ACTA LINGUISTICA LITHUANICA

XLV (2001), 207–219

ÚJ MUNKÁK ÁTTEKINTÉSE

A közelmúlt kiadványainak áttekintése

LITVÁNIA

A 2000. év emlékezetét az ezredforduló közeledte, az országot sújtó gazdasági stagnálás (vagyis a pénzhiány), valamint a tudományszervezés és -igazgatás válsága határozta meg. Mindazonáltal ezekben a tudomány számára kedvezőtlen években sem jelent meg olyan kevés nyelvészeti kiadvány Litvániában. Áttekintésükhöz célszerűnek tűnik, ha feltételesen három csoportra osztjuk őket: új kutatásokra, régi szövegek tudományos kiadásaira és a litván nyelvtudomány örökségének publikációira.

Monográfiák

2000-ben kevés új monografikus kutatás jelent meg, és ez alighanem a litván nyelvtudomány jelenlegi állapotát tükrözi. E terület legjelentősebb tanulmányának Saulius Ambrazo monográfiáját tartom: Sauliaus Ambrazo monográfiája A főnevek képzésének fejlődése II. A litván nyelv névszói származékai. (Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas, 2000, 352 p.).

Ezzel a könyvvel a szerző következetesen folytatja a litván szóképzés történeti vizsgálatát, amelyet már mintegy két évtizede végez. Ezeket 1993-ban foglalta össze a monográfia első kötetében. Abban a litván nyelv igéből képzett származékait vizsgálta. A kötet elején található bevezetőben a szerző tárgyalta a szóképzés legfontosabb fogalmait és a litván nyelv történeti szóképzésének alapelveit. Ezeket követi ebben a második kötetben is, amely a névszói származékok vizsgálatának van szentelve.

A monográfia megérdemli, és kétségtelenül több alapos nyelvészi recenzióban is részesül majd; ezért megelégszem néhány általánosabb megjegyzéssel, amelyeket a könyv lapozgatása közben jegyeztem fel a margóra.

A szerző a névszókból képzett főnevek hét kategóriáját különíti el: tulajdonságnevek, a tulajdonság birtokosainak megnevezései, gyűjtőnevek, helynevek, nőnemű személyek és állatok elnevezései, hímnemű személyek és állatok elnevezései, valamint kicsinyítő képzős alakok. Ez a képzési kategóriák szerinti felosztás némileg eltér az első kötet említett bevezetőjében megadottól (vö. I, 10): ott a nemi különbség szerinti elnevezések egyetlen kategóriába kerültek, viszont külön kategóriát alkottak a lakóhely szerinti személymegnevezések és a szülők alapján adott gyermeknevek. Teljesen érthető, hogy a szerző véleménye e kérdésben a nyolc évnyi munka során megváltozhatott, de ezeket a változásokat nem indokolta, az új felosztást pedig nem támasztotta alá.

A könyv rövid előszava után a szerző külön-külön tárgyalja az egyes képzési kategóriákat. Nincs egységes elrendezési elv: a fő képzési típusokkal kezdi, majd áttér az egyéb típusokra, vagy időrendi elv szerint mutatja be az anyagot; a kategória központi eleme azonban rendszerint jól kirajzolódik, és az egyes kategóriák fő, legproduktívabb típusai is kellően világosan elkülönülnek.

A szerző a főnevek képződésének fejlődését alaposan vizsgálja, a nyelvjárások, valamint a legfontosabb régi litván írásos emlékek gazdag adatanyagára támaszkodva. A tulajdonságnevek képzésének fő típusait tárgyalva a szerző indokolatlanul különválasztja (§ 3) a közép-aukštaitis nyelvjáráson alapuló XVI–XVII

208 |

ARTŪRAS JUDŽENTIS

a. írásokat (M. Daukša posztilláját, S. B. Chylinskis Újszövetségét, M. Petkevičius katekizmusát). A középső írásnyelvi változat említett szerzői olyan nyelven írtak, amelynek alapját a nyugat-aukštait nyelvjáráscsoport nyelvjárásai (a mai šiauliai nyelvjárások) képezték. A szerző később (pl. a 18., 21. stb. oldali hivatkozásokban) így is azonosítja őket.

A -ysta, -ystė képzőkkel alkotott, a szerző szerint a XVI–XVII. századi nyugat-aukštait nyelvjárásban is bőségesen előforduló, de a lettben szinte teljesen hiányzó, a poroszban pedig egyetlen adattal igazolt litván képzős származékokat összefoglalva – ilyen a cristionisto (E 794) – a következő következtetésre jut: „Mindez arra enged következtetni, hogy ennek az újításnak a központját a balti nyelvek nyugati dialektusaiban kell keresni” (200. o.). Csakhogy a nyugat-aukštait nyelvjárás a litván nyelv, vagyis egy kelet-balti nyelv dialektusa, ezért ez a következtetés nem tűnik kellően megalapozottnak, vagy legalábbis pontatlanul megfogalmazottnak (hasonlóképpen a 20. o.-on is).

A -ikas, -ikė kicsinyítő képzőkről azt írja, hogy „feltehetően leginkább a nyugati balti nyelvek dialektusaira jellemzők, amelyeket ősidők óta szláv nyelvek befolyásoltak” (89. o.). Ez a következtetés megalapozottabb az előzőnél, mivel a porosz nyelvű szövegekben a *-iko képzős származékok valamennyi kicsinyítő képzős alak között túlsúlyban vannak, a lettben pedig ritkák az ilyen kicsinyítő képzős alakok (88. o.). A poroszon kívül néhány žemaitai és nyugat-aukštait nyelvjárásban is meglehetősen gyakoriak. Vagyis ezeket a nyelvjárásokat a poroszhoz hasonlóan nyugati balti dialektusoknak tekintik. Valószínűleg a kur, skalv és nadruv szubsztrátumról van szó, a szerző azonban sehol sem említi ezt.

A szerző szerint a helynevek főnévi képzésének kategóriája „egészen új, a litván nyelv talaján alakult ki” (63. o.; hasonlóképpen a 207. o.-on). Ezt a nézetet a kategória fő képzői támasztják alá: -idė/-ydė, -udė; -inis, -inė. E képzési kategória periférikusnak minősülő képzőit azonban a lettben is használják helynevek alkotására: vö. laukums, klājums; maiznīca, viesnīca; augstiene, priediene, talán még a bagažnieks is, stb. A szerző nem tesz említést e lett képzéstípusok és a litván alakok kapcsolatáról. Talán párhuzamos fejlődés eredményei, vagy egy közös képzési kategória eredetéről van szó?

A könyv meglehetősen részletes, német nyelvű összefoglalót tartalmaz (326–345. o.), amely nemcsak a baltisták, hanem általában az indoeurópai nyelvek kutatói számára is hozzáférhetőbbé teszi. A monográfia használatát valamennyiük számára nagyban megkönnyíti a litván képzők (235–240. o.), valamint a litván szavak (a monográfia mindkét kötetében tárgyalt szavakat felölelő, 241–325. o.) mutatója. A könyvet a monográfia első részében (1993) észlelt hibák helyesbítéseinek jegyzéke zárja (sajnos meglehetősen hosszú).

Ez a monográfia valóban értékes mű a balti nyelvészet területén.

A nyelvtudományi tanulmány címet viseli az új Zigmas Zinkevičius könyve is: Lietuvių poteriai (Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas, 2000, 272 o.). A szerző korábbi munkáira, valamint más nyelvészek és történészek műveire támaszkodva írta. A téma érdekes és kevéssé kutatott; a rövid imaszövegek elemzése átfogó képet tár fel a litván nyelv fejlődéséről. A könyv eleven, érzelmes nyelven íródott, helyenként publicisztikai stílusban. Közel egynegyede történelmi kérdésekkel foglalkozik, amelyekre ez az ismertetés nem tér ki.

A könyv érdekes és hasznos, a német nyelv hatásáról a legrégebbi imáinkra megfogalmazott fő tézise meggyőző. Az olvasót azonban fárasztják az ismétlések, és több állítás nincs kellően alátámasztva.

A XIII–XV. századi litván nyelvről szólva a szerző sok esetben a nyelvészeti kísérlet adataira támaszkodik. Néha ez az egyetlen érve. Az ilyen kísérlet azonban – bár érdekes, és bizonyos tudományos játékként lehetséges – nem bír bizonyító erővel; eredményei aligha megbízhatóbbak, mint A. Schleicher XIX. század közepén írt meséje, amelyet rekonst-

NAUJŲ DARBŲ APŽVALGA

209

A rekonstruált indoeurópai alapnyelvi adatok. Az ilyen rekonstrukcióval előállított szöveg nem tekinthető a litván imádságok eredeti formájának, és nem helyezhető a XIII–XIV. századra vagy későbbi évszázadokra „Az imádságszöveg változásainak kronológiai táblázatában” (200–226. o.).

A „Litvánia keresztény hitre térítése és az imádságok” című fejezet a lengyel nyelv hatására bekövetkezett nyelvi változásokat vizsgálja, amelyek az imádságok írásos rögzítése előtt mentek végbe. Mivel ebben a fejezetben egyetlen hivatkozás sincs, nem tudni, mire alapozza a szerző azt az állítását, hogy a vizsgált tükörfordítások már az első kéziratos feljegyzések vagy könyvek előtt létrejöttek. Annál is inkább, mert a könyv további részében jóformán valamennyi ugyanezt a példát a későbbi források nyelvének vizsgálatakor tárgyalja.

Nem mindig vette kellőképpen figyelembe a fordított litván szövegek eredetijének hatását. Például a kötőszó nélküli szerkezetet Vaišnoro Žemčiūgos teologiškos žegnonė című művében, 115b₁₈-nál archaizmusnak tekinti (138. o.), holott a latin eredetiben sincs ezen a helyen kötőszó.

Mažvydas imádságainak nyelvét elemezve Z. Zinkevičius többek között a következő következtetésekre jut: „Mažvydas a katekizmusába azt [a hitvallás változatát] vette fel, amelyet maga is ismert, és amelyet feltehetőleg az anyjától tanult, csupán kissé hozzáigazította Sekliucijano szövegéhez” (128. o.); „semmiképpen sem állítható, hogy Mažvydas a hitvallást Sekliucijano katekizmusából fordította” (127. o.). Állításait a Mažvydas- és Sekliucijano-féle katekizmusok eltéréseivel támasztja alá. Mažvydas írásainak nyelvét vizsgáló neves kutatója, Chr. Stangas az 1929-ben Oslóban kiadott Die Sprache des litauischen Katechismus von Mažvydas című tanulmányában, Mažvydas szövegét a lehetséges eredetikkel összevetve, a következő következtetésre jutott: „Mžv. da die litauische Tradition berücksichtigt hat, wo er es, ohne von seinen Vorlagen (Seklucjan 1545 und Malecki) abzuweichen, tun konnte“ (16. o.). Stangas tanulmányában megállapította, hogy azokban az esetekben, amikor Mažvydas eltér Sekliucijanótól, a Malecki-féle katekizmusra támaszkodott. Ezek az esetek legalább felét teszik ki azoknak a példáknak, amelyekre Z. Zinkevičius (127. és 128. o.) támaszkodik, ezért az idézett következtetések nem kellően megalapozottak.

Nincs megadva, honnan származnak a „Imádságok a XVIII–XIX. századi Kis-Litvániában és az etnikai területeken kívül” című fejezetben idézett szövegek. Az eredetik idézésekor sem sikerült elkerülni a hibákat. Például Daukša katekizmusának imádságait „az akkori helyesírással” átírva (98. o.) a mûłłų szóban egyetlen ł szerepel, a Szwiętoĩ szó o betűje fölül hiányzik a diakritikus jel, a ſédi helyett ſėdi áll, a Szwiętą szó kisbetűvel van írva, a ſwiętą szóban pedig az ę után már nincs diakritikus jel; további néhány helyesírási eset vitatható. Simono Vaišnoro Žemčiūgos teologiškos című művének példáiban (138. o.) szintén akad néhány hiba: chrikſcʒonilchkoië szerepel, helyette Chrikſcʒonilchkaië írandó; emellett több alkalommal pontatlan a példák helyének megadása. A könyv a régi írásos emlékek adatait többféleképpen közli: olykor az eredeti írásmód szerint, máskor mai helyesírásra átírva, megint más esetekben pedig a mai köznyelvi alakra visszaállítva. Távolról sem mindig világos, hogy a szerző az adott esetben melyik közlési módot választotta.

A könyv német, lengyel és orosz nyelvű összefoglalókat tartalmaz. A forrásokat a szakirodalommal vegyesen sorolja fel. Az irodalomjegyzék válogatott: például hiányzik belőle Ch. Stangas említett tanulmánya, amely kifejezetten Mažvydas katekizmusának nyelvével foglalkozik. A könyv használatát a mellékelt mutatók segítik: „Szavak, alakok és kifejezések” (254–262. o.), valamint „Családnevek (személynevek)” (263–267. o.).

Vido Kavaliausko monográfiája Bendrinės lietuvių kalbos priesaginių veiksmažodžių kirčiavimas (Vilnius: Algarvė, 2000, 232 o.) egy nemrég megvédett doktori disszertáció alapján készült. Ezt maga a szerző írja az előszóban (8. o.), és különösen nyilvánvaló a bevezetésből (9–18. o.), amely megőrizte a disszertációkban kötelező szerkezetet: a kutatás tárgyát és célját, aktualitását és újdonságát stb. A munka elméleti és gyakorlati jelentősége is e követelményeknek megfelelően van megfogalmazva (18. o.). Valóban mindent rövidebben és elegánsabban is el lehetett volna rendezni. A disszertáció szövegének ilyen gyors nyomdai előkészítése és megjelentetése mindazonáltal igazán üdvözlendő és követendő példa.

210 |

ARTŪRAS JUDŽENTIS

rövidebben és elegánsabban lehetett volna megoldani. Mindazonáltal a disszertáció szövegének ilyen gyors nyomdai előkészítése és megjelentetése valóban üdvözlendő dolog és követendő példa.

A könyv a kilenc leggyakoribb képzővel alkotott igék hangsúlyozását vizsgálja (-uoti, -inti, -(i)oti, -ėti, -auti, -telėti, -inėti, -enti és -yti). Az egyes képzőkkel alkotott származékok hangsúlyozását a képzésükkel, morfonológiai, grammatikai és szemantikai sajátosságaikkal magyarázza, figyelembe véve a képzők hangsúlyozási erejét és egyéb tényezőket. A tényszerű anyag a Dabartinės lietuvių kalbos žodynas harmadik kiadásából (1993) származik. Egyes esetekben a szerző e szótár két korábbi kiadását, valamint a litván nyelvi hangsúlyozás más normatív munkáit, többek között a többkötetes Lietuvių kalbos žodynas című szótárat is felhasználta. Az adatokat az Atgalinis dabartinės lietuvių kalbos žodynas. segítségével ellenőrizte.

A könyv a vizsgált igeképzők szerint kilenc részre tagolódik. A képzők sorrendjét produktivitásuk határozta meg. Ez a sorrend nem praktikus: a szerkezetileg közeli -ėti, -telėti és -inėti képzőkkel alkotott származékok hangsúlyozását jobb lett volna egymás után tárgyalni. A könyv minden része, sőt gyakran a kisebb fejezetek és alfejezetek is, a korábbi kutatások áttekintésével kezdődik, így elkerülhetetlenné váltak a felesleges ismétlések (vö. 47–49. és 51. o.). A tömörség és a számos hivatkozás miatt az ilyen áttekintésekben könnyű elveszni (vö. 26–28. o.). A könyv részei következtetésekkel zárulnak, amelyeket a záró következtetések ismét összefoglalnak (212–220. o.); ezek a kutatási eredményeket a képzők hangsúlyozási sajátosságai szerint csoportosítva mutatják be. A könyvet francia nyelvű összefoglaló (221–223. o.) és az idézett szakirodalom jegyzéke (224–230. o.) zárja.

Bizonyos kétségeket ébresztenek a szerzőnek a hangsúlyozási normákkal kapcsolatos gyakori megjegyzései. Ezeket nem támasztják alá külön kutatások: a könyv a mai köznyelvi igék hangsúlyozását normatív munkák adatai alapján vizsgálja (ezeket gyakran más normatív vagy elméleti munkák adataival veti össze), nem pedig az élő nyelvhasználat alapján. Vagyis sok esetben a Dabartinės lietuvių kalbos žodynas harmadik kiadása által közölt norma módosítását javasolja, többnyire magának a szótárnak az adatainak elemzésére támaszkodva. Nem ördögi kör ez? Ezen az úton nem az élő nyelv tényei, nem a nyelvjárásokban gyökerező norma, hanem az általános következetességi és rendszerszerűségi elvek válnak meghatározóvá.

Egy másik szempontot is érdemes kiemelni: nem minden, ami a Dabartinės lietuvių kalbos žodyne szerepel, tartozik a köznyelv tényei közé: nyelvjárási alakok és archaizmusok is vannak benne. A könyv rendszerint egyenértékűként, egyetlen rendszerhez tartozóként tárgyalja a szótár valamennyi adatát: „Itt <…> a „Dabartinės lietuvių kalbos žodynas” (1993) által közölt valamennyi képzett ige hangsúlyozását vizsgáljuk” (8. o.). Emiatt a következtetések pontatlanok lehetnek. Például (24–25. o.) két, -uoti képzővel alkotott ige – a gruoduoti és a varpučiuoti – hangsúlyozását vizsgálja. Ezek kivételt képeznek az alól az általános szabály alól, amely szerint a főnevekből képzett, ezzel a képzővel alkotott igék képzője hangsúlyos. Mindkét említett ige azonban nyelvjárási alak (ezt maga a szerző is megjegyzi), ezért nem kellene őket a megfelelő származékokkal azonos szinten vizsgálni, sem az általános statisztikai számításokba bevonni.

A szerző sajátosan értelmezi az összehasonlító módszert: eszerint a tudományos szakirodalom által közölt tények összevetését, a nyelvjárási hangsúlyváltozatok és a köznyelvi normák összehasonlítását és hasonlókat jelenti (18. o.).

A könyv bővelkedik statisztikai adatokban, amelyeket a szerző ügyesen táblázatok és színes diagramok formájában mutat be. Nyelvezete gördülékeny és helyes. Alig néhány sajtóhibát találni: a „DŽ₃ fiksavęs daugelio veiksmažodžių kirčiavimo gretybių” mondatban (31. o.) a daugelio helyett daugelį, vagy a gretybių helyett gretybes szerepelhetne; a „Tai apsunkina aiškinantis tokių veiksmažodžių priesaginio kirčiavimo priežastis” mondat (76. o.) nem világos – talán kimaradt belőle valami?

NAUJŲ DARBŲ APŽVALGA

211

Fiatal kutató egyik első munkájaként a könyv jó benyomást kelt, és további, alaposabb és gondosabb litván hangsúlyozási kutatásokra enged következtetni.

Aldona Paulauskienė. Lietuvių kalbos kultūra (Kaunas: Technologija, 2000, 256 p.). Autorė pratarmėje rašo, kad ši knyga „leidžiama ne kaip įprastas vadovėlis, o kaip populiariai parašyta monografija“ (p. 7) ir „gali būti vadinama ir originaliu socialinės lingvistikos darbu“ (p. 8). Vis dėlto knyga visų pirma skiriama studentams (p. 7), todėl šioje apžvalgoje plačiau neaptariama.

Régi írások kiadásai

A nehéz időkben is folytatódott a régi litván írások kiadása, bár nem akadálytalanul. A munka szervezője Vytautas Ambrazas volt; neve mindkét, 2000-ben megjelent kiadvány előszavában szerepel.

Elsőként jelent meg Guido Michelini által összeállított könyv, a Martyno Mažvydo raštai ir jų šaltiniai (Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas, 2000, 731[1] p.).

A könyv címlapjai félrevezetők: a kötet nem valamiféle szerzői munka, például Mažvydas írásairól és azok forrásairól szóló monográfia, hanem Mažvydas műveinek fakszimiléit és eredeti példányait közli. Michelini a könyv szerkesztője vagy sajtó alá rendezője, valamint szerkesztője; az ő tollából származik a bevezető tanulmány (8–18. o.), a szövegkritikai jegyzetek, Mažvydas szövegeinek kezdősorok szerinti jegyzéke (715–725. o.), a felhasznált források jegyzéke (726–729. o.) és a válogatott bibliográfia (729–730. o.).

A könyv Mažvydas valamennyi művét tartalmazza: a katekizmust (61–139. o.), a Toruńi Egyetem példányáról újranyomva; a Giesme S. Ambraßejaus című művet (141–153. o.), a Kórniki Könyvtár példányáról újranyomva; a Forma Chriksitima című művet (155–196. o.), a Toruńi Egyetem példányáról újranyomva; a Paraphrasis című művet (197–210. o.), az Uppsalai Egyetem példányáról újranyomva; valamint a Gesmes Chriksčioniskas című művet (211–654. o.), J. Gerulis 1923-as könyve alapján: Mosvid. Die ältesten litauischen Sprachdenkmäler bis zum Jahre 1570 (Heidelberg: Winter). Ezenkívül a kiadvány végén Mažvydas berlini archívumból származó leveleinek fénymásolatai is helyet kaptak (655–693. o.).

A könyvben első alkalommal közlik valamennyi litván szöveg mellett azok forrásait is. A források kiválasztásakor a szerkesztő Chr. Stang, P. U. Dini, D. Pociūtė és J. Trilupaitienė korábbi kutatásaira támaszkodott, szükség esetén ellenőrizte és pontosította azokat. Mažvydas énekeskönyvének dallamvilágát vizsgáló kutatások, valamint az énekek dallamforrásainak feltárása nagyrészt Michelini érdeme. Mivel Mažvydas katekizmusának a Toruńi Egyetemen őrzött példányát nemrég fakszimile kiadásban közzétették, és az még könnyen hozzáférhető mindenki számára, ebben a kiadványban pontosabb lett volna egy másik, a vilniusi példányt közzétenni, amelynek 1974-es kiadása gyengébb minőségű.

A könyv bevezetője, amely litvánul, németül (19–31. o.; Saskia Drude fordítása) és angolul (32–43. o.; Jonas Steponaitis fordítása) jelent meg, legnagyobb terjedelemben Mažvydas énekeskönyvével foglalkozik. Ismerteti annak tartalmát és felépítését, tárgyalja a sajtó alá rendező személyének kérdését, megadja a szövegek forrásait és az énekek dallamainak eredetét. A szöveg meglehetősen bonyolult, ismétlésektől sem mentes. A szerző itt összegzi az 1997–1999 között tudományos folyóiratokban megjelent tanulmányait, bár új állítások és következtetések is szerepelnek benne. A bevezető röviden ismerteti és kritikailag értékeli a Mažvydas-hagyaték korábbi kutatóinak munkáit is.

Jonas Palionis kifejezetten ehhez a kiadványhoz írt alapos tanulmánya, „Martyno Mažvydo rašyba” (44–60. o.), értékesebbé teszi a könyvet, és megalapozza Mažvydas írásai nyelvének további kutatását.

Mažvydas műveinek fakszimile kiadásai a „Baltų lankų” kiadó fotófelvételei alapján készültek; ezeket a kiadó az 1993-ban megjelent Martynas Mažvydas. Katekizmas ir kiti raštai. című könyvében használta fel.

212 |

ARTŪRAS JUDŽENTIS

Az új kiadásban ezek a fényképek valamivel kisebbek, ezért az apróbb vagy töredezett írás (például a katekizmus és a Giesmės S. Ambraziejaus) nehezen olvasható. A címlapok fakszimilei ezzel szemben nagyobb méretben szerepelnek a kiadványban, ami szintén eltávolítja azokat az eredetitől.

A fordítás eredeti szövegeit a szerkesztő mai latin betűkkel közli, más esetekben pedig modernizálja írásmódjukat. Az eredetik átírásakor (legalábbis a lengyel szövegek esetében) nem kerülte el a hibákat. Például az 1948-as újranyomásból, S. Rospond által szerkesztett könyvben, a Druki mazurskie XVI w. című kötetben J. Sekluciano 1545-ös katekizmusának átírásakor a zlonkov helyett zlonkov szerepel (77. o.), a Cwartha szó után hiányzik a pont (78. o.), a Siodmy helyett Syodmy kellene álljon (79. o.), a Dziewiąt. helyett Dziewiąte. kellene szerepeljen (80. o.), az arab 1. helyett j. kellene álljon (81. o.), kimaradt a fordított ferde vonás (\) a wszechmogącego és a stworzyciela szavak közül (ugyanott), a Trzecy helyett Trzeczy kellene álljon (ugyanott), a Syodmi. helyett Syodmy. kellene szerepeljen (82. o.), a Wierzę – wierzę helyett (ugyanott, kétszer) megváltozott az Oicže nasz ima versszakainak számozási helye, annak harmadik versszakából pedig két fordított ferde vonás maradt ki (83. o.); ugyanez a vonás kimaradt a bożego és a pod szavak közül (85. o.); új sorból kellett volna kezdődnie a To jest \ o ciele szavakkal kezdődő bekezdésnek (ugyanott); a Christusa szó után nem hagytak szóközt (ugyanott); a novy helyett nowy kellene álljon (87. o.); a bysciekol iek helyett bysciekolwiek kellene szerepeljen (89. o.); a Nieczyn helyett Nieczyn kellene álljon (101. o.). Ezek a hibák kétségessé teszik a többi közölt eredeti – latin és német – átírásának pontosságát is. Azokban az esetekben, amikor a szerkesztő rendelkezésére álltak Mažvydas szövegeinek eredetijei vagy fakszimiléi, ezek fényképi közlése csak növelte volna a szövegek megbízhatóságát és a könyv értékét. Például miért nem lehetett kihasználni az alkalmat, és kinyomtatni a nemrég a Litván Tudományos Akadémia könyvtárában előkerült, jó minőségű J. Sekluciano-katekizmus fakszimiléjét (egyébként ugyanarról a példányról van szó, amelynek fénymásolatait S. Rospond 1948-ban közzétette)?

A fénymásolatok alatti jegyzetekben a szerkesztő kijavítja a nyomdahibákat, és megmagyarázza a szövegek nehezen olvasható részeit (vö. 68. o.). Nincs sok ilyen jegyzet. Mažvydas katekizmusához fűzött jegyzetek áttekintésekor egyes javítások és helyreállítások kétséget ébresztettek. Néhány jegyzetben a javított vagy megmagyarázott szó mellett, zárójelben, további alakok szerepelnek: a kragis alakot az MK 18₄-ban kraugis-ra javították, mellé pedig ezt írták: (= kraughis) (78. o.); hasonlóképpen a nehezen olvasható MK 25_10–11-beli esetet schwentagi alakban magyarázzák, mellé pedig ezt írták: (= schwentaghi) (85. o.); az flad alakot az MK 21₁₈-ben siad-ra javították, mellé pedig ezt írták: (= sėdi) (81. o.); az fauweta alakot az MK 30₁₄-ban így magyarázzák: sau weta, mellé pedig ezt írták: (= wieta) (90. o.); az ij ftai tima alakot az MK 31_22–23-ben ijstatitima-ra javították, mellé pedig ezt írták: (= ijstatitima) (91. o.). Mit jelentenek a zárójelben megadott alakok? Talán a javítások javításai? Palionis a könyvben közölt tanulmányában megállapította, hogy Mažvydas a j/j-t nemcsak hétféleképpen jelölte, hanem „az azt jelölő grafémák és grafémakapcsolatok (digráfok) eloszlása az egyes kiadványokban nem volt egyenletes” (49. o.). Ezenkívül ugyanott azt írja, hogy „az MK-ban a j-t gyakrabban jelölték j, g grafémával és ij digráffal”. Ezért a schwentagi = schwentaghi és a kraugis = kraughis javításnak nincs alapja. A weta alak wieta-ra javítása szintén kétséges: az e betű „gyakran, különösen az MK-ban, a [ie] kettőshangzót is jelölte” (46. o.). Még kevésbé megalapozott az siad = sėdi javítás, mivel a /ė/ fonémát „Mažvydas legkorábbi írásaiban (MK, GA) grafikusan nem jelölik” (46. o.).

A vizsgált jegyzetekben Mažvydas ij digráfját szintén ij-ként írják át: például az MK 28_3–4-beli alakot presiprawijges formában írják át (88. o.), nem pedig presiprawyges-ként. A mellette, a fénymásolattal együtt közölt lengyel forrás átírásában azonban pontosan ugyanezt a (ugyanattól a nyomdától származó) ij digráfot következetesen y betűvel adják vissza (vö. például az ugyanazon az oldalon található Ktorzij, thijm, godnij szavak átírását).

A szerkesztő jegyzeteiben is vannak hibák: az MK 10₆-ben szereplő glauſti alakot tévesen klausyti-ra javították (y-nal) (71. o.); az MK 25₁₃-beli esetről tévesen azt írják, hogy „hiányzik a hangsúlyjel a testament után” (helyesen: a szó után

NAUJŲ DARBŲ APŽVALGA

213

testamen) (85. o.); az MK 28₈-ban a žadžius alakot tévesen žodžius tus-ra javították (a helyett o-val) (88. o.); az MK 45₄-ben szereplő Schwetąje alakot tévesen Schwetąje-ra javították (ą helyett a-val) (105. o.).

Az újraközölt szövegek és az eredetiek viszonyának megjelölését indokolatlanul sokféle, a fényképek alatti felirat jellemzi, vö.: szó szerinti fordítás, lényegében szó szerinti fordítás, túlnyomórészt szó szerinti fordítás, majdnem szó szerinti fordítás, nem teljesen szó szerinti fordítás; szabad fordítás, szabadabb fordítás, meglehetősen szabad fordítás, részben szabad fordítás, parafrázis; szabad átdolgozás, szabad fordítás átdolgozás. Vajon mindegyikük a fordítás és forrásai közötti viszony eltérő fokát jelöli?

A könyv végén Mažvydas szövegeinek első soraik szerinti jegyzéke szerepel; ez abban különbözik Dainora Pociūtė hasonló, „A XVI–XVII. századi Porosz Litvánia egyházi énekeinek jegyzéke” című összeállításától (lásd Pociūtė, D. 1995: XVI–XVII a. protestantų bažnytinės giesmės, Vilnius: Pradai, 147–178), hogy a misék zsoltáréneklésének részeit is tartalmazza, amelyeket Pociūtė nem tekint önálló énekeknek; továbbá tömören ismerteti az egyes énekek eredetije és fordítása közötti viszonyt. Ezek a leírások egyébként nem teljesen egyeznek meg a fakszimilékhez fűzött megfelelő megjegyzésekkel.

A könyv a Litván Köztársaság Seimje mellett működő Állami Litván Nyelvi Bizottság támogatásával jelent meg (a grafikus Alfonsas Žvilius). Valóban értékes baltisztikai kiadvány. Felváltja a Martynas Mažvydas. Katekizmas ir kiti raštai (Vilnius: Baltos lankos, 1993) című kiadványt, de nem pótolja az 1974-es Martynas Mažvydas. Pirmoji lietuviška knyga (Vilnius: Vaga) című kötetet. J. Gerulis Mažvydas. Seniausieji lietuvių kalbos paminklai iki 1570 metams (Kaunas: Švietimo ministerijos leidinys, 1922) című könyve és annak 1923-as heidelbergi kiadása – legalábbis amíg elő nem kerülnek a Königsbergben őrzött Gesmes Chriks<em>cz</em>oniskas példányokat – az elsődleges forrás értékével bír.

Mikalojus Daukša 1599-es Postillája és forrásai. A kiadást Jonas Palionis készítette elő (Vilnius: Baltos lankos, 2000, 1331[5] o.).

A kiadványt litván (7–8. o.) és német (9–10. o.) előszó vezeti be, ezt a rövidítések jegyzéke (11–12. o.), majd „Az 1599-es posztilla és kiadásai” című bevezető tanulmány (13–22. o.) követi. Utánuk a „Szövegkritikai megjegyzések” (23–35. o.) következnek. A 36. oldaltól kezdődik a fordítás és eredetije párhuzamos, fakszimile kiadása.

A Daukšas-posztilla új tudományos kiadásának megjelenése fölötti örömöt hamar beárnyékolja a nyomtatás gyenge minősége miatti bosszúság. A posztilla ezen kiadásának alapjául a Litván Nemzeti Martynas Mažvydas Könyvtárban őrzött, Otonas Praniauskas tulajdonában volt példány szolgált. A posztilla 1926-os kiadásakor ez a példány csak segédpéldány volt: csak néhány lapot és a „Tévedések” utolsó oldalát fényképezték le róla. A két kiadás tehát különböző fordításpéldányokra támaszkodik. Palionis véleménye szerint Litvániában Simonas Stanevičius példánya maradt fenn a legjobb állapotban és a legteljesebben (vö. 1. o.); így jogosan merül fel a kérdés, miért nem ez a példány lett az új kiadás alapja – talán jobb lett volna a nyomat minősége? Csak találgatni lehet, hogy ezt Simonas Stanevičiusnak a könyvben hagyott aláhúzásai és javításai akadályozták-e (7. o.).

Az új kiadást az 1926-os kiadással összevetve (Daukšos Postilė. Fotografuotinis leidimas, Kaunas: Lietuvos universiteto leidinys) látható, hogy a két kiadás minősége legjobb esetben is egyenértékű (pedig háromnegyed évszázad választja el őket!). Ez különösen nyilvánvaló a 279–280. és a 620–621. oldal összehasonlításakor, amelyeket mindkét kiadás ugyanabból az eredetiből nyomtatott újra: a négy oldal közül csupán az első van talán jobb minőségben kinyomtatva az új kiadásban; az utóbbi három az 1926-os könyvben élesebb. Hasonlítsunk össze néhány további helyet a két kiadásból: a už tą didį susimilimą io 5₄₉ kifejezésben a korábbi kiadásban valamennyi nazális betű látható, az újban viszont csak a didį szóban; az új kiadásban a bedrinikais szó e betűjének diakritikus jele egyáltalán nem látszik_6₁₆; a kantrumas szóban_9₂₇ pedig az első k betű teljesen olvashatatlan, és így tovább.

214 |

ARTŪRAS JUDŽENTIS

Daukša a posztillét minden valószínűség szerint Wujek második Kis katolikus posztilla-kiadásából fordította, a fordítást pedig végül annak harmadik kiadása alapján szerkesztette; erre a művek felépítésének, tartalmának és szövegeinek összevetéséből adódó eltérések összehasonlítása alapján következtethetünk (17–20. o.). E következtetés nyomán a könyvben a fordítás mellett fénymásolatként újraközlik a posztilla harmadik kiadásának lengyel szövegét, amelyet arról a mikrofilmről vettek, amelyet Wojciech Smoczyński a krakkói Jagelló Egyetem könyvtárából szerzett be a Litván Nyelvi Intézet számára. Sajnos a lengyel eredeti ebben a kiadványban gyenge minőségű, számos helyen teljesen olvashatatlan (vö. például a 133. (43.) és 293. (131.) oldallal): a betűk „szétfolytak”, a kis belső tereik eltűntek, az ékezetek elmosódottak. Teljesen érthetetlen, miért nem használták fel a Vilniusi Egyetemi Könyvtárban őrzött eredeti példányokat (megadásukért köszönet Jurgis Pakerisnek): a jó minőségű, bár kissé hiányos második kiadást Jurgis Lebedys gyűjteményéből, amelyet a Litván Tudományok olvasótermében őriznek (jelzete: 25 SK-15), és amelyet jelenleg restaurálnak; vagyis talán már szétszedett, így fényképezésre alkalmas harmadik kiadást (jelzete: II 5343); valamint a nemrég restaurált negyedik kiadást, amelyet a Régi Nyomtatványok Osztályán őriznek (jelzete: II 1658). Ezek megkönnyítették volna a szerkesztő és a kiadó munkáját, a nyomat minősége pedig alighanem összehasonlíthatatlanul jobb lett volna.

A lengyel eredeti szövegét a szerkesztő a litván szöveghez igazodva, oldalakra bontva közli. A nyelvek nyelvtani szerkezetének és szókincsének különbségei, illetve a szabadabb fordítás miatt ez a tagolás csak hozzávetőleges lehet. Egyes esetekben kétségeket ébreszt, például a 245. és 246. oldal találkozásánál eltűnik a mutató névmás (valószínűleg az). Nem lett volna egyszerűbb soronkénti bontás nélkül közölni az utolsó sort teljes egészében az oldal végén, majd megismételni a következő oldal elején?

Bevezető tanulmánya végén Palionis felveti a posztilla fordítójának kérdését. Figyelemre méltó ez a következtetése: „a DP szövegét olvasva és az eredetivel összevetve megállapítható, hogy egyes részei bizonyos nyelvi sajátosságaik tekintetében jelentősen különböznek” (21. o.).

A „Szövegkritikai megjegyzések” című fejezetben a szerkesztő Daukša fordítása és az eredeti három kiadása közötti jelentősebb eltéréseket sorolja fel: a fordító által kihagyott vagy hozzáadott részeket, valamint a fordítás pontatlanságait. Ezeket az eltéréseket a szövegben való előfordulásuk sorrendjében közli, csoportosítás nélkül. Egy részük fontos a fordítás alapjául szolgáló eredeti (kiadásának) meghatározásához, mások csupán a fordítási technikát tükrözik (vö. a 12., 40., 54., 72., 76. és 92. megjegyzést, valamint néhány továbbit).

Az „Errata” című részben (1304–1331. o.) „a fordító vagy a nyomtatás nyilvánvalóbb hibáit” közlik. A hibajegyzék összeállításakor Palionis, saját közlése szerint, Eduardo Volter javításaira támaszkodott. Néhány javítást elhagyott, másfelől Volter jegyzékét kiegészítette a 457–630. oldalakon található hibák hiányzó javításaival. A jegyzék nemcsak e kiadás fakszimile-fordításának hibáit javítja, hanem az 1926-os kiadás hibáit is (ezeket csillaggal jelölték). Nem vették fel a jegyzékbe Daukša saját hibajavításait, „Paklydimus teip pataisik” címmel. Ezeket fakszimile-eljárással sem nyomtatták ki, tehát az új kiadásból teljesen kimaradtak: az olvasónak ismét az 1926-os kiadást kell előkeresnie, amelyben az említett jegyzék öt oldalt foglal el. Egyébként e jegyzékben érdekes dialektológiai megjegyzések is találhatók.

A rövidítésjegyzékben (11. o.) szemet szúrnak a hibák: az adj. és a conj. rövidítések magyarázata nem megfelelő. Egyet kell értenünk a szerkesztő véleményével, miszerint a fordítás nyelvét még alaposan és sokoldalúan tanulmányozni kell. Az ilyen kutatások alapjait éppen a tudományos fordításkiadás teremti meg. Sajnos a vizsgált kiadvány nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. A régi írások kritikai kiadásait évtizedeken át használják, ezért rendkívüli gondossággal és alapossággal kellene elkészíteni őket. A könyv bemutatóján mind a szerkesztő, mind a kiadó képviselői arra panaszkodtak, hogy nem volt elegendő az idő és a Kulturális Minisztérium által a kiadványra szánt pénz – talán százezer litas. Úgy tűnik azonban, hogy kiadói tevékenységünk ezen területéről mindenekelőtt a legegyszerűbb felelősségtudat hiányzik.

NAUJŲ DARBŲ APŽVALGA

| 215

Válogatott írások

Az áttekintett években viszonylag sok tudományos kiadvány jelent meg nyelvészetünk örökségéből. Ezek mintha ellensúlyozták volna az új, átfogó kutatások hiányát. Ilyen Kazys Ulvydas akadémikus Kazio Ulvydo válogatott kötete, a A litván nyelv határozószavai (Összeállította Elena Valiulytė, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas, 2000, XXXIII+463[1] o.), valamint Jono Kazlausko Válogatott írásai (I. A litván nyelv történeti grammatikája. Fakszimile kiadás. Nyomdai előkészítését Albertas Rosinas végezte, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas, 2000, XXIV+414[2] o.; II. Cikkek, recenziók, nyelvművelés… Összeállította és nyomdai előkészítését végezte Albertas Rosinas, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas, 2000, 324 o.). E kiadványok alapján célszerű megvitatni az ilyen jellegű publikációk összeállításának és szerkesztésének néhány általános kérdését; ezért mindkettőt felváltva, a tárgyalt témák szerint tekintjük át.

A tárgyalt kötetek összeállítási elvei eltérnek. Jonas Kazlausko kötetébe általában valamennyi tudományos és tudományos értékű munkája bekerült, Kazys Ulvydaséba pedig a határozószókkal és a határozószóvá válással foglalkozó cikkek és tanulmányok. Ez utóbbi kötet választott tematikus szerkesztési elve indokolja például az akadémiai Lietuvių kalbos gramatika II. kötetének egy teljes fejezetét, valamint a nemrég megjelent „Nekaitomosios kalbos dalys pirmosiose lietuvių kalbos gramatikose” című tanulmány újraközlését. Ez korántsem Ulvydas teljes tudományos öröksége. Nyelvművelési kérdésekkel foglalkozó számos cikke külön kötetet alkotna, mintegy ennek folytatásaként. A két kiadványban közös, hogy egyik sem tartalmaz kéziratból közölt új munkákat.

Mindkét könyv – ahogy illik – bevezető tanulmányokkal kezdődik, amelyek nyelvtudományunk klasszikusainak életét és munkásságát tekintik át. A kötetek bevezetőit tanítványaik írták, akik maguk is ismert nyelvészek, saját kutatási területük tekintélyei: Ulvydas kötetéhez Vytautas Ambrazas és Elena Valiulytė, Kazlauskaséhoz pedig Aleksas Girdenis és Albertas Rosinas. A bevezető tanulmányok nem elégednek meg Ulvydas vagy Kazlauskas munkásságának egyszerű áttekintésével, hanem feltárják tudományos munkájuk elméleti alapjait és kutatási módszereit, továbbá rövid, de találó értékelést adnak műveikről. Ulvydas szerkesztésében megjelent Lietuvių kalbos gramatika című műről például ezt írják: „nem a nyelvtani szerkezet leírásának elmélete, hanem a nyelvtani jelenségek sokféleségének következetes vizsgálata teszi ezt a művet a nyelvi norma kialakításának és a további kutatásoknak egyaránt szilárd alapjává” (XXVI. o.). Az ilyen, mindkét könyvben olvasható, bizonyos történeti távlatból adott értékelések önmagukban is érdekesek és értékesek, mert feltárják nyelvtudományunk további fejlődését. A vizsgált kiadványok bevezető tanulmányai között lényeges különbségek is vannak, szerzőik szemléletéből adódóan. Ulvydas életének bemutatásakor nem szorítkoznak pusztán tényekre és dátumokra, hanem igyekeznek feltárni a neves nyelvész személyiségjegyeit; tanárként és kollégaként, a kultúra és a közélet szereplőjeként idézik fel (vö. különösen XXIV–XXV. o.). Ezt a szemléletet tükrözik a fényképek is (XII–XXIII. o.), amelyeken Ulvydast tudóstársaival és munkatársaival, családja körében és tanítványaival, íróasztalánál és pihenés közben láthatjuk. Kazlauskas kötetében ezzel szemben szinte semmit sem tudunk meg az elhunyt személyes életéről, társas viselkedéséről, jellemvonásairól – a tanulmány szerzői ezeket a szempontokat egyértelműen elkülönítették tudományos és közéleti tevékenységétől, és tudatosan eltekintettek tőlük. Nagyon hiányoltam ebből a kötetből Kazlauskas egyetemi, diákjai körében készült, hétvégi és más fényképeit… A családi képeket és a címlapok portréit háttérbe szorítják a bizonyítványok és diplomák fénymásolatai (nem kevesebb mint hét!), továbbá emlékművek és emléktáblák képei.

A szerkesztők hasonló elveket követtek az újraközölt szövegek szerkesztésekor. Ulvydas válogatott kötetében a szövegeket szkennelve közlik (a könyv szövegét a Litván Nyelvi Intézet kiadója készítette elő nyomtatásra); ezekben kijavították „az észrevett sajtóhibákat vagy nyilvánvaló elírásokat, valamint

216 |

ARTŪRAS JUDŽENTIS

néhány szerkesztési apróság. Csak néhány helyesírási kérdést egységesítettek az „Lietuvių kalbos rašyboje ir skyryboje (1992)” című kiadványban közölt módosítások figyelembevételével – olvasható az előszóban (V. o.). Kazlauskas monográfiáját, a Lietuvių kalbos istorinė gramatika című művet, az első kötetben fotómechanikai eljárással nyomtatták újra; az előkészítő keze nyomán készült utánnyomat nem érezhető. A második kötetben szereplő tanulmányokat, recenziókat és publicisztikai írásokat újraszedték és a szerkesztő átdolgozta: az előszó szerint (II, 5. o.) „itt-ott kijavították a felfedezett sajtóhibákat és a szövegekben említett szerzők nevét”. A könyvek összeállítói által megadott szerkesztési elvek nem vetnek fel komolyabb kétségeket. Következetesen betartották-e őket? Hogy választ találjak erre a kérdésre, alaposabban elolvastam, és az eredetikkel összevetettem mindegyik kiadvány néhány tanulmányát. Ulvydas könyvéből a „Dėl vienaskaitos galininko prieveiksmėjimo dabartinėje lietuvių kalboje” (203–214. o.) és a „Daugiskaitos įnagininko kilmės prieveiksmių semantikos bruožai” (253–267. o.) című írásokat választottam; Kazlauskas köteteiből a „Dėl kuršių vardo etimologijos” (148–152. o.), a „Baltų kalbų pakitimų santykinės chronologijos nustatymo galimybės ir ribos” (174–178. o.) és az „О месте возвратной морфемы и ее ударении в литовском языке” (127–133. o.) című tanulmányokat, valamint e művek recenzióit: Chr. S. Stang. Vergleichende Grammatik der baltischen Sprachen (246–261. o.); I. Duridanov, Thrakisch-Dakische Studien (289–291. o.); Baltų ir slavų kalbų ryšiai (291–294. o.). Mindjárt el kell mondani, hogy az utóbbi könyvben, amelynek bonyolult szövegeit újraszedték, kevés hiba maradt. Mindazonáltal mindkét kiadványban akadnak hibák és más kétes részletek.

A helyesírási kérdések közül Valiulytė meglehetősen következetesen a pjauti szó és származékai tövében az j betűt írja a helyére (207., 262. o. és másutt); a šiaipjau helyett két külön szóval írja: šiaip jau (207., 208., 212., 255., 256. o. és másutt); a kada-ne-kada helyett kada ne kada szerepel (264. o.). Kijavították a praleidziamas > praleidžiamas helyesírási hibát (265. o.); a kurzívval szedett példa: apčiupomis (260. o.). Mindazonáltal egy-két apróság javítatlan maradt: a junginio veiksmažodiniu dėmesiu helyett junginio veiksmažodiniu dėmeniu kellene állnia (265. o.); a patvariuose – patvor iuose helyett; a padaukais példát kurzívval kellett volna szedni (265. o.). Az įnoriais példában (261. o.) az ékezet helye változatlan maradt. Kazlauskas könyvében kijavították az orosz szavak, a суффиксальная (129. o.) és a распространения (130. o.) helyesírását. Az átnézett szövegekben, és valószínűleg az egész kötetben, Rosinas megtartotta a korábbi helyesírás szerint írt pjauti szót (149., 150., 294. o.) és származékait, valamint a megfelelő tőből képzett helyneveket; a galbūt szót mindenütt (251., 256., 260. o.) két szóban hagyta; az archajiškas melléknév alakjaiban nem szerepel a j (252., 256., 257., 258. o. és másutt); a perdaug szót egybeírják (292. o.).

Az írásjelezés kérdései közül a A litván nyelv határozószavai című könyvben következetesen elhagyták a vesszőt az összehasonlító, a mint, mint kötőszós szerkezetek előtt és után (204., 208., 209., 212., 254., 255. o. és másutt), valamint a felsorolásokból és a példákat jelölő, mint kötőszót tartalmazó kifejezésekből (208., 209., 213., 254., 265., 266. o. és másutt). Mégis ugyanezt a szerkezetet (265. o.) különállóként jelölték: ilyen neműek nélkül <…>, mint akim aktais <…>. Az új írásjel-szabályok szerint az ellenben betoldás előtt nem kell vessző a kötőszó és a betoldás közé ebben a mondatban: <…> az időhatározók <…> a rag jelentését egyáltalán nem erősítik, hanem ellenkezőleg, még inkább elhomályosítják <…> (208. o.); az általában véve kifejezés sem tekinthető betoldásnak, ezért nem kell vesszővel elválasztani ebben a mondatban: A hangszeres eset, általában véve, és egyes fajtáinak a határozószókkal való kapcsolatát vizsgálva <…> (266. o.). Kazlauskas írásaiban az írásjelezés egyes kérdéseit szintén kijavították: az „Irodalom és nyelv” cím után idézőjelet tettek (249. o.), pótolták a hiányzó vesszőket a mellékmondat végén, a lie kana szó után (128. o.), valamint az egyenrangú mondatrészek között, az esti (12 k.) után (260. o.). Kazlauskas átnézett szövegeiben még a következő írásjel-használati esetek maradtak javítatlanul: mindkét oldalról vesszővel elkülönítve hagyták a matyt, holott a mondatban nem betoldásként, hanem állítmányként szerepel (253. o.); ugyanazon az oldalon

NAUJŲ DARBŲ APŽVALGA

217

szereplő betoldást, a ellenben szót nem választották el vesszőkkel; a a nyelvészeti elemzés tökéletlensége miatt kifejezés után szükségtelen vessző áll (289. o.), a éppen szó után (293. o.), az összehasonlító kifejezés, a mint J. Pokornas előtt (294. o.), valamint a e módszer alapján határozói szerkezet előtt (178. o.). Ebben a könyvben a nyelvhelyesség szempontjából kétséges néhány dolgot sem javítottak ki: a mai nyelvi normák szerint a tagadó ige után álló tárgyesetet birtokos esetre kellene cserélni (vö. nincs valami közös, 151. o.); a Akárhogy néznéd szerkezetben (258. o.) meg kellene változtatni az ige igekötőjét; javítandó az érdekes, jelentős következtetésekre jutott szerkezet (293. o.).

A hasonló kiadványok egyik jelentős problémája a hivatkozások és idézetek szerkesztése. Az újraközölt művekben előfordulnak hibák, amikor szerzőik más publikációkat idéznek vagy csupán hivatkoznak rájuk. Véleményem szerint ezeket feltétlenül ki kell javítani, ha nem a főszövegben, akkor legalább a jegyzetekben, különben továbbra is félrevezetik az újraközölt műveket használó kutatókat. Ki végezze el ezt a nehéz, de fontos munkát, ha nem a szerkesztő? Sajnos mindkét vizsgált könyvben éppen ezeken a területeken maradt sok hiba.

Ulvydo könyvében javítatlanul maradt a skanas alak a skanās helyett (210. o., 16. lábjegyzet és 274. o., 7. lábjegyzet), a Litauisches a Litauisches helyett (210. o., 15. lábjegyzet), a Delbruck a Delbrück helyett (263. o., 6. lábjegyzet). Būga művéből vett idézetben a vakar helyett *vakar alaknak kellene szerepelnie (210. o.); továbbá a Vinogradov művére való hivatkozásban (207. o.) téves oldalszám maradt javítatlanul: a 308–381 helyett 380–381-nek kellene állnia. Manapság az eredeti szövegek idézésekor már nem lehet az írásjelek hiányára hivatkozni, sajnos az Endzelýn művéből átvett példában a šuorit szó i betűje fölül hiányzik a ^ jel (208. o.); Rygiškių Jonastól vett idézetben (209. o.) két ékezetjel maradt helyreállítatlanul (és három kihagyott szót sem jelöltek); különösen sok az eltérés Ulvydo Donelaitistől (Fraenkel könyvéből) idézett példáiban (214. o.): nemcsak a diakritikus jelek maradtak el, hanem az eredeti helyesírást is megváltoztatták; az Otrębskitől vett művet is csak hozzávetőlegesen idézték (204. o.): hét szóban hét eltérés van az eredetitől. Ulvydo lábjegyzeteinek közlési módját sem egységesítették: ugyanannak a Šapira-tanulmánynak a lábjegyzeteiben (204. és 205. o.) a folyóiratszámot az egyik esetben római, a másikban arab számmal írták, az utóbbi lábjegyzetben pedig a szám rövidítése után nem hagytak szóközt.

Kazlausko könyvében a hivatkozásokat is valamelyest javították: például a Stavski alakot Stawski alakra javították (148. o.). A hivatkozásokban azonban, mind a szövegben, mind a jegyzetekben, pontatlanságok maradtak: Vien helyett Wien; Kraków helyett Kraków; werden helyett werden (148. o.); a wie ir Bedeutungverwandtschaft alakot sem javították wie ir Bedeutungverwandtschaft alakra (149. o.); a Lit. et Vb. rövidítést (150. o.) nem javították Lit. et. Wb. alakra; a tévesen írt Toivoven vezetéknevet sem javították – helyesen Toivonen (248. o.); ellenőrizetlen oldalszám-hivatkozások: a 291. oldalon a 7–99 helyett 7–100-nak kellene állnia; a 293. oldalon pedig a (96. o. és köv.) helyett (90. o. és köv.)-nek. A könyvben néhány nagyobb hivatkozási hiba is javítatlan maradt: Kazlauskas recenziójában egy elírás következtében ez áll: „az ą-tövű többes számú genitivus alakjának -as végződését Ch. Stangas a *-ās-ből vezeti le” (256. o.). A hivatkozott oldalon Stangas valójában a megfelelő végződést a *-āns-ből vezeti le; hogy ez sajtóhiba, Kazlauskas további érveléséből is kiderül. A 252. oldalon az „új ē- hang fonologizációja (> ei)” kifejezésben a jel irányának megváltoztatása félrevezeti az olvasót: eredetileg ē- (< ei) (252. o.) állt. Kazlauskas recenzióiban az oldalszám-hivatkozásokat a kötet összeállítója növekvő sorrendbe rendezte (pl. 256. o.). Vajon a szerző eredeti sorrendje nem véletlen volt?

Hogyan járjon el a szerkesztő az újraközölt munkákban szereplő példák, illetve azok közlésének pontatlanságai esetén? A példák ellenőrzése bonyolult, gyakran pedig egyenesen megoldhatatlan feladat. Mindazonáltal úgy vélem, hogy a nyilvánvaló hibákat ezekben az esetekben is ki kellene javítani (legalább jegyzetben). Ulvydo írásaiban magyarázat nélkül maradtak példák (magyarázataik valószínűleg a szövegszedés során maradtak ki): padaržinsaliais (utána, a következő példa előtt még vessző sincs; 264. o.), suskydaïs (utána szintén hiányzik a vessző; 265. o.). Kétségeket vet fel, hogy a szerző egymás mellett, különböző példaként közli a didkūliais alakokat.

218 |

ARTŪRAS JUDŽENTIS

és dūtkūliais (mindkettő jelentése azonos; 259. o.); ugyanott ugyanezeket a jelentésű alakokat is megadja: strimgalviais és strimgalviais (ékezetjel nélkül); ugyanabban a sorban kétszer megismétli a kìtandie alakot (211. o.). Kétségeket ébresztenek az egymás mellett megadott rekonstruált alakok: anañde, anañdei, anañdiej ir anañdėj (211. o.). Még egy apró megjegyzés. Mivel Ulvydas könyvébe a cikkek különböző kiadványokból kerültek be, és különböző időpontokban íródtak, bennük változik a példák közlésének és jelentésük megadásának módja (különféle idézőjeleket használnak stb.). A könyv egységesebb, az olvasó számára pedig kényelmesebb lenne, ha az újranyomáskor ezeket és más hasonló elemeket egységesítették volna.

Külön tárgyalandó a tudományos hagyatékot közreadó kiadványok terminológiaszerkesztésének problémája. E tekintetben a vizsgált könyvek szerkesztői eltérően járnak el. Rosinas, bár nem következetesen, néhány Kazlauskas által használt terminust korszerűsít: a circumflektinė priegaidė helyett cirkumfleksinė (255., 256. o. és máshol), az izoglosių helyett izoglosų (290. o.) szerepel. A prosodija (246. o.) és a kardinalinis kirčio pobūdžio pakitimas (178. o.) azonban változatlan maradt. Valiulytė Ulvydas valamennyi terminusát meghagyta, bár némelyikük ma már kifogásolhatónak tűnik, vö.: individualiniai dariniai (266. o.), formalines reikšmes silpnėjimą (205. o.), formalinius ypatumai (208. o.), predikatyvinė prieveiksmių vartosena, predikatyviškai vartojamų <...> prieveiksmių (256. o.), predikatyviniai junginiai (265. o.), bendratinė kalba (253. o.). Úgy vélem, ez utóbbi megoldás elfogadhatóbb. Az alkalmazott terminológia és annak rendszere a nyelvtudomány, valamint a nyelvművelés fejlődését, a szerző nézeteit, valamely nyelvészeti iskolával való azonosulását, elméleti nézeteinek forrásait stb. tükrözi. Szükség esetén a szerkesztő a jegyzetekben megmagyarázhatja az elavult terminusokat, és megadhatja mai megfelelőiket.

Az áttekintett kiadványok újrakiadásakor egy-két, a korábbi kiadásokban nem szereplő apró hiba is becsúszott – ez nagyon nem kívánatos, ám nehezen elkerülhető: Ulvydas könyvében a n szóban, a halvány drusčin helyett n jelent meg: druscin (208. o.); a korábbi Rygiškių helyett Rygrškių szerepel (253. o., 1. lábjegyzet). Kazlauskas könyvének 292. oldalán, a mondat végén, a „rezultatas” szó után az eredeti pont helyére pontosvessző került; Daukša posztillájának helyesen idézett szavait, a kelės, kėlės ir kėles alakokat (kemény l-lel), a gyűjteményben tévesen l-lel írták át (130. o.); a melléknévi igenév helyére minden ok nélkül a ragozott alak turi került (252. o., 19. lábjegyzet).

Kívánatos volna, hogy a szövegek újraközlésekor a szerkesztők a bennük idézett vagy említett művek későbbi kiadásainak adatait is megadják, ha vannak ilyenek. Például azokban az esetekben, amikor Kazlauskas olyan munkáira hivatkozik, amelyeket nyomdába adott, de csak később jelentek meg, hasznosak lettek volna a szerkesztő pontos bibliográfiai adatokkal ellátott jegyzetei, vagy legalább utalás az áttekintett könyv megfelelő helyére.

Az áttekintett kiadványok összeállítói eltérően jártak el a cikkek idegen nyelvű összefoglalóival: Rosinasnál megmaradtak, Valiulytė kötetéből kimaradtak. Úgy vélem, az összefoglalók hozzáférhetőbbé teszik a kiadványokat a külföldi olvasók számára; emellett rendszerint kiemelik a művek legfontosabb gondolatait és újdonságait, ezért az első megoldást támogatom: érdemes megtartani az összefoglalókat.

A nyelvtudományi hagyaték tudományos kiadványaiban nagyon kívánatosak a tárgyi vagy legalább a szómutatók. E tekintetben Ulvydas könyve előnyösebb: megtalálható benne a könyvben tárgyalt vagy említett határozószók sok időt felemésztő mutatója (388–429. o.; Elena Valiulytė Živilė Mockevičiūtė közreműködésével állította össze). A kötet tartalmazza továbbá az összeállító által készített forrásrövidítések jegyzékét (361–375. o.), valamint Ulvydas bibliográfiáját, amely az 1931 és 2000 közötti időszakot öleli fel (376–387. o.; Irena Andriukaitienė állította össze). Rosinas véleménye szerint Kazlauskas bibliográfiáját, amely „az általa (vagy másokkal közösen) publikált, szerkesztett és összeállított munkák összességét mutatja be” (II, 6. o.), később kell elkészíteni. Úgy vélem, ilyen bibliográfiát valóban ki lehetett volna adni az áttekintett kötetben. Annál is inkább, mivel az előkészítő munkák nagy részét már elvégezték: Vincas Urbutys összeállította

NAUJŲ DARBŲ APŽVALGA

219

„Jono Kazlausko spausdintų darbų bibliografija” (Baltistica VII (1), 1971, 11–16), megjelentek a Lietuvių kalbotyros bibliográfiai mutatók megfelelő kötetei.

A 2000-ben megjelent két könyv alapján a nyelvtudományi hagyaték tudományos kiadásának csupán néhány kérdését tárgyaltuk. Az ilyen kiadványok összeállítása és szerkesztése nehéz, sok időt igénylő és hozzáértést kívánó, ugyanakkor értelmes munka.

A litván nyelvtudomány új jelensége Alekso Girdenio válogatott műveinek kötete, a Alekso Girdenio gyűjteménye, a Kalbotyros darbai (I: 1962–1974, 420 o.; II: 1975–1987, 416 o., Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas, 2000). A kiadvány a tudományos és pedagógiai munkát ma is aktívan végző professzor korábban megjelent cikkeit, recenzióit, nyelvészeti jegyzeteit, sőt dialógusait közli újra. A cikkek és recenziók csaknem mindegyike a tekintélyes Kalbotyra és Baltistica kiadványokban jelent meg, amelyek ma is könnyen hozzáférhetők. A kiadvány kezdeményezője és főszerkesztője Danguolė Mikulėnienė, aki egyben a könyv kiadását támogató Állami Litván Nyelvi Bizottság elnöke is. Az írások összeállítója maga a szerző. Az előszó szerint a kötet „a mintegy negyvenéves tudományos tevékenység során írt nyelvészeti munkák csaknem mindegyikét tartalmazza” (I, 11. o.). A szövegeket nem dolgozták át, kerülik a részletesebb kommentárokat, csak egy-két helyet javítanak, és kizárólag a szükséges esetekben fűznek hozzájuk rövid megjegyzéseket vagy utalásokat a későbbi munkákra. Háromkötetes mű kiadását tervezik. Mivel 2000-ben még nem jelenhetett meg a harmadik kötet, amely az 1988–2000 közötti időszakot öleli fel, lesz még alkalom arra, hogy többet írjunk erről a kiadványról.

Artūras Judžentis