TERMINOLÓGIA ÉS KÖZNYELV

Jonas KLIMAVIČIUS

Litván Nyelvi Intézet

A LITVÁN KÖZNYELV: HATÁROK ÉS HATÁRTALANSÁG, RENDSZER, NORMA ÉS KODIFIKÁCIÓ

E cikk gazdag és sokrétű, de tömör, gyakran elméleti gondolatai a szerző hosszú éveken át folytatott tudományos tevékenységéből – elsősorban gyakorlati, normatív munkájából – és abból a szerény, állandó kísérletből fakadnak, hogy ezt elméletileg is megalapozza és igazolja, „hogy a gyakorlati szakember legalább valamelyest teoretikus is legyen” (Пешковский 1984: 247). A normatív tevékenységhez tudományos-elméleti alap szükséges, ám ezt lehetetlen egyszer s mindenkorra megszerezni: az egységesség megőrzése mellett folyamatosan bővíteni és mélyíteni kell, miközben sokoldalú ellenérvekkel kritikusan vizsgáljuk. Így formálódott hosszú idő alatt F. de Saussure, E. Coseriu, L. Hjelmslev, B. Havránek, A. Pieškovskij, G. Vinokur, L. Ščerba, L. Ožegov, V. Vinogradov, G. Serebrenikov, F. Filin, G. Stepanov, J. Stepanov, V. Zvegincev, A. Leontyev, V. Kostomarov, B. Golovin, B. Skvorcov, V. Ickovičius, K. Gorbačevčius, N. Pilinskis, Z. Klemensiewicz, W. Doroszewski, L. Ceplytis, J. Pommer, V. Skujinia, H. Saari, J. Jablonskis, K. Būga, J. Balčikonis, P. Jonikas, P. Skardžius, A. Salys, Z. Zinkevičius, J. Palionis, J. Lebedys, J. Kabelka, K. Ulvydas, V. Ambrazas, A. Valeckienė, J. Pikčilingis, A. Girdenis, A. Rosinas, A. Pupkis, E. Jakaitienė, A. Piročkinas, R. Venckutė, A. Šoblinskas, K. Župerka, V. Vitkauskas, P. Kniūkšta, K. Gajivenis, S. Keinys, B. Stundžia, R. Koženiauskienė, A. Bitinienė, G. Subačius, D. Mikulėnienė, R. Miliūnaitė és mások általános nyelvészeti, köznyelvelméleti, a litván köznyelv történetével, nyelvműveléssel (elméletével és gyakorlatával), stilisztikával és terminológiával foglalkozó könyveinek és cikkeinek olvasása során. A harmonikusabb, egységesebb kép és a szilárdabb alap kialakításában sokat segített az olvasott gondolatok folyamatos ellenőrzése a saját (és kollégái) gyakorlatával. Sokak

7

atvejų tas „tiltas tarp mokslo ir gyvenimo“ (Пешковский 1984: 247) laikė gerai.

Az idézetekre és a bibliográfiai hivatkozásokra itt csak néhány különlegesebb esetben támaszkodom – a szerző szerény véleménye szerint akkor, ha az elméleti gondolatok nem közismertek, tudományos szakirodalmunkban ritkán fordulnak elő, és a szerző számára különösen jelentősnek, időszerűnek tűnnek.

I. A határok kérdése mindig akkor merül fel, amikor már van mit elhatárolni – maguk a szomszédos dolgok már léteznek, de körvonaluk és jelentésük még nem kellően világos.

A köznyelv kétségtelenül bizonyos eltávolodást jelent a nyelvjárásoktól. Leggyakrabban szembeállításukról, nem ritkán kölcsönhatásukról vagy egyirányú hatásról esik szó. Mindig szóba kerül a köznyelv alapja is: egyetlen nyelvjárás, vagyis az adott nyelvjárás és a köznyelv közös vonásai (természetesen később a különbségek is).

Ritkábban esik szó róla, de értelmes és szükséges beszélni a köznyelv és valamennyi nyelvjárás eredendő közösségéről is. Kiváló – pontosan és céltudatosan megindokolt – a litván tarmė terminus tarmė (Konstantinas Sirvydas szótárában „nyelv” jelentésben, Antanas Baranauskas és Kazimieras Jaunius munkáiban „dialektus” jelentésben használták): a nyelvjárásokat elsősorban a kiejtés, vagyis a fonetika alapján különítik el. Eltérően ejtik a duona, dūna, dona, douna, danyte, donela alakokat, de mindenki felismeri a duona, duonytė, duonelė alakokat – lexikai szinten nincs határ: valamennyi nyelvjárás belső normája és a köznyelvi norma itt egybeesik. Ezt a közösséget, a tárgyalt terminológiai egységesség elérése érdekében, határtalan szintnek (↔ határok) lehetne nevezni. Itt a határtalan nem a gyakoribb, hétköznapibb 2. „nagyon nagy, mértéktelen, rendkívüli” (DŽ₂), azaz „végtelen, korlátlan” jelentést hordozza, hanem az 1. „határokkal nem rendelkező” (DŽ₄) jelentést – ez a határtalan szó alapjelentése, és terminológiai szempontból ez a legmegfelelőbb; vö. szívtelen „kegyetlen ember” (DŽ₄), de az Orvosi terminológiai szótárban: acardius – szív nélküli (szív nélküli fejlődési rendellenességgel született), acardia – akardia – szívtelenség (fejlődési rendellenesség). A köznyelv és a nyelvjárások határtalan szintje igen kiterjedt, nyelvészeti szóval: r e n d s z e r s z i n t ű (a rendszer egészére kiterjedő). Ez a szint elméletileg és gyakorlatilag egyaránt fontos: amikor a nyelvi örökségről gondoskodunk, amely két részből – a köznyelvből és a nyelvjárásokból – áll, a közös sajátosság az egész nyelv védelmének és ápolásának közös területére kerül, mint mindenki közös ügye, aki a teljes nyelvért felelősséget érez. Köznyelv

8

elsősorban normaként különül el a nyelvjárásoktól, nem pedig alapvetően eltérő rendszerként.

Vannak egyedi különbségek (végtelen sokaság), és vannak rendszerszerűek – a rendszer valamely szintje, része vagy markánsabb, általánosabb sajátossága szerint. A rendszerszerű különbségek révén a nyelvjárások markánsan (kontrasztosan) különülnek el a beribi szinttől (természetesen egymástól is) – a köznyelv peremén maradnak: ide tartoznak a hangsúlyt elvonó nyelvjárások, a magánhangzók eredendő hosszúságának szembenállását meg nem őrző nyelvjárások, a mássalhangzókat keményítő nyelvjárások, a dzükülő nyelvjárások stb. Mivel ez a peremhelyzet részleges – a nyelvjárás egész rendszere nem kerül a peremre –, nem pontosabb-e másképp fogalmazni: a hangsúly elvonása, a magánhangzók eredendő hosszúsága szembenállásának meg nem őrzése, a mássalhangzók keményítése, a dzükülés stb. kerül a peremre? A nyelvjárások beszélői, különösen a belőlük származó köznyelvhasználók számára nagy különbséget jelentene: az első esetben mintha teljesen a peremre szorulnának, a másodikban pedig a beribi szinthez közelítjük és részben oda is bevonjuk őket. A nyelvi rendszer más szintjein – a nyelvtanban és a szókincsben – a közös sajátosságok összehasonlíthatatlanul számosabbak és jelentősebbek, mint a rengeteg, ám kisebb léptékű különbség. A különbség csupán annyi, hogy a fonetikai és a hangsúlyozási jelenségek szubsztanciálisak – kiejtjük és halljuk őket –, ám a sajátok és az idegenek eltérően ítélik meg őket: az idegenek számára az anyanyelviek nyelvhasználata idegen, ezért nehezen változtatható meg.

Általában véve valamennyi nyelvjárás alapvető hangállománya közös – csak a žemaičiai nyelvjárásnak nincs affrikátája, c’, dž’, egyetlen pozícióban; a dzükök egyetlen pozícióban, vagy más változatokban két pozícióban különböznek a c’, dz’ affrikáták használatában; csak a žemaičiai nyelvjárásból hiányzik az o, és csak az egyik alnyelvjárásában van ou; csak a dzükök használnak av-ot au helyett; a keleti aukštaitiai ъ hangja igen markánsan eltér. A nyelvtani kategóriák rendszere szinte közös. A másik pólust a szókincs jelenti: a köznyelvtől legtávolabb álló, általában legmarkánsabb nyelvjárásban is, bár sok žemaiti sajátosság van, a közismert, azaz a folklórból és az irodalomból a köznyelv használói számára is ismert, a köznyelv révén pedig maguk a žemaičiaiak által is sajátos különbségként érzékelt vonásokból nincs sok; némelyiküknek a köznyelvben is maradt nyoma, például kūlgrinda žem. tört. „kövekkel kirakott titkos víz alatti út”, kūltupis zool. „a rigófélék családjába tartozó, kövek között fészkelő madár (Oenanthe oenanthe)” (DŽ₄). Ütköző jelentésű szavak, azaz egymással szemben álló nyelvjárási különbségek sincsenek nagy számban, például: grobas 1. aukšt. „borda”, žem. „bél” (DŽ₄); smagus 6. žem. „nehéz” (DŽ₄);

9

marška 2. dz., keleti „lepedő”, 3. keleti, dz. „ágytakaró”, 4. dz., keleti „szövött takaró”, 5. keleti, dz. „asztalterítő”, 6. žem. „törülköző”, 7. nyugati „két ember által húzott kis háló, zsák nélküli, két szárnnyal” (DŽ₄), noha valamennyi a marška szóval kapcsolatos. A köznyelv egésze számára ez természetes és jellemző, bár néha adódnak nehézségek, de inkább csak tréfásan, és csak a gyermekek számára, például: – Kaip vadina-mos šitos uogos? – kérdezi a gyermek. – Mėlynės. – Tai kodėl jos raudonos? – Kad dar žalios... A nyelvjárások közötti félreértések előfordulnak, és akadályok is állnak az ilyen szavak köznyelvbe kerülése, illetve ottani használata előtt. Ezek azonban leküzdhetők. Például a skuja jelentései: 1. „tűlevelű fa tűlevele”, 2. „fenyőág”, ‖ „lucfenyőág”, 3. „fenyő vagy lucfenyő termése, toboz, žebelys, gurgutis”, ‖ „a lucfenyő termése”, ‖ „a fenyő termése”, ‖ „barka”, 4. „pikkely, szálka”, 5. rendszerint többes számban „a fa kérgének leváló része, száraz forgács”, 6. „pikkely” (skujos „szemét”; néhány további változatot is feljegyeznek: skujas, skujė, skujys, skujokas, skujenos, valamint a származékok jelentéseit) LKŽ XII; e szemantikai szembenállások ellenére azonban már meghonosodtak a skujų „pikkelyek” jelentéséhez kapcsolódó szakkifejezések: skujagalvė bot. „<...> pikkelyes gomba, <...> (Pholiota)” DŽ₄, „skujuočiai 2. „a magasabbrendű emlősök szarupikkelyes rendje (Pholiota)”, mivel egyetlen, a žvyn- gyökből képzett szó nem elegendő sok hasonló dolog megnevezésére (van žvynabudė, žvynaroplis).

A beribi szint (a köznyelv és a nyelvjárások közös sajátosságainak összessége) nem változatlan, tehát beszélhetünk a változásának határairól is. A köznyelv kialakulásának kezdeti szakaszában a nyelvjárások köznyelvre gyakorolt hatása volt erőteljesebb; később mintegy fordított irányúvá vált a köznyelv hatása a nyelvjárásokból származó köznyelvhasználókra, legutóbb pedig a köznyelv a nyelvjárásokra is hatott. A természetes beribi szint tehát mára jelentősen megváltozott, és sokkal tágabb lett.

A köznyelv beszélt stílusa (ha még felismerhető, ha még nem mondtunk le róla) normái szerint lényegében nem lépheti át a köznyelv határait; a nyelvhasználat funkcióját (amelyet nagyon egyszerűen és röviden így fejezhetünk ki: az, hogy miként beszélünk, attól függ, ki, kinek, mit és miért mond) tekintve azonban ez áll a legközelebb a nyelvjárások párbeszédes beszédmódjához.

Gyakran említik (de nem fejtik ki) a folklór nyelvjárások közötti jellegét (interdialektikusságát). A folklóralkotások nyelvjárások közötti terjedése általában nem teljesen korlátlan, és a maga valójában nem is alapoz meg valamiféle kisegítő vagy részleges nyelvjárások közötti nyelvet – noha nem képesek teljesen nyelvjárásivá ten-

10

ni, lényegében mégis nyelvjárásivá teszik (a folklórszövegek csak nyelvjárási alakban élnek, így jegyzik le és teszik közzé) – harmadik, köztes változat nem jön létre. A folklór nyelvjárási jellege tehát, még ha nem is teljesen tiszta, semmiképpen sem nyelvjárások közötti jelleg, még kevésbé nyelvjárások fölötti. Itt azonban egy másik dolog a fontos: a folklór funkciója eltér a nyelvjárások párbeszédes nyelvétől, a köznyelv művészi stílusa pedig funkcióját tekintve tipológiai sorba rendezhető a folklór stílusával.

II. Mielőtt a köznyelv különféle határainak vizsgálatába kezdenénk, érdemes néhány szót ejteni a nyelvjárások határairól is. A területi nyelvjárásoknak időbeli és térbeli határaik vannak – korszakuk és elterjedési területük. A területi nyelvjárások a litván nyelv általános nyelvjárásai. A többi nyelvjárást – a társadalmi és a szakmai nyelvjárásokat – a litván nyelvtudomány alig kutatta, és ma sem kutatja. Korai volna ugyan kijelenteni, hogy nem maradtak fenn a tengerparti halászok, a Nemunason tutajozók, a Dainavos erdők vadászai vagy a Šiluva-i koldusok nyelvjárásának nyomai, de a legalkalmasabb idő már régen elmúlt. A mai társadalmi és szakmai nyelvjárások pedig nem a területi nyelvjárások, hanem a városi fél-nyelvjárások és a köznyelv félbeszélt változatának alapjává válnak.

1916-ban megjelent Bendrosios kalbotyros kurse című művében F. de Saussure a nyelv nyelvjárási állapotáról ezt írja: „Ha magára hagyják, a nyelv nyelvjárásokra tagolódva marad, amelyek közül egyik sem hatol be a másik területére. Ilyen körülmények között arra ítéltetett, hogy vég nélkül tovább tagolódjék” (Cocciop 1977: 231).^*A litván nyelv nyelvjárásai a köznyelv örök alapját jelentik. Saussure-i szemlélettel azt kell mondanunk, hogy a litván köznyelv a nyelvjárások valódi megmentője is.

A köznyelv nyelvjárásoktól való elkülönülésének kezdete az írás és a könyv – ezek teremtik meg az oktatás, a kultúra, az irodalom és a tudomány alapját. Arra a kérdésre, hogy szükség van-e írásra a köznyelvhez, Saussure így válaszol: „Homérosz költeményei mintha az ellenkezőjét bizonyítanák” (Cocciop 1977: 231), ez azonban inkább ókori kivétel – helyesebben a köznyelv kezdeti formáinak tekinthető. Az írástudó nyelv pedig szükségszerűen a köznyelv útjára lép.

Az állam és az egyház (a keresztelés) szerepe szintén felbecsülhetetlen.

A köznyelv határainak sorát a történelmi határral kellene kezdeni. Mindjárt Mindaugas király megkeresztelkedésével szűk körben, a litvánok egyetemes megkeresztelkedésével pedig széles körben egyházi nyelvvé vált a litván nyelv. Bár „az ország kormányzásában a litván nyelvet meglehetősen széles körben használták, és túllépett az etnikai határokon” (Dubonis 2002: 478), sőt „a Litván Nagyfejedelemség nem litván lakosai is tanultak litvánul”

11

(Dubonis 2002: 478), a litván nyelv azonban csak az állam egyik nyelve volt, és sajnos többnyire beszélt nyelv. A Litván Nagyfejedelemség politikai litván nemzetén belül a litván etnikum, bár nem volt többségben, meghatározó szerepet játszott, a litván nyelv azonban nem vált kellőképpen államnyelvvé. „1540-ben I. Zsigmond a kaunasi kiváltságlevélben a városi bíróságok két hivatalos nyelvét jelölte meg: a litvánt és a lengyelt” (Dubonis 2002: 476). Az 1551-es vilniusi városi szabályzat szerint „a bíróságra szóló idézést és a bírósági könyvekbe bejegyzett határozatokat po polsku i po litewsku, i po rusku” hirdették ki (Dubonis 2002: 478), a szabályzat nyelve azonban már lengyel volt. A hivatalos írott nyelv a kancelláriai szláv nyelv volt; a litván nyelv nem került be a kancelláriába. A kancelláriai szláv és az egyházi litván kétnyelvűség korlátozta a litván nyelv használatát. A litván nyelvet az új rend, a papság új szemlélete emelte fel és vitte be az egyházba: a Nyugat felé fordult (a nyugati kereszténység közvetítésével), amely a nemzeti köznyelvek eszményét, megteremtésük gondolatát és élő példáit mutatta fel (gondoljunk csak arra, milyen ismeretekkel rendelkezett Mikalojaus Daukša az olasz purizmusról, amelyet cruscanizmusnak neveztek). A litván államférfiak, Mykolas Lietuvis (Venclovas Mikolaitis) és Augustinas Rotundas azonban nem tudták elérni, hogy a litván a kancelláriai szláv nyelv helyébe lépjen. De a kancelláriai szláv nyelv sem győzött véglegesen: a hazában a latin nyelvvel szemben, az új nyugati szellem jegyében győzedelmeskedő anyanyelv, a lengyel a Litván Nagyfejedelemségben is felváltotta a kancelláriai szláv nyelvet, a litván anyanyelv pedig, miután visszaszorult az uralkodói udvarból és az udvar hangadóinak számító litván főnemesség köréből, a Lengyel–Litván Államszövetségben már csak szűk körben, otthoni beszélt nyelvként maradt használatban. Az európai egyetemi latin univerzalizmus (és a nemzeti irodalmak felvirágzásához képest bizonyos konzervativizmus) is hozzájárult ehhez, pontosabban ez volt az oka annak, hogy a Báthory István király által alapított Vilniusi Egyetem (akadémiával) – a tudomány, az oktatás, általában az élet fejlődésének központja – e stratégiai területen sem nyitott utat a litván nyelv fejlődésének, sőt fennmaradásának.

A litván köznyelv korát éppoly pontosan és vitathatatlanul lehet meghatározni, mint egy város vagy egy ember korát – a prenatális szakaszt nem számítva. Ez az idő tehát csak az első írásos emlékektől számítható; a litván köznyelv esetében az első könyvtől: 1547-ben Martynas Mažvydas könyvbe foglalta a litván nyelvet.

12

A litván köznyelv korszakai is ismertek. Az első az írott nyelv (a köznyelvi írott nyelv kifejezés pleonazmusnak tűnik). Számos országban a köznyelvet, amely az írott és a beszélt formát egyaránt magában foglalja, hagyományosan írott nyelvnek nevezik (a köznyelvi beszélt nyelvnek pedig olykor különálló, ettől eltérő elnevezése van, például a német Bühnen(aus)sprache).

Az írott nyelv területi (nyelvjárási) határai már kezdettől fogva jól láthatók. A litván írott nyelv regionális változatai – egyidejűek (szinkrónok) és nem egyidejűek (heteroszinkrónok) – éppen abból a kedvezőtlen körülményből adódtak, hogy a litván nyelv csupán az állam egyik párhuzamosan használt nyelve volt, és az is maradt mindaddig, amíg az új politikai partnerek ki nem szorították a másik nyelvvel, a kancelláriai szlával együtt: ez a partner egyébként is idegen és versengő lengyel volt. Paradox módon a legrégibb, Kis-Litvániában használt változat bizonyult a legjelentősebbnek és a legéletképesebbnek: egy másik államban, nem a Litván Nagyfejedelemségben élt, a vesztes, vagyis nem államalkotó felekezet művelte és használta, ezért elkerülhetetlenül regionális köznyelvvé vált, majd ott, saját szülőföldjén el is tűnt. August Schleicher és Fridrichas Kuršaitis nyelvtanai, Fridrichas Kuršaitis ékezetes szótára (bár szókincse eléggé regionális), valamint a litván sajtó mégis megőrizte és továbbadta felső-auszta nyugati kiejtési, hangsúlyozási és morfológiai örökségét (a mondattan már elidegenedett!), illetve szókincsének magját. Ez az örökség Petro Kriaušaitis (azaz Jonas Jablonskis) 1901-es Lietuviškos kalbos gramatika című nyelvtanával együtt, amely a „közönséges suvalkiai nyelvjárást” rögzítette, az új, valódi litván köznyelv közös örökségévé és alapjává vált.

Egyébként éppen ezt a kis-litvániai változatot használva teremtette meg Kristijonas Donelaitis az igazi művészi stílust (előzményei már jó ideje léteztek, és nem is kevés).

Természetesen a lengyel nyelv nyomásának ellenállni nem tudó változatok – Konstantinas Sirvydas és mások keleti (vilniusi), valamint Mikalojaus Daukša és mások középső, vagyis úgynevezett žemaitiai (kédaianiai) változata, amelyet csak késve tett hivatalossá az 1737-ben nyomtatásban megjelent nyelvtan, a Universitas linguarum Litvaniae; továbbá az új köznyelv kialakulásával megszakadó, a litván államiság nélküli időszakra jellemző, különféle nyelvjárásokon alapuló változatok – a keleti (Antanas Strazdas, Antanas Baranauskas és mások), valamint a žemaitiai nemesi litván mozgalom által (a Vilniusi Egyetemhez kapcsolódóan, bár korántsem annak hivatalos irányvonalától ösztönözve) létrehozott, közvetlenül az egyetemes köznyelvi státuszra igényt tartó žemaitiai, végül pedig a legkésőbbi, a nyugati (Antanas Tatare, Mikalojaus Akelaitis és mások) változat – egyikük sem maradt hatás és haszon nélkül.

13

egyikük sem maradt hatás és haszon nélkül. Mindegyikük a jövő számára tanúsította a köznyelv iránti igényt és a megteremtésére tett erőfeszítéseket; mindegyikük eltűnésekor követendő példát hagyott hátra az újrateremtéshez. Fontos, hogy meglehetősen kanyargós történetük szinte következetes elmozdulást is mutat attól az államközponttól és az azt övező délkeleti területektől, amelyek elveszítették anyanyelvüket, nyugat, vagyis Kis-Litvánia felé. A legkésőbbi, nyugati változat jelentőségét talán még nem értették meg és nem emelték ki kellőképpen (ez főként azzal függ össze, hogy nem tudatosították és nem támasztották alá Mikalojaus Akelaitis szerepét az „Aušrához” vezető, a felkelés utáni összekötő kapocsként).

A litván köznyelv esetében is igazolódik a kiváló F. de Saussure megállapítása, miszerint egy nyelvjárás köznyelvi alapként való kiválasztását nem feltétlenül az indokolja, hogy „annak a vidéknek a nyelvjárása, amely politikai hegemóniával és központi hatalommal rendelkezik”, hanem az is, hogy „egy kulturálisan fejlettebb terület nyelvjárása” (Coccop 1977: 231).

A nemzeti újjászületési és felszabadító mozgalom a 19. század végén, a sajtószabadságért folytatott küzdelem és a könyvcsempészet, az új nemzeti értelmiség kialakulása, a litván hazafias újságok – amelyekben Vinco Kudirkas, Juozo Tumas-Vaižgantas és mások tehetsége révén felragyogott a publicisztikai stílus –, valamint a nyelvi tisztaságra irányuló törekvések (gyakran igen tudománytalanok, sikertelenek és naivak, de elevenek és őszinték) megteremtették az egész Litvánia közös írott nyelvét (amelynek helyesírási normái még sokáig nem szilárdultak meg!). Ezt egy régi és egyben némiképp váratlan nyelvjárási alap tartotta fenn, nem pedig a központi, fővárosi változat. A litván nyelvrendszer nyelvjárási tagoltságát tekintve azonban a déli nyugati felső-auszta nyelvjárás (a Kis-Litvánia írott nyelvének lényegében azonos örökségével együtt) igen jól képviseli e rendszer állapotát, szinte klasszikus formájában.

Jonas Jablonskis 1901-es nyelvtana a litván köznyelv időbeli határának jól látható jelölője, noha ez a már valóban köznyelv még mindig csak írott nyelv volt, ahogyan Jablonskis nevezte.

A litván nyelv csak két nehéz évtizeddel később vált államnyelvvé, és ekkor került be igazán az iskolákba és az egyetemekre is. A kancelláriai stílus semmiféle litván örökséget nem kapott, orosz örökséget viszont – saját kárára – igen; ez a szovjet korszakban tovább erősödött, és csak most nyílnak kedvezőbb feltételek arra, hogy megszabaduljunk tőle, bár a megszokás akkor is fennmarad, ha megszakad az orosz nyelvvel való érintkezés. A tudomá-

14

… stílus (különösen a terminológia, főként a botanika területén), amelynek jelentős előzményei már a köznyelv kialakulása előtt, a legnehezebb egyetemi időszakban is megvoltak [Jurgis (Ambraziejus) Pabrėža, Laurynas Ivinskis, Ambraziejus Pranciškus Kašarauskas, Jonas Balvočius-Gerutis, Jonas Basanavičius, Petras Vileišis és mások], de akkor inkább népszerűsítő utóstílusként jelentkezett; a valódi tudományos stílus (és az oktató utóstílus) csak akkor alakult ki, amikor az írott nyelv egyetemi nyelvvé vált (ehhez jó kezdetet adott – igaz, főként a humán tudományok területén – a Litván Tudományos Társaság tevékenysége). Nem titok, hanem elkerülhetetlenség, hogy az állami, hivatali és tudományos nyelv még jó ideig gyakran félig köznyelvi volt – ennek a félköznyelvi jellegnek (korántsem alacsony színvonalú) legjobb példái a Litván Köztársaság elnökének, a jó filológusnak (fordítónak, docensnek), tapasztalt újságírónak és szónoknak, Antanas Smetonának az írásai (némileg szerkesztett formában) és beszédei (nyomtatásban is megjelentek). A beszélt nyelv példáit csak most, az újjászületett Litvániában hallhatjuk a korabeli filmhíradók csekély számú felvételéről (ha valaki nem tartja ezeket gyengébbnek némely mai állami vagy kulturális vezető beszédénél, akkor ez a maiak hiányossága, nem pedig a korabeliek tökéletessége). A köznyelvi kiejtés következetesebb rendezése Antanas Salys és Andrius Ašmantas erőfeszítéseinek köszönhetően kezdődött meg. Jelentős volt az Állami Színház felismerése is (szerencsére akkor nem került elő a német példa – Bühnen(aus)sprache –; a színpadi kiejtés kifejezés ugyanis ma már csak keserű iróniát fejezhetne ki...). A litván rádió nyelvének jellemzésére, amelyet 1926 végén indítottak, Juozas Balčikonis 1928 elején adott megfogalmazás – „Amikor megszólal az antenna, a helytelen nyelv hullámai járják be egész Litvániát” (Balčikonis 1978: 97) – még sokáig teljesen találó volt, és a mai műsorszóró médiának is jelentős részére szinte ugyanígy illik¹. Akárhogy is, a litván iskolák – gimnáziumok, szemináriumok, az egyetem – által nevelt értelmiség jobb vagy rosszabb fokon elsajátította a köznyelvi kiejtést, annak fontosságát pedig mindenképpen megértette. Ma a köznyelvi kiejtés helyzete alaposan megrendült, és megbocsáthatatlan módon nem használják ki a hang- és képrögzítés technikai eszközeit annak oktatására.

¹ Balčikonis akkori összegző megállapítása – „minél magasabb rangú a hazánk intézménye, annál rosszabbul beszél litvánul” (Balčikonis 1978: 97) –, amely pontosan jellemzi ezt a szerencsétlen évszázados hagyományt, ma is érvényes.

15

Hozzá kell tenni, hogy a köznyelv (nem teljes) szótára csak 1954-ben jelent meg – Dabartinės lietuvių kalbos žodynas. Ez „az irodalmi és a népi beszélt nyelv szélesebb körben használt szavait foglalja magában” (Pratarmė, p. III), „a széles közönségnek szól” (Pratarmė, p. III), célja pedig „az irodalmi nyelv elsajátításának elősegítése” (Įvadas, § 1); a szótár „gyakorlati, normatív jellege” is kifejezésre jut (Įvadas, § 3). Az akadémiai nyelvtudomány jelentősen megszilárdította és pontosította a köznyelvi normákat, ám a fennmaradó hiányosságok közül a legnagyobb éppen az, hogy minden szempontból valódi köznyelvi (és csakis köznyelvi) szótár nem áll rendelkezésre.

III. Tehát a litván köznyelv létezik – már egy évszázada létezik. Mégis, ma talán nem kevésbé, mint száz évvel ezelőtt, szinte általános az a benyomás, hogy a köznyelv csak csupa gond, amelyeknek se szeri, se száma: tájszólásban könnyű beszélni, köznyelven nehéz (és még ott az írásmód is!). Miért van ez így, és lehet-e másképp?

F. de Saussure már megjegyezte: „a köznyelv és a helyi nyelvjárások között szokásos éles összeütközés” (Cocco 1977: 60); „minden köznyelv – a kultúra terméke – fejlődése arra kényszeríti területeit, hogy elkülönüljenek a természet területétől, vagyis a beszélt nyelv területétől” (Cocco 1977: 60). Magától értetődik, hogy a kultúra folyamatos erőfeszítést kíván.

Az orosz nyelvész, Alekszandr Peskovszkij az 1923-ban megjelent programadó, „Objektív és normatív nyelvszemlélet” című tanulmányában szintén világos ellentétet állít fel: a nyelv természetes állapota (Пешковский 1984: 241) – természetes nyelvjárások (Пешковский 1984: 242)/természetes beszéd (Пешковский 1984: 241)/házi (домещенная), mindennapi (житейский) nyelv (Пешковский 1984: 242) ↔ irodalmi nyelvjárás (Пешковский 1984: 241 (2x), 242 (4x), 243 (6x), 244 (3x))/irodalmi beszéd (Пешковский 1984: 245, 246)². A leglényegesebb a köznyelv konstitutív, vagyis alapozó jellegű…

² Érdekes megjegyezni, hogy a irodalmi nyelvjárás kifejezést Maironis már 1926-ban használta Trumpoje visuotinės literatūros istorijoje című művében („Idővel az itáliai nép körében új, a latin nyelvtől különálló, számos nyelvjárásra tagolódó nyelvjárás jött létre. E nyelvjárások sokaságából idővel a legnépszerűbb és legszebben hangzó toszkán, firenzei nyelvjárás kerekedett felül, amely a XIII. századtól irodalmivá válik”). Maironis. Raštai 3 (2), Vilnius, 1992, 294 (lásd S. Keinys. – Terminologija 9, 2002, 37).

16

A nyelv és a nyelvjárások különbségét Peskovszkij abban látja, hogy „a beszélő arra törekszik, hogy valamiképpen normákhoz igazítsa a beszédét, ne egyszerűen beszéljen, hanem valahogyan” (Пешковский 1984: 241), míg a nyelvjárásban beszélő emberben fel sem merül „az a gondolat, hogy másképpen is lehet beszélni” (Пешковский 1984: 241).

Tehát mindenekelőtt a nyelvi érthetőség kérdése vetődik fel élesen. Természetesen ez még a vadember számára is fontos, ám annak, aki nem világosan beszél, ez egyszerűen rendellenesnek tűnik, itt viszont „mindenki, mindig és mindenütt többé-kevésbé érthetetlenül beszél” (Пешковский 1984: 244). A kultúra ugyanis folyton alkot és értelmez: „hányan foglalkoznak a tudományban, a költészetben, a filozófiában és a vallásban mások gondolatainak értelmezésével, olyanokéval, amelyeket olykor maguk az alkotók látszólag klasszikus világossággal és egyszerűséggel fejeztek ki, mégis tanok, szekták, irányzatok, áramlatok és így tovább sokaságát hozzák létre” (Пешковский 1984: 244). A köznyelv érthetőségének kérdése tehát az alkotott dolgok megértésének nehézségéből fakad: „a nehéz megértés az irodalmi-kulturális beszéd szükségszerű kísérője. A vademberek egyszerűen csak »beszélnek«, mi viszont folyton »mondani akarunk« valamit. Mint vakok, kinyújtott kézzel tapogatózunk egymás felé a levegőben. Mindenki többé-kevésbé csak a saját beszédét érti. Ez sokkal nagyobb igényt teremt az irodalmi nyelvjárásra” (Пешковский 1984: 244). A köznyelv a párbeszédes élőbeszédtől a kommunikáció jellegében is alapvetően különbözik: „a nyelvi kommunikáció nehézsége egyenesen arányos a kommunikáló felek számával, és ott, ahol az egyik fél meghatározatlan sokaság, ez a nehézség eléri a maximumát” (Пешковский 1984: 246). Ezért meg kell tanulni köznyelven beszélni, hogy az ember érthető legyen. „A beszéd tudása az a kenőanyag, amely minden kulturális-állami gépezet számára nélkülözhetetlen” (Пешковский 1984: 246). Peskovszkij összegzésül így zárja: a köznyelv „a nyelv négyzete, amelyet különleges művészetként, normákhoz igazított nyelvként művelnek”, ezért „kialakul a szó kultusza, a beszéd tudásának kultusza” (Пешковский 1984: 246).

Mielőtt rátérnénk a köznyelv normativitására és állandóságára, beszélnünk kell kialakulásáról, mert ezek a köznyelv nélkülözhetetlen tulajdonságai nem egyszerre jelennek meg, és nem egyszerre honosodnak meg teljes mértékben minden nyelvi szinten. A köznyelv kialakulása és növekedése nagyon összetett folyamat, de két legfontosabb belső folyamata különíthető el, amelyeket egy szóval így nevezhetünk: eltávolítás – a többlet eltávolítása, vagyis az elkülönülés…

17

szolgálatok, valamint a hiány megszüntetése, vagyis új szavak alkotása és kölcsönzése. A fonetika, a hangsúlyozás és a grammatika fölösleges, sőt a nyelvet nem szolgáló elemeinek többsége viszonylag hamar felismerhető, és egyetlen aktussal eltávolítható – mondjuk Jablonski grammatikájával –, a nyelvjárási szokásokról azonban nem lehet ilyen gyorsan lemondani, a köznyelvi készségek pedig még lassabban alakulnak ki. A szókincs a nyelv egészen másik pólusa, szorosan összefügg a nyelv tartalmával: itt a fölösleget először érzékelni és megérteni kell, majd számos lassú, gyakran elhúzódó (néha akadozó) lemondási (és gyakran a jelenség differenciálódásához vezető) folyamat zajlik le. A szókincsnek ezt a kérdését már 1906-ban igen jól megértette és helyesen kezelte Povilas Matulionis, a botanikai terminológia megalkotója. Arra törekedett, hogy „csökkenjen az ellentmondások sokasága; az élő népnyelv, s még gyakrabban az írások egyetlen szóval gyakran 2–3, teljesen különböző növényt neveznek meg, és fordítva: egy növénynek többféle neve van. – Ilyen esetekben csak azokat a neveket választottam ki, amelyeket szélesebb körben ismernek, vagy amelyek pontosabban fejezik ki a növény tulajdonságait, régebbi eredetűek, vagy amelyeket a hozzánk közel álló népek nyelvei – a letteké, a lengyeleké és az oroszoké – is határozottabban megerősítenek” (Povilas Matulionis. Žolynas. Lietuvos augalų žodynas ir augalų taislas, Vilnius, 1906–1907, 3). El kell mondani, hogy ez a tömeges folyamat meglehetősen gyors volt, már régen szinte teljesen lezárult; csak néhány nehéz kérdés maradt, és talán az újjászületett Litvánia körülményei között még ez-az kissé megmozdul. A hiány megszüntetése nemcsak a köznyelv kialakulásának, hanem folyamatos fejlődésének is megszakítás nélküli folyamata. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a kezdet kezdetén még hangokat is kölcsönöztek (f, ch, h), képzőmorfémákat (eks-, anti- stb.), a lexémákról nem is beszélve. Kezdetben azonban különösen gyors és élénk, bár korántsem mindig sikeres volt az új szavak alkotása. Elég megemlíteni, hogy még Jablonski legjobb mérlege is 610 (meghonosodott): 470 (meg nem honosodott) új szó, többnyire szóalkotás volt (Piročkinas 2000: 6). És éppen az új szóalkotásnak ez a királya lépett fel határozottan a nemzetközi szavak tömeges, sikertelen új szóalkotásokkal való felváltása ellen, amelyeket a nyelvtisztítás nem szakavatott művelői tömegével fabrikáltak. Hozzá kell tenni, hogy a szovjetizmus bukása után egyeseknél felbukkantak az elavult įtekmės, įsravos, másoknak pedig viszketni kezdett a keze, hogy ismét mindent (filtrą, stabilizatorių stb.) litvánosítsanak. Kár, hogy a kormány 2000-11-06-án jóváhagyott, egyébként időszerű „A jövevényszavak litván megfelelőkkel való felváltásának rendje” csupán egy rend, nem pedig elméletileg világosan megalapozott és módszertanilag körülhatárolt program, amelyet

18

mindenki követhetne, nem csupán az adott rend által kijelölt, főállású végrehajtók. Most, amikor tíz új szó közül legalább hét terminus, a terminusalkotás és -normázás, különösen pedig megvitatásuk és jóváhagyásuk a Litván Nyelvi Állami Bizottság és annak Terminológiai Albizottsága hatáskörébe tartozik, ezért a teljes nyelv sorsát meghatározó tevékenység rendkívül jelentős. Magától értetődik, hogy a hiány megszüntetésének folyamatán belül az új szavak vagy kölcsönszavak (nemzetközi szavak) fölöslegének visszaszorítása is zajlik, bár az új szavak választéka olykor nemcsak csekély, hanem hiányos is.

Hogy a köznyelv kezdeti időszakát milyen hatalmas megértési és kiválasztási nehézségek terhelték, jól látható az 1907-ben Tilsitben kiadott kis könyvecskéből: Svetimų ir nesuprantamų žodžių žodynėlis. Skaitytojams palengvinimas (összeállította Jurgis Šlapelis), amelyben a mintegy 3000 szóból hozzávetőleg a fele megmagyarázott nemzetközi szó, a többi pedig barbarizmus és ugyanilyen érthetetlen litván szó – ezeket is magyarázzák, néha akár barbarizmusokkal, például: skeletas (gr.) – úgy összeállított csontok, ahogyan az élő testben álltak, csontváz, halál; griaučiai – csontok, skeletas, halál; arenda (lat.) – bérlet, bérbe vétel; nuoma – arenda (lat.), aranda, runda.

A köznyelvi normáról már annyit írtak és aprólékosan fejtegettek, hogy az embernek néha beleszédül a feje. A szerző nem akar hosszadalmas fejtörőket okozni, ezért először is a norma egyik legegyszerűbb meghatározását választja: „N o r m a, vagyis n o r m a s z i n t alatt egy adott társadalomban és egy adott korszakban kialakult, a nyelv társadalmi használatára vonatkozó nyelvi szokások és szabályok összességét értjük” (Степанов 1966: 99).

F. de Saussure röviden megjegyezte a kialakult köznyelv állandóságáról: „hajlamos önmagával azonos maradni; az írástól való függése még állandóbbá teszi” (Cocciop 1977: 173).

A. Pieškovskis a köznyelv normativitásáról, konzervativizmusáról és állandóságáról beszél. „A normativitás az élő (természetes) nyelvre is jellemző, de ott soha nem kell megkövetelni, sőt még csak eszünkbe sem jut gondolni rá” (Пешковский 1984: 244). A köznyelvi eszmény legjelentősebb vonása a konzervativizmus – ez ad neki rendkívüli állandóságot (Пешковский 1984: 242). Összekapcsolja a századokat és a nemzedékeket, a nemzetet – területileg is, sőt a nyelvjárásokra is hat, nivellálva őket és

19

sulaikydamas jų tolesnį skaidymąsi (Пешковский 1984: 243). „Kalboje „viskas teka“, o literatūrinėje tarmėje ta tėkmė užtverta normatyviojo konservatizmo užtvanka taip, kad kalbos upė virsta vos ne dirbtiniu ežeru“ (Пешковский 1984: 242).

Eugenio Coseriu az 1958-ban megjelent „Szinkrónia, diakrónia és történelem” című könyvében szintén a nyelvtudásról beszél: „minden beszélő számára a nyelv beszédkészség, annak megértése, hogyan beszélnek egy adott társadalomban és egy adott hagyomány szerint” (Coseriu 1963: 176). Coseriu nagy hangsúlyt fektet a tudás és a tanulás társadalmi és értékelő aspektusára: „Mivel a nyelv »készség, tudás«, a nyelvet azoktól tanuljuk, akik »jobban beszélnek«, azoktól, akik tudnak (vagy akikről úgy tartják, hogy tudnak), nem pedig azoktól, akik nem tudnak. Hallgatás közben az ember mindig összehasonlítja saját nyelvi készségeit a beszélő készségeivel, bár ezt többnyire közvetlenül és tudattalanul teszi, és hajlik arra, hogy átvegye a beszélő modorát, ha kulturális fölényt tulajdonít neki, vagy kételkedik saját készségeinek tökéletességében” (Coseriu 1963: 197–198). Coseriu rendszer és norma közötti megkülönböztetése (dichotómiája) a legjelentősebb, és világszerte, nálunk is nagy visszhangot keltett: „A beszédstruktúrák típusai közötti különbségről van szó, mégpedig az általános (hagyományos) és a funkcionális (megkülönböztető) struktúrák közötti különbségről” (Coseriu 1963: 172). Másképpen: „Fontos megkülönböztetni a nyelvet alkotó struktúrákat – azt, ami normális, vagyis közös (norma), és azt, ami az oppozíció szempontjából funkcionális (rendszer)” (Coseriu 1963: 173). Bizonyos értelemben a norma tágabb a rendszernél, mivel számos, a rendszer szempontjából lényegtelen jegyet is magában foglal; más értelemben viszont szűkebb a rendszernél, mert a rendszer által megengedett megvalósulási lehetőségek körén belüli kiválasztással függ össze – a norma tehát valamiféle egyensúly: külső (társadalmi, területi) és belső, a kombinációs és disztribúciós változatok („normális invariánsok”), valamint a különféle, rendszerszerűen izofunkcionális eszközök között (Coseriu 1963: 174). Coseriu végkövetkeztetése: „A rendszert egyensúlyban kifejező norma funkcionális normának nevezhető” (Coseriu 1963: 174), ez a funkcionális nyelv azonban nem azonos a történetileg konkrét nyelvvel (mondjuk a spanyollal) – ez utóbbi nemcsak több normát, hanem több rendszert is magában foglalhat, tehát általában véve az egész nyelv „archisystema” (Coseriu 1963: 175). Mi következik ebből a megkülönböztetésből és a normából? „A norma ismerete magasabb műveltségi fokot jelent” (Coseriu 1963: 236–237) – a norma használója nemcsak azt tudja, mi lehetséges, hanem azt is, hogyan beszélnek valójában (Coseriu 1963: 237).

20

A norma nem egyforma. Megkülönböztetünk megvalósult (realizálódott) és megvalósuló (realizálódó), vagy potenciális normákat, az utóbbiaknak pedig két további altípusát – normává váló újításokat, valamint a nyelvi tevékenység elvileg nem kodifikálható területét: az individualizmusokat, okazionalizmusokat stb. (Скворцов 1984: 18). A megvalósuló normát nemcsak a rendszer határozza meg, hanem a megvalósult norma is – ahhoz kell igazodnia (Скворцов 1984: 18). Ezt „alkotó normának” is nevezik (Скворцов 1984: 34). Némileg más a „születő norma” – ezzel a szóval annak spontán jellegét hangsúlyozzák: a rendszer gyenge pontjain „szükségszerű” változások mennek végbe – a rendszer kiegyenlítődése vagy egyszerűsödése. A születő normát két feltétel teljesülése esetén indokolt ajánlani: rendszerszerű meghatározottság és széles körű használat; erős kulturális norma mellett azonban a kiegyensúlyozatlanság hosszú ideig is fennmaradhat (Скворцов 1984: 35). A nyelvi normák kodifikációjának (szó szerint: könyvbe foglalás; latinul: codex – könyv) fogalma már kellőképpen meghonosodott a tudományos használatban. E fogalom tartalma azonban nem egységes, és magának a kodifikációnak az értékelése sem egyértelmű. Általában azt lehet kodifikálni, ami létezik, nem pedig a követendő példákat és szabályokat. A norma kettőssége azonban a kodifikáció kettősségét is eredményezi. Lev Skvorcov tehát a kodifikált normákat is felosztja: imperatív (kötelező) és diszpozitív (kiegészítő) normákra. Az imperatív normák a struktúra lehetőségeiből következő szükségszerű megvalósulások; megsértésük már az anyanyelv határain kívülre vezet (más szóval nem csupán a normát sértik meg, hanem nyelvi hibát is jelentenek); a diszpozitív normák a struktúrán vagy a használaton alapuló ajánlások, amelyeket folyamatosan pontosítanak, szükség esetén módosítanak vagy elvetnek (Скворцов 1984: 19). A kodifikáció tudományos (normatív szótárak, normatív nyelvtanok, tankönyvek stb.) és hivatalos (bizottságok, testületek és hasonlók határozatai) (Скворцов 1984: 20).

A további elméleti perspektívában és a normák felgyorsuló változásával összefüggésben kialakult a norma dinamikus felfogása: nemcsak a rendszer megvalósult lehetőségeinek reprodukálása, hanem a rendszerhez és a megvalósult példákhoz igazodó nyelvi tények létrehozása is (Скворцов 1984: 23). A normák és kodifikációk változásához e folyamatok két szélsősége is kapcsolódik: a purizmus (érzelmi, logikai, ideológiai stb.) és a nihilista antinormalizmus (néha antikodifikációnak nevezik). A nyelvművelés,

21

amely korábban a didaktika tárgya volt, tudományelméleti problémává is válik. A tudományos nyelvészeti elemzésre leginkább a változatok és a hibák szorulnak, különösen az objektív nyelvhasználat és a természeténél fogva szubjektív normalizáció (a normák kodifikációja) közötti ellentmondások és ütközések. A változatok körében a legfontosabb a normatív és nem normatív változatok megkülönböztetése, a normát pedig csak a normaváltozatokon keresztül szabad megváltoztatni. A variativitással összefüggésben merült fel a kommunikációs célszerűség elve is – egy második, külső szabályozó. Az első, a norma, a nyelvi struktúra határain belül működik; a második, a célszerűség, a nyelv és a valóság, valamint a nyelv és a tudat közötti kapcsolatokból és viszonyokból következik. A célszerűség elvét leginkább a szókincsre alkalmazzák, de itt is összeütközésbe kerülhetnek a laza ajánlások a szigorú normakövetelményekkel. Csak a stilisztikában érvényesül a célszerűség fölénye (Скворцов 1984: 30–36).

IV. Miután tisztáztuk a köznyelv határát (és a nyelvjárásokkal közös, határtalan szintet), történeti és időbeli határait, valamint a rendszer és a norma, a norma és a kodifikáció határait, még számos határ marad. Bár ez meglehetősen tág téma, a további határokat itt csak a legáltalánosabb vonásokban érintjük. A külsőkkel kezdjük.

A litván köznyelv területi határa Litvánia. Ezt az államnyelvről szóló törvény is alátámasztja. A köznyelv használati helyeinek határát némileg másként kellene érteni: azok a helyek tartoznak ide, ahol kizárólag vagy túlnyomórészt köznyelvet használnak – az államapparátus és a kormányzati intézmények, az oktatási rendszer, a kulturális intézmények, a média, az irodalom. Nem állíthatjuk, hogy a fővárosban, Vilniusban és a korábbi ideiglenes fővárosban, Kaunasban a litvánok kivétel nélkül kizárólag a köznyelvet használják (bár maguk talán így gondolnák). A litván köznyelv az etnikai peremvidéken élő litvánok körében inkább az oktatás és a sajtó korlátozott lehetőségeihez kötődik, amelyek a külföldön élő litvánok számára gyakran szélesebbek.

A köznyelv mennyiségi határait némelyek 4–2,5 millióra teszik, mintha azok abszolútak lennének. Hol van ilyen a világon? Akkor megszűnne a diglosszia, a nyelvjárások pedig valóban eltűnnének. Mindenekelőtt megfelelő szintű írástudást kellene elérni. Itt világosan különbséget kellene tenni a köznyelven való írás és beszéd képessége, illetve annak passzív ismerete – a jobb vagy kevésbé jó megértés képessége – között. Litvánia más nyelvű lakóinak litván köznyelvtudása általában elérhető, bár változó: a régi, hagyományos nyelvi kisebbségek és a fiatalabb generáció tagjai jóval magasabb szinten beszélik. Litvániában a szovjet időkből megmaradtak a nemzetiségi iskolák. A nem litván anyanyelvűek hozzáállása azonban módosítja ezt a helyzetet: sok gyermek jár litván tannyelvű iskolába.

22

A köznyelv minőségi határai meglehetősen világosak: I – fejlődési szakaszok: kezdet, kezdeti kibontakozás, növekedés, érettség (lehetséges a hanyatlás is); II – a tökéletesség fokozatai: 1) gyenge – súlyos rendszerszintű sérülésekkel, 2) elfogadható – súlyos nyelvi hibák nélkül, 3) jó – jelentősebb normatív eltérések nélkül, és 4) példamutató. A humán értelmiség jól vagy elfogadhatóan beszél, mások elfogadhatóan vagy nem megfelelően, az elit pedig a példamutatótól egészen a leggyengébb szintig terjed (nagy hányadban). A köznyelvtől való eltávolodás is megfigyelhető, a nyelvjárásokhoz való visszatérés azonban ritkább,...

Meglehetősen világos minőségi határok: I – fejlődési szakaszok: kezdet, indulás, növekedés, érettség (lehetséges – elfajulás); II – a tökéletesség fokozatai: 1) gyenge – a rendszer súlyos sérüléseivel, 2) elfogadható – a nyelv nagyobb hibái nélkül, 3) jó – a normák jelentősebb megsértése nélkül és 4) példamutató. A humanista értelmiség jól vagy elfogadhatóan beszél, mások elfogadhatóan vagy nem kielégítően, az elit pedig a példamutató szinttől egészen a leggyengébbig (nagy része). Még a köznyelvtől való eltávolodás is megfigyelhető, de ritkábban a nyelvjárások felé,...

A nyelv szubsztanciális részeinek határai vagy arányai is léteznek. Meg kellene próbálni tisztázni a köznyelv népies és könyvszerű jellegének, litván voltának (tisztaságának) és idegenszerűségének, illetve ez utóbbi részleges esetének – a nemzetköziségnek – a korábbi, jelenlegi és ésszerű jövőbeli határait. Hajlok arra, hogy azt gondoljam: a könyvszerűség a hivatali és különösen a tudományos stílusban valamelyest túllépi a határt; a nem odaillő könyvszerűség (a publicisztikai stílusban, sőt a művészi és a társalgási nyelvben) szörnyű, a tisztaság pedig kezd úgy hiányozni, mint a levegő – egyes anglicizmusok (lízing és hasonlók) nincsenek is visszaszorítva, egyes nemzetközi szavakat pedig barbár módon használnak (a felhasználás központja: „Akropolisz”).

Meg kell jegyezni, hogy a funkcionális – stílusbeli és alstílusbeli – határok, valamint az általános és különleges normák határai nem esnek teljesen egybe. Az általános norma pontosabb fogalomnak tűnik, mint a semleges nyelvhasználat. A különleges norma nem feltétlenül egyetlen stílusé, hanem több közeli stílusé is lehet (a tudományosé és a hivatalié, a művészié és a publicisztikaié, a művészié és a társalgásié). A részleges norma kifejezés valamiféle normatív szabadságot sugallhat, ezért óvatosan használandó. Ha van különleges funkció, akkor különleges norma is van. A litván köznyelv ilyen jellegű határai meglehetősen gyorsan megszilárdultak, egészen világosak (némelyik statisztikailag is alátámasztott), ugyanakkor változékonyak. Fiatal (bár érett) tudományos stílusunk néha öregesen száraz, unalmas, néha kissé hivataloskodó (tudományoskodó!..); a publicisztikai stílus néha eltávolodik a művészitől, szintén nehézkessé, esetlenné válik, vagy – ellenkezőleg – gerinctelenné, üres cikornyákkal telivé.

A litván köznyelv mennyiségi határai némelyek számára abszolútnak tűnnek – 4–2,5 millió. Hol van ilyen a világon? Akkor megszűnne a diglosszia, és a nyelvjárások valóban eltűnnének. Mindenekelőtt megfelelő szintű írástudást kellene elérni. Itt világosan különbséget kellene tenni a köznyelven való írás és beszéd képessége, illetve annak passzív ismerete – vagyis a jobb vagy kevésbé jó megértés – között. Litvánia más nyelvű lakóinak litván köznyelvtudása általában elérhető, bár eltérő mértékű: a régi, hagyományos nyelvi kisebbségek és a fiatalabb generáció tagjai jóval magasabb szinten rendelkeznek vele. Litvániában a szovjet időkből fennmaradtak a nemzetiségi iskolák, de ezt a helyzetet a nem litván anyanyelvűek hozzáállása módosítja – sok gyermek jár litván tannyelvű iskolába.

23

az elhatároló vonal átmeneti sávvá válik, később a határ eltűnhet, eltolódhat, kiterjedhet stb. A dinamika a nyelvi élet éppoly természetes és szükséges velejárója: „Bizonyos esetekben normatívak lehetnek a nyelvben objektíve létező ingadozások. A norma ekkor ezen ingadozások határa” (Щерба 1974: 36). Természetesen, ha ez a bizonytalanság tartós, stagnálás vagy akár zavar is kialakulhat.

A litván köznyelv fejlődésében annyi a kanyar, útelágazás, kétnyelvűség és a változatok váltakozása, és olyan kevés az egyenes szakasz, hogy csak csodálkozhatunk és örülhetünk annak, hogy a nyelv legmagasabb formájában olyan mértékű differenciálódást, disztinktivitást és világos határokat értünk el, hogy a határvidékek, a határokon túli területek és az elválasztó–átmeneti sávok már nem annyira félelmetesek. Az Európai Unió szabad terében való élet kihívásai a fiatal, bár már jócskán megérett litván köznyelv számára természetesen döntő próbát jelentenek majd, és még nagyobb erőfeszítéseket követelnek. De már nem félünk Horatius szavait idézni:

– – – ha úgy akarja

A nyelvhasználat, hiszen a nyelv akarata a legfőbb

Ne feledjük azonban: Horatius az aranykor költője. És ne feledjük: a köznyelv alkotás, tehát a nyelvhasználat is a l k o t á s.

Az itt elmondottak közül sok minden önmagában nem új, bár szinte mindegyikük még alapos kutatás tárgya lehet. A tudomány azonban nem öncélú – itt bizonyos előkészítő ismeretek nyújtása volt a cél –, annak a tudásnak az átadása, amelyet minden nyelvi normát kialakító, terminológiát alkotó és nyelvművelő szakembernek folyamatosan szem előtt kell tartania, és elevenen kell éreznie. Egyiküknek sem kellene félnie a sorsától, amelyet A. Pieškovskis találóan fogalmazott meg: „a nyelvi jelenségek spontaneitása nehezen fér össze az egyéni beavatkozással, és mindig don quijote-i színezetet kölcsönöz neki” (Пешковский 1984: 248). Don Quijote céljai nemesek, szükségesek és örök érvényűek.

LITERATŪRA

B a l č i k o n i s J. 1978: Rinktiniai raštai 1, Vilnius.

C o s e r i u E. 1963: Синхрония, диахрония и история. – Новое в лингвистике 3, Москва, 143–343.

D u b o n i s A. 2002: Lietuvių kalba: poreikis ir vartojimo mastai (XV a. antra pusė – XVI a. pirma pusė). – Naujasis židinys–Aidai 9–10, 473–478.

П е ш к о в с к и й А. М. 1984: Объективная и нормативная точка зрения на

24

язык. – Основы культуры речи. Хрестоматия, Москва, 238–249.

Piročkinas A. 2000: Jonas Jablonskis – naujų žodžių kūrėjas. – Gimtasis žodis 10, 2–6.

Скворцов Л. И. 1984: Актуальные теоретические проблемы культуры речи. – Основы культуры речи. Хрестоматия, Москва, 5–42.

Соссюр Ф. де 1977: Курс общей лингвистики. – Соссюр Ф. де. Труды по языкознанию, Москва, 31–273.

Степанов Ю. С. 1966: Основы языкознания, Москва.

Щерба Л. В. 1974: О трояком аспекте языковых явлений и об эксперименте в языкознании. – Щерба Л. В. Языковая система и речевая деятельность, Ленинград, 24–39.

STANDARD LITHUANIAN LANGUAGE: LIMITS AND LIMITLESSNESS, SYSTEM, NORM AND CODIFICATION

Summary

The standard language to some extent dissociated from dialects, but a commonality also exists. The layer of common systematic traits is quite thick, although systematic and especially numerous, solitary differences are noticeable. The start of the process of dissociation of standard language from dialects is the appearance of writing and books (the first appearance in Lithuania – 1547). The role of the State and the Church (conversion to Christianity) in this process is very important. First of all, Lithuanian became a language of the church (after conversion to Christianity in 1387). However Lithuania used other official languages, then it lost its statehood (1795), and Lithuanian became the state language only in 1922. In soviet times its rights were restricted again. Written Lithuanian is quite old, but the new standard language, especially its scientific style and terminology are rather young. However, norms of the written and spoken standard language and of its functional styles are already quite well settled and codified. The codification of the Lithuanian language is scientific (of the good theoretical level) and official. The State Lithuanian Language Commission is responsible for the status of the state language and the main issues of its codification. After many twists and turns of history, bilingualism and changes of versions of the written language, the highest form of the language has been achieved – a mature, stable and differentiated standard language. The challenges of the living in EU will be the decisive test and will demand an even bigger effort.

Jonas KLIMAVIČIUS

Lietuvių kalbos institutas

P. Vileišio g. 5, LT-2055 Vilnius

E. paštas [email protected]

Gauta 2002-10-25

25