ALDONA PAULAUSKIENĖ

Vilniusi Egyetem

Kutatási területek: a grammatika elmélete, a grammatika tudományának története, szociolingvisztika.

Aldonas Pupkis

JUOZAS BALČIKONIS ÉS A NAGY

LITVÁN NYELVI SZÓTÁR

Vilnius: Lietuvių kalbos institutas, 2013, 478 p.

ISBN 978-609-411-3

Minden tudományos mű olvasását az előszóval kezdjük, mert abban a szerző megjelöli munkája célját és választott módszerét. Itt arról esik szó, hogyan született meg a litván lexikográfia történetének szélesebb körű, összefoglaló kutatására irányuló gondolat. A szerző mindazonáltal bevallja, hogy nem annyira az összegzés volt a célja, mint inkább a Lietuvių kalbos žodyno elkészítése kezdetének történetét és a prof. Juozas Balčikonis lexikográfiai tevékenységéhez kapcsolódó egyéb munkákat akarta elmesélni, valamint információkat közölni azokról az emberekről, akik ilyen vagy olyan módon segítették a szótár szerkesztőségét. Hogy mindez mennyire sikerült, azt az olvasóra bízza. Ez kissé túlzott szerénység: mindenki úgy ír, ahogyan a legmegfelelőbbnek látja, és úgy olvas, ahogyan megérteni képes.

Balčikonis a szótárt a nemzet emlékműveként képzelte el, és ez az elképzelése határozta meg a szótár típusát. Vannak a nyelvtudománynak olyan ágai is, amelyek nem kapcsolódnak a nemzeti jelleghez. Itt nem sorolom fel valamennyit; elegendő az összehasonlító történeti nyelvtant említeni, mert a litván lexikográfia kezdetén ez a nyelvtudományi irányzat volt az uralkodó (Litvániában túlságosan sokáig), a XX. század elején Franciaországban megszületett általános nyelvészeti gondolat pedig, amely a diakrónia és a szinkrónia elkülönítésére, valamint a nyelv mint rendszer iránti fokozottabb érdeklődésre ösztönzött, még nem jutott el Litvániába. Ezért a XIX. század második felében Németországban elterjedt nézet szerint, amely úgy tartotta, hogy tudományos nyelvészet csak történeti lehet, a litván nyelvészeket is hosszú időn át tudósokra és gyakorlati szakemberekre osztották, munkáikat pedig tudományosakra és gyakorlatiakra, amelyeknek semmi közük a tudományhoz. Íme: Kazimieras Jaunius és Kazimieras Būga igazi tudósok, Jonas Jablonskis és Juozas Balčikonis pedig gyakorlati szakemberek; Balčikonis emellett stiliszta is (24. o.). A szótárakat szintén tudományos és gyakorlati kategóriákba sorolták. A nyelvészek és a nyelvtudományi munkák efféle felosztása alapvetően hibás volt, és ma is az.

A XX. század első felének Németországban tanult litván tudósai még nem értették meg, hogy a történeti-összehasonlító nyelvészet szorítója nagyon is megkötötte volna a szótárt. Úgy vélték, hogy kizárólag az általuk megszerzett képesítés alkalmas széles körű tudományos munkára (24. o.).

212

Acta Linguistica Lithuanica LXX

Aldonas Pupkis

Juozas Balčikonis és a nagy Litván nyelv szótára

De mit tekintettek akkoriban tudománynak? A szóetimológiák kétségtelenül lenyűgöző tudományt jelentenek, de könnyű bírálni őket: Būga bírálta Preobraženskij etimológiai szótárát, jóval később pedig Vincas Urbutis Konstantinas Karulis lett nyelvi etimológiai szótárát, mivel ugyanannak a szónak akár több etimológiája is egyformán hihető lehet. Például négy etimológiát ismerek a Lietuvos névre, és ki mondja meg, melyik a helyes? A nyelvtani alakok története, amely különböző nyelvekből származó tényekre támaszkodva még az indoeurópai alapnyelvig is igyekszik visszavezetni a nyelvtani alakokat, szintén sok tekintetben hipotetikusnak bizonyulhat. Gondoljuk csak végig, mi lett volna, ha 2002-ig történeti-összehasonlító módszerrel, szóetimológiákkal írták volna a Lietuvių kalbos žodynas című szótárt? Egy ilyen szótárnak sem gyakorlati, sem tudományos jelentősége nem lett volna, hiszen a tudomány az idő múlásával nem áll meg, a Lietuvių kalbos žodynas pedig évtizedeken át készült, és örök időkre szól.

Ha a szótár kezdetét nem Būga azon kijelentésétől számítjuk, amelyben írásának megkezdéséről szólt (1212), hanem Balčikonis azon kérelmétől, hogy nevezzék ki főszerkesztőnek (1930), akkor a szótár írása valamivel több mint hetven évig tartott. Ez idő alatt háborút és megszállásokat, valamint a személyi kultuszt és annak minden következményét is megélték; a szerkesztők, a szótárírók és a szógyűjtők nemzedékei váltották egymást, de a szótáron végzett munka a legnehezebb időkben sem szünetelt. Mi történt volna ezzel a történeti szótárral, amikor maga a történeti-összehasonlító nyelvészet kimerült, és mennyire lett volna szüksége rá a litván népnek? Most viszont van egy húszkötetes „felhőkarcolónk”, és „túlszárnyaltuk az oroszokat” – ahogy a XX. század végén egyszer a Literatūra ir menas című lapban (1991 VI 13) írta híres honfitársunk, Algirdas Julius Greimas.

Az orosz megszállás idején a szótár terjedelmét mesterségesen korlátozták: nem lehetett nagyobb az orosz nyelv szótáránál. Az orosz nyelv szótárát tizenhét kötetre tervezték; hát nehogy már, ti kisebbek, átlépjétek ezt a határt! Pedig egy nyelv gazdagsága nem a nép nagyságától, hanem annak géniuszától és a méhecskék szorgalmas munkájától, vagyis attól függ, mennyi mézet képesek összegyűjteni. A húsz kötet megjelentetése után – amennyire tudni lehet – az Intézetnek még mintegy félmillió cédulája van, és már elkészült a szótár kiegészítésének programja is.

Ugyanebben a cikkben Greimas azt írta, hogy a szótár nem állta ki a tudományos bírálat próbáját, szerkesztője, Balčikonis pedig olyan ember volt, aki jobban szerette a munkát, mint a nyelvet. Néha még a hírességek is mondanak zöldségeket. Mit jelent a nyelvet szeretni az azt beszélő emberektől különválasztva? Minden tudomány, köztük a humán tudományok is, a világ megismerésére és e tudás ember javára fordítására törekszik. A tudományt önmagáért Jonathan Swift remekül kifigurázta a Gulliver utazásaiban, bemutatva, miként igyekeznek a tudósok napfényt kinyerni az uborkából. Azt kell mondanunk, hogy a Lietuvių kalbos žodynas, amellyel ma rendelkezünk, minden bírálatot kiáll, mert bár objektív okokból maga sem kerülhette el a számos hiányosságot, elegendő tényanyagot szolgáltat különféle tudományos munkákhoz, köztük szakszótárakhoz is.

Aldonas Pupkis monográfiájában Balčikonisnak a szótár főszerkesztőjévé való kinevezéséről leírtakból arra következtethetünk, hogy kinevezését nem a miniszterrel vagy a miniszterelnökkel fennálló személyes ismeretség döntötte el, hanem egy művelt, Balčikonist jól ismerő és hatalommal bíró ember felismerése.

Recenzijos / Reviews

213

ALDONA PAULAUSKIENĖ

Ez az ember megértette, hogy egy ilyen rendkívüli, a nemzet számára fontos munkát csak Balčikonis tud megfelelően irányítani, aki a nyelvtudományban Jablonskis nyomdokain haladt.

Jablonskis elméletileg kellően felkészült nyelvész volt, de nem gondolta, hogy az egyes nyelvészek nyelvről alkotott különféle – olykor egymásnak is ellentmondó – fejtegetései jelentősek lehetnének a nemzet számára. A nemzetnek nem elméletekre, hanem kézzelfogható munkákra (nyelvtanra, szótárra) van szüksége. Ezért írta 1922-ben nyelvtana előszavában: „Engem így vagy úgy leginkább a gyakorlati kérdés foglalkoztat: az iskolában nem annyira a nyelvtani terminusokat és a nyelv különféle bonyodalmait kell tanítanunk, mint inkább azokat az élő nyelvi elemeket, amelyekre a művelt litván ember életében és a litván társadalomban végzett munkájában szükség van” (Jablonskis 1957: 183–184). Ez nem jelenti azt, hogy Jablonskis nyelvtana nélkülözné az elméletet. Próbálták bírálni Jablonskisnak az igeaspektusokról, igeidőkről és igemódokról vallott felfogását, ám idővel kiderült, hogy nyelvtanának elmélete korántsem olyan könnyen bírálható.

Balčikonis, akit egy igeszemléletekről szóló kandidátusi értekezés bírálatára kértek fel, már előrehaladott korában sem akart – Jablonskishez hasonlóan – „elméleti bonyodalmakban vájkálni”. A bírálói felkérés elfogadását ezekkel a szavakkal fogalmazta meg: „Ha a kisasszony a nyelvjárásról írt volna... Én ezekhez az elméletekhez egyáltalán nem értek, de hát mit tehetnék... Elfogadom, mert a kisasszonynak professzorra van szüksége, de honnan szerezne most egyet?..” Ez a kijelentés, akárcsak Jablonskis vallomása, egyáltalán nem jelenti azt, hogy Balčikonist nem érdekelte a nyelvtudomány. Az ő felfogása szerint a nyelvtudomány azonban nem valamiféle szubjektív elméleti okoskodás, hanem közvetlen munka volt. A nyelvjárásokat le kell írni, mert gyorsan eltűnnek; az viszont nem olyan fontos, hogyan értelmezzük az igeaspektusokat.

1930. február 23-án Jablonskis elhagyta e siralom völgyét, Balčikonis pedig még elég fiatal és energikus volt, Greimas szavaival munkáját szerető ember; csak egy ilyen ember vállalhatta magára a rábízott, óriási felelősséggel járó terhet. Pupkis összegyűjtött mindent, amit a levéltárakban és a sajtóban talált, tudományos előadásmódot választott, és mindenütt igen körültekintően, visszafogottan fogalmaz; monográfiájában mégis azt olvashatjuk, hogy „Skardžius 1962-ben kertelés nélkül leírta: a szótárt Smetona kinevezettje, Balčikonis irányította” (27. o.). Ezen a ponton bizonyos keserűséggel elgondolkodunk: vajon miért nincsenek ma a legmagasabb kormányzati tisztségekben olyan emberek, akik nemcsak hangzatos szavakkal, hanem valóban szeretik Litvániát és a litván népet? Miért nem sikerült a független Litvánia e néhány évtizede alatt nemzeti iskolát létrehozni? Miért csökkent a tanulók írástudása, miért süllyedt ilyen mélyre a tanár és az iskola tekintélye, miért árulják el még maguk a nyelvészek is a nyelvet?.. És még számos hasonló kérdést lehetne megfogalmazni. A két világháború közötti Litvániában a nyelvészek munkakörülményei korántsem voltak kényelmesek vagy könnyűek, de büszkék voltak népükre és annak nyelvére. Ezért nem sok idő múltán kodifikálták a köznyelvet, és létrehozták a nemzeti iskolát, amely a háborút és a háború utáni első, véres évtizedet is túlélte.

214

Acta Linguistica Lithuanica LXX

Aldonas Pupkis

Juozas Balčikonis ir didysis Lietuvių kalbos žodynas

Mit örökölt hát Balčikonis Būgától, akit leveleiben még arra is sürgetett, hogy költözzön vidékre, és kizárólag a szótár munkálatainak szentelje magát, miközben ő maga felajánlotta, hogy átvállal minden, a szótár finanszírozásával kapcsolatos gondot, sőt elégedetlen is volt, amikor nem kapott gyorsan választ Būgától a kérdéseire (Balčikonis 1982: 256–258). Balčikonis, aki tudósként ismerte és nagyra becsülte Būgát, 1922-ben és 1923-ban arra biztatta, hogy minél hamarabb írja meg a szótárt, és felajánlotta neki minden segítségét; aligha képzelte el, milyen szótár megírását tervezte Būga, és milyen lehetőségei voltak annak akkori kiadására.

Amikor hozzákezdett a szótár megírásához, Būga kötelességének érezte, hogy magyarázatot adjon. Lietuvių kalbos žodyno első füzetének előszavában azt írta, hogy 1912-ben szentelte magát a szótárnak. Ismertette az anyaggyűjtés körülményeit, valamint azt, hogy mennyit és honnan gyűjtött. Būga nem számolta meg a cédulákat (kis leveleket), de amikor nekilátott a szótár megírásának, 14–17 pudnyi anyaga volt; ebből 10–13 pudnyit Kaunasban gyűjtöttek 1921-től 1923. december 1-jéig. A rendelkezésére álló anyag azonban még nem tette lehetővé a szótár kinyomtatását, mert úgy látta, hogy hiányos és tökéletlen lenne.

„Hogy beleegyeztem a szótáram mai formájában való megjelentetésébe, azért társadalmunk és a kormány a felelős, különösen az utóbbi, amely már régóta arra ösztönöz engem az oktatási miniszter útján, hogy mielőbb kezdjem meg a nyomtatást.

Itt a magam és a többi nyelvész nevében köszönetet kell mondanom kormányunknak – a törvényhozó hatalomnak (a parlamentnek) és a végrehajtó hatalomnak (a minisztertanácsnak) –, amely nem sajnálta a jelentős kiadásokat ettől a kulturális és tudományos munkától. Köszönet illeti a szótár minden segítőjét is!“ (Būga 1924: VI). [Tehát... Nekünk, egyetemi hallgatóknak azt hazudták az egyetemen, hogy a burzsoá kormány egyáltalán nem törődött a szótárral, Būga pedig a nyomor miatt betegedett meg és halt meg korán. Būga kormánynak mondott köszönetéből viszont az látható, hogy egészen másként történt.] Būga így folytatja:

„Ezt a szótáramat helyesebb volna nem szótárnak, hanem szótári anyagnak nevezni. Szótáram még csak rendszeresen sincs összeállítva, hiszen teljes anyagát alkalmanként, véletlenszerűen gyűjtöttem. Mivel nem gondoltam arra, hogy a begyűjtött szótári anyagot azonnal kinyomtassam, még tervet sem készítettem a szótárhoz“ (1924: VI).

„A szótár tartalmát kivétel nélkül a litván nyelv valamennyi szava alkotja. Helyet kapnak benne nemcsak a köznevek (appellativa) (...), hanem a tulajdonnevek (nomina propria) is (...). A szótár egyáltalán nem veszi figyelembe, hogy egy szó litván eredetű-e vagy idegen, mert számára minden szó egyenlő“ (1924: VII).

„Szótáramban a szavak magyarázatának nyelve nem egységes. Az olvasó itt az egyik szót litvánul, a másikat németül, a harmadikat oroszul vagy lengyelül, a negyediket latinul vagy más nyelven találja megmagyarázva. Az idő hiánya miatt nem tudtam elkerülni a nyelvek keveredését („Bábelét“). Természetesen lehetséges, sőt kívánatos lett volna, hogy a szótár egészén végig egyetlen nyelvet használjak, de ezzel az a baj, hogy ez a munka sok időt igényel. Így hát, hogy meggyorsítsam a szótár írását és nyomtatását, a forrásokban talált nyelven kellett megmagyaráznom a szavakat“ (1924: VII).

Recenzijos / Reviews

215

ALDONA PAULAUSKIENĖ

Ha tudni akarjuk, mit és hogyan végzett Būga, el kell olvasnunk a szótár szövegét. Itt csak egy példát hozok. Mivel a köznyelv még nem alakult ki, az akmuo mellett tájnyelvi alakokat is találunk: akmenas, akminas; címszóként szerepelnek ezek kicsinyítő képzős alakjai is: akmenelis és akminelis. Magának az akmuo szónak a szócikkében az összes esetet leírja, Būga szavaival élve azok történetével és nyelvjárástudományával, valamint etimológiájával együtt. Ilyen típusú szótárt senki (még maga Būga sem) és semmilyen kollektíva nem lett volna képes megírni. A mindenfelől rá nehezedő nyomás ellenére Būga mégis vállalta: „A második szemesztertől egy évre kiléphetnék az egyetemről, hogy ezalatt előkészítsem nyomtatásra legalább az I. kötetet (körülbelül 900–1000 oldal). Ezt azonban akkor tehetem meg, ha biztosítékot kapok arra, hogy az egyetem és más munkák nélkül is biztosítják megélhetésemet“ (1924: 14).

Tegyük fel, ha a Sors nem rendezte volna másként a dolgokat, és Būga olyan szótárt írt volna, amilyet az első füzetekből ismerünk, kérdéses, hogy az sokáig megőrizte volna-e tudományos értékét, hiszen egyetlen tudománynak sincs, és nem is lehet vége, a nyelvészetnek sem. Ezért volt jól átgondolt döntés, hogy Balčikonist, aki nem törekedett túlzottan az akkoriban Litvániában divatos historizmusra, nevezték ki a szótár főszerkesztőjévé. Pranas Skardžius természetesen nem kerülhette el, hogy megsértődjék amiatt, hogy nem őt, a tudóst, hanem a gyakorlatias Balčikonist nevezték ki főszerkesztővé.

Amikor elfogadta a szótár főszerkesztői tisztségét, Balčikonis nemcsak azokat a jogi és erkölcsi jogokat vállalta magára, amelyekért ellenfelei annyit aggódtak, hanem az összes kötelességet is, amelyeket aligha tudott volna bárki más ilyen tisztességesen teljesíteni. Nem vállalkozott volna ekkora felelősségre, ha nem lett volna biztos saját tudományos felkészültségében és vezetői képességeiben. „A munka megkezdésekor a szerkesztőnek sok mindenről kellett gondoskodnia: a helyiségek rendbetételéről, az alkalmazottak kiválasztásáról, a cédulagyűjtemények átvizsgálásáról, a további munka megtervezéséről és megszervezéséről“ (32).

Olvasom ezt a monográfiát, és sok minden már ismerős Pupkis által összeállított és kiadott Balčikonis-féle Rinktinių raštų című kötetből, valamint a Balčikonis közreműködésével kiadott, hozzátartozói, munkatársai és tanítványai visszaemlékezéseit tartalmazó Dek žodį prie žodžio – turėsi žodyną című műből, továbbá abból, amit a Balčikonisszal való találkozások során tapasztaltam, nemcsak az előadásain, hanem a szinte kezdettől a szótár szerkesztőségében dolgozó Brone Vosylytével és Antane Kučinskaite-val, Balčikonis hűséges tanítványával és évfolyamtársammal, Vytautas Vitkauskasszal – aki szépen befejezte mestere megkezdett munkáját – folytatott beszélgetésekből, valamint otthon, a Jono Paulauskasszal való együttélés során. Az ő vezetékneve minden, az új irányelvek szerint kiadott Lietuvių kalbos žodyno-kötetben megtalálható.

1956 és 1960 között Vosylytével ugyanabban a kollégiumban, egymás melletti szobákban laktunk. Amikor súlyos betegsége miatt már nem tudott elmenni az Intézetbe, de még képes volt írni és szerkeszteni a szótárt, a szobáink egyetlen lakássá váltak: Paulauskas az Intézetből hazahozta a cédulagyűjtemény dobozait és a szótár szövegeit, én pedig segítettem a háztartásban. A munkával együtt a szótár problémái is beköltöztek hozzánk, és nem volt ritka, hogy Balčikonis (kis mézes lépekkel) meglátogatta az otthon dolgozó Vosulytét.

216

Acta Linguistica Lithuanica LXX

Aldonas Pupkis Juozas Balčikonis ir didysis Lietuvių kalbos žodynas

Ilyen körülmények között hallottam beszélgetéseiket, láttam, hogyan írják és szerkesztik a szótárt, milyenek a korrektúrái és az ellenőrzései, hiszen a szótár hasábjai gyakran Paulauskas íróasztalán is hevertek. A szótár írói és szerkesztői olyan emberek voltak, akik nem sajnálták az időt és az energiát a rájuk bízott munkára: otthon, betegen is dolgoztak, pihenőóráikban és pihenőnapjaikon, szabadságuk alatt is. Így viselkedni a munkáját szerető Balčikonis tanította meg őket.

Pupkis által felhasznált levéltári anyagok tovább gazdagítják ismereteinket Balčikonis munkájáról és eszméiről, valamint arról, miként alakult ki természetes, fokozatos folyamatban a szótárírási útmutató; ennek révén a monográfia szövege a szótárírás történetéhez válik hasonlatossá. Talán éppen ezért gondolhatták a szerző egyes kollégái és ismerősei, hogy a monográfia címe akár „A nagy »Litván nyelv szótára« története” is lehetne. Csakhogy ez nem a teljes történet. A szerző által választott cím jobban tükrözi a monográfia tartalmát, mert Balčikonis olyan munkát végzett, hogy miután visszavonult a szótártól és eltávozott az élők sorából, minden vitát, a korok változását és az ideológiai megpróbáltatásokat túlélve, szelleme tovább élt, és irányította a szótár munkáját. A Balčikonis által jól megalapozott munkát csak az általa nevelt munkatársak és tanítványok folytathatták.

A teljes húsz kötet megjelenése és a szótár elektronikus változatának kiadására vonatkozó terv nyomán lehetővé vált annak tökéletesítése, amit korábban nem lehetett vagy nem tudtak megvalósítani. Vytautas Vitkauskas átolvasta az egész szótárt, és miután összeírta a nyelvjárási szavak és alakok átírásában előforduló hibákat, 2006-ban külön könyvként adta ki őket, A litván nyelv szótárának javításai címmel. A szerző szavai: „1964 őszén az intézet Dialektológiai Osztályáról áthelyeztek a Szótári Osztályra, ahol főként a nyelvjárási szavak és alakok átírása érdekelt. Nemcsak én vettem észre kétes dolgokat, beszélgettünk a szótárírókkal és a nyelvjáráskutatókkal is.”

Így kezdődött minden. Szolgálati időm utolsó napjaiban mindent leírtam egy füzetbe. Erre legnagyobb tanítóm, Z. Zinkevičius professzor, A. Laigonaitė docens, kollégáim, E. Grinaveckienė, A. Jonait y tė, D. Garg asaitė, J. Paulauskas, Ž. Urbanavičiūtė-Mark evičienė és mások, valamint Balčikonis professzor tanítása ösztönzött, hogy kerüljem a hibákat” (Vitkauskas 2006: 7).

Nagyon jó lett volna, ha a szavak grammatikai jellemzőinek és lexikai jelentéseinek hierarchiáját megállapító hibákat is összegyűjtötték és megmagyarázták volna. A litván nyelvtudomány és lexikológia azonban összehasonlíthatatlanul gyengébb volt a dialektológiánál, és e területek szakemberei közül senkinek sem volt olyan kapcsolata a szótárral, mint Vytautas Vitkauskas dialektológusnak.

Itt nem beszélek az erkölcsi kérdésekről, a hatalomnak a nemzeti kultúra iránti gondoskodásáról, az iskola és a tanár tekintélyéről. Mindez Balčikonis Válogatott írásaiból és az ismertetett monográfiából is megismerhető, amelyben elhangzik, hogy Balčikonis jobb kezeként (titkáraként) Napalys Grigas tanárt választotta, és általában a szótár szerkesztőségét is olyan tanárokból alakította ki, akiknek érzékük volt az élő nyelvhez. Végül is valamennyi nagy nyelvészünk tanárként kezdte pályáját, később elismert tudóssá vált.

Recenzijos / Reviews

217

ALDONA PAULAUSKIENĖ

A hatalom nem sajnálta a pénzt a szótártól, de a levéltári dokumentumokból látszik, hogy igyekeztek nem visszaélni ezzel, és takarékoskodtak. Ha azt is figyelembe vesszük, milyen volt akkoriban az agrárjellegű Litvánia élete, amikor 100 litáért jó tehenet lehetett venni, a szerkesztő 1000 litás fizetése természetesen igen magasnak számított. Pranas Gailiūnas tanító, később iskolafelügyelő, majd a Vilniusi Egyetem docense mesélte, hogy az egyetem elvégzése után munkát keresett egy elemi iskolában. Nem volt túl sok munkája, fizetésként viszont 300 litát kapott. Száz litáért teljes ellátással és kiszolgálással bérelt szobát. Még 200 litája maradt zsebpénznek, amelyet agglegényként nem is tudott mire költeni.

A földművesek egészen másképp éltek, mert amit a saját földjükön megtermeltek, az nagyon olcsó volt, amit viszont a városban kellett megvenniük, az drága. Egy mázsa rozs árából nem lehetett cipőt venni. De ne bocsátkozzunk az ország gazdaságának tárgyalásába, bár ezek a levéltári források erre is késztetnek, különösen, ha még gyerekkorodból emlékszel, ahogy anyád a vastag svéd gyufát kettétörte, hogy begyújthasson a kályhába; ahogy apád szíjostorral csak a templomba vagy a városba hajtott; ahogy a férfiak az esküvői ruhájukat a temetésükre is megőrizték (a nehéz mezőgazdasági munka és a gondok miatt nem hízhattak el); egyébként pedig kicsitől öregig mindenki házi készítésű ruhát viselt, mezítláb vagy facipőben járt, és talán még boldogabb is volt, mint a mai gazdagok.

A monográfia szerzőjének Balčikonis Válogatott írásai előkészítése során végzett munkája, a szótár munkatársainak visszaemlékezései és a kronológiai sorrendben közölt levéltári anyag valós képet ad a szótár megalkotásáról a kezdetektől fogva: a szabad Litvániában, a háború éveiben, valamint a háború utáni megpróbáltatásokról, amelyek során Salys elrejtett kartotékját keresték. A „A bolsevik cenzúra szorításában” című fejezetben azonban szívesen látnánk kissé másfajta megfogalmazást; nehogy a fiatalabb, akkoriban még nem élő nyelvészeknek úgy tűnjön, hogy akkoriban „a mieink minden ok nélkül lőttek a mieinkre”. Erre kényszerítették őket.

A VKP(b) ideológiai elnyomása elképzelhetetlenül kegyetlen volt: először magának a birodalomnak a központjában nyilvánult meg, onnan pedig annak egész területére kiterjedt. A Balčikonis vezette szótár nem Žiugžda randalírozása miatt került a bolsevik cenzúra szorításába (Kostas Korsakas, Genrikas Zimanas és a nyelvész, a kiadó szerkesztője, Jonas Kabelka is randalírozott). Nem randalíroztak volna, ha 1946-ban nem robban fel az „atombomba” az orosz irodalom és művészet fölött. Senki sem követelte volna, hogy a nyelvtudományi és más tudományos munkákat Sztálin nyelvtudományának fényében írják meg, ha 1950-ben a Pravdában nem zajlott volna le egy rendkívül átpolitizált nyelvészi vita a marristákkal, amelyet egy neves grúz nyelvész zárt le: interjút kért Sztálintól, maga fogalmazta meg a kérdéseket, Sztálin helyett megválaszolta azokat, majd közzétette ugyanabban a Pravdában (természetesen bizonyos tiszteletköröket téve a nagyorosz sovinizmus előtt is; Sztálin különben nem engedte volna, hogy „zseniális” művét az ő neve alatt közöljék).

1946-ban a VKP(b) KB a Leningrád és a Zvezda folyóiratokat, Muradeli Nagy élet című operáját, Mihail Zoscsenko és Anna Ahmatova műveit tárgyalta, és igen szigorúan

218

Acta Linguistica Lithuanica LXX

Aldonas Pupkis

Juozas Balčikonis ir didysis Lietuvių kalbos žodynas

Elítélte őket apolitikusságuk miatt. Az előadó Andrej Zsdanov volt. Úgy hallottam, hogy attól a vitától Zoscsenkának még az elméje is megbomlott.

Pupkis az 1991-ben kiadott Rašytojas pokario metais című dokumentumgyűjteményt használta, és bizonyára megjegyezte, hogy közvetlenül ezután került sor a litván írók kongresszusára, ahol A. Zsdanov szerepét Kazys Preikšas, az LKP(b) KB titkára töltötte be. Az Írószövetség kongresszusán mellét kellett vernie Petras Cvirkának, az Írószövetség elnökének, valamint Eduardas Mieželaitisnek, a háború előtti komszomoltagnak is. A legsúlyosabb vádat Balys Sruoga ellen fogalmazták meg, aki egy lágerből visszatérve megértette, hogy könnyen egy másikba kerülhet, és alig állva a lábán hosszú „bűnbánó” beszédet mondott, amelynek egyetlen szavát sem hitte el (Rašytojas pokario metais 1991: 72). Mivel nem értette a kommunista politika őrületét, Sruoga a rettenetes gyűlésről hazatérve levelet írt Cvirkának, abban a hitben, hogy az Írószövetség elnökének talán mégis volt valamiféle hatalma.

Sem Cvirkának, sem Žiugždának nem volt semmiféle hatalma. Balčikonis ezért látta, mennyire értelmetlen a mentegetőzés és a javulásra tett ígéretek. A háború utáni években Balčikonis sok mindent kapott, nem Žiugžda kezdeményezése nélkül. „1944–1959 között Balčikonis a Vilniusi Egyetemen dolgozott, 1948-ban professzori címet kapott. 1944–1950 között a litván nyelvi tanszéket vezette. 1945–1952 között Balčikonis az LTSR MA Litván Nyelvi Intézetének igazgatója volt, 1946-ban az LTSR MA akadémikusává választották, 1945-ben pedig az LTSR érdemes tudományos dolgozója címet kapta” (Sabaliauskas 1982: 38).

Sudėliokime Balčikonio paaukštinimų metus iš eilės: 1944, 1945, 1946 ir 1948 (inirtingiausių žodyno svarstymų ir kritikos) metai, ir dar pridurkime, kad Balčikonis buvo aprūpintas puikiu butu mokslininkų namuose, tai ir suprasime santūrų Balčikonio elgesį žiaurių žodyno svarstymų ir neteisingų jo darbo vertinimų metu, suprasime ir Vitkausko parašymą, kad „Tarybinė vyriausybė gražiai įvertino jo nuopelnus“ (Vitkauskas 1985: 60). O kodėl Žiugžda šėliojo, pats pasikvietęs Balčikonį dirbti į Lietuvos aukščiausias mokslo įstaigas, taip pat bus suprantama, jei kam pavyks aprašyti tuos baisius stalinizmo laikus. 1948 m. gegužės 21 d. LTSR MA Visuomeninių mokslų skyriaus išplėstiniame biuro posėdyje buvo svarstomas Lietuvių kalbos žodyno II tomas. Jame Balčikonis kalbėjo apie žodyno pobūdį, darbo eigą, apimtį ir tikslą. Ir paskui turėjo išklausyti tų, kurie išsijuosę kritikavo žodyną ir gal net patys netikėjo tuo, ką sako.

Az LKP Dzerzsinszkij kerületi IV. pártkonferenciáján, amelyet 1950. június 3–4-én tartottak, Pušinis kegyetlenül bírálta Žiugždát, amiért abban az időben, amikor „a bolsevizmus és a szovjet hatalom söpörve söpri le útjából nemcsak a burzsoá rendet, hanem a burzsoá és kispolgári pártok szánalmas maradványait is [...], elkezdett mindenféle teremtményből egy-egy párt képviselőit beválogatni a LTSR Tudományos Akadémiájába, vagyis a LTSR Tudományos Akadémiájába minden burzsoá párt képviselőit felvették. A LTSR Tudományos Akadémia kollektívájában most egykori žygeiviek, nacionalisták, keresztény-demokraták,

Recenzijos / Reviews

219

ALDONA PAULAUSKIENĖ

maximalisták vagy egyszerűen terroristák, soviniszták vagy egyszerűen kapitalisták, teológusok, sőt az Egyetemes Egyház vezetője is van” (Az író a háború utáni években 1991: 251–252).

„Tény, hogy a kereszténydemokrata párt egyik tisztségviselője, a Kaunasi Egyetem egykori teológiai tanszékvezetője, egykori teológus, Balčikonis teológiaprofesszor most az LTSR Tudományos Akadémián dolgozik a Litván Nyelvi és Irodalmi Intézet igazgatójaként.

Engedjék meg, hogy megkérdezzem a Tudományos Akadémia pártszervezetének titkárát, Žiugžda elvtársat: mit adhat a szovjet tudománynak Balčikonis teológus, akit könnyű kézzel emeltek a litván nyelv és irodalom akadémikusává és professzorává?” (1991: 251–253).

Mit tehetett Žiugžda, ha „a konferencia követeli a Tudományos Akadémia pártszervezetétől és annak titkárától, J. Žiugžda elvtárstól, hogy határozottan vessen véget a munkában tapasztalható liberalizmusnak és a tudósnak álcázott, egykori burzsoá párttagok jelenlétének, vegye figyelembe a konferencián elhangzott, a munka hiányosságait bíráló észrevételeket, és a munkát a szocialista építés feladataival összhangban szervezze meg” (1991: 253). Žiugžda arra kérte az új kerületi pártbizottságot, hogy vizsgálja ki Pušinis észrevételeit, és segítsen a Tudományos Akadémiának a felmerült problémák megoldásában. Csak annyit mert mondani, hogy Balčikonis nem teológus, hanem filológus; azt azonban állította róla, hogy „nem szabadult meg a burzsoá bűztől, a munkáról, annak tartalmáról, megszervezéséről, a káderek neveléséről vallott egész felfogását – mindezt – áthatja a burzsoá individualizmus, mindenütt megmutatkozik a burzsoá objektivizmus, az apolitikusság. Az intézet munkaterveit pedig évről évre nem teljesítik, és mindenfajta vezetés hiányzik. Mint már elhangzott, most felmerül a Nyelvtudományi Intézet vezetőségének leváltása” (1991: 255).

Mit tehet Žiugžda, ha „a konferencia megköveteli a Tudományos Akadémia pártszervezetétől és annak titkárától, J. Žiugžda elvtárstól, hogy határozottan számoljanak le a munkában megnyilvánuló liberalizmussal és a tudósnak csupán látszó, egykori burzsoá párttagokkal, vegyék figyelembe a konferencián megfogalmazott, a munka hiányosságait bíráló kritikát, és a munkát a szocialista építés feladataival összhangban szervezzék meg” (1991: 253). Žiugžda arra kérte az új kerületi pártbizottságot, hogy ellenőrizze Pušinis megjegyzéseit, és segítsen a Tudományos Akadémiának a felmerült problémák megoldásában. Csak annyit mert mondani, hogy Balčikonis nem teológus, hanem filológus, de azt állította, hogy „nem szabadult meg a burzsoá bűztől, a munkáról, annak tartalmáról és szervezéséről, valamint a káderek neveléséről alkotott egész szemléletét burzsoá individualizmus járja át, mindenütt burzsoá objektivizmus és apolitikusság mutatkozik meg. Az intézet munkaterveit pedig évről évre nem teljesítik, bármiféle vezetés hiányzik. Amint már szó esett róla, most felmerül a Nyelvtudományi Intézet vezetőségének leváltása” (1991: 255).

Olvasok erről a rettenetes időszakról, és azon tűnődöm, vajon valaha helyesen megértik és értékelik-e; Balčikonis méltóságteljes magatartására és a kommunista Žiugždára gondolok, aki vesztét okozta a nyelvész Žiugždának. Írtam egy könyvet: A XX. század fontosabb litván nyelvtanai (nem jelent meg, és nem tudom, lesz-e erőm kiadni). Tanulmányoztam a XX. századi nyelvtudományi nyelvtanok történetét, és arra jutottam, hogy a legkiválóbb, a nemzeti iskolához leginkább illő az 1937-es, Jurgis Ambraškos és Juozo Žiugždos által írt Litván nyelvtan (egyébként ebben használták először a hangsúlyozás szakkifejezést is). Kiváló, rendszerező leírása a nyelv grammatikai szerkezetének, nem hígítják fel mindenféle feladatokkal. Ezek a nyelvtan végére kerültek, hogy a tanár az éppen sorra kerülő témához maga választhasson közülük. És természetesen felmerült a kérdés, hogy melyik szerző mennyivel járult hozzá ehhez a nyelvtanhoz? A Litván szovjet enciklopédiában csak annyi található, hogy Žiugžda a litvánisztika területén két művet jelentetett meg: 1935-ben a Žemaitė alkotásai címűt, 1937-ben pedig Ambraškával közösen a Litván nyelvtant. Ennyi az egész! A Litván nyelvi enciklopédiában találunk bejegyzést Jurgis Ambraškáról, de Juozas Žiugždáról egyetlen szót sem. Ambraška különféle általános iskolai tankönyveket írt, és 1945-ben halt meg, Žiugžda viszont hosszú életet élt, és az ő egyetlen

220

Acta Linguistica Lithuanica LXX

Aldonas Pupkis

Juozas Balčikonis ir didysis Lietuvių kalbos žodynas

A litván nyelvtan még 18 kiadást ért meg. (Ha lényegében ez formálta akadémiai nyelvtanaink szerzőinek nyelvszerkezetről alkotott felfogását is, hiszen Žiugžda nyelvtanán nyelvésznemzedékek sora nőtt fel.) Az elméleti rész egy ideig erősödött, és sehol sem mondott ellent Jablonskis nyelvtana tanításának; csak a szabályokat szemléltető példák dicsőítették a Vörös Hadsereget és a szovjet rendszert, elítélték a burzsoá nacionalistákat, és Teofilis Tilvytis verseivel köpdöstek Isten oltárára.

Žiugžda nyelvtana természetesen igen kiváló példákat és klasszikus litván irodalmi szövegekből vett gyakorlatokat is tartalmazott, különösen Žemaitė írásaiból, ám a kommunista ideológiát szolgáló példák sokak számára elfogadhatatlanok voltak, és elrontották az egész nyelvtant. Balčikonis talán éppen miattuk javasolta, hogy csak Jablonskis nyelvtanából tanuljanak, de azt soha nem vette észre, ha valaki Žiugžda nyelvtanából is tanult. A diákok, ismerve Balčikonist, politikailag semleges példákat választottak a nyelvtani szabályokhoz (bár Balčikonis nemigen kérdezte ki őket a szabályokból). Így hát kerestem valamilyen forrást, amely Žiugždát nyelvészként mutatja be. Csak Pupkis Andrius Ašmantáról szóló monográfiájában találtam levéltári dokumentumokból származó adatokat a litván szakos Žiugždáról, aki a tanítói szövetség egyik legaktívabb munkatársa volt. Azt írják, hogy az ő közreműködésével rendezték meg a litván szakos tanítók szövetségének gyűléseit

Aušros leánygimnáziumában, hogy „Ő maga is tevékenyen részt vett rajtuk, előadásokat tartott, és beválasztották a vezetőségbe” (Pupkis 2010: 202). Emellett már mi is úgy emlékszünk Žiugždára, mint litván szakos disszertációk témavezetőjére és bírálójára.

A recenzált monográfia arra késztet, hogy még Boris Larinas szerepénél is elidőzzünk. Szerencse, hogy akkoriban éppen Larinas érkezett Litvániába. Elmondta mindazokat a beszédeket, amelyeket elvártak tőle, ő maga pedig azt végezte, amit kellett (lelkiismerete szerint): gondoskodott a szótári munkáról, szorgalmazta a nyelvtan megírását, és képzett nyelvészeket nevelt Litvánia számára. Úgy érzem, ezt az időszakot nem levéltári dokumentumokból, hanem a valós életből ismerem jól. 1955-ben hallottam Larinst, amint bírálta Kazys Ulvydas kandidátusi disszertációját; ő volt Birutė Tolutienė és Jonas Paulauskas disszertációinak témavezetője. Az igekötős igék címszóként való felvételének, nyelvtani jellemzőik és jelentéseik meghatározásának érdeme mind a húsz kötetben Larinas és Paulauskas közös munkájáé. Úgy vélem, nem annyira az fontos, hogy Larinas mit mondott akkoriban, hanem az, hogy mit tett. Vytautas Vitkauskas pedig azért vetette meg Larinst, mert kifogásolta, hogy a szótárba mindenféle hétköznapi nyelvi limlomot gyűjtöttek össze, és mert ezt a limlomot az élő nyelv legdrágább kincsének nevezte. Ez nagyon indulatos reakció, amely nem veszi figyelembe azokat a körülményeket, amelyek között ez elhangzott.

„Balčikonis a viták során azt állította, hogy szerinte a szótárszerkesztés rendszerének megváltoztatása nem módosítaná a szótár tudományos értékét. Az igék bemutatásán állítólag nem érdemes változtatni, mert a cédulaanyag most így van elrendezve” (256. o.). De vajon a cédulaanyag elrendezésének módja tudományos indok? A Balčikonis szerkesztette kötetekben az igekötős igék szintén az igekötő nélküli igék szócikkei alá kerültek, ám mindenféle

Recenzijos / Reviews

221

ALDONA PAULAUSKIENĖ

jelentésmagyarázat és nyelvtani jellemzés nélkül – a használati példák egyszerűen a kettőspont után következnek. Ráadásul akkoriban nem gyűlt össze túl sok ilyen példa a cédulaanyagban. Ezért nehézséget okozott az igék jelentésének magyarázata, valamint a tranzitív és intranzitív igék elkülönítése. Például az augti, bėgti, bristi intranzitív igék, míg az išaugti, praaugti, apibėgti, perbristi tranzitívak is lehetnek, mert az egyszerű igékhez képest a szóalkotás során további jelentéseket kapnak (a gyermek kinőtte a kis kabátkáját, a kutya körbefutotta a tanyát, illetve körbefutott a tanya körül, könnyedén átgázolt a patakon, illetve átgázolt a patakon). Paulauskas szépirodalomból összeállított igekötősige-cédulaanyaga jelentősen gyarapította a szótár cédulaanyagát.

Az 1950. november 15-i Tiesa tájékoztató cikkének szövegét idézve – benne azzal a mondattal, hogy „A Nyelvtudományi Intézet és vezetői nem vonták és nem vonják le a szükséges következtetéseket Sztálin elvtárs zseniális művéből, a Marksizmas ir kalbos mokslo klausimaiból” (249. o.) –, továbbá ismertetve Larinas 1952-es konferencián elhangzott előadásának témáját, „A litván lexikológia feladatai J. V. Sztálin nyelvtudományának fényében” (250. o.), véleményem szerint Pupkisnak feltétlenül meg kellett volna magyaráznia, mi ez a mű, miért és hogyan született. Már említettem, hogy 1950-ben a Pravdában nyelvészek vitáztak Marr követőivel, és hogy az úgynevezett Sztálin-művet ugyanez a Pravda közölte.

A személyi kultusz idején ennyi éppen elegendő volt. Mindent, amit Sztálin nevében a Pravdában kinyomtattak, azonnal külön füzetként adtak ki, lefordították a Szovjetunió valamennyi nyelvére, és egy ideig alighanem évente több százezer példányban jelent meg. Íme, a kezemben tartom az 1954-es kiadást: egy kis formátumú füzet, valamivel több mint 46 oldal terjedelemben. Nem hiszem, hogy a litvánok késlekedtek volna e „zseniális mű” kiadásával. Valószínűleg évente kiadták. 1954-ben 20 000 példányban nyomtatták, és régi pénzben 50 kopejkába került (az 1961-es pénzreform után mindössze 5 kopejkába került volna).

Hogy mi a személyi kultusz, azt ma Észak-Koreában láthatjuk. Sztálin kultuszának idején nemcsak a humán tudományok művelői, hanem az úgynevezett természettudományok képviselői is Sztálin nyelvtudományának fényében írták műveiket. A humán tudományok művelői még a disszertációjukat sem védhették meg anélkül, hogy ne idéztek volna valamit ebből a „műből”. Larinas előadásának témája tehát nem vethet rá rossz fényt. A cseh disszidens író, Milan Kundera találóan mondta ezekről az időkről: Zászlókkal, transzparensekkel és rengeteg művirággal vonultunk a felvonulásokon, és azt kiáltoztuk: „Éljen május elseje!”, miközben azt gondoltuk: „Éljen az élet!” Ha felidézzük, hogy Litvánia még Csehszlovákiánál is jobban leigázott ország volt, megértjük, miért éppen így bírálták a szótár első két kötetét, és miért írták át később teljes egészében. Larinas engedte, hogy felvegyék az új szótári útmutató összeállítóinak listájára, de maga nem írta meg.

Bár Pupkis monográfiájának nyelvezete végig igen akadémikus, olykor mégis előfordulnak benne kisiklások; például az, hogy Balčikonis minden fejtegetésére Larinas odavágta (256). Az odavágta ige stilisztikailag nem semleges, ezért akadémiai írásban nem helyénvaló. Larinasról mint tudósról, emberről és a litvánok barátjáról pedig azt javasolnám

222

Acta Linguistica Lithuanica LXX

Aldonas Pupkis

Juozas Balčikonis ir didysis Lietuvių kalbos žodynas

olvashat Antanas Sabaliauskas A lietván nyelv kutatástörténete című művének második kötetéből (Sabaliauskas 1982: 114–117).

Pupkis összehasonlíthatta a szótár két kötetének első kiadását a másodikkal, és megalapozottan, saját maga, nem pedig mások okfejtései alapján ítélhette meg, hogy a szótár tudományos értéke romlott-e vagy javult az új utasítás szerint végzett átdolgozás során.

Amikor a harmadik kötet után újból megírták azt, amit Balčikonis már kiadott, hallottam Jonas Paulauskas beszélgetéseit Brone Vosylytével, olykor maga Balčikonis is részt vett bennük. A Tiesos című lapból és általában az akkori sajtóból származó illusztrációs anyag kiegészítései forrásmegjelöléssel szerepelnek, így a szótár olvasója nem tévedhet. Nem mindegyik példa dicsőíti a szovjet rendszert; igen sok teljesen semleges, jó nyelvi példa is akad, a Julius Janonis, Petras Cvirka, Salomėja Nėris, Kazys Boruta, Juozas Baltušis és mások jó nyelven írt irodalmi műveiből kiegészítésként gyűjtött mondatok pedig csupán a litván nyelv szépségét mutatják meg, és lehetővé teszik a szavak jelentésének pontosabb meghatározását. Az első kötet átdolgozott kiadása 221 oldallal bővült (a formátum változatlan maradt). Az Intézet munkatársai és az egyetemi hallgatók évente dialektológiai expedíciókra indultak, egyes szavak gyűjtői is aktívak voltak, a disszertációk szerzői pedig a gyűjtött anyagot a szótár tárházába hordták. Így a szótár cédulaanyaga folyamatosan új nyelvi kincsekkel gyarapodott, szerzőinek lehetőségei bővültek, ezért végül húsz kötetre nőtt.

Balčikonis a szótár első kötetének előszavában megemlíti, hogy erejükhöz mérten dolgoztak, amikor még nem álltak nagy erőforrások rendelkezésükre, és hogy a szerkesztőség látja a hiányosságokat. „Tegyük fel, hogy jelenleg maga a szerkesztőség úgy látja: az első kötet oldalszámát nagyon megnöveli a túlságosan bőséges frazeológia. Mivel szép mondatok álltak rendelkezésére, a szerkesztőség gyakran nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy minél többet közöljön belőlük” (A litván nyelv szótára 1941: III). Ez azonban egyáltalán nem hiba. Mivel sok szép mondat állt rendelkezésre, később egy nagy Frazeológiai szótárt is ki lehetett adni, amelyet állami díjjal tüntettek ki. Ha a mondatok Litvánia különböző vidékeiről és forrásaiból származnak, következtetni lehet a szóhasználat földrajzi elterjedésére és a szó alakjainak történetére.

Talán szőttek valamilyen pert Balčikonis ellen, de amikor 1959-ben elment (vagy nyugdíjba küldték) az egyetemről, már 74 éves volt. Az egyetemi szabályzat ma csak nagyon kevés kivétellel engedi meg a professzoroknak, hogy 70 éves korukig dolgozzanak (kivételt csak Jonas Kubilius, az egyetem sokáig hivatalban lévő rektora kapott). Azt sem mondanám, hogy Balčikonis nyugdíjasként rosszul élt: még fenntarthatott egy kiváló lakást, volt házvezetőnője, aki főzött rá, volt egy „Pobiedája”; mivel maga már nem mert vezetni, szombatonként (a szombat munkanap volt) sofőrt fogadott, és Litvániát, valamint a fehéroroszországi litván falvakat járta, gyűjtötte és ellenőrizte a lejegyzett szavakat, érdeklődött a néphagyomány iránt, barátait látogatta. Paulauskast és engem is magával vitt ezekre az utakra. Egyedül soha nem utazott.

Recenzijos / Reviews

223

ALDONA PAULAUSKIENĖ

1956-tól Balčikonis hozzáfogott Jan Otrębski (Otrębski) A litván nyelv grammatikája című műve harmadik kötetének fordításához. Valószínűleg abban állapodtak meg, hogy az ötkötetesnek tervezett grammatika megírását a III. kötettel (a morfológiával) kezdik, vagyis azzal a tananyaggal, amelyet az iskolákban tanítanak. Mindkét tudósnak az volt a célja, hogy valamelyest módosítsák Žiugžda grammatikáját, amelyből az iskolákban tanultak. Teljesen nem tudták volna megváltoztatni, de legalább a tanárok és az egyetemi hallgatók kezébe adhatták volna, hiszen valójában kiváló grammatika (a nyelvi kategóriák és alakjaik szinkrón leírása történeti kommentárral). Csak a fiatalabb nyelvésznemzedék csekély műveltségű tagjai tartották tisztán történeti munkának, és döntöttek úgy, hogy a fordítást nem engedélyezik, azzal az indokkal, hogy Varsóból sok példányt hoztak be, a tudósok mind rendelkeznek vele és tudnak lengyelül olvasni, a diákoknak pedig túl nehéz és ráadásul szükségtelen lenne, hiszen a gyakorlatnak nincs szüksége tudományra. Ez már nem politika volt, és senki sem diktált felülről. Saját magunknak ártottunk.

Miután kivonták a forgalomból a Balčikonis szerkesztette szótár első két kötetét, a sajtóban még sokat írtak Balčikonis „rossz” nyelvi javításairól, a tanszéken bírálták a hallgatóknak tartott előadásait, Balčikonis azonban megértette, hogy ennek így kell lennie. Ha mi magunk nem bíráljuk önmagunkat, mindenkit felfalnak. A szovjetek nagyra értékelték a kritikát és az önkritikát. Csak egy dolog miatt gyötrődött nagyon: amiatt, hogy az igen alázatosan felkért Jonas Kabelka nem törölte a nevét az A mai litván nyelv szótára (1954) szerkesztőbizottságából. Mivel külföldön csak Balčikonist ismerték, mindenki ezt a szótárt is Balčikonis szótárának nevezte, ő pedig nem tudott egyetérteni azzal, hogy a litván nyelvet így „gazdagították”, és emiatt nagyon szégyellte magát. De meg kell értenünk az akkori időket. Jóval később, „amikor enyhült az idő”, miután megjelent Jonas Jablonskis Válogatott írásainak két kötete (1957, 1958), és 1961-től évente már két Nyelvművelési füzet jelent meg, a Litván Nyelvi és Irodalmi Intézet 1964-ben még kiadta A litván nyelv gazdagodása a szovjet rendszer éveiben című könyvecskét is. Az előszóban dicsekedtek, aztán úgy írtak, ahogyan kellett. Mit is lehetne még mondani! 1976-ban, a Nyelvhasználati tanácsok című kiadvány -iškas képzős származékainak javításai között a szerkesztőbizottság arra kényszerített, hogy Balčikonis által javított, vokiškieji okupantai (‘német megszállók’) szókapcsolat helyett kitalált mondatokat írjak be, ilyen szókapcsolatokkal: švediškieji sportininkai, turkiškieji grobikai. Még akkor is féltek a saját árnyékuktól.

Véleményem szerint a monográfia legproblematikusabb fejezete „A »Litván nyelv szótára« elméleti kérdései” (261–302. o.). Helyesen írja: „Meg kell mondani, hogy mindeddig nem rendelkezünk e munka átfogó kutatásával vagy összegzéseivel, és ez jelentős hiányosság nyelvtudományunkban és lexikográfiánkban” (266. o.). Ha már van hiányosság, azt egymásnak ellentmondó idézetekkel és levéltári adatokkal nem lehet pótolni. A szótárírás elméleti kérdéseit az általános nyelvészet eredményeinek kell meghatározniuk, valamint annak, hogy képesek vagyunk-e ezeket hasznosítani.

A lexikográfia a szótárírás tudománya, kezdetei pedig az ókorig nyúlnak vissza. Az alexandriai nyelvészek a könyvtárban összegyűjtött kéziratokból kiírták az összes szót, és először betűrendbe szedett listát készítettek belőlük. Így jutottak el a szótárhoz. Ezeket a szavakat elrendezve

224

Acta Linguistica Lithuanica LXX

Aldonas Pupkis

Juozas Balčikonis ir didysis Lietuvių kalbos žodynas

az általános nyelvtani jegyek alapján a szófajokhoz, vagyis a nyelvtanhoz sorolta őket. A szavak ábécébe rendezése nem is olyan nehéz munka. Ám éppen eközben merül fel a lényegi probléma: vajon minden, amit ábécébe lehet rendezni, valóban szó? A nyelvtudomány mindmáig nem válaszolta meg azt a kérdést, hogy mi a szó. Csupán annyit állapítottak meg, hogy a szó fogalma a nyelv típusától függ. Tatjana Bulygina például azt állította, hogy a litván nyelvben a szó olyan szerkezet, amely legalább két részből áll: ezek közül az egyiknek gyökérnek, a másiknak pedig grammatikai morfémának kell lennie (Булыкина Т. В. Морфологическая структура слова в современном литовском языке (в его письменной форме) – Морфологическая структура слова в индоевропейских языках. Москва, 1970). A vakar határozószónak azonban van gyöke, és a rokon szavak csoportjába tartozik (vakaras, vakarėlis, vakarìnis, vakarienė), mégsem szerkezet. Ilyenkor zéró végződés bevezetését javasolják. De mi legyen azokkal az elöljárószókkal és kötőszókkal, amelyek nem tartoznak valamely gyökkel rendelkező szó csoportjába? Az elöljárószót olyan esetmorfémának javasolják tekinteni, amely az esetraggal együtt jelöli a mondatban a szavak közötti kapcsolatokat. Vagyis ha az elöljárószó az összetett esetmorféma része, semmiképpen sem lehet lexikai jelentése, és nem lehet szó. Akit érdekel az elöljárószók megítélésének ellentmondásos története, annak a saját tanulmányom elolvasását javaslom (Paulauskienė A. Gramatinės lietuvių kalbos vardžodžių kategorijos. Vilnius, Mokslas, 1989, p. 24–147).

Az elöljárószók alárendelő kapcsolatban kapcsolják össze a szavakat, a kötőszók mellérendelő kapcsolatban kötik össze a szavakat, a mondatokat pedig mind mellérendelő, mind alárendelő viszonyban; valamennyien oszthatatlanok, nincs gyökük (vagyis lexikai jelentésük sincs). Mindegyikük rendeltetése világosan meghatározott, ezért teljesen üres beszéd az elöljárószók, kötőszók és partikulumok elhalványult lexikai jelentéséről szólni (297. o.).

Az önálló szavak között különleges helyet foglalnak el a névmások és a számnevek. A személyes névmások nemcsak a többi szófajtól, hanem a többi névmástól is különböznek. Az aš és tu névmás például közvetlenül a kommunikációs aktus résztvevőire utal (deixis); a harmadik személyű névmások helyettesítő szerepűek, a már említett személyekre és dolgokra utalnak (anafora), ám mindegyik a ige személyragos alakjának is lehet nyelvtani eleme. Ez különösen akkor látható, ha a nyelvben nincsenek személyragok. Ilyenkor az ige személyét csak a személyes névmások jelölik. Különféle nyelvekből is hozhatnánk példákat, de elegendő a balti nyelvek személyrag nélküli harmadik személyére, valamint az orosz múlt időre, ahol az ige személyét kizárólag a névmások jelölik (я делал, ты делал, он делал...).

Ha a személyes névmás az ige személyjelölője, hogyan lehetne lexikai jelentése, és hogyan lehetne a főnévvel vagy az igével egyenértékű szó? Ezért Jānis Endzelīns is méltatlanul rótta fel Balčikonisnak, hogy a szótárban nem határozta meg az aš és az aštuoni szó jelentését (297. o.). Hogyan lehetne meghatározni azt, ami nem határozható meg?

Recenzijos / Reviews

225

ALDONA PAULAUSKIENĖ

Lehetetlen megmagyarázni egy szó lexikai jelentését, ha nincs neki (névmások), vagy ha nagyon pontos, meghatározott jelentéssel bír (számnevek). Ezért a hagyomány szerint az ilyen szavakat csak nyelvtani jellemzéssel veszik fel a szótárakba, használatuk sajátosságait pedig nyelvi példákkal (frazeológiával) szemléltetik. Bár a szótárírás során folyton megoldásra váró nyelvészeti problémák merülnek fel, a szótárírást valamiért mégsem tekintették tudománynak. Aligha lehet kizárólag a lexikográfia elméletéről beszélni, de azzal sem értenék egyet, hogy Vilma Zubaitiene szerint a lexikográfia pusztán a szókincs leírásának technikája (263. o.), vagy hogy Evalda Jakaitiene szerint csupán a lexikológia gyakorlati része, és nehéz volna a lexikográfiát a lexikológia fogalmai és azok meghatározásai nélkül elképzelni. Nem nehéz, hiszen 1) a szótárakban nem csupán olyan szavak vannak, amelyeket lexémáknak nevezhetünk, és 2) a szótárírás gyakorlata régebbi, mint a lexikológia tudománya. Amikor Balčikonis nekilátott a szótár megírásának, semmit sem tudhatott a modern lexikológia módszereiről. Nem hiszem, hogy a lexikológia a gyakorlatban meglenne szótárak nélkül. Akkor már az egész nyelv korpuszait kellene összeállítani, hiszen egyetlen szakterület szövegeiben egyszerűen nem lehet áttekinteni a szó lexikai jelentéseinek nagy részét.

Larinas ismét szóba kerül: azt állította, hogy Balčikonis szótára Būga szótárához képest visszalépés (264. o.). Nehéz megérteni, miért mondott ilyet, miért hasonlított össze olyasmit, ami össze sem hasonlítható: különböző típusú szótárakat. Elképzelhetetlen, hogy az a nyelvész, aki maga kutatta a litván lexikográfia történetét, ne olvasta volna Būga szótárát, amelyben világosan le van írva, hogy a nyelveknek az a „Bábele” az időhiány miatt alakult ki, a szómagyarázatok pedig egyszerűen úgy kerültek bele, ahogyan azokat a rendelkezésre álló forrásokban találták. Talán itt is valaki megbízásából kellett még egyet „harapni” Balčikonisba?

Balčikonis Būgától legfeljebb egy rakás cédulát és azt a meggyőződést vehette át, hogy így nem lehet szótárt írni. Az viszont Būga nélkül is világos volt Balčikonis számára, hogy csak megbízható, hiteles anyagot szabad a szótárba felvenni. A magyarázó egynyelvű szótár típusának kiválasztásakor Balčikonisra alighanem Vlagyimir Dal „Az élő nagyorosz nyelv magyarázó szótára” volt a legnagyobb hatással (Толковый словарь живого великорусского языка. СПб, 1863–1866). Régen lapozgattam (mind a négy kötete 1955-ben jelent meg újra), ezért elhiszem, amit Pupki monográfiájában olvasok (269. o.).

Nagyon érdekes olvasmány a monográfia „A «Lietuvių kalbos žodynas» szerkesztőségének munkatársai és segítői” című fejezete. A nevesebb munkatársakról az enciklopédiákban és Sabaliauskas háromkötetes Lietuvių kalbos tyrinėjimo istorijoje című művében is találhatók adatok, a segítőkről és a szógyűjtőkről szóló információ azonban teljesen új, és nem mindenki számára könnyen hozzáférhető. Itt is látszik, milyen nehéz munkát végzett a szerző.

Kétségtelenül el kell ismerni, hogy nem mindenki tudna ilyen széles körűen és részletesen írni Balčikonis fáradozásáról és nehézségeiről, amelyekkel a litván lexikográfia alapjait rakta le, különösen lexikográfiai munkásságának ilyen tág kontextusáról. Juozas Balčikonisnak a litván nyelvtudományhoz és kultúrához való hozzájárulását Aldonas Pupkis más munkáiban is bemutatta. Ezért most büszkén mondhatja: Feci, quod potui, faciant meliora potentes.

226

Acta Linguistica Lithuanica LXX

Aldonas Pupkis

Juozas Balčikonis ir didysis Lietuvių kalbos žodynas

LITERATŪRA

Balčikonis Juozas 1982: Rinktiniai raštai 2, sud. Aldonas Pupkis. Vilnius: Mokslas.

Būga Kazimieras 1924: Lietuvių kalbos žodynas I ir II sąs. Kaunas: Švietimo ministerija.

Greimas Algirdas J. 1991: [Baltos lankos]. – Literatūra ir menas, 1991-VI-13.

Jablonskis Jonas 1957: Rinktiniai raštai 1, sud. Jonas Palionis. Vilnius: Valstybinė politinės ir mokslinės literatūros leidykla.

Lietuvių kalbos žodynas I, red. Juozas Balčikonis. Vilnius: Lietuvos Mokslų Akademija, Lietuvių kalbos institutas, 1941.

Pupkis Aldonas 2010: Andrius Ašmantas: gyvenimas ir kūryba. Vilnius: Trys žvaigždutės.

Vitkauskas Vytautas 1985: Juozas Balčikonis. Vilnius: Mokslas.

Vitkauskas Vytautas 2006: Lietuvių kalbos žodyno taisymai. Vilnius: Lietuvių kalbos institutas.

Įteikta 2014 m. gegužės 2 d.

ALDONA PAULAUSKIENĖ

Vilniaus universitetas

Balio Sruogos g. 8-1, LT-10220 Vilnius, Lietuva

[email protected]

Recenzijos / Reviews

227