Acta Linguistica Lithuanica

LIV (2006), 123 – 129

Recenziók

Recenziók

BJÖRN WIEMER & MARKUS GIGER

Resultatívumok az északi szláv és balti nyelvekben. Áttekintés areális és grammatikalizációs szempontból

München: LINCOM Europa, 2005, viii + 143 S., ISBN 3-89586-476-5 (LINCOM Studies in Language Typology, 10)

A müncheni LINCOM Europa kiadónál, amelynek a nyelvészethez nyújtott kiadói hozzájárulása általánosságban nagy elismerést és csodálatot érdemel, nemrég érdekes szlavisztikai és baltisztikai könyv jelent meg: Björn Wiemer (Konstanz) és Markus Giger (Prága) részletesen tárgyalta az északi szláv és balti nyelvek resultatívumait. A szerzők célja a korábbi kutatások összefoglalása, a meglévő hiányosságok pótlása és a kevésbé kutatott részterületek alaposabb megvilágítása volt. Elméleti alapként V. P. Nedjalkov és S. E. Jachontov leningrádi iskolájának jól ismert, resultatív konstrukciókról szóló tipológiáját választották (Nedjalkov 1983, 1988). Ezért mellőzöm a tárgyalt témához kapcsolódó általános elméleti kérdések ismertetését, mivel ez végső soron Nedjalkov és Jachontov munkájának ismertetéséhez közelítene. Talán elegendő röviden megemlíteni e recenzió olvasója számára, hogy ebben a felfogásban a resultatívum és a perfektum közötti különbség nagyjából abban az aspektusban rejlik, amelyből a ige szemantikáját szemléljük: ha egy ige resultatív alakban jelenik meg, a figyelem a változást feltételező állapotra összpontosul; ha viszont perfektum alakban áll, a figyelem az állapot által feltételezett változásra irányul. A resultatívum és a perfektum nyilvánvalóan ugyanannak az éremnek a két oldala, ami következésképpen a teljes aspektuális-temporális grammatikai kategória dinamikájának forrása lehet. A resultatívum és a perfektum mellé a stativum is társul, amely a resultatívummal ellentétben már nem fejez ki kapcsolatot egy állapot megváltozásával. Szemantikájuk alapján az ige resultatív és perfektív, illetve statív alakjai természetesen különféle diatézistípusokkal is kölcsönhatásba lépnek, és az általuk létrehozott konstrukciók alanyorientáltak, tárgyorientáltak, illetve elsődlegesen vagy másodlagosan possesszívak lehetnek.

123

Az aspektus és a diatézis közötti figyelemre méltó kontinuum a különböző nyelvekben eltérő módon tagolódik. A tárgyalt monográfia megfelelő részeiben ezt szemléletesen mutatják be az északi szláv és balti nyelvek vonatkozásában.

Wiemer és Giger elméleti megközelítésének egy másik összetevője az a feltevés, hogy – más szóval – az ige lexikai bemenete és a resultatívum által létrehozott konstrukció szemantikája közötti, nyelvenként eltérő kölcsönhatás tükrözi a resultatívum helyét az adott rendszer verbális grammatikai kategóriái között (illetve operatív szempontból erre a helyre enged következtetni). Az igék lexikai tulajdonságai tehát jelentős szerepet játszanak. Az igék jelentésének akcionális összetevői befolyásolhatják az igék viselkedését a resultatív-perfektív konstrukciókban: bizonyos (transzformatív, mutatív, terminatív) összetevők kedveznek a resultatívummal való kapcsolódásnak, mások (konkluzív, szémelfaktív) kevésbé kedveznek, megint mások (ingresszív, egresszív stb.) pedig kedvezőtlenek. Egy lexikai és egy grammatikai kategória összekapcsolhatóságának mértéke azonban a grammatikai kategória grammatikalizáltságának mértékétől is függ: minél grammatikalizáltabb, annál kevesebb lexikai korlátozás vonatkozik a használatára. A szerzők Volkmar Lehmann nyomán (1999) a lexikonban végbemenő expanzióról beszélnek. Ez a grammatikalizáció-központú szemlélet a neutralizáció strukturalista fogalmával is összekapcsolható: egy nyelvi elem grammatikai státusza fordított arányban áll azon paradigmatikus neutralizációs viszonyok számával, amelyekben részt vesz; ezeket szintagmatikus viszony is kiválthatja valamely lexikai elemmel vagy lexikai kategóriával (vö. Vykypěl 2006: 50). Általánosabban fogalmazva: minél grammatikalizáltabb egy elem, annál kevésbé függ egy kategória tagjai közötti szabad választás a beszélő megnevezési szándékától. Kétféle viszonyt mindazonáltal feltétlenül meg kell különböztetni: a kategóriák közötti és az elemek közötti viszonyokat. A nyelvi struktúra szempontjából feltételezhető, hogy különböző mértékben szabályozott (obligát) viszonyok csak kategóriák között állnak fenn, míg a különböző kategóriákba tartozó elemek kombinációinak szabályozása a nyelvhasználathoz (a nyelvi struktúra használatához) tartozik. A

124

nyelvhasználatban egyes elemek közötti kombinációk többé-kevésbé kötelezővé tehetők, mások pedig kizárhatók. A nyelvi struktúra szempontjából ez azonban az adott kategóriák belső szerkezete által meghatározott elemtulajdonságokon, illetve – ha ezek megnyilvánulnak – azok szemantikáján (a tartalmi síkon) alapul. Az olyan jelenségek, mint a vonzatosság vagy a valencia, abban állnak, hogy az egyik tartalmi elemet egy másik „megköveteli”; ez a „követelmény” azonban az elemek közötti (nem pedig kategóriák közötti) viszonyként a használati konvenció eredményének tekinthető: a vonzatosság vagy valencia követelményeinek meg nem felelő, tartalmi elemek közötti kapcsolatokat „értelmetlennek” tartják, vagyis olyannak, amely nem alkot és nem is alkothat értelmet, a (nyelvi elemek és különféle kombinációik által megformált) világ egy részét. (Vö. Vykypěl 2006: 48–50, 70.) Hasonlóképpen „értelmetlennek” tartható egy meghatározott jelentésű ige és a resultatívum kapcsolata is; az ilyen kapcsolat azonban az állítás különféle aktualizálására és expresszivizálására használható, mivel a beszélőnek mindig szabadságában áll választani egy kötelező kategória tagjai közül. Egy kategória kötelező jellege magának a kategóriának (esetünkben az igeidő-aspektus kategóriájának), nem pedig tagjainak (esetünkben a resultatívumnak) a kötelező voltát jelenti. Itt találkozunk azzal az általános nehézséggel, hogy miként értékeljük bizonyos kategóriák egyes tagjait tartalmazó különféle konstrukciók úgynevezett grammatikalitását vagy elfogadhatóságát; ez ismerős mindenkinek, aki valaha megkérdezett egy anyanyelvi beszélőt az egyik vagy másik mondatról alkotott véleményéről. Ez a grammatikalitás funkcionális-stilisztikai, diasztratikus, dialektális és egyéb szempontok mentén olykor csak homályosan, mégis strukturált kontinuumot alkot. Hangsúlyozni kell, hogy a tárgyalt könyv szerzői fejtegetéseik során gondosan figyelembe veszik ezeket a tényezőket.

Egy másik kiemelendő tény, hogy a szerzők egészen természetes módon az északi szláv nyelvek mellé a két balti nyelvet is felvették. Az a benyomásom, hogy a szláv és balti nyelvek közötti összehasonlítást (de az egyes szláv nyelvek egymás közötti összehasonlítását is!), amelynek nem különféle történeti-összehasonlító rekonstrukciók a célja, nem művelik kellő intenzitással – különösen a szlavisták –, noha igen fontos. Ezzel összefüggésben a leendő olvasó rövid áttekintést is kaphat a könyv tartalmáról. Az első fejezetben (Bevezetés: lehatárolás-

125

…tés és a feladatkitűzés; 1–11. o.) tömören ismertetik és indokolják a munka elméleti alapját és célját. A második fejezetben (13–28. o.) a standard orosz nyelv resultativ szerkezeteit tárgyalják. Ezt követi a helyzet bemutatása az észak(nyugat)-orosz nyelvjárásokban a harmadik fejezetben (29–41. o.); ez néha jelentősen különbözik a standard oroszban tapasztalhatótól. A negyedik fejezet (43–51. o.) a balti nyelveket tárgyalja. Az ötödik fejezetben (53–57. o.) a fehérorosz resultativumokról esik szó. A hatodik fejezet (59–68. o.) az ukrán, a hetedik (69–81. o.) pedig a lengyel resultativumoknak szentelt (e fejezetekben szép és fontos az ukrán és a lengyel resultativ szerkezetek összehasonlítása a -no/-to képzőkkel, amely korábban inkább hiányzott). Értékes a nyolcadik fejezet (83–86. o.), amely az egykori keleti balti szláv nyelvekről (poláb, pomerániai, szlovinc) és a mai kasub nyelvről szól. A kilencedik fejezet (87–95. o.) a cseh, a tizedik (97–100. o.) a szlovák nyelvet tárgyalja. A szorb nyelv a tizenegyedik fejezetben (101–106. o.) szerepel. Megjegyzendő, hogy az egyes nyelvek tárgyalásának sorrendje igen ésszerű, hiszen így olyan nyelvek követik egymást, amelyeket a resultativumok terén fontos közös vonások kapcsolnak össze. A tizenkettedik fejezet (107–121. o.) „A tények áttekintését, néhány következtetést, hipotézist és nyitott kérdést” tartalmaz. Ez azonban nem csupán összefoglalást és kitekintést nyújt, hanem egyes kérdéseket ismét alaposan tárgyal, például a resultativ akcionális tulajdonságainak fejlődését a ige lexikai jelentésével való kölcsönhatásban. Ehhez társul egy áttekintő táblázat, amely a resultativumok diatézistípusait és morfológiai sajátosságaikat foglalja össze (122–123. o.), valamint négy szép térkép, amelyek szemléletesen mutatják be a resultativ szerkezetek areális elterjedését (125–133. o.). Az irodalomjegyzék sem hiányzik (135–143. o.), ám sajnálatos módon néhány idézett munka nem szerepel benne (24. o.: Bulachovskij 1954; 33. o.: Moser 1998; 88. o., 82. jegyzet: Šipková 1993).

Ha azt mondtam, dicséretes, hogy a szerzők a litván és a lett nyelvet is bevonták tanulmányukba, némileg sajnálatos, hogy a balti finn nyelvek nem kaptak legalább egy kis helyet a monográfiában. Az összehasonlítás velük minden bizonnyal igen érdekes és izgalmas lenne. Például el lehetne gondolkodni azon, miként függ össze a lett–litván, a nyelvjárási fehérorosz és az északorosz resultativ szerkezet, a esse + múlt idejű aktív melléknévi igenév, azzal a lív, észt és finn perfektummal, amely szintén a következő szerkezettel képződik:

126

az északi szláv standard nyelvekhez képest feltűnőnek neveznek maguk a szerzők is (43., 111. o.), az esse + múlt idejű aktív melléknévi igenév szerkezettel képzett lív, észt és finn perfektummal. (Történeti-összehasonlító) szőrszálhasogatóként azt is hozzátenném, hogy az az állítás, miszerint a balti és a szláv múlt idejű aktív melléknévi igenév etimológiailag rokon (44., 112. o.), nem teljesen igaz, mivel a balti melléknévi igenév történeti szempontból szuppletív: bár a szláv igenévhez hasonlóan minden esetben, a hímnemű egyes és többes szám alanyesetét kivéve, az indoeurópai *-w(e)s- elemre vezethető vissza, a hímnemű alanyesetben azonban a múlt idő jeleként a ē tőhangzó és az aktív diatézis jeleként a -nt- képző szerepel.

Baltisztikai szempontból érdekesek továbbá a nem standard litván resultativ szerkezetekre vonatkozó fejtegetések, amelyekben a turėti szerepel (47–48. és 109. o.): egyrészt a ritkán adatolt, múlt idejű passzív melléknévi igeneves szerkezetről, különösen azonban a múlt idejű aktív melléknévi igeneves szerkezetről, amely eddig kevesebb figyelmet kapott, mint amennyit megérdemel. Ami az ilyen szerkezet litván nyelvbeli kialakulását illeti, az areális, sőt akár nyelvszövetségi nyelvészet híve nyilván feltételezhetné, hogy itt két, különböző perfektum-resultativ szerkezettel rendelkező areális terület bizonyos mértékű érintkezéséről van szó: a „nyugat-európai” (WE) területéről, ahol a habere + múlt idejű passzív melléknévi igenév (PPP), valamint az „északkelet-európai” (NOE) területéről, ahol az esse + múlt idejű aktív melléknévi igenév (PPA) szerkezet használatos:

Így egyúttal lehetőség nyílik arra is, hogy a būti + PPA és a turėti + PPA közötti különbséget továbbgondoljuk (grammatikalizáljuk), például úgy, hogy az első szerkezet perfektumot, a második pedig resultativumot fejez ki.

Baltisztikai szempontból szintén érdekesek az északorosz és fehérorosz nyelvjárások evidencialitására és narrativumára vonatkozó fejtegetések (38–39. és 55. o.); ezek a balti nyelvekéhez hasonló személytelen és perfektív szerkezetekkel képződnek. Itt is kapcsolatot lehet felállítani a balti finn nyelvekkel, ahogyan arra a szerzők is utalnak.

127

Mindezek izgalmas baltisztikai (de nem csak baltisztikai!) témák, amelyek további, részletesebb tárgyalást érdemelnek.

Végül egy szorb megjegyzést is hozzáfűznék. A resultativum és a passzív szorb nyelvbeli elhatárolásáról szóló alfejezetben ezt olvashatjuk: „A két írott nyelvváltozatot ezért a nyelvjárási (a németnek megfelelő) rendszer és egy olyan rendszer szembesülésének eredményei jellemzik, amelyből hiányzik az akcionális passzív saját segédigéje, amint az a csehben is ismert” (102–103. o.). Úgy vélem, hogy az a felfogás, amely az írott nyelvet (standard nyelvet) heterogén, olykor egymással ellentétes erők szembesülésének és kölcsönhatásának eredményeként, dinamikus, több, egymással esetleg versengő rendszerre tagolódó, funkcionális-stilárisan rétegzett entitásként értelmezi – nagyjából a nyelvrendszer prágai szinkrón dinamikájának funkcionális-strukturalista elmélete értelmében –, megfelelőbb más, többé vagy kevésbé nyíltan deklarált vagy tudattalanul statikus modelleknél, függetlenül attól, hogy puristák-e, vagy éppen „purizmusellenes, demisztifikáló” szemléletűek (ez utóbbi tendencia a szorb nyelv esetében újabban – legalábbis egyes kutatóknál – egyre erősödni látszik). Ha a nyelvet általában, konkrétan pedig a szorbot olyan kommunikációs eszköznek tekintjük, amelynek sokféle funkciót kell betöltenie, akkor sem a „természetes”, „nem mesterséges” köznyelvi rendszer a resultativum és a passzív közötti „német” különbségtétellel, sem a „tiszta”, „igazi szláv” standard nyelvi rendszer a resultativum és a passzív közötti világos formai különbség „cseh” hiányával nem jobb. „Jobb” a nyelvi kultúra prágai elmélete szerinti, funkcionális-stilárisan rétegzett nemzeti nyelv: a nyelvi kultúrának funkcionális differenciálásra, a nyelvi eszközök gazdagságára és azok megfelelő használatára kell törekednie. A felsőszorb resultativum és passzív esetében ez például azt jelentheti, hogy egymás mellett három, funkcionális-stilárisan különböző alrendszer létezik, ahogyan azt a szerzők a 103. oldalon leírják (vö. még 120. o.): a köznyelvi rendszer, amelyben a passzív és a resultativum elkülönül, és a passzív a németből kölcsönzött hodwać (< németül werden) segédigével képződik; a publicisztikai-standard nyelvi rendszer, amelyben szintén különbséget tesznek a passzív és a resultativum között, de a passzívot nem kölcsönzött segédige, például a buch, bu fejezi ki; végül pedig a szépirodalmi-standard nyelvi rendszer, amelyben nincs különbség a passzív és a resultativum között.

Mint minden érdekes munka esetében, természetesen a tárgyalt

128

A könyv egyes megoldásaival vagy értelmezéseivel kapcsolatban alternatívákat is javasolhatunk. A munka azonban éppen ezért is igen ajánlható mindenkinek, akit érdekel a tárgyalt téma: szinte kimerítő, számos új megoldást kínál, és új témákat vet fel.

IRODALOM

Lehmann, V. 1999: Sprachliche Entwicklung als Expansion und Reduktion. In: T. Anstatt, Hrsg., Entwicklungen in slavischen Sprachen. München: Otto Sagner (Specimina Philologiae Slavicae. Supplementband 66), 169–254.

Nedjalkov, V. P., Hrsg., 1983: Tipologija rezul’tativnyx konstrukcij (rezul’tativ, stativ, passiv, perfekt). Leningrad: Nauka.

Nedjalkov, V. P. ed., 1988: Typology of Resultative Constructions. Amsterdam– Philadelphia: John Benjamins.

Vykypěl, B. 2006: Essais zur Prager Typologie (mit einer Bibliographia typologica Pragensis). München: LINCOM Europa. (LINCOM Studies in Language Typology, 14.)

Bohumil Vykypěl

Ústav pro jazyk český AV ČR etymologické oddělení Veveří 97, CZ-60200 Brno [email protected]

129