202 |

RECENZIJOS

ALBERTAS ROSINAS, MIKALOJUS DAUKŠA SZÖVEGEINEK NÉVMÁSAI: SZEMANTIKAI ÉS MORFOLÓGIAI STRUKTÚRA.

Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas, 2001, 163 p.

Saját névmásosztályozási rendszerét kidolgozva, nemcsak a litván köznyelv (Rosinas 1984; 1996), hanem a balti nyelvek névmásainak szemantikai struktúráját is leírva (1988a), valamint e nyelvek névmásainak eredetét és fejlődését kutatva és áttekintve (1988a: 157–226; 1995), prof. Albertas Rosinast méltán nevezik a balti nyelvek névmásai legjelesebb kutatójának. A 2001-ben megjelent könyv az első Litván Nagyfejedelemség-beli írásművek – Mikalojaus Daukša Katekizme és Postilėje – névmásai szemantikai és morfológiai struktúrájának elemzésével foglalkozik. Ez a monográfia a korábbi kutatások folytatásaként, pontosításaként, rendszerezéseként és összegzéseként jellemezhető, nemcsak azért, mert ismét a névmási osztályt választja tudományos vizsgálata tárgyául, hanem Daukša szövegei miatt is: Daukša Postilėje című művében egyes névmások használatát már korábban leírták (Rosinas 1988b: 186; 1991: 53–55), közölték a névmási paradigmát és a formákat (Rosinas 1995: 18; 42–43 stb.), továbbá még egyes szavak grafikai megjelenítésének sajátosságait is tárgyalták (vö. Rosinas 1994: 83–84). Az új könyv Előszavában a szerző Daukša szövegeinek értékéről szólva sajnálattal jegyzi meg, hogy e szövegek adatait a nyelvészek munkáiban többnyire még mindig csak „valamely hipotézis vagy a nyelvfejlődés valamely szabályszerűségének alátámasztására” használják (8. o.), holott a nyelv rendszerszerű vizsgálata (az atomisztikussal szemben) „megkönnyíti az archaizmusok és innovációk megállapítását, [...] a változások feltételeinek, belső indítékainak és tendenciáinak feltárását” (8. o.), és lehetővé teheti „egyes szavak grammatikai státuszának” megváltoztatását is (uo.). Ebben a könyvben – csakúgy, mint a szerzőnek a mai litván nyelv névmási rendszeréről korábban közölt leírásaiban (vö. Rosinas 1984: 10–12; 1996: 18–20) – a tūlas szó („a tūlas szó nem névmás, hanem melléknév” (153. o.)) és a *kok(i)s tok(i)s szókapcsolat („jelentése: »csekély, jelentéktelen«, akárcsak a mai nyelv šioks toks kifejezésének” (14. o.)) ugyanazt a – nem névmási, hanem melléknévi – státuszt őrzi meg; a savas szót viszont grammatikailag másként jellemzi: „Az úgynevezett visszaható birtokos »névmás«, a savas, -a nem névmás, hanem melléknév, amely a svetimas, -a melléknévvel áll szemben.” (153. o.) (vö. még: „a személyre nem vonatkozó megnyilatkozások [...] azt mutatják, hogy [...] a nominativusi alakok jelentése nem visszaható birtokos névmási, hanem birtokos melléknévi. [...] a tárgyalt kontextusokban a szó alakjait semmilyen főnév vagy névmás nem módosítja, [...] jelentésük melléknévi: »nem idegen, közeli, az illető sajátja«” (32–33. o.)). Daukša szövegeiből a visoks, -ia is bekerül a névmások leltárába, amely nem szerepelt a mai litván nyelv névmásainak jegyzékében (vö. Rosinas 1996: 19). A szerző e szó Daukša szövegeiben való használatát diakrón szempontból értékelve (107–108., 111–112. o.) azt állítja, hogy „a visokias szó egyes számú alakjainak volt csak általánosító névmási jelentésük, többes számú alakjainak pedig a »különféle« melléknévi jelentésük” (108. o.). A névmások leltárába felvett szavakat a monográfia eredetük és képzésük szempontjából is tárgyalja: „Daukša szövegeinek névmáskészletét alapvetően a balti és a litván alapnyelvből örökölt névmások alkotják; csak néhány egzisztenciális névmás (nékas, nēkuris, nēkurie, nēkokis) lengyel tükörfordítás, az általánosító névmás *kožnas [...] pedig a belarusz ка́женъ, ка́жный kölcsönszava” (153. o.). A szerző véleménye szerint „a kaskas (g) relatív névmás Daukša neologizmusa, amely úgy keletkezett, hogy a relatív kas névmást tartalmazó mondatokban újraértelmezte az általánosító névmási szókapcsolat, a wifsa kas elemeit, és az általánosító névmás második tagját a relatív névmáshoz kapcsolta” (154. o.).

Előszavában a szerző ismerteti e munka céljait: először is „azonosítani Daukša szövegeinek névmáskészletét, meghatározni funkcióikat és jelentéseiket, valamint azokat a szemantikai megkülönböztető [...] jegyeket, amelyek elválasztják egymástól a névmásokat, és meghatározott alosztályokba rendezik őket” (8. o.); másodszor „újra-

RECENZIJOS

203

Daukša ([...] és más 16–17. századi szerzők) szövegeinek adatai alapján megmagyarázni [...] az adessivus és az allativus [...] semlegesülésének feltételeit és belső indítékait (8. o.). A célok megvalósítása érdekében a könyv két részre oszlik: az első, a rendszerszerű leírás követelményeinek megfelelő részben a szerző által kidolgozott névmás-osztályozási és szemantikai elmélet alkalmazása figyelhető meg Daukša szövegei névmásainak leírásában; a második rész pedig egyes posztpozicionális helyhatározói esetek (adessivus és allativus) kialakulásának és hasonulásának feltételeit, illetve indítékait tárgyalja és támasztja alá. Ez a monográfia szerkezetében külsőleg szinte egyáltalán nem tükröződik: a könyv részei az Előszó, a főszöveg – A névmások szemantikai és morfológiai struktúrája, Következtetések –, az irodalomjegyzék, a források, a rövidítések jegyzéke és az angol nyelvű összefoglaló (The semantic and morphological structure of pronouns in Mikalojus Daukša’s texts). Csak a tartalomjegyzékben (5–6. o.) szereplő paragrafushivatkozásokból látható kísérlet e rész elkülönítésére (az „A névmások szemantikai és morfológiai struktúrája (§ 1–45)” című fejezeten belül szerepel az „1.10. Posztpozicionális helyhatározói esetek: eredetük, a funkcióváltozások belső indítékai (§ 46–48)” című rész); ez a tárgyalás nem csupán a névmások, hanem más névszók posztpozicionális helyhatározói eseteinek eredetét és fejlődését is vizsgálja, és elméleti összegzései révén nemcsak a régi írásművek kutatása és leírása, hanem a történeti grammatika szempontjából is fontos. Miután a prepozíciós prieg szerkezetek és az adessivus, illetve az allativus között megfigyelt bizonyos korrelációt (136. o.) értékelte, a „Posztpozicionális helyhatározói esetek [...]” című fejezetben a szerző elemzi a Daukša szövegeiben található, „adessivusi” szerkezetet (prieg + dativus) tartalmazó mondatok felépítését (136–137. o.), és azt állítja, hogy az ilyen szerkezetek az adessivus morfológiai alakjának pozicionális változatai. Bemutat egy Daukša szövegeiben gyakori prieg + genitivus szerkezetet is, amelynek eredeti jelentése „allativusi” volt (137. o.). Daukša szövegeinek anyagára támaszkodva a szerző részletesebben is alá tudja támasztani azt a korábban felvetett feltevést (vö. Rosinas 1995: 64), amely szerint az egyes számú adessivus a dativusi szókapcsolat és a *p(r)ei posztpozíció kapcsolatából ered (143–144. o.). Rosinas véleménye szerint más, szimmetrikus prepozíciós szerkezetek analógiája azt mutatja, hogy „az elemek sorrendjének felcserélése nincs hatással az elemek morfológiájára – ugyanaz a prepozíció (posztpozíció) által kormányzott eset marad meg mind a prepozíció, mind a posztpozíció után” (144. o.). A dativusszal nem egyező u-tövű adessivus tárgyalásakor felveti azt a feltevést – összhangban Jonas Kazlauskas és Vytautas Mažiulis véleményével –, hogy az adessivus kialakulásának idején az enklitikus posztpozíció „hozzánőhetett az u-tövű dativus -u végű alakjához” (144. o.). Az o-tövű névszók adessivusának eredetéről szólva a monográfia szerzője biztos abban, hogy „a főnevek egyes számú adessivusa az egyes számú dativusból és a *prei posztpozícióból alakult ki” (147. o.). Az a tény, hogy a régi írásművekben a dativusi szerkezettől független többes számú adessivusok is előfordulnak (147. o.), annak a feltevésnek az elutasításával magyarázható, hogy a többes számú adessivusi alakok a többes számú inessivusból, a pi(e) posztpozíció hozzákapcsolódásával jöttek létre (147–148. o.); a szerző szerint ugyanis ez az elmélet nem képes megmagyarázni a balti nyelvek inessivusi és adessivusi alrendszerére jellemző aszimmetriát, valamint azt, miért lett volna szükség posztpozicionális többes számú inessivus kialakítására, amikor az indoeurópai alapnyelvből örökölt, -su végű többes számú lokatívusz már rendelkezésre állt (147–148. o.). A monográfia e része a -su(m)p végű többes számú adessivus kialakulásának lehetséges feltételeit (149–150. o.) és belső indítékait is tárgyalja: annak oka, hogy a -sump végű többes számú adessivus alapjául a régi, -su végű lokatívusz szolgált, „a fonetikailag egybeeső, vagyis szinkretikus dativusi és lokatívuszi alakok használata volt az egyes számú inessivusi és

¹ Vö. Előszavában: „a névmások szintén névszók, egyszersmind más névszók (főnevek, melléknevek, számnevek) helyettesítői. Az idők során a hímnemű személyes névmások hatással voltak más névszók ragozására” (9. o.). Mivel azonban a szöveg egyes helyein elmarad a megkülönböztető névmás genitivusi alakja, az a benyomás támadhat, hogy a névmás nem tartozik a névszók osztályába; vö.: „a nemű névmások és névszók [...] az inessivus is használatos” (141. o.); „az állapotigékkel [...] mind a nemű névmások adessivusa, mind a névszóké [...] az inessivus szinonimája” (142. o.).

204 |

RECENZIJOS

„adesyvinėse konstrukcijose” (151–152. o.). Rosino szerint ezt a választást a „ragvégződési morfok egységesítésének természetes folyamataként” lehet megnevezni (152. o.).

A Daukša szövegei névmásainak szemantikáját és morfológiáját leíró fő részben (§1–45) az olvasó rövid bevezetőt talál A névmások viszonyai címmel (10. o.), valamint a Daukša-szövegek névmásainak leltárát, amelyet megjegyzések kísérnek; ezek pontonként tárgyalják azt a problémát, hogy a tūlas szó miért nem került be a névmási leltárba. E rész további alfejezeteiben a Daukša-szövegek névmásainak leírása feltárja a szerző korábban kidolgozott névmásosztályozási rendszerét, amely szerint a névmások hat osztályba sorolhatók: személyesek (participiálisak, nem participiálisak, visszahatók) (§4–10); birtokosak (§11); mutatók (melléknévi, főnévi konkrét, abszolút és minőségi demonstratívumok, közvetett rámutató névmások, a mutató névmások kettős száma) (§12–22); elkülönítők (§23–24); nyomatékosítók (§26–27); valamint kognitív névmások (kérdő, egzisztenciális, határozatlan, határozott, általános, kölcsönös, tagadó és vonatkozó) (§28–44). A kutatás összegzése a A Daukša-szövegek névmásainak differenciális jegyei és szemantikai struktúrája című részben található (§45). Aszerint, hogy a főnévi csoportban milyen pozíciót foglalhatnak el, a szerző a Daukša-szövegek névmásait (a mai litván nyelv névmásaihoz hasonlóan, vö. Rosinas 1996: 144) két osztályba sorolja: „főnévi névmásokra, amelyek kizárólag főnévi pozícióban használatosak, és melléknévi névmásokra, amelyek főnévi és melléknévi pozícióban egyaránt használatosak” (132. o.). A vizsgált Daukša-szövegek névmási struktúráját olyan differenciális jegypárok írják le, amelyek a Daukša-szövegek névmásainak szintagmatikus és paradigmatikus viszonyait vizsgálva rajzolódtak ki. A Daukša-szövegek névmásainak leírására tizenhét ilyen pár szolgál² (132–134. o.). E jegyek komplexuma alapján a névmások a mátrixban szerepelnek (133. o.), míg a szemantikai osztályozás és a rendszerszerű viszonyok hierarchiája a kiemelt 17 differenciális jegy alapján a A névmások azonosításának dendrogramjában tükröződik (134–135. o.).

Rosinas névmásosztályozása már szilárdan meggyökeresedett a litván nyelvtudományban, és nehéz volna megkerülnie vagy elhallgatnia annak, aki a névmások osztályozásának vagy leírásának problémáival foglalkozik. A monográfia a szerző korábbi munkáinak összefüggésében úgy értékelhető, mint a korábban kidolgozott rendszer alkalmazása a régi írások névmásainak leírására. Ezért e recenzió is a régi írások vizsgálataként tekint a monográfiára.

A Daukša-szövegek névmásainak szemantikáját leírva (lásd a tartalomjegyzéket, §1–45) a szerző azt a módszertant alkalmazza, amellyel a névmások struktúráját és paradigmáit már első monográfiájában, a A litván köznyelv névmásainak szemantikai struktúrája (1984) című munkában elemezte, majd a későbbi A balti nyelvek névmásai (1988a: §12–79) és A litván köznyelv névmásai (1996: §12–71) című monográfiáiban továbbfejlesztette. A könyv Előszavában a szerző emlékeztet arra, hogy az ismétlések elkerülése érdekében a monográfia nem tárgyalja a bonyolultabb elméleti kérdéseket, és az 1996-os monográfia használatát javasolja, amelyben az elméleti kérdések részletesebb magyarázatot kapnak (8. o.). A könyvbe azonban néha régóta bizonyított tételek is bekerülnek. Például a kilenc sorban elférő A Daukša-szövegek névmásainak leltárát (10–11. o.) három oldalon át húzódó (11–14. o.) Megjegyzések kísérik; ezek teljes egészében újraközlik a „A tūlas, –à státusáról és eredetéről” című rövid tanulmányt (Rosinas 1986: 30–33), négy hivatkozást is adva rá, noha csupán az utolsó kettő tartalmaz némi kiegészítést.

²A mai litván nyelv névmásrendszerének leírásakor a szerző kezdetben 20 differenciális jegypárt különített el (Rosinas 1984: 115; 1988a: 146–148), később pedig 19 párra csökkentette ezek számát (vö. Rosinas 1996: 145–147): az olyan névmási szerkezeteket, mint az „egyik a másiknak”, ebben a monográfiában csak a kölcsönös/nem kölcsönös jegypárral írja le, elhagyva a nem differenciáló/differenciáló jegyekkel való jellemzést. Ugyancsak elhagyta az olyan differenciális jegyeket, mint a sokaság/nem sokaság és a választható/nem választható, amelyekre a mai litván nyelv olyan névmásainak leírásakor volt szükség, mint a kas és a daug kas („valaki” és „sokan”); a keletas és a visi, visa, abu („néhány” és „mind, mindkettő”); a kiekvienas és a bet kuris („mindenki” és „bárki”) (Rosinas 1996: 146–147).

RECENZIJOS

205

…információt, amely ugyan bőséges, ám e könyv szempontjából korántsem szükséges. Mintha újra be akarná bizonyítani, hogy a tūlas szó „sohasem volt névmás” (14. o.). A monográfia összefüggésében komolytalannak tűnik az 1987-ben, néhány tanuló- és diákcsoporttal végzett pszicholingvisztikai kísérlettel való újbóli érvelési kísérlet (lásd 11–12. o.). Említi, hogy Jaunius és Skardžius a tūlas szót melléknévnek tartotta (12. o.), azt azonban nem említi, hogy Palionis a DK Szóalakmutatójában is adj. megjelöléssel közli a tūlas szót (vagyis adjectivum, melléknév) (Palionis 1995: 737). A rövid tanulmány teljes terjedelmű újraközlése úgy hat, mintha a szerző mennyiségileg próbálná ellensúlyozni a védelmezett állítással kapcsolatos kétségeit, amelyek a Daukša-szövegek tūlas használati sajátosságainak vizsgálatakor merültek fel, például: „bizonyos szövegkörnyezetekben a tūlas felveheti a »nem egy« vagy »néhány« jelentést, és közel kerülhet a viszonylagos bőséget kifejező egzisztenciális névmásokhoz […]”; „Aligha indokolt e két, szűkített jelentésben használt tūlas előfordulás³ alapján ezt a szót a névmások közé sorolni. Ezt még az egyszer előforduló, névmási mondatban szereplő tūlas su kuris korreláció sem indokolná […] DP 574.” (13. o.).

A hatalmas mennyiségű anyag kiválogatását és áttekintését igénylő munkát a Előszó szerényen úgy jellemzi, mint „kísérletet a Daukša-szövegek nyelvi rendszerleírásának hiányosságát pótolni” (8. o.), megjegyezve, hogy „mindmáig nem rendelkezünk (Pranas Skardžius »Daukša akcentológiája« című munkáját kivéve) olyan szinkrón nyelvleírásokkal a Daukša-szövegekről, amelyek lehetővé tennék nyelvük rendszerszerű képének kialakítását” (8. o.). A szerző ugyan nem részletezi, mi szükséges a rendszerszerű kutatáshoz, a monográfiát olvasva azonban nyilvánvaló, hogy egyetért a Skardžius említett művében kifejtett és alkalmazott rendszerleírási elvekkel⁴, hiszen a monográfia mindössze néhány alkalommal közli a Daukša- és Ledesma-katekizmusok megfelelő részeit (65., 66., 105., 115., 140. o.;..?), Wujek Postillájának szövegrészleteivel való összevetés pedig egyáltalán nem szerepel. A lengyel megfelelők megerősítenék azokat a következtetéseket, amelyek a tárgyalt szerkezeteknél az eredeti szöveg hatásának meglétéről vagy hiányáról szólnak. Például az adessivus és az allativus funkcióváltozásainak tárgyalásakor az állítás szerint „az említett változások nem idegen hatásra következtek be […]” (139. o.); a Daukša- és Ledesma-katekizmusok összevetett példáira támaszkodva azonban ennek éppen az ellenkezője állítható, vö.: „A Daukša-szövegek allativushasználatáról szólva óvatosan azt is állíthatnánk, hogy azt a lengyel eredeti elöljárós szerkezetei ösztönözték […] (140. o.).”

A Daukša-szövegek birtokos névmásainak használatára vonatkozó következtetésében a szerző azt állítja, hogy „amint azt a manas és tavas paradigmáihoz közölt példák mutatják, a manas, tavas birtokos névmások gyakran a lengyel eredeti mintájára, visszahatóan használatosak (lásd Rosinas, 1988, 176–179)” (37. o.). Bár nincs ok kételkedni a következtetésben, hasznos lett volna legalább néhány lengyel megfelelőt is közölni, mivel az 1988-as monográfia szintén csak a lengyel eredetik hatására vonatkozó következtetést tartalmazza (lásd Rosinas 1988a: 179), amely a „Személyes névmások I. és II. személyű alakjainak egy használati sajátossága a régi litván írások nyelvében” című tanulmányra utal; abban egyetlen példát közölnek Merkelis Petkevičius katekizmusából, az eredetivel összevetve (lásd Rosinas 1973: 168). Az eredeti szöveg megfelelői a Daukšának felrótt, helytelenül megválasztott alakokra vonatkozó bírálatok mellől is hiányoznak. Például a 122. oldalon az áll, hogy „a Daukša-szövegekben előforduló tas vagy bis névmás alakjainak kuris vonatkozó névmási alakokkal való helyettesítése nem tekinthető helyesnek”, továbbá hogy „a kuris alakok ilyen helytelen használatára a Daukša-szövegekben további példák is vannak”. Azt azonban nem említi, hogy az idézett mondatokban a Kureis žôdžeis (DP 10) fordítása a Ktoremi słowy, o kuriųsia daiktųsia (DP 582₁₆) szövegből való…

³Nem két példáról van szó – a szerző maga háromnál is többet sorol fel: „[…] DP 265₃₄; […] DP 257_34–35; […] DP 257₂₆ és így tovább” (13. o.), hanem arról a két jelentésről, amelyben a tūlas használatos: 1) „nem egy”; 2) „néhány”.

⁴Skardžius szerint „a teljesség vizsgálatához […] a teljes vizsgált anyagot kell felhasználni […]” (idézi Skardžius 1999: 49); fontos figyelembe venni az autentikus nyelvi adatokat, de a vizsgált Daukša-nyelvi példákat nem szükséges statisztikailag nyilvántartásba venni (Skardžius 1999: 49–50). Az egyértelműség és a könnyebb tájékozódás érdekében célszerű néhány szó lengyel jelentését is megadni (Skardžius 1999: 42).

206 |

RECENZIJOS

których rzeszach. A lengyel megfelelőket és a szövegek sajátosságait figyelmen kívül hagyva (102. o.) a fordításról a következő következtetéseket fogalmazza meg: „Daukša az abų névmás alakjait olykor nem egészen szerencsésen a mutató névmás tú du alakjaival helyettesíti, holott ezt a szöveg logikája nem követeli meg, vö.: Tárė iam Jefus. Milėfsi Wieppati Diewą táwa išg wifsós Birdies tawós / ir išg wifsós dúbios tawós / ir išg wifso húmo tawo / ir išg wifsų flitų tawí. Tataig yra didžeufes ir pirmiaufias prifjakimas. O antras patogus yra tam. Milėfsi ártimą táwą kaip fawę páti. Túfe dwieiuſę⁷ (=abieiùse) prifjakimúfe vſſwiro wifsas žókonas ir Pránabái.₅“ (102. o.). Wujeko szövegével („Ná tych dwu⁸ przykazániach záwiſnat wſzytek zakon“) összevetve látható, hogy Daukša az eredetihez tartotta magát, és lehetséges, hogy ezt teológiai okokból is kötelességének érezte, mert a számnévvel egyeztetett mutató névmási forma olyan, mint egy cím, amely megjelöli, hogy Isten parancsolatai közül melyikről van szó, illetve melyeket foglalják össze, vö.: O kurį yrą bítie/ kurie bilo idant’ Wieppatis Chriſtus lieptų nepatogus dáiktus? Nejſąg iei anie ž́mones ſenamé žókone turėdami teip ſjukus/ ir bgkáičių prifjakimu ir ceremonijų nūg Diewo/ ir ne turėdami tos pábaltos/ kure mes nu turim žókone nauiaimeimė/ galėto vienók’ ippildit’ wiffus anus prifjakimus. O kaipóg mes krikbčionis pildit’ ju ne turime/ kurie tiektaí wieną prifjakimą turime / tatai yra/ Milek’.“ DP 463_34,39; Kamėg vyžrakinás / tóji dėkintis prifjakimu? Diewaté prifjakimu ape meilę / tai eft túje: milek Wießpaty Diewą qnt’ wiffo / o ártimq kaip páty fawę/ drin’ Wießpaties Diewo. Trumpai ſakanti/ wiffas žókonas Diewo vyžrakinás ſaldžeufemę prifjakimę meites DK 88_5–16

Mivel a szöveget nem vetik össze az eredetivel, a vizsgált szerkezet jelentését olykor felületesen állapítják meg. Például az abszolút demonstratívum prieg tam használatának leírásában az áll: „A «ráadásul» jelentés Daukša szövegeiben [...] a prieg tam szókapcsolattal fordul elő” (137. o.), noha nehéz elhinni, hogy a DP 73₄₀ megadott példájában az állítmányt a budamas + prieg tam állapotige fejezi ki, amely nem térbeli viszonyok kifejezésére, hanem a szerző által tulajdonított „ráadásul” jelentésben használható (ez rendszerint csak akkor jelenik meg, ha a prieg tam szókapcsolatot a przy tym kifejezésből fordítják, például prieg tam DP 299₂₂, vagy a owβem szóból, például prieg tam DP 22₆). Vö. a megadott mondat eredetijével: Nes išdas intikeio iog Wießpatis budamas prieg tam galėjo ij pašweikint (DP 73₄₀) (Bo Jud uwierzył że Pan bedoc obecnym/ mogł go uzdrowić), valamint a közvetlen szövegkörnyezettel: (Žydą palietium/ o pahoni žodžiu paſweikino DP 74₇).

Lehetséges, hogy a szerző, tudva, hogy Jonas Palionis professzor Daukša és Wujek posztilláinak összehasonlító kiadásán dolgozik⁹, abból indult ki, hogy az olvasó maga is könnyen össze tudja majd vetni a szövegeket-

⁵A szóban forgó esetben Túfe dwieiuſę nem az egyalakú (az egyalakú kettős számú alakokról lásd a 103. oldalt) mutató névmás tú du lokatívuszi alakja, és nem is a mutató névmás kettős számú alakjának esete (vö. 57–60), hanem két különálló szó, amelyek közül csak az első mutató névmás; vö. Daukša szövegében a mutató névmások megszámlálható használatát a konkrét imaszámot jelölő számnevekkel: M. O kitől kérünk más szükséges dolgokat? Mo. Az öt másik kérésben, amelyek ezt a kettőt követik DK 53 (M. A drugich rzeczy potrzebnych kiedy prosimy? V. W drugich pięciu prośbach. LK 33_9–11); „Mit kérünk Istentől ebben a hét imában? DK 51_8–9 (Czegoj prosziemy w tych siedmi prośbach / które já tym idą? LK 32_7–8). Megjegyzendő, hogy maga a szerző sem közli a mutató névmás kettős számú tuodu inesszívuszi alakját, amikor a monográfia 59–60. oldalán a mutató névmások kettős számú paradigmáit tárgyalja. A névmások kettős számáról lásd még Rosinas (1995: 51–53), valamint vesd össze: „A kettős számú genitívusznak és lokatívusznak nincsenek külön alakjai a litván nyelvben” (Zinkevičius 1980: 182); a mai nyelv kettős számú lokatívuszi alakjai: tuódviese, tiédviese (Andronov 1999: 155). Sem Ambrazas és szerk. (1994: 280) nem közöl a névmások kettős számú tuodu, tiedvi alakjának lokatívuszi formáit.

⁶DP 342₁₂, ahol ez áll: sihų – J. P.

⁷DP 342₁₄, ahol ez áll: dwieiuſę – J. P.

⁸A régebbi (a 16. századtól meghonosodó újabb dwuch, dwoch, dwóch alaknál korábbi) közös genitívuszi és lokatívuszi alakot, a dwu < *dvojų alakot használják (Klemensiewicz et al. 1955: 339).

⁹A Mikalojaus Daukšos 1599 metų Postilė ir jos šaltiniai című könyvről lásd Karaciejus (2001: 187–201), Judžentis (2001: 213–214).

RECENZIJOS

207

összevetni a Daukšos által közölt Postilės szövegrészleteket lengyel megfelelőikkel. A monográfia nem említi¹⁰ Czesław Kudzinowski „Indeks – Słownik do „Daukšos Postilė” című munkáját sem, amely lehetővé teszi, hogy gyorsan megtekintsük nemcsak a kérdéses szó lehetséges lengyel megfelelőit¹¹, hanem magának a szónak az előforduló alakjait és lelőhelyeit is¹², ezek alapján pedig a használat gyakoriságát is megállapíthassuk. A recenzált monográfia nem konkretizálja a névmások Daukša szövegeiben való használatának mennyiségi viszonyait, hanem csak összefoglaló megfogalmazásokkal jellemzi, például: „és mások” (107., 137., 138. o.); „néha” (102. o.); „alkalmanként használatosak” (99. o.); „egyáltalán nem használatosak” (14. o.); „leggyakrabban használatos” (117. o.). Ezért furcsának tűnik az a megjegyzés, amely nem Daukša szövegeiben részletezi az alakhasználatot: „Például Vilentas „Enchiridion”-jában a 23 többes számú inessivusi alak közül 17 -su végződésű, és csak 6 -sa végződésű” (148. o.).

Bár a Daukša-szövegek névmási leltárának azonosítása a monográfia egyik célja (lásd 8. o.), a névmások fő jegyzékét (10–11. o.) a monográfia magyarázat nélkül közli, így az olvasónak kell korrigálnia azt az első benyomást, hogy a jegyzékben a Daukša-szövegek névmásai a grafikus írásmód figyelembevételével, az alapformák ábécérendbe sorolásával szerepelnek, a különböző jelentéscsoportokba tartozó névmásokat pontosvesszők, a párhuzamos alakokat vagy a paradigma bizonyos tagjait (például a birtokos jelzői genitivusi alakokat) pedig vesszők választják el. Ezen elvek egyikét sem követik következetesen, és mivel mutató sincs, annak ellenőrzéséhez, hogy egy alak helyesen van-e leírva, alaposabban át kell lapozni a könyvet, mert:

– a grafikus írásmód megválasztásának indokai néha nem világosak: például a leltárban ez szerepel: „ābeia, abeias; ābeietas” (10. o.), a 106. oldalon viszont az abeia főnévi használatú alakját mutatja be, példákat közöl, és tárgyalja a grafikus változatokat, köztük azonban nincs a leltárban szereplő ābeia alakjával azonos. A szinoptikus táblázatban (132. o.) és a mátrixban (133. o.) szintén abeia szerepel;

– az ábécérendi elvet nem követik következetesen: a leltárban pontosvesszővel elválasztva „fawo; fawęs” szerepel, holott fordítva kellene lennie: „fawęs; fawo”; vö. a „Visszaható névmások” című fejezet genitivusi változataival: előbb „Jawė, Jawę, Jawęs, Jawes, Jawis” (24. o.), majd „fawo, sáwo, Jawô” (25. o.);

– a rekonstrukciós jelet nem következetesen teszik azok elé a névmások elé, amelyek nominativusi alakja nem adatolt Daukša szövegeiben: például a nēkas névmás csillag nélkül szerepel a jegyzékben (10. o.), a szinoptikus táblázatban (132. o.) és a szöveg 96. oldalán, jóllehet a 97. oldalon ez áll: „Daukša néha a kas helyett a fordításból átvett *nēkas alakot használja a Postilėben, amelynek jelentése ugyanaz: »valaki«. És fordítva: a jegyzékben „*keletas; *keli” szerepel (10. o.), a 98. oldalon pedig a nem összetett keli, keletas határozatlan névmásokat tárgyalja. Rekonstrukciós jel nélkül ezek a névmások szerepelnek a szinoptikus névmási táblázatban (132. o.) és a mátrixban (133. o.);

– a jegyzék csak a nemű névmások hímnemű alakjait közli, például „iis, ijffai” (10. o.), a szinoptikus táblázatban (132. o.) és a mátrixban (133. o.) azonban ezt a megkülönböztetést találjuk: iis; ii_i. A szövegben sincs egységesítve a hím- és nőnemű névmások (például patis, -i; bitas, -a; kokis, -i/-ia; tokis, -i/-ia; tas, -a) bemutatása – egy vagy két külön névmásról van-e szó, vö.: „Ilyen

¹⁰ Ezt a DP nyelvkutatóinak kézikönyvét nem vették fel sem az irodalomjegyzékbe, sem a forrásjegyzékbe, jóllehet Palionis szerkesztette a DK szóalakjainak mutatóját (Palionis 1995: 627–748), és a szerző azt nem hagyta figyelmen kívül, hanem megjegyzéseket fűzött hozzá (például 140. o.). Kudzinowski munkájához is lehetett volna kiegészítéseket vagy megjegyzéseket fűzni.

¹¹ Kudzinowski ezeket Wujek 1596-os kis postillakiadásából vette. Daukša Postilės eredetijéről Urbutis (1978: 84) és Palionis (2000: 17–21) eltérő véleményen van.

¹² Például a monográfia 79. oldalán a kito mėto szerkezet tárgyalásakor idézett DP-mondat koordináták nélkül szerepel, de az olvasó ezeket könnyen megállapíthatja Kudzinowski indexének segítségével: DP 318₄₅–₄₆.

208 |

RECENZIJOS

A névmás jelentése: saját maga, maga. Különféle főnévi és melléknévi szavakkal alkotott kapcsolatokba lép [...]” (86. o.), „A névmás patis, -i kapcsolatokat alkot [...]” (87. o.), „A névmások patis, -i ezekben a szerkezetekben hangsúlyozzák [...]” (86. o.), „A névmások patis, -i paradigmáit [...]” (87. o.);

– a leltárban nem szerepel minden névmás (nem mindegyik alapalakja), például a kijelölt egzisztenciális névmások közül nem mutatja be a *tiekas alakot; vö. a szövegben: „A meghatározatlan mennyiségű elemet a *tiekas névmás is kifejezi, amelynek alakjai időnként előfordulnak Daukša szövegeiben, és a kijelölt egzisztenciális névmások közé sorolandó [...]” (99. o.). A szövegben felsorolt melléknévi, határozatlan névmások közül („vienas, kuris, kokis, kokai, nekūris, nėkokis, kažkokis, kuris nor(int), koksai nor(int)” (97. o.) kimaradt az összetett koksai nor(int)¹³. Az ilyen kihagyásokat egy mutató segítségével lehetne figyelmen kívül hagyni. Szükségessége azért is nyilvánvaló, mert a táblázatokban és a dendrogramban „helyhiány miatt” (135. o.) az egyes alosztályokat csak egy-egy képviselőjük szemlélteti, az alosztályok leírásaiban pedig ugyanazt a névmást több helyen is tárgyalhatják, mivel ezt kívánja meg a szemantikai osztályozás. Például a személyes visszaható névmásként használt fawo (25. o.) és a birtokos névmásként használt fawo (csak a 33. oldalon szerepel, „lásd a visszaható névmások paradigmáját” utalással) grafikai alakja azonos; a névmások kettős számának leírása két részre oszlik: a mutató névmások kettős számát „A névmások kettős számának használata” című fejezet tárgyalja (57–60. o.), míg „a balti alapnyelvből örökölt egyszavas kettős számú alakokat” (103. o.) az „Általános névmások” című fejezet veszi sorra; hasonlóképpen tárgyalja a niekas névmást is: a Tagadó névmások című fejezetben (113–114. o.), valamint a Megkülönböztető névmások című fejezetben a niekas kitas szerkezet tagjaként (80–81. o.));

– a leltárjegyzékben korrektúrahibák maradtak, például a rejtélyes ne kioks névmás (10. o.), amelyet a szövegben maga a szerző sem tárgyal. Korrektúrahibának tekinthető a személyes, egyes számú enklitikus névmások alakjainak eltérő feltüntetése is: mi, ti közül az mi a többes számú enklitikus névmás, a mes jelentésmezőjében szerepel, mert vessző választja el: „mes, mūjū, mi” (10. o.), az ti enklitikus alak viszont teljesen önálló névmásként, pontosvesszőkkel elkülönítve szerepel: „tawas; ti; tokis, toks, tokfai; tu, tawęs, tawo” (11. o.). A monográfia szövegében ezeket az alakokat a személyes, egyes számú enklitikus névmások fejezetében írja le: „A már tárgyalt aš és tu névmások nem közvetlen eseteinek ortotonikus alakjain kívül enklitikus alakok is előfordulnak [...]. Daukša Postillájában [...] az enklitikus alakok szintén a második helyet foglalják el egy névmás, ige vagy elöljáró után, és részes, illetve tárgyeseti jelentésük van” (16. o.). Itt hiányzik a Daukša eredeti megfelelőivel való összevetés is, mivel a Daukša Postillájában előforduló enklitikus személyes névmási alakok ritkák (Kudzinskio indexe 14-et sorol fel); kiválasztásukat bizonyos lengyel igék¹⁴ és a datívuszi enklitikák¹⁵ mi, ci < ti, illetve rövidített változataik kapcsolatai is befolyásolhatták, vö.: Atfakijūt (Odpowiemi) 478₈; likjūt arba rodiūt (radzeć) 514₁₁; parōdiūt (Pokažeć) 200₂₁; patirōdiū (okažeć) 250₂₉; rōdiūt (radzeć) 165₂₈; teikūt (radzeć) 248₅₁; teikūt (radzeć) 170₃₃; Tepataiminĭ (Niechći okaże [...] oblicże) 258₂₂; kuriūmi dawėi (ktroreś mi dał) 154₁₀; Pamirōdik (Vkaż mi) 84₂₃; Parōdikim (Vkaż mi) 64₃₄; pritajkim’ (dopuść mi) 512₈; Temi tāmpti (Niech mi Jle) 602₂₂. A közlés módja miatt is: bár az enklitikus alakok a szerkezet részei, és kizárólag enklitikus pozícióban használatosak, a leltárban való rögzítésük ezt nem tükrözi (ahogyan ez részben a Következtetések fejezetben is látható, vö.: „Az ortotonikus alakok mellett [...] Daukša néha enklitikus alakokat is használ: mi, ti (-m, -t) [...]” (155. o.)). Daukša idézésekor a szövegben arra sem fordít figyelmet,

¹³ A lejegyzett fs betűkapcsolat nem jellemző Daukša szövegeire (a ſs változat a szokásos).

¹⁴ A Daukša számára nehézséget okozta a megfelelő radzeć-megfelelő megtalálása; erre utalnak az egymás mellett közölt szinonimák: likjūt arba rodiūt DP 514₁₁.

¹⁵ Vö.: „az mi, ti enklitikus névmások alakjai más nyelvek névmásainak datívuszával is megfelelnek (vö. az ószláv mi, ti [...])” (Ambrazas 1979: 119).

RECENZIJOS

209

hogy a Postillában a megrövidült enklitikus alakokat legtöbbször (a teikiūt DP 248₅₁, DP 64₃₄ kivételével) különleges jelekkel is jelölik (t’ vagy t; m’), például: „Atsakifjū́t [...] DP 478₈” (17. o.) (a DP-ben így írva: Atfakifjūt).

Nem világos, mi alapján választották ki a leltárba az egyes névmások írásváltozatait, és a monográfia milyen pontossággal kívánja visszaadni Daukša szövegeinek példáit, noha a szerző időnként tárgyalja Daukša szövegeinek egyes helyesírási sajátosságait és grafikai megjelenítését (például: „a wirefnė¹⁶ írásmód wirefnem-ként olvasandó. Ez az abreviatúra egyik eszköze [...]” (79. o.); a 18. oldalon a męs, ius... írásmódok értelmezéséről és arról olvashatunk, hogy ezek alapmodelleket jelölnek-e). Daukša szövegei idézésének bizonyos szabályszerűségei könnyen kikövetkeztethetők a monográfiából; például nemcsak a már említett t’; t; m’, hanem más különleges írásjeleket is figyelmen kívül hagy, például: ṗ; ġ; ṙ (például a 13. oldalon: wienįtefp (wienįtefp helyett) DP 276₅₄; 137. o.: prieg tam’ (helyesen prieg tam’) DP 73₄₀; 92. o., DP 9₆: Kuriū (Kuriū)) stb. Gyakran maradnak ki, kerülnek be vagy cserélődnek fel betűk, például: 41. o.: kanceliarioi, vö.: kancelliaroi DP 10₂₆; 16–17. o.: „Įdant išpilditus žodžei kuriūs bitolo / iog kuriūmi dawei ne pražudžieu ne wieno iż jų DP 154₁₀–₁₁” (vö.: Įdant išpilditus žodžei kuriūs bitolo / iog kuriūmi dawei ne pražudžieu ne wieno iż’ jų); 122. o.: o per wārį ir getężi gatibe įbmānos / kuriūja daiktūfja vżgul’ wijśā garbę pasaulo DP 582₁₄–₁₇ (vö.: o per wārį ir getężi gatibe įbmānos / kuriūfja daiktūfja vżgul’ wijśā garbė pasaulo); 97. o.: Būwog wel iūje kàżkokis kitas apreißkimas ijemus vżgulis (vö. DP 250₁: Būwog wel iūse kàżkokis kitas apreißkimas ijemus vżgulis). Időnként egy egész szót, sőt magát a névmást is hibásan írja át, például: „A Daukša szövegeiben mindkét lexikai változatként használt névmás: abeias [...]: Ant galo abeias pafikłonioiimas ir DangibKas ir śmónibKas / draugią yra fude-ty DP 536₄₂” (102. o.). Vö., a DP-ben így áll: Ant galo abeies pafikłonioiimas ir DiéwibKas ir śmónibKas / draugią yra fudečių; 13. o.: per akis sau būtų fugrįžę wienįtefp, vö.: per akis iaubutu fugrįžę wienįtefp DP 276₅₄; a DP 1926-os kiadásában nehezen olvasható hímnemű, egyes számú inesszívusz abieioiė DP 141₅₁ alakot a szerző abieieė-ként fejti meg (103. o.), vö. Kudzinowski (1977₁: 1) által közölt abieioiė alakkal. Előfordul, hogy nem létező szót ír be (például a 102. o.-on: Ko padarit ir negal ieig ābeietas nebūs wienos ir tiejos wieros. Nes téwas tęss ant Jawos wieros / O motina wel ant Jawos; a DP-ben így szerepel: Ko padarit negal ieig ābeietas nebūs wienos ir tiejos wieros. Nęś téwas tęss ant Jawos wieros / O motina wel ant Jawos DP 70₃₉–₄₀), vagy kihagy egy meglévő szót (például a 97. o.-on: pradėio nauius mókłus nè kokfai Thamoßius Muncérus DP 204₂₆, vö. a DP-ben: pradėio nauius mókłus sęt nė kokfui Thamoßius Muncérus). Daukša szövegeinek átdolgozott változatait sem egységes módon közli: egyes helyeken csillaggal jelöli őket, például a 117. o.-on: „szintaktikailag hibás lenne a *ne wieną preizūfį fūmėrties ne randū iamė mondat”, másutt csak nyíllal, hol régies, hol mai betűkkel, például a Daukša szövegeire jellemző írásmóddal közölt átdolgozás, amely megismétli az előző mondat egy részét, és azt mutatja, hogy a kas pozitív általános névmássá válhat: „Kas cżė nęregi / kaip ełt tikri żodżai Wießpaties DP 22₃₁–₃₂ → Wijfi cżė regi” (93. o.), mintha valóban Daukša Postillájából származna.

A szerző a névmásokat a leltárban, a táblázatokban és a szövegben bemutatva kerülte a mai nyelvre jellemző írásmódot. Időnként azonban Daukša szövegeinek névmáshasználatát a mai nyelv kodifikációs szabványai szerint ítéli meg. Egyes inesszívuszi alakok használata fordításként kerül bemutatásra-

¹⁶ Čia vėl kartojama straipsnyje „Nepastebėta M. Daukšos rašybos ypatybė“ (Rosinas 1994: 83–84) padaryta klaida: „Iki šiol, rodos, nepastebėta, kad tokia abreviatūra būtų buvusi vartojama latvių ir lietuvių senuosiuose raštuose. [...] Brūkšneliu nosinės raidės abreviatūra kartais reiškiama ir M. Daukšos postilės tekste“ (ten pat, p. 83). Bet nurodyti DP rašmenys Kudzिनowskio indekse pateikiami su cirkumflekso (ū, ī) ženklu (plg. Kudzिनowski 1977 II: 30: pakłidelūp 436₂₇; p. 240 giwętūbime 568₃₃). Dar plg. Rosinas (1995: 28).

210 |

RECENZIJOS

régi, pl.: az inessivusról tamę azt mondják, hogy „A szóban forgó inessivus abszolút demonstratív jelentésben való használata nem más, mint a lengyel nyelv megfelelő szerkezetének közvetlen tükörfordítása [...]” (65. o.). Az absztrakt főnevek inessivusát is értékeli, vö.: „A helyet (vagy helyeket) inessivusszal kameg vagy allativusszal kanag szokás megjelölni; a válaszok rendszerint a litván nyelvre jellemző konkrét helyjelölő főnevekkel adhatók meg [...] Daukša szövegeiben azonban előfordul, hogy az inessivusszal kameg a helyet (vagy helyeket) a litván nyelvre nem jellemző absztrakt főnevekkel jelölik [...]” (92. o.). Rosinas a lengyelből vett betű szerinti fordításként mutatja be a közösséget jelölő névmás inessivusát is, wiffame, és ehhez hozzáfűzi, hogy „Az abszolút általánosságot kifejező névmás inessivusa, amely helyek halmazát jelöli, idegen a litván nyelvtől” (105. o.), valamint hogy „Az összes többi esetforma szabályos, és ma is használatban van” (105. o.). A szerző a tagadó névmásokról szólva hangsúlyozza, hogy megőrizték archaikus sajátosságaikat (113. o.), és hogy „Daukša szövegeinek összes tagadó névmása közül az archaikus használat a niekas névmást különbözteti meg” (113. o.), de nem említi a tagadó névmás niekas inessivusának a mai litván nyelvben szokatlan használatát (igaz, a monográfia nem közli Daukša szövegeinek niekas névmási paradigmáját), amelyet korábbi munkáiban többször is hangsúlyozott: „A szövegösszefüggések azt mutatják, hogy a niekas névmásnak nincs lokatívuszi esete” (Rosinas 1984: 107); „A szövegösszefüggésekből látható, hogy sem a lett nekas, sem a litván niekas névmásnak nincs lokatívuszi esete” (Rosinas 1988a: 136); „A szövegösszefüggésekből látható, hogy a niekas névmásnak nincs lokatívuszi esete” (Rosinas 1996: 136). Bár Daukša Katekizme című művében nincs meg a niekas névmás inessivusa, a Postilėje című műben a tagadó niekas névmás inessivusa, amely Wujek Postiléjének ni w czym¹⁷ alakjából van lefordítva, négyszer fordul elő (lásd Kudzinowski 1977: 505):

De ha Szentlélek nem is kevésbé senkinek/, így azt a helyére javasolja tenni DP 216, (ni w czym mnieby); Weluokai senkinek sem nyújt segítséget DP 109 (Cžártowi ni w czym nie przyzwaytay); János kiáltása sem volna senkinek / különösen Krisztustól DP 23 (ni w czym rožny); azt kell megérteni, hogy ne siessünk egyetlen dolgot sem előnyben részesíteni, mint ahogy ő sem senkinek nem kedvez DP 109 (ni w czym nem hallgatunk).

A könyvben szerkesztési hibák is maradtak, pl.: „Az inessivus pozíciójában használt inessivus tamę az instrumentalis vagy más esetek helyett” (65. o.), „az o-tövű lokatívusz lokatívusza *-ei végződéssel” (146. o.), „a tarti, byloti, kalbėti ’mondani, szólni, beszélni’ ige dativusszal és allativusszal használatos” (23. o.), „A Jāwi forma DK 210₁₆ inessivusnak való besorolása helytelen¹⁹ (lásd DK 720); itt dativusi funkciót tölt be” (140. o.). A 11. oldali lábjegyzet: „Az említett szótárakban a tūlas szót nem tekintik névmásnak – nincs mellette a névmást jelölő rövidítés” a kétértelműen megfogalmazott mondathoz tartozhatna: „A főnévi és melléknévi pozícióban használt tūlas, -a szó, amelynek jelentése „gyakori, nem egy, sok mindenki” (lásd DLKŽ, 1972, 867), „gyakori, nem egy” (DLKŽ, 1993, 861), hagyományosan névmásnak számít.” Ugyanazon név írásmódja nincs egységesítve: „már csak két kétségtelen kiadványa maradt fenn – Jokūbo Ledesma Katekizmo és Jakubo Wujek Postilės fordítása” (7. o.) (vö. az eredeti írásmóddal: Przez D. Jákúbá Le-dezmá ir Przez D. JÁKVBÁ WVYKA) stb.

A ni w czym alakról lásd Klemensiewicz et al. (1955: 320, 321).

Šią formą nurodo ir Skardžius (1999: 227).

A megadott Jāwi formát nehéz dativusként értelmezni, még akkor is, ha kialakulását az eredeti szöveg hatásával magyarázzuk, vö.: Jog pigėus numirt turimė/ nėkaip įy pažęift: ir turimė fu didė fargibė / faugot wiffūs priffākimus io / bragindami iūs Jāwididžeus ant wiffū dāiktū kurie yra qnt’ to Paffāulo. (Abowiem rūcėy vmrzeć mamy niżli go obrazić: y mamy też pilnie zachować wßytko przykazánie iego / ważąc go / żeby więcey/ niżli ktoreg zecj ná świećie. LK 43₁₇). Még a mai litván nyelv szempontjából is nehéz hasonló szövegkörnyezetben lehetségesnek elfogadni a branginti sau ’nagyra becsülni’ szókapcsolatot, pedig Daukša írásaiban az inessivus jóval gyakoribb, mint ma.

RECENZIJOS

211

Daukša szövegeinek hatalmas anyagából már a névmások kigyűjtése is nehéz munka, nem is beszélve e főnévi osztály sajátos rendszerként való leírásáról. A szerző nem elégedett meg Daukša szövegei névmásainak osztályozásával, sajátosságaik elkülönítésével és alosztályok szerinti leírásával. E szövegek névmásainak szintagmatikus és paradigmatikus viszonyaira irányuló vizsgálatok révén a szerző 17 differenciális jegypárt különített el, és ezek alapján leírta a névmások szemantikai oppozícióit, valamint minden egyes névmás jelentését mint differenciális jegyek összességét. Ez határozta meg az adott szó helyét a vizsgált főnévi osztály rendszerében, vagy akár azt is, hogy bizonyos, a hagyományos grammatikai leírásokban rendszerint névmásnak minősített szavakat nem lehetett besorolni ebbe a rendszerbe (visoks nem egyes, hanem többes számú alakokban; koks toks, savas, tūlas). Daukša szövegeinek névmásait rendszerezve és „a posztpozicionális lokatívuszok teljes alrendszere (különösen az inessivus és az adessivus) kialakulásának” (150. o.) feltételeit értékelve a monográfia szerzője kritikai megjegyzéseket fűzött a többes számú adessivusok -sump és -samp végződésű alakjainak hagyományos magyarázatához, amely azon a feltevésen alapul, hogy a balti nyelvek többes számú inessivusa a többes számú accusativusból + *en elemből eredhetett (erről bővebben a 148. o.). Rosinas véleménye szerint „a rendszeres rövidülés következtében a többes számú inessivus és adessivus egybeesése” (156. o.) hatással lehetett a nemre utaló névmások és más névszók inessivusának és adessivusának bizonyos szövegkörnyezetekben való keveredésére, valamint e két eset egyes számú alakjaira (156. o.).

A könyv megjelenése után rögtön felkeltette a régi írások kutatóinak figyelmét, és már az első hivatkozások is megjelentek²⁰; a jövőben még sok visszhangra számíthat. A monográfia olvasói érdekes és hasznos tudnivalókat találnak, amelyek nem csupán a névmások morfológiájához és szemantikájához, valamint a régi írásokhoz, hanem a szintaxishoz és a történeti nyelvtanhoz is kapcsolódnak. A szépen kiállított (grafikus: Albertas Broga) és tudományos szempontból értékes monográfia újabb kiadást érdemel, hiszen Albertas Rosinas nagyobb példányszámban megjelent könyvei is hamar elfogytak (ennek a könyvnek a példányszáma mindössze 400). A könyv újrakiadásának előkészítésekor talán érdemes lesz figyelembe venni az itt megfogalmazott, korrektúra jellegű megjegyzések némelyikét, bár ezekre már a kiadás előkészítésén dolgozó munkatársaknak is fel kellett volna figyelniük (Rita Vinslovaitė szerkesztő, Elvyra Volkienė műszaki szerkesztő, Danguolė Baliukynienė és Stasė Urbonienė korrektorok).

FORRÁSRÖVIDÍTÉSEK

DK – KATHECHISMAS ARBA MOKSLAS KIEKWIENAM KRIKSZCZIONII PRIWALVS. PARASZITAS PER D. JAKVBA LEDESMA. Jézus Társaságának teológusa. Lengyel nyelvből litvánra fordította Daugfba Mikolaj kanonok, a szamogitiai kanonok. Wilniuéban nyomtatták az Úr születésének 1595. évében.

LK – KERESZTÉNY TANÍTÁS. Vagy katekizmus gyermekeknek. D. Jákúb Ledeżmá által. Jézus Társasága teológusának összeállítása / most pedig olaszról lengyelre fordítva. WKRÁKOWIE. (1605).

DP – Mikalojaus Daukšos 1599. évi POSZTILLA és forrásai. A kiadást előkészítette Jonas Palionis, 2000, Vilnius: Baltos lankos.

LITERATŪRA

AMBRAZAS, S. 2001: Dėl skaitvardinių būdvardžių kilmės. Acta Linguistica Lithuanica 45, 3–9.

AMBRAZAS, V. 1979: Lietuvių kalbos dalyvių istorinė sintaksė, Vilnius: Mokslas.

AMBRAZAS, V., red. 1994: Dabartinės lietuvių kalbos gramatika, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidykla.

ANDRONOV, A. V. 1999: Сопоставительная грамматика литовского и латышского языков. Словоизменение. Санкт-Петербург: Диссертация на соискание учёной степени кандидата филологических наук.

JUDŽENTIS, A. 2001: Naujų darbų apžvalga. Acta Linguistica Lithuanica 45, 207–219.

²⁰ Žr. Kavaliaunaitė (2001: 103; 104); Ambrazas S. (2001: 6); Maskuliūnas (2001: 83).

212 |

RECENZIJOS

Karaciejus, J. 2001: [Rec.] Mikalojus Daukšos 1599 metų Postilė ir jos šaltiniai, Acta Linguistica Lithuanica 45, 187–201.

Kavaliūnaitė, G. 2001: Adesyvas Chylinskio Naujojo Testamento vertime. Acta Linguistica Lithuanica 45, 93–111.

Klemensiewicz, Z., Lehr–Spławiński T., Urbańczyk, S. 1955: Gramatyka historyczna języka polskiego, Warszawa: Państwowe Wydawnictwo Naukowe.

Kudzinowski, Cz. 1977: Indeks–słownik do „Daukšos Postilė“ I (A–N), II (O–Ž), Poznań: Wydawnictwo Naukowe Uniwersytetu im. Adama Mickiewicza.

Maskuliūnas, Br. 2001 [2002]: Dėl senųjų raštų posesyvinių konstrukcijų su veiksmažodžiu priklausyti. Baltistica 36 (1), 81–85.

Palionis, J. 1995: Žodžių formų rodyklė. Mikalojaus Daukšos 1595 metų Katekizmas. Parengė Vida Jakštienė ir Jonas Palionis, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidykla, 627–748.

Palionis, J. 2000: 1599 metų POSTILĖ ir jos leidimai, Mikalojaus Daukšos 1599 metų POSTILĖ ir jos šaltiniai. Leidimą parengė Jonas Palionis, Vilnius: Baltos lankos, 13–22.

Rosinas, A. 1973: Viena asmeninių I ir II asmens įvardžių vartosenos ypatybė lietuvių senųjų raštų kalboje. Baltistica 9 (2), 161–170.

Rosinas, A. 1984: Lietuvių bendrinės kalbos įvardžių semantinė struktūra, Vilnius: LTSR aukštojo ir specialiojo vidurinio mokslo ministerija.

Rosinas, A. 1986: Dėl tūlas, -à statuso ir kilmės. Mūsų kalba 2, 30–33.

Rosinas, A. 1988a: Baltų kalbų įvardžiai, Vilnius: Mokslas.

Rosinas, A. 1988b: Dėl žodžio visoks reikšmės ir statuso. Baltistica 24 (2), 185–189.

Rosinas, A. 1991: Neigiamųjų įvardžių vartosenos ypatybės M. Daukšos postilėje. Baltistica 27 (1), 53–55.

Rosinas, A. 1994: Nepastebėta M. Daukšos rašybos ypatybė. Baltistica 27 (2), 83–84.

Rosinas, A. 1995: Baltų kalbų įvardžiai: morfologijos raida, Vilnius: Vilniaus universitetas.

Rosinas, A. 1996: Lietuvių bendrinės kalbos įvardžiai, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidykla.

Skardžius, Pr. 1999: Rinktiniai raštai 5. Sudarė ir parengė spaudai Albertas Rosinas, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas.

Urbutis, V. 1978: [Rec.] Czesław Kudzinowski. Indeks–słownik do „Daukšos Postilė“. Baltistica 14 (1), 81–85.

Zinkevičius, Z. 1980: Lietuvių kalbos istorinė gramatika I, Vilnius: Mokslas.

Jūratė Pajėdienė Lietuvių kalbos institutas P. Vileišio g. 5, 2055 Vilnius, Lietuva [email protected]

Gauta 2002 08 19