KALBŲ KONTAKTAI LIETUVOS TSR

LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI XXIII (1983)

ALOYZAS VIDUGIRIS

A nyelvi érintkezésről Délkelet-Litvániában

Bevezetés

A nyelvi érintkezésen, illetve kontaktuson rendszerint a nyelvek érintkezését értjük, amely különböző nyelveket beszélő közösségek nyelvi kommunikációjában nyilvánul meg, meghatározott földrajzi, történelmi és társadalmi körülmények között (Ахманова О. С., 1966, 535). Különösen nagy nyelvi változatosság jellemzi Délkelet-Litvániát, ahol nagyobb összefüggő területeken vagy nagyobb és kisebb nyelvszigeteken érintkeznek a litván és belarusz nyelvjárások, a lengyel nyelvjárások és irodalmi változataik, valamint az orosz nyelv, nem is említve az itt előforduló más nyelveket. Délkelet-Litvánia, amely ősidőktől fogva közvetlen kapcsolatban áll egy jóval nagyobb területtel, ahol „a szláv és balti etnolingvisztikai és kulturális komplexumok legintenzívebb és legkiterjedtebb kontaktusai zajlanak” (Судник Т. М., Толстая С. М., Топоров В. Н., 1967, 38), sok szempontból rendkívül fontos a tudomány számára. E terület, vagy legalább egy részének nyelvi viszonyai, fejlődésük és okaik részletes leírásához különálló, átfogó tanulmányra volna szükség. E cikkben tisztán szociológiai szempontból kívánjuk valamivel részletesebben bemutatni a Litván SZSZK legdélibb keleti sarkának nyelvi érintkezéseit, amely lényegében egybeesik a mai Šalčininkai járás közigazgatási területével, és nyomon követni azok alakulását. Emellett az itt használt nyelveket érintkezésük jellege és betöltött funkciója szerint próbáljuk megvizsgálni, vagyis rendszerként, azaz úgynevezett nyelvi helyzetként (Никольский Л. Б., 1970, 7; Никольский Л. Б., 1976, 80). Ezért a nyelvi helyzet kifejezés is gyakran szerepel az alábbiakban.

A második világháború előtt a mai Šalčininkai járás négy körzethez tartozott: Akmenynė (vagy Kamenka), Daučiūnai, Jašiūnai, Šalčininkėliai, Šalčininkai és Turgeliai körzete Vilnius körzetéhez, Butrimonys, Dainava, Eišiškės, Gerviškės és Kalesninkai körzete Lida körzetéhez, Rūdninkai Trakai körzetéhez, Dieveniškės és Poškonys pedig Ašmena körzetéhez. Így a Šalčininkai járás etnolingvisztikai viszonyainak sokszínűségével – amelyet egyebek mellett a különböző közigazgatási egységekhez való tartozás is alakított – bizonyos értelemben jóval nagyobb litván–belarusz határvidéket képviselhet.

E járás nyelvi mozaikja és kontaktusai, különösen a litván nyelvjárások és sajátosságaik, már régóta felkeltették a különböző országok kutatóinak figyelmét. Ezeket a nyelvjárásokat egyenként is vizsgálták, valamint az 1952-ben, 1955-ben, 1963-ban, 1964-ben, 1966-ban és 1974-ben itt járt expedíciók során. A legnagyobb figyelmet a Dieveniškės környéki litván nyelvjárás kapta, amelyet E. Volteris (Wolter E., 1895, 173–187), K. Būga (Būga K., 1906), J. Jablonskis (Jablonskis J., 1906), P. Arumaa (Arumaa P., 1930, 19–30,

46

(61—65), E. Frenkelis (Fraenkel E., 1936, 14—107), Z. Zinkevičius (Zinkevičius Z., 1966), J. Lipskienė és A. Vidugiris (Lipskienė J. ir Vidugiris A., 1967, 183—222; Lipskienė J., 1968, 196—207; Vidugiris A., 1968, 190—196), I. Ermanytė és K. Eigminas (Ermanytė I., Eigminas K., 1968, 211—235) és mások kutattak, illetve tárgyaltak munkáikban. Ezen és a Šalčininkai járás más körzeteiben J. Balčikonis, N. Grigas, J. Senkus, J. Dovy­daitis, M. Sapijanskaitė-Kuosienė, K. Morkūnas, V. Vitkauskas, M. Razmukaitė és mások gyűjtöttek nyelvi anyagot. Az utóbbi időben egyre nagyobb figyelem irányul az itt használt nyelvek érintkezésére. A helyi litván, belarusz és lengyel fonológiai és grammatikai rendszerek kölcsönhatását a Šalčininkai környékén M. Łekomceva (Лекомцева М. И., 1972, 116—134, 174—185), Kalesninkai környékén V. Čekmanas (Чекман В. Н., 1973, 29—43), Dieveniškės környékén T. Sudnik (Судник Т. М., 1975, 102—121, 202—210), Butrimonys és Délkelet-Litvánia néhány más környékén E. Grinaveckienė (Grinaveckienė E., 1969, 219—229; Грина­вецкене Е. И., 1972, 294—408) vizsgálta. A helyi lengyel nyelvjárást és annak a litván, illetve belarusz nyelvhez fűződő viszonyát egész Vilnius vidékén H. Turska (Turska H., 1939) tanulmányozta; a Lopatiškių (Lopatovščiznos) faluban (az egykori Turgeliai körzetben, ma Vilnius járás Mariampolis körzetében) beszélt lengyel nyelvjárást A. Zdaniukievičius (Zdaniukiewicz A. A., 1972; Zinkevičius Z., 1974, 204—214), a helyi belarusz nyelvjárásokat pedig E. Grinaveckienė, J. Kovalčiuk, J. Mackevič, E. Romanovič (Грина­вецкене Е. И., Ковальчук И. П., Мацкевич Ю. Ф., Романович Е. М., 1972, 377—393) és mások vizsgálták.

A balti és szláv nyelvi kapcsolatok és érintkezések nyelvészeti szempontú kutatásának bővülésével párhuzamosan nő az érdeklődés az érintkezés szociológiai oldala iránt is. Lényegében egyetlen komolyabb nyelvészeti kutatás sem nélkülözheti azoknak a társadalmi tényezőknek a tárgyalását, amelyek rendszerint meghatározzák a nyelvi tények alakulását. Mivel ezen a területen nincsenek kutatások, a kutatók többnyire kénytelenek alkalmi szóbeszédekre, szubjektív és gyakran ellentmondásos megjegyzésekre stb. hagyatkozni.

A litván nyelvészek különféle nyelvészeti expedíciók és egyéb kiszállások során már több mint 20 éve tanulmányozzák ezeket a témákat, és figyelemmel kísérik e vidék etnolingvisztikai viszonyainak alakulását. Már ennyi idő alatt is (a cikk szerzője főként az 1955—1980 közötti kutatásainak adataira támaszkodik) bizonyos mennyiségi és minőségi változások történtek e vidék nyelvi viszonyainak mozaikjában (vajon mennyi változás történhetett ennél is korábban?!). Mindezt – legalább nagy vonalakban – ismerniük kell e vidék kutatóinak ahhoz, hogy helyes képet alkothassanak a nyelvi viszonyokról, amelyek olykor meglehetősen bonyolultak, és megállapíthassák alakulásuk objektív törvényszerűségeit.

A használt nyelvek elterjedtsége és jellemzése

Bármely területi-politikai közösséget rendszerint nemcsak viszonylag állandó gazdasági, politikai és kulturális, hanem nyelvi kapcsolatok is jellemeznek. A nyelvi kapcsolatok, amelyek a nyelvek érintkezésében nyilvánulnak meg, összetevőik, illetve a használt nyelvek szerint részletezhetők; mindegyiküknek számos sajátos vonása van. Ezért az itt használt nyelvek e sajátos vonásainak helyes jellemzésétől nagymértékben függ kölcsönös viszonyaik, valamint általában a nyelvi helyzet mint rendszer megértése—

47

nek megértése. A továbbiakban ezeket a nyelveket elterjedtségük és használatuk gyakorisága szerint, sorrendben tekintjük át: a belarusz, a lengyel, a litván és az orosz nyelvet.

a. A belarusz nyelv. A Litván SZSZK délkeleti szegletének uralkodó nyelve a helyi belarusz nyelvjárás, amely lényegében a központi belarusz nyelvjárás nyugati részének folytatása, az adott vidék litván és lengyel nyelvjárásainak elemeivel jelentősen keveredve. A helyiek leggyakrabban (pa)prastą kalbą, praštas vagy tuteišas lietuvis néven emlegetik, illetve azt mondják róla, hogy dudena (néha klėga, kalba, ščarina) paprastai (па-просту, по-простему, па-тутэйшаму) és így tovább.

A vizsgált terület lakóinak többsége számára ez a nyelv az elsődleges, bár nem mindig az anyanyelvük. Sok idősebb lakosnak nem anyanyelve, vagyis második nyelve; ez különösen a szóban forgó terület déli részére jellemző. Különféle okok miatt idővel vált elsődlegessé, mivel az anyanyelv — rendszerint a litván — itt sokak számára már nem az elsődleges nyelv.

Bár a belarusz nyelv itt nem hivatalos, használati köre viszonylag széles. Mindenekelőtt sokak számára az otthon, illetve a család nyelve. Még inkább használják nem hivatalos köznyelvként. Leggyakrabban a helyiek különféle összejövetelein beszélik, olykor hivatalos gyűléseken, közös munkavégzés közben stb. Mivel nemcsak a helyi litvánok és lengyelek beszélnek egymással belaruszul, hanem a helyiek közül is sokan ezen a nyelven érintkeznek az oroszul beszélőkkel, ez a belarusz nyelvjárás a régió sajátos közvetítő, illetve kapcsolattartó nyelvének tekinthető. Más szóval a helyi belarusz nyelvjárás itt bizonyos fokig regionális nyelvként működik.

A helyi belarusz nyelvjárásra az irodalmi belarusz nyelv is bizonyos hatást gyakorol, mivel a lakosság jelentős része gyakran hallgat belarusz rádiót, és nézi annak televíziós műsorait. Az irodalmi belarusz nyelv hatása azonban itt nem olyan nagy, mint amekkorára a helyi belarusz nyelvjárás elterjedtsége alapján számítani lehetne. E jelenség fő oka talán az, hogy az ezen a nyelvjáráson beszélők általában nem tartják magukat belarusznak, nyelvüket pedig a helyi lengyel (vagy orosz) nyelvjárás sajátos változatának tekintik.

b. A lengyel nyelv. A vizsgált területen viszonylag széles körben használják a lengyel nyelvet is, pontosabban a lengyel nyelv kulturális peremvidéki dialektusát („polszczyzna kresowa” vagy „polszczyzna litewska”), amely a lengyel nyelv, valamint a helyi litván és belarusz nyelvjárások alapján alakult ki (Веренис̌ В. Л., 1965, 193–209; Вярэніч В. Л., 1973, 5–21). Ez a lengyel dialektus egyelőre nem terjed ki nagyobb összefüggő területre. Anyanyelvként és elsődleges nyelvként számos nagyobb város vagy kisváros (például Eišiškės, részben Šalčininkai, Dieveniškės, Jašiūnai, Rūdninkai, Turgeliai stb.) lakói, továbbá az úgynevezett nemesi udvarok egyes leszármazottai használják (Eišiškės, Jašiūnai, Pabarė, Turgeliai stb. környékén). Egyébként a lengyel dialektust itt leggyakrabban a helyi belarusz, esetenként pedig a litván nyelvjárások mellett használják. Általában e vidék lakóinak többsége számára ez a lengyel dialektus a közös érintkezés eszköze. Emellett gyakran a helyi közigazgatás nyelve is. Lengyelül beszélgetnek egymással rendszerint az idegen vagy távolabbi környékekről érkezett emberek találkozáskor, a „jó hangnemet” megőrizni kívánó szomszédok és természetesen a helyi értelmiségiek. A lengyel nyelvet itt nagyon gyakran az udvariasság, a jó neveltetés és a műveltség jelének tekintik.

48

A lengyel nyelvet, amely korábban a helyi földbirtokosok és az egyház nyelve volt, a helyi lakosság főként a burzsoá Lengyelország megszállásának éveiben (1920–1939) kezdte mindenütt aktívan használni (vagy legalábbis törekedni a használatára).

Nem minden helyi lakos lengyel nyelve egyforma. Az idősebb generáció képviselői rendszerint csak a helyi lengyel dialektust ismerik. A fiatalabb generáció azon képviselői közül, akik nyolcosztályos (korábban hétéves) vagy középiskolát végeztek, amelyek többségében itt lengyelül folyik az oktatás, sokan már jobban tudják a lengyel irodalmi nyelvet. A fiataloknak az a része, amely kizárólag litván vagy orosz oktatási nyelvű iskolába jár vagy járt, csak gyengén tud lengyelül.

A lengyel irodalmi nyelv hatása itt nemcsak az iskolákon keresztül érvényesül, hanem a sajtó révén is (a Litván SZSZK-ban kiadott lengyel újságok, könyvek és folyóiratok mellett sokan a Lengyel Népköztársaságban megjelenő kiadványokat is előfizetik és olvassák), továbbá a rádió, a televízió (azaz a lengyel nyelvű műsorok mind a mi köztársaságunkban, mind az LNK-ban), a műkedvelő művészeti tevékenység stb. útján.

A lengyel nyelv és általában a lengyel kultúra jelentős hatásának egyik további oka, hogy a helyi lakosság többsége, bár családjában gyakran belaruszul vagy litvánul beszél, hivatalosan lengyelnek vallja magát. Emellett a helyi családok jelentős részét közeli rokoni kapcsolatok fűzik a Lengyel Népköztársasághoz a háború és a háború utáni években lezajlott kivándorlás következtében.

c. A litván nyelv – lényegében a nyugati dzuki (vagy déli aukštaitis) nyelvjárás folytatása – itt meglehetősen egyenlőtlenül használatos. Bár a hagyományos dzuki nyelvjárás általában meglehetősen széles sávban fennmaradt a déli Litván SZSZK-államhatártól nagyjából északon a Visinčia folyóig, vagyis Gudeliaiig és Šalčininkėliaiig, napjainkig csak e terület egyes részein őrizte meg vezető helyzetét. A litván nyelv túlsúlyban lévő használatának ilyen nagyobb szigetei Dieveniškės környékén, különösen a Dieveniškės-félsziget középső és nyugati részén (Lipskienė J. ir Vidugiris A., 1967, 183—185), valamint Šalčininkai járás nyugati sarkában találhatók, főként a Varėna járással határos részen (Mištūnai, Naniškės, Naujažvaris és más falvak). A hagyományos dzuki nyelvjárást itt minden generáció képviselői használják, a legidősebbektől a gyermekekig.

A terület középső részén, nagyjából Kalesninkaitól Šalčininkaiig, a litvánul tudó és beszélő helyi lakosok csupán kis százalékot tesznek ki. Butrimonys, Dainava, Daučiūnai, Gerviškės és Kalesninkai környékén főként az idősebb generáció tagjai és egy-két fiatalabb beszél vagy tud beszélni litvánul. Šalčininkai, Šalčininkėliai és Eišiškės környékén pedig már a legidősebb generációból is alig maradt valaki. Mivel a fiatalabb generációt a családban már egy ideje nem tanítják meg ténylegesen litvánul beszélni, vagyis otthon nem beszélnek velük litvánul, ezért a litván nyelv használati köre egyre szűkül. A litván nyelvről elsősorban a vegyes családokban mondanak le, amikor a férj vagy a feleség egyáltalán nem tud litvánul, vagy kevésbé tudja, mint például a belaruszt vagy a lengyelt. Néha azonban a szülők, még ha meglehetősen jól tudnak is litvánul, a gyermekek kedvéért abbahagyják a litván beszédet, hogy könnyebben boldoguljanak az iskolában (az iskolák többségében itt lengyelül folyik az oktatás), majd végül teljesen elszoknak ettől a nyelvtől. Ilyen családokból egy-kettő még akad Dainava (Gilviniškės és Vėžionys falu), Butrimonys és Gerviškės (Jurgonys, Kaniūkai, Šiauliai, vagyis a régi Strielčiai) környékén, időnként pedig más falvakban is.

4. 949

49

A terület lakosságának nagy része már csak passzívan tud litvánul: vagyis többé-kevésbé megérti a nyelvet, de már nem képes folyékonyan beszélni. Többnyire olyanokról van szó, akik maguk már nem beszéltek aktívan litvánul, de családjukban hallották litvánul beszélni a szüleiket, nagyszüleiket és másokat, vagy bár gyermekkorukban maguk is beszéltek litvánul, később elfelejtették. A kutatások idején ilyen, az idősebb, néha pedig a középső generációhoz tartozó emberekkel még nem ritkán lehetett találkozni Šalčininkai járás egész déli részén (magában Šalčininkaiban is), a Dieveniškės-félszigettől Dainava és Kalesninkai környékéig. Néha azok is litvánul énekelnek, akik beszélni nem tudnak litvánul.

Az említett Visinčia folyótól északra és északkeletre – Akmenynė, Jašiūnai, Rūdininkus és Turgeliai környékén – a helyi litván dzuki nyelvjárás lényegében már kihalt. Itt már senki sem beszéli, csak néhányan emlékeznek rá szüleik, nagyszüleik vagy szomszédaik elbeszéléseiből. Még a legidősebb adatközlők sem beszélték maguk ezt a nyelvjárást, bár egyikük-másikuk szülei vagy nagyszülei még emlékeznek egyes szavakra, meg tudják magyarázni őket, és ezt-azt le tudnak fordítani. Megemlítik azokat, akik korábban ezen a nyelvjáráson beszéltek. Azt, hogy itt nemrég még élt a litván dzuki nyelvjárás, a helyi belarusz és lengyel nyelvjárások litván szubsztrátuma is tanúsítja (Zdaniukewicz A. A., 1972, 5–6; Zinkevičius Z., 1974, 207–214). Néhány itt megismert helyi idős ember, aki valamennyire tudott litvánul (félig nyelvjárásban, félig irodalmi nyelven), azt magyarázta, hogy a nyelvet már serdülőként vagy felnőttként sajátította el, amikor „Litvániában” szolgált, vagy más módon kapcsolatba került nem helyi, litvánul beszélő emberekkel.

A később litvánul megtanult helyiekből, különösen a fiatalabb generáció képviselőiből, itt többen vannak. Általában irodalmi nyelven beszélnek. Többségük nemrég végzett különféle iskolákat Vilniusban, Kaunasban és másutt, vagy egy ideig litvánul beszélőkkel dolgozott együtt, illetve dolgozik együtt. A nyolcosztályos vagy középiskolát végzettek csaknem mindegyike többé-kevésbé érti a litván nyelvet, de a többségük nem tud beszélni (az iskolában csupán a litvánórákon csak kevesen képesek jól megtanulni litvánul).

Az iskolában általában az említett déli területrész tanulói tanulnak meg valamivel jobban litvánul, akiknek otthon a litván nyelvet, vagyis a helyi dzuki nyelvjárást el nem felejtő szüleik vagy nagyszüleik még valamelyest segíthetnek. Ezért az adott környék fiatalabb generációjának tagjai, amikor litvánul beszélnek, néhány helyi dzuki nyelvjárási elemet is belekevernek. Jóval nyelvjárásiasabban (félig nyelvjárásban, félig irodalmi nyelven) beszél a butrimonysi, gerviškėsi és dainavai környék középső generációjának sok tagja, akik az 1940 és 1953 között működő helyi iskolákban tanultak litvánul.¹

Megjegyzendő, hogy a terület déli részén az idősebb generáció számos képviselője is meglehetősen jól tudja a litván irodalmi nyelvet. Többségük litván sajtót olvas, rádiót hallgat, televíziós műsorokat néz, és általában aktívan követi a litván kulturális életet. Néhányan az irodalmi nyelvet már jobban tudják, és gyakrabban használják, mint a nyelvjárást. Az irodalmi nyelv itt élvezett elsőbbségét elsősorban ugyanazokkal az okokkal kell magyarázni, amelyek következtében ez a nyelv napjainkban valamennyi nyelvjárásunkban tért hódít. Másfelől a helyi körülmények sajátosságai is jelentős szerepet játszanak: e terület szláv nyelveinek elszigetelő-

¹ Jelenleg Šalčininkai járásban valamennyi tantárgyat litvánul tanították a Dieveniškės, Eišiškės és Šalčininkai összevont középiskolákban (vagyis párhuzamos, lengyel és orosz oktatási nyelvű osztályokkal), a poškonysi nyolcosztályos iskolában, a Dieveniškės környéki Daubutiškės, Kazuliai és Maciūčiai általános iskoláiban, valamint a Dainava környéki Mištūnai faluban működő általános iskolában.

50

ezek a litván nyelvjárások a litván nyelvvel való kapcsolatot már csak az irodalmi nyelven keresztül tarthatják fenn, a rádió, a televízió, a sajtó stb. közvetítésével. Így az irodalmi nyelv maga is élettel tölti meg ezeket a nyelvjárásokat, hogy továbbra is fennmaradhassanak.

Általában azonban a litván irodalmi nyelv mint hivatalos közigazgatási nyelv itt csak nagyon korlátozottan használatos, mert – amint említettük – a helyi lakosság jelentős része már nem beszél litvánul.

d. Az orosz nyelv. Bár a második világháború előtt az orosz nyelv szinte egyik helyi lakosnak sem volt anyanyelve, e vidék lakói számára mégsem volt teljesen idegen. Az idősebb nemzedékhez tartozó férfiak közül sokan még a cári uralom éveiben tanultak oroszul az iskolában, a hadseregben szolgálva vagy más, távolabbi kiküldetések során sajátították el. Emellett még ha valaki sehol sem tanult oroszul, de tudott belaruszul, a két nyelv genetikai rokonsága miatt az oroszt jól megérthette, és némi gyakorlás után beszélgetni is tudott rajta. Az orosz nyelv a szovjet rendszer éveiben vált különösen népszerűvé. E vidék többnyelvű lakosai viszonylag könnyen és jól megtanulják az iskolában, illetve rádióhallgatás, televíziós műsorok és filmek nézése, munka, utazás vagy a különböző nemzetiségű emberekkel való érintkezés során. Emellett Šalčininkaiban és Eišiškėsben sok olyan, más köztársaságokból, különösen Belaruszból áttelepült lakos is él, akiknek a fiataljai többnyire már oroszul beszélnek. Igaz, az itt használt orosz irodalmi nyelvben olykor a helyi lengyel vagy belarusz nyelv némi hatása is érezhető. Mivel a közigazgatás egyik legfontosabb nyelve, és gyakran a nemzetközi nyelv szerepét is betölti, gyorsan terjed nemcsak köznyelvként, hanem általában műveltségi nyelvként is. Ezért egyre több az orosz tanítási nyelvű iskola. Így az orosz nyelv itt sikeresen helyettesíti a litván és a lengyel nyelvet, és részben korlátozza azok használatát és terjedését.

A kontaktusban álló nyelvek funkcionális viszonyrendszere

Minden itt használt nyelvnek megvan a helyi közösségektől függő, sajátos használati köre. Mivel a Litván SZSZK délkeleti sarkát nem egynyelvű, hanem szoros gazdasági és kulturális kapcsolatban álló közösségek lakják, a közösségeket kiszolgáló nyelvek is szoros kölcsönös kapcsolatban állnak egymással. Más szóval, a kommunikációs kontinuum szempontjából az adott közösséget kiszolgáló nyelvek vagy nyelvi rendszerek egymással rendszert, azaz úgynevezett archisztémát alkotnak (Никольский Л. Б., 1976, 80).

A nyelvek funkciója alapján a nyelvi helyzet több, rendszerint meghatározott hierarchikus sorrendben elhelyezkedő összetevőből állhat. Délkelet-Litvánia jelenlegi nyelvi helyzete feltételesen háromkomponensűnek nevezhető. A helyi nyelvek szerepét itt a litván, a belarusz és a lengyel nyelv tölti be. Az úgynevezett makroközvetítő nyelv az orosz. A regionális nyelv kérdése valamivel bonyolultabb. Tágabb értelemben a regionális nyelv funkcióját a közigazgatásban a litván irodalmi nyelvnek kellene betöltenie, szűkebb értelemben pedig az itt legelterjedtebb lengyel nyelvnek, amely a közéletben és a helyi közigazgatásban használatos. Jelenleg azonban sem az egyik, sem a másik önmagában nem képes kiszolgálni a leírt régió valamennyi, különböző nyelveken beszélő lakosát.

4*

51

A litván nyelv szerepének betöltését a nyelvváltás túlságosan előrehaladott folyamata akadályozza, a lengyelét pedig az, hogy nem tudott mindenütt meggyökeresedni. Az itt legszélesebb körben használt és értett nyelvek egyike a helyi belarusz nyelvjárás, de mivel sem hivatalosan nem hagyták jóvá, sem nem kodifikálták, nem képes betölteni mindazokat a funkciókat, amelyekre csak a megfelelő irodalmi nyelv képes. Genetikai rokonsága miatt azonban használata jelentős lehetőséget teremt az orosz nyelv elsajátítására. Így az oroszt igen gyakran nemcsak nemzetközi, azaz makroközvetítő nyelvként, hanem regionális nyelvként is használják. Vagyis itt lényegében kétkomponensű nyelvi helyzet kezd kialakulni.

Kétnyelvűség és diglosszia

A különböző nyelveket vagy dialektusokat beszélő, gyakran etnikai és társadalmi származásukban is eltérő közösségek kölcsönhatásának eredménye nemcsak a nyelvi helyzet, hanem a kétnyelvűség és a diglosszia is. A kétnyelvűséget, illetve a diglossziát rendszerint ugyanazon nyelvi helyzet egyén vagy személy szempontjából vett tükröződéseként írják le (Никольский Л. Б., 1976, 90).

Az e vidéken használt nyelvek érintkezése a kétnyelvűség különféle típusai és válfajai révén nyilvánul meg. Gyakorlatilag nincsenek itt olyan emberek, akik csak egyetlen nyelven boldogulnának, vagyis egynyelvűek, monolingvisztikus egyének – talán csak a kisgyermekeket kivéve. Olyan helyi lakosból is kevés van, aki két vagy az itt használt összes nyelvet egyformán jól tudná (az úgynevezett koordinatív kétnyelvűség típusának képviselői). A többség jobban tud egy bizonyos nyelvet – a leggyakrabban használt vagy elsődleges nyelvet –, a többit, a ritkábban használt vagy másodlagos nyelveket pedig, amelyeket rendszerint később sajátított el, gyengébben ismeri (ők az úgynevezett szubordinatív kétnyelvűség típusának képviselői). Mivel az itt használt nyelvek az egyén vagy egyének csoportjának nyelvi tevékenységében eltérő helyet foglalnak el (az ekvivalens kétnyelvűség ritka), célszerű funkcionális kétnyelvűségről, pontosabban összetett kétnyelvűségi típusról beszélni, hiszen a kétnyelvűség kezdeti szakaszában ugyanazok az egyének az egyes nyelveket különböző tevékenységi területeken használták, és sokszor ma is használják. Mivel pedig a litván anyanyelvű egyének többsége rendszerint az itt használt más nyelveket is ismeri, míg más nyelvek beszélői sokkal ritkábban tudnak litvánul, és így tovább, itt az úgynevezett egyoldalú kétnyelvűség típusa az uralkodó.

A kétnyelvűség konkrét válfajai rendszerint attól függnek, melyik nyelv élvez elsőbbséget a használatban, mely helyeken melyik nyelv dominál, és gyakran a beszélők életkorától is. Például az idősebb korosztály képviselőire a nyelvhasználat gyakorisága és elsőbbsége alapján, a teljes területet tekintve, a következő kétnyelvűségi válfajok jellemzők: belarusz–lengyel, litván–belarusz, litván–belarusz–lengyel, lengyel–belarusz, belarusz–lengyel–orosz, belarusz–litván–lengyel, ritkábban litván–lengyel, litván–belarusz–lengyel–orosz, lengyel–belarusz–orosz stb. A fiatalabb korosztályra e kétnyelvűségi válfajok valamelyest eltérő sorrendje jellemző, figyelembe véve, hogy sok helyen csökkent az anyanyelvi és elsődleges litván nyelvhasználat (különösen a helyi dzūk nyelvjárásé). Ezt sok helyen a belarusz, részben pedig a lengyel nyelv váltotta fel. Ennek következtében megnőtt a litván irodalmi nyelv szerepe is, amelyet a lakosság egy része tanult, másodlagos nyelvként használ.

52

Emellett jelentősen kibővült az irodalmi lengyel (különösen vidéken) és az orosz (különösen a városokban) nyelv használati köre.

Mivel a diglosszia lényegében egyszerűbb jelenség (csak egy adott nyelvi rendszer alrendszereire terjed ki), mint a bilingvizmus, ezért a „diglosszia nélküli bilingvizmus” és a „diglossziával járó bilingvizmus” közötti különbség nem alapvető. Emiatt a diglosszia jelenségeit (típusait és fajtáit) nem részletezzük külön.

Bár röviden, itt áttekintettük mind a bilingvizmus, mind a diglosszia típusainak és fajtáinak dinamikáját; fejlődésük azt mutatja, hogy Délkelet-Litvániában összetett folyamat zajlik, amely nemcsak a nyelvek kölcsönhatását, hanem váltakozását is magában foglalja. Ez a jelenség nem új. Eredetét és okait nem annyira a jelenben, mint inkább a múltban kell keresnünk.

A nyelvi érintkezés fejlődésének fontosabb adatai

Įvairių tyrinėjimų duomenimis (Būga K., 1961, 550; Топоров В. Н., Трубачев О. Н., 1962, 3–16, 236; Седов В. В., 1970, 191–192; Хабургаев Г. А., 1980, 45–60), seniau baltų gyventa žymiai toliau į rytus ir pietus, negu tiesiogiai liudija rašytiniai istorijos šaltiniai. Lietuvių etninė teritorija, formuojantis lietuvių tautybei, į pietus ir rytus yra siekusi taip pat toliau negu dabar (Łowmiański H., 1931, 53–56; Jasas R., 1965, 17). Tiesa, ši lietuvių ir rytinių slavų riba niekada nėra buvusi labai aiški ir pastovi, nes „čia buvo susidūrusios ir sumišusios dvi skirtingos gyventojų dalys, kurios kitados buvo sudariusios Lietuvos valstybę – lietuviai ir gudai (t. y. baltarusiai)“ (Jakubovskis J., 1921). Kitaip sakant, mišriai buvo gyvenama tam tikra vienur platesnė, kitur siauresnė pereinamoji lietuvių ir baltarusių paribio zona. Vietomis, ypač prie svarbesniųjų kelių, ji galėjo paplatėti ir dėl tam tikros abipusės gyventojų migracijos². Dėl įvairių istorinių politinio, ekonominio ir kultūrinio pobūdžio aplinkybių ši paribio juosta paprastai kito ne lietuvių elemento naudai (Jakubovskis J., 1921, 4).

Mindazonáltal a 19. század közepéig a litván nyelv még az egykori Vilniusi körzet egészében, az Asmena-körzet nagy részén és a Lida-körzet északi felében uralkodott (Baliński M. i Lipiński T., 1846, 122, 251, 264). A nyelvhasználatról a vizsgált terület egyik részében, a Šalčininkai plébánián (amelyhez abban az időben a Šalčininkėliai filiális templom is tartozott) értékes információt közölt 1827-ben a helyi plébános, P. Grinaškevičius. Miután megjegyezte, hogy „a helyi plébánia valamennyi parasztja anyanyelvén, litvánul beszél”, azt is közölte, hogy Šalčininkaitól délkeletre még Kaulėliškės, Dieveniškės, Subatninkai, Įvija környékén, egészen a Nemunasig használják a litván nyelvet (Ведомости, 1827, 5). Így az olyan lakott helyek, mint Gervėčiai, Lazūnai stb., amelyeket ma a litván nyelv szigeteiként ismerünk, akkor még közvetlenül kapcsolódtak a litván nyelvterület fő tömbjéhez.

A helyi lakosság jelentős része számára azonban a litván nyelv akkor már nem volt az egyetlen nyelv. Ugyanez a P. Grinaškevičius megjegyezte, hogy a litván parasztok „Vilnius városának közelsége miatt—

²A keleti szláv elem bizonyos mértékű beszivárgását Litvánia délkeleti etnikai területeire elősegíthette a Litván Nagyfejedelemség fővárosa, Vilnius és Trakai mint vonzásközpontok, valamint a 17–18. századi háborúk és pestisjárvány után megüresedett földek és tanyák (Baliński M. i Lipiński T., 1846 122–123; Dundulienė P., 1963, 105–122).

53

lság közelsége és a plébániát átszelő két nagy országút (wielkich traktów) miatt lengyelül is tudnak; és kizárólag ezen a nyelven imádkoznak. Mind a környékbeli, mind a valamennyi uradalomhoz tartozó nemesség egyáltalán nem tud litvánul, csak lengyelül beszél.” Ezután ismét hangsúlyozta, hogy „a helyi plébánia köznépének anyanyelve a litván”, majd mindjárt azt is közölte, hogy „a köznép ruszinul (azaz belaruszul. — A. V.) is tud, sőt egymás között is ezen a nyelven beszél” (Ведомости, 1827, 5). Ebből látható, hogy az összes említett nyelvet itt többé-kevésbé elkülönült funkciókban használták. Valamennyi paraszt litvánul beszélt, a földbirtokosok, a nemesek és a papok pedig lengyelül. Mivel a helyi földbirtokosok, nemesek és gyakran a papok sem tudtak litvánul, a parasztoknak meg kellett tanulniuk a felsőbb rétegek által értett nyelvet, ha szót akartak érteni velük. A parasztok többsége azonban a kívülről megtanult imádságokon kívül még nem tudott lengyelül, ezért amikor olyan felsőbb rétegekhez tartozó személyekkel vagy jövevényekkel érintkeztek, akik nem tudtak litvánul, igyekeztek a helyi belarusz nyelvjárást használni, amely már korábban is a kapcsolattartás és bizonyos mértékig a regionális nyelv szerepét töltötte be. Idővel ezt a helyi belarusz nyelvjárást feltehetően köznyelvként kezdték használni, majd a litván nyelvet a társadalom alapvető sejtjéből, a családból is kiszorította. A litván nyelv jelentős visszaszorulása azonban még nem figyelhető meg. Legjobb esetben a helyi lakosság többsége kétnyelvű volt, egy része pedig talán háromnyelvű.

Az ugyanezen 1827-ben, a Turgeliai plébánián végzett nyelvhasználati felmérés kérdőívére röviden és tömören ezt válaszolták: „A litván nyelvjárása” („Dialekt mówienia litewskiego języka”) (Ведомости, 1827, 7). A továbbiakban az áll, hogy a plébánia földbirtokosai és nemesei lengyelül, a mezőváros lakói pedig oroszul (azaz belaruszul) beszélnek. Ebből arra lehet következtetni, hogy akkoriban itt a litván dzsúk nyelvjárás volt uralkodó, a mezőváros lakói pedig legalább a nyilvános érintkezésben már gyakrabban használták a helyi belarusz nyelvjárást.

Az 1849-es „Krónika” szerint az Eišiškės-i plébánia hívei „litvánul, oroszul (azaz belaruszul) és lengyelül beszélnek” (Kronika, 1848, A — 2667). Ezt a megjegyzést kétféleképpen lehet értelmezni: vagy a három nyelvet különböző helyeken, különböző családok különálló otthoni nyelveként használták, vagy ugyanazok a lakosok mindhármat beszélték. Bár egyes falvakban vagy falucsoportokban a helyi lakosság már valamivel korábban megkezdte a szlávosodást, összességében a nyelvi helyzet alig különbözött, vagyis a szlávosodásban csak kevéssel előzte meg a Šalčininkai környék hasonló nyelvi helyzetét. A. Ritich (Риттих А. Ф., 1875) adatai szerint Rūdninkai környéke a 19. század harmadik negyedében még litván volt, és csak a század utolsó negyedében szlávosodott el. A helyi legidősebbek visszaemlékezései szerint még a 20. század elejéig is sok idős lakos élt, aki értett litvánul, sőt beszélte is, még azokban a falvakban is, amelyekben a 19. század végi hivatalos statisztika már nem tartott nyilván litvánul beszélőket (Anonim, 1898, 65 — 66; Rozwadowski J., 1904, 93. Первая всеобщая перепись, 1905).

Tiek vietos žmonių pasakojimu, tiek įvairių tyrinėjimų duomenimis (Turska H., 1939, 6 — 56; Zinkevičius Z., 1966, 24 — 31; Zinkevičius Z., 1976, 22 — 23; Vidugiris A., 1971, 236 — 248), lietuvių kalbos nykimas šiame Lietuvos kampe ypač suintensyvėjęs po baudžiavos panaikinimo (1861) ir 1863 — 1864 m. sukilimo, t. y. iš esmės tas suintensyvėjimas sutapo su kapitalistinių gamybinių santykių įsigalėjimu kaime ir su kovos paaštrėjimu tarp lenkiškos orientacijos dvarininkijos bei dvasi-

54

az egyik oldalról a papság, a másikról pedig a cári tisztviselők küzdelme a litván parasztok befolyásolásáért. A már egyértelműen előrehaladó nyelvcserét mutató nyelvi helyzetet tükrözi a Šalčininkųi járás 1872-es leírása, amely az Orosz Földrajzi Társaság által kiküldött külön program alapján készült. A leírásban ez áll: „A járás fő lakói litvánok, ezért a litván nyelvet használják. Egyes helyeken belaruszul beszélnek. Sok litván átveszi ezt a (vagyis a belarusz) nyelvet, és közülük néhányan folyékonyan beszélik” (Сведения, 1872, 11139). Ugyanezen kérdőív más járásokból származó válaszaiból látható, hogy hasonló volt a helyzet máshol is, például Benekainis, Butrimonis környékén (Сведения, 1872, 11250) stb.

Akkoriban különösen gyorsan szlávosodtak el a Vilniushoz közelebb eső vidékek. Hogy milyen gyorsan változott e táj etnolingvisztikai helyzete a XIX. század második felében, azt akkor láthatjuk, ha összevetjük a XIX. század első feléből származó adatokat a XIX. század végének adataival, amelyeket J. Rozwadowski „Vilnius kormányzóság litván nyelvi térképén” lokalizált (az 1890-ben A. Plater által gyűjtött és 1898-ban Anonimo által feldolgozott statisztika alapján) (Anonim, 1898, 1—72; Rozwadowski J., 1904, 93). A statisztika hiányosságai és elfogultsága ellenére (Rozwadowski J., 1904, 89—93; Š-klys, 1903, 36) látható, hogy a XIX. század végére az egykori Vilniusi járás nagyobb része, Ašmena nagy része és Lydos járás jelentős része már szinte teljesen elszlávosodott, vagy éppen akkor szlávosodott el. Délkelet-Litvániában kevésbé elszlávosodottan csak a Vilniusi járás legdélibb része maradt fenn; ez nagyjából egybeesett az akkori Šalčininkųi plébániával, és az egyházi közigazgatási felosztás szerint a Rodūnios esperességhez tartozott.

A Rodūnios esperességhez³ tartozott akkoriban Butrimonų (akkoriban a Benekainių plébánia filiája), Dieveniškių és Eišiškių plébániája is (az utóbbihoz akkor még a mai Kalesninkų és Pabarės plébánia is hozzátartozott) (Synodus, 1744, 64—69; Executorium, 1854, 10—61). Ašmenos esperességéhez a mai Nòrviliškių plébánia tartozott, amelynek északnyugati része ma Dieveniškių környékéhez tartozik. A leírt terület északi részén fekvő Rūdninkų és Turgelių plébánia (az utóbbihoz hosszú ideig a mai Akmenynės, Jašiūnų és Taboriškių plébánia tartozott) a Vilniusi esperességhez tartozott (Synodus, 1744, 42, 53; Executorium, 1854, 10—61), ahol litvánul többnyire már csak az idősebb nemzedék tagjai vagy egyes családok tudtak beszélni⁴.

Ebből következik, hogy a nyelvcsere folyamatának eltérő üteme egyértelműen összefügg az egyházi közigazgatási felosztás határaival. Másfelől Vilnius is jelentős szerepet játszott ebben: akkoriban e táj egyik legfontosabb lengyel kulturális központja volt, és döntően befolyásolta a közelebbi vidékek elszlávosodásának ütemét. A délkeleti peremvidékek is meglehetősen gyorsan szlávosodtak el, mivel közvetlenül érintkeztek a belarusz nyelvterülettel.

Valójában a litván nyelv a peremvidékeken éppúgy visszaszorult, mint a központi területeken. A szláv nyelvek terjedésének legfontosabb központjai a nagybirtokok, a majorok, a nemesi udvarházak, a kisvárosok, valamint a plébániák voltak

³ Az akkoriban a Rodūnios esperességhez tartozó számos plébánián a mai napig többé-kevésbé fennmaradtak litvánul beszélő vagy értő emberek, például Armoniškių, Asavõs, Benekainių, Kaulėdiškių, Lazūnų, Nočios, Pelėsõs, Ródūnios, Varanėvo stb. plébániáján.

⁴ A helyiek elbeszélése szerint a XX. század első felében Jašiūnai, Pãrudaminis, Turgeliai környékén és másutt még éltek ilyen családok vagy idős emberek.

55

központjai, ahol több cári közigazgatási és kulturális intézmény összpontosult, és különböző nemzetiségű emberek éltek. E. Volteris, aki 1886-ban és 1893-ban járt Lydos és Ašmenos járásban, Benekainis, Dieveniškės, Eišiškės, Kaniava, Rodūnia és más vidékeken, már megjegyezte, hogy az elpolonizálódott nemesség folyton gúnyolja a litvánokat, különféle csúfneveket aggatva rájuk (Вольтер Э., 66). A gúnyolódás ellenére azonban még ott is, ahol a nemesség volt túlsúlyban, „mégis hallani litván éneket és beszédet, otthoni nyelvként. A litvánok (vagy talán az ősi jatvingok) három nyelven beszélnek: a hivatalnokkal oroszul vagy köznyelven, vagyis belaruszul, a pappal lengyelül, egymás között pedig litvánul, sőt hangosan is, amikor senki sem nevet rajtuk. Még nyilvános összejöveteleken is hallani litván beszédet” (Вольтер Э., 66). E. Volter tanúságához azt is hozzá lehet tenni, hogy a litván nyelvet nemcsak az egyszerű nemesek, hanem az elpolonizálódott felsőbb rétegek is üldözték, mégpedig más céllal: a cári tisztviselők szintén.

Számos vidék nyelvi és nemzeti orientációjára akkoriban nagy hatással volt a katolikus papság személyes álláspontja és tevékenysége. A parasztok felett gyakorolt szinte korlátlan befolyásukat kihasználva a lengyel orientációjú papok igen negatív szerepet játszottak e táj asszimilációs folyamatában. Elérték, hogy sok, még litvánul beszélő paraszt a lengyel nyelvet kezdje az egyetlen, nyilvános használatra alkalmas nyelvnek, a társadalom felsőbb rétegei, a tudomány, a vallás, az irodalom és általában a kultúra nyelvének tekinteni. Ennek a meggyőződésnek az lett az eredménye, hogy jelentősen felgyorsult a „parasztos” litván nyelv eltűnése. Emellett a katolikus valláshoz való tartozást gyakran a lengyel nemzethez való tartozással azonosították. Ez a felfogás a cári elnyomás idején alakult ki, amikor a katolicizmust mint „lengyel vallást” (vö. az itt elterjedt „polska wiara” kifejezéssel) az ortodoxia, vagyis az állam „orosz vallásának” ellentéteként értelmezték. Ezért a lakosság többsége vallása alapján, származásától és anyanyelvétől függetlenül, lengyelnek kezdte tekinteni magát. Mind a litván, mind a belarusz nyelvet beszélő embereket akadályozta abban, hogy nyelvüket nemzetiségük alapjának tekintsék e nyelvek jogfosztottsága, valamint az uralkodó osztály és a felsőbb rétegek negatív véleménye, amely „alsóbb” rendek, vagyis a nép nyelveinek tartotta őket. A litván nyelvnek pedig még rosszabb sors jutott: a polonizálók igyekeztek a pogányok nyelveként megbélyegezni, vagyis olyan nyelvként, amelyet egy jó katolikusnak kerülnie kell. Emiatt sok ember valódi nemzeti öntudata ténylegesen kialudt, még mielőtt felébredhetett volna.

Ezzel együtt zajlott az, amit H. Turska „a litván nyelv katasztrofális elhagyásának” nevezett (Turska H., 1939, 46); ez a folyamat itt leginkább a XIX. század végére és a XX. század első felére esett. A helyi lakosok állítása szerint a Šalčininkųi járás nagy részében főként a burzsoá Lengyelország megszállásáig (1920), illetve az első világháborúig (1914) beszéltek litvánul.

Igaz, a megszállás kezdetén sok kitartóbb paraszt üldöztetés, pénzbírság és börtönbüntetés ellenére küzdött a litván iskolákért és olvasótermekért, de 1931— —1936-ban teljesen betiltották őket⁵. Sajnos a különböző nemzeti meggyőződések és a kapitalista viszonyok széttépték e táj litvánjait, akik többé nem tudtak sokáig ellenállni, és végül lemondtak nyelvükről és nemzetiségükről. A litván nyelv fennmaradásának sokat ártott

⁵ Az ilyen iskolákból, illetve bezárásuk után a helyükön létrehozott olvasótermekből Eišiškės, Kalesninkai és Dainava környékén 6 működött 1922—1925 és 1931—1936 között, Butrimonys, Daučiūnai és Gerviškės környékén 8, Dieveniškės és Poškonys környékén pedig 11 (Martinkėnas V., 1970).

56

Ehhez hozzájárult a nacionalisták által a második világháború éveiben szított nemzeti viszály is. Minél inkább csökkent az ezen a vidéken litvánul beszélők száma, annál nehezebb lett a helyzetük. Azt a súlyos, jogfosztott helyzetet, amelyet a litvánul beszélő helyi lakosoknak kellett elviselniük, tömören így jellemezte a régi šalčininkėliai lakos, Macys Rimpa (75 éves): „Aki hát litvánul beszélt, az nem számított embernek” (a szerző jegyezte fel 1963-ban).

A lakosság egymás közötti viszonyai csak a szovjet rendszer éveiben, a politikai, gazdasági, ideológiai és kulturális feltételek gyökeres megváltozásával alakultak át; a litvánok nemzeti alapú megkülönböztetése elvesztette a talaját.

A múlt következményei azonban megmaradtak. A felsőbb rétegek és az uralkodó osztály által hosszú időn át rendszeresen folytatott elnemzetietlenítési politika alapvetően megváltoztatta e vidék etnolingvisztikai arculatát.

A szlávosodás eltérő ütemét a litván nemzeti öntudat erősödésének és egyes kulturális szereplőinek hatásával magyarázzák⁵. Az utóbbi időben a litván nyelv, vagyis a hagyományos helyi dzsuk nyelvjárás, a vizsgált terület teljes középső részén csaknem teljesen eltűnik. E nyelvjárást néha a szláv jövevényszavak nagy száma és korlátozott használhatósága miatt még maguk képviselői sem értékelik, igaz, többnyire már a lengyel orientációjú emberek. Itt csak a standard litván nyelvnek van nagyobb tekintélye, mivel az igazgatás és a felsőbb iskolák egyik nyelve, tantárgyként pedig e vidék valamennyi iskolájában oktatják. Gyakorlati alkalmazási köre azonban ennek sem széles, ami viszont korlátozza társadalmi súlyát és befolyását.

E tekintetben az utóbbi időben a szláv nyelvek: a lengyel, a belarusz és az orosz helyzete kedvezőbb itt. A litván nyelv visszaszorulásának és a szláv nyelvek térnyerésének sajátos vonásait tárgyalva meg kell jegyezni, hogy itt mégis inkább a belarusz, nem pedig a támogatott lengyel nyelv terjedt gyorsabban; mintegy elállta a lengyel nyelv útját. A belarusz nyelv itteni elterjedését számos körülmény segítette. Mivel a litván etnikai peremterületek régóta érintkeztek a belaruszok lakta területekkel, a belarusz nyelv sajátos közvetítő nyelvi szerepet töltött be, vagyis mintegy regionális nyelv volt. A helyi litvánoknak eközben nem voltak ilyen kapcsolataik a lengyel etnikai területekkel, és a lengyelül beszélő földbirtokosokkal vagy papokkal való ritka, alkalmi találkozás nem volt elegendő a lengyel nyelv jó elsajátításához. Emellett rokonsága és számos lengyel jövevényszava miatt a belarusz nyelvet a lengyel nyelv változataként vagy nyelvjárásaként fogták fel. Semlegesen helyi (tutejszy) vagy egyszerű nyelvnek nevezték, és nem kapcsolták a belarusz nyelvhez mint egy külön nemzetiség nyelvéhez. Itt még a nemesség is gyakran beszélt belaruszul (Turska H., 1939, 32). Bár a belarusz nyelv gyorsabban terjedt, mint a lengyel, nem jutott el a nemzeti visszhangig (a belaruszok nemzeti öntudatra ébredése – a litvánokéhoz hasonlóan – objektív okokból késett), ezért nem került szembe a lengyellel, hanem sajátos szövetségesévé vált. Más szóval, a lakosság nyelvi polonizációjában bizonyos közvetítő, illetve átmeneti nyelvként szolgált, ahogyan másutt is, ahol a litván nyelvről szintén a belaruszon keresztül tértek át a lengyelre (Turska H., 1939, 10).

⁶Butrimonys és Gerviškės környékének lakói tisztelettel emlékeznek a helyi tanítók, Veronika Jankelaitytė (1888–1965) és Adomas Mikna (1892–1974) kulturális tevékenységére. Dieveniškės környékén kedvező szerepet játszott a hosszabb ideig (1885-től) itt dolgozó pedagógus, P. Butvydas tevékenysége (Žiminskas J., 1944, 3) és így tovább.

57

A lengyel nyelv, amely korábban a helyi földbirtokosok és az egyház nyelve volt, a parasztság körében főként a lengyel megszállás éveiben terjedt el köznyelvként. Igyekeztek elsajátítani és a közélet különféle területein használni. A lengyel nyelv mindmáig sok helyütt számos iskola és a helyi közigazgatás köznyelve. A mindennapi élet nyelveként azonban csak az utóbbi időben kezd jobban meghonosodni, különösen a fiatalabb nemzedék családjaiban. Ezért a szovjet kutatók az egész vidék helyi lakosságának nyelvi polonizációját tárgyalva három korszakot különböztetnek meg: 1) 1920-ig, 2) 1920-tól a második világháborúig, és 3) a háború utáni éveket (Вярэніч В. Л., 1973, 5–21; Чекман В. Н., 1973, 42).

Az orosz nyelv tekintélye évről évre növekszik. Itt nemcsak a nemzetközi nyelv szerepét tölti be, hanem a régió igazgatásának, oktatásának, tudományának és általában a kultúrának is az egyik legfontosabb nyelvévé válik.

Kétségtelen, hogy ez a kísérlet, amely a délkelet-litvániai nyelvi viszonyok fejlődését tekinti át, és bemutatja az itt használt nyelvek érintkezésének vázlatát, némileg leegyszerűsített, és folyamatos kiegészítésre, illetve módosításra szorul, nemcsak a megfelelő kutatások hiánya miatt, hanem azért is, mert e térség nyelvi viszonyai különösen változékonyak és dinamikusak.

LITERATŪRA

Anonim. Obszar języka litewskiego w gubernii Wileńskiej. – Kn.: Materiały antropologiczno archeologiczne i etnograficzne. Kraków, 1898, t. 3.

Arumaa P. Litauische mundartliche Texte aus der Wilnaer Gegend mit grammatischen Anmerkungen. – Dorpat, 1930.

Baliński M. i Lipiński T. Starożytna Polska pod względem historycznym, geograficznym i statystycznym. – Warszawa, 1846, t. 3.

Būga K. Rinktiniai raštai. – V., 1961, t. 3.

Būga K. Užrašai. 1906 (rankraštis). Vilniaus valstybinio V. Kapsuko universiteto Mokslinės bibliotekos Rankraščių skyrius. F. D–545, l. 26–27.

Dundulienė P. Badas ir maras Lietuvoje, feodalizmo laikais. – Lietuvos TSR Aukštųjų mokyklų mokslo darbai. Istorija, 1963, t. 4.

Ermanytė I., Eigminas K. Žemės kalba (vietovardžiai). – Kn.: Dieveniškės. V., 1968.

Executorium decretum de limitibus diocesis Vilnensis. – Vilnae, 1854.

Fraenkel E. Der Stand der Erforschung des im Wilnagebiete gesprochenen Litauischen. – Baltico-slavica. Wilno, 1936, t. 2.

Grinaveckienė E. Lietuvių ir slavų kalbų gramatinio kontaktavimo reiškiniai pietryčių Lietuvoje. – Kn.: Lietuvių kalbos gramatikos tyrinėjimai. V., 1969.

Jablonskis J. Dieveniškės. 1906 (rankraštis). Lietuvos TSR Mokslų Akademijos Centrinės bibliotekos Rankraščių skyrius. F. JJ–37.

Jakubovskis J. Tautybių santykiai Lietuvoje prieš Liublino uniją. – K., 1921.

Jasas R. Lietuvių kilmė. – Kn.: Lietuvos TSR istorijos bruožai. K., 1965.

Kronika 1848. Vilniaus valstybinio V. Kapsuko universiteto Mokslinės bibliotekos Rankraščių skyrius. F. A.–2667.

Lipskienė J., Vidugiris A. Dieveniškių tarmė. – Kn.: Lietuvių gramatinė sandara. V., 1967

Lipskienė J. Frazeologizmai. – Kn.: Dieveniškės. V., 1968.

Łowmiański H. Studja nad początkami społeczeństwa i państwa Litewskiego. – Wilno, 1931, t. 1.

58

Martinkėnas V. Vilniaus krašto lietuviškos pradžios mokyklos ir skaityklos 1919–1939 metais: Medžiaga mokyklos istorijai (mašinraštis. V., 1970). – Lietuvos TSR Mokslų Akademijos Centrinės bibliotekos Rankraščių skyrius. F. 284–2.

Rozwadowski J. Mapa języka litewskiego w gubernii Wileńskiej. – In: Materiały i prace komisji językowej Akademii umiejętności w Krakowie. Kraków, 1904, t. 1.

Synodus diocesana Vilnensis. – Wilnae, MDCCXLIV (1744).

Š-klys. Prie statistikos Vilniaus gubernijoje. – Varpas, 1903, Nr. 2.

Turska H. O powstaniu polskich obszarów językowych na Wileńszczyźnie. – Wilno, 1939.

Vidugiris A. Pastabos apie tarmės leksiką. – Kn.: Dieveniškės. V., 1968.

Vidugiris A. Kalbų sąveikos klausimu. – Kn.: Dubingiai. V., 1971.

Wölter E. Zur Kunde der Wilnaer litauischen Dialekte. – Mitteilungen der litauischen litterarischen Gesellschaft. Heidelberg, 1895, 20.

Zdaniukiewicz A. A. Gwara Łopatowszczyzny. Fonetyka, fleksija, słownictwo. – Wrocław–Warszawa–Kraków–Gdańsk, 1972.

Ziminskas J. Eišiškių sritis tautinio atgimimo priešaušryje. – Ateitis, 1944, Nr. 51(354).

Zinkevicius Z. [Rec.:] Alojzy Adam Zdaniukiewicz, Gwara Łopatowszczyzny. – Baltistica, 1974, t. 10(2).

Zinkevicius Z. Lietuvių dialektologija. – V., 1966.

Zinkevicius Z. Lietuvių antroponimika. Vilniaus lietuvių asmenvardžiai XVII a. pradžioje. – V., 1977.

Ахманова О. С. Словарь лингвистических терминов. – М., 1966.

Ведомости о костелах и монастырях Виленской епархии. 1827. – Lietuvos TSR Centrinis-valstybinis istorinis archyvas. F 694, b. 1, Nr. 769.

Верениц В. Л. Польские говоры на территории СССР и задачи их изучения. – В кн.: Пытані мовазнаўства и методыкі выкладання моў. Мінск, 1965.

Вольтер Э. Рукописи. – Центральный архив АН СССР в Ленинграде. Ф. 178, оп. 1, № 66.

Вярэч В. Л. Польскія периферыйныя гаворкі на ўсходзе. – В кн.: Польские говоры в СССР. Минск, 1973, ч. 1.

Гринявецкене Е. И. Некоторые явления контактирования литовских и славянских говоров (на материале языковых контактов в юго-восточной Литве). – Балто-славянский сборник. М., 1972.

Гринявецкене Е. И., Ковальчук И. П., Манкевич Ю. Ф., Романович Е. М. Северо-западные белорусские говоры литовского пограничья. – Балто-славянский сборник. М., 1972.

Лекомцева М. И. О взаимодействии фонологических систем в районе балто-славянского пограничья. – Балто-славянский сборник. М., 1972, с. 116–134.

Лекомцева М. И. Система значений глагольных граммем в пограничных литовско-славянских говорах. – Балто-славянский сборник. М., 1972, с. 174–185.

Никольский Л. Б. Изучение языковой ситуации как прикладная языковая дисциплина. – В кн.: Проблемы изучения языковой ситуации и языковой вопрос в странах Азии и северной Африки. М., 1970.

Никольский Л. Б. Синхронная социолингвистика. – М., 1976.

Первая всеобщая перепись населения Российской империи в 1897 г. Виленская губерния. – Вильна, 1905.

Риттих А. Ф. Этнографическая карта Европейской России. – СПб., 1875.

Сведения о состоянии сельского хозяйства и промышленности. – Vilniaus valstybinio V. Kapsuko universiteto Mokslinės bibliotekos Rankraščių skyrius. F. A–63, A–64, b. 11139, 112507.

Седов В. В. Славяне Верхнего Поднепровья и Подвинья. – М., 1970.

Судник Т. М., Толстая С. М., Топоров В. Н. К характеристике южной части балтийско-славянского языкового союза. – Советское славяноведение, 1967, № 2.

Судник Т. М. Диалекты литовско-славянского пограничья: Очерки фонологических систем. – М., 1975.

59

Топоров В. Н., Трубачев О. Н. Лингвистический анализ гидронимов Верхнего Поднепровья. — М., 1962.

Хабургаев Г. А. Становление русского языка. — М., 1980.

Чекман В. Н. Фонетические особенности говоров села Колесники Эйшишкского района Лятовской ССР. — В кн.: Польские говоры в СССР. Минск, 1973, ч. 1.

А. ВИДУГИРИС

О КОНТАКТИРОВАНИИ ЯЗЫКОВ В ЮГО-ВОСТОЧНОЙ ЛИТВЕ

Резюме

В статье в социологическом аспекте характеризуется функциональное контактирование языков, или т.н. языковая ситуация, и прослеживается его образование на территории юго-восточной Литвы, по существу совпадающей с территорией нынешнего Шальчининского района, в состав которого вошли разные местности бывших Виленского (Вильнюсского), Тракайского, Лидского и Ошмянского уездов. Здесь взаимодействуют местные диалекты литовского, белорусского и польского языков, их литературные варианты и русский язык. Результаты этого взаимодействия постоянно привлекают внимание лингвистов разных стран.

По функциям, которые выполняют употребляемые на указанной территории языки, в сущности формируется двухкомпонентная ситуация: функцию местных языков выполняют литовский, белорусский и польский диалекты, а языка-макропосредника и (нередко) регионального языка — русский язык. Исполнять роль регионального языка — как третьего компонента — литовскому литературному языку мешает то обстоятельство, что на значительной части указанной территории местный литовский диалект подвергся сильной ассимиляции; польскому же языку препятствует то, что он не успел укрепиться во всех сферах общения.

Во второй половине XIX в. преобладавший на данной территории литовский язык стал быстро вытесняться славянскими языками. Этот процесс объясняется ассимиляторской политикой, проводившейся правительством царской России. В конце XIX—начале XX в. в северной и северо-восточной части указанной территории произошла полонизация местного населения, распространившаяся вскоре и на остальную — южную и юго-западную часть. Характерно, что большинство местных жителей под воздействием внушения местного дворянства и реакционного духовенства стали считать себя поляками, хотя в быту продолжали употреблять литовский язык. Таких людей еще немало среди представителей старшего поколения жителей южной части исследуемой территории.

В процессе полонизации населения взамен литовского языка быстрее распространялся не польский, а местный белорусский диалект, который на литовско-белорусском пограничье и ранее играл определенную роль в качестве контактного языка. Запоздалым развитием белорусского национального самосознания объясняется тот факт, что данный язык местным населением по существу не считался языком белорусов как отдельной нации, а воспринимался (из-за генетической близости и обилия полонизмов) как своеобразная разновидность или диалект польского языка. В процессе языковой полонизации местного населения он играл роль посредника или переходного языка. Поэтому местный белорусский диалект и теперь не имеет заметного общественного веса, хотя в то же время является одним из наиболее распространенных в общении языков.

Польский язык, раньше бывший языком местного дворянства и духовенства, среди крестьян распространялся главным образом как официальный язык в годы т. н. польской оккупации (1920—1939). В эти годы местное население стремилось пользоваться им в разных сферах жизни, хотя языком семьи он стал только в ограниченном масштабе. В настоящее время на большой части указанной территории польский язык является языком местной администрации, многочисленных школ и культурно-просветительских учреждений.

60

A. VIDUGIRIS

ÜBER DIE KONTAKTE DER SPRACHEN IM SÜDÖSTLICHEN LITAUEN

Zusammenfassung

Im Artikel wird im rein soziologischen Aspekt der funktionelle Kontakt der Sprachen oder die sogenannte sprachliche Situation charakterisiert und ihre Bildung auf dem Territorium des südöstlichen Litauens verfolgt, das im wesentlichen mit der administrativen Fläche des Schaltschininkai – Bezirks zusammenfällt, dessen Bestandteile verschiedene Umgebungen der ehemaligen Bezirke von Vilnius, Trakai, Lida und Aschmena sind. Auf dem oben genannten Territorium wirken örtliche Dialekte der litauischen, belorussischen und polnischen Sprachen, ihre literarischen Varianten, sowie die russische Sprache zusammen. Die Ergebnisse der Zusammenwirkung dieser Sprachen fesseln ständig Aufmerksamkeit der Sprachforscher aus verschiedenen Ländern.

Gemäß den Funktionen der gebrauchten Sprachen formiert sich hier im wesentlichen aus zwei Komponenten bestehende sprachliche Situation: die Funktion der örtlichen Sprachen erfüllen die litauischen, belorussischen und polnischen Dialekte, die Funktion der Sprache – des Makrovermittlers und ziemlich oft die Funktion der regionalen Sprache erfüllt aber die russische Sprache. Der litauischen literarischen Sprache hindert die Rolle der regionalen Sprache – als der dritten Komponente – zu erfüllen der Umstand, daß hier auf dem großen Teil des Territoriums die Assimilation des litauischen Dialektes zu viel weit von sich gegangen ist, und der polnischen Sprache – weil sie nicht zurechtkam, in allen Bereichen des Verkehrs sich zu befestigen.

Wegen der assimilatorischen Politik, die eine lange Zeit die herrschenden Klassen führten, wurde hier überall noch in der zweiten Hälfte des XIX. Jh. vorherrschende litauische Sprache schnell von den slawischen Sprachen verdrängt. Am Ende des XIX. Jh. und am Anfang des XX. Jh. ist die Polonisierung der örtlichen Bevölkerung auf dem nördlichen und nordöstlichen Teil des genannten Territoriums geschehen, und in schnellem Tempo umfaßte sie den übriggebliebenen südlichen und südwestlichen Teil. Es ist bezeichnend, daß die Mehrheit der örtlichen Bevölkerung unter der aktiven Suggestion des örtlichen Adels und der reaktionären Geistlichkeit sich zu den Polen zu zählen begann, obwohl sie mit einander noch litauisch sprachen. Solche Vertreter besonders der älteren Generation gibt es auch gegenwärtig viel genug im südlichen Teil des Territoriums, das erforscht wird.

Während des Prozesses der Polonisierung der örtlichen Bevölkerung verbreitete sich schneller anstatt der litauischen Sprache nicht die protegierte polnische Sprache, sondern der örtliche belorussische Dialekt, der auf dem litauisch-belorussischen Grenzgebiet schon früher bestimmte Rolle der regionalen Sprache gespielt hatte. Wegen der verspäteten Entwicklung des belorussischen nationalen Selbstbewußtseins wurde diese Sprache von der örtlichen Bevölkerung nicht für die Sprache der Belorussen als der einzelnen Nation, sondern wegen der genetischen Nähe und dem Überfluß an Polonismen für eigenartige Abart oder einen Dialekt der polnischen Sprache gehalten. Für die sprachliche Polonisierung der örtlichen Bevölkerung diente sie als ein bestimmter Vermittler oder als eine Übergangssprache. Deshalb hat der örtliche belorussische Dialekt auch jetzt kein bemerkbares gesellschaftliches Gewicht, obwohl er gleichzeitig eine der am meisten im Verkehr gebrauchten Sprachen ist.

Die polnische Sprache, die früher Sprache des örtlichen Adels und der Geistlichkeit war, verbreitete sich unter den Bauern hauptsächlich als gesellschaftliche Sprache in den Jahren der sogenannten polnischen Okkupation (1920–1939). In diesen Jahren strebte die örtliche Bevölkerung nach ihrer Beherrschung und nach ihrem Gebrauch in verschiedenen Bereichen des Lebens, obwohl zu der Familiensprache sie nur im beschränkten Maße wurde. Gegenwärtig ist die polnische Sprache im großen Teil des genannten Territoriums die Sprache der örtlichen Administration, vieler Schulen und der Kultur.

-2-