ACTA LINGUISTICA LITHUANICA

LIII (2005) 111–131

RECENZIÓK

Recenziók

Daniel Petit

Apophonie et catégories grammaticales dans les langues baltiques

Leuven–Paris: Peeters, 2004, 436 p., ISBN 90-429-1529-3 (Peeters Leuven), ISBN 2-87723-824-5 (Peeters France)

(A Párizsi Nyelvészeti Társaság által kiadott nyelvészeti gyűjtemény, lxxxvi)

Mielőtt elkezdenénk beszélni erről a könyvről, valahogy először is az jut eszembe, hogy Nyugat-Európa nyelvészei közül a történeti-összehasonlító módszer „aranykorában” leginkább a németek, majd valamivel később a franciák érdeklődtek a litván nyelv iránt. A litván nyelv franciaországi kutatásának úttörője kétségkívül Ferdinand de Saussure, aki nemcsak 1879-ben vagy 1880-ban járt a litvánok lakta területen (Godel 1973: 7–24; Mauro 1972: 331–332), hanem elsőként kezdett litván nyelvet tanítani a párizsi (később pedig a genfi) egyetemen.

Antoine Meillet, a legtermékenyebb francia nyelvész indoeurópai témájú munkáiban szintén bőségesen támaszkodott a litván nyelv adataira. Tanítványa, Robert Gauthiot pedig kétszer is, 1900-ban és 1901-ben járt Litvániában. E nyelvész első litvániai útjának gyümölcse a baltisztikának szentelt első monográfia volt, amely 1903-ban külön kötetként jelent meg Párizsban: Buivydžių šnekta (Le parler de Buividze). A baltisztikának szentelt második franciaországi monográfiára viszont egy egész évszázadot kellett várni. Ezt 2004-ben adta ki Daniel Petit, a baltisztika iránt érdeklődő és a litván nyelvet jól ismerő nyelvész. Az itt recenzált monográfia azonban jelentősen különbözik az elsőtől. Robert Gauthiot monográfiájának tárgya a kelet-aukštaitiai kupiškėnai nyelvjárása volt, Daniel Petit könyve viszont mindhárom balti nyelv nyelvtani kategóriáinak és az apofónia fejlődésének kérdéseit vizsgálja.

A könyv Előszavában (5–6. o.) a szerző megjegyzi, hogy az itt recenzált „munka a Párizsi Egyetem IV. karán, a Sorbonne-on 2002. október 12-én megvédett habilitációs értekezésből született; néhány évvel korábban megkezdett indoeurópai összehasonlító nyelvészeti, pontosabban a balti nyelvekre (litvánra, lettre és óporoszra) irányuló kutatásainak eredménye” (5. o.). A szerző természetesen nem feledkezik meg sem Ferdinand de Saussure-ről, aki a balti nyelvek kutatásának hosszú hagyományát elindította, sem Robert Gauthiot-ról, az első baltisztikai monográfia szerzőjéről.

A recenzált könyv tehát a Tartalomjegyzéken (3–4. o.) és a már említett Előszón kívül a Bevezetésből (7–13. o.), hat különböző terjedelmű fejezetből (1. A személy kategóriája és a tőapofónia, 15–22. o.; 2. Az eset kategóriája és a tőapofónia, 23–121. o.; 3. A szám kategóriája és a tőapofónia, 123–169. o.; 4. A nem kategóriája és a tőapofónia, 171–191. o.; 5. A mód kategóriája és a tőapofónia, 193–288. o.; 6. Az idő kategóriája és a tőapofónia, 289–361. o.), valamint a Következtetésekből áll.

112 |

RECENZIJOS

(363–374. o.), Szómutató (377–410. o.) és Bibliográfia (411–436. o.), amelynek elején a nyelvek, a nyelvtani terminusok és egyes kiadványok rövidítései találhatók (411–412. o.).

A szerző Bevezetésében megjegyzi, hogy „az apofóniát hagyományosan formai szempontból vizsgálják: többnyire azt kell meghatározni, mely fonémák vesznek részt a magánhangzó-váltakozásban, és milyen formai kapcsolat van közöttük”, majd kifejti, hogy e megközelítés alapján rendszerint az apofónia két típusát különböztetik meg: a minőségit és a mennyiségit (8. o.). Ezután rámutat, hogy „az apofónia funkcionális szempontból is vizsgálható”, amikor meghatározzák az apofónia alapformáinak (formes de fondation) és származtatott formáinak (formes fondées) morfológiai és szemantikai összefüggéseit” (9. o.). Más szóval, a recenzált mű szerzőjét inkább az úgynevezett grammatikai apofónia érdekli, amely a balti nyelvek grammatikai szerkezetében úgy jelenik meg, hogy az egyik grammatikai alakot egy másikból hozza létre; vagyis a monográfia szerzője kizárólag az indoeurópai korszakból örökölt apofónia helyzetét tárgyalja a balti nyelvekben. Daniel Petit ezért ezt a jelenséget az indoeurópai összehasonlító nyelvtan szempontjából értékeli. A monográfia így csak a tőbeli apofóniára szorítkozik, vagyis a szavak és alakjaik tövében végbemenő magánhangzó-váltakozásra, a képzők apofóniájának kérdéseit pedig teljesen mellőzi. A szerző e korlátozása könnyen érthető: egyetlen monográfiában egyszerűen lehetetlen a tőbeli apofónia mellett a képzők apofóniájának problémáit is megvizsgálni. Csak remélhetjük, hogy Daniel Petit a balti nyelvek képzői apofóniáját jövőbeli munkáiban tárgyalja.

Tiesa, diachroninės kalbotyros specialistams (plg. Stang 1966: 120t.; Zinkevičius 1980: 1, 89–96) jau senokai žinoma, jog iš ide. epochos paveldėtosios apofonijos pagrindinius bruožus baltų kalbos yra, palyginti, neblogai išlaikiusios, bet kuriuos ne kuriuos balsių kaitos tipus jau yra praradusios, o kai ką ir gerokai atnaujinusios. Be to, prisiminus istorinės lyginamosios kalbotyros beveik dviejų šimtmečių istoriją ir kokį vaidmenį šios krypties atstovai teikė lietuvių kalbai, aiškindami įvairias ide. lyginamosios fonetikos problemas, savaime darosi aišku, kad šiuo klausimu nuo Augusto Schleicherio iki šių dienų būtų galima nurodyti gana ilgą literatūros sąrašą šiuo klausimu. Bet tada gerokai nutoltume nuo recenzuojamos knygos turinio.

Ezért magától értetődő, hogy amikor kezünkbe vesszük Daniel Petit magánhangzó-váltakozás problémakörének szentelt új könyvét, először az a kérdés merül fel, miben különbözik a hasonló jellegű munkáktól. Ahhoz, hogy erre a kérdésre tágabb vagy szűkebb értelemben válaszoljunk, és felmérjük, miben is különbözik ez a könyv a többi munkától, néhány szóban nemcsak a szerző által tárgyalt kérdéseket kell megemlítenünk, hanem a kutatás eredményeiből következő megállapításokat is.

A legkisebb terjedelmű az első fejezet, amely azt tárgyalja, hogyan függ össze a tőbeli apofónia a személy kategóriájával. Ez magától értetődő, hiszen a szerző szerint a balti nyelvekben a személy kategóriája sohasem függött össze a magánhangzó-váltakozással: ezt a sajátosságot az indoeurópai alapnyelvből örökölték, amelyben „az igei paradigmában a személyek szembeállítása már grammatikalizálódott lehetett”, és a balti nyelvek e tekintetben semmit sem változtattak az indoeurópai rendszeren (22. o.).

A második, egyben legterjedelmesebb, 98 oldalas fejezetben a monográfia szerzője a balti nyelvek névszói rendszerének alapvető kategóriájára, az eset kategóriájára összpontosít, és igyekszik megállapítani, milyen szerepet játszott az örökölt oppozíció e balti nyelvi kategória fejlődésében. A kérdés megválaszolására D. Petit azt a hipotézist veti fel, hogy a protobalti nyelvben a tőszavak paradigmájában ismertek lehettek az apofonikus ellentétek. Ezen ellentétek nyomai a szerző szerint állítólag fennmaradtak a balti nyelvekben: az egyes számú alanyeset valamikor alapszintű fokot mutatott (vö. óporosz peuse < *peuk, „fenyő”), a többi eset pedig gyenge fokot (vö. litván pušis < *puk). Igaz, ez az apofónia nem ugyanazon paradigma belsejében maradt fenn, hanem közvetetten adatolt

RECENZIJOS

113

független lexémákban (vö. 55. o.). A fejezet következtetéseiben azonban a szerző elismeri, hogy ha beszélhetünk is a tőbeli apofónia szubsztrátumként való fennmaradásáról a balti nyelvekben, azt rögtön el kell ismernünk, hogy ez csak bizonyos feltételek mellett mutatkozik meg, és hogy azok az „összekuszálódott” adatok, amelyek lehetővé teszik az apofónia korábbi állapotának felismerését, idegenek a szinkrón apofónia rendszerétől (vö. 120–121. o.).

A második fejezethez bizonyos értelemben a harmadik is kapcsolódik, amely a szám kategóriáját tárgyalja (123–169. o.), mivel a szám kategóriája a névszókra és az igékre egyaránt jellemző. Ezért talán akár azt is mondhatnánk, hogy ez a meghatározó grammatikai kategória. Ebből következően érdekes kérdés, milyen tőbeli apofóniai esetek jellemzik ezeket a grammatikai kategóriákat. Azonosak-e a főnevek és az igék esetében, vagy sem? A fejezet névszói rendszer szám-apofóniájának szentelt második részét kezdve Daniel Petit először is megerősíti, hogy a balti nyelvekben a főnevek egyes és többes száma (a kettős számhoz hasonlóan) „soha nincs kapcsolatban a magánhangzó-váltakozással” (124., 129. o.), majd részletesebben tárgyalja az óporosz wird's „szó”, valamint a litván vardas és a lett vārds „szó, név” viszonyát (124–129. o.). Véleménye szerint a két forma különböző balti nyelvjárásokban való előfordulása felveti a kérdést, mi volt a viszonyuk a balti korban: egy valaha fennállt egyes szám: többes szám (kollektívum) apofonikus oppozíciójának maradványáról van-e szó, vagy nyelvjárási lexikai változatokról. A szerző úgy véli, helyesebb a második lehetőséget választani (128–129. o.). A szerző e döntését talán az a körülmény indokolta, hogy ez az egyetlen főnévi példa, amelyben megpróbálhatjuk a szám kategóriájában az apofónia nyomait keresni.

A fejezet nagyobb része (129–168. o.) az igerendszernek van szentelve. Ebben a részben a szerző először az apofónia szempontjából tárgyalja az atematikus jelen idejű alakokat (130–158. o.); a perfektumnak és a preteritumnak jóval kevesebb helyet szentel. A balti nyelvek atematikus jelen idejű alakjainak rövid vizsgálata után Daniel Petit arra a következtetésre jut, hogy a balti nyelvekben adatolt atematikus jelenek nem mutatják a tőbeli apofónia semmilyen nyomát a szám kategóriájának kifejezésében. Ezenfelül az atematikus igék vizsgálatát ebben az esetben azokra az atematikus igékre kell korlátozni, amelyek más indoeurópai nyelvekbeli megfelelői szintén atematikusak, a balti nyelvek azon atematikus igéit pedig ki kell zárni, amelyek etimológiai megfelelői más ragozási típusokhoz tartoznak, mert csak az előbbiek alkalmasak az örökölt tőbeli apofónia vizsgálatára (133. o.). A rész további elemzése sem változtat ezen a következtetésen: a fejezet végén a szerző nemcsak azt állítja, hogy a balti nyelvekben az egyes szám: többes szám oppozícióban nincs nyoma az örökölt tőbeli apofóniának, hanem még pontosabban így fogalmaz: „az indoeurópai rendszerrel összehasonlítva a balti rendszert a tőfok paradigmán belüli egységessége jellemzi” (168. o.). Így még az atematikus igék számjelölése sem vethető össze a magánhangzó-váltakozás szempontjából az indoeurópai rendszerével, amelyben az igék jelen és perfektum idejében az egyes szám: többes szám oppozícióban a tőmagánhangzók váltakozása meglehetősen szabályos volt; vö. óind 1 sg. ásmi < indoeurópai *h₁es-mi ’vagyok’ és 1 pl. smáh < indoeurópai *h₁s-me- (130. o.).

Hasonló a helyzet a balti nyelvekben a nem kategóriájával is. Az örökölt apofónia a balti nyelvekben e kategória kifejezésére sem jellemző. Az indoeurópai nem kategóriája azonban abban is különbözik a szám kategóriájától, hogy „a tőbeli apofónia itt is gyengén adatolt” (171. o.). Igaz, mind a balti, mind más indoeurópai nyelvekben létezik főnevek egy csoportja, amelyek hím- és nőneműek egyaránt lehetnek. Ezeket a mobilis főneveket (substantifs mobiles) az jellemzi, hogy bennük a végbemenő akúttónus-váltakozást a magánhangzó-váltakozással azonosíthatnánk (vö. litván vārnas ~ vārna, vilkas ~ vilkė). Valójában azonban itt balti akúttónus-váltakozásról van szó, amely

114 |

RECENZIJOS

az óindoeurópai apofóniához semmi köze. Sőt, e főnevek vizsgálatakor a szerző szerint nem grammatikai jelölésről (un marquage grammatical), hanem lexikai derivációról kellene beszélnünk. Ezért az örökölt tőbeli apofónia a grammatikai nem kifejezésében is teljesen idegen a balti nyelvektől (190–191. o.).

A recenzált monográfia utolsó két fejezete a tőbeli apofónia balti nyelvi igei kategóriákban megjelenő jelenségeit tárgyalja. Az ötödik fejezet ebből a szempontból a mód, a hatodik pedig az idő kategóriáját vizsgálja.

A mód kategóriájáról szólva Daniel Petit mindjárt hangsúlyozza, hogy az összes grammatikai kategória rekonstrukciója közül a mód rekonstrukciója okozza talán a legtöbb problémát, mert mindmáig nem világos, hány mód volt az indoeurópai alapnyelvben. A legrégibb indoeurópai nyelvi írásos emlékek ugyanis eltérő számú módot tanúsítanak: a védikus nyelvben hetet, a [hiányzó nyelv megnevezése] nyelvben ötöt, a hettitában pedig négyet jegyeztek fel. Ráadásul a feljegyzett szám alapján mindmáig nem világos, hogy melyek tartoznak az indoeurópai alapnyelvhez, és melyek alakultak ki – úgy tűnik, az infinitivus kivételével – az egyes nyelvek önálló fejlődése során.

Daniel Petit szavaival élve a második probléma az, hogy az indoeurópai módokat értékük szempontjából nem könnyű osztályozni, mert nem világos, hogy „módnak” kell-e tekintenünk a participiumot, amely csupán az ige melléknévi alakja, illetve az infinitivust, amely az ige ragozhatatlan névszói alakja (193. o.). Kifejezetten a balti nyelvekről szólva pedig sajátos szerkezetük is nehézségeket okoz. Az indoeurópai módrendszer módosult változata mellett ugyanis olyan új módok is kialakultak bennük, amelyek teljesen (vagy csaknem teljesen) függetlenek az indoeurópai prototípustól (vö. 194. o.).

E nehézségeket figyelembe véve, és arra is rámutatva, hogy az óporosz írásos emlékek öt, a keleti balti nyelvek (a litván és a lett) pedig rendre hat, illetve nyolc módot tanúsítanak, Daniel Petit a második leghosszabb fejezetben rendkívüli precizitással tárgyalja a balti nyelvek mód-kategóriáit a tőbeli apofónia szempontjából. A fejezet végi következtetések szerint a modális apofónia a balti nyelvekben két formában jelenik meg: az optativusban és a participiumban az örökölt apofónia formája található meg (bár itt eltűnőben van), míg jóval gyakoribb és szabályosabb az infinitivusból képzett származékokban. Az infinitivus és az indicativus szembeállítása azonban (vö. lit. inf. minti, pres. ind. mėna) a szerző szerint régi, és nemcsak mindegyik balti nyelvben, hanem más indoeurópai nyelvekben is megtalálható; szláv nyelvi pontos megfelelői pedig arra engednek következtetni, hogy itt „igen ősi apofóniáról” van szó (287. o.).

Az utolsó, hatodik fejezetben Daniel Petit azt vizsgálja, miként jelenik meg a tőbeli apofónia a balti nyelvek idő-kategóriáiban, különösen mivel a balti „időrendszer a praesens- és praeteritumtövek köré szerveződik, amelyek ellentétét az infinitivus modális töve egészíti ki” (289. o.). A tőbeli apofónia jelenségeinek vizsgálata után a szerző összegző következtetéseiben azt állítja, hogy a balti nyelvek következetesen arra hajlanak, hogy „az apofónia alkalmazási körét bináris oppozíciókra korlátozzák: az idő kifejezésében például a tőbeli apofónia csak bináris párként él tovább: <prezentas / preteritas>; a mód kifejezésében szintén csak bináris párként jelenik meg: <indikatyvas / infinityvas>” (370. o.). A monográfia szerzője ezt az elgondolást Wojciech Smoczyński munkájára alapozza, amely a balti mássalhangzó-tövű főnevek morfológiájának fejlődését vizsgálja (Smoczyński 2000: 18–33).

Miután tehát hangsúlyozta, hogy a balti nyelvek tőbeli apofóniájára jellemző a bináris oppozíciók iránti hajlam, Daniel Petit következtetéseiben a balti nyelvek apofóniájának megértése szempontjából alapvető kérdéseket vet fel: 1) miért őrizte meg egyes grammatikai kategóriákban a tőbeli apofónia, másokban viszont miért veszett el?; 2) miért korlátozódik a mód kategóriájában az apofónia csupán az <indikatyvo/infinityvo> oppozíciójára,

RECENZIJOS

115

és miért ismeretlen az optativusban, az imperativusban és a participiumban; 3) miért csak a < prezento / preterito > oppozíciójában használatos a tőbeli apofónia az idő kategóriájának kifejezésére? és 4) miért őrizte meg a tőbeli apofóniát az igei rendszerben az idő kategóriája, miközben a szám kategóriája teljesen elveszítette azt már a balti alapnyelv idejétől kezdve, még az atematikus igékben is? (371. o.).

Feltétel nélkül egyet kell értenünk azzal, hogy mindezekre a kérdésekre nem adható egyetlen válasz, mivel a tőbeli apofónia sorsát a balti nyelvekben számos tényező befolyásolta. Mindenekelőtt feltételezhető, hogy a balti alapnyelvben igen korán kiegyenlítődtek a leggyengébb tőbeli magánhangzó-váltakozások, vagyis azok, amelyek már az indoeurópai alapnyelvben is ritkák és kivételesek voltak (vö. a nem kifejezéséhez kapcsolódó apofóniát).

A recenzált monográfia szerzőjével egyet kell értenünk abban, hogy a legfontosabb, ugyanakkor igen nehezen felmérhető tényező a morfológiai függőség mértéke. Ez azért a legfontosabb, mert lehetővé teszi az alapalakok és a származékos alakok megkülönböztetését. Az említett alakok ugyanis azokban a kategóriákban, amelyek elveszítették a grammatikai apofóniát, származékosként fordulnak elő, vagyis az alapalakoknak vannak alárendelve, és tőlük vették át a magánhangzó-fokozatot. A balti nyelvek participiumai a legvilágosabb példák: a magánhangzó-váltakozás szempontjából semmiben sem különböznek a megfelelő indicativusi alapalakoktól. Ha tehát az apofónia eltűnése összefügg azzal, hogy az alakok alapalakokból származékosakká válnak, akkor Daniel Petit szerint „nemcsak az apofónia bizonyos grammatikai kategóriákban való eltűnését fontos megmagyarázni, hanem azoknak az alakoknak a státuszváltozását is, amelyek e kategóriákat megjelenítik” (372–373. o.).

E státuszváltozást azért is feltétlenül meg kell magyarázni, mert az apofónia fejlődése (vagyis megőrzése vagy elvesztése) összefügghet az adott kategória kisebb vagy nagyobb fokú grammatikalizációjával (373. o.).

Általánosságban, Daniel Petit következtetéseinek részletesebb tárgyalása nélkül is hangsúlyozni kell, hogy mindegyikük igen megalapozott. A balti nyelvek valamennyi adatának értelmezése nemcsak a szerző széles körű nyelvészeti tájékozottságáról tanúskodik (a bibliográfia több mint 400 tételt tartalmaz), hanem a balti nyelvek grammatikai szerkezetének alapos ismeretéről is. Ezért a könyvben – egy-két kivételtől eltekintve, amikor a csökkenő intonációjú lett szavak közlése nem egységes (vö. per ‘peria’ és pēr, 293. o. és tovább, 391; min, 255., 390. o. és min ‘mina’, 313. o.; stumj „stumia“, 326., 391. o.; vemj „vemia“, 319., 392. o.), továbbá a litván számnév hibás hangsúlyozásától eltekintve: aštuoni (= aštuoni), 94. o., 151. jegyzet, valamint az stipras helyett nyomtatott stipra alakot illetően (386. o.) – a balti nyelvi szavak sajtóhibáktól mentesen szerepelnek. Ez egy külföldön kiadott könyvnek szintén nagy előnye. Némileg több pontatlanság található viszont a bibliográfiában: például Gražina Akelaitienė 1993-as, 1994-es és 1997-es munkáinak címében a morfologinės (413. o.) (váltakozás) helyett morfonologinės szerepel; Regina Venckutė 1981-ben megjelent cikkének címében a neapofonija (435. o.) helyett neoapofonija állna helyesen; Zigmas Zinkevičius 1966-ban kiadott alapművének címe pedig nem Lietuvių kalbos dialektologija (436. o.), hanem Lietuvių dialektologija. Ezek a pontatlanságok azonban semmiképpen sem csökkentik Daniel Petit könyvének értékét; a jövőben egyetlen balti nyelvekkel foglalkozó kutató sem nélkülözheti, különösen, hogy használata bizonyosan nem lesz nehéz, hiszen valamennyi állítás nemcsak jól megalapozott, hanem meglehetősen közérthető nyelven is van kifejtve. Így valóban nagy tudásanyaggal a baltisztikába érkezett Daniel Petitnek azt kívánjuk, hogy tartalmas utakat tegyen a balti nyelvek történetének útvesztőiben, és ne csupán sikeresen folytassa, hanem tovább is fejlessze a franciaországi baltisztikai hagyományokat.

116 |

RECENZIJOS

LITERATŪRA

GODEL, R. 1973: A propos du voyage de F. de Saussure en Lituanie. Cahiers Ferdinand de Saussure 23, 7–24.

MAURO, T. de 1972: Notes biographiques et critiques sur F. de Saussure. In: F. de Saussure, Cours de linguistique générale, Paris: Payot, 319–404.

SMOCZYŃSKI, W. 2000: Starolitewskie žmuo, žmuni na tle prabaltických rzeczowników atematycznych. Acta Linguistica Lithuanica 43, 18–33.

STANG, CH. S. 1966: Vergleichende Grammatik der baltischen Sprachen. Oslo: Universitetsforlaget.

ZINKEVIČIUS, Z. 1980: Lietuvių kalbos istorine gramatika 1. Vilnius: Mokslas.

Juozas Karaciejus Lietuvių kalbos institutas P. Vileišio g. 5, 10308, Vilnius

LOZORIUS ZENGŠTOKAS

GIESMES CHRIKSZCIONISCHKOS IR DUCHAUNISCHKOS IR JŲ ŠALTINIAI

Parengė GUIDO MICHELINI Vilnius: Baltos lankos, 2004, 584 p., ISBN 9955-584-71-8

2005 metų pradžioje „Baltų lankų“ leidykla (2004 metų data) išleido iš karto bibliografinę retenybę tapusį Lozoriaus Zengštoko 1612 metų giesmyną Giesmes Chriks-czionischkos ir Duchaunischkos. Retenybe tapo todėl, kad, nors knygos „rengimą ir leidimą parėmė Valstybinė lietuvių kalbos komisija prie Lietuvos Respublikos Seimo“ (p. 4), beveik iki 2005 metų pabaigos šis leidinys į knygynus taip ir neatkeliavo, o pati leidykla irgi jau seniausiai tvirtina jo nebeturinti. Todėl nejučia kyla įvairių klausimų: kam šis leidinys buvo skirtas ir kodėl Valstybinės lietuvių kalbos komisijos remto leidinio niekur negalima gauti? Juk nesinorėtų teigti, kad Valstybinė lietuvių kalbos komisija jau pradėjo remti asmeninius privačių parengėjų leidinius. O gal šiuo leidiniu norėta priminti sovietinius „visuotinio deficito“ laikus?..

Leidinys pradedamas knygos parengėjo Guido Michelinio dvikalbiu „Įvadu“ (lietuvių k. – p. 7–13; anglų k. – p. 14–21). Po jo fotografuotiniu būdu spausdinamas Lozoriaus Zengštoko giesmyno tekstas su šaltiniais (p. 22–523), Berlyno egzemplioriuje esančių rankraštinių giesmių perrašymai su šaltiniais (p. 524–526), 3 priedai, iš kurių tik pirmas – „Vilniaus egzemplioriuje trūkstami lapai ir rankraštinės giesmės iš Berlyno egzemplioriaus“ (p. 527–548) – yra tiesiogiai susijęs su Zengštoko giesmynu (antras ir trečias, t. y. „Keli pavyzdžiai iš 1588 m. Karaliaučiuje išleisto giesmyno Geistliche Lieder und Psalmen“ (p. 549–558) ir „Keli pavyzdžiai iš 1599 m. Niurnberge išleisto giesmyno Geistliche Lieder und Psalmen“ (p. 559–571) yra daugiau iliustracinio pobūdžio), o pabaigoje – „Šaltiniai ir bibliografija“ (p. 572–573) bei „Giedamų tekstų sąrašas pagal pirmąsias eilutes“ (p. 574–584).

Recenzuojamos knygos „Įvade“ parengėjas, trumpai nurodęs Lozoriaus Zengštoko giesmyno ryšį su ankstesniais Martyno Mažvydo ir Jono Bretkūno giesmynais bei apibūdinęs dviejų iki mūsų dienų išlikusių perleidžiamo giesmyno egzempliorių būklę, toliau pabrėžia, jog dėl to, kad 50 giesmių tekstai „iki Zengštoko leidimo buvo publikuoti daugiau nei kartą, rengiant šį