LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI XXXVII (1997)

LEKSIKOGRAFIJOS IR LEKSIKOLOGIJOS PROBLEMOS

Rasa KALINAUSKAITĖ

AZ ÍROTT NYELV FOGALMA A. SAVICKIS „S. TAMOSZIAUS à KEMPIS” CÍMŰ FORDÍTÁSÁBAN

A 19. század eleji litván írások kiadói számára az írott nyelv filológiai problémája egybeesett a formálódó litván kultúra modelljéről való gondolkodással. Amikor az író felkínálta az írott nyelv saját változatát, egyúttal arra a kérdésre is válaszolt, hogy kik alkotják, és milyennek kellene lennie annak a litván olvasóközösségnek, amelyhez fordul. A nemzetformálódás kezdetén a filológiai állásfoglalás egy bizonyos kulturális projektért vállalt felelősséget jelentett.

A vallási írások kiadója ebből a szempontból különleges helyzetben volt. Szembekerült az egyházi nyelv 18. században már kialakult hagyományával. E hagyomány által kialakított nyelvi szokások jelentették a legfontosabb — gyakran szakrálisnak, elsődlegesnek tekintett — írottszó-tapasztalatot a Nagy-Litvániában kialakuló új litván olvasóközösség számára. Még egy olyan filológiailag érzékeny ember sem merte, vagy talán nem látta szükségét annak, hogy radikálisan megváltoztassa ezt a hagyományt, mint J. A. Pabrėža, vagyis nem tekintette azt saját nyelvi víziójával versengő modellnek (Subačius 1996: 33–35). Másfelől a J. A. Giedraitis által elindított egyházi írásbeliségi nyelvreform azt tanúsítja, hogy az újonnan kibontakozó kultúra igényeihez igazítva ez a nyelv kulturális projekt jelentőségére tehetett szert, és részt vehetett a 19. századi filológiai vitákban (Prašmantaitė 1994). Az a kísérlet, hogy az egyházi nyelvnek egy életképes kulturális projekt státuszát adják, az a kontextus, amelynek alapján A. Savickis 1828-ban kiadott „S. Tamosziaus à Kempis” című fordítását figyelmesebben olvasva megítélhető, hogyan oldotta meg a filológiai problémát.

A. Savickis életéről kevés megbízható adat áll rendelkezésre. Feltehetően 1782 körül született a Kretingai járásban (Biržiška 1963: 385). A Varniai papnevelő szeminárium elvégzése után, 1819 körül pappá szentelték, és 1836-ban bekövetkezett haláláig különböző žemaitijai helyeken szolgált káplánként. A „S. Tamosziaus à Kempis” című fordítást Tirkšliai káplánjaként fejezte be; onnan körülbelül 1826-ban távozott. 1827-ben, már gargždai káplánként lefordította a „Kalbas dusziu su Diewu izsimtas isz knigu Swęnta Augustyna” című művet, amely 1829-ben jelent meg. Fennmaradt egy 1835-ben nyomtatásra előkészített, de kiadatlan kézirat, amely mesefordításokat és eredeti költészetet tartalmaz.

A. Savickis nyelvének részletesebb kutatására nem került sor, a róla közzétett értékelések pedig ellentmondásosak. Z. Zinkevičius „Lietuvių kalbos istorijos” című művének IV. kötetében azt írja, hogy „A. Savickis munkásságának nyelvi alapját a žemaitiai nyelvjárás képezi”, noha „számos hagyományos elem is található benne” (Zinkevičius 1990: 126). J. Palionis „Lietuvių literatūrinės

247

kalbos istorijoje” című művében A. Savickist azok között a szerzők között sorolja fel, akik többé-kevésbé a žemaitiai nyelvjárást követve írtak (Palionis 1979: 188). A. Savickisről konkrétabban szólva azonban azt állítja, hogy „nem žemaitiaiul, hanem hagyományos egyházi koinéban” írt (Palionis 1979: 192).

A. Savickis nyelvének alaposabb vizsgálata tehát pontosíthatná a žemaitiai nyelvjárás és az egyházi hagyomány viszonyát, valamint a szerző tudatos nyelvi beállítottságát. Másfelől, ha e viszony megfogalmazásakor kiderülne, hogy a žemaitiai elemek nem valamely elméleti modellre (például a žemaitiai nyelvjárás írott nyelvi használatára) irányuló tudatos törekvésből, hanem egyszerűen a szöveg filológiai következetlenségéből erednek, talán elárulnának valamit a szerző anyanyelvi nyelvjárásáról.

Amikor A. Savickis nyelvhez való viszonyát próbáljuk rekonstruálni a „S. Tamosziaus à Kempis” című fordításban, abból kell kiindulnunk, ahogyan fordítóként az „Kalba pry skaitytojaus” című előszóban elköteleződik. Az előszóból két fő fordítói alapállás rajzolódik ki. Mindenekelőtt A. Savickis számára fontos volt, hogy a vallási szöveget pontosan, az eredetitől nem eltérve fordítsa le. Ezért a vallási írások fordítójának magatartására jellemző nyelvi aszkézis — amely visszaszorítja a nyelv fölösleges pompáját és bűnös testét — így jelenik meg: „... kožnas gieray žyna tą teisybe, jogiey ne patoguomu žodziu pamieksta Diewuy, bet isz-pildimu paduota moksła ant sekima Chrystusa Pona”; „...storoj aus, idant ir mažiausioy dal eley neapk ieysczio pawe ykshu iszrožytu, ir mysles S.Rasztinika” (S.Tamosziaus à Kempis 1828: III). A nyelvnek csupán szerény közvetítőnek kell lennie, amely átadja a címzettnek az eredeti gondolatát, és nem követel önmagának külön figyelmet. Azt mondhatjuk, hogy A. Savickis számára a nyelvi érdeklődés csupán másodlagos, gyakorlati jellegű, a papi kötelességet kiegészítő szempont. A címzett iránti szent tiszteleten túl az is fontos volt számára, hogy a vallási gondolat hozzáférhető legyen a címzett számára: „Teypogi užłaykiau buda Žemaytisz kos kałbos kaypo dabar ira kałbama, tykiu jogiey newienam nebus pryszzyngi ir ne suprantamis žodey iszguldimi tos knigielis padieti” (S.Tamosziaus à Kempis 1828: III). A vallási felvilágosítás célja indokolja a nyelvhasználat kritériumát: a fordításnak meg kell felelnie az olvasó nyelvi szokásainak. Az élő nyelvhasználat kritériuma azonban, amely A. Savickis által deklaráltan a žemaitiai nyelvjárás választását meghatározta, korlátozná azt a törekvést, hogy a vallási tanítást a lehető legszélesebb körben terjessze. Felmerült-e A. Savickis számára ez az ellentmondás, hogyan értelmezte az általa alapul vett nyelvhasználatot és a „žemaitiai nyelvet”, annak magából a fordítás nyelvéből kell kiderülnie.

Helyesírási és fonetikai alakok

1. Az ie kettőshangzó írásmódja a szövegben változó. Aukštaitija nyelvjárására jellemzően az ie gyakoribb szavakban szerepel, amelyekben a žemaitija nyelvjárás jellegzetességei a leginkább feltűntek volna a szerzőnek: apszwies 206 ~ apšvies, apszwiestays 1 ~ apšviestais, diena 1 ~ dieną, szwiesibe 6, 206 ~ šviesybę, wiena 6 ~ vieno, wietas 15 ~ vietas. Ugyanakkor jó néhány olyan žemaiti alak is előfordul, amely elárulja, hogy a szerző déli žemaitija-i dünininkas volt: apszwit 206 ~ apšviečia, iszka 203 ~ ieško, iszkoma 10 ~ ieškoma, isz koti 2, 10, 207 ~ ieškoti, palikta 11, 12 ~ paliekta (palieka), paliktame 16 ~ paliektame (paliekame). Arra, hogy a žemaitija-i alakok véletlenül kerültek a szövegbe, az is bizonyíték, hogy amikor A. Savickis azt írja, wiena 6 ~ vieno, ugyanezt a tövet egy másik alakban is megőrzi: wynokiey 6 ~ vienokiai.

248

2. Az uo írásmód még világosabban mutatja az aukštaitija-i nyelvjárás felé való közelítés tendenciáját. Következetesen aukštaitija-i alakban szerepel: apjuoktas 16 ~ apjuoktais, atiduotas 15 ~ atiduotas, atsiduoti 15 ~ atiduoti, duoti 200 ~ duoti, išjuokimas 204 ~ išjuokimas, išliuosuotays 19 ~ išliuosuotais, išliuosuotu 21 ~ išliuosuotu, pryduti 17 ~ priduti. A túlzottan aukštaitija-i alakok, isidodame 5 ~ išsiduodame, neatsidos 15 ~ neatsiduos, wysotinius 5 ~ visuotinius, amennyiben nem sajtóhiba okozta őket, arra utalnak, hogy a szerző itt az uo-t o-ként értelmezte, amelyet a žemaitija-iak kettőshangzóvá alakítanak. Ebben az esetben először visszaállította az aukštaitija-i uo-t, majd ezt az uo-t azonosította a žemaitija-ival, és ismét aukštaitija-i nyelvjárásivá alakította.

3. Az aukštaitija-i nyelvjárás felé való közelítés tendenciáját A. Savickis nyelvének legjellegzetesebb sajátossága is magyarázhatja: az uo írásmód használata az aukštaitija-i u· és u helyett. A túlzottan aukštaitija-i uo több esetben jelenik meg:

a) A nu- előtagban, amelyet a nyelvjárásokban nu·, nu–-ként ejtenek (feszes u!): nenuotrotis 13~ nenutrotysi, nuoeja I~ nuėjo, nuoeytu 17~ nueitu, nuohudima 12~ nuliūdimą, nuoramintu 200~ nuramintu, nuopelnitri11, 17~ nupelnyti, nuopelnitu 9~ nupelnėtų, nuopuolima 201~ nupuolimo, nuowargintas 21~ nuvargintas, nuowedi I~ nuvedė, nuožemina 13~ nužemina, nuožeminimas 7~ nužeminimas, nuožutuomem 19~ nužūtumėm.

b) A szó tövében vagy végződésében hosszú [u·] esetén – (a dünininkasok nem különböztetik meg, hogy az u· ősi eredetű-e, vagy az u < uo-ból ered): apduomoja 7~ apdūmoja, duoksau 21~ dūksau[ja], duomoti 5~ dūmoti, ruogoja 15~ rūgoja, szwętuoju 1~ „šventųjų”, bár A. Savickis a tövekben a hosszú [u·] hangot gyakrabban u-val jelöli: buday 17~ būdai, butinay 11, 12, 21~ būtinai, kudikelems 206~ kūdikėliams; kuna 21~ kūno, nuohudima 12~ nuliūdimą, sunau 203~ sūnau, žuna 10~ žūna. A szerző ösztönösen érzékelte a különbséget a dünininkasok [u·] hangja (amely az aukštaitija-i uo-nak felel meg) és az aukštaitija-i [u·] között, ám nem tudta kellő éleslátással megkülönböztetni a nyelvi alakokat, és gyakran bizonytalan volt a helyesírásban. Így írt: buosi4~būsi, muosu 18~mūsų, ruopesnis 1~rūpesnis, užruostynima 9~užrūstinimo, összemosva a különböző eredetű hangokat. Előfordul még: buti 5~būti, butu 9,19~būtų, musu 1, 18, 19~mūsų, nebuk 14~nebūk, rupestingi 206~rūpestingi, rupinas 21~rūpinas.

c) Az aukštaitija-i rövid u helyett, amelyet a žemaitija-iak [ɔ]-vá alakítanak (a varniškiaiak [ɔ]-t, a raseiniškiaiak [u]-t ejtenek: „a köznyelvinél nyíltabban ejtik, de más hanggal nem helyettesítik, bár helyenként nagyon közel kerülnek az ɔ-hoz” – (Zinkevičius 1966: 66) a) következetesen a feltételes módban: matituomey 5~matytumei, mokietuomey 2~mokėtumei, skaytituomey IV~skaitytumei, stotuomemos 19~stotumėmos, turėtuomey 10, 13~turėtumei; b) a –umas képzős származékok esetében A. Savickis ismét bizonytalan: dauguoma 6~daugumo, gražuoma 13~gražumo, patoguoma 13~patogumo, sunkhuoma 6, 11~ sunkumo, de ramumas 20~ramumas.

A dünininkas [u·] elkerülése érdekében A. Savickis az uo írásmód használatát azokra a helyekre is kiterjesztette, ahol a žemaitija-iak nem a hosszú [u·], hanem a feszes rövid u magánhangzót ejtik. A feltételes mód toldalékának következetes írásmódja arra utal, hogy megpróbált szabályt alkotni. Ott azonban, ahol a morfológiai kritérium már nem alkalmazható saját szabályának megalkotásához,

249

Savickis nem filológusként elbizonytalanodik és hibázik.

4. Kortársai többségéhez hasonlóan A. Savickis írásban megkülönbözteti a žemaitiai [ɛ]-t és [iˑ]-t. Az [ɛ]-t meglehetősen következetesen y-nal jelöli: amžynu 207~amžių, dydį 19~didį, myslik 208~mislyk, pyktay 20~piktai, tykiu III~tikiu, užtykra 202~už tikro, wys6~vis, wysokios 205~visokios, Žemaytyszkos III~žemaitiškos. Előfordul azonban a felvidéki nyelvjárásra jellemző garbinu II~garbinu is; a főnévi igenév alakjait szintén –ti-vel írja, az [iˑ]-t pedig i-vel jelöli: dariti 16~daryti, giwenima 1~gyvenimą, ira 16, 18, 19~yra, klausiti 6~klausyti, knigielis IV~knygelės, nikstanczius 18~nykstančius, padarik 6~padaryk. Itt is akad azonban keveredés: aprasz yti II~aprašyti, neprysaka I~neprisako, tyl6,8~tyli.

5. A. Savickis helyesírása a žemaitiai e magánhangzó [ie]-vé diftongizálódását is tükrözi: apturėja II~apturėjo, bieda 9, 206~bėda, biegi 204~bėgi, diel 204~dėl, garbie 8, 203, 204~garbė, gieda 12~gėda, gieribe 203~gėrybė, girdietus 9~girdėtus, mokieti 7~mokėti, niera 6, 7(2x), 206~nėra, park ratinieti 18~perkratinėti, turieti 200~turėti. Számos példa azonban a felvidéki helyesírási hagyomány felé való hajlást mutatja: del (III(2x), 19, 204(3x), 205~dėl, galeja 18~galėjo, galetuomem 18~galėtumėm, letays 14~lėtai, mileti 205(2x)~mylėti, pargaleti 7~pergalėti, te 7~tie (tėra). Az l utáni példák a lengyel hagyományhoz való igazodást is jelezhetik.

6. Az o magánhangzót következetesen a felvidéki nyelvjárás szerint jelöli: matonis 17~malonės, mokslas 207~mokslas, noreme 11~noriame, pasirodau 207~pasirodau, roda 10~rodo, szlowie 203~šlovė, žynoti 11~žinoti, žmogus 7, 21~žmogus. Csak ritkán bukkan fel a žemaitiai diftongus: kuo 11~ko. Arra, hogy A. Savickis a felvidéki o jelölése mellett döntött, az is utal, hogy a diftongus uo helyett már o-t ír: neatsidos 15~neatsiduos, isidodame 5~išsiduodame, wysotinius 5~visuotinius.

7. Szabályosan visszaállítja a felvidéki ai, ie diftongusokat, amelyeket a žemaitiaiak gyakrabban monoftongizálnak: butynay 21~būtinai, dayktas 20~daiktas, daktar ay 6~daktarai, eyti 20~eiti, iszmanay 4~išmanai, pakarney 11~pakarniai, pawe y kstay II~paveikslai. Helyenként figyelmetlenségből a žemaitiai kiejtés szerint ír: dydesne 4~didesniai, nobažna III, 1~nuobažnai, uwožnia III~uvožniai (a mellette előforduló uwožney 11~uvožniai alak mellett).

8. A felvidéki vegyes diftongusokat [an], [am] an, am betűkapcsolattal jelöli: amžius 10~amžius, aplankis 206~aplan kęs, dangaus 206~dangaus, eynantem 12~einančiam, giwenanczios 204~gyvenančios, tankiey 10, 13, 20~tankiai.

Az en diftongust ennel vagy e-vel jelöli (a švent- tőben): giwenk 208~gyvenk, kent 21 (2x)~kenčia, kientieti 207~kentėti, ženkluosi 207~ženk­luose; szwentabliway 4~šventablyvai, szwetu 2~šventu, szwetuojų 1~šventųjų.

Az in diftongust yn-nal írja, mintha a žemaitiai módra kiszélesedett e-vel állna: prysz yngus 20~priešingus, pažyndams 20~pažindamas, pažynti 206, 207~pažinti, pažynties 14~pažinties, prysz yngus 20~priešingus, prysz ynties 15~priešintis. Ugyanakkor hajlik a szűk i-vel való írásra: dievobayminga 12~dievobaimingo, garbink 13~garbink, iszmin ti 13~išmintim, nuoramintu 204~nuramintu, paniekinti 205~paniekinti.

Felbukkan az ul is, kiszélesedett žemaitiai [ɔ]-val: tegol 12~tegul.

250

9. A szó tövében a kettőshangzók írása a köznyelvi ą, į helyett a nyelvjárásban megőrzött nazális hangkiejtést tükrözi. A tőben megmaradt a nazális [ą]: išzγangstame 19~išsigąstame, ne nuosigansk 203~nenusigąsk, spanstus 200~spąstus. A szóalakokban iszpažynsta 21~išpažįsta, pažįnsta 3, 6, 16, 21~pažįsta. Bár a nazális [į] megőrződik, előfordul a sugrisų 203~sugrįšiu forma is. Ezt a nazalizált kiejtést sok déli és az északi žemaitiaiak egy része őrizte meg (az északi és nyugati žemaitiaiak másik része denazalizálta a tőbeli nazális magánhangzókat (Zinkevičius 1966: 75–79).

Az írásmód rendszertelensége miatt nehéz eldönteni, hogy Savickis hol jelölte nazális betűvel a nazális kiejtést, és hol írta le csupán automatikusan, az egyházi írásbeliség hagyományának hatására. A švent- tőben Savickis nazális írásjellel jelölte a kettőshangzót (ez közvetve tanúskodhat a tőben megőrzött nazális [ę] kiejtésről – ebben a tőben az [ę] (švęs-) váltakozott a tautoszillabikus en hangkapcsolattal). A jelen idejű cselekvő melléknévi igenév hímnemű egyes számú alanyesete, a nuosižeminans 3~nushižeminąs mellett az iszsiau ksztiņas 3~išsi aukštinąs és a nemokąs 208~nemokąs alak is szerepel – vagyis itt az ą betű nazális kiejtést jelölhet. A múlt idejű cselekvő melléknévi igenév többes számú alanyesete mellett (ebben a helyzetben a žemaitiaiak megőrzik az n hangot – vö. Zinkevičius 1966: 77) moki usins 8~moki u- sys alak mellett a galėjė 20~galėję, prydawę 20~pridavę, skaytę 8~skaitę alakok is előfordulnak – vagyis itt is jelölheti a nazális kiejtést. Az ą és ę azonban hagyományosan olyan helyzetekben is szerepel, ahol nem jelöl nazális kiejtést. A hangsúlytalan egyes számú tárgyeset végződését (amely a žemaitiaiak nyelvében denazalizálódott – vö. Zinkevičius 1966: 76) így írja: dayktą 17~daiktą, matonę 202, 204~malonę, sumnenę 206~sumnenę, szłowę 9~šlo- vę (a daleli 9~dalelę, didibe 207~didybę, karaliste 2~karalystę, sargibe 9~sargybę, teysibe III, 207~teisybę alakok mellett). Valószínűleg az írásbeliség hagyománya határozta meg a névmások tárgyesetének írásmódját is: manę 4, 201~mane, sawę 3(2x), 5, 6(2x), 7, 13, 209~sa- ve. Itt a nazális írásjelek nem jelölnek nazalizált kiejtést – ilyen kiejtés csak a nyugati és keleti aukštaitiai nyelvjárásokban fordul elő: munį, tavį, savį, vagyis az į a végződés feszes magánhangzóját jelöli; vö. Zinkevičius 1966: 298 – 299). A névmások birtokos esetét manies 203~manes, sawies 3, 7, 17~saves, tawies 203~taves alakban írja. Ezek a példák azt mutatják, hogy A. Savickis hajlott az egyházi írásbeliség hagyományának követésére, az n hangot megőrző alakok pedig talán véletlenül kerültek a szövegbe.

Morfológia

1. A szövegben gyakran tükröződik a végződések žemaitiai redukciója: tarnau 3, 17, 21~tar- nauja, tetur 1~teturi, užved 16~užveda. A. Savickis azonban igyekszik visszaállítani a jelen idő harmadik személyű végződését: abgauna 5~apgauna, atweda 17~atve- da, eyna 1~eina, ira I(2x), III, IV, 1, 2, 3...~yra, trokszta III~trokšta. Sajátosan transzponált alakok is előfordulnak: tikia 9 „tiki”.

A. Savickis az a-tövű főnevek egyes számú alanyesetét aukštaitiai módra írja: amžynas 5~amžinas, dayktas 20~daiktas, Diewas 19~Dievas, teysingas 6~teisingas.

Az igék olyan alakjaiban is hajlamos megőrizni a mozgó a-t, mint az eyd amas 3~eidamas, iszguldidamas III~išguldydamas, uwóżodamas II~uvožodamas. Žemaitiai alakok is előfordulnak: apleydams 207~apleisdamas, regiedams 203~regėdamas.

251

2. Žemaitiai módra írja a harmadik személy hangsúlytalan végződését: buwa 8, 10~buvo, išmana 6~išmano, mata 5~mato, valamint a jelen idő többes szám első személyét: bowijamos 18~bovijamės, storojemos 5(2x), 208~storojamės, tureme 10~turime.

3. Gyakoriak a žemaitiai feltételes és felszólító módú alakok: atilsieczio 201~atilsėčiau, mokieczio 3, 201~mokėčiau, norieczio 16~norėčiau, mokietuomey 2~mokėtumei, turietuomey 10~turėtumei, storokies I~storokis.

4. A főnevek eseteinek, különösen a részes és helyhatározói esetnek az írása egyaránt mutatja az aukštaitiai nyelvjárás felé való közelítés tendenciáját és Savickis következetlenségét. A hímnemű egyes számú részes esetet Savickis aukštaitiai módra írja: Diewuy IV, 2, 3, 10, 19, 205~Dievui, darbuy 209~darbui, giwenimuy 209~gyvenimui, žmoguy 14~žmogui. Az aukštaitiai helyhatározói alakok mellett – amžynoi 6~amžinoj, knigelei I~knygelėj, mažiausioy III~ mažiausioji, Wylnjuje (címlap)~Vilniuje – žemaitiai alakok is vannak: łosko 201~loskolje], pradzio 16~pradžiojle], Tyrkszluse (címlap) ~Tirkšliuose, žodziuse 9~žodžiuose. Más esetek žemaitiai alakjai gyakrabban fordulnak elő, például a birtokos eseté: łoskas 2~loskos, malonis 2~malonės, wales7, 10~valios. Ugyanakkor a következők szerepelnek: Bažnyczios I~Bažnyčios, pariszkados 18~pariškados.

5. Az „apie, per, prie, prieš” apie, per, prie, prieš elöljárószók/igekötők a fordításban žemaitiai alakban szerepelnek: Apey 1, 2, 3(2x), 14, 18; par 11, par paniekinima 2~ per paniekinimą, parskaytyma II~perskaitymo; pry Diewa 11, 18, 203~ prie Dievo, pry skaytytojaus I~prie skaitytojo; prysz 19, prysz Diewa 3~ prieš Dievą.

Lexika

1. A fordítás szókészlete az egyházi nyelvi hagyományhoz és használathoz igazodik. A szerzőt nem zavarják az egyházi írásokban normává vált idegen szavak: cziesas 17, czystas 6, misle 5, mizerna 6, pakajaus 204, pakuta 19, proces 19, sumneni 3 stb. Vegyesen használja a žemaitiai névmást, az ans-t (anam 12, ano 204, anus 17(2x), 18), valamint a aukštaitiai jis névmást (Jo 2, Jem 2, jisai 7). Az olvasó nyelvi szokásaihoz igazodik – legyen az žemaitiai vagy aukštaitiai –, a követett nyelvhasználat pedig az egyházi.

A helyesírás, a fonetika, a morfológia és a lexika elemzése azt mutatja, hogy A. Savickis szövegében a žemaitiai alakokat nem tudatos elhatározás, hanem a szerző nyelvi szokásainak spontaneitása határozta meg. Mivel a žemaitiai alakok nem képviselik az írott nyelv absztrakt modelljét, vagyis a formák kiválasztását és egyeztetését, úgy vélhető, hogy a žemaitiai nyelvjárás sugallta őket, és a szerző ezt a nyelvjárást próbálta megjeleníteni.

1. A dünininkai nyelvjárásra utal az, hogy a aukštaitiai ie helyett i bukkan fel (lásd: Helyesírási és fonetikai alakok, 1).

2. A. Savickis anyanyelvjárásának azonosításában fontos érv a hiperaukštaitiai uo a aukštaitiai u· és u helyett (lásd: Helyesírási és fonetikai alakok, 3). Így csak egy dünininkai szerző tévedhetett.

3. A múlt idejű cselekvő igenévi alakok többes számú nominativusi végződése—

252

Savickis írásában ę: képesek voltak 20~galėję, adtak 20~pridavę, olvasva 8~skaitę. A visszaható formában megtanultak 8~mokiusių megmaradt az n. Ez a forma a hangsúlytalan ę kiejtését tükrözi ebben a helyzetben [ęr] vagy [ęn] a déli žemaitiai nyelvjárásban. Ezzel szemben a kretingai nyelvjárási területen redukált [ę]-t ejtenek (lásd Zinkevičius 1966: žem. Nr. 50).

4. Az affrikátás és affrikáta nélküli alakokat feltehetően úgy jelölték, ahogyan a szerző nyelvjárásában akkoriban ejtették. Csak néhány, másik tőhöz tartozó, a dünininkai nyelvjárásra különösen jellemző alak fordul elő: kalcze 12~kaltė, už kalczas 12~už kaltes. Közelebbről vizsgálva nem látható, hogy a szerző az affrikátásságot a nyelvjárásból átvett, a aukštaitiai és žemaitiai nyelvjárásokat megkülönböztető fontos sajátosságként fogta volna fel, és megpróbálta volna összeegyeztetni a szöveg egészére jellemző aukštaitiai irányba való közelítés tendenciájával. A főnevek paradigmájának rekonstruálása után egy következetes rendszer rajzolódik ki:

egyes szám, nominativus –

Gen. dydzia 16~nagy, nepryderanczia 11~illetlen, prižodzia 3~szóbeszéd, smercze 21, 204~halál, žodzia 6~szó, žodze 206~szó

Dat. kalbantem 9~beszélőnek, nuosižeminantem 13~megalázkodónak, žodziui 9, 209~szónak

Acc. –

In. antszkrycziu 202~ellenfelek

Loc. –

pl. Nom. szó III, 1, 2~szavak

Gen. nem megfelelő 11~nem megfelelő, veizančių 14~észlelők, szó 1, 4, III, 11, 206, 207~szavak

Dat. žemaytems II~a žemaičiaihoz, žodems 9, 11~a szavakhoz

Acc. dydzius 8, 14~nagyokat, iszkadyienczius 5~kárt okozókat, nikstanczius 18~pusztulókat, tuscczius 8~üreseket, žodzius 2, 205~szavakat

In. dydeys 8, 13~nagyokkal, žodeys 206~szavakkal

Loc. žodziuse 9~a szavakban.

A bemutatott paradigmában következetesen érvényesül az „affrikáták törvénye”: az affrikáták hiányoznak a többes szám nominativusából, dativusából és instrumentalisából. Egyes szám genitivusában az affrikáták megmaradnak. Ez a žemaitiai nyelvterület keleti részének és a „középső” žemaitiai nyelvjárásnak a megkülönböztető jegye; az utóbbiban az affrikáta nélküli genitivus használatos (vö. Zinkevičius 1966: 142). Így az affrikátarendszer egybeesik a mai žemaitiai nyelvterület kiejtésével, és újabb érv amellett a feltevés mellett, hogy A. Savickis anyanyelvjárása a dūnininkai nyelvjárás volt.

A fordítás nyelvi sajátosságait röviden összegezve néhány következtetés vonható le. A „S. Tamosziaus à Kempis” nyelve A. Savickisnek az egyházi írásbeliség hagyományához való tudatos igazodását mutatja. Ezért némileg pontosítani kell a fordítás előszavában kifejtett két elv értelmezését. Bár A. Savickis azt állítja, hogy megőrzi „a žemaitiai nyelv sajátosságát”, valójában tudatosan inkább az aukštaitiai nyelvjárásra alapozza írott nyelvét. A szövegben a žemaitiai nyelvjárás alakjai gyakrabban akkor bukkannak fel, amikor spontán előtörnek a szerző nyelvi szokásai-

253

.

Ugyanez mondható el a használat („ahogyan most beszélnek”) elsőbbségéről is. Savickis nem a beszélt žemaitiai nyelvre, hanem az egyházi írásbeliség hagyományára támaszkodik. Az élő nyelvhasználat formái csak elszórtan szivárognak be.

Az aukštaitiai nyelvjáráshoz való igazodást szem előtt tartva pontosabban meghatározható az egyházi írásbeliség hagyományának az a része, amelyhez A. Savickis fordítása kapcsolódik. Ez valószínűleg Giedraitis püspök környezetének szövegeit jelenti, amelyekben igyekeztek nem eltérni a XVIII. századi hagyománytól. Ismert az a vers, amellyel A. Savickis Giedraitis felettesének akart a kedvében járni (Palionis 1979: 193).

Giedraitis írásainak nyelve azonban egy tudatosan választott kulturális programot képviselt (lemondtak a párhuzamos lengyel szövegről, és megpróbálták megtisztítani a szókincset (Zinkevičius 1990: 112; Prašmantaitė 1994)). A „Tamosziaus à Kempis” szerzője csupán ehhez a programhoz csatlakozott; a nyelvre nem egy születő kultúra reprezentánsaként, hanem vallási szándékok közvetítőjeként tekintett. Felidézve azt a szemléletet, amelynek normáit az egyházi hagyomány tekintélye a XIX. századi vallásos művek kiadóiba beleivódott, felmerül a gondolat, hogy A. Savickis filológiai passzivitását a fordítás vallásos jellege okozhatta. Hiszen A. Savickis versek és mesék fordítója is volt. A világi írások nyelvének és poétikájának vizsgálata választ adhatna arra a kérdésre, hogy a vallási tematika korlátozta-e Savickis nyelvi gondolkodását.

Sok szerző feltételezi, hogy A. Savickis a Kretingai körzetben született (bár a körzet XVIII. századi kiterjedése nem ismert; a helyiek elbeszélései szerint Švėkšna, Judrėnai és más, dūnininkai nyelvjárású helyek Kretingaihoz tartoztak). A žemaitiai nyelvjárás egyes alakjai, amelyek spontánul átcsúsztak A. Savickis tudatos nyelvi elveinek szűrőjén, lehetővé teszik anyanyelvjárása azonosságának megállapítását. Az aukštaitiai dūnininkai ie hangkapcsolatainak megfelelői, az uo-t tartalmazó hiperaukštaitiai alakok, az affrikátarendszer, valamint az aktív participiumok többes szám nominativusában megőrzött n azt tanúsítják, hogy a szerző dūnininkai žemaitiai volt. Ez újabb titok, amely A. Savickis egyébként is rejtélyes életrajzában feltárult.

LITERATŪRA

Biržiška V. 1963: Aleksandrynas. XVIII–XIX amžiai, Čikaga, 497.

Palionis J. 1979: Lietuvių literatūrinės kalbos istorija, 320.

Prašmantaitė A. 1994: Žemaičių vyskupas J.A.Giedraitis – Naujojo Testamento vertėjas. – Senoji Lietuvos literatūra 3, Devynioliktan amžiun įžengus, Vilnius: Pradai, 172–340.

Subačius G. 1996: Jurgis Ambraziejus Pabrėža. – Lietuvių atgimimo istorijos studijos 8, Asmuo: tarp tautos ir valstybės, Vilnius.

Tamosziaus à Kempis, 1828: Tamosziaus à Kempis Apey sekima Chrystusa Pona knigas kietures... ysz lotiniszkos ant žemaytyszkos kalbas... yszguldytas par kuniga Antona Sawicki Týrszkłuse (Vilniuje).

Zinkevičius Z. 1966: Lietuvių dialektologija, Vilnius: Mokslas.

Zinkevičius Z. 1990: Lietuvių kalbos istorija 4, Lietuvių kalba XVIII–XIX a., Vilnius: Mokslas.

254

COMPREHENTION OF WRITTEN LANGUAGE IN THE TRANSLATION OF “S. TAMOSZIAUS à KEMPIS” BY ANTANAS SAVICKIS

Summary

The language of “S. Tamosziaus à Kempis” shows an orientation of the author Antanas Savickis toward the tradition of religious writings of the 18th century which means that he deliberately made efforts to write in Aukštaitish dialect. On the other hand, there are many spontaneous phonetic, morphological, lexical forms of Samogitian dialect in Savickis’ text which prove he was a Samogitian. So far specialists have surmised that Savickis was born in the district of Kretinga(Samogitian dialect), but the analysis of his language allows to maintain his native dialect was that of South Samogitia district (Samogitian–dūnininkai subdialect).

255