat (pl. dirvožemio, vandentiekio terminai) nem tudni, miért tekintik nem hivatalosnak (25). Az itt megjelenő (sąvokų) skirstinys (26, 27 (2x)) csak igen későn válik érthetővé (skirstymas ↔ klasifikacija „osztályok szerinti felosztás” 41–42).

A terminusok jellemzőinek sorrendjét nem magyarázza meg a szerző, a tartalmat (jelentést) és a kifejezésmódot tekintve azonban nem tűnik következetesnek: 3. Terminų ekstensija ir intensija (jelentéstani kérdések); 4. Terminų gramatika; 5. Terminų pragmatika (közel áll a jelentéshez); 6. Terminų taisyklingumas (szóképzés, grammatika, hangsúlyozás, helyesírás); 7. Terminų tikslumas (jelentés); 8. Terminų sistemiškumas (itt logikai; bár lehet lexikai, szóalkotási vagy grammatikai rendszerszerűség is); 9. Terminų trumpumas; 10. Terminų stilistinis neutralumas (a jelentéshez legközelebb álló); 11. Terminų darybos patogumas. Egy másik változat lehetne: 1) rendszerszerűség; 2) extenzió és intenzió, pragmatika, pontosság, stilisztikai semlegesség; 3) grammatika, helyesség, a szóalkotás kényelmessége; 4) rövidség. A „Kalba ir žmonės” népszerűsítő sorozatban megjelent Stasys Keinys-féle Terminologijos abėcėlė című füzet a következő sorrendet alkalmazza: egyértelműség, pontosság, [érzelmi semlegesség], rendszerszerűség, kényelmesség, helyesség (Keinys 1980: 28–58).

A Terminų gramatikos című alfejezet helyesen jegyzi meg, hogy a terminológiában csak két nyelvtani nem van, de nem tárgyalja, miért nincs semleges nem. Megemlíti a többes szám terminológiai használatát, de kihagyja a kicsinyítő képzős alakok meglehetősen gyakori terminologizálódását (medis ↔ medelis, pelėda ↔ pelėdikė, smilga ↔ smilgaitė). Gaivenis megalapozottan állítja, hogy a fogalmak osztályozása megváltoztathatja a jelzők megszokott sorrendjét, például: papelių bakterinė degligė (alfaji + faji + nemzetségi tag). Ez azonban nemcsak a terminológiában fordul elő, például: jis paliko žodyne savo nuopelnų nenykstamą paminklą J. Balčikonis (Lietuvių kalbos žodynas 1, Vilnius, 1941, V).

134

A Terminų taisyklingumo című alfejezetben a helyesség magyarázatánál egy szó homályos: „ez a hangsúlyozás, a helyesírás, a grammatika, a szóalkotás, a grammatizálás és a h a s z n á l a t szabályaival való egyetértés” (36), a használati szabályok megsértésére azonban nem hoz példákat. Ha a vartojimu alatt valamilyen lexikai kapcsolódást (valenciát), a jelentések összeegyeztetését értenénk, akkor ez a szemantikához, tehát a pontossághoz tartozna. A pszeudoanalógia elvét nem magyarázza meg (37), holott a nyelvtudományban az analógiát kétféleképpen értelmezik. Egyébként a herbera nem a helytelen grammatizálás (36–37), hanem éppen a pszeudoanalógia példája (: herba) (valójában pedig: Gerberis). A pszeudoanalógia példája nemcsak a bebrìmvietė (37), hanem az analóg példák között említett perimvietė is (mivel perėjimas van, nem pedig perimas). A Vāžiūklė (36), a sąnaudos (37) stb. nem a hangsúlyozás, hanem csupán a hangsúlyjelölés hibái. Különösen félrevezető lehet a következő megfogalmazás: „c) az összetett szavak második tagja helytelenül hangsúlyozott (pl.: lūpažiedžiai, šimtakojis, daugiasluoksnis stb.)” (37). Azt hihetnénk, hogy e szóösszetételek második tagjának hangsúlyozását kifogásolja, mivel a hasonló szavak többségében a kötőhangzó hangsúlyos. Valójában azonban itt csak a hangsúlyjelölés hibás – így kell írni: lūpažiedžiai, šimtakojis, daugiasluoksnis.

Jelentős alfejezet a Terminų stilistinis neutralumas. Ehhez hozzá kellene tenni, hogy a kifejező metaforikus geomorfológiai terminusok, a balnas, avinų kaktos igazolásakor a ragas terminus mellett is érvelni kellene: bár már régen felváltotta az iškyšuliu, majd a kyšuliu, a Gerosios Vilties ragą nehéz volna visszahozni, de tudjunk róla, hogy létezik, és ne bántsuk a Ventės ragą, Grobšto ragą (a népi földrajzi terminológiában használt anatómiai szókincsről, különösen a „szarv” baltikumi, szláv, germán, kínai és vietnámi nyelvi megfelelőiről lásd Мурзаев 1974: 133–134). A Mirties taškas terminust is szükségtelenül váltotta fel a rimties tašku, holott ez a nyugalom itt nem valódi, nagyon is feltételes.

A Terminų darybos patogumo című alfejezet kizárólag a szavak képzésének kényelmességéről vagy kényelmetlenségéről szól. Sok terminus azonban szókapcsolat is. 1910-ben K. Būga ezt írta J. Jablonskisnak: „A terminusokra – gramatika, etimologija és sintaksis – szükségünk van: ahol megfelelőek, nem tudjuk őket kalbos mokslu, kilmės mokslu ir sakinių mokslu kifejezésekkel helyettesíteni, mert az utóbbiakból nem lehet mellékneveket képezni” (Būga 1961: 912).

A Terminijos šaltiniai című fejezet (51–62) a legrövidebb. Kevés benne az elmélet, sok a gyakorlati kérdés, de több összegző megállapítás is lehetne.

135

A terminologizálásnak két módját különböztetik meg – a jelentésbővülést és a jelentésszűkülést; azt mondják, hogy „a terminus olyan speciális szemákkal gazdagodik, amelyekkel a köznyelvi szó nem rendelkezik” (53). Nehéz azonban egyetérteni azzal, hogy „erről könnyű meggyőződni” (53). Banga (hullám) és banga (fizika) – itt ez könnyű, bár egy ilyen klasszikus esetben hasznos volna a komponenselemzés. Más példáknál azonban kétséges, hogy ez ennyire magától értetődő volna; íme, így mutatja be őket: „čivy lis (mit tud egy átlagember erről a madárkáról) és čivy lis (Acanthis cannabina), tiesė (egyszerűen egyenes vonal) és tiesė (matematika) és így tovább” (53). Gaivenis nem említi a terminologizálásnak azokat az eseteit, amelyek csak definíció megadásában nyilvánulnak meg – az ilyen terminologizálás valóban kétséges, nyelvi szempontból pedig, úgy vélem, semmiféle szemantikai változás nem történik.

A Új szavak alkotása című alfejezetből hiányzik Jablonskis, és ez méltatlan. Indokoltan foglal el jelentős részt V. Urbutis idézete és gondolatai, de kétséges az akadémiai nyelvtan szóképzési eszközeinek felsorolása (egyébként ez is V. Urbutis munkája) – itt problémaközpontúbb, korszerűbb megközelítésre volna szükség. A könyv nem tárgyalja a képzőeszközök terminológiai specializálódását (Gaivenis jól ismeri a témát). Az alfejezetben azonban két fontos gondolat is szerepel. Az első, bár nem új, még mindig aktuális: különbséget kell tenni a szóképzés és a szóalak között (éppen ezt a különbséget figyelmen kívül hagyva tévednek az įvardas megítélésében). A második szintén nem új (legalábbis Gaivenis számára), de még időszerűbb: „A terminológiában még a világosan összetett vagy képzett szavakat sem lehet gyakran a terminusalkotáshoz sorolni. Például az entomológia čiuožikas terminusa, a bakteriológia lazdelė terminusa, a növénymorfológia šluotelė terminusa és a többi nem képzővel alkotott származék, hanem terminologizálódott, átvitt jelentésű szó” (56). Azt mondhatjuk, hogy ezentúl a terminológusok csak akkor nyergelhetik meg a szóképzés (V. Urbutis által kiválóan feldolgozott) vesszőparipáját, ha egyértelmű terminusalkotási folyamat zajlik; a terminologizálásról pedig ideje mélyebben, megalapozottabban és konkrétabban beszélni – nem feledve, hogy a litván nyelvben ez gyakran párhuzamosan történik (lényegében a litván nyelv határain kívül megy végbe).

Hasonlóképpen a régi jövevényszavak (agurkas, asiūklis, gandras, stiklas stb.) a terminológiában „már nem jövevényszavak, hanem az emberi nyelv terminologizálódott szavai” (58).

A két alfejezet között elsikkadt, bővebben nem tárgyalt, csupán futólag említett két fontos kérdés: „az idegenszó-mánia (a jövevényszavak kedvelése) és a purizmus (a jövevényszavak kerülése)” (58). Itt ismét alkalom nyílt volna arra, hogy

136

a döntő szót az új szavak alkotásának vezéralakja, a túlkapásokba eső puristákat megfegyelmező Jablonskis mondja ki. A jelen kor követelményei, különösen pedig az új „Idegen szavak litván megfelelőkkel való helyettesítésének rendje” és annak megvalósítása kétségtelenül arra késztetnek majd, hogy ezt a kérdést ismét komolyan, elméleti szempontból is alaposan megvizsgáljuk.

Csak az úgynevezett tükörfordítások, vagyis a rejtett jövevényszavak (51, 58) kerülnek említésre, de a tükörfordítás mint tág és összetett dialinguális és interlingvális jelenség egyáltalán nincs tárgyalva. A nyelvészeti indukciót, vagyis a mintakövetést sem említi. A kölcsönzött hibridek és a hibrid szóalkotás teljesen kimaradnak, holott – minden alap nélkül – tiltandóként tünteti fel: „Bár a nemzetközi és litván terminusok szóalkotási elemeinek keverése nem tilos, az ilyen terminusok nem túl kényelmesek és nem sok jövőjük van. Igyekeznek kerülni őket” (62). Egyébként a litván nyelvben senki sem keveri ezeket tudatosan – a mi hibridjeink általában tükörfordítás útján jönnek létre –, de hogyan kerülhetők el az olyan terminusok, mint a anti-kūnas, antimedžiaga, ekskunigas, infragarsas, kontrsmūgis, kontržvalgyba, protožvaigždė, subnuoma, superlaidininkas, ultragarsas, vicepirmininkas, továbbá a könyvben említett auksidas (101) és digeležis (102)?

Néhány nemzetközi szó litván képzése kétséges, még ha feltételesen érthető is: abonentas, reflektorius, klaviatūra, partitūra, admiraltet as (61–62). A nemzetközi, specializálódott előtagok között külön megemlítendő a miriado – miriadometrinės bangos.

A nemzetközi terminusok grammatikai meghonosítása, amely általában kissé kívül esik e fejezet tárgyán, bár gyakorlati szempontból vitatott kérdésként szerepel, szinte csak más források felsorolásaként jelenik meg; aktuális szempontokat nem közöl.

A IV. fejezet – A terminológia kialakításának és szabványosításának alapelvei és szabályai (89–108) meglehetősen tartalmas és informatív, ám következetlen is. Az A terminusszabványosítás általános alapelvei című alfejezetben (89–100) különbséget tesznek a szabványosítás alapelvei és kritériumai között, ám ezt egy lábjegyzetben teszik, ahol a kritériumokat követelményeknek nevezik – ezek felsorolása pedig az I. fejezetből való. A főszövegben viszont alapelvek és kritériumok szerepelnek: „Ezeket a mai köznyelv szabályozói, A. Girdenis és A. Pupkis emelték ki és tárgyalták” (89), ám azt nem közli, hogy mikor és hol – talán a két szerző 1978-ban, a Baltų kalbos ir jų tyrinėjimo metodai című tanulmánykötetben megjelent, terjedelmes A köznyelv szabványosításának és kodifikációjának alapelvei című cikkére gondol (53–56), noha e két szerzőnek van egy másik cikke is: A nyelv szabványosításának alapelvei (Gimtoji kalba 1996 5 1–5). Gaivenis azonban a továbbiakban

137

elvek egybeesnek A. Pupkis tankönyvének, a A nyelvművelés alapjai („Mokslas“, 1980) című művének A kodifikáció alapelvei és kritériumai című alfejezetében megadott kritériumokkal (Pupkis 1980: 40–48), csak hivatkozás nincs rá (jóllehet ez a könyv szerepel a második – nem idézett – irodalomjegyzékben); továbbá A. Pupkisnak van még egy A kodifikációs kritériumok hierarchiája című alfejezete is (Pupkis 1980: 48–53). A felsorolásban említett „kommunikatív célszerűség” elve (P. Jonikas, P. Skardžius) esetében „nem a beszéd szituációs szintjét, hanem a nyelv strukturális szintjét értékelik” (89), az értelmezés azonban már a funkcionális célszerűség: „azt kell követni, ami az egész társadalom számára célszerű (azaz elfogadható, perspektivikus)” (90). Elsőként A. Girdenis és A. Pupkis a célszerűség (vagy funkcionalitás) kritériumáról beszélt (Girdenis, Pupkis 1978: 60), A. Pupkis tankönyvében már a kommunikatív célszerűség kritériumáról van szó (Pupkis 1980: 41), A. Girdenis és A. Rosinas pedig a társadalmi célszerűség kritériumát említi (Girdenis, Rosinas 1983: 68), később A. Girdenis és A. Pupkis a nyilvános (társadalmi) célszerűséget (Girdenis, Pupkis 1996: 1), az Állami Litván Nyelvi Bizottság által jóváhagyott dokumentum pedig a A litván köznyelv szabályozásának alapelvei, a kodifikáció kritériumai és alkalmazásuk – a társadalmi célszerűség elve (LBKTP, KK ir jų T 1997: 1) megfogalmazást használja. Visszatérve az alapelvek és kritériumok hierarchiájához, amely a recenzált könyvben nem szerepel, megemlíthető, hogy e tárgy egyik utolsó és legtömörebb magyarázata a VLKK imént említett dokumentumában olvasható: „A nyelvi jelenségek kodifikációját nagyjából így lehet elképzelni. Először a társadalmi célszerűség elvének megfelelő tényeket a helyesség szempontjából értékelik, majd a tisztaság, a megkülönböztető jelleg, a gazdaságosság és a rugalmas állandóság kritériumai alapján. A funkcionális elterjedtségre támaszkodva még az életképesség, az esztétikusság, az egyértelműség és a hiteles nyelvhasználat kritériumai is igénybe vehetők” (LBKTP, KK ir jų T 1997: 3).

Az élő nyelv elvének magyarázatakor ismét visszatérünk a terminologizációhoz (II. fejezet, I. alfejezet témája). Egy gondolat itt valóban jelentős lehetne, de egyáltalán nincs kifejtve, még példák nélkül sem, ezért félreérthető maradhat: „Az élő nyelv szavainak terminologizálását gyakran több ok is akadályozza. Ezek közül valószínűleg a fontosabbak a következők: 1) a litván szaknyelvi szókincs jelentős része szűk körben használt szó (a hivatali vagy a köznyelv alkalmi szóalkotásai); 2) az ilyen lexikai egységek közül sok homályos motivációjú és asszociatív szó; 3) az élő nyelv szavaira jellemző a változatosság és a szinonímia, valamint más effélék.”

138

A nyelv szavaira jellemző a változatosság és a szinonímia, valamint más effélék” (93–94). Kétségtelen, hogy a szerzőnek ezeket a gondolatait terminológiai gyakorlatának hosszú évei többé-kevésbé igazolják, de itt kifejtetlenül, alá nem támasztva és példákkal nem illusztrálva akár ellene is fordulhatnak.

A tekintély elvéről írva nemcsak a múlt ideáljáról, a tudomány tekintélyeiről esik szó, hanem a terminológiai szótárak tekintélyéről, valamint a kollektív alapvető tekintélyekről – nemzetközi kódexekről, szabványokról, szabályokról is (94–96). Nehéz elhessegetni a gondolatot, hogy ennek a A terminusalkotás és -normálás speciális elvei és szabályai című alfejezethez kellene tartoznia (100–108). Csak az alfejezet közepén magyarázzák meg: „A terminusalkotás speciális szabályai a terminológiai területek vagy mikrorendszereik rendezését szabályozzák” (105). Ugyanott késedelmesen az is elhangzik, hogy ezek lehetnek litvánok és nemzetköziek (105) – korábban már számos nemzetközi szabályt tárgyaltak, noha némelyiket, például a kémiaiakat, indokolatlanul a litván közvetítőkhöz sorolták (101–103). E szabályok egy része ráadásul nem nyelvi, hanem szakterületi vagy logikai jellegű.

A IV. fejezet – A terminológia irányzatai, iskolái és jelentősebb kutatói (109–135) áttekintő jellegű, helyenként töredékes, mégis meglehetősen informatív, éleslátó és kritikus. Helyes, hogy létezik szemaziológiai és onomaziológiai terminológia (109), és hogy a terminológiaelméletnek van nyelvészeti koncepciója (121). De talán itt az ideje annak is, hogy megnevezzük a terminológia, e komplex, nem pedig összetett tudomány önálló ágait – elsősorban a nyelvészeti terminológiát, amely a nyelvtudományhoz (és nem csupán annak alkalmazott ágához) sorolható; aztán a logikai (vagy talán már fogalomtani) terminológiát és a szakterületi terminológiát (többnyire onomaziológiai és definíciós jellegű). Általánosságban el kell mondani, hogy a terminológia közép- és kelet-európai tudományos jelenségként alakult ki és fejlődött: a német nyelvű országokban és a Szovjetunióban szakterületi („mérnöki”) és logikai terminológia (E. Drezen, D. Lotte), a szláv országokban, főként a Szovjetunióban, ma pedig Oroszországban nyelvészeti terminológia. A frankofón országokban is jelen van, az angolszász világban azonban nem létezik; sok országban a terminológia a terminusok rendezésére és szabványosítására korlátozódik. Nagyon helytálló V. Danilenko orosz terminológus gondolata, miszerint a terminusokra is jellemzők az élő nyelv valamennyi lexikai és szemantikai folyamatai (124). Ezeket – a poliszémiát és a szinonímiát, a homonímiát és az antonímiát – azonban a terminológiában még csak most kezdik kutatni, ezért aligha kellene elsietni, hogy mindenben egyetértsünk. Kategorikus

139

többjelentésűség (125) meglehetősen nyilvánvaló. A terminológia tudományágak közötti homonímiája (125–126) a tudományágak közelségére vagy távolságára való legkisebb tekintet nélkül is némileg erőltetettnek tűnhet – az eltérő definíciók és a különböző rendszerekben való működés (126) önmagukban biztosan nem elegendők: a központi szemáknak szükségszerűen különbözniük kell. Valódi ellentmondásról van szó, amikor a reakció az egyik esetben általános tudományos szakkifejezés (122), a másikban pedig tudományágak közötti homonima (126). Egyáltalán nem világos, milyen alapon sorolják az interferenciajelenségek szakkifejezéseit is a tudományágak közötti homonimák közé (130). Jó, hogy elfordul az „mérnöki” (és az információs nyelvekre vonatkozó) szinonimafelfogástól, de itt még mindig nem minden világos, hiszen a szinonimának nincs megfelelője a logikában. A szakkifejezések szinonímiája a könyvben egyáltalán kevéssé van megvilágítva.

Gaivenis nagyon megalapozottan, a legkisebb dogmatizmus nélkül viszonyul kritikusan ahhoz a tendenciához, hogy egyre növeljék a terminológiai iskolák számát (109). Sajnos a szerző csak kijelenti, de nem mutatja be, hogyan „vetette össze elsőként A. Superanskaja, N. Podolskaja és N. Vasiljeva az orosz és a bécsi iskola képviselőinek terminológiai nézeteit” (131). Általában nem világos, hogyan és milyen célból vetik össze a szakmai és a nyelvészeti terminológiát.

S. Šalkauskis terminológiaelméletének magas értékelése véleményem szerint helytálló, bár eredetiségének megítéléséhez hiányoznak az adatok.

A III. fejezet, amely a könyv különálló része is lehetne – A terminusrendezés módszerei (63–87) – most valóban nem a helyén van; legalább a normatív szabályozás és a kodifikáció után kellene következnie.

A Terminográfia című alfejezet (63–80) a régmúltból indul ki: a terminológiai szótárak „a glosszáriumtípusú szótárakból alakultak ki, amelyekben elavult vagy kevesek által ismert, ritkán használt szavakat magyaráztak” (63). A glossary azonban ma szabványosított terminológiai értelemben „fordító terminológiai szótárakat és terminusjegyzékeket” jelent (63), bár itt-ott „magyarázó terminológiai szótáracskát” is értenek rajta. A tezaurusz fogalmát Gaivenis könyve nem magyarázza kellőképpen: „Tezaurusznak ma a terminusok közötti kapcsolatokat tükröző szótárakat nevezik” (63). Valójában „a tezauruszok lehetnek magyarázó és fordító, általános és szakosított szótárak egyaránt”, továbbá „a gépi fordítás elméletében és gyakorlatában ez a kifejezés a számítógép számára készült és abba betáplált szótárt jelöli” (KTŽ 1990). A tezaurusz azonban nem elektronikus is lehet, sőt nem feltétlenül az információ automatikus keresésének eszköze, hanem a terminológia leírása a terminusok

140

a valódi viszonyok (funkciók) mátrixát. Például S. Nikitina Elméleti és alkalmazott nyelvészet tezauruszában a 28 jellemzőből álló készlet alapján a terminus így fest: 1) terminus, 2) szinonima: – [azaz nincs], 3) korrelátum: –, 4) fölérendelt fogalom: szó, szókapcsolat, 5) alárendelt fogalom: tudományos terminus, műszaki tudományos terminus, 6) összesség: terminológia, 7) összetevők: –, 8) osztály: –, 9) osztálytag: –, 10) paraméter: egyértelműség, [hiányjel] kifejezőerő, 11) paraméterjelölő: –, 12) alapfunkció: fogalom, 13) a funkció kifejezésének módja: –, 14) nyelvi objektum: –, 15) az objektum megjelenítésének módja: –, 16) művelet: szabványosítás, rendezés, 17 a) kiinduló objektum: –, b) végső objektum: –, 18) eszköz/módszer: –, 19) (nyelvi) szint: szókészlet, 20) a szint egységei: –, 21) viszony: –, 22) a viszony tagjai: –, 23) implikáció: –, 24) kontextus/tárgy: terminológia, 25) nyelvi aspektus: –, 26) a tudományág tárgya: –, 27) „kapcsolódik hozzá”: –, 28) nem standard funkciók (asszociációk): szaknyelv (Никитина 1978: 79, 348). Az így leírt terminusokat deszkriptoroknak nevezik – a d e f i n í c i ó v a l e l l á t o t t terminusoktól eltérően (Никитина 1978: 54–58). Vannak ennél jóval egyszerűbb tezauruszok is. Íme az „Eurovoc” tezaurusz deszkriptorainak viszonyai: felhasználási terület, utalások a mikrotezauruszra, a deszkriptorok és nem deszkriptorok közötti viszonyok, a tágabb és szűkebb terminusok közötti viszonyok, a különböző mikrotezauruszok kapcsolódó terminusai (Bodin 2001: 7).

S. Šalkauskis Az általános pedagógia terminológiája című művét Gaivenis szójegyzéknek nevezi (66, 67), holott 1600 terminust tartalmaz (Šalkauskis 1991: 277–345); másutt (113) ugyancsak így nevezi Az általános filozófia terminológiája című művét is, pedig az kétszer akkora terjedelmű (Šalkauskis 1991: 126–274). Miután felsorol tíz S. Šalkauskis-féle szóalkotást, kritikusan jellemzi őket: „halvány képzésűek” (68). Sokkal több van belőlük – atgamus, draudus, jautulys, jusena, juslė, juslingumas, kaitumas, kursena, lyta, mąstinys, pagava, pasąmonė, paskata, paveikumas, regumas, ryžtis, savaveiksmškumas, savimana, saviveika, savivoka, sielovada, šeimotyra, vaikotyra –, köztük számos meghonosodott és meg nem honosodott, de jó szóalkotás.

A könyvben még kevésbé sikerült L. Dargis és A. Salys Kereskedelmi levelezési szójegyzék című művének értékelése. A megfelelő új szóalkotások közül a szerző mindössze hatot említ: apmoka, bendraskolis, darbūmas (egyébként S. Šalkauskisnál is előfordul), pirklumas, važtaraščio antrininkas, važus. A szójegyzék mintegy 1000 terminust tartalmaz. Tájnyelvi szavak is vannak benne – atlygis, atmokestis, brangymetis, brangininkas,

141

išrankos, kainų pokytis, laivininkas, mokėsena, pamokestis, piginėti, pigininkas, pirkinys, pirksena, podėlis, postovis, praženginas, -à, -ai, rankpinigiai, žinovas; J. Brodovskio szótárában atlyginimas, J. Brodovskio, P. Ruigio és K. Milkaus szótáraiban krova, P. Ruigio, K. Milkaus és F. Kuršaičio szótáraiban išmota (išmestinė prekė), P. Ruigio, K. Milkaus és F. Nesselmanno szótáraiban prekymetis, F. Kuršaičio szótárában pedig priepelnis. J. Jablonskis számos új szóalkotása – antspaudas, atmoka, išgalioti, mokumas, pirmaraštis, spaudinys, vadyba –, továbbá A. Lelis, J. Šlapelis, Vydūnas, A. Baronas, A. Vireliūnas, S. Šalkauskis és mások szóalkotásai: įmonė, įmoka, išmoka, priemoka, moka, nuošimtis, pirmenybė, pirmenybinis, prekyrastis, prekyvietė, santoris, siunta, spauda, žinyba. A legnagyobb hozzájárulás azonban magától A. Salystól származik: „A. Salys, miután L. Dargis megmagyarázta neki az adott terminus fogalmát, gyakran több litván terminusegyenértéket javasolt, majd L. Dargisszal együtt kiválasztotta azt a szót és alakot, amely mindkettőjüknek jobban tetszett. K. Dargis maga később (1975-ben) kijelentette, hogy itt «a litván rész új terminusainak fő szerzője prof. A. Salys volt» (Salys 1979: 455). A szójegyzékben tehát a legtöbb új szóalkotás magától Salystól származik: apmoka, apmuita, bendraskolis, beteismis susitarimas, didmuo, draudlakštis, draudpin igiai, įpirka, kainų nuokrytis, krausta, krovaraštis, kursaraštis, laivaraštis, langinis vokas, mokumas, nameivis, naminėti, neišmoka, nepri emoka, nuosvoris, nuotąsa, nuotąsus, padarumas, pajamoti, palanka, paštiniai, patikėtinis, pavada, pavadinis, perdraudimas, perkrova, persavinimas, pigymetis, pigmena, pirk ybos, pirklumas, póterminis, prekybininkas, prekylangis, priedrauda, prieminus, priepirka, priesvoris, priimtis, saugiraštis, sendaikčiai, sendaiktininkas, slaptaraštis, sukčinės bendrovės, vamzdinis paštas, važykla, vieninė prekyba (az LKŽ adatai alapján; egyes tételek pontosításra szorulhatnak: a ydraštis M. Jurkynónál is szerepel – GK 1938 6 83). A szójegyzék új szavainak nem mindegyike került be még az LKŽ-be sem – hiányzik: antraraštis, beteismis, dervadrobė, mažmuo, mokmenys, naminėti, nuotąsa, paštiniai, perrašininkas, podienis, telkmenys, vidursąskaitis, vilkstininė prekyba, žininė; a szójegyzék által megadott jelentésekben hiányoznak a pagava, perrašas szavak is. Az LKŽ-ben szereplő szavak pedig többnyire – még ha A. Salys mondatával együtt is – az rš (azaz írásos források) jelzés alatt rejtőznek, mivel az A. Sal (azaz A. Salys) jelzés csak a XVI. kötettől (1995) jelenik meg; mások NdŽ (azaz A litván írott nyelv szótára 1–5, szerkesztette M. Niedermannas, A. Senn’as, F. Brender’is és A. Salys, Heidelberg, 1932–1968; itt

142

magának A. Salysnak a gondoskodásával kerültek be), DŽ (azaz A mai litván nyelv szótára, Vilnius, 1954), TTŽ (azaz Jogi terminusok szótára, szerkesztette A. Žirgulys, Vilnius, 1954), ETŽ (azaz Orosz–litván gazdasági terminusok szótára, Vilnius, 1966) stb.; a nuodera a burž. jelzést kapta, a pasiūla 2. pedig Marx műveiből vett mondattal van szemléltetve... E szójegyzék egyes szavait a szovjet korszak új szóalkotásai közé sorolták (Lyberis ir Ulvydas 1958): priesvoris (39, 77), santoris (67), slaptaraštis (67), žinyba (68), atlygis (68), išmoka (68), mokūs (68), nepriemoka (68), nuosvoris (68), priemoka (69, 67).

Az új szóalkotásokon kívül e szójegyzék igen értékes vonása a következetes és eredményes litvánosításra irányuló törekvés: darbumas (Leistungsfähigkeit; produktivity); draudlakštis (Police; insurance policy); įpirka (bonusas); krova (Ladung, Last; loading, cargo); laivo nuomos sutartis (Charterpartie, Befrachtungsbrief; charter party); padarumas (Produktivität; productivity, efficiency); palanka (Begünstigung, Entgegenkommen; favor, protection, patronage); pavada, konsignacija; perrašas (Indossament; endorsement); perrašininkas (Indossant; endorser, endorser); pirmenybė (Vorrecht; preference, priority); pirmenybinės akcijos (Vorzugsaktien; preferred stock); prekrašti̇s (Prospekt, Faktura; prospectus, pro forma invoice); priimtis (akceptas); remitentas, gavėjas; skubinis (express; express); slaptaraštis (Chiffre, Geheimschrift; code, cipher); teikimas, rekomendacija; tolinė prekyba (Distanzhandel; distance trade); vadyba (Verwaltung; management, administration; vedomstvo); važma (Fracht, Frachtgeld; freight); važta (Fracht, Frachtgut; load, freight, shipment, cargo). A szójegyzékben szerepel skolininkas (Kreditnehmer; debtor) és skolintojas (Kreditgeber; creditor), de a kreditoriaus (és a kredito) nem. A buzgó idegenszó-cserélők marokszámra meríthetnék e szójegyzékből a litván megfelelőket.

A szójegyzékben világosan megmutatkozik a terminológiához való rendszerszerű viszony: moka, mokus, mokumas, apmoka, atmoka, įmoka, išmoka, neišmoka, priemoka, nepriemoka; išvažos (Ausfuhr, Ausfuhrgüter; exports), įvažos (Einfuhrgüter; imports), pervažos (Transit-, Durchgangsgüter; transit goods), prievazos (Zufuhrwaren; loads, goods, cargo to be loaded), išvežamosios, išvažinės prekės, įvežamosios, įvažinės prekės, pervažinės, tranzitinės prekės, pervažinė, tranzitinė prekyba; nameivis (Hausierer, Hausierhändler; hawker, peddler), naminėjamoji, panaminė prekyba, nami-

143

nėti; niekena (Brack; defective merchandise, refuse), niekikas, niekti, niektinis; važykla (Fuhrgeschäft; carrier, trucking enterprise), važta (Fracht, Frachtgut; load, freight, shipment, cargo), važtaraštis, važtininkas (Frachtführer; carrier, forwarding agent), važma (Fracht, Frachtgeld; freight.- Važmavadinamas važtos mokestis ar atlyginimas), važmuo (Frachtsatz; freight rate), važūs (transportable; easily transportable). A kedvezőtlen idők malma itt sok mindent felőrölt, például a šelenom formává vált važta szót (csak a DŽ őrizte meg – minden kiadásában, de a használatban máig sincs jelen!), noha a važtaraštis megmaradt (de vajon rendszeres-e ez: krovinys – važtaraštis?); gyökeret vert a frachtas, frachtavimas, kargas; most pedig újra feltalálják a kereket a važus, važumas alakokkal; megfelelő pótlást csak a važmos elvesztésére találtak – a važtapinigiais szóval (amely egyébként szintén a két világháború közötti időszakból ismert), ám ez a szó is leginkább csak a DŽ-ben maradt fenn. Nagy kár, hogy A. Salys gyvi, gyvieji pinigai („élő pénz”, amelyet K. Būga, Vaižgantas és A. Baronas is használt), valamint a gyvinė prekyba. Gryni pinigai („élő kereskedelem. Készpénz”) kifejezései nem maradtak fenn. A gryni pinigai elsődlegesen valódi, azaz hamisítatlan pénzt jelentene (a grynas 1. „amely szennyeződéstől mentes, tiszta, szűz” jelentéséhez való sorolása a DŽ₄-ben valóságos félreértés).

A könyv szerzője jelzi, hogy a szójegyzékben elöljárószók, határozószók, melléknévi igenevek és főnevek is vannak (72), de egyetlen határozói jelentésű határozószót sem hoz fel, holott ezekből van ott a legtöbb – atsiskait ytinai, įskaitytinai, išskaitytinai, atsiųstinai, išpirk tinai, išsiųstinai,... A szójegyzékből kimaradt egy fontos nyelvtani jelenség: amikor egy szerkezet igéje főnévvé alakul, a határozószó melléknévvé (vagy melléknévi igenévvé) alakul: parduoti išsimokėtinai → išsimokamasis pardavimas. 1969-ben Gaivenis nem ismerte Salysnak ezt a gondolatát – az általa elfogadott prekyba išsimokėtinai („részletre történő kereskedés”) (Гайвяниц 1969: 9) ellenére a későbbi szintaktikai kutatók (E. Valiulytė) igazolták A. Salys megállapítását: „A főnévi szerkezetek határozószóval nagyon ritkák” (LKG 1976: 233), minősítő határozószókkal pedig „csak elszórtan fordulnak elő” (LKG 1976: 234). A terminológiának nem szabad elszórt esetekre épülnie. A Terminografijos („Terminográfia”) című alfejezetben a szerző a meghatározásokat és azok hibáit is tárgyalja, noha maga mondja, hogy a magyarázó terminológiai szótárak meghatározásai „nem helyettesíthetik a fogalmak tudományos definícióit” (74). A tudományos definíciók helye tehát az I. fejezetben van.

Fontos témák, de rövid alfejezetek – 2. Terminų standartizacija (81–82), 3. Kompiuterinė terminų tvarkyba (82–84) és 4. Tekstinė terminų tvarkyba (84–87). A könyvben nem jutott hely a terminológiai adatbankoknak,

144

bár Litvániában is készül számítógépes terminológiai adatbank – még nincs befejezve, de már 187 ezer terminust tartalmaz (Černiauskas 2002: 20–24).

A kellő teljesség kedvéért még néhány kisebb pontatlanságot is meg kell említeni: 1) „Például a sárgaság szóval a népnyelvben leggyakrabban bármiféle kóros sárgulást neveznek meg” (93). Az LKŽ III adatai szerint ez a sárgaság szó csupán egy jelentése, összesen pedig öt van: 1. „sárga szín, sárgulás”: A naptól csakhamar sárga bevonat képződött rajta (Liškiava), 3. bot. „sárga bogáncs” (Serratula) (Salakas), 4. „sárga festék” (Liškiava), 5. „sárga fonal” (Rudamina); 2) miután körülbelül 200, -tuvas képzős eszköznevet elemzett, a szerző arra a következtetésre jut: „mindegyik prefixum nélküli tranzitív igéből képzett” (99), a prefixumos intranzitív igékből képzetteket pedig „óvatosan kell megítélni”, jóllehet példákat nem hoz rájuk (99). Nem világos, miért teszi itt a tranzitivitást a prefixumtól függővé; egyébként tetszés szerinti számban vannak ilyen, prefixumos származékok: kieresztő, leeresztő, leöntő, levevő, leülepítő, összegyűjtő, elválasztó, kicsavaró, becsavaró, bedugó, átfúró, visszaütő, kirakodó (ADLKŽ 1995); 3) a S. Keinys 1975: 7 hivatkozás ismétlődik (48. és 57.); 4) a Šalkauskistól átvett Duns Scotus (Šalkauskis 1991: 11) a könyvben D. Scotus alakra változott (113) – litvánul hagyományosan Jonas Dunsas Škotas; 5) kétséges a „új szóalkotás” (vagy „neonima”) (131) – a neonimas helyett új elnevezés volna a megfelelő. A szerző nyelvezete szinte példás. Csupán a p e r Lietuvą p r a e i- n a fordulat (92), valamint a hasonlítást vagy szembeállítást összekapcsoló, nagyon zavaró ezzel szemben kötőszó tűnt fel – az akadémiai háromkötetes nyelvtan ritkaként megengedte (LKG 1976: 770), az új, egykötetes nem említi (DLKG 1994: 708–716); egyébként nem élőnyelvi, ezért kerülendő.

Kazimieras Gaivenis tehát beváltotta ígéretét. A könyvben él az elméleti gondolat, bár egyenetlenül – hol érett, hol félig érett, hol lüktető, hol fáradt. A szerző számos cikkéből nem született teljesen következetes szintézis; a kép néha mozaikszerű, helyenként – ahogy maga a szerző szereti mondani – hiányos. A könyv azonban megszületett, és kiállja az idő próbáját. A recenzens, aki Gaivenisszel együtt a leghosszabb ideig dolgozott a terminológia területén, és őszinte tisztelettel tekint a szerző életművére, reméli, hogy a fiatalabb terminológusok iránti kötelezettségének is eleget tesz. Gaivenis a könyv Pabaigos žodžio súlyos gondolataival teljesen a litván terminológia jövőjébe merül, annak nehéz gondjaival él együtt.

145

LITERATŪRA

ADLKŽ 1995: Atgalinis dabartinės lietuvių kalbos žodynas. Sudarė Vida Žilinskienė, Vilnius.

Bodin A. 2001: Europos žodynas. – Gimtoji kalba 12, 6–9.

Būga K. 1961: Rinktiniai raštai 3, Vilnius.

Černiauskas V. 2002: Rengiamas kompiuterinis terminų bankas. – Gimtoji kalba 7–8, 20–24.

DLKG 1994: Dabartinės lietuvių kalbos gramatika. Red. Vytautas Ambrazas, Vilnius.

DŽ: Dabartinės lietuvių kalbos žodynas. Vilnius, 1954, 1972, 1993, 2000.

FilosŽ. 1975: Filosofijos žodynas. Lietuviškąjį leidimą redagavo R. Plečkaitis, Vilnius.

Гайвянс К. 1969: Составные термины в современном литовском языке, Вильнюс.

GK 1938: Gimtoji kalba 6.

Girdenis A., Pupkis A. 1978: Bendrinės kalbos norminimo ir kodifikavimo principai. – Baltų kalbos ir jų tyrinėjimo metodai, Vilnius, 53–66.

Girdenis A., Pupkis A. 1996: Kalbos norminimo principai. – Gimtoji kalba 8, 1–5.

Girdenis A., Rosinas A. 1983: Dar kelios mintys dėl bendrinės kalbos kodifikacijos. – Kultūros barai 4, 67–69.

Jablonskis 1935: Mūsų raštų kalba. – Jablonskio raštai 4, Kaunas, 40–43.

Keinys S. 1980: Terminologijos abėcėlė, Vilnius.

Ковалик И. И. 1970: Основна проблематика сучасної української термінології. – Перша науково-методична нарада з проблем упорядкування і нормалізації термінології, Київ, 13–14.

KTŽ 1990: Gaivenis K., Keinys S. Kalbotyros terminų žodynas, Kaunas.

LBKTP, KK ir jų T 1997: Lietuvių bendrinės kalbos tvarkybos principai, kodifikacijos kriterijai ir jų taikymas (patvirtinta Valstybinės lietuvių kalbos komisijos). – Gimtoji kalba 4, 1–3.

Lyberis A. ir Ulvydas K. 1958: Lietuvių literatūrinės kalbos leksikos praturtėjimas tarybinės santvarkos metais. – Literatūra ir kalba 3, Vilnius, 31–110.

LKG 1976: Lietuvių kalbos gramatika 3. Vyr. red. K. Ulvydas, Vilnius.

LKŽ 1941–2002: Lietuvių kalbos žodynas 1–20, Vilnius.

Мурзаев Э. М. 1974: Очерки топонимики, Москва.

Никитина С. Е. 1978: Тезаурус по теоретической и прикладной лингвистике (Автоматическая обработка текста), Москва.

PLKŽ 1976: Prancūzų–lietuvių kalbų žodynas. Sudarė A. Juškienė, M. Katilienė, A. Kaziūnienė, Vilnius.

Pupkis A. 1980: Kalbos kultūros pagrindai, Vilnius.

RLKŽ II 1967: Rusų–lietuvių kalbų žodynas 2. Paruošė V. Baronas, V. Galinis, redagavo K. Musteikis, J. Macaitis, Vilnius.

146

RŽ 1948: Lietuvių kalbos rašybos žodynas. Redagavo K. Gasparavičius, N. Grigas, J. Lazauskas, K. Ulvydas, A. Žirgulys, Kaunas.

Salys A. 1979: Raštai 1, Roma.

Šalkauskis S. 1991: Raštai 2, Vilnius.

Jonas KLIMAVIČIUS

Lietuvių kalbos institutas

P. Vileišio g. 5, LT-2055 Vilnius

[email protected]

Gauta 2002-11-15

147