ACTA LINGUISTICA LITHUANICA

XLVII (2002), 89–102

A Ramaškonių nyelvjárás mássalhangzótövű főneveinek ragozása

Nijolė Tuomienė

Lietuvių kalbos institutas, Vilnius

A cikk a Ramaškonių (Voronovói járás, Belarusz) peremhelyzetű litván nyelvjárásának változásához és visszaszorulásához hozzájáruló fő tényezőkkel foglalkozik. Ez a déli litván nyelvjárás, amelyre erősen hatnak a szomszédos szláv nyelvek. Társadalmilag ma a belarusz nyelvjárás dominál, amely litván szubsztrátumon alakult ki. Az idősebb nemzedékek beszédében a litván nyelvjárás alapvető hangtani, morfológiai és lexikai sajátosságai változatlanul fennmaradtak, a fiatalabb nemzedékek nyelvhasználatát azonban jelentős ingadozás jellemzi. A cikk a mássalhangzótövek fejlődését mutatja be a folyamatban lévő változások példájaként. Két nemzedék ragozási paradigmáit hasonlítja össze. A változáshoz hozzájáruló tényezők között szerepel az artikulációs bázis eltolódása és az egyszerűsödésre való hajlam. Számos változat él egymás mellett, egyes esetalakokat pedig elöljárós szerkezetek váltottak fel. Az idősebb nemzedékek nyelvhasználatában érzékelhető a standard nyelv hatása.

1. BETEKINTÉS A TÉRSÉG SZOCIOLINGVISZTIKAI HELYZETÉBE

A kortárs nyelvészeti munkák a peremvidéki litván nyelvjárások iránti élénk érdeklődésről tanúskodnak. Figyelmet érdemelnek az ott folyamatosan zajló, összetett nyelvjárásközi kölcsönhatási folyamatok, valamint a nyelvjárási és nyelvi érintkezések eredményei. Olyan módszertan kidolgozására törekednek, amellyel bemutathatók a nyelvjárások változásának sajátosságai és okai, a különféle ingadozások, a kiejtés árnyalatai, valamint a fokozatos átalakulás mechanizmusa. A nagyobb litván nyelvterülettől elszigetelt, attól elszakadt, Belarusz területén található nyelvjárások jelenlegi helyzetét, változásuk és hanyatlásuk szakaszait, a külső tényezők hatását, továbbá az egyik nyelv visszaszorulásával összefüggő kérdéseket azonban mindeddig nem vizsgálták és írták le részletesebben.

A balti és szláv nyelvi kapcsolatok kutatásának feltételei szinte évről évre bonyolultabbá válnak: akadályt jelentenek az államhatárok, valamint az adatközlőkkel való munka, felkutatásuk és kiválasztásuk sajátos módszerei. A beszélt litván nyelvjárás utolsó és legjobb képviselői 60 évnél idősebbek. A nyelvtörténet szempontjából értékes tények rögzítésére évről évre kevesebb lehetőség nyílik.

A mai litván–belarusz határvidék nyelvi helyzete felismerhetetlenségig megváltozott. Fél évszázaddal ezelőtt a Dieveniškiai-félsziget¹ közvetlenül Litvánia határán fekvő

¹ Dieveniškiai környékén a litván nyelv visszanyeri presztízsét: használati területei meglehetősen gyorsan bővülnek, szemben a litván nyelv államhatáron túli helyzetével, ahol néhány elhanyagolt szigetecske alig pislákol, noha 60 évvel ezelőtt ezeken a területeken igen hasonló volt a nyelvi helyzet.

90 |

NIJOLĖ TUOMIENĖ

Benekainys és Varanavas (Grodnói terület, Varanavas járás), valamint Geranainys² (Vijõs járás) környékének egykor élő litván nyelvszigeteiről a mai kutatók híres litván és külföldi nyelvészek, folkloristák és történészek munkáiból szerezhetnek tudomást. Jelenleg Armoniškės, Varanavas és Ródūnia plébániáinak egyes litván nyelvjárásai létezésének nyomait már a helyi szláv nyelvekben kell keresni: a belarusz nyelvjárásokban sok a litván eredetű szó (lásd Grinaveckienė, Mackevič 1988: 123–131; Grinaveckienė, Mackevič 1990: 165–173; 1993: 113–133; 1997: 185–195 stb.), és fennmaradt a névalakok esetragjainak, valamint a nyelvtani nemeknek a nem szláv használata is (lásd Sudnik 1972: 19–22; Jonaitytė, Sudnik 1973: 75–77 stb.).

A vizsgált régió falvainak jelentős része a háború utáni években teljesen elveszítette az élő kapcsolatot a többi litván nyelvjárással és Litvánia kulturális életével, és meglehetősen gyorsan asszimilálódott. A litván nyelv és a litván identitás elvesztette értékét. A legidősebb lakossági nemzedék a szlávosítás fájdalmas, erőszakos folyamatát is elszenvedte. A szláv nyelvekre való tudatos áttérést³, illetve a lengyel nemzetiség választását erősen előmozdította az önvédelmi ösztön (ezenkívül a lengyel nemzetiségű emberek bizonyos kedvezményekben részesültek: nem kellett katonának menniük, elutazhattak Lengyelországba, vagyis elmenekülhettek a sztálinista terror és a kolhozok elől). A fiatalabb nemzedék a nemzeti öntudat érzésének elhalványulásával, a társadalmi kontroll (a szomszédok véleménye stb.) gyengülésével vagy akár teljes eltűnésével (bővebben lásd Gaučas 1993: 42–101) fokozatosan asszimilálódott: természetes módon először litván–szláv kétnyelvűségre tért át, később pedig már csak a szláv nyelveket használta. A Varanavas járás keleti részének legfiatalabb helyi nemzedéke körében mára teljesen megszűnt a litván identitás és a litván nyelv iránti igény.

Megjegyzendő, hogy maga a litván nyelv – bár a litvánok gyorsan elveszítették nemzeti identitásukat (a folyamatos asszimiláció három-négy nemzedék alatt megy végbe) – viszonylag lassan változott,

² A „Lietuviški tradiciniai vietovardžiai” című kiadványban (Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas, 2002) ennek a történelmi kisvárosnak a nevét kezdő hangsúllyal közlik, a helyi, Rȧmaškonyys környéki litvánok elbeszéléseiből azonban ezt a helynevet mellékhangsúllyal is feljegyezték: Geranainys.

³ Itt kissé részletesebben kellene szólni a helyieknek a belarusz nyelv irodalmi változatához való viszonyáról, valamint néhány, a nemzetiséggel kapcsolatos kérdésről. A. Vidugiris szerint a belarusz nemzeti öntudat késői kialakulása miatt a helyi lakosság korábban sem kapcsolta, és ma sem kapcsolja a belarusz nyelvet a külön nemzetiséget alkotó belaruszok nyelvéhez. Semlegesen nevezik: közönséges, helyi nyelv (ezzel a kifejezéssel illetik a vilniusi, šalčininkai és eišiškėsi járások belarusz nyelvjárását is, amely a vizsgált régió nyelvjárásához képest inkább a helyi lengyel nyelvjáráshoz hasonlít). Ezt a belarusz nyelvjárást a falusi lakosság használja a legaktívabban. A lakosság ellengyelesítésének és eloroszosításának időszakában közvetítő szerepet töltött be: a belarusz nyelv irodalmi változatát, amelyet az idősebb nemzedék nem ismer, a falvakban ma sem becsülik különösebben. Nagyobb presztízsűnek az orosz és a lengyel nyelvet tartják. A helyi lakosok túlnyomó többsége ma lengyelnek vallja magát. A lengyelek által a 19. század közepétől irányított egyház feladata nem annyira a hit, mint inkább a lengyel identitás terjesztése volt. A keleti szláv ortodoxiával szembeállítva a katolikus vallást lengyel vallásnak („polska wiara”) kezdték nevezni, a katolikusokat pedig lengyeleknek tekintették (bővebben lásd Vidugiris 1988: 21–36) (napjainkig az egy-két főre fogyatkozott, falvakban maradt őslakos litvánok nem merik visszavenni eredeti nemzetiségüket). A lengyel nyelv azonban még napjainkban sem vert szilárd gyökeret a litván etnikai területeken (bár az egyház különösen erőteljesen népszerűsíti és támogatja). A helyiek tehát tudatosan különbséget tesznek a hivatalos elnevezések, a belarusz és a belarusz nyelv, valamint a nem hivatalos gudas, gudų kalba elnevezések között. Felfogásuk szerint a belarusz nyelv megnevezés a hivatalosabb, sztenderd belarusz nyelvre vonatkozik, amely nem jellemző a környékre (a helyi közigazgatás által használt változatban sok orosz nyelvi elem található). Amikor azt mondják, hogy belaruszok, gyakran más vallású (ortodox), nem helyi személyre gondolnak. A régebbi litván elnevezés tehát a gudas – „helyi lakos, katolikus”, a gudų kalba pedig „helyi belarusz nyelvjárás”. Itt a hivatalos, a litván nyelvtudományban elfogadott hagyományos nyelvmegnevezést használjuk: belarusz. Etnonimaként a helyi lakosság által megőrzött régi elnevezés szerepel: gudas, gudai.

RAMAŠKONIŲ ŠNEKTOS DAIKTAVARDŽIŲ KAIT YBA | 91

következetesen. A litván nyelv számára kedvezőtlen, nehéz körülmények Balatnós⁴ vidékén több évszázadon át fennálltak. Ezen a kis területen, mondhatni, egykor egységes nyelvi helyzet különbözőképpen átalakult szakaszai találkoznak: a nyelv teljes kihalásától – amikor litvánul már csak néhány használati tárgy neve maradt meg az emlékezetben – egészen a kétnyelvűségig, amelyet már csak az idős lakosok őriztek meg.

Ennek ellenére a Varanavas járás keleti részének falvaiban élnek olyan litvánok⁵, akik még kiválóan beszélik anyanyelvüket, a dzūk nyelvjárást (a helyi litvánokról bővebben lásd Vaišnytė 2002: 545–556). Szinte mindannyian a legidősebb helyi lakosok; a litván mellett jól ismerik és folyékonyan, aktívan használják a vidékre jellemző többi nyelvet is: a helyi belarusz nyelvjárást (amelyet ők gūdų kalba, a más nemzetiségűek pedig prósty jazýk, prósta móva néven emlegetnek), a lengyelt és valamivel kevésbé az oroszt. Megjegyzendő, hogy a járás környékét 1953-ban belarusz nyelvészek vizsgálták, akik a Belarusz dialektológiai atlaszhoz gyűjtöttek anyagot (DABM 59–147). Akkor nem vették észre, hogy a vidéken kiválóan beszélnek litvánul is. Ez azt mutatja, milyen régi a két nyelv egyidejű ismerete és használata a helyiek körében (a nyelvek vizsgált területen betöltött szerepéről bővebben lásd Čekmonas 1988: 37–54). Mára ennek a litvánok lakta nyelvszigetnek számos falujában – Biliuose, Biliūnuose, Stanišiuose, Tūsamonysė, Dainavoje, Ramaškonyse, Navaseiduose, Daržininkuose, Armoniškėse és Pārubiškėse – már csak egy-két olyan ember maradt, aki tud litvánul, és egyre ritkábban beszéli a nyelvet. A litván nyelvjárás hagyománya jelenleg Ramaškonysėben maradt fenn a legélénkebben, ezért a falu litván lakóitól is itt gyűjtötték a legtöbb nyelvi anyagot: több tucat órányi összefüggő nyelvjárási szöveget rögzítettek, és külön kérdőíves kikérdezéssel állították össze⁶ a névszók ragozási és hangsúlyozási paradigmáit.

A Varanavas környéki helyiek, mint már említettük, ősidők óta több nyelven beszéltek – gyakran egyetlen elbeszélésben, diskurzusban⁷ –, mivel ezen a területen hozzávetőleg a 9. század óta éltek együtt litvánok és szlávok (lásd Zinkevičius 1989: 4–11; Garšva 1989: 28–32). Ezért itt igen korán kialakultak az új nyelvi jelenségek létrejöttének feltételei, és számuk folyamatosan nő. Maga a litván nyelv már több mint 80 évvel ezelőtt elveszítette presztízsét és az egyenrangú kommunikáció eszközeként betöltött szerepét Balatnos vidékén. Ezen a kis környéken a fokozatosan ingadozó kétnyelvűségből (helyenként többnyelvűségből) egynyelvűségbe mentek át (bővebben lásd Grumadienė 1994: 84): a vidéken az élet szinte minden területén főként a helyi belarusz nyelvjárást használják (lásd a 2. lábjegyzetet; a lengyel és az orosz nyelv használati köre viszonylag jóval szűkebb).

Az elszigetelt litván nyelvjárások fokozatos változása nemcsak mennyiségi, hanem minőségi változásokat is hozott, amelyek a nyelv különböző szintjein egyenlőtlenül oszlanak el-

⁴ A helyiek a járásközpont újabb neve, a Varanavas helyett a régi Balatną nevet használják.

⁵ Az útlevelükben szinte mindannyian lengyelként szerepelnek; szüleik és nagyszüleik nemzetiségét nem tüntetik fel az okmányokban – ott többnyire kötőjel áll, noha a legidősebb nemzedék litvánnak vallja magát.

⁶ A kikérdezés a „Lietuvių kalbos tarmių ir jų sąveikos tyrimo programos” morfológiai kérdőíve alapján történt (összeállította D. Mikulėnienė, K. Morkūnas).

⁷ A nyelvek kétnyelvű vagy többnyelvű környezetben történő váltását a nyelvészek kódváltásnak nevezik – a kifejezés gyakran nem csupán a különböző nyelvek, hanem ugyanazon nyelv változatainak kódváltására is vonatkozik. A szerző erről a témáról 1996-ban tartott előadást az LKI „Lietuvių kalba: tyrėjai ir tyrimai” című tudományos konferenciáján (a kódváltásról bővebben lásd Grumadienė 1996, Urnėžiūtė 1998).

92

Nijolė Tuomienė

…ban. Talán a legnagyobb és könnyen észrevehető hatás a fonetika és a lexika területén érvényesül. Változások a nyelvjárás ellenállóbb morfológiájában is megfigyelhetők. Így a déli aukštaitokhoz tartozó, periférikus Ramaškoniai nyelvjárás, miután kiszorult a nyilvánosságból, már nem tudta elkerülni a domináns nyelv rendkívül erős hatását. Jelenleg, miután az önértékelés nyelvi funkciója megszűnt, használatának egyetlen stílusa maradt: a mindennapi, otthoni nyelvhasználat. Az erősebb hagyomány még a családi körben, a közeli hozzátartozók között él.

A Ramaškoniai mikroareában beszélt litván nyelvjárást a nyelvek és kultúrák érintkezése, valamint az abból elkerülhetetlenül fakadó sokrétű kölcsönhatás különféle változásokra késztette (Grumadienė 2001: 41). A földrajzi helyzet, a litvánok számára kedvezőtlen történelmi körülmények és az önfenntartási ösztön miatt a Varanavói vidék falvainak lakói közül sokan elkezdtek otthon egymás között és gyermekeikkel az egyszerű nyelven, azaz belaruszul beszélni. A litván nyelv azonban még sokáig élt, és helyenként ma is használják a szomszédok és rokonok. A nemzeti önazonosság-tudat, különösen napjainkban, ugyanazon falvak azon lakói körében, akik litvánul és belaruszul is tudnak beszélni, viszonylagos, és nincs nagy jelentősége. A megváltozott közösség azonban kisebb-nagyobb változásokat hozott a vidéken használt valamennyi nyelvben.

2. A NYELVJÁRÁS JELENLEGI HELYZETE. A KUTATÁS SAJÁTOSSÁGAI

A nyelvészeket ez a jelentősen megfogyatkozott közösség által beszélt nyelvjárás több okból is érdekelheti: a) archaikus, egyedi jellege miatt – periférikus nyelvjárás (bővebben lásd Morkūnas 1993: 4–7); b) sajátos változási mechanizmusa, változatosságának természete és más nyelvekkel való kölcsönhatása miatt; c) a nyelvjárás hanyatlásának, degenerációjának és kihalásának újabb példája lehet (ahogyan a Lazūnai és Zietelai litván nyelvszigetek nyelvjárásaival történt; lásd Vidugiris 1959: 195–213; 1985; 1998).

Az utóbbi években különféle okokból egyre kevesebb érdeklődés övezi e litvánok lakta kis sziget nyelvjárását⁹. Eddig periférikus nyelvjárásokról szóló kutatásokat olvashattunk, amelyek megállapították a nyelvi változatosságot és a heterogenitást, ám hiányzik a részletesebb elemzés és a belső motivációk feltárása: mi változik meg először, és miért. Rendszerint elvetik azt, ami rendszertelen, és már nem sorolható a litván nyelv rendszeréhez; a nyelvjárásokban ma már nem adatolható alakokat gyakran rekonstruálják, a nyelvjárásra jellemző vonások alapján állítják helyre. Az utóbbi években rögzített nyelvjárási anyag vizsgálata azonban azt mutatta, hogy ha egyes sajátosságok az élő beszédben már nem adatolhatók, akkor többnyire már nem is használják őket. Másfelől előfordul, hogy változatokban élnek vagy módosultak; például ugyanahhoz a ragozási típushoz tartozó főneveket eltérően ragozhatják, illetve hangsúlyozhatják.

⁸ Šį terminą pirmasis pavartojo V. Čekmonas (1988: 37–54). Beje, jo straipsnyje aprašytasis Ramaškonių arealas yra daug platesnis. Šnektos duomenys rinkti 1983–1986 metais kompleksinės ekspedicijos metu. Buvo detaliai ištirti Pereigonių (br. Пераганцы), Benekainių (br. Бенякони) bei Varanavo (br. Воранава) apylinkių kaimai. Šiame darbe panaudota medžiaga rinkta praėjus beveik dešimčiai metų – 1991–1999 metais. Per tą laikotarpį žmonių, kalbančių lietuviškai, kaimuose sumažėjo dvigubai, tad ir aprašomasis arealas smarkiai susiaurėjo.

⁹ Bebizonyosodott, hogy a vizsgált környékek helyi lakói között igen ritka az idegen származású.

RAMAŠKONIŲ ŠNEKTOS DAIKTAVARDŽIŲ KAITYBA | 93

Ezért a peremnyelvjárások anyagának gyűjtése és vizsgálata során nemcsak a nyelvi rendszer változásának elvont modelljeire kell figyelni, hanem magukra a beszélőkre, valamint a nyelv és annak szociokulturális környezete közötti kapcsolatokra is. A jelen esetben a nyelvváltozás az etnikailag litván területek lakói életmódjának és viselkedésének is mutatója, hiszen az egymás mellett fekvő falvak ugyanazon nyelvjárást beszélőinek nyelve is különbözhet. Elmondható, hogy a Ramaškoniai nyelvjárás állapota sokrétű és többrétegű, közvetlenül függ beszélőinek emlékezetétől és attól, mennyire van szükségük a nyelv használatára. Itt kizárólag a beszélt nyelvet használják, vagyis a mindennapi, hétköznapi stílus szavaival, kifejezéseivel és intonációival teli nyelvet. Sok benne a normától eltérő alak, valamint egyéb, első pillantásra szórványosan és kaotikusan előforduló egyéni jelenség.

A Ramaškoniai nyelvjárást elsőként J. Šukys írta le a legrészletesebben 1960-ban. A nyelvjárás fő jellegzetességeit tárgyaló tanulmányában a szerző arra is kitér, hogy már akkor különbségek mutatkoztak az idősebb és a fiatalabb nemzedék nyelvhasználata között. A nyelv valószínűleg csak kis mértékben tért el, ezért a dolgozat nem foglalkozik vele részletesebben. Feltételezhető, hogy közel öt évtizeddel ezelőtt, a Ramaškonia falu környékén végzett kutatás során az adatközlők legjobbjainak kiválasztását alkalmazták, ahogyan a nagy és erős nyelvjárások vizsgálatakor szokás. Ma ez a módszer nem alkalmazható: minden adatközlőt kikérdeznek, akit csak találnak és szóra bírnak. Az idősebb (80 év feletti) és a fiatalabb (körülbelül 60 éves) nemzedék tagjainak eltérő igénye van a litván nyelv használatára, ezért a nyelv különböző szintjei sem egyformán változtak meg. A két nemzedék képviselőinek összehasonlítása konkrét változásokat mutat, és lehetővé teszi annak megállapítását, hogy a nyelvjárás állapota mennyit és milyen irányban változott.

A legidősebb adatközlők beszéde természetes, meglehetősen stabil és élő, mert e nemzedék tagjai litvánul beszélve igyekeznek ugyanazon a nyelven gondolkodni is. Emellett, hogy alkalmazkodjanak beszélgetőpartnerükhöz, gyakran áttérnek a köznyelvi litván szóalakokra és hangsúlyozásra is. Ha a beszélgetésben más nyelvű beszélő is részt vesz, könnyen áttérnek a litvánról a belaruszra. A belarusz mondatok azonban gyakran litván szerkezetűek, egyes szavak pedig nem szláv alakot mutatnak stb. A fiatalabb nemzedék tagjai szinte teljesen ellenkező módon viselkednek: bár meglehetősen jól beszélnek litvánul, belaruszul gondolkodnak, és beszéd közben gyakran szó szerint fordítják gondolataikat litvánra. E nemzedék tagjainak első nyelve már a belarusz. Beszélgetőpartnerükhöz alkalmazkodva az elfelejtett szavakat és azok alakjait a gyakrabban használt litván vagy belarusz szavak mintájára használják. A Varanavói vidék fiataljai és gyermekei számára, akik – mint már említettük – helyi belarusz–orosz iskolákba járnak, a litván nyelv már értéktelen.

3. A RAMAŠKONI NYELVJÁRÁS MÁSSALHANGZÓ-TÖVŰ FŐNEVEINEK PARADIGMÁJA A 20. SZÁZAD VÉGÉN

A nyelvi változások általában először és könnyebben a fonetika, illetve a lexika területén figyelhetők meg. Ha azonban a morfológia és a szintaxis területén is rögzítik őket, az a nyelv egészének instabil állapotára utal. Ez a tanulmány egy eltűnőben lévő nyelvjárás néhány morfológiai sajátosságát tárgyalja, konkrétan a főnevek mássalhangzó-tövű ragozási típusát. E tövek rétegzett paradigmáit hasonlítja össze; e tövek száma csekély, és jelentősen átalakultak. A paradigmák két adatközlői nemzedék nyelvhasználatának hangfelvételeiből álltak össze: az idősebbekéből (80 év felett)

94

Nijolė Tuomienė

és a fiatalabbakéból (körülbelül 60 évesek)¹⁰. Annak érdekében, hogy a nyelvek kölcsönhatásának következményeit a lehető legpontosabban bemutassuk, és rögzítsük a jelenlegi helyzetet, megfelelő módszert kerestünk. Mivel itt ugyan rendszertelen, de hiteles, élő beszédben használt szóalakokat mutatunk be, a történeti összehasonlító-rekonstrukciós módszer ebben az esetben nem volt megfelelő.

W. Labov megfogalmazta a nyelvi változatosság és változás törvényszerűségeit; ezek segítségével értékelhető a hosszabb időszak alatt végbement nyelvi változás eredménye, megfogalmazhatók annak okai, és esetünkben előre jelezhető, milyen hatással lehetnek e változások a nyelvjárás ragozási rendszerére. Labov szerint a nyelvet valós, megfigyelhető időben vizsgáljuk, azaz a jelenben: a Varana-vo környékén élő, több nemzedékhez tartozó kétnyelvű emberek litván nyelvhasználatát.

Az ősi nyelvből örökölt főnévi tövek különféle fonetikai és morfológiai okokból igen korán megváltoztak, mind a litván nyelvjárásokban, mind a standard litvánban. A legerősebb kölcsönhatás a nyelvi rendszerben egymás mellett vagy egymáshoz közel álló tövek között figyelhető meg (Girdenis, Rosinas 2000: 51; Rinkauskienė 1997: 71).

A paradigma ellenálló képessége az adott nyelvjárási tövekhez tartozó főnevek számától és használati gyakoriságától függ. A mássalhangzó-tő már az indoeurópai nyelvekben is korábban bomlásnak indult (Kazlauskas 2000: 242), ezért kevés olyan főnév maradt, amely megőrizte volna mássalhangzó-tövű ragozási paradigmáját. A Ramaškoni nyelvjárásban – akárcsak a litván nyelvterület nagy részének nyelvjárásaiban – ez a ragozási típus igen ritka és jelentősen leépült: elveszítette számos eredeti alakját, amelyeket a produktív tövek alakjai váltottak fel. A nyelvjárásban már csak maradványai lelhetők fel. Az okok nem pusztán belső eredetűek, hiszen az egyébként is csekély számú tő szavait a Ramaškoni nyelvjárásban a belarusz jövevényszavak is kiszorítják. A vizsgált ragozási típushoz tartozó szavak használati gyakorisága alapján nem különösebben ritkák, például: juosmuo, liemuo, raumuo, rėmuo, stomuo a ramaškoniak élő nyelvhasználatában már nem hallhatók, más szavak – gyakran szláv eredetűek – váltották fel őket.

E ragozási típus minden egyes főnevének – legyen akár hím-, akár nőnemű – saját változási útja van a nyelvjárásban, amelyet mindeddig nem vizsgáltak részletesebben. Az adatközlők mindkét nemzedéke által használt hím- és nőnemű alakokból összeállított, felbomlott mássalhangzó-tövű paradigma: akmuo, piemuo, šuo, sesuo (az előforduló párhuzamos alakokat a megjegyzések részletesebben tárgyalják):

¹⁰ Ez a felosztás csak hozzávetőleges, célja, hogy szembeállítsa a fiatalabbakat az idősebb képviselői nemzedékkel. Ramaškoni környékén már nincsenek 60 évnél fiatalabb, dzuk nyelvjárásban beszélő emberek.

RAMAŠKONIŲ ŠNEKTOS DAIKTAVARDŽIŲ KAITYBA | 95

1. TÁBLÁZAT. A MÁSSALHANGZÓTŐJŰ FŐNEVEK EGYESSZÁMÚ PARADIGMÁJA

idősebb nemzedék | fiatalabb nemzedék; Alanyeset: akmũ., pi.mũ., šuvė, sesuvė | ãkmenis, pi.menis, šuvė, sesuvė. / sesærьs¹²; Birtokos eset: ã:kmeńo, pi.meńo, šù:n'o, sæsærės | ã:kmeńo, pi.meńo, šù:n'o, sæsærė.s / sė:seras; Részes eset: ã:kmeńų, pi.meńų, šun'ų, sæ:serai | dėl_pi.meńo, dėl_šu.n'o, dėl_sæsærė.s; Tárgyeset: ã:kmeni, pi.meni, šù.ni, sæ:serьˑ | ã:kmeni, pi.meni, šù.ni, sæ:serьˑ; Eszközhatározói eset: ã:kmeń'u, pi.meń'u, šun'ù, sæ:sera | ã:kmeń'u, pi.meń'u, šun'ù, sæ:sera; Helyhatározói eset: akmenì(i), van'denì(i) / van'deni:jė | akmenì(i), van'denì(i); Belső helyhatározói eset: van'denìñ., mė:nasin | van'denìñ. / in_vá.n'deni, mė:nasin / in_mė:nasi; Megszólító eset: pi.mũ., šuvė, sesuvė | pi.menis, šuvė, sesuvė. / sesærь.s

2. TÁBLÁZAT. A MÁSSALHANGZÓTŐJŰ FŐNEVEK TÖBBES SZÁMÚ PARADIGMÁJA

idősebb nemzedék | fiatalabb nemzedék; Alanyeset: akmenãi, pi.menãi, šù.nes, sæ:seru.s / sæ:seras | akmenãi, pi.menãi, šù.nes, sæ:seras; Birtokos eset: akmenũ, pi.menũ, šunũ, sæserũ | akmenũ, pi.menũ, šunũ, sæserũ; Részes eset: akmená.m, pi.mená.m, šunim, sæserèm | dėl_pi.menũ, dėl_šunũ; Tárgyeset: ã:k menis, pi.menis, šunis / šùnes, sæ:serus / sæ:seras | ã:k menis, pi.menis, šunis / šùnes, sæ:serus / sæ:seras; Eszközhatározói eset: akmenãi.s, pi.menãi.s, šunimũ, sæsermũ | akmenãi.s, pi.menãi.s, šunimũ, sæsermũ

¹¹Mint tudjuk, a dél-aukštaitiai nyelvjárásokban az n-tövű szavak egyes számú alanyesetének végződése -uo, a nyelvjárási terület déli peremén ez a végződés kezdő j-vel hangzik. A ramaškoniai nyelvjárásra jellemző az uo, ie kettőshangzók igen gyakori (szinte minden helyzetben előforduló) monoftongizációja, például hangsúlyos helyzetben leggyakrabban -ie > ʼi, ʼi, ʼi: uo > ū, ù, ù, ù.; hangsúlytalan ie > i, uo > u. A nyelvjárásban már nem jegyeznek fel olyan eseteket, amikor a j nem alkot szótagot. A dél-aukštaitiai nyelvjárási terület egészén az ie, uo egyhangúsodásának csupán elszigetelt, nem rendszeres eseteit regisztrálják.

¹²Az első forma a fiatalabbak beszédében gyakoribb.

96 |

NIJOLĖ TUOMIENĖ

idősebb nemzedék

fiatalabb nemzedék

Inessivus: akmenì:sà / akmenì:sa, van'denì:sà / van'denì:sa

akmenì:sa, van'denì:sa

II. akmenì:sna, van'denì:sna

akmenì:sna, van'denì:sna

Š. pi.menai., šūnes, sē-seras / sē-serəs

pi.menai., šūnes, sē-seras / sē-serəs

4. A RAGOK VÉGZŐDÉSEINEK SAJÁTOSSÁGAI

4.1. Számos nyelvészeti munka foglalkozik a peremnyelvjárások mássalhangzós tövű főneveinek korai, más tövek által történő felváltásával és felbomlásának okaival. Az indoeurópai nyelvekben és a litván nyelvjárásokban fennmaradt archaikus tövek maradványait is leírták (Sen kus 1959: 167–175; Kardelytė 1959: 175–176; Grinaveckienė 1960: 173–175; Vidugiris 1969: 178–182; Zinkevičius 1966: 256–267; Morkūnas 1969: 114–115, 1989: 96–97; Girdenis, Rosinas 2000: 50–62; Kazlauskas 2000: 242–286 stb.). A balti nyelvekben – a szláv nyelvekhez hasonlóan – a mássalhangzós és az i-tövű főnevek egyes és többes számú tárgyeseti alakjai ősidők óta semmiben sem különböztek egymástól, például a mi esetünkben: egyes szám tárgyeset ā·ki, pi.meni-, többes szám tárgyeset akìs, pi.menis, valamint a belarusz nyelvjárásban: egyes szám tárgyeset z'vér, kámen', többes szám tárgyeset z'verá, kámen'a. Mivel a mássalhangzós tövű főnevek száma jóval kisebb volt, mint az i-tövűeké, analógia útján valamennyi litván nyelvjárásban az i-ragozási típusba kezdtek átalakulni (lásd Zinkevičius 1980: 224, 244; Kazlauskas 2000: 245, 246). Amint maga az i-tő paradigma is felbomlott, a főnevek nemétől függően a mássalhangzós tövű alakokat a produktív (i)ō, (i)ā és ē tövek alakjai váltották fel (Zinkevičius 1966: 260–267).

A vizsgált, kihalófélben lévő nyelvjárás erősen megrongálódott mássalhangzós tövű paradigmájából¹³ látható, hogy mind a hímnemű, mind a nőnemű főnevek egyes számú alanyeseti alakjai (az élő beszédben, a szerző által fonetikusan lejegyzett szövegekben) váltakoznak: 1) az idősebb generáció képviselőinek beszédében sok mássalhangzós tövű alakot jegyeztek fel: akmū., pi.mū., vandū., taešmū.; 2) a fiatalabbak szinte teljesen áttértek az (i)ō-tő végződéseire: ā-kmenis / akmenì-s, vá.n'denis, mē.nasis, r̄ū.denis, pi.menis / pi.meni-s, tē-šmenis.

Az első, -ū. (-uō) végződésű eset a dél-aukštaitiai nyelvjárások közös sajátossága (Litvánia középső részén elterjedt), amelyet a ramaškoniai nyelvjárásban a legidősebb beszélők őriztek meg. Ebben a köznyelvi litvánnak is lehetett szerepe. Ezt a feltevést az tőlük feljegyzett példák is alátámasztják

¹³ A paradigma azt igyekszik bemutatni, hogy az egyes generációk beszédében mely alakok használatosak a leggyakrabban. A bemutatott példák a nyelvjárási szövegekben váltakoznak: különösen a fiatalabb generáció elbeszéléseiben fordulnak elő ugyanazon szó párhuzamos változatai.

RAMAŠKONIŲ ŠNEKTOS DAIKTAVARDŽIŲ KAITYBA | 97

a beszédben kiválóan ejtett, szóvégi hangsúlyos -uo végződéssel: akmuõ, ruduõ, piemuõ, sesuõ, tašmuõ, vanduõ¹⁴.

Kitos io-kamienės galūnės -is, -ys, užrašytos ir atskirose pietų aukštaičių ploto vietose (LKA 1991: 34), greimoje Dieveniškių tarmėje (Lipskienė, Vidugiris 1967: 195; Mikulėnienė, Morkūnas 1997: 18), vakarų aukštaičių tarmėse (Senkus 1959: 169; Zinkevičius 1966: 260–262; LKA 1991: 34–36), jaunesniosios ramaškoniškių kartos vartojamos gana nuosekliai, beveik be kitų gretutinių formų. Vyriškosios giminės daiktavardžių (visų linksniavimo tipų) šnektoje linkstama apibendrinti galūnes: -(i)as, -is, -ys, rečiau -(i)us¹⁵. Be to, baltarusių kalba analogijos lietuvių kalbos priebalsinio kamieno galūnėms neturi. Tad ir lietuvių šnektoje pasirenkama produktyvi, lengviau ištariama, panašesnė į kasdienės baltarusių šnektos tuo požiūriu, kad kaitaliojant mažai įvairuoja (arba įvairuoja taip, kaip baltarusių kalboje, nes kalbančiojo sąmonėje morfologinė analogija siejamos lietuvių ir baltarusių kalbų tam tikrų linksnių galūnės), plg.: br. kámen' ~ lie. ãkmenis, br. mėsęc ~ lie. mė̃nesis, br. vadá ~ lie. vá.ndenis. Matyt, veikia ir kalbos paprastinimo tendencija.

Az idősebbek beszédében párhuzamos alakváltozatként előfordul a mássalhangzós ragozási típus fonetikailag módosult -uvà végződése. Jelenleg két főnevet használnak ezzel: šuvė / šuvà, sesuvė / sesuvà. A fiatalabbak gyakrabban a töves alakot mondják: seserìs / seserìs. Az aukštaitiai és a žemaitiai nyelvjárásokban különösen elterjedt a kétszótagú šuvà ‘kutya’ alak (Zinkevičius 1966: 256–257; Morkūnas 1969: 114; 1989: 96; LKA 1991: 34–35, 27., 28., 30., 31. térkép; Grumadienė 1994: 101 stb.), annak a tendenciának megfelelően, hogy kerülik az egy szótagú EGYESSZÁMÚ ALANYESETŰ alakot (Kazlauskas 2000: 270). A nyelvészek a dél-aukštaitiai nyelvjárásban feljegyezték a vanduvà, akmuvà alakokat is (vö. Markevičienė 1999: 32), ezek azonban a ramaškoniai mikroterület nyelvjárásában már nem használatosak¹⁶.

A hónap szó a nyelvjárásban két jelentéssel bír: egy időtartamot és egy égitestet jelöl. A vizsgált nyelvjárás beszélői az első jelentésben ugyanúgy ragozzák, mint az io-tövű főneveket: mė̃nasis, mė̃nas'ɔ, mė̃nas'u(i), mė̃nasi, mė̃nas'u, mė̃nasi·i, mė̃nasin, mė̃nasis. Az idősebb beszélők a második jelentést az egyes szám alanyesetének mė̃nas alakjával fejezik ki – a -s- tő maradványa, amelyet a déli aukštait nyelvjárásokban használnak, Zietelóban jegyezték fel (lásd Kazlauskas 2000: 284–286).

Mindössze két szó őrizte meg az ősi, e magánhangzót tartalmazó többes számú alanyeseti alakokat a e hang előtt, a -s végződésben: šùnes, sẽ:seras. A kihalófélben lévő nyelvjárásban a többi főnév már kizárólag magánhangzós tövű végződésekkel fordul elő: pi.menãi, tēšmenãi, van'denãi.

4.2. A nőnemű főnevek duktė, sesuo EGYESSZÁMÚ BIRTOKOS ESETE

a vizsgált nyelvjárásban megőrizte a mássalhangzós tőtípus régi végződéseit – dùkteras, sẽ:seras / seserìs, csupán a kiejtés és a hangsúlyozás változik. Bár a szomszédos nyelvjárásokban a hímnemű-

¹⁴ Ilyen kiejtésre a nyelvjárási szövegekben alig akad egy-két példa. Valószínűleg a beszélők igyekeztek „helyesen beszélni”. Bár az ie, uo kettőshangzók kiejtése a nyelvjárásban még fakultatív, és függ a beszélők életkorától (például a szomszédos Rūdūniai és Pelesõs nyelvjárásokban többnyire teljesebben ejtik őket), a Ramaškoniai nyelvjárási területen mégis az egyszerűsödés tendenciája rajzolódik ki. J. Šukys már 1960-ban megfigyelte és leírta ezt a jelenséget. A jelenség egyik oka, hogy a fehérorosz nyelvjárásban nincsenek az ie, uo kettőshangzóknak megfelelő hangok.

¹⁵ Dėl u, ių kamienų daiktavardžių linksniavimo žr. Tuomienė (2001: 156–170).

¹⁶ A legidősebb lakosok emlékeznek rá, hogy a környéken (lásd a falvak neveit a 89. oldalon) ezeket az alakokat használták.

98 |

N I J O L Ė T U O M I E N Ė

nemű főnevek megőrizték a mássalhangzós tőtípus végződéseit: akmenės, piemenės, šunės (lásd Senkus 1959: 169; Zinkevičius 1966: 258 és másutt); a Ramaškoniai nyelvjárásban mindössze egy példát jegyeztek fel: šūnes. A fiatalabb nemzedék itt teljesen áttért az erősebb ǫ tőtípus alakjaira, például: ká.r'ves vá.ikšč'au̯na ’jár-kel, legel’; a_pi.me-n'o neragė·c ’nem látni’; negė.rk vá.n'den'o bǫ_ō:žu pavi'si. Feltételezhető, hogy a magánhangzós tőtípus végződéseinek meghonosodását a helyi fehérorosz nyelvjárás (a hasonló kiejtés) is elősegítette; vö.: fehérorosz kámenia ~ litván á.kmen'o, fehérorosz óšeni ~ litván ruden'o.

A végződő e nélküli, megrövidült mássalhangzós tőtípusú forma az idősebbek beszédében élénkebb: akmen.s, pi.men.s, ruden.s, van'den.s (ez akár a köznyelv hatása is lehet).

A TÖBBES SZÁM BIRTOKOS ESETE a leírt nyelvjárásban, csakúgy, mint a déli aukštaitis nyelvterületen, megőrizte a mássalhangzós tőtípusú alakot: dukterų, seserų, šunų, teš'menų, van'denų.

4.3. AZ EGYESSZÁMÚ ÉS TÖBBES SZÁMÚ RÉSZESHATÁROZÓ – a Ramaškoniai nyelvjárásban a leginkább megváltozott eset (az összes főnévragozási típusban). A kialakult analitikus, azaz elöljárós szerkezetű alakok azt mutatják, hogy ezt az esetet a nyelvjárásban főként külső tényezők befolyásolták – hasonló szerkezet a fehérorosz nyelvjárásban is van, például: litván pasak'au. dęl_pi.men'o / dęl_pi.menų, fehérorosz skazála d'l'a_pastuchá / d'l'a_pastuchóu; litván at'nešę dęl_šun'o, fehérorosz prineslá d'l'a_sabáki. Az elöljárós szerkezetek gyakoriságuk révén háttérbe szorítják a többi részeshatározói alakot. Mindkét nemzedék beszédében egyre ritkábban jegyeznek fel más végződéseket, például az i tőtípusúakat (vö. Senkus 1959: 173; Zinkevičius 1966: 258), a HÍMNEMŰ EGYESSZÁMÚ RÉSZESHATÁROZÓT: á.kmeni, rù.deni, pi.meni, vá.n'deni; a NŐNEMŰÉT: dùkteri, sæ·seri. A példákat főként a legidősebbek nyelvjárási szövegeiből jegyezték fel. A fiatalabbak ritkán még használják a pi.men'u, šun'ù alakokat.

A TÖBBES SZÁM RÉSZESHATÁROZÓJÁBAN mindkét nemzedék hímnemű főneveinek beszélői a más litván nyelvjárásokban is ismert, kettős számból eredő, hangsúlyos ǫ tőtípusú -am végződést is használják (az -s nélkül): akmená.m, pi.mená.m, teš'mená.m. A nyelvjárásban nagyon ritka a régi i tőtípusú -im végződés: akmenìm, pi.menìm, šunìm. Az idősebb nemzedék beszédében él a -mu végződés: akmenimù, šunimù, seserimù, dukterimù. A nőnemű szavakat mindkét nemzedék az i tőtípusú végződéssel használja: dukterėm, sæserėm / seserìm.

4.4. AZ EGYESSZÁMÚ TÁRGYESET nem tér el a köznyelvitől; az i és a mássalhangzós tőtípusú tárgyeset-végződések hangtani egybeesésével alakult ki. A nyelvjárásban nem jegyeztek fel változásokat. A TÖBBES SZÁMÚ TÁRGYESET mindkét nemzedék egyformán használja: á.kmenis, pi.menis, šunis, tæ·š'menis (mint a köznyelvben). Csak egy hímnemű szó, a šūnes őrizte meg a mássalhangzós tőtípus régi végződését; nőnemben pedig a sæ·seras.

4.5. Az EGYESSZÁMÚ ÉS TÖBBES SZÁMÚ ESZKÖZHATÁROZÓ végződése a Ramaškoniai nyelvjárásban többnyire ǫ tőtípusú. Hímnemben: á.kmen'u, akmená.i.s; pi.men'u, pi.mená.i.s; šun'ù; vá.n'den'u, van'dená.i.s. Nőnemben – (i)ā tőtípusú végződéssel: dùkteræ, sæ·sera. Az említett végződések ma a standard litvánban is használatosak. Csak az idősebb nemzedék tagjai használják az újabb TÖBBES SZÁMÚ ESZKÖZHATÁROZÓI alakok, az akmená.i.s, teš'mená.i.s, van'dená.i.s mellett a rendszer által megrövidült -im végződést, amelyet feltehetően az i tőtípusból vezettek le (LKA 1991: 47, 43. térkép): akmenìm., pi.menìm., šunìm., van'denìm., seserìm. Csak a hangsúly dallama különbözteti meg a TÖBBES SZÁMÚ RÉSZESHATÁROZÓTÓL. Néhány főnév megőrizte a nyelvjárásban a régi, hangsúlyos -imu végződést (a többes számú részeshatározóhoz hasonlóan): pi.menimù, šunimù, duk'teræmù. Ez a végződés ritka, a hím-

Ramaškonių šnektos daiktavardžių kaityba | 99

az idősebb generációhoz tartozók beszédében. A nyelvjárásban még ritkább az e tövűek -i végződése: dūkterì, sȧ·serì.

4.6. EGYESSZÁMÚ INESSIVUS. Mindkét típus képviselői közül mindössze néhány hímnemű főnevet jegyeztek fel az egész nyelvjárási területen meghonosodott -y(i) végződéssel, amely megegyezik az i tövűekével: van'denì, mé·nasì. A kiejtésben többnyire nincs j, amely hajlamos az eltűnésre (lásd Zin-kevičius 1966: 185–186, 231, 259; LKA 1991: 51; Kazlauskas 2000: 246). Emellett ugyanez a végződés az (i)ió tövű főnevek egyes számú lokativusában is megtalálható: glė·bi ‘ölben’, gro·vi ‘árokban’, mė·ži·(i) ‘fán’.

A TÖBBES SZÁMÚ INESSIVUS -i·sa végződése: akmeni·sà, van'deni·sà, teš'meni·sà más főnévtövek többes számú inessivusában is jellemző. A leírt nyelvjárás általában nem keményíti meg az se kapcsolatot. Az a-val képzett lokativusi alakok már a régi írásos emlékekben is előfordulnak. Z. Zinkevičius (1966: 239) szerint kialakulásuk az illativus hatásával hozható összefüggésbe. A két eset kölcsönhatásának következtében a *-en posztpozíció reflexét az illativusi végződés a magánhangzója váltotta fel. A hangsúlyt is átvehette az illativustól. A Ramaškonių nyelvjárásban párhuzamos alakok is vannak: akmeni·sà, van'deni·sà, amelyeket gyakrabban a fiatalabb adatközlők beszédéből jegyeztek fel.

4.7. EGYESSZÁMÚ ILLATIVUS (belső irányú helyhatározói eset): akmeniñ., van'deniñ., amely a tárgyesetből képződik, megrövidült -n posztpozíciót tartalmaz. Az oxitonok megtartják a hangsúlyt a végződésen, a baritonok a tőn, például: mé·nasin. A TÖBBES SZÁMÚ ILLATIVUS a nyelvjárásban a legelterjedtebb -na posztpozícióval fordul elő (vö. LKA 1991: 76), amely más tövű főnevekben is megvan, például: van'deni·sną, akmeni·sną, vö. az o tövű làukù·sną, mė·ž'u·sną ‘az erdőkbe’, az ã tövű pí·vosną ‘a rétekre’, az ė tövű vùpesną ‘a folyókba’ stb.

A fiatalabb generáció képviselői általában nagyon ritkán használják a TÖBBES SZÁMÚ ILLATIVUS alakjait. Ezeket az in (i) elöljárószós szerkezettel és TÖBBES SZÁMÚ TÁRGYESETTEL helyettesítik, például: in_vá·n'denis, in_ā·kmenis. Az elöljárószós illativusi használat világosabban megmutatkozik a bővebb adatokkal rendelkező, termékenyebb főnévtövek esetében.

4.8. AZ EGYESSZÁMÚ és TÖBBES SZÁMÚ VOCATIVUS igen ritkán jelenik meg az ió tövűek végződésével: pi.meni·. Az élő beszédben leggyakrabban a nominativuséval megegyező alakokat használják: pi.mù., šùvč, sæsuvė – az idősebb generáció; pi.menis – a fiatalabb.

5. KÖVETKEZTETÉSEK

5.1. A déli aukštaitisokhoz tartozó Ramaškonių mikroterület nyelvjárása, amely mindinkább a passzív használat állapotába kerül, folyamatosan a szláv nyelvek nyomása alatt áll. A rendelkezésre álló adatok ugyanakkor megerősítik, hogy a leírt területek mai litván nyelvjárásainak alapja litván szubsztrátum, amelynek fennmaradását a litván nyelv belső sajátosságai tették lehetővé. A Ramaškonių nyelvjárás mindmáig megőrizte a fonetika, a morfológia, a szókincs és más területek alapvető jellemzőit. Ennek még élő alapját az emberek legidősebb generációjának litván nyelvű felvételei tükrözik. A viszonylag fiatalabb generáció beszédében egyre több újítás figyelhető meg. Folyamatos bizonytalanság érzékelhető: melyik alakot válasszák.

5.2. Egymásra csak bizonyos tőtípusok szavai hatnak, amelyek a nyelvi rendszerben egymás mellett vagy legalábbis egymáshoz közel helyezkednek el. A nyelvészek által bizonyított legmegbízhatóbb kritérium, amely lehetővé teszi a tövek egymáshoz viszonyított hierarchiájának megállapítását, az azonos végződések gyakorisága (lásd Girdenis, Rosinas 2000: 51). Az i és a mássalhangzó-tövek fonetikai egybeesésekor-

100 |

NIJOLĖ TUOMIENĖ

A magánhangzós tövű főnevek többes számú tárgyeseti végződéseinek rovására a ritkább mássalhangzós tő kezdett eltűnni.

A ramaškoniai nyelvjárás peremterületi mássalhangzós töveinek (mind nőnemű, mind hímnemű) áttekintése világosan mutatja, hogy a nem produktív mássalhangzós tő fokozatosan produktív tövekbe megy át, többnyire egy köztes į-tövön keresztül, például: mássalhangzós tő → į-tő → iō-tő. Az erős szomszédos nyelvjárásokhoz (a dél-aukštaitiai, a nyugati aukštaitiai kaunasi és a keleti aukštaitiai vilniusi nyelvjáráshoz) hasonlóan a ramaškoniai nyelvjárás is csupán néhány esetben őrizte meg a mássalhangzós tő végződéseit, például: EGYES SZÁM ALANYESET: akmū., pi.mū.; duktė, sesuo / sesuva; EGYES ÉS TÖBBES SZÁM BIRTOKOS ESETE: akmen.s, pi.men.s; dūkteras, sē·sēras és akmenū, pi.menū, van'denū; duktēru, seserū. Ezeket a formákat leggyakrabban az idősebb beszélői nemzedék használja.

A térség aktív kétnyelvűsége közelítette egymáshoz a két fő használatban lévő nyelv artikulációs bázisát (ie, uo diftongusok monoftongizációja: akmū., pi.mū, vandū.). Itt a nyelvi egyszerűsödés tendenciái figyelhetők meg (ennek nincs analógiája a vizsgált Varanavo-vidéken aktívan beszélt belarusz nyelvben).

5.3. A mai ramaškoniai nyelvjárás mássalhangzós töveinek ragozási paradigmája és annak elemzése alapján a következő legfontosabb megállapításokat tehetjük:

a) az ősi mássalhangzós tövű ragozástípus megváltozott és meggyengült, hasonlóan minden litván nyelvjáráshoz: az e ragozástípus néhány, a nyelvjárásban használt főneve erősen variálódik, számos párhuzamos forma található;

b) mássalhangzós tővégződéssel következetesen csak a TÖBBES SZÁM BIRTOKOS ESETakmenū, pi.menū, van'denū. használatos. A többi esetet kisebb-nagyobb mértékben az erős magánhangzós tövek befolyásolták: i, (i)iō;

c) a köznyelv hatása a térség legidősebb lakóinak, a hagyományos dzsúk nyelvjárás beszélőinek nyelvhasználatában is megfigyelhető;

d) a nyelvjárás változását és eltűnését a prepozíciós formák egyre gyakoribb használata is jelzi (nem csupán a vizsgált tövű főnevekkel). Különösen a fiatalabb nemzedék beszédében: EGYES ÉS TÖBBES SZÁM RÉSZESHATÁROZÓ ESET elöljárószóval fejeződik ki: dav'au. dėl' pi.men'o; pasak'k. dėl' pi.menū; A TÖBBES SZÁM ILLATÍVUSZ egyre gyakrabban az in + főnév tárgyesete szerkezettel használatos.

RÖVIDÍTÉSEK

bk – köznyelv

br. – belarusz

DABM – Дыялекталагічны атлас беларускай мовы. Мінск: Выдавецтва акадэміі навук БССР, 1963.

G. – tárgyeset

Il. – illatívusz

In. – inesszívusz

Įn. – eszközhatározói eset

K. – birtokos eset

lie. – litván

LKA 1991 – Lietuvių kalbos atlasas. Morfologija. Szerk. K. Morkūnas, Vilnius: Mokslas.

mot. g. – nőnem

N. – részes eset

RAMAŠKONIŲ ŠNEKTOS DAIKTAVARDŽIŲ KAIT YBA | 101

Š. – megszólító eset

V. – alanyeset

vyr. g. – hímnem

vns., dgs. – egyes szám (-ban), többes szám (-ban)

LITERATŪRA

ČEKMONAS, V. 1988: Функционирование языков и билингвизм (на материале рамашканских говоров). Lietuvių kalbotyros klausimai 27, 37–54.

GARŠVA, K. 1989: Kalbinės situacijos raida pakraščių šnektose. Lietuvių kalbotyros klausimai 28, 12–39.

GAUČAS, P. 1993: Lietuvių–gudų kalbų paribio etnolingvistinė situacija 1795–1914 m. Lietuvos Rytai, Vilnius: Valstybinis leidybos centras, 42–101.

GIRDENIS, A., ROSINAS, A. 2000: Lietuvių kalbos daiktavardžio linksniavimo tipų hierarchija ir pagrindinės jos kitimo tendencijos (bendrinės kalbos ir žemaičių tarmės duomenimis). Girdenis, A., Kalbotyros darbai 2, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas, 50–62.

GRINAVECKIENĖ, E. 1960: Kai kurios Apso tarmės būdingesnės ypatybės. Lietuvos TSR MA darbai. A serija 2 (9), 173–191.

GRINAVECKIENĖ, E., MACKEVIČ, J. 1988: Kai kurios baltarusių lituanizmų fonetikos ypatybės. Lietuvių kalbotyros klausimai 27, 123–131.

GRINAVECKIENĖ, E., MACKEVIČ, J. 1990: Lietuviškos kilmės leksiniai vertiniai baltarusių paribio šnekto­se. Baltistica 26 (2), 165–173.

GRINAVECKIENĖ, E. 1993: Kamuojų apylinkių (Baltarusijos Pastovių raj.) baltarusių šnektos lituanizmai. Lietuvių kalbotyros klausimai 30, 113–133.

GRINAVECKIENĖ, E. 1997: Izoliuotų lietuvių šnektų vertiniai etninėse Lietuvos žemėse Baltarusijoje. Lietuvių kalbotyros klausimai 37, 185–195.

GRUMADIENĖ, L. 1994: Keletas naujesnių Punsko šnektos linksniavimo ir kirčiavimo ypatybių. Lietuvių kalbotyros klausimai 34, 97–105.

GRUMADIENĖ, L. 1996: Sociolingvistinės dabartinės šnekamosios lietuvių kalbos tyrimo aspektas. Lietuvių kalbotyros klausimai 36, 190–198.

GRUMADIENĖ, L. 2001: Ar kalbos likimą lemia kalbų sąveika. Paribio tarmių ir kalbų problemos (tarptautinės konferencijos, skirtos Europos kalbų metams, pranešimai), Šiauliai: J. Vasiliausko įmonė, 38–44.

JONAITYTĖ, A., SUDNIK, T. 1973: Apie vieną lietuvių lenkų kalbų interferencijos atvejį. Baltistica 9 (1), 75–77.

KARDELYTĖ, J. 1959: Daiktavardžių kaitymas Linkmenų tarmėje. Lietuvių kalbotyros klausimai 2, 165–176.

KAZLAUSKAS, J. 2000: Rinktiniai raštai 1, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas.

LABOV, W. [ЛАБОВ, У.] 1975: О механизме языковых изменений (перевод Е. В. Ладучевой). Новое в лингвистике 7. Социолингвистика, Москва: Прогресс, 199–228.

LIPSKIENĖ, J., VIDUGIRIS, A. 1967: Dieveniškių tarmė. Lietuvių kalbotyros klausimai 9, 182–222.

MARKEVIČIENĖ, Ž. 1999: Aukštaičių tarmių tekstai 1, Vilnius: Vilniaus universiteto leidykla.

MIKULĖNIENĖ, D., MORKŪNAS, K. 1995: Lietuvių kalbos tarmių ir jų sąveikos tyrimo programa. Morfologija, Vilnius: Lietuvių kalbos institutas.

MIKULĖNIENĖ, D., MORKŪNAS, K. 1997: Dieveniškių šnektos tekstai, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas.

MORKŪNAS, K. 1969: Rytų aukštaičių pietinės tarmės morfologija. Lietuvių kalbotyros klausimai 11, 107–146.

MORKŪNAS, K. 1989: Apso lietuvių šnektos daiktavardžių kaityba. Lietuvių kalbotyros klausimai 28, 91–98.

MORKŪNAS, K. 1993: Dėl sąvokos periferinės tarmės. Lietuvių kalbotyros klausimai 30, 4–7.

RINKAUSKIENĖ, R. 1997: Rytų aukštaičių uteniškių į kamieno daiktavardžiai. Kalbotyra 46 (1), 71–79.

SENKUS, J. 1959: Daiktavardžių priebalsinio kamieno linksniavimas kapsų ir zanavykų tarmėse. Lietuvių kalbotyros klausimai 2, 215–230.

102 |

NIJOLĖ TUOMIENĖ

SUDNIK, T. 1972: Из морфологических наблюдений над говорами литовско-славянского пограничья. Baltistica 8 (1), 19–22.

ŠUKYS, J. 1960: Būdingesnės Ramaškonių šnektos ypatybės. Lietuvių kalbotyros klausimai 3, 177–187.

TUOMIENĖ, N. 2001: Ramaškonių šnektos u, iu kamienų daiktavardžių linksniavimas. Paribio tarmių ir kalbų problemos (tarptautinės konferencijos, skirtos Europos kalbų metams, pranešimai), Šiauliai: J. Vasiliausko įmonė, 156–169.

TUOMIENĖ, N. 2001: Ramaškonių šnektos ō ir (i)ō kamienų kirčiavimo ypatybės. Baltistica 36 (1), 103–114.

URNĖŽIŪTĖ, R. 1998: Kodų kaita joniškiečių šnekamojoje kalboje. Kalbotyra 47 (1), 131–140.

VAIŠNYTĖ, N. 2002: Balatnos (Varanavo) apylinkės: istorija, kultūra ir kalba iš Ramaškonių gyventojų lūpų. Lydos krašto lietuviai 2, Kaunas: Poligrafija ir informatika, 545–556.

VIDUGIRIS, A. 1959: Kai kurios Zietelos tarmės ypatybės. Lietuvių kalbotyros klausimai 2, 195–209.

VIDUGIRIS, A. 1969: Zietelos tarmės daiktavardis. Lietuvių kalbotyros klausimai 11, 147–182.

VIDUGIRIS, A. 1985: Lazūnų tarmės žodynas, Vilnius: Mokslas.

VIDUGIRIS, A. 1988: Iš etnolingvistinių santykių raidos Pelesos ir gretimose apylinkėse. Lietuvių kalbotyros klausimai 27, 21–36.

VIDUGIRIS, A. 1998: Zietelos šnektos žodynas, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas.

ZINKEVIČIUS, Z. 1966: Lietuvių dialektologija, Vilnius: Mintis.

ZINKEVIČIUS, Z. 1980: Lietuvių kalbos istorinė gramatika 1, Vilnius: Mokslas.

ZINKEVIČIUS, Z. 1989: Seniausi lietuvių kalbiniai kontaktai su slavais. Lietuvių kalbotyros klausimai 28, 4–11.

Nijolė Tuomienė Lietuvių kalbos institutas P. Vileišio g. 5, 2055 Vilnius, Lietuva [email protected]

Gauta 2002 07 29