LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI XL (1998)

Szemlék. Recenziók. Megjegyzések. Opinions. Reviews. Observations Überblicke. Rezensionen. Anmerkungen

Poljakov Oleg, A balto-szláv nyelvi közösség problémája [Heidelberger Publikationen zur Slavistik, A. Linguistische Reihe, Band 8. Hrsg.: Baldur Panzer], Frankfurt am Main: Peter Lang, Europäischer Verlag der Wissenschaften, 1995, XXX 336 p.

A Vilniusi Egyetem Szláv Filológiai Tanszékének docense, Oleg Poljakov recenzált könyve alighanem a legterjedelmesebb kutatás Jānis Endzelīns „Szláv-balti tanulmányok” című műve¹ óta, amely a történeti nyelvészet egyik, mondhatni, örök problémájának, a balti és a szláv nyelvek legrégebbi kapcsolatainak kérdésével foglalkozik. A könyv „Előszóból” (XIII–XIX. o.), három részből (1–302. o.), „Általános következtetésekből” (303–305. o.) és irodalomjegyzékből (307–334. o.) áll. Az „Előszóban” elméleti alapelvekre támaszkodva ismerteti a balti és a szláv nyelvek legrégebbi kapcsolatainak vizsgálatára alkalmazott főbb módszereket; kutatási módszerét „Systemanalyse, systematische Behandlung”-ként határozza meg, hangsúlyozva, hogy a problémát nem e nyelvek egyes közös jelenségeinek számbavételével, hanem a nyelv valamennyi szintjén megjelenő izoglosszák elemzésével lehet megoldani, így elkerülhető az egymással ellentétes és egymásnak ellentmondó hipotézisek önkényes alkalmazása (XVII. o.). Meglehetősen szerény célt jelöl ki: „aber nicht, endgültige Lösungen vieler Probleme vorzuschlagen, sondern eine neue Diskussion über das Problem der balto–slav. Sprachgemeinschaft und der Sprachverwandtschaft überhaupt anzuregen, die der modernen Entwicklung der Sprachwissenschaft entsprach” (XIX. o.). Amint a könyv későbbi olvasásakor kiderül, O. Poljakov e kutatásával jóval nagyobb célokat tűzött ki. Az első részben, „Bevezetés. A balti–szláv nyelvi közösség problémájának története és módszertani kérdések” (1–58. o.), részletesen ismerteti a balti és a szláv nyelvek legrégebbi kapcsolatainak kutatási módszereit, kiemelve Brugmann és Meillet módszerét, érintve a balti és a szláv nyelvek eredetének általános kérdését is. A legújabb nyelvészeti szakirodalomra támaszkodva áttekinti továbbá a balti és a szláv nyelvek legrégebbi kapcsolataira irányuló kutatások helyzetét a nyelv különböző szintjein: lexikai szinten (W. Mańczak nyomán a szókincset fontos tényezőnek tekinti a nyelvrokonság fokának meghatározásában; megemlíti a két nyelvcsoport közös szóalkotási képzőit), fonetikai-fonológiai szinten (csak a prozódia és a hangsúlyozás kérdéseit tekinti át), morfológiai szinten (csak az igerendszert tárgyalja), szintaktikai, sőt „extralingvisztikai” szinten is (az indoeurópai őshaza kutatásának elsősorban módszertani szempontú áttekintése után megállapítja, hogy más tudományágak, például a régészet adatai sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudják a balti–szláv nyelvi közösség létét).

¹ Эндзелин И. М. Славяно–балтийские этюды, Харьков, 1911.

243

). A balti és a szláv nyelvek legrégebbi kapcsolatai problémájának nyelvi szintek szerinti áttekintésekor feltűnik, hogy csak a balti–szláv közösség ellen irányuló érveket említi, kommentálja és bírálja, a közösség híveinek érvelésével viszont nem foglalkozik, csupán általánosságban jegyzi meg, hogy az ő érveik is vitathatók (58. o.).

Módszertani szempontból figyelemre méltó O. Poljakov megjegyzése, miszerint a balti és a szláv nyelvek legrégebbi kapcsolatainak problémája nem az egyes nyelvi jelenségek vagy azok csoportjainak felsorolásával, hanem a nyelv valamennyi szintjén megjelenő izoglosszák elemzésével oldható meg; ami pedig a legfontosabb: ezeket a közös jelenségeket és elemeket nem lehet ugyanarra a kronológiai síkra vetíteni (8. o.).

A második rész, „A balti–szláv nyelvi közösség fonetikai-fonológiai problémái” (59–192. o.), a balti és a szláv nyelvek fonetikai-fonológiai rendszereinek meglehetősen változatos, különböző időszakokban kialakult jelenségeit vizsgálja, például az indoeurópai szótagalkotó szonoránsok l, m, n, r sorsát, az indoeurópai veláris és labioveláris hátulsó képzésű mássalhangzók egybeesését, a balti és a szláv nyelvek tőmagánhangzóinak megnyúlását (az úgynevezett Winter-törvényt), az indoeurópai aspirált és nem aspirált zárhangok egybeesését, az indoeurópai palatális hátulsó képzésű mássalhangzók palatalizációját, a mássalhangzócsoportok változásait, az indoeurópai *s változását i, u, r, k után, az indoeurópai nazális mássalhangzók szóvégi reflexeit, valamint a szláv nyelvek szóvégi hangkapcsolatainak törvényszerűségeit. Jelentős teret szentel a balti és a szláv akcentológiának is. A lett és az óporosz nyelv, valamint a litván nyelv žemaitiai nyelvjárásainak hanglejtési rendszereit részletesen áttekintve arra az érdekes következtetésre jut, hogy a balto-szláv hanglejtés eredeti jellege (akútusz – ereszkedő, cirkumflexus – emelkedő hangsúly) a litván köznyelvben és az aukštaitiai nyelvjárásokban maradt fenn.

E fejezet legvitatottabb kérdései természetesen a Winter-törvény, valamint a de Saussure–Fortunatov-törvény működése a szláv nyelvekben.

A harmadik rész, „A balti és a szláv nyelvek deklinációja és kapcsolataik” (193–302. o.), a balti és a szláv nyelvek névszóragozási rendszereivel foglalkozik. O. Poljakov szerint ezek a rendszerek a balti és a szláv nyelvek legrégebbi kapcsolatainak kérdésében fontosabbak, mint a személyragozási rendszerek, mivel a deklináció „statikusabb”, kevésbé változékony és megváltozott. Elemzése alapjául a nyolcesetes rendszert veszi (a megszólító esetet is beleértve), amely az indoeurópai alapnyelv fejlődésének későbbi szakaszára volt jellemző.

O. Poljakovnak a balti és a szláv nyelvek legrégebbi kapcsolatainak elemzéséből levont következtetése váratlan: az indoeurópai alapnyelv felbomlása után már létezett a balti és a szláv nyelveknek egy közös deklinációs forrása, amelyet „alapnyelvnek” („Ursprache”) vagy „nyelvi közösségnek” („Sprachgemeinschaft”) lehet nevezni (302. o.). Amikor azonban O. Poljakov hozzáteszi, hogy ez a közös forrás ugyanolyan jellegű volt, mint az indoiráni, minden világossá válik: az indoeurópai alapnyelv felbomlása után létezett egy közös balti–szláv nyelv, amelyből később kifejlődött

244

a balti és a szláv nyelvek. Hiszen az indoiráni alapnyelv létezése az indoeuropeisztikában elismert tény.

Nem kétséges, hogy O. Poljakov tanulmányának megjelenése új, jelentős szakaszt jelent a balti és a szláv nyelvek legősibb kapcsolatainak kutatásában; arról nem is beszélve, hogy a külföldön kiadott és németül írt könyv O. Poljakov – mint tudós – életrajzának is jelentős ténye. Ezzel kapcsolatban hangsúlyozni kell, hogy a könyv megírásával és német nyelvű kiadásával – az indoeuropeisztika klasszikus nyelvén – O. Poljakov a litván nyelvtudománynak is szolgálatot tett. O. Poljakov könyvével a nyugati tudósok látókörébe kerültek a litván nyelvészek munkái, értelmezései, hipotézisei és gondolatai. A litván és lett nyelvészek számára nagyon hasznos, sőt szükséges O. Poljakov könyvének figyelmes tanulmányozása. Első pillantásra látszik, hogy nemcsak Litvániában, hanem a nyugati tudomány és kultúra központjaiban is íródott. Ismerteti és idézi az indoeuropeisztika legújabb szakirodalmát, a legfrissebb kutatási eredményekre, hipotézisekre és következtetésekre támaszkodik. Minden tárgyalt kérdés kapcsán részletesen ismerteti a szakirodalmat, bemutatja a magyarázatokat és hipotéziseket, semmit sem hallgat el. O. Poljakovnak azonban saját álláspontja is van: megindokolja és alátámasztja, valamint vitába száll más kutatók nézeteivel. Vagyis O. Poljakov könyve tudományos kutatómunka. O. Poljakov tudományos módszerének pozitív vonásaként ki kell emelni, hogy a balti és a szláv nyelvek tényeit és jelenségeit az indoeurópai nyelvek adatainak tágabb összefüggésében vizsgálja: így a balti és a szláv nyelvek tényei és jelenségei új megvilágításban, archaizmusokként vagy újításokként jelennek meg. Az indoeurópai nyelvek legújabb kutatásaihoz és eredményeihez való hozzáférés, valamint a könyv szerzőjének rendszerszemlélete lehetővé tette, hogy a balti történeti-összehasonlító nyelvészet számos tételét alapvetően felülvizsgálja, például a semlegesnemű főnevek történetét a balti nyelvekben (197–209. o.).

Mint már említettük, O. Poljakov könyvében vannak vitatható kérdések is, amelyekről valóban érdemes vitatkozni, de természetesen nem olyan hangnemben és stílusban, mint W. Hock.²

O. Poljakov két fő módszert különböztet meg a balti és a szláv nyelvek legősibb kapcsolatainak és azok jellegének vizsgálatára: Brugmann módszerét és Meillet módszerét (XIV. o.). O. Poljakov szerint lényegük a következő: a balti és a szláv nyelvek közös, kizárólagos jelenségeinek és tényeinek felsorolásával (az úgynevezett „nyolc Brugmann-ponttal”) azt állítják, hogy létezett „eine balto-slavische Sprachgemeinschaft” (az indoeurópai alapnyelv felbomlása után); a más indoeurópai nyelvek történetéből vett azonos vagy hasonló megfelelések és párhuzamok bemutatásával pedig elismerik, hogy a balti és a szláv nyelvek párhuzamosan, egymástól függetlenül fejlődtek (Meillet módszere). Ez a két módszer, ez a két nézőpont volt az oka a nyelvtudomány legismertebb vitájának, amelyben számos tudós vett részt. Egyes kutatók, folytatja O. Poljakov, elismerik, hogy létezett „balto-slavische Sprachgemeinschaft”, mások pedig tagadják, „ausgehend paradoxerweise von den methodologischen Vorstellungen K. Brugmanns (pro) oder A. Meillets (con-

² Lásd: Linguistica Baltica 5–6, 1996–97, 227–233.

245

tra)“ (XIV. o.). Innen ered a kutatók két kategóriája: „Anhänger dieser Theorie und Gegner dieser Theorie (d. h. der balto-slavischen Sprachgemeinschaft)”. A balti és a szláv nyelvek legősibb kapcsolatainak problémájához való elvi viszonyok ilyen felosztása sematikus, túlságosan általános, ezért nem felel meg a valóságnak. Emlékezzünk rá, hogy O. Poljakov Meillet módszerét „im großen und ganzen ein großer methodologischer Fehler”-nek tartja (14. o.); tudjuk, kinek az oldalán áll O. Poljakov rokonszenve: a balti és a szláv nyelvek egységének lelkes híve. Az egység létezését előre, apriorisztikusan feltételező álláspont csökkentette a jó és érdekes könyv meggyőző erejét és bizonyító értékét.

A valóság az, hogy nincsenek sem a balto-szláv nyelvi közösség ellenzői, sem hívei; a kérdés az értelmezés, amely a balti és a szláv nyelvek legősibb kapcsolatainak kutatását lényegében meghatározza. A balti és a szláv nyelvek számos izoglosszát mutatnak, amelyek összekapcsolják őket egymással, és megkülönböztetik őket a többi indoeurópai nyelvtől. Hogyan alakultak ki ezek az izoglosszák? Feltétlenül el kell-e ismernünk, hogy az indoeurópai alapnyelv felbomlása után külön balto-szláv nyelv létezett, vagyis az alapnyelv fogalmára kell támaszkodnunk, amely valójában A. Schleicher XIX. század közepi „Stammbaumtheorie”-jéig nyúlik vissza? Vagy talán másképp is megmagyarázható e vonások együttese: a balti és a szláv nyelvek párhuzamos fejlődésével, ahogyan A. Meillet feltételezte, vagy e nyelvek konvergens fejlődésével, másodlagos közeledésével, ahogyan J. Endzelīns és sok más kutató gondolta? A nagy francia komparatista, A. Meillet megpróbált más megoldást találni a problémára: a balti és a szláv nyelvek fejlődésében a párhuzamosság mozzanatát látta; módszertani szempontból éppen ez volt a legfontosabb a balti és a szláv nyelvek legősibb kapcsolatainak kérdésében. A. Meillet véleménye szerint a balti és a szláv nyelvek szerkezeti hasonlóságát a következő tényezők határozták meg: 1) a balti és a szláv nyelvek az indoeurópai nyelvi közösségből (l’unité indo-européenne) származó, azonos dialektusokból (de parlers indo-européens sensiblement identiques) eredtek, amelyeket egyetlen jelentősebb izoglossza sem választott el; 2) a balti és a szláv nyelvek fejlődésük során nem éltek át radikális rendszertöréseket ((aucune fracture brusque du système), vagyis konzervatívak és archaikusak, ezért sok ősi sajátosságot őriztek meg; 3) a baltiak és a szlávok mindig szomszédos földrajzi területeken éltek, hasonló civilizációs körülmények között, és ez nyelveikben is tükröződött. Emellett a balti és a szláv nyelvek hasonlóságát a kölcsönszavak is növelték – különösen a szláv nyelvekből átvett balti kölcsönszavak.³

A balti és a szláv nyelvek közötti konvergens fejlődés lehetőségét N. Trubeckoj sem zárta ki; megjegyezte, hogy a következetes divergáló fejlődés valószínűleg átmeneti nyelvek, illetve nyelvjárások kialakulásához vezetett volna.⁴

Már a második világháború előtt elkészültek a főbb európai nemzeti nyelvek – az olasz, a francia, a német stb. – atlaszai. A nyelvtörténeti jelenségek és a nyelvi érintkezések kutatása szempontjából különösen fontosnak bizonyultak azok az atlaszok, amelyek több nyelvet fogtak át, például K. Jaberg és J. Jud nyolckötetes „Olaszország és

³ M e i l l e t A. Les dialectes indo-européens, Nouveau tirage, Paris, 1922, 40–41.

⁴ T r u b e c k o j N. S. Filológiai válogatott művek, Moszkva, 1987, 48.

246

Pietų Šveicarijos kalbų atlasas“ ((I tomas, 1928). Kartografiniu kalbinių duomenų pavaizdavimu – pirmiausia klasikiniu izoglosų bei jų pluostų pavidalu – buvo padėti arealinio geografinio indoeuropiečių kalbų tyrimo pagrindai. Šie atlasai iškėlė įdomių faktų, rodančių, kad kalbiniai reiškiniai peržengia dialektų ir kalbų arealų ribas, įsiterpia į kitos kalbos plotą. Indoeuropiečių kalbotyroje atrasta komparatyvinį metodą ėmus taikyti ir genetiškai negiminingoms kalboms, paaiškėjo, kad bendrų, tipologinių fonetinės ir gramatinės sistemų ypatybių gali turėti ir skirtingų struktūrinių tipų kalbos⁵. Visa tai tyrinėtojams kėlė mintį, kad dėl kitų kalbų poveikio ir didelės svetimų elementų akumuliacijos kalbos gali iš esmės pasikeisti – iš vieno struktūrinio genetinio tipo pereiti į kitą, pavyzdžiui, iš fleksyvinio į agliutinatyvinį⁶. Todėl Prahos funkcinės lingvistikos atstovai skyrė genealoginę kalbų giminystę (parentė, Verwandschaft) ir antrinę tipologinę kalbų giminystę (affinité, Affinität). Genealoginės giminystės sąvoka, išreiškianti ryšį tarp kalbų, išaugusių iš vieno kelmo, vadinamo čia prokalbe (Ursprache), čia kalba-baze, buvo būdinga visos XIX a. istorinės lyginamosios kalbotyros mąstymo aparatui. Antrinė tipologinė kalbų giminystė atsiranda tarp genetiškai nesusijusių kalbų ir apima bendrus jų bruožus, atsiradusius dėl konvergentinės raidos ir interferencijos (Prahos lingvistų terminas). Balkanų kalbų struktūrų panašumas leido tyrinėtojams imti kalbėti apie kalbines sąjungas (alliance linguistique, Sprachbund): kaimyninės, kad ir negiminingos kalbos, ilgą laiką palaikiusios pastovius intensyvaus bendravimo ryšius, viena kitą „užkrečia“ ir įgyja panašių tarimo įgūdžių, bendrų garsų bei fonotaktikos elementų, taip pat panašių gramatinės struktūros ypatybių⁷.

Úgy tűnik, ezeknek az areális konvergens tényezőknek köszönhetően alakult ki a balti és a balti finn nyelvek hasonlósága is. A balti finn nyelvek nemcsak a balti nyelvekből kölcsönöztek nagy számú szót, hanem fonetikai rendszerükben⁸ is közel kerültek a balti nyelvekhez, és a grammatikai struktúrákban is meglepő hasonlóságokat mutatnak. Hasonlítsuk össze például a litván miegoti és az észt magama „aludni” ige jelen idejű paradigmáit:

litvánul észtül aš miegu mina magan „alszom” tu miegi sina magad „alszol” jis, ji miega tema magab „ő alszik” mes miegame meie magame „alszunk” jūs miegate teie magate „alszotok” jie, jos miega nemad magavad „ők alszanak”

⁵ Я кобсон Р. Характеристике евразийского языкового союза, Париж, 1931.

⁶ Трубецкой Н. С. Op. cit., 29–30, 53–58.

⁷ Jakobson R. Selected Writings. – I. Phonological Studies, The Hague – Paris, 1962, 137–201.

⁸ Anttila R. An Introduction to Historical and Comparative Linguistics, New York–London, 1972, 174.

247

Amint látható, nem elszigetelt, különálló, ezért akár véletlenül hasonló tények állnak előttünk, hanem egy morfológiai rendszer töredéke, amelynek strukturális és funkcionális hasonlósága az elemek anyagi azonosságára is kiterjed (a többes számú végződések: -me, -te, valamint maguknak az igéknek a tövei: mieg-, mag-). Az észt paradigma harmadik személyében puszta tő szerepel – akárcsak a balti nyelvekben –, mivel a -b-/-va- jelen idejű jelölők, a -d- pedig többes számú formáns. A paradigmák strukturális hasonlósága tovább fokozódik, ha figyelembe vesszük, hogy az egyes szám első személyének végződése történetileg *-m volt, és a szóvégi m mássalhangzó szabályosan n-né vált – akárcsak a balti nyelvekben. Anyagilag azonos elemet találunk a balti nyelvekben az atematikus igék ragozásában is; vö. ei-m-i ’megyek’. A paradigmák közötti különbség csupán annyi, hogy az -t-/-d- elem az észtben az egyes szám második személyében működik, a litvánban pedig a harmadikban található meg; vö. es-t-i. Más indoeurópai nyelvekben, például a hettitában, mind a harmadik, mind a második személyben előfordul; vö. hettita e-eš-ta ’te voltál; ő volt’.

Ha a konvergens fejlődés ilyen meglepő egyezést tudott létrehozni alapvetően különböző genetikai és strukturális típusú nyelvekben, akkor mit mondjunk a balti és a szláv nyelvekről, amelyek egyetlen nyelvből fejlődtek ki – még ha az indoeurópai alapnyelv dialektusokra is tagolódott –, és amelyek évezredeken át szomszédságban, hasonló földrajzi és civilizációs körülmények között éltek, beszélőik pedig szoros és intenzív kapcsolatot tartottak fenn egymással.

O. Poliakov nagy jelentőséget tulajdonít a balti és a szláv nyelvek közös lexikájának, a prozódiai és ablautjelenségeknek; mindez szerinte a balti és a szláv nyelvek közös tényeinek genetikai, nem pedig párhuzamos, független eredetét mutatja. Könnyen lehet, hogy egyes morfológiai újítások, például az o-tövű főnevek egyes számú genitivusi végződése *-ā (litván vilko, lett vilka), -a (óegyházi szláv vlъka), illetve az a-tövű főnevek egyes számú instrumentalisi végződése -ān (litván ranka, óegyházi szláv rǫkǫ) abban az időszakban alakultak ki, amikor a balti és a szláv nyelvek közös szókincse formálódott (például testrésznevek: galva, óegyházi szláv glava, ranka, óegyházi szláv rǫka, delnas, szerbhorvát dlan, ragas, óegyházi szláv rogъ, pentis, óegyházi szláv pěta). De vajon ez azt jelenti, hogy egyetlen nyelv létezett? Az o-tövű főnevek egyes számú genitivusi végződése valóban meglepő balti–szláv izoglossza, amely megkülönbözteti ezeket a nyelveket a többi indoeurópai nyelvtől, hiszen a paradigma újítása: a régi genitivusi forma ablativusi formával való felváltásából keletkezett (216. o.). A porosz nyelv azonban megőrizte a régi ragozást (deiwas ’isten’ az indoeurópai -as végződéssel, az indoeurópai -oso folytatójaként). Logikus következtetésként adódik, hogy a genitivus ablativusszal való felváltásakor – amely talán egybeesett a balti és szláv nyelvek közös szókincsének kialakulásával – a balti és a szláv nyelvek két önálló dialektuskontinuumot alkottak. Ellenkező esetben a genitivust a poroszban is ablativus váltotta volna fel. Úgy tűnik, ugyanezt mutatják bizonyos hangtani jelenségek is, például az indoeurópai *s sorsa i, u, r, k után: ha az indoeurópai alapnyelv felbomlása után létezett volna balti–szláv nyelv, aligha maradtak volna fenn olyan szavak, amelyekben az s érintetlenül megőrződött, mint a teisūs, viešulas, blusà, mūsas, mūsė, ausis, daūsos, klausýti, saūsas, tausýtis (vö. óegyházi szláv tichъ, óorosz vichъrъ, blъcha, tъchъ, mъšica, óegyházi szláv ucho, duchъ, slušati, suchъ, po-tuchnoti).

A legújabb kutatások adatai szerint – amelyeket O. Poliakov részletesen ismertet (202–205. o.) – a porosz nyelv semlegesnemű főneveinek nom. -acc. sing. végződésű alakjai

248

-an < az indoeurópai *-om (pl. assaran, creslan: lit. ežeras, krėslas) szuperarchaizmus. Következésképpen a predikatív funkciójú semlegesnemű alakok megjelenése a litvánban (pl. Kaip man gera! „Milyen jó nekem!”), valamint az -o végű neutrum főnevek (ozero, krėslo) megjelenése a szláv nyelvekben az archaikus *-om végű neutrum alakok helyett a keleti balti és a szláv nyelvek újítása. O. Poliakovo magyarázata, miszerint a régi neutrum alak, a *geran (vö. porosz labban), analógia útján változott gerává az u-tövű melléknevek hatására, amelyek neutrum alakjában soha nem volt -n < *-m (vö. gražu és hettita idalu „rosszat”), teljesen lehetséges. Az analógiás kiegyenlítés eredménye lehet a szláv nyelvek -o végű neutruma is. Miután a nom. acc. sing. *-om fonetikailag szabályosan *-b-vé változott, komoly veszély fenyegette a neutrum kategória eltűnését. Ennek megelőzésére a névmási ragozásból (vö. to „ez”) vagy talán az s-tőből is (vö. slovo < *slovos) kerülhetett az -o végződés a neutrum főnevekbe. A klasszikus indoeurópai nyelvtudomány e jelenségre vonatkozó felfogását (A. Leskien, K. Brugmann, F. Fortunatov) O. Poliakov is osztja. Tehát az indoeurópai alapnyelvi *-om végű neutrum kategória egymástól függetlenül szűnt meg a balti és a szláv nyelvekben, de ez a jelenség nem késői: a balti eredetű jövevényszavakban a balti finn nyelvek -an végződése már nem található meg (vö. finn silta „híd”, heinä „széna”).

A főnévragozási rendszer párhuzamos és egymástól független fejlődésére további példákat is találhatunk. Az i-tövű főnevek nom. plur. *-ies > lit. -ys (vö. ugn-ys „tüzek”) és szl. -bje < *-i̯ies (vö. óegyházi szláv gostbje) végződése az indoeurópai *-eies ragozási végződést (vö. szanszkrit agnayas „tüzek”) egymástól függetlenül váltotta fel a két nyelvcsoport egyikében; ezt az mutatja, hogy a régi indoeurópai végződést a litván nyelvjárási (aukštaitiai) ugnies alak az -ies < *-eis < *-eies végződéssel megőrizte. O. Poljakov is elismeri ezt a fejlődést (274. o.).

Nem teljesen világos, hogy az i-tövű főnevek acc. plur. -is végződése (lit. akis, lett acis) és a szláv -i (óegyházi szláv ogni) „gemeinsame ostbaltish-slavische Neuerung” (276. o.)-e, mivel az *-ins > -i az ilyen fonetikai változás egyetlen esete, ezért erősen problematikus. Inkább ugyanazt az eredményt várnánk itt, mint az o-tövű főnevek acc. plur. alakjában, ahol az *-i̯ins nazális magánhangzós reflexet adott; vö. az óegyházi szláv je „őket”, ježe „amelyeket” névmásokat, valamint az i-tövű főnevek gen. plur. óegyházi szláv gostbji alakját, melyben a -bji az *-i̯ōm-ból ered. A balti és a szláv nyelvekben e ragozási eset végződése feltehetőleg szintén párhuzamos, egymástól független fejlődés eredménye. A magánhangzórendszerből vett világos példa a párhuzamos fejlődésre az *eu kettőshangzó litván iau-vá és szláv ju-vá alakulása, mert a balti és a balti finn nyelvek érintkezésének idején a balti nyelvekben az eu még megőrizte eredeti formáját; vö. finn leuka „Unterkiefer, Kinn” < balti, vö. lit. liaukà „Drüse” (a jelentéskapcsolathoz vö. lit. geležūnys „Drüse”: lett dzēdzs „Kinnlade, kiefer”; lett žuokli „Kinladen; Mandeln”). Az sem egészen érthető, miért minősül az i-tövű főnevek *-eis végződésű gen. sing. alakja (ugnies, óegyházi szláv ogni) a balti és a szláv nyelvek újításának (270. o.). Hiszen ilyen végződés a germánban (gen. sing. ófelnémet ensti, óészaki ensti, óangol ēste „jóindulat, kegy”, germ. *-eiz < indoeurópai *-eis), az oszk nyelvben (aeteis), és valószínűleg az óindben is (gátes „járás”) megtalálható⁹.

⁹ B a m m e s b e r g e r A. Die Morphologie des urgermanischen Nomens, Heidelberger, 1990, 124–125.

249

A germán *-miz végződésű dat. plur. alakok mellett, amelyek valószínűleg instr. plur. eredetűek (vö. a legrégibb germán források Saitchamimis alakját), ma már hajlanak annak elismerésére, hogy léteztek *-maz <indoeurópai *-mos végződésű dat. plur. alakok is. Például a gót dat. plur. dagam „napoknak” alakot az *dagamaz alakból vezetik le, a harmadik szótag szinkópéjével, majd az ezt követő hasonulással: *dagamz >dagam(m)¹⁰. A szláv nyelvek dat. plur. -ть végződése egyaránt folytathatja az *-mus és az *-mos végződést, a balti nyelvekben pedig vannak példák arra, hogy az a magánhangzó u-vá változik, különösen ajakhangok közelében (vö. lit. mazgas: muzgas, paskui: puskui, kaponė: kuponė, sambarė: samburė, lett jūrmala: jūrmule). Így a dat. plur. *-mos és az instr. plur. *-mis, illetve *-mis ragozása az indoeurópai alapnyelvből örökölt dialektális sajátosság, amely szemben áll más indoeurópai nyelvek (az árja, görög, itáliai és kelta nyelvek) *-bhi(i)os végződésű ragozásával.

Az alább közölt két példából kitűnik O. Poliakovnak az a módszere, amellyel bizonyítani kívánja, hogy az indoeurópai nyelvi közösség felbomlása után létezett balti-szláv nyelv. Az o tövű főnevek nom. plur. *-oi (vilkai, óegyházi szláv vьlci) végződése „eine gemeinsame genetische Isoglosse im Baltischen und Slavischen” (236. o.), ugyanakkor ugyanez a görög végződés (λύκοι) már a görög nyelv párhuzamos, önálló fejlődésének eredménye. Az o tövű főnevek dat. sing. ragozásának (vilkui, óegyházi szláv vьlku) eredetét magyarázva O. Poliakov V. Mažiulis elméletére támaszkodik: eszerint a baltiaknak és a szlávoknak itt közös *-ō végződésük volt, amelyet később a szláv nyelvekben az u-tőből származó u tövű *-u<-*-ou végződés váltott fel¹¹, ám elutasítja V. Mažiulis állítását, hogy ez a végződés közös indoeurópai örökség volt, mivel az i-vel bővített *-i alakban a hettiták, az árják, a görögök és mások is használták. Mindez ugyanis gyengíti a balti-szláv egység benyomását (223–224. o.).

Netikslus teiginys, kad ilgojo dvibalsio *ōi refleksas ui „im Inlaut nie vorkommt“ (p. 217), todėl atmeta *ōi > *uoi > ui raidą, nes, girdi, jos negalima paremti faktais (p. 219). Tačiau yra žodžių, kurių ui gali būti kilęs iš dvibalsio *ōi¹². Šakninio *-ōi galimybę rodo ir liet. kuomija „būstinė, vieta (apie vilką)“, kuris yra tos pačios šaknies kaip kaimas. Tik čia *ōi refleksas buvo kitoks – pozicijoje prieš m išnyko i¹³. Šitai turint galvoje ir žinant, kad o kamieno dat. sing. *-ōi (iš *-o +-ei) ide. kalbose yra gerai paliudytas, nėra visiškai negalimas tradicinis aiškinimas, kad *-ōi pakito 1) į *-ō (dėl sandhi nukritus -i) >liet. -uo ir 2) per tarpinę stadiją *-uoi >liet. -ui >-u (su vėliau nukritusiu -i). Netikslus teiginys yra ir tas, kad baltų ir slavų kalbos neišlaikė šakniažodžių su diftongine šaknimi ir kad tai esanti dar viena tų kalbų bendrybė ((p. 290)¹⁴. Kad u kamieno dat. sing. galūnė -ui (sūnui) < *-uoi < *-ōi būtų kilusi iš *-ou-ei (p. 282), yra negalima fonetiškai. Bet dėmesio verta O. Poliakovo mintis, kad u kamieno dat. sing. galūnė

¹⁰ B a m m e s b e r g e r A. Op. cit., 45–46.

¹¹ M a ž i u l i s V. Baltų ir kitų indoeuropiečių kalbų santykiai, Vilnius, 117 ir tolesni.

¹² K a z l a u s k a s J. Lietuvių kalbos istorinė gramatika, Vilnius, 1968, 120 (su literatūra).

¹³ K a r a l i ū n a s S. Baltų kalbų struktūrų bendrybės ir jų kilmė, Vilnius, 1987, 183.

¹⁴ K a r a l i ū n a s S. Op. cit., 188.

250

-uo (a žemaitiai és Gervėčiai nyelvjárásban šūnuo) a loc. sing. *-ōu alakból származhat (vö. žem. turguo <’-uo-ēn és <’-ōu, valamint óind śūnaú <’-ōu).

A balti és szláv nyelvek mássalhangzós töveinek története és flexiójuk fejlődése bizonyosan nem a balti–szláv nyelvi tevékenység különleges bizonyítéka (299. o.), mivel e nyelvek mássalhangzós ragozási típusa egyértelműen megőrzött indoeurópai ősiség, amely azt mutatja, hogy a balti és szláv nyelvek az indoeurópai alapnyelvből származnak. A balti és szláv nyelvek ragozási paradigmáinak néhány közös változása (pl. a normál ablaut-fokozatú tővégek -en-, -er-) a nyelvfejlődés általános tendenciájának – a paradigmák egyszerűsödésének és kiegyenlítődésének – következménye, ezért későiek, és a két nyelvcsoportban egymástól függetlenül alakultak ki. Általában véve a balti és szláv nyelvek deklinációs rendszerének története sem támasztja alá azt a következtetést, hogy az indoeurópai nyelvi közösség felbomlása után közös balti és szláv deklinációs forrás létezett volna, az indoíráninak megfelelő módon (302. o.). Ami a főnévragozásban közös a balti és a szláv nyelvekben, az egyrészt számos esetben megőrzött indoeurópai archaikus állapot; másrészt az indoeurópai alapnyelv északnyugati területének nyelvjárási sajátosságait tükrözi, ahonnan a balti, a szláv és a germán (valamint a tokhár) nyelvek kialakultak; harmadrészt pedig a konvergencia révén létrejött balti és szláv újítások, a morfológia, a fonológia, a prozódia és a lexikai-szemantikai szint területén egyaránt, a balti és szláv népek szomszédsága, hosszan tartó és intenzív érintkezése, valamint a hasonló civilizációs és földrajzi körülmények miatt.

Kétes rekonstrukciók és összehasonlítások is előfordulnak, továbbá egy-egy tévedés. Talán az óegyházi szláv azъ alak visszavezethető az *eg’hom előalakra (180. o.), vö. az óind ahám ’én’ szóval, de a litván aš (vö. a nyelvjárási és régi írásos ėš formával), valamint a lett es <blt. ēz csak a zéró fokú magánhangzó-váltakozást mutató indoeurópai *Hēg’h₃ alakból származhat, amely a latin és görög ego és ἐγώ alakok normál magánhangzó-váltakozási fokú *Heg’ēh₃ alakja mellett létezett. Bár az ui kettőshangzó eredete tisztázatlan, ahogyan O. Poliakov helyesen megjegyzi (217–218. o.), az bizonyos, hogy a litván lūisas ’sánta’, kuīnas ’szarv nélküli, csökött’ és tuikti ’megszédülni, elbutulni’ etimológiailag nem áll kapcsolatban rendre a lūsis ’hiúz’, a kūnas ’test’ és a tūkti ’elhízni’ szavakkal (218. o.). Chr. Stang sem kapcsolja össze őket¹⁵. Úgy tűnik, a Lūisas kapcsolatban áll a lūsas ’sánta’, lūšinti ’megsántítani’, lušónas ’sánta’, ap-lūšti ’megsántulni’ szavakkal, továbbá a lūžas ’sánta’ szóval; a kuīnas etimológiai szempontból összefügghet a kuīnas ’bunkó, ütő’ és a kuīnis ’bot, dorong’ szavakkal, majd egy köztes *kain- formán keresztül a keinis, keinys ’bot, amellyel a „ripka” nevű játékot játsszák’ alakokkal (a jelentések kapcsolatára vö. a litván baužas ’szarv nélküli, csökött’ szót: lett bauzis ’szarvatlan bika’, bauze ’bot, dorong; szövőszék hengerje…’); a tuikti pedig kétségtelenül ahhoz a gyökhöz tartozik, amely a tvaikti ’…megszédülni, megkótyagosodni’ szóban is megtalálható. A porosz naryti s ’dacosnak lenni’ (155. o.) valójában a litván narytis (-ijasi) ’makacsságot mutatni’ (LKŽ VII 564), amelyet a porosz litván írások más nyelvjárások szláv eredetű narãvytis ’ugyanaz’ szava helyett használnak; ezért semmi köze a nóras szóhoz. A gyökök eltérő szerkezete miatt a litván

¹⁵ S t a n g Chr. S. A balti nyelvek összehasonlító nyelvtana, Oslo–Bergen–Tromsö, 1966, 72.

251

mokėti, laukas, toli, sotus az egyik oldalon, a régi egyházi szláv mogą, logą, az orosz dalb és a régi egyházi szláv sytb pedig a másik oldalon (108–110. o.) különböző gyököket képviselnek. A gyökvokalizmus különbsége miatt a litván glodùs és a lett gluds (109. o.), illetve a litván brėžti és braũkti (114. o.) sem kapcsolható etimológiailag össze. A litván nãmas és dimstis ’udvar, birtok’ (109. o.) közötti eredetbeli kapcsolat ugyan valóban tisztázatlan¹⁶, de nem zárható ki, hogy a namas, lett nams önálló 'nem- gyökkel rendelkezik. A régi egyházi szláv trepetati és az orosz pryskatb szót is jobb nem a litván drebėti és az orosz bryzgatb szóval összekapcsolni (104–105. o.), hanem külön gyököknek tekinteni¹⁷.

A litván strãzdas, a lett str azds és a szláv 'drozdъ szókezdő mássalhangzóinak különbségét (104. o.) Siebs törvényével kell magyarázni. A litván geĩsti nem tartalmaz -ds- hangkapcsolatot (100. o.), hanem a geid- gyökből és a *-t(e)i főnévi igenévi képzőből áll, ezért a morfémahatáron *-dt- (> *-tt- >-st-) található. A 94. oldalon az áll, hogy a pirštas és a régi egyházi szláv prъstъ litván š-je és szláv s-je a *k-ból ered; a 115. oldalon viszont azon szavak közé sorolja őket, amelyekben a litván š az indoeurópai *s-ből, r után alakult ki. A 293. oldalon az szerepel, hogy az o-tövű főnevek gen. sing. végződése *-ā (vilko, régi egyházi szláv vlъka) az indoeurópai *-ās-ból származik, míg a 210. oldalon helyesen azt bizonyítja, hogy ez a régi ablativusi végződés (*-ōd). A 178–179. oldalon a finn paimen ’pásztor’ szerepel, a 208. oldalon pedig helyesen a piemen. A 179. oldalon ezt találjuk: porosz menschon ’a halé’; a 263. oldalon helyesen ’a húsé’. A porosz guntwei nem 1. Plur. (69. o.). A litván taišyti (96. o.), porosz sachis (101. o.), óind ugnis (110. o.), litván taisytis (116. o.), lett bārti (141. o.), litván sù vienà šviesà (226. o.), instr. sing. bãdu (227. o., 269. jegyz.), gen. dual. Dviijų karvių (260. o., 330. jegyz.) alakok helyett rendre ezeket kell írni: tašyti, sackis, ágnis, taušytis, bārt, sù viena šviesà, badù, dvijų karvių.

Simas Karaliūnas

A nyelvésznő visszatérése

Tamara Buch. Opuscula Lithuanica. Wydal Wojciech Smoczyński, Warszawa, 1998: Katedra Językoznawsta Ogólnego i Bałtystyki Uniwersytetu Warszawskiego, 381 p.

A jól ismert germanistánk, Ina Meikšinaitė, a Tamarą Buchienę nővéréről nemrég megjelent emlékirataiban idézte a Rómában élő Vincentas Mincevičius monsignorhoz írt levelének egy részletét: „És mit tesz velem az élet! Hiszen én mindig csak Kaunasban akartam élni, a Nemunas partján sétálni; fenyvesekre, tavakra, csendre volt szükségem. Miért kellett különféle országokban, különféle emberek között élnem, különféle nyelveken beszélnem, és – most – elveszítenem

¹⁶ F r e a n k e l E. Litauisches etymologisches Wörterbuch, I, Heidelberg–Göttingen, 1962, 483.

¹⁷ Ф а с м е р М. ЭСРЯ III (1987) 391, IV (1987) 99.

252