LIETUVIŲ KALBOS GRAMATINĖ SANDARA LIETUVOS TSR MOKSLŲ AKADEMIJA

A singularis lokatívuszok határozószói használatának kérdéséről

K. ULVYDAS

A különböző szófajok közül jelentésük és mondattani funkciójuk alapján a főnevek teljes és csonka végződésű singularis lokatívuszai állnak legközelebb a határozószókhoz. Ennek ellenére maguknak ezeknek a lokatívuszoknak a határozószóvá válási folyamata a mai litván nyelvben nem aktív. Erről világosan meggyőződhetünk, ha megfigyeljük a főnevek singularis jelen idejű belső lokatívuszának (inessivusának) használatát, amely a ragozási rendszerben a leginkább fennmaradt mind a népnyelvi beszélt nyelvben — a nyelvjárásokban —, mind az irodalmi nyelvben.

A mondatban többnyire hely-, olykor idő- vagy akár módhatározóként szereplő és főként igékhez kapcsolódó határozószókhoz hasonlóan a főnevek singularis inessivusa általában véve nem mutat erős hajlamot arra, hogy teljesen elszakadjon az általános ragozási rendszertől, vagy szemantikailag elkülönüljön ugyanazon szó más eseteitől. Így a mai litván nyelvben használt, főnévi singularis lokatívuszokból származó határozószók (különösen az adessivusi, allativusi és illativusi eredetűek) többnyire a nyelv múltbeli fejlődési korszakainak termékei.

A lokatívuszi határozószók képzésének áttekintésekor a legcélszerűbb azt a sorrendet követni, amely a lokatívuszok típusok szerinti felosztásánál kialakult. A jelen idejű belső lokatívusz (inessivus) mellett — amely mind a népnyelvi beszélt nyelvben, vagyis a nyelvjárásokban, mind az irodalmi nyelvben széles körben használatos — még három másik lokatívuszt különböztetünk meg, nevezetesen: a mozgást kifejező belső lokatívuszt (illativus), a jelen idejű külső lokatívuszt (adessivus) és a mozgást kifejező külső lokatívuszt (allativus). Mindezen lokatívuszok mellett megfelelő határozószók is vannak.

1. Jelen idejű belső lokatívusz

(inessivus)

A litván nyelv történetében az inessivus bizonyult a legerősebbnek és a legéletképesebbnek az összes lokatívusz közül. Napjainkig fennmaradt mind a népnyelvi beszélt nyelv — a nyelvjárások —, mind az irodalmi nyelv ragozási rendszerében. Az inessivusszal leggyakrabban az alábbi kérdésekre válaszolunk: hol, melyik helyen történik, van, következik be valami..? Ezzel fejeződik ki a belső tér különféle helyviszonyai, nem

6

…viszonyok. Más indoeurópai nyelvekhez (pl. az ószlávhoz és az óoroszhoz) hasonlóan a mai litván nyelvben az inessivus olykor időviszonyok kifejezésére is szolgál. Egyes szavak inessivusának időbeli jelentése bizonyos esetekben összefonódik a helyjelölő jelentéssel. Az inessivus időnként a cselekvés módjának vagy társas viszonynak a jelentését veszi fel, valamint predikatív, azaz állapotjelölő szerepben is használatos.

A mai litván nyelvben kettős eredetű és morfológiai felépítésű egyes számú inessivusok vannak: posztpozíciósak és nem posztpozíciósak. A posztpozíciós inessivus kialakulásának kezdetén magát a posztpozíció funkcióját a *en töltötte be. Ez a posztpozíció idővel teljesen összeolvadt magával az esettel, megkopott vagy eltűnt. A *en posztpozíciót a keleti aukštaitiai nyelvjárások galì „a végén”, miški „az erdőben” alakjai igazolják; bennük az -i arra utal, hogy a szó végén nazális hang állt, amely az én akútusos kettőshangzóból ered. A mai litván ragozási rendszerben csak a posztpozíciós inessivus honosodott meg. Ezért először ennek a határozószókhoz való viszonyát, valamint törzsenkénti határozószósulási eseteit tekintjük át.

a t ö v ű

A főnevek helyhatározói eseteinek határozószósulási folyamata, amint már említettük, egyáltalán nem aktív a mai litván nyelvben; a posztpozíciós inessivusok pedig különösen kevéssé hajlamosak a határozószósulásra.

Közülük valamivel közelebb kerültek a határozószókhoz csupán az olyan alakok, mint a laukė „a szabadban, nem bent” (L a u k e finom eső permetezett, de olyan sűrűn, hogy minden eresz alól patakokban zúdult a víz ŽR I 150.), orė „uo.” (O r ė a hideg csak úgy ropog Bien.), stulpė „oszlopszerűen” (Az öregasszony dajkálja, becézgeti a gyereket, az pedig elkékülten fekszik, hab jön a szájából, a szeme oszlopként mered, lábait, kezeit emelgeti, mintha valaki megragadta volna és forgatná — szörnyű látni ŽR II 268.), vakarė „este” (E s t e Pagramančio teljes vezetése a nép kezébe került CvR IX 214.); vö. még az olyan határozós szerkezeteket, mint tegnap este, ma este, holnap este, késő este stb.

Bár a szakirodalomban az itt felsorolt inessivusokat többnyire a határozószók kategóriájába sorolják, meg kell jegyezni, hogy egyikük sem szakította el végleg a főnévhez fűződő kapcsolatát: mellettük továbbra is használatosak a főnév más esetei is. Szemantikailag csupán néhány inessivus különült el valamelyest a főnevektől; vö. laukas „szántóföld, földterület, parcella” (Abban a m e z ő n árpát vetünk Šlap.), egyrészt, és laukė (A m e z ő n esik Šlap.), másrészt. Az utóbbi esetben nemcsak semmilyen jelző nem lehetséges, hanem maga az inessivus jelentése is általánosabb, elvontabb, mint az Abban a m e z ő n árpát vetünk mondatban. A szemantikai elkülönülés és a jelzők felvételének képtelensége vezetett oda, hogy az inessivus határozószók kérdésével foglalkozó valamennyi nyelvész a laukė „a szabadban, nem bent” alakot határozószónak tekinti. Ugyanilyen jellegű és jelentésű inessivus az orė is. Egészen más a stulpė alak: a fenti mondatban önmagában semmiféle önállósága nincs, és csak az akelės főnévvel együtt válik értelmezhetővé, amellyel egységes képet alkot. A vakarė viszont szintén

7

mindenféle jelző nélkül használatos, ha nem számítjuk azokat a határozószókat, amelyek az említett határozós szerkezetekben kifejezett időfogalmat kiemelik és pontosítják: tegnap, ma, holnap, későn.

Az a-tövű főnevekből származó inessivusi határozószók körét bővítve ide sorolhatnánk még a rytė „reggel, kora reggel, a reggeli órákban” alakot is. J. Otrębski a Tverečius nyelvjárásáról szóló leírásában (419. o.) a kraštė „oldalt, a szélén” alakot is határozószónak tekinti. Ezek a szavak azonban (különösen a kraštė, amely egyeztetett jelzőkkel is használatos) nem szakadtak el végleg a főnevektől, és megőrizték főnévi jellegüket.

Ide sorolható még a dzsuk nyelvjárás išgrytė alakja is: „reggel, reggelente, kora reggel” (Reggel kora reggel indulok el Lp.); vö. az azonos képzésű išgrýtas főnevet, amelyet a dzsuk nyelvjárásban az említett határozószó mellett használnak (Mrk, Rod).

ia tő

Az adverbialitás alacsony fokával jellemezhető, ia tövű képzések például: rytėly „reggel, reggeltájban” (Rytoj ryte ly ankščiau saulės iškeliausiu į kelionėlę BsO II 191.), šviesy(je) „világosságban” (Nieko šviesų nepasi darai, tai paskui tu čia atlikinėk patamsy! Krsn.), vakarėly „este” (Vakar vakarėly pioviau gaigalei d.) stb.

E. Frenkel a „Syntax der litauischen Kasus” című művében¹ határozószónak tekinti a viduryje alakot, ez azonban nem mutat semmiféle szemantikai elkülönülést a vidurys főnévtől, amelynek minden más esete is ugyanabban a lexikai jelentésben használatos. Emellett mind egyeztetett, mind egyeztetés nélküli jelzőket kaphat (vö. pačiame viduryje, apskritimo viduryje), amelyek tovább erősítik az inessivus (mint eset) jelentését, és főnévi jellegét hangsúlyozzák. Igaz, a viduryje (vidurį, vidurų, vidūrį) alakot olykor elöljárószóként használják (Vieną ilgesnę lentą perpiovė, padėjo vidury aslos ant dviejų kėdučių, užklojo audeklu CvR VIII 180. Tik vidury nakties tam- sybių okeanuos viena žvaigždė kaip deimantas nušvito... MntvR 137. Vidur tamsios naktužėlės d.), ez az inessivus ilyen használata azonban nem mutatja, hogy mielőtt elöljárószóvá vált volna, a határozószó kategóriájába tartozott volna, hiszen – amint már említettük – egyes főnevek a határozószó kategóriáját megkerülve közvetlenül is elöljárószóvá válhatnak. Végül ennek az inessivusnak a végződésrövidülése vagy teljes elmaradása is (viduryje>vidury>vidurų>vidūrų), amely egyébként sok névszói eredetű határozószóra jellemző, nem tartja meg a határozószó kategóriájában, hanem egyenesen az elöljárószóhoz vezeti. Az elöljárószóvá vált vidur sem szakítja meg a szemantikai kapcsolatot a vidurys főnévvel. Hogy a megrövidült és elöljárószóvá lett vidurų inessivus nehezen szakad el a főnévtől, azt Žemaitė érdekes fordulata mutatja: pačiame vidurdang aus (Saulė stovėjo pačiame vidurdang aus... ŽR I 202.), ahol a pačiame jelző szintaktikailag nem annyira az igen egyedi képzésű összetett szó egészéhez, a vidurdangaus-hoz kapcsolódik,

¹ „Tauta ir žodis“, t. 5, Kaunas, 1928, p. 128, 147.

8

hanem annak első tagjához, a vidur-höz (vö.: pačiame viduryje dangaus vagy pačiame dangaus viduryje).

Általában azoknak a főneveknek az inessivusai adverbializálódnak, vagy kerülnek a főnevek és határozószók közötti átmeneti stádiumba, amelyeknek már önmagában a lexikai jelentése is idő- vagy helyfogalomhoz kapcsolódik, például amžų ’soha’ (Aš ámžy nebuwau girtas Alk.), daiktų ’együtt, egy helyen’ (Popiet visi daiktų dirbome Šlap.). Mind az ámžų, mind a daiktų kaphat jelzőket (például: savo ámžų, šitam daiktų), és ilyenkor természetesen adverbialitásuk még inkább meggyengül. Ha azonban a megadott jelentésekben bármiféle jelző nélkül használatosak, adverbializálódásuk kétségtelen. Különösen a daiktų szakadt el a daiktas főnévtől nemcsak szemantikailag, hanem megváltozott tövében is (a főnévi *daiktys sem azokban a nyelvjárásokban, ahol a daiktų használatos, sem általában a nyelvben nem fordult elő).

Az összes ia tövű inessivusi határozószó közül a legnagyobb fokú adverbializálódást a régi inessivusból származó rytój (rytó), tójas mutatja: rytáje. Teljes adverbializálódását az is jelzi, hogy a -e végződés a mai nyelvben minden használati esetben eltűnt.

Az ia tövű, prefixummal képzett inessivusi határozószók példái lehetnek olyan predikatív használatú szavak, amelyek állapotot, nem pedig helyet vagy időt fejeznek ki, mint az atgiminý, atgimminý (Tai jau atgiminý ’hát ez már rokoni viszály’ [mondja a hallgató, meglepődve, hogy a rokonok összevesztek])? Vö. Pirma labai giminia-vos, o dabar at-gimgiminy! ib.).

Sok olyan prefixummal képzett főnév van, amelynek inessivusa (különösen az írott nyelvben) valamivel gyakoribb használatú, mint a többi eset. Inessivusi alakjaik hely- vagy időjelentésük, valamint mondatbeli határozói funkciójuk révén ugyan bizonyos adverbializálódási hajlamot mutatnak, de teljesen nem adverbializálódnak, például: padirvyj ŽR II 225, pakely VnIP 425, nepakely ib 423, paprūdy ŽR II 311, pasienyje ib 252, pašalyje ib 131, pašermeny CvR VIII 214, patamsyje Llkž, patvoryje ŽR II 424, pavakaryj ib 67, pavasarėlyj ib I 188, pavasary LKŽ s. v. gairinti, prieky SNėrP II 291, priešakyje ŽR II 380, pryšakyje Rtr, užpakalyj ŽR I 176, užžpakalyj SD (s. v. poslad), užstaluj ŽR II 305, užungnyj ib 314, užvejyj ib 218 stb.

Egyes külföldi nyelvészek az ilyen inessivusokat (különösen a helyjelentésűeket) a határozószók közé sorolják. E. Frenkel² például határozószónak tartja a pryšakyj, užpakalyj inessivusokat, az olyan – nyelvjárásból közvetlenül nem, hanem írott szövegekből átvett – alakokról pedig, mint pakaltyje, pamūryje, pasienie, paupie, valamint a pakelyj, pasrovyj és más inessivusokról megjegyzi, hogy ezek is teljesen adverbializálódtak, és mellettük a többi eset többnyire aligha lehetséges.

Meg kell azonban jegyezni, hogy ilyen következtetésre csak akkor juthatunk, ha inkább az írott nyelvre, nem pedig az élő, népi beszélt nyelv tényeire támaszkodunk, vagy ha saját anyanyelvünk hajlamait más nyelvek jelenségeire vetítjük. Az élő nyelv itt mást mutat, egészen ellentétes következtetésre vezet bennünket, ugyanis—

² Lásd Syntax der litauischen Kasus című művét, „Tauta ir žodis”, t. 5, p. 147.

9

A leggyakoribb esetekben a szóban forgó inessivusok mellett más eseteket is használnak, ezért ezeknek az inessivusoknak a határozói jellege csak viszonylag csekély mértékű. Következésképpen feltétel nélküli határozószóvá sorolásuk nem volna más, mint száraz sémaalkotás. Másfelől viszont nem hagyható figyelmen kívül, hogy legalább néhány ilyen inessivus esetében egyértelműen megindult az adverbializáció folyamata. A megindult megmerevedést az inessivusok más esetekhez viszonyított intenzív használata, valamint az egyeztetett jelzők felvételére való hajlam hiánya mutatja; erről könnyen meggyőződhetünk az írott nyelv megfigyelésével. Amíg azonban nem érzékelhető a szó alapjelentésétől való határozott szemantikai elszigetelődés, és amíg az inessivus mellett ugyanabban a jelentésben az adott szó más eseteit is használják vagy potenciálisan használhatják, addig nem beszélhetünk teljes megmerevedésről.

A határozószóhoz való viszonya teljesen hasonló az olyan kétszótagú főnevek inessivusainak is, mint galūgalų „a végénél” Dgls, galikojų „a láb végénél” ib, galudaržy „a kert végében” Sml, galūdieny „a terhesség utolsó napjaiban” Bsg, galūdirvy „a föld végén” Pc, galuežery „a tó végén” Ds, galūkaimy „a falu végén” Pc, paklėtsaly ŽR II 484, paskuigaly „valaminek a végén, hátul” Biën, pirmagaly „valaminek az elején, elöl” OG 419, puskel y „félúton” ŽR I 115, rytmetyj ib II 298, savit arpyj „önmaga körében” ib 53, tarpduryj ib 65, tarpusa avyj „egymás között, a maguk körében” CvR VIII 41, vidūdieny Bien, vidūnakty ib, vidūnedely „a hét közepén” ib, vidūvasary ib, vidū-žiemų ib stb.

J. Otrębski³ a határozószó kategóriáját rendkívül tágan értelmezve az olyan inessivusokat, mint a paskuigaly, pirmagaly, vidūdieny, a határozószók közé sorolja. Figyelembe véve azonban, hogy ezek mellett az inessivusok mellett nemcsak potenciálisan lehetségesek, hanem ténylegesen is használatosak ugyanazon szó más esetei, továbbá hogy nem figyelhető meg az inessivus szemantikai elszigetelődése a többi esethez képest, inkább legalább valamelyest megmerevedett főnévi alakoknak kellene tekintenünk őket.

o-tövű főnevek

A többi tő inessivusai is nehezen szakadnak el a főnévtől és a tárgyi jelentéstől. Egyes nyelvészek az olyan o-tövű alakokat, mint a dienoję⁴, krūvoj, kupeto⁵, mėnesienoj⁶, a határozószók közé sorolják. Valójában ezek csupán a határozószóvá válás útján vannak, mert itt is széles körben használatosak az inessivus mellett más esetek. Önmagában az idő (dienoję, mėnesienoj) vagy a társaság (krūvoj, kupeto) jelentése még nem határozhatja meg ezek határozószói jellegét, mivel e jelentéseket más esetek is megőrizték, például a nominativus. Kétségtelen, hogy az egyeztetett jelzők felvételének nagyon korlátozott lehetősége a határozószó irányába tereli ezeket az inessivusokat, éppúgy, mint az inessivus néhány más, időbeli vagy térbeli-helyi jelentéshez kapcsolódó alakját, például: senyboj „régen” Bien,

³ Žr. jo Wschodniolitewskie narzecze twereckie, Kraków, 1934, p. 419.

⁴ J. Plākis, Leišu valodas rokas grāmata, Rīgā, 1926, p. 84.

⁵ E. Fraenkel, Syntax der litauischen Kasus, „Tauta ir Žodis“, t. 5, p. 147.

⁶ J. Otrębski, Wschodniolitewskie narzecze twereckie, p. 419.

10

tamsoje „patamsyje“ CvR VIII 177, tolumoj ib 103, tvarkoj VnlP 183, vėjoje TŽ V 147, ne vietoje ŽR II 457 ir t. t.

Az adverbializáció jóval kifejezettebb fokát mutatják egyes előtagos o-tövű főnevek inessivusai, például: aplinkoj „körül” Pls, apčiupoj „sötétben, tapogatózva” N, apyžlėjoj „félhomályban” Krtv, toj įtampoj „figyelmeztetés nélkül” Gl, intimpoj (įtimpOj) „ugyanott” Kpr. De még itt sem feltétlenül a legnagyobb használati gyakoriság határozza meg az inessivus határozószóvá válását. Például a sambareška főnév inessivusát az irodalmi nyelvben használják a leggyakrabban, mégsem tekinthetjük teljesen határozószósultnak, mivel a nominativus és más esetek továbbra is lehetségesek.

Ugyanígy a akivaizda (akývaiz-da) kéttövű főnév inessivusa sem válik határozószóvá, noha a többi esetnél intenzívebben használatos mind a népi beszélt nyelvben, mind az irodalmi nyelvben, mert rendszerint más szavakkal való vonzatviszonyban áll (vö. mano akivaizdoje, visų akivaizdoje stb.).

A főnevek ragozási rendszerétől teljesen elszigetelődtek és véglegesen határozószóvá váltak csupán az olyan o-tövű alakok, mint az aplinkoj, intim-poj (įtimpOj), valamint a toj įtampoj kifejezés.

io tő

Az io tőhöz tartozó, a főnévtől véglegesen elszakadt inessivusokból is igen kevés van. Az olyan alakok, mint a žiniojė ’ismert helyen’ (Viską pasidėti žinioje Llkž.), apačioje (apačioj), nedėlioje (nedėlio(i) Šlap) ’vasárnap’ ŽR II 184, palaidžioj ’a szabadban’ Ds, pradžioje, užvėjoje stb., még ha olykor határozószónak tekintik is őket (pl. apačioje), az ellentmond ennek, hogy mellettük más, ugyanezt a lexikai hely- vagy időjelentést megőrző esetek is előfordulnak. Pusztán a hely- vagy időjelentésre alapozva nem lehet mesterségesen elkülöníteni ezeket az inessivusokat a főnevektől, mivel ezek a jelentések jellemzőek az inessivusi alakok túlnyomó többségére.

Az inessivusok határozószóvá válásának kérdését vizsgálva azt kell nézni, hogy az egyes alakokat mennyire érinti a szemantikai izoláció, vagyis mennyire távolodtak el szemantikailag ugyanazon szó többi esetének lexikai jelentésétől, és mennyire szakadtak ki a ragozási rendszerből. Ha éppen így tekintünk az olyan inessivusokra, mint a b a s i n y č i o j ’mezítláb, mezítlábosan’ Jnšk, bąsnyčioj ’ua.’ Kp, akkor nyilvánvalóvá válik teljes határozószói jellege.

ė tő

Az ė tövű főnevek inessivusai is gyakran köztes stádiumban vannak a főnevek és a határozószók között, pl.: dešinėj ’a jobb oldalon’, draugėj ’együtt, közösen’, kairėj ’a bal oldalon’, pusėj ’részben, kettéosztva’ (Kas čia do per gyvenimas pusėj, kas do per apgaulė?! ŽR I 382.), savėje ’a sajátjai, a hozzátartozók körében’ CvR VIII 124, 149, apynamėj ’a házak körül’ Pg, apytemėlėj ’alkonyattájt’ Grž, pakaimėje ’a falu mellett’ CvR VIII 179, pakelėj ’az út szélén, útközben’ ib 181, pakojėj ’a lábak alatt’ Dgl, pavakarėj ’késő délután’ ŽR II 266 stb.

11

Helyi-térbeli, időbeli és társas jelentésük révén ezek az inessivusok szintén közel állnak a határozószókhoz, különösen az előtag nélküliek. Határozószóvá válásuk fokát tekintve azonban össze sem hasonlíthatók az olyan két tövű alakokkal, mint a bašiautėj (bastautėj Bien) ’mezítláb, mezítlábasan’ Tvr, vienomarškinėj ’egy szál ingben’ Bien, vienõplaukej ’fedetlen fővel’ ib, mivel az utóbbiak mellett a főnév többi esete egyáltalán nem használatos. Az inessivusok így kikerültek a ragozási rendszerből, és teljesen határozószóvá váltak. Másfelől nagyon is lehetséges, hogy a *basiautė, *vienomarškinė, *vienoplaūkė főnevek soha nem is léteztek, és hogy ezek a két tövű határozószók analógia útján keletkeztek.

i és u tövek

Az i tövű főnevek közül teljesen határozószóvá vált a šalis ’oldal’ főnév inessivusa, a šalyje ’mellett’, amelynek a beszélt nyelvben gyakrabban előforduló csonkult alakjai: šalyj, šalý, ezek elöljárószóként is használatosak. Ugyancsak valamennyi nyelvész határozószónak tekinti az u tövű főnevek inessivusait, a vidujė, viršujė alakokat (amelyek leggyakoribb rövidült formái: viduj, viršuj). Ezek az inessivusok, különösen csonkult alakjukban, már a XVI—XVII. századi írott nyelvben is elöljárószóként használatosak (vö.: viduj manes Mž 478, v i d u j dienų mano ib 475, v i d u j neprietelių tavo ib 457, paukščia telekioja v i r š u j žemės Ch 1 Moz 1, 20.).

Bár az itt felsorolt inessivusi határozószók alapjául szolgáló szavaknak (főneveknek, amelyekből ezek a határozószók kialakultak) más esetei is jelen vannak a nyelvben, az inessivusokra mégis inkább az általánosabb és elvontabb térbeli-helyi vagy időbeli jelentés jellemző, ami feltehetően határozószói jellegüket is meghatározza. Másfelől meg kell jegyezni, hogy ezek az inessivusok sem szakadnak el olyan könnyen a főnevektől: az olyan kifejezésekben, mint a šalies vidujė, stiebo viršujė vagy a pačiame viršujė, még felismerhető ezeknek az inessivusoknak főnévi használata; ezt erősítik az velük birtokos viszonyban kapcsolódó egyeztetetlen jelzők: šalies, stiebo, valamint az egyeztetési viszonyban kapcsolódó egyeztetett jelző: pačiame.

Az itt említett posztpozicionális inessivus mellett a litván ragozási rendszerben egy úgynevezett nem posztpozicionális inessivus is létezett. E régi, nem posztpozicionális inessivust a többi balti nyelv is tanúsítja, megfelelői más indoeurópai nyelvekben is megtalálhatók. J. Endzelīns⁷ szerint az óporosz bitai ’este’ alak inessivus (az ő terminológiájában lokatívusz), amelyben az -ai< az indoeurópai -o-i folytatója; vö. gör. οἴκοι ’otthon’, πέδοι ’a földön, földben’, Ἰσθμοῖ, Σφηττοῖ, óegyházi szláv vlьcě ’a farkasnál’, rocě ’kézben’.

Az óporoszhoz vagy a göröghöz hasonlóan a litvánban ez az inessivus csak határozószóvá vált alakokban található meg: ankstie, artie, namie, orie ’a szabadban’, tolie, ahol az ie< az -e-i folytatója; vö. gör. οἴκει ’otthon’. Ezen inessivusok gyakorisága feltehetőleg nem volt azonos az egyes nyelvjárásokban. Maradványaik nagyobb számban fordulnak elő a szamogit nyelvjárásban, ahol bizonyos esetekben az -ie (=z. -ei) akár úgy is tekinthető, mint egy

⁷ J. E n d z e l ī n s, Baltu valodu skanas un formas, Rīgā, 1948, p. 116.

12

a határozószók képzői végződését vagy formánsát jelöli, és nemcsak főnévi, hanem melléknévi, névmási, sőt igenévi származékokat is magában foglal, például: šaltie „amikor hideg az idő”, šiokie „ilyen időben, ilyen időszakban”, dulkantie „amikor nagyon porzik, amikor sok a por”.

E származékok közös formánsa — az egykori régi inessivusi végződés -ie — egyetlen típusba fogja őket össze. E típus melléknévi, igenévi és névmási származékai nemcsak képzésük, hanem jelentésük tekintetében is közel állnak a főnéviekhez. Ezért feltehető, hogy valamennyi, -ie formánsú, nem főnévi határozószó kétszavas kapcsolatokból fejlődött ki, amelyekben a második tag valamely főnév volt; ez idővel elmaradt, főnévi színezetet adva a kapcsolat megmaradt szavának (amely később határozószóvá vált). Képzésbeli, de mindenekelőtt jelentésbeli közelségük miatt mind a főnévi, mind a nem főnévi, posztpozíció nélküli inessivusból származó határozószókat együtt tárgyaljuk — nem különítjük el őket a tanulmány különböző részeiben.

Az -ie formáns mellett egy másik, azonos eredetű formáns is megjelenik: -i (anksti, arti, toli). Mind az ankstie, artie, tolie, mind az anksti, arti, toli határozószók a (történetileg o) tövű főnevek (K. Būga szerint⁸), illetve a aṅkštas, aĩtas, tōlas melléknevek főnevesült alakjainak régi, posztpozíció nélküli inessivusai. E szavak főnévi jelentését és használatát, valamint a melléknevekkel való legszorosabb kapcsolatukat ma is mutatják az ilyen, mondatbeli határozóként szereplő, nem bontható kapcsolatok, mint iš anksto, nuo anksto, už anksto „előre”, pro ankštą, nuo ankščiausio, iš arto, nuo arto, iš tolo, nuo tolo. K. Būga adott a legmeggyőzőbb magyarázatot arra, hogyan keletkezett a párhuzamos határozószói alakokban az -ie formáns mellett az -i: „A litván nyelv mindkét alakja — a tolie és a toli — egyetlen alapalakból, a tále:i-ből fejlődött ki (az á hosszú, és „acutus” nevű hanglejtésű; a szó hangsúlya az utolsó szótagon van, azaz -ei). A tále:i alakból a ragozási rendszerben kellett kifejlődnie a mai toliẽ alaknak, amely hosszú ideig főnévi szerepet töltött be, majd végül határozószóvá vált. De az a tálei, amely már a régmúltban főnévből határozószóvá alakult, régen meg kellett változtassa a hanglejtését, azaz *tále:i alakúvá kellett válnia. Ez utóbbi alakból csak a mai toli szó keletkezhetett.” Vagyis az -i formáns (az -ie mellett) ebben az esetben csupán a metatónia következménye.

Az ankstie || anksti, artie || arti, tolie || toli párhuzamos alakok közül a mai nyelvben főként a másodikat használják. Az irodalmi nyelvben ezek normává váltak. Az első alakok csak egyes nyelvjárásokban fordulnak elő nagyobb számban, különösen a szamogitban, olykor a keleti aukštaitisban; egyébként a mai irodalmi nyelvben egyáltalán nem használatosak. Žemaitė írásainak nyelvében a második alakokkal párhuzamosan is előfordulnak. Hogy ezek a határozószók valóban ősi eredetűek, azt mai nyelvbeli jelentésük és használatuk sokfélesége mutatja. Velük számos frazeológiai kapcsolat is alkotódik. E határozószók leggyakoribb jelentéseit alapjuk (az a szó, amelyből kialakultak) lexikai jelentése határozta meg. Az anksti || ankstie alakokat rendszerint időhatározói jelentésben használják, és a mondatban időhatározóként szerepelnek—

⁸ Lásd: „Tauta ir žodis”, t. 1, Kaunas, 1928, p. 433.

⁹ Lásd ugyanott.

13

ként, míg az arti || artiē, toli || toliē leggyakrabban térbeli-helyviszonyt fejez ki, és a mondatban helyhatározóként szerepel. Ezenkívül valamennyi ilyen határozószót predikatív használatban is alkalmazzák.

Használatukat példákkal szemléltetjük.

Az anksti (ankstie) határozószó különféle időviszonyokat fejez ki, amelyek a nap, az év, az életkor stb. állapotához kapcsolódnak (A n k s t i visi kėlė, vėlai gulė ŽR II 23. Az emberek a korai meleg időt kihasználva a n k s t i felszántották a földeket ib 5. Kaziukas a n k s t i kezdett komoly kérdésekben érlelődni CvR VIII 140.). Leggyakrabban azonban olyan időbeli jelentésben használják, amely a nap egy meghatározott időszakához, mégpedig a reggelhez kötődik. Ezért nem véletlen, hogy Širvydas már a szótárában a lengyel rano és a litván anksti (az eredetiben unksti) határozószavak mellé a következő latin megfelelőket írja: „mane, diluculo, prima luce”. Ugyancsak nem véletlen, hogy az anksti (ankstie) a rytas, rytėlis, rytužėlis... szavakkal tartós frazeológiai kapcsolatokat alkot, amelyek a mondatban időhatározóként szerepelnek, például: a n k s t i rytą (a n k s t i ē rytą), a n k s t i rytėlį (a n k s t i e rytelį), a n k s t i ryto rytėlio, a n k s t i rytą rytužėlį (vö. a szabad kapcsolatokkal: rytē a n k s t i, a n k s t i rytais). Az anksti és a rytas jelentésének legszorosabb kapcsolatát az is mutatja, hogy olykor összetett származékok is képződnek belőlük (vö. ankšrytas „reggel” Zt és ankštryčiai „hajnalhasadáskor” LL 311).

Az anksti szóval alkotott további frazeológiai kapcsolatok közül még megemlítendő az anksti vėlai „egész idő alatt; sokat”, amely a mondatban mennyiségi határozóként szerepel (A n k s t i v ē l ā i dirbi Gs.).

Predikatív használatban az anksti (ankstie) viszonylag ritkán fordul elő (Még a n k s t i van, de a város fasoraiban már a szedők csoportjai zsonganak... ReimSp 101. Úgy tűnik, még a n k s t i e, de a kisváros már zsúfolásig megtelt ŽR I 146.). Az anksti (ankstie) csak a nebe „már nem” partikula mellett vesz fel valamivel gyakrabban predikatív jelentést (Már n e b e a n k s t i van, férfiak, itt az idő ŽR I 488. Még senki sem hajtotta ki őket, bár úgy tűnik, már n e b e a n k s t i e ib II 303¹⁰.).

Végül az anksti legritkább használati esetét kell megemlíteni: amikor ez a határozószó egy igéből képzett főnévhez kapcsolódik, és egyeztetetlen jelzőként funkcionál (Mi haszna a n k s t i kelésnek (mi haszna a korai kelésnek)? Alk.). Meg kell jegyezni, hogy e határozószó ilyen használata nagyon ritka jelenség. A litvánban a határozószók általában a legkevésbé hajlamosak főnevekhez kapcsolódni, vagyis főnévvel kifejezett jelzett szavak egyeztetetlen jelzőjeként szerepelni.

Az arti (artiē) leggyakoribb jelentése térbeli-helyviszonyt fejez ki, mondatbeli funkciója pedig a helyhatározói szerep (A közelben állók hallják a raj nyugodt zúgását CvR IX 138. Közel talán meg lehet alkotni, hogy füstöl Ds.). E jelentésben és funkcióban kevés a tartósabb frazeológiai kapcsolat; közülük csak az alábbiak említhetők: visai arti (visai artiē), taip arti (taip artiē), iš arti (iš artiē) és még egyéni—

¹⁰ A partikulaírás ingadozó voltát (egybe vagy külön) mutatják az 1948-as Žemaitė-kiadás példái: teljesen azonos szövegkörnyezeti feltételek mellett az egyik esetben nebeanksti, a másikban pedig nebe ankstie szerepel, holott mindkét esetben külön kellett volna írni.

14

a kettős munka szókapcsolata toli arti (Toli arti, kažkur tenai Kovoja rūstūs milžinai MPutSv 67.).

Ritkább esetekben itt a szépirodalmi művek nyelvére jellemző, igen érdekes, átvitt módjelentéssel találkozunk (Prie manęs prisiglausk, mažasis sūnau... Taip arti jausiu aš tavo širdį... Nepaprasta buvo, kad per šį krembliavimą jį gausianti patirti Geišės paslaptį, kuri, ji nuvokė, arti paties ir ją pačią TDėdės. Ir lyg mano paties tai sužūro jaunystė. Su giesmem įkvėptom jo (A. Mickevičiaus) arti taip susijus LGR 267.).

A predikatív használatú arti többnyire megőrizte helyjelentését (Tik tie, kurie arti, ir tie, kurie iš Kauno, kurie su išeiginiais, stovi visai arti paminklo CvR VII 210.), csak ritkán jelenik meg itt időjelentés is (Ruduo jau arti Šlap.).

Mind az arti, mind az artie prepozícióvá is átalakult (Vagyis még nem szabad a háza közelében mutatkozni, különben „elvakítja a szemét” Gud-GuzB II 6. A kertjük a ház közelében van Sv.); közülük az első a prepozícióval mellett együtt prepozíciós szerkezetet alkot (Gyerekek, ne menjetek a ló közelébe, mert megrúghat Kp.). A prepozícióvá átalakult arti is megőrzi legmarkánsabb lexikai jelentését. Egyébként az arti szó prepozíciós használata rendkívül változatos és érdekes, tárgyalása azonban túlmutat e tanulmány keretein.

A toli (toliė), az arti-hoz (artie) hasonlóan, többnyire helyi-térbeli jelentésű, és a mondatban helyhatározóként szerepel (Toli iškilus dangaus gilybėj, liepsnoja skaisti rytų aušrinė MntvR 70. Netoli už kalnelio sužvingė traukinys BlnR 40. O ten tolie, pakraštuj dangaus, juodi mūrai guli... ŽR I 199.). Keletuániai Litvániában előfordul egy sajátos képzésű nestolie forma (a szokásos s-szel), „közel” jelentésben.

A toli (toliė) és a netoli (netolie) predikatív módon is használatos, és itt az egyik esetben megmarad a helyi-térbeli, máskor az időjelentés (Ar toli Skuodas, dėde? Dar iki saulėlydžio buvo toli, bet vakaruose atsistojo kalnas, ir jo šlaitai prit emdė žemę CvR VIII 103. Vežimas buvo jau netoli; jis netrukus įsuko į kaimo kelią ib 227. Pavasaris jau netoli! Grįžti atgal aplinkui — tolie ŽR I 44.).

Nagyon ritkán a toli mennyiségi jelentésű, és módhatározóként szerepel (Arčiau priėjus, jis atrodo toli gražesnis Llkž.).

A toli olykor, a szövegkörnyezettől függően, igen elvont, átvitt hely- vagy időjelentést kap (Jurgis atsigu lė atgal, bet miegas nuo blakstienų toli nulėkė... ŽR II 16. Jo žvilgsnis siekė toli ateitin VnIP 8.).

A toli szorosabb frazeológiai határozószói szókapcsolatokat csak néhány szóval alkot, különösen a nebe partikula (amelyet gyakran a toli-val egybe is írnak), a per szó, a taip határozószó és az iš névutó mellett, például: nebe toli (nebe toliė), per toli, taip toli (taip toliė), iš toli. Ide sorolhatók az olyan kifejezések is, mint a toli toli (toliė toliė), „nagyon messze”, és a toli gražu (toliė gražu); vö. még az anaitoli (nyelvjárási aneiptoli) összetett határozószót, amelynek az irodalmi nyelvben főként rövidített anaiptol alakját használják.

15

Az említett szerkezetek egyaránt helyhatározóként szerepelnek (a), illetve predikatív használatban is előfordulnak, ám ez utóbbi esetben is megmarad bennük a hol a helyre (b), hol az időre (c) utaló jelentés.

a) Ne fáraszd ki ennyire az állatkáinkat, ilyen messzire... ŽR₁ II 13. Messziről jönnek ketten gyalog: elfáradtak, most pihennek a hosszú út után BlnR 89. Nagyon messzire adtuk férjhez a lányunkat. Bien. Túl messzire mentünk — itt nem találunk vargányát. Šlap.

b) A temető nem volt messze. VnlU 142. De Kimša már olyan messze volt, hogy a víz nem érte el. CvR I 213. Messziről jött az a vendég? Šlap.

c) Praniukas szénát vitt, láttam, Marikė is vitt, és hallottam... hogy mostanáig hol tarthatta anélkül, hogy megette volna, hiszen hajnal még nincs messze... ŽR III 132.

A toli gražu (toliè gražu) szerkezet jelentését és használatát tekintve inkább a modális szavakhoz vagy az állapotkategóriához áll közel, mint a határozószókhoz (vö.: Még messze van az, hogy képes legyek megfejteni az élet értelmét... MntvR 77. De az öregség még nagyon messze van tőlem? Erről még szó sincs!.. ŽR II 150.).

Végül legalább a toli szó elöljárószói használatát is meg kell említeni. A toli önmagában nem használatos elöljárószóként, csak a nuo szóval együtt alkot elöljárós szerkezetet: toli nuo (Messze, messze innen éjszaka indulunk el SNėrP II 119. Sabalio fűrésztelepe sivár erdőkben volt, messze a közúttól, a tutajos folyó partján VnlP 93.).Elöljárószóként csak a netoli használatos (önmagában és a nuo elöljárószóval is).

Általánosságban véve a főnevek nem posztpozicionális inessivusának megkövült alakjaiból nagyon kevés van. Itt még meg kell említeni a namie és az oriè alakot is; az előbbi meghonosodott az irodalmi nyelvben és számos nyelvjárásban, az utóbbi viszont csak egyes keleti aukštait nyelvjárásokban (Dusetos, Svedasai, Skapiškis stb.) ismert. Igaz, az oriè alakot Jablonskis és Vaižgantas is használta írásaiban, de egyébként ez a szó meglehetősen ritka az irodalmi nyelvben.

A otthon határozószó jelentése nagyon eltér a mai főnévi inessivus otthon jelentésétől, az oriè határozószó pedig ebből a szempontból semmiben sem különbözik az orė, valamint a kint, határozószótól sem; feltehetően ezek sem engedték, hogy a teljesen azonos jelentésű oriè. A namie határozószó, miután általánosabb és elvontabb jelentést vett fel, mint a főnévi inessivus namė, nem szorulhatott ki az utóbbi által, ezért a nyelvjárásokban terjedt el a legszélesebb körben (vö. ennek žemaitiai megfelelőit: nọmėi, nọmėi, nọmij...).

A főnevi eredetű, nem posztpozicionális inessivusból származó határozószókra általánosított, elvont hely- vagy időjelentés, valamint az a sajátosság jellemző, hogy semmilyen jelzőjük nem lehet. Ez a jelentésbeli általánosság és elvontság határozta meg leginkább, hogy határozószóvá váltak, és e kategóriában évszázadokon át, egészen napjainkig fennmaradtak. A ragozható szófajokkal kifejezett jelzők felvételének teljes lehetetlensége már a régmúltban végleg eltávolította őket a főnevektől: a nem posztpozicionális inessivusból származó határozószók határozószóvá válásának fokát tekintve össze sem hasonlíthatók azokkal a határozószókkal, amelyek a mai ragozási rendszerben meglévő inessivusból erednek. Igaz,

16

E. Frenkelis (lásd TŽ V 146), miután kiragadta kontextusából (F. Specht kiadásából: A. Baranauskas nyelvjárási szövegei, „Litauische Mundarten” I, Leipzig, 1920, p. 182) a māna namīe (=māno namīe) szavakat, úgy véli, hogy a joniškisi nyelvjárásban megtalálta a latin domi meae kifejezés megfelelőjét; ez pedig azt jelentené, hogy az egyébként mindenütt határozószóvá vált inessivus namīe ebben a nyelvjárásban egyszerű főnévi esetként szerepel, és egyeztetetlen jelzője van: māno. A szövegkörnyezet azonban azt mutatja, hogy a māna namīe szavaknak itt semmi közük a latin domi meae kifejezéshez. A mondat „irodalmi nyelvre fordítva” így hangzik: Ez a ló nálam otthon nevelkedett, nem pedig a piacon vettem valakitől. A litvánul beszélő számára teljesen világos, hogy a mano szót itt nem a namie, hanem az augintas. szóval kell összekapcsolni.

A namīe mellett a nyelvjárásokban a namieje forma is használatos, pontosan ugyanabban a jelentésben (Namieje nem tudok aludni, de itt, idegen helyen, egész éjjel aludtam KlvŽ.). Ez a forma alighanem nem más, mint a főnév más tőváltozatainak inessivusai alapján létrejött analógiás alak (vö.: pievo-je, panamė-je stb.).

A -ie képzővel alkotott főnévi eredetű határozószók mellett a régi írásbeliségben és a nyelvjárásokban melléknévi eredetűek is előfordulnak. Egyesek jelentése megegyezik a -(i)ai képzőjű határozószók jelentésével, ezért valószínűleg azok szinte teljesen kiszorították őket a használatból; másoknak sajátos jelentésük van, amelyet sem a -(i)ai képzőjű, sem más, elevenebb típusú határozószók nem helyettesíthetnek, így ezek továbbra is élnek a žemaitisi nyelvjárásban. Az előbbiek példái az olyan alakok, mint aukštie „magasan” Mž 274, gilie „mélyen” (magunk másztunk be a pajtába, a falba pedig mélyen beástam... ŽR III 14.). Az utóbbiak esetében az alapszó megőrzött lexikai jelentése időjelentéssel fonódik össze; különféle időjárási viszonyok, illetve az időjárás állapotának megjelölésére használják őket (néha ugyanilyen képzőjű névmással együtt: tokie), például: biaurie „rossz, esős időben” Kv, Rt, Ms, tokie biaurie „ilyen rossz időben” (Ilyen rossz időben még a kutyát sem lehetne kiűzni a házból. Grg. Hová mennél ilyen förtelmes időben? Vvr.), šaltie „fagyos időben, hideg időben” (Hideg időben az állatok több takarmányt esznek Šts.), tokie šaltie „ilyen hideg időben” Pgr (Ilyen hidegben még a lábadat sem teheted ki otthonról Kv, Rt, Ms.), šil tie „meleg időben” (Melegben bőven, hidegben szűkösen jó (=iható) pálinkát Šts.).

Az időjárás állapotának megjelölésére a žemaitisi nyelvjárásban gyakran használatosak a -ie képzőjű, -ota-, -uota- képzős melléknevekből képzett határozószók is (néha ugyanilyen képzőjű névmásokkal: tokie, šiókie), például: audrotie „vihar idején, viharban” Pgr, dárganotie „zord, csúnya időben” (Az ellenségek zord vagy dermesztő időben nappal és éjjel is kénytelenek voltak szenvedni p.), tokie dárganotie „ilyen zord, ilyen csúnya időben” (Ilyen zord időben még a varjak is borzolt tollal járnak Vvr.), dárgnotie ugyanabban a jelentésben, mint a dárganotie Slnt, tokie dárgnotie ugyanabban a jelentésben, mint a tókie dárganotie (Ilyen zord időben még a fejedet sem dugod ki a házból Slnt.), giedrotie „derült időben” Ž. grúodetie „decemberben” ib, káitrotie „hőségben” ib, lýt otie „esőben, esős időben” Pgr, lýtuotie „ugyanaz” Šts, migluotie „ködben” (Ködben eltévedtünk a tónál Llkž.), sniēguotie „havazáskor, hóban” (Havas időben mezítláb nem jutsz messzire Šts.), speig otie „dermesztő hidegben” Šts, spéiguotie „ugyanaz” (Dermesztő hidegben befagytak az utak Šts. Így

2. Lietuvių kalbos gramatinė sandara

17

a kisgyermekkoruktól nevelt, majd felnőttként éhezést és nyomorúságot elszenvedő gyermekeknek dermesztő hidegben és derült időben mindenért meg kellett küzdeniük D.), anokie speiguotie „ilyen dermesztő hidegben” Kv, vėjuotie „szeles időben” (Szeles időben kell utazni Pgr.) stb.

Néhány žemaitisi nyelvjárásban (például Pagramantysban) ezekkel a régi, inessivusból eredő melléknévi határozószókkal párhuzamosan, pontosan ugyanolyan jelentésben nőnemű melléknevek posztpozíciós inessivusából eredő határozószók is használatosak: audrotoje || audrotie, lytotoje || lytotie, vėjuotoje || vėjuotie stb.

Az ilyen típusú, két tövű származékok példája a blauždlaužotie (és tokie blauždlaužotie) „amikor fagy után még nem lehet felkelni, mert törik” (Ilyen törős-olvadós időben ki tud útnak indulni? Jb.), vö. blauždlauža (blauždlaužā Vdžg) „az az időszak, amikor az úton és a mocsarakban megreped a jég; a talaj még nincs teljesen átfagyva” End, Kv, Krkl, Sv, blauždlaužas „ugyanaz” Vvr, blauždlaužynė „ugyanaz” Vdžg, blauždlauža (blauždlaužā Skr) „ugyanaz” Vdk, Užv, Up.

A žemaitisi nyelvjárásban a -ie képzővel nemcsak melléknevekből, hanem jelen vagy múlt idejű aktív melléknévi igenevekből is képeznek határozószókat, amelyek különféle időjárási viszonyokat, illetve az időjárás állapotát jelölik, például: dulkantie „amikor sok a por, amikor porzik az út” (Jobb esőben, mint porban utazni Sts.), lynantie „esőben, lytotie” Sts, pašalusie „amikor megfagyott” (Megfagyott időben befagytak az utak Sts.).

A -ie és -(i)ai képzőjű határozószók között szigorú különbséget tesznek: az olyan határozószókkal, mint a speigōtie (speiguotie), pašalusie, arra a kérdésre válaszolnak, hogy mikor?, míg az olyanokkal, mint a speigōtai (speiguotai), pašalusai, arra, hogy hogyan? (vö. Ma reggel fagyos volt az idő: speigōtai (nem speigōtie) Sts.).

A fenti példákból már megfigyelhető volt, hogy a -ie képző nem korlátozódik a főnévi, melléknévi és igenévi származékokra, hanem egyes mutató (vagy kijelölő) névmásokhoz is járul. Ezek e képzővel maguk is határozószóvá váltak, és amikor melléknévi, -ie képzőjű határozószók mellett prepozicionálisan állnak, bizonyos frazeológiai határozószói szerkezeteket alkotnak velük (tokie biaūrie, tōkie šalitie, tōkie dārgnotie (tōkie dārgnotie), anōkie speiguotie, tōkie blauždlaužotie stb.).

Néha azonban, ha az időjárás állapota a szövegkörnyezetből vagy magából a helyzetből egyértelmű, csak egyetlen, névmási eredetű, -ie képzőjű határozószót használnak. Különösen gyakori itt a šiōkie forma, jelentése: „ilyen időben” (Ilyen időben utazni nem valami nagy élvezet Ž.). Ez a jelenség a szépirodalomban is tükröződik — Žemaitė műveinek nyelvében (vö.: Talán eláll az eső, vagy hogy lehetne ilyen időben utazni? ŽR I 146. Ilyen időben egészségesebb volna a gyerekeknek a szabadban ib 301. Olyan munkás időszak jött el, ahogy mondani szokás: ilyen időben még a kő is megmozdul a mezőn ib II 23. Mit kellene ilyenkor az állatoknak is összeszedniük? ib 198. A kancák ilyenkor megfáznak (elfáradnak egy esős napon) ŽR.).

Az egyes számú inessivusból származó határozószók áttekintésének végén meg kell jegyezni, hogy a mai litván ragozási rendszerben fennmaradt posztpozíciós inessivus sokkal kevésbé hajlamos a határozószóvá válásra, mint például az instrumentalis. Könnyebben válnak határozószóvá az olyan főnevek inessivusai, amelyek inkább általánosított és elvontabb időbeli vagy

18

a hely fogalma. Általánosságban véve a posztpozicionális inessivus ragjai nem hajlamosak arra, hogy határozószóképző formánsokká váljanak.

A ragozási rendszerből már a távoli ókorban kikerült, nem posztpozicionális inessivus ragja -ie bizonyos tendenciát mutat arra, hogy határozószóképző formánssá váljon, amely nem főnévi származékokat is felölel; ez a jelenség azonban nem lépi túl a žemaitiai nyelvjárás határait, és nem válik általánossá. Az irodalmi nyelvben igen kevés a nem posztpozicionális inessivusból származó határozószó. A szépirodalmi művek nyelvében is nagyon ritkák. Még Žemaitė is, feltehetőleg az irodalmi nyelv tendenciáit követve, műveinek nyelvében kevesebb, -ie formánssal képzett határozószót használ, mint amennyi magában a žemaitiai nyelvjárásban található.

A posztpozicionális inessivus határozószóvá válásának folyamata ma is élő a litván irodalmi nyelvben, a nem posztpozicionális inessivusból származó határozószók viszont semmiféle életképességet nem mutatnak. Itt mindössze néhány olyan alak maradt fenn, amelyek mind a népi köznyelvben — a nyelvjárásokban —, mind az irodalmi nyelvben meghonosodtak (anksti, arti, toli, namie).

2. A belső irányú helyhatározórag (illativus)

A posztpozicionális inessivuson kívül, amely ma is fennmaradt a nyelvjárások és az irodalmi nyelv ragozási rendszerében, az illativust is használják. A 16–17. századi írott nyelvben, valamint a mai kelet-aukštaitiai nyelvjárásokban az illativus önálló esetként szilárdan megmaradt a ragozási rendszerben. Itt minden ragozható szófajnak van illativusa. Az inessivus mellett, amely a „hol?”, „melyik helyen?” kérdésekre válaszol — vagyis arra, hogy hol csinálnak, hol van, hol történik valami —, az illativus azt a helyet jelöli, ahová valaki megy, halad, tart, irányul. Ezért néha direktívusnak nevezik, hangsúlyozva irányjelölő jelentését. Az illativus jelentése, akárcsak az inessivusé, a hely belsejéhez kapcsolódik; vagyis azt fejezi ki, hogy valaki annak a helynek a belsejébe megy, halad, tart, nem pedig a külseje felé.

Az egyes számú illativus az egyes számú accusativusból alakult ki, egy bizonyos posztpozíció hozzátapadásával. Az illativus kialakulása régi jelenség a litván nyelvben: még akkor történt, amikor a szóvégi, cirkumflex hangsúlyú hosszú magánhangzók és kettőshangzók nem rövidültek meg, és az egyes számú accusativus szóvégi -n eleme még nem esett ki. Mivel az illativus posztpozicionális elemének alakját máig nem sikerült meggyőzően tisztázni, magának az illativus kialakulásának kérdése sem tekinthető mindeddig véglegesen megoldottnak. A litván nyelv kutatói közül szinte mindenki egyetért abban, hogy az egyes számú illativus az egyes számú accusativusból és egy bizonyos posztpozícióból alakult. Csak magának a posztpozíciónak az alakjáról nincs egységes álláspont.

J. Endzelīns legutóbbi munkáiban nem foglal állást e posztpozíció alakjának kérdésében; csupán a „Baltu valodu skaņas un formas” című művében (Rīgā, 1948, p. 143) ismerteti E. Fraenkel véleményét, miszerint ez a posztpozíció eredetileg a<ide. *o. Mivel J. Endzelīns a posztpozíció több feltételezett alakja közül csak egyet említ (nevezetesen a a alakot), arra lehet következtetni, hogy ebben a kérdésben inkább E. Fraenkel álláspontját osztja. Így az a nézet, hogy az egyes számú-

2*

19

alakú illativus az egyes szám régi accusativusi alakjából és az a posztpozícióból ered, talán a legújabb keletű.

Korábban e kérdésben más vélemények is születtek. Különösen érdekesek és eredetiek K. Jaunius okfejtései. Nyelvtanában azt állítja, hogy az accusativus egykor az į elöljárószó nélkül is kifejezhette azt a helyet, ahová valami csúszik, mozog vagy irányul. Példaként a latin accusativusokat hozza fel: domum, orosz Romam, Corinthum, Athenas; ezekhez nincs szükség az in elöljárószóra, noha más főnevek accusativusai általában nem használatosak elöljárószó in nélkül, amikor azt a helyet jelölik, ahová valaki mozog, halad vagy irányul (in urbem, in silvam). K. Jaunius a litván nyelvben az ilyen, elöljáró nélküli accusativusi használat maradványainak tekinti a kelet-aukštaitiai nyelvjárások célhatározói alakjait: eik gulti, jis eina šieno piautų. Eszerint a litvánok egykor ilyen jelentésben főnevek accusativusát is használták: *laukan, *šalin. Mivel ezek az accusativusok jelentésükben nagyon közel álltak a határozószókhoz, idővel határozószóképző formánst illesztettek hozzájuk (ezt K. Jaunius „megerősítő partikulának” nevezi): ai (vö.: šaliai, šiltai); ez később lekopott, az -n viszont minden nyelvjárásban fennmaradt, mivel viszonylag nem régen került a szó legvégére¹.

A. Schleicherrel szembeszállva — aki szerint az egyes számú illativus az egyes számú accusativusból és az na posztpozícióból ered, amely nem különíthető el az óegyházi szláv na elemtől (orosz на, lengyel na) — K. Jaunius így folytatja: „Schleicher úgy érvelt, hogy a laukan és más hasonló alakok az egyes számú *laukan accusativusból és egy, a szláv megfelelőjével rokon elöljárószóból erednek. Ez a nézet azonban megalapozatlan. Tudva, hogy a keleti aukštaitiaiak a mássalhangzók előtt álló an hangkapcsolatot un alakra változtatták (vö. a keleti sū-sparą alakot =, a žemaitiai są-sparą alakot ‘die Gehrsass’, a keleti sū-narys= alakot a žemaitiai są-narys alakkal), elég csupán egy ilyen kifejezésre rápillantani, például: ‘miškān būdavo eini’ (Anykščių šilelis, 20. sor), és világossá válik, hogy a miškān csak a *miškanai alakból származhatott, nem pedig a *miškan-na alakból. A *miškan-na prolytonból a keleti nyelvjárásokban nem miškān alakot kellene várnunk, hanem *miškūna alakot¹².”

K. Jaunius utóbbi érve ma már elavultnak tekinthető. Valójában a miškana illativus a kelet-aukštaitiai nyelvjárásokban nem alakulhatott volna át *miškūna alakká, mert a miškana alakban az an hangkapcsolat nem tautoszillabikus, hanem heteroszillabikus (vö. miška-na). Annak a nézetnek, hogy a miškana alakban az an elem az ókorban tautoszillabikus lett volna, nincs alapja. Ez a nézet olyan helyen feltételez tautoszillabikus an elemet, ahol ez egyáltalán lehetetlen, és ahol ezt a litván nyelv törvényei sem támasztják alá. A miškān-na kiejtés (tautoszillabikus an elemmel) lehetetlen a litvánban, mivel a nyelv sem ma, sem az ókorban nem tűrte a geminátákat, amiről könnyen meggyőződhetünk az olyan nőnemű illativusi alakokból, mint rañkon, galvōn. Ha ezek az alakok az ókorban geminátákat tartalmaztak volna, vagyis ha kiejtésük *rankān-nā, *galvān-nā lett volna, akkor a mai nyelvben a szóvégi -n előtt az a magánhangzó maradt volna fenn, nem pedig az o; vagyis *rankan, *galvan alakot ejtenénk, nem pedig rañkon, galvōn alakot. Gemináták már a posztpozíció és a szó összeolvadásának pillanatában sem lehettek.

¹¹ К. Явнис, Грамматика литовского языка, отдел II, перевод грамматики литовского языка, исполненный К. Буга, Петроград, 1908–16, p. 119—120.

¹² Ugyanott, p. 120.

20

ragadó esetű alak kezdetben. Tehát ha elismernénk, hogy itt a ná posztpozíció állt (amit a régóta adatolt šalina, namuosna alakok is megerősítenek), akkor teljes joggal állíthatnánk azt is, hogy már e posztpozíciónak a ragadó esetű alakkal való kapcsolódása kezdetén is miška-nā, ran-kā-nā, galvā-nā formákat ejtettek, amelyekből idővel a mai miškān, raṅkon, galvōn. alakok fejlődtek ki.

K. Būga kezdetben, K. Jauniushoz hasonlóan, az ilativusz posztpozíciós elemének az ai¹³ elemet tartotta, később pedig a nā¹⁴ elemet.

Így legalább három posztpozíció körvonalazódik: a, ai és nā. Már ez a körülmény is mutatja, hogy az ilativusz posztpozíciós elemének alakjáról mindmáig nincs egységes álláspont. Ezért érthető, hogy a litván nyelv egyes kutatói (köztük Chr. S. Stang¹⁵, részben pedig J. Endzelynas¹⁶) még magának a posztpozíciónak az alakját sem merik megadni, megjegyezve, hogy az még nem tisztázódott.

Az ilativusz esete alapján a litván nyelv nem különbözik a többi balti nyelvtől. J. Endzelynas¹⁷ szerint az ilativusz (egyes számban!) élő esetként a lett nyelv legrégibb írott emlékeiben is használatos; itt a hol?, hová? vagy mikor? kérdésekre felel (pl.: kounan tapt, krustan sists, cietuman tur, tan trešan dienan, tan... vietan, zemen stb.). A későbbi írásos emlékekben, valamint a mai lett nyelvjárásokban előforduló ilativuszi alakok teljesen határozószószerűvé váltak.

J. Endzelynas¹⁸ E. Mikalauskaitė által közölt¹⁹, egy reformáció előtti porosz szövegtöredékből származó andangonsun „az égben” alakra támaszkodva azt állítja, hogy az óporosz nyelvben is létezett ilativusz.

Mind a keleti aukštaitis nyelvjárásokban, mind az irodalmi nyelvben valamennyi főnévi tőből képeznek ilativuszt. Az ilativuszi alakok képezhetősége és elterjedtsége nemcsak a főnevek lexikai jelentésétől és használati tendenciáitól függ, hanem maguknak a főnévi töveknek a gyakoriságától, illetve a képzők produktivitásától is: minél gyakrabban fordul elő valamely tő vagy képző a beszélt vagy az írott nyelvben, annál több ilativuszi alakot használnak vele.

Az a tövű főnevek ilativusza általánosított szóvégi -an elemet kap (kemény mássalhangzó után) (laukan, oran). Az ia tövű főnevek morfológiailag nem egységesek: némelyikük egyes számú alanyesetben -as végű (lágy mássalhangzó után) (kėlias, medžias „fa; erdő”, vėjas), mások pedig -is, -ys végűek (káilis, užpakalỹs). Ennek megfelelően az előbbiek ilativusza -an végű (lágy mássalhangzó után) (kelian, medžian, vėjan), az utóbbiaké pedig -in végű (káilin, užpakalin). Meg kell jegyezni, hogy ezeknek az előbbi főneveknek (például kėlias, medžias, különösen pedig az olyanoknak, mint vėjas, kraujas) az ilativuszi alakjai legalábbis napjaink írott nyelvében

¹³ K. Būga, Aistiški studijai, I d., Peterburgas, 1908, p. 41.

¹⁴ K. Būga, Lietuvių kalbos žodynas, I—II sąs., Kaunas, 1924, p. XXX.

¹⁵ Chr. S. Stang, Die Sprache des litauischen Katechismus von Mažvydas, Oslo, 1929, p. 106.

¹⁶ J. Endzelīns, Latviešu valodas gramatika, Rīgā, 1951, p. 460—461.

¹⁷ Ten pat ir Baltu valodu skaņas un formas, Rīgā, 1948, p. 143.

¹⁸ J. Endzelīns, Baltu valodu skaņas un formas, p. 143.

¹⁹ „Archivum Philologicum“, t. 7, Kaunas, 1928, p. 105—106.

21

a nyelvben nagyon ritkán fordul elő. Az o-tövű főnevek illatívuszai -on végződésűek (kemény mássalhangzó után) (galvón, píėuon); az io-tövűeké -on (lágy mássalhangzó után) (pi̇ṙkon, sáujon), az ė-tövűeké -ėn (draugėn, kelionėn), az i-tövűeké -in (akiñ, šaliñ), az u-tövűeké -un (kemény mássalhangzó után) (vidūn, viršūn), az iu-tövűeké -un (lágy mássalhangzó után) (sodžiūn, spi̇ėčiūn), a mássalhangzós tövűeké pedig -in (akmeni̇n, vandenin).

Milyen viszonyban állnak a főnevek illatívuszi alakjai a határozószókkal?

Néha azt állítják, hogy a főnevek illatívuszi alakjai a mai litván nyelvben nem egyebek, mint határozószók²⁰. Meg kell azonban jegyezni, hogy ez az állítás eleve elhamarkodott. A főnevek illatívuszi alakjainak viszonya a határozószókhoz más a népi beszélt nyelvben — a nyelvjárásokban —, és egészen más az irodalmi nyelvben. Végül az egyes nyelvjárásokban sem azonos ez a viszony. Például a kelet-aukštaitikban, amint már említettük, az illatívusz még valódi eset, amely meghonosodott magában a ragozási rendszerben, más nyelvjárásokban viszont csupán egyes határozószósult alakjai ismeretesek (laukan, namien, oran, paškun, šalin...). Az irodalmi nyelvben az illatívuszi alakok képzésében valamennyi főnévi tő részt vesz. Különösen elterjedtek a szépirodalmi művek nyelvében. Ezeket mind az elbeszélői, mind a szereplők beszédében használják azok az írók, akik Kelet-Litvániából származnak, de más nyelvjárások képviselői is.

Az illatívuszok irodalmi nyelvbeli elterjedtségéről az alábbi példák nyújtanak képet; ezek többnyire szépirodalmi művekből származnak, és tőtípusok szerint vannak csoportosítva. Hogy maguk a példák ne foglaljanak túl sok helyet, az illatívuszok mellett többnyire csak az őket vonzó szavakat, valamint az illatívuszok jelzőit hagyjuk meg. A három pont az illatívuszi szerkezeten belüli kihagyást jelöli.

a-tő

anélkül, hogy a szülőföld magtárába tett volna LGR 292, mérlegre kerül mérlegre MPuta II 72, kivitte... erkélyre VnlU 151, Az én hangomra énekelj JbL 100, egy hangon kiáltották ib, házba esett MntvR 137, elindult dolgozni CvR VIII 104, dolgozni rohant SNeirP II 214, munkába állt CvR II 75, hogy engedje (feltételes mód, 3. személy) munkába GGuzKlT II 186, elindul... dolgozni LGR 150, Ne rajzolj dolgozószobába VnlP 190, a kertbe kertbe repül JbL 100, a fűtő udvarházba CvR VIII 94, ment udvarházba ib 99, a tóba zuhant ib 77, a fenékre (a mélybe) süllyed (merül) JbL 100, elindultam az életbe MntvR 91, a kabinetbe lépett be VnlP 35, 36, kiment vidékre CvR II 71, kifújta az orrát vidékre ib VIII 82, a hegyre vezető ösvényt ib 108, felmásztak a hegyre ib IX 168, felmászott a hegyre ib II 228, eltemetni... lefektetni (szenvedő múlt idejű melléknévi igenév). JJanR 146, kiment a háborúba

²⁰A „Lietuvių kalbos rašybos žodyne” (Kaunas, 1948, p. 70) az olyan határozószósuló vagy teljesen határozószósult illatívuszi alakok mellett, mint a laukan, šalin, vidun, žemėn, határozószónak tekintik az olyanokat is, mint az akiñ, atksnyñan, daržan, eilėn, galan, galvón, gerklėn, kaiman, kišenėn, krūman, lákton, miškan, pūšen, noha főnévi jellegük még a legvilágosabban megőrződött.

22

JbL 100, háborúba vezet CvR VIII 143, háborúba rohan Gud-GuzKIt II 186, koporsóba tették VnlU 159, Kaunasba menni CvR VIII 236, Kaunasba utazás VnlP 31, az udvarba egyre több nép tódul CvR I 59, már kiment az udvarba ib II 218, visszatért... az udvarba ib VIII 37, éppen az udvarba ment, ib 173, belépett az udvarba ib 219, az udvarba tódultak ib 228, az udvarba özönlöttek ib IX 127, az utcáról az ablakon át az udvarba VnlP 53, az ablakokon át dobta, az udvarba ib, kidobta az udvarba ib 56, kiment az udvarba ib 58, 63, 80, belépett Papievo udvarába ib 171, jönnek-mennek a mi udvarunkba LGR 135, menet közben a padlásra VnlP 79, a partra... fut JJanR 94, a partra zúg AMickKrS (MPut) 23, a saját földjére megy GuzKIt II 184, Az elvarázsolt partra hív, szólít SNėrP II 13, leült a puha karosszékbe VnlU 122, menj a bokorba JbL 99, nem engedi Kurskba LGR 113, vissza tudtok... szállni a hajóba ib 100, az esőcseppek szétszóródtak az ablakra CvR VIII 106, bekopogott az ablakon ib 117, az ablakba hull AMickKonr (MPut) 80, az ablakba nézett ib 81, az ablakba néz JJanR 148, Kiment a szabadba JbL 99, merészeltem kimenni a szabadba BlnR 112, kidugta a fejét a szabadba Gud-GuzB I 28, kivinni a szabadba JJanR 153, a cséplőgép kintre kerül TDėdes 118, kifutott a szabadba VnlU 169, kiszabadult a szabadba ib 66, kiment a szabadba VnlP 349, 400, ki lehet... futni a szabadba ib 162, kivitte a szabadba ib 171, kisurrant a szabadba CvR VIII 118, nem készült a szabadba ib 133, meglátta a szabadba kihajtott állatokat ib 203, kiugrani a szabadba ib 210, kiszáguldott a szabadba ib IX 130, kirohant (elmenekült) a szabadba ib II 176, kihívta a szabadba ib 113, kikérte a szabadba ŽR IV 240, kidobta a szabadba ib I 22, Kiment a szabadba ib II 28, Kinek nem tetszik—ki vele! ib I 76, kimászott ib II 133, kisomfordál ib II 133, kisomfordál ib IV 106, kisietett ib I 74, III 98, menjetek ki ib II 130, a nagy terem közepébe füst szivárgott, a tűzre hányt papírokból és könyvekből CvR II 153, a lejtőre Rž, Elaludt TDėdes 42, elszállította... a városba CvR VIII 142, betévedt a városba MntvR 165, visszatérek... a városba JJanR 91, indulj a városba VnlP 57, elutaztak a városba ib 43, elszállította a városba, ib 32, befutott az erdőbe JbL 100, nem félsz... az erdőbe menni TDėdes 33, belehajtott az erdőbe LGR 205, ideje volna beíratni őt az iskolába CvR VIII 137, elkapni JbL 100, elveszem VnlP 39, menj... a szabadba JbL 100, kiment a szabadba Bien, menj ki BlnR 165, magasba emelte őt CvR II 200, magasba emelte VnclOb 90, elmegyek a postára VnlU 62, a kecske szarvára hajtani VnlP 23, belépett az étterembe CvR VIII 206, beírták... a jelöltek listájára ib 130, a sorra nézve CvR VIII 151, választékot... húzott a hajába ib 143, az arcába csípve ib 118, nyomorba... döntött VnlU 157, kivitték a kertbe CvR VIII 203, az asztalra teszi JbL 99, a fatörzsre... mászik AMickKrS (MPut) 15, elkezdte a pohárba ütögetni CvR VIII 107, a tetőre mászott ib II 167, az oszlopra emelte Gud-GuzKIt 56, félreállítva VnlP 82, oldalra pillantva CvR II 175, a tavasz... oldalra ib 188, Csak nézem, ő bizony oldalra, oldalra Gud-GuzKIt II 13, egyik oldalra fordult CvR VIII 88, oldalra billent ib 67, Nézz... a házak közé JJanR 132, vajon mi lenne, ha megpróbálnánk a bíróságon?

23

VnlP 187, bement az istállóba CvR VIII 115, kiment az istállóba ib 118, kiengedve az istállóba ib 212, az egyetemre (a tanuló fiának) pénzt adott VnlP 13, a barlangba zárja MntvR 154, vardan (elöljárószó birtokos esettel) CvR IX 251, nyomorba... taszítanátok VnlU 157, a szeme... beesett az arcába ib VIII 100. Az arcába néz ReimTž 27, az arcába sújt SNėrP I 268, A fehér libát az arany szekérbe emeli SNėrP I 260.

ia-tő

hívta... belépni... a kertbe LGR 268, Gyere... a kertbe ib 174, a tenger ölelésébe hullik VnclOb 188, ölébe kapta CvR VIII 61, ölébe hívva... ib 207, ölébe véve ib II 184, az eresz alá... megyek LGR 205, a fekhelyre dobta CvR II 117, bundát kapott Bd, Bevezette a tükörterembe CvR VIII 98, Áldj meg... a távoli útra LGR 186, a kosárba téve CvR VIII 138, szomorúságba kergette ib 132, ne kergess... az erdőbe JbL 100, a városba ment CvR VIII 38, a városba húzta ib 84, A városba (utazott) VnlP 57, a városba megy CvR VIII 119, az erdőbe... nem járt VnlP 82, Mi a sárba LGR 188, leereszkedett a völgybe CvR VIII 7, távolra (: távolság) Rž, távolra utazni MPutSv 75, befogva a szánkót, a kis kocsiba szállt MntvR 188, a folyó közepén forog BlnR 94, befutott az országútra CvR VIII 93, betuszkolta a tűzhelybe Gud-GuzKIt II 227, útra kelni LGR 127, útnak indult ib 261, Azt a szót (amikor valakinek azt a szót mondta) kinyitotta JbL 100, A szóra (az ő szavaira, arra) válaszolt ib, Hát itt rendesen (időben, a helyén, ahogy kell, rendesen) beszélsz? Sts, lemegy a tópartra TDėdės 64, dobok egyet a tópartra JJanR 90, a tarkójára mutatva... CvR VIII 144, Panevėžysbe megy VnlP 44, kitör a világba MntvR 60, külön rendkívüli ülésre VnlP 128, az előtérbe húzódott ib 53, előretoljuk Gud-GuzB I 319, Előre, testvérek! MntvR 231, előrement CvR VIII 231, előre lépve (lépve, haladva) ib 48, előre nyújtva az állát CvR IX 67, előre tekintve Gud-GuzKIt II 47, előre menetelsz LGR 34, előre vezet ib 234, előre lépne ib 281, Mi most rohamozunk, mi most előre LGR 114, előre léptem... egy lépést MPutA I 167, a raktárba zárni Gud-GuzKIt II 38, a keblébe dugta ib 194, a kemence mögé vitte CvR VIII 179, hátrahúzva a botjaikat BlnR 184, a bejárat felé indult ib 189, felszállva a gőzösre CvR VIII 66, kiszaladt az ajtóközbe JJanR 172, elment Puodžiūnkiemibe VnlP 32.

o-tő

Argentínába utazik rš, támadásba lendültünk LGR 116, a padlóra esett CvR VIII 107, 117, a fürdő padlójára dobta... ib II 176, át kellett gázolni a pocsolyán ib 70, a szájába nyomták CvR VIII 53, összerágva a szájába ib 230, Bert a mezőre LGR 256, a mezőn el nem vetett mag MntvR 50, egy cipóba... fúj VnlP 96, mohát sütött kenyérnek JbL 100,

24

még a hasába is görnyed (amikor nagyon fáj a hasa) Vs, Vedd a fejemre (én vállalom a felelősséget) JbL 100, a fejébe vésődött VnlP 79, a fiú fejébe rakva CvR VIII 140, fejbe veri... Gud-GuzKIt II 43, a hullámocskák a tenger mélyébe rendeződnek SNėrP I 264, Menjünk harcolni, menjünk az ő fészkébe LGR 116, a nap a tengerbe bukik ib 99, homlokába ib 71, belekeveredett a nyelvbe VnlP 88, felmásztak a dombra CvR VIII 136, Kösd... egy csomóba Gud-GuzKIt II 10, Harcba, barátaim! SNėrP I 201, Harcba hív minket VnclOb 187, belecsavarodott a kupacba CvR VIII 103, bemászik az ablakba JbL 100, egyenes csapásirányba Ad, Az öntödébe... beözönlöttek MntvR 259, Litvániába vezet LGR 111, Juro kunyhójába gyűltek össze CvR VIII 30, az iskolába vezette... ib 143, bevisznek az iskolába ib 158, nem készült az iskolába ib 157, anyjához hajlott ib 32, a rétre hajtva JbL 99, Kaszácska a rétre, mécsesek a falra ib 100, Elengedtem a lovakat... arra a rétre ib, nem engedte ki legelni a rétre CvR II 75, hazajárt a salkába... MntvR 199, a cseppek koppantak... a falon CvR VIII 106, falhoz ütötte ib 192, készülődve az újonnan tervezett településre költözni CvR VIII 49, a héjat levesbe főzte JbL 100, a kommunizmus fényébe vezeti LGR 279, az örök békében találja meg a nép útját ib 60, segítségére sietett VnlP 33, Tamsonba bújva (LGR 220, igazságért kiáltott JbL 100, a messzeségbe nézek MntvR 90, az út a messzeségbe csillog SNėrP I 264, Krobba vitte Š, bement a szobába Gud-GuzKIt II 185, hogy... ne terjedjen szét... a nyilvánosság előtt MPutA II 63, helyére... kinevezve VnlP 165, egy helyre nézve ib 159, helyére tesz egy kanalat TDėdės 10, tedd a helyére Gud-GuzKIt II 11, külön (= atsavoj!) „külön” Lš.

io-tő

elkezdett lefelé ereszkedni... VnlP 140, lefelé sietett BlnR 66, belépni a gimnáziumba CvR II 134, a zöld erdőbe... berepült LGR 183, belebújt a lábába CvR II 113, betör a boltba JJanR 159, rabságba hajtották SNėrP II 259, visszament Aru 17, nem tér vissza Nč, visszafelé kóborolt AMickKOnr (MPut) 61, Vissza... nem engedi hátrafordulni SNėrP II 228, Térjetek vissza... hátrafelé KlvD 264.

ė-tő

felszínre hozza BlnR 261, Elengedtem (elengedtem) a lovakat aliks-ny nėn JbL 100, magasba! csábít SNėrP II 14, Menj, dobd jobbra JbL 100, jobbra fordult... VnlP 11, MPutA II 40, a műhelybe mész MntvR 130, Menjetek együtt (ahová az egész társaság tart) JbL 100, együtt összekulcsolt... kezek MPutA III 203, a gyakorlati tevékenységnek és az elméleti gondolatnak össze kell forrnia trš. Egyesüljünk ib, együtt gyülekeztek CvR VIII 201, összekeveredtek ib 192, sorban Rž 70, behatol a térbe JJanR 64, az utcába... kiözönlött CvR VI 138, Svedžių titkának mélyére JJanR 49, elmerült a mélyben ib 172, mély-

25

majd belefúródva MPutSv 15, a mélybe süllyedt VnclOb 164, a tó mélyére esett ib 174, a torokba Rž 70, utat nyitunk a nép jóléte felé LGR 227, út az élet felé (felkel, felemelkedik) ib 142, Menj, dobd... balra JbL 100, balra fordult ŽR II 409, útnak indult... CvR VIII 78, 66, útra készült ib 179, hosszú útra készült ib 234—235, lisdao... kerten VnlU 51, eldobta a botot CvR VIII 207, zsebébe téve JbL 99, a zsebébe gyűrte CvR IX 197, a zsebébe gyömöszölte ib II 184, a boltba futok VnlP 119, a játékboltba pottyan CvR II 214, Taručio valami örömteli nyugtalanság áradt a mellkasába ib VIII 46, a mellkasába hatolt ib 201, éppen a karámba ib 173, vágyva vágyom, hogy eljussak az eszmény boldogságához JJ anR 113, mindig élő példád és nagy jelszavad leszel a szabadság és a nap felé SNėrP II 318, a szabadság felé gördült MntvR 21, Menj... a karikába LGR 172, odavitték a kórházba, ő még beszélt CvR II 218, a tejüzembe viszi ib VIII 118, elutazott arra a vidékre JbL 100, az ellenkező irányba hajlott VnlP 54, a völgy felé kezdett futni CvR II 162, hazafelé tartva ib VIII 53, belehajította a hótorlaszba Gud-GuzKt II 42, átvitték a terembe VnlU 155, kezdett benyomulni a terembe CvR VIII 91, a nap felé kapaszkodik LGR 206, a nap felé nyújtózik ib 151, Tör előre, emelkedik a nap felé SNėrP II 226, visszatér a fővárosba CvR II 212, oda erőre kapott LGR 226, félre lépett VnlP 67, Visszatérni a hazába JJ anR 139, Hazatérni a kis szülőföldre LGR 133, visszatérni a szülőföldre ib 261, visszatér a szülőföldre VnlU 28, egyenesen „jobbra” Bien, eljövök a kommunista messzeségbe MntvR 248, a távolba meredő messzeségbe ŽR I 155, visszavonul a kunyhóba VnlU 72, vér folyójának nevezi JbL 100, beleesett a folyóba JJ anR 172, vidd a gyógyszertárba VnlP 75, elutazott az apósához vendégségbe JbL 100, a fonóba ment VnlP 81, felmászott az ő (villámhárító) csúcsára CvR VIII 202, bevezetni a társadalomba ib II 210, Žagrelėbe befogva LGR 180, legurult a földre ŽR III 92, ledobta a földre VnlP 40, lezuhant a földre TDr IV 193, a földre hullik LGR 40, puffanva a földre CvR II 162, puff! a földre Vaižg. Šešk... a földre ŽR II 405, a földre heveredett CvR VIII 136, a földre rogyott ib 119, a földre zuhant BlnR 178, mintha keresztül a földbe süllyedt volna CvR II 25, A szavak tettekké válnak, és csapásként hullanak a litván földre MntvR 100, Lovagolnak a földre, vendégségbe LGR 170. Felmászik az azúrba JJ anR 63, belegázolt a fűbe CvR VIII 198, Nem találod el a csillagot JJ anR 49, takaróba burkolva VnlP 55, megrettenve... a tó partjára vetődő hullámtól CvR II 68, felelősségre vonni Likž, az ég végtelenjébe nyúló üstökös VnclOb 148, lengyel fogságba CvR VIII 13, örök... tulajdonba került VnlP 16, átvesszük tulajdonba ib 71, a birtok tulajdonába kellett kerülnie CvR VIII 133, a magasba emelkedve MntvR 55, meglátta az ég felé törő lángot CvR VIII 200, Menjetek a tópartra JbL 100, leereszkedik a lejtőre CvR II 227, elindult a bokrok közé VnlP 164, felhajigálni a mennyezetre CvR VII 32, odavágta (odafelelte) az orra elé ib 229, odacsalogatják a tanyára TDėdės 22, a paraszté, el-

26

a tetőre kerül LGR 270, a padlásra halmozva VnlP 76, a palota mellé pillantott ib 63, az előtérbe lépett ib 65, az asztal mögé int CvR IX 122, leülni az asztal mögé TDėdės 24.

i-tő

Akin Rž 70, a fülébe, a sűrű gyapjúval benőttbe, hang ütötte meg CvR VIII 45, a túlvilágra viszik MntvR 229, halálba taszít JJanR 61, halálba fordított arccal SNėrP I 199, halálra ítélve ib II 262, a várba lépett LGR 185, a mi várunkba lovagolt AMickKonr (MPut) 75, a fürdőbe megyek JJan 162, Férfiak, ne engedjük, hogy az ilyenek fecsegjenek?! El innen! CvR VIII 129, El az asztaltól ŽR I 315, El a körünkből MntvR 171, El innen a háborúval CvR VI 180, Le a cári önkényuralommal! trš, Le a kapitalizmussal! ib, Menj el, menj! CvR VIII 155, alig volt ideje elrohanni VnlP 55, elkergeti... CvR IX 78, félretolta a tálkát ŽR I 288, Az öreg intett a kezével, hogy menjek el JbL 100 Arra el (nézz) LGR 128 (vö. a XVI. századi írások šaliną „el” alakjával Mž 279), szívébe vette TPrg, a szívébe tör JJanR 66, A harc tüzébe vezet VnclOb 186, a ragyogó jövőbe csalogat JJanR 61, tekintete messze a jövőbe nyúlt VnlP 8, A múltba már nincs út SNėrP II 321, Te a pusztulásba zuhansz VnclOb 187.

(i)u-tő

Az égbe kémlel CvR VIII 146, a tölgyek... az ég felé nyújtóztak VnlK 14, fejest ugrott be CvR VIII 117, bementek ib 210, beiramodott ib 232, nem enged be... befelé JbL 100, befelé nézett SNėrP II 48, Kérem, befelé VnlP 171, A tűz áttört felfelé Llkž, tört felfelé BhnR 162, felfelé nézett AMickKonr (MPut) 19, felfelé nyújtózott felfelé Prg, felfelé dobja ib (vö. felfelé, elöljárószóként használva: A buborékok a víz felszínére emelkednek Llkž.), körbe „körül” N, elutaztak Karaliaučiusba VnlP 8, Megyek a faluba JJanR 173, Ga ga ga gagena žąsys a nyári szállásra Š, ránézett a nyári szállásra betért emberekre VnlP 40, a felszínre mászik AMickKonr (MPut) 14.

Mássalhangzós tő

belemerült a vízbe VnlU 99, A könnycseppek sósak voltak, a vízbe hullottak SNėrP I 267, szokta a vízbe vandenin VnlP 98.

A megadott példák azt mutatják, hogy (legalábbis a szépirodalmi művek nyelvében) az illativust főként olyan konkrét jelentésű főnevek esetében használják, amelyek használati gyakoriságával egy másik, helyjelentésű eset — nevezetesen az inessivus — is kitűnik. Az ilyen főnevek illativusi alakjaira példák lehetnek a következők: būtan, daržan, ežeran, kaiman, kieman, kraštan, krūman, miestan, miškān, sōdan, tvārtan, urvan, daržėlin, gārlavin, kamba-rin, krēpštin, purvynėlin, vežimėlin, pasaūlin, priēangin, sändėlin, užāštin,

27

ūžkrosnin, lāirpurin, āslon, bālon, dirvon, galvōn, gūžtōn, jūron, lankōn, mokyklon, pievon, trobōn, girion, pi̇kion, gātven, gerklēn, kūtēn, sālēn, ūpēn, viršūnēn, pakalnēn, pakrūmēn, palubēn, pastogēn, užstalēn, akin, ausin, pilin, pirtin, ugnin, sōdžiun, vandenin és így tovább. Leggyakrabban már magának a főnévnek az alanyesete is valamilyen helyjelentéssel bír.

Mindezekből azonban még nem lehet arra következtetni, hogy a nyelvben nincs hajlam az elvont jelentésű főnevek illativusi alakjainak használatára. Már önmagában a szépirodalmi művek nyelve is azt mutatja, hogy a konkrét jelentésű főnevek illativusi alakjaival párhuzamosan (igaz, jóval ritkábban) elvont jelentésű főnevek illativusi alakjai is előfordulnak, például: miegān, mōkslan, gyveniman, liūdesin, kalbōn, šviesōn, taikōn, tamsōn, tiesōn, viešumōn, gerovēn, gyvybēn, laimēn, laisvēn, rūstybēn, stiprybēn, atsakomybēn, begalybēn, nelaisvēn, nuosavybēn, mirtin, amžinastin, ateitin, praeitin, pražūtīn és így tovább.

Röviden: a főnevek lexikai jelentésének jellege (konkrét vagy elvont volta) önmagában még nem dönti el az illativusi alakok használhatóságát vagy használhatatlanságát; a jelentés jellege csupán a használat gyakoriságát határozza meg. Egyébként az illativus potenciálisan szinte minden főnév esetében lehetséges a szépirodalmi művek nyelvében is. Ez pedig azt mutatja, hogy ez az eset életképes; fennmaradását nyilvánvalóan az a körülmény támogatja, hogy az illativus a népnyelvi beszédben — a keleti aukštaitis nyelvjárások kiterjedt területén — ma is élő eset. Tehát amíg az illativus a szépirodalmi művek nyelvében legalábbis ilyen életképességről tanúskodik, addig sem a szépirodalmi, sem általában az irodalmi nyelvben nem tekinthetjük kihaltnak vagy határozószóvá merevedettnek, noha például tudományos művekben, valamint az újságok nyelvében nagyon ritkán használják.

Hogy mennyire téves az az állítás, miszerint a főnevek illativusi alakjai az irodalmi nyelvben határozószóvá merevedtek, azt már az az egyszerű körülmény is mutatja, hogy a szépirodalmi művek nyelvében teljesen lehetségesek és használatosak mellettük a jelzők: a) egyeztetett (szintén illativusi alakban kifejezett) és b) nem egyeztetett jelzők, például:

a) egy hangra, saját vidékre, elátkozott vidékre, puha karosszékbe, egy oldalra, távoli ösvényre, egy dudába, egyenletes kanyarba, arra a rétre, újonnan tervezett kertgazdaságba, örök békébe, egy helyre, zöld erdőbe, távoli útra, egyenletes ösvényre, arra az oldalra, ellentétes oldalra, arra az erőre, kommunista egyenlőségbe, litván földre, idegen földre (=idegenbe), örök tulajdonba, arra az oldalra „arra a félre”, derűs jövőbe;

b) a szülőföld magtárába, az én hangomba, Papievo udvarába, a mi udvarunkba, a jelöltek listájába, az arany szekérbe, a tenger ölébe, a tükrök szobájába, a fürdőház konyhájába, a fejembe, a tengerek mélyébe, az ő fészkébe, Juro kunyhójába, a kommunizmus fényébe, az ő helyébe, a titok mélyére, a nép jólétébe, Tarutis kebelébe, az eszmény boldogságába, a völgy oldalába, a vér áramlatába, annak csúcsára, a tó partjára, az ég végtelenségébe, a paraszt háza eresze alá,

28

a paloták szélén, a füle mögé, az én oldalamra „az én oldalam felé”, a harc tüzébe.

A jelző (egyeztetett vagy nem egyeztetett) elvileg minden illatívuszi alak mellett lehetséges, amíg az nem lépett ki a főnévi kategóriából. És fordítva: mihelyt valamely illatívusz határozószóvá válik, csökken a vele használt jelzők száma. Az egyeztetett jelzők felvételének képtelensége már az adverbializáció bizonyos fokát jelzi. Semmilyen jelző használata nem lehetséges, amikor az illatívusz teljesen határozószóvá alakult.

Például igen korlátozott a jelzőhasználat az olyan illatívuszokkal, mint a priekin (Jonas kiment priekin, és azt mondja Bien.), priešakin (A vakáció alatt elhatározásomat megacéloztam, és jó lépést tettem előre MPUtA I 167.), užpakalin (Mindhárman nekifeszülve húzzák hátrafelé a botjaikat BlnR 184.), vidun (Mindjárt, mindjárt! — szólt vissza a sötétből Antanas, és egy teli vödör vízzel befutott befelé, a szobájába VnlP 53.), viršun (Felfelé tekintve valami homályosat lát — Valaki a tömlöcökből a föld felé nyújtja a kezét AMickKorr(MPut) 19.).

Bár ezeket az illatívuszokat többnyire jelző nélkül használják, mellettük továbbra is lehetségesek a nem egyeztetett (különösen birtokos esetű) jelzők. Emellett ezekkel az illatívuszokkal párhuzamosan ugyanannak a szónak más esetei is előfordulnak azonos lexikai jelentésben. Így az illatívuszok itt még nem szakadtak el teljesen a főnevektől, csupán köztes állapotba kerültek a főnevek és a határozószók között.

Az illatívusz és a határozószók viszonyát vizsgálva megfigyelhetők e rag határozószóvá válásának olyan tendenciái, amelyek más esetek (köztük az inesszívusz) határozószóvá válására is jellemzők. A határozószókhoz rendszerint azok az illatívuszok állnak legközelebb, amelyek a térbeli és helyviszonyokat a legáltalánosabban és legelvontabban fejezik ki, például: laukan (Miután semmit sem értek el, az emberek kifelé siettek ŽR III 98.), oran „kifelé” (És mindenki kiment körülnézni TPrg.), „felfelé” (Ő (a gyermek) erejét vesztve sír, de aztán ismét felemelte a sárkányt az asztal mögül VncIOb 90.), aukštėn (A prózaíró a közösségi élet legjelentősebb megnyilvánulásait gyűjti össze, és mindazt, amit addig szétszórtan és rejtőzködve őriztek, napvilágra hozza... BlnR 261.), dešinėn, kairėn (És mindkét asszony, hazatérve, felment a közös verandára, majd, miután nem értették meg egymást, szétváltak: Jonienė a maga irányába fordult — balra, Antonienė a magáéba — jobbra VnlP 11.), draugėn (Mintha bosszúból történt volna, hogy az összes kis lángocska összegyűlt, és egymásba kapaszkodva táncolni kezdett valahol a tetőn CvR VIII 201.), tiesėn „jobbra” (Fordítsd a lovakat tiesėn Bien.), žemėn „lefelé” (Nem is érezte, hogyan gurult le a lépcsőn žemėn... ŽR III 92.), „a földre” (Jonas Puodžiūnas körülnézett, odament a karámhoz, majd még egyszer körülnézett, nem látja-e valaki, és hirtelen ledobta a felső rudat a földre VnlP 40.), šalin (Kérj kölcsön valami apróságot, aztán csendben, írásban kérdezd meg, mondd meg a nevemet, hogy én küldtelek, sürgősen fizesd vissza; ha végeztél, szaladj el, nehogy valaki kívülről meglásson ŽR I 50.).

Hogy a jelentés általánossága és elvontsága határozza meg az illatívusz határozószóvá válását, azt jól mutatja a žemėn alak használata. Amikor a žemėn jelentése „lefelé”, akkor határozószóról van szó, amelyet egy bizonyos térbeli-helyviszony kifejezésére használnak, és az illatívuszhoz itt semmilyen jelző

29

sem kapcsolható (sem egyeztetett, sem nem egyeztetett). Amikor a žemėn jelentése „arra a felületre, amelyen járunk; a földre”, akkor szintén nem használunk semmilyen jelzőt, ezért ebben az esetben is határozószónak tekintendő az illatívusz. Határozószói jellege itt magának a jelentésnek az általánosságából és elvontságából ered, ettől függ az illatívusz hajlama arra, hogy ne vegyen fel jelzőt. Az illatívuszi határozószó žemėn általános értelemben használatos akkor is, amikor nem egy konkrét földfelszínt értünk alatta, hanem általában azt a felületet, amelyen járunk — a padlót, a járdát, a hajó fedélzetét stb.

Mindkét itt említett esetben az illatívusz határozószóvá válását maga az eset jelentése is elősegíti. Az illatívusz, akárcsak az inesszívusz, eredendően összefügg a határozószókra jellemző térbeli-helyviszonyok kifejezésével. Ezért e viszonyok kifejezésekor gyorsabban válik határozószóvá, mint azok az esetek, amelyek eredendően nem kapcsolódnak a határozószókra jellemző jelentésekhez.

Az itt felsorolt, határozószóvá váló és már határozószóvá vált illatívuszok mellett — amint már láttuk — ugyanannak a szónak megfelelő inesszívuszi alakjai is használatosak; ezek viszonya a határozószókhoz csaknem ugyanolyan fokú, mint az illatívuszoké, például: priekyje, priešakyje, užpakalyje, akárcsak a priekin, priešakin, užpakalin, ám a határozószókhoz való közeledésük foka viszonylag csekély; lauke, orė, akárcsak a laukān, orān, csaknem teljesen határozószóvá váltak; aikštėj „látható helyen; nyilvánosan”, dešinėj, kairėj, draugėj, tiesėj „jobbra” Bien, žemėj(e) „a földön; azon a felületen, amelyen járunk”, akárcsak a aikštėn, dešinėn, kairėn, draugėn, tiesėn, žemėn, többnyire a főnevek és a határozószók közötti köztes állapotba kerültek, ezért a nyelvészek gyakran határozószónak tekintik őket. A šalyj „mellette” alak, akárcsak a šalin, teljesen határozószóvá vált. Végül a vidujė, viršujė (viduj, viršuj), akárcsak a vidun, viršun, mindenféle jelző nélkül használatosak a legáltalánosabb térbeli-helyviszonyok kifejezésére, és szintén határozószóvá váltak.

Külön említést érdemelnek az egyedi képzésű illatívuszi határozószók, amelyek teljesen elszakadtak a ragozható szófajoktól, például: linkān (posztpozícióként használatos) „felé” Rž, numien (numie+posztpozicionális n) „haza” Pgr, aplinkun „körbe” (Körbe-körbe bolyongani N.), atgaliona „vissza” (Gyertek vissza, testvérkéim KlvD 264.), atgalion „ugyanúgy” (Amint a raj kirajzott a kaptárból, már nem tér vissza Nč.)²¹, atsavōn „külön” (Ha elmégy árkot ásni, akkor a földsáncot külön Lš.), atvirsčiun „fordítva, visszájára, fejjel lefelé” a 16. századi írásokban, įredin „időben, helyén, megfelelően” J (Hát itt įredin (įredinai) beszélsz? Šts)²², paškūn (<pasku (pasaku) + posztpozicionális n) „később” Pgr.

Ezek közül az egyedi képzésű illatívuszi határozószók közül némelyek (például: linkān, aplinkun, atgaliona, atgalion, atsavōn) már annyira eltávolodtak a ragozható szavaktól, hogy néha nehéz megmondani, melyik ragozható szófajból származnak (főnévből, melléknévből vagy akár névmásból?).

²¹ Vö. itt még atgalionai „vissza” J.

²² įredin talán a jelentésében azonos, a žemaitai nyelvjárásban használatos -ai végű határozószóból, az įredinai alakból rövidülhetett le, vagy esetleg egy másik alakból.

30

Így látható, hogy a főnévi illatívusból eredő határozószók száma a mai litván nyelvben viszonylag csekély. Sem produktivitásukkal, sem alakgazdagságukkal, sem szélesebb körű elterjedtségükkel nem tűnnek ki. Ez a körülmény azt is mutatja, hogy teljesen helytelen volna az illatívuszt a litván irodalmi nyelvben és valamennyi nyelvjárásban – a keleti aukštaitiai nyelvjárásokat és közeli szomszédaikat kivéve – határozószói értékűvé vált esetnek tekinteni. Ha ez az eset itt határozószói értékűvé vált volna, számos illatívusi határozószónk lenne, hiszen – amint azt napjaink keleti aukštaitiai nyelvjárásainak tényei is megerősítik – minden ragozható szófajnak van illatívusza (a nyelvjárásokban potenciálisan minden ragozható szó illatívusi alakja lehetséges). Valójában azonban mind a keleti aukštaitiai nyelvjárásokban, mind azokban a nyelvjárásokban, amelyekben az illatívusz teljesen kikerült a ragozási rendszerből, végül pedig magában az irodalmi nyelvben is igen korlátozott számú illatívusi határozószó van, és ezek szerepét itt-ott többnyire ugyanazok az alakok töltik be. Tehát nem az illatívusz egész esetéről, hanem csak egyes alakjainak határozószói értékűvé válásáról beszélhetünk azokban a nyelvjárásokban, amelyekben az illatívusz kikerült a ragozási rendszerből, valamint az irodalmi nyelvben.²³

A konkrét nyelvi tények (például a főnevek illatívuszából eredő határozószók csekély száma) azt mutatják, hogy az illatívusz mint eset nem annyira határozószói értékűvé válik, mint inkább eltűnik, helyet adva az į elöljárószó és a tárgyeset szerkezetének. Számos nyelvjárásban, valamint az irodalmi nyelv bizonyos változataiban (a tudományos művek, a publicisztika, a hivatalos iratok stb. nyelvében) szinte teljesen eltűnt, csupán néhány megkövült alakot hagyva meg a határozószók kategóriájában.

A bőséges példák azonban azt mutatták, hogy a szépirodalmi művek nyelvében ez az eset még ma is él, különösen a főnevek és a melléknevek esetében. Sok szépirodalmi szerző az illatívuszt az į elöljárószó és a tárgyeset szerkezetét helyettesítő szinonimikus eszközként használja. Az illatívusz használatát a szépirodalmi művek nyelvében stilisztikai szempontok indokolják. Az illatívusz az említett szerkezet mellett bővíti a grammatikai szinonímia lehetőségeit a szépirodalmi művek nyelvében, gazdagítja a verses költői nyelv ritmikai-melodikai eszköztárát, és helyi színezetet is kölcsönöz a mű szereplői beszédének.

Konkrét példákkal is szemléltethető, hogy az illatívusz használata a szépirodalmi művek nyelvében, s ezzel együtt magában az irodalmi nyelvben is stilisztikailag indokolt.

Az illatívuszi szerkezeteket bizonyos szintaktikai szinonimákként (az irodalmi nyelvben az illatívuszok mellett szélesebb körben használt elöljárós szerkezetekre gondolva) költőink különösen mesterien alkalmazzák, például: Jau priešas pasmerktas mirtin — Veltui dar spirtis bando. O mūsų pergalė artyn Sparnais galingais skrenda SNėrP II 262. Baltą žąsį kelia Aukso vežiman: Vežkitės martele, Dukružėle man! SNėrP. I 260. Ašarėlės šūrios krito vandenin — Jos mane užbūrė Kerinčia ugnim ib 267. Sotiems gamta svajones tvėria, Skaidrion vilioja ateitin, O jis... ant

²³ Természetesen azokban a nyelvjárásokban is vannak határozószói értékűvé vált, egyedi illatívuszi alakok, amelyekben ez az eset megőrződött a ragozási rendszerben.

31

haklo virve neria, Nes batas štumia jį mirtin JJ anR 61. Įsako pulti kartot neteko: Šokom kaip vienas, puolėm atakon LGR 116.

Hogy az itt idézett példákban az illatívuszok használata stilisztikailag és ritmikai-melodikailag mennyire indokolt, már abból is látható, ha megpróbáljuk az illatívuszokat elöljárós szerkezetekkel helyettesíteni. Ha ezek az itt közölt rövid szövegrészletek – az egyes mondatok – mutatják is az illatívuszok stilisztikai és ritmikai-melodikailag indokolt használatát, az összefüggő szövegkörnyezet (amelyet itt helytakarékossági okokból nem idézünk) ezt még világosabban szemléltetné. Természetesen az írói tehetség az elöljárós szerkezeteket is legalább olyan élettelivé, szemléletessé és zengővé teheti, mint az illatívuszi szerkezeteket. Az előbbiek azonban nem minden esetben helyettesíthetik egymást.

Az illatívuszokat a határozószókkal fennálló viszonylag szoros szemantikai kapcsolatuk miatt gyakran – amikor a nyelvi szövegkörnyezet ezt kívánja – általánosabb, elvontabb és árnyaltabb helyviszonyok kifejezésére használják, mint az elöljárós szerkezeteket, például: Tokios kalbos Tarutį dar labiau liūdesin ginė CvR VIII 132. Dangiškai žydros jo akys... žiūri prieš save, įsimerkusios tolybėn ŽR 155. Ir vėl dainų šalis gyvybėn kelias LGR 142. Sykiu su jos (Monikos) dejavimo žodžiais pradėjo kirsti stiklan ledai. Keli gabalėliai nupuolė aslon CvR VIII 107. (Monikos) akys dar giliau įdubo veidan ib 100. Juras pasakodavo visų patyrimų iš astronomijos, kraudamas berniuko galvon tas negausias mokslo tiesas, įgytas jo atsitiktinai, iš laikraščio ib 140. Berniukas, sukisęs burnon kumštelę, žiūrėjo čia į karvę, čia į tėvą ib 230. Visi trys išsitempė, traukdami užpakalin savo pagalius BlnR 184. Plg. čia taip pat liaudies šnekamosios kalbos pasakymą Pilvą taip sopa, kad net gabanon riečia Vs.

Az elöljárós szerkezetek ezekben a megnyilatkozásokban szükségtelenül sajátos módon bonyolítanák a kifejezett helyviszonyokat, és kevésbé általánossá, kevésbé árnyalttá tennék őket, mint amilyennek az illatívuszokkal kifejezve mutatkoznak.

Más esetekben az illatívuszokat a szépirodalmi művek nyelvében azért használják, hogy elkerüljék az elöljárós szerkezetek torlódását, illetve a nyelv hangzását rontó egyéb jelenségeket (alliterációt, disszonanciát stb.), például: „Ji (Monika) matė vyresniojo vaiko, Kaziuko, šviesią galvą, pasinėrusią pievoje, ir galvojo, kad laikas būtų įstatyti jį mokslan CvR VIII 137. ji buvo pasukusi į kalnan vedantį vieškelį ib II 108. laukia tik progos ilisti gimnazijon į jo vietą ib 134. Mačiusiųjų paskalų, dūmas įsigavo vidury didžiosios salės, iš laužan suverstų popierių ir knygų ib 153. Vienas pats tėvas pernešė negyvą sūnų užkrosnin, į atitrauktą lovą ib VIII 179. Ant kelių, vieškelių išstatė jie sargybas, užėmė valsčių būstines ir telkiasi į pulkus eiti Kaunan ib 236. Anksti rytę Darulis atsikėlęs suvalgydavo pusryčius prastus ir, pasikinkęs palvį vežimėlin, į darbą išvažiuodavo niaurus MntvR 187—188. į... seminariją Kaunan nuvešime VnlP 31.

Néha a megkövült, de egyáltalán nem határozószói értékűvé vált illatívusz bizonyos igékkel frazeológiai kapcsolatokat alkot, amelyeket mind a beszélt, mind az írott nyelvben használnak. Az ilyen kapcsolatokban a megkövült illatívuszt rendszerint nem szokás, vagy éppen nem is lehet elöljárós szerkezetekkel helyettesíteni. Vö. a következő kifejezéseket: traukti tieson, patraukti tieson,

32

felelősségre vonni, felelősségre vonni, tulajdonba kerülni stb.

Mindez kellő világossággal mutatja, hogy az illatívusz használata a mai nyelvben, különösen a szépirodalmi művek nyelvében nemcsak stilisztikailag és ritmikai-melodikai szempontból indokolt, hanem olykor az illatívusz még az „-ba/-be” elöljárószós és tárgyesetű szerkezettel sem helyettesíthető.

Éppen ezekből a megfontolásokból nem mond le sok szépirodalmi alkotó az illatívuszi alakról. Az illatívusz különösen gyakran fordul elő Petras Cvirka írásainak nyelvében, noha az író anyanyelvjárásában ez az eset nem él.

Az illatívusz viszonylag intenzív használatának példája Petras Cvirka írásainak nyelvében világosan mutatja, hogy a nyelvjárások nagy területén és részben az írott nyelvben eltűnőben lévő vagy már teljesen eltűnt nyelvtani jelenség (az illatívuszra gondolunk), ha egy szépirodalmi alkotó stilisztikai megfontolásokból használja, újraéled, és új színekben ragyog. Ezért a szépirodalmi művek nyelvében élő illatívuszhasználatra semmiképpen sem szabad úgy tekinteni, mint egy eltűnő forma mesterséges felélesztésére, hiszen ezt az esetet mesterien alkalmazva gazdagítja a szépirodalmi művek szintaxisát, és bizonyos esetekben (ahol szükséges) általánosabban, kifejezőbben és finomabban jelöli a mondatban a helyviszonyokat.

Az illatívuszt bőségesen használó írók műveinek nyelvében azonban sokkal gyakoribb az „-ba/-be” elöljárószós és tárgyesetű szerkezet. Ez a szerkezet rendkívül életképesnek bizonyult a mai litván nyelvben, fokozatosan új jelentésekkel gazdagodott, és újabb funkciókat is nyert; sok nyelvjárásban és az írott nyelvben már felváltotta, illetve kiszorította a régi illatívuszt. E szerkezet és az illatívusz versengése napjainkban is tart, többnyire az előbbi javára. Ha az elöljárószós szerkezet a szépirodalmi művek nyelvében is fölénybe kerül, kétségtelen, hogy idővel az illatívusz is eltűnik belőle mint élő eset: ritkább esetekben határozószókká alakul, többnyire pedig átadja helyét az „-ba/-be” elöljárószós és tárgyesetű szerkezetnek.

Mindkét tendencia (az illatívuszok határozószóvá válása és eltűnése) kellően világosan megmutatkozik a mai litván nyelvben. Az illatívusz fejlődéséről szólva a két tendenciát semmiképpen sem szabad összemosni. Az illatívusz sorsa a litván nyelvben nem magyarázható pusztán határozószóvá válásával, mivel maga ez a folyamat nem intenzív, és – amint már említettük – a teljesen határozószóvá vált illatívuszi alakok száma nem túl nagy.

3. A jelen idejű külső helyhatározói eset (adesszívusz)

Mint minden helyhatározói eset, az adesszívusz is helyviszonyokat fejez ki, és a mondatban többnyire helyhatározóként szerepel; szemantikailag és szintaktikailag ezért szintén igen közel áll a határozószókhoz. A következő kérdésekre válaszol: kinél, minél van, tevékenykedik, történik valami...? Ez az eset tehát olyan helyviszonyokat is jelöl, amelyek kiemelik az általa kifejezett (nyelvtanilag értelmezett) dolog külső oldalát, nem pedig a belsejét.

3. Lietuvių kalbos gramatinė sandara

33

Feltételezhető, hogy a főnevek egyes számú adesszívusza a régi, posztpozíció nélküli inesszívuszból (amelynek a-tövű példái lehetnek a határozószóvá vált artiė, toliė, namiė alakok) és a -pi (: piė „mellett” Grv, valamint a lett pie „mellett” és pie-) < ide. *pei²⁴ posztpozícióból alakult.

Ez a képzés jól felismerhető az (i)a tövű gaidiep, grabiep, miškiep, tėviep alakokban, amelyek a régi posztpozíció nélküli inesszívuszokból *gaidie, *grabie, *miškie, *tėvie és a -p(i). posztpozícióból származnak.

Az adesszívuszt megőrző nyelvjárásokban azonban az (i)a tövű alakokban sem mindig áll -p előtt az ie kettőshangzó: Lazūnaiban és Zietelában az -iep mellett az -ip is előfordul. Az első szóvégi alakot (-iep) ezekben a nyelvjárásokban rendszerint a végződésükön hangsúlyos adesszívuszi alakok mutatják (arkliep, vaikiep, veršiep), a második alakot (-ip) pedig azok, amelyekben nem a végződés hangsúlyos (brolip, senip, vyrip, bočiulip).

Az (i)a tövű egyes számú adesszívuszok szóvége jelentősen eltér az (i)o tövű adesszívuszokétól, mivel e tövek főneveinek posztpozíció nélküli inesszívuszi alakjai maguk is különböztek egymástól. A régi litván nyelv o tövű főneveinek posztpozíció nélküli inesszívuszi végződését megőrizték az adesszívuszi alakok a -p(i) posztpozíció előtt: bobai-p, mergai-p, momai-p. Ezt más indoeurópai nyelvek inesszívuszai is igazolják: latin Romai, Romae „Rómában”, görög nyelvjárási ’Ολυμπίαι „Olümpiában”, óegyházi szláv rybĕ, rǫcĕ, nǫdzĕ, mušĕ alakok; ezek együttesen azt is mutatják, hogy a litván nyelv o tövű főneveinek inesszívuszi -ai végződése igen távoli korok öröksége, hiszen más indoeurópai nyelvekben a kettőshangzó évezredekkel ezelőtt még teljes egészében megvolt (latin, görög), vagy már megváltozott (óegyházi szláv).

Összességében itt hangsúlyozni kell az adesszívuszok és a litván nyelv más posztpozíciós eseteinek nagyfokú régiségét. Ezt szemléletesen mutatja a hangsúlyozás. A rañkai-p(i) alak mellett ott van a mergái-p(i) alak is. Ebből következik, hogy maga a posztpozíció még akkor kapcsolódott a régi inesszívuszhoz, amikor az megőrizte az ősi indoeurópai hangsúlyozást²⁵.

Ebből tehát az látható, hogy a litván nyelv o tövű főneveinek adesszívusza azokban a nyelvjárásokban, ahol mindmáig esetként maradt fenn, -aip végződésű. Ugyanez a szóvég jellemzi itt az io tövű főneveket is, vö. žmėjap (egyes számú alanyesetben žmėja, a fehérorosz зьмеи nyelvből, Aru 33). A lazūnai nyelvjárásban, ahonnan ez a példa származik, az adesszívuszi -ap a -aip rövidülése. Az ė tövű főnevek adesszívusza -eip végű; az -ei a -p(i) posztpozíció előtt nem más, mint a régi, posztpozíció nélküli inesszívusz végződése, vö. dešinei-pi²⁶. Lazūnaiban -eip < -ep.

A többi tövű főnév adesszívuszának képzését jelentősen befolyásolta az analógia. Az i-tövű és a mássalhangzó-tövű főnevek adesszívusza rendszerint -ip végű, az u tövűeké pedig -up: ugnip, širdip, akmenip, sūnup. Az iu tövű főnevek adesszívusza helyenként az ia tövűek mintájára alakul, és szóvégük -ip a szokásos -up mellett (lágy mássalhangzó után).

Különösen érdekes, hogy például a Gervėčiai nyelvjárásban az adesszívuszt (és az allativuszt is) nem a -p(i) posztpozícióval képzik, mint a lazūnai nyelvjárásban

²⁴ J. Endzelīns, Baltu valodu skaņas un formas, p. 143—144 és K. Būga, Kalba ir senovė, I d., Kaunas, 1922, p. 275.

²⁵ Lásd „Iš K. Būgos palikimo“, „Archivum Philologicum“, t. 1, Kaunas, 1930, p. 66—67.

²⁶ J. Endzelīns, A balti nyelvek hangjai és alakjai, p. 128.

34

és a Zietelėi nyelvjárásban, míg a -k képzővel, például: a-tövűek: žū́riek, paš̌iek, berniek; io-tövűek: žvirblik, kiškik, arklik; o- és ē-tövűek: vārnak (< vārnaik), vištak, žmonāk (< žmonāik), mergāk, gērvek (< gērveik), katēk (< katēik); a-tövűek: usnik, ānglik, širdik, žąsik; (i)u-tövűek: karālik, sūnūk || sūniek; mássalhangzó-tövűek: šunik²⁷. Ez a posztpozíció sem a régi írásos emlékekben, sem más nyelvjárásokban nem fordul elő. Eredetének tisztázásához egyelőre egyik balti nyelvből sincs adat. Pusztán feltételezésként kapcsolatba lehetne hozni az ószláv kъ, orosz к elöljárószóval. E posztpozíció eredete azért is homályos, mert abban a nyelvjárásban, ahol előfordul, a piè elöljárószó továbbra is széles körben használatos, és valószínűleg ez adta a -p(i) posztpozíciót.

Az adessivus jelentésére, eredetére és képzésére vonatkozó rövid megjegyzések után most azok a kérdések merülnek fel, amelyek itt a leginkább foglalkoztatnak bennünket: milyen viszonyban áll ez az eset a határozószókkal, és milyen mértékben vált határozószóvá az adessivus a mai litván nyelvben?

E kérdésekre az adesivus használatában kell keresni a választ. Mindenekelőtt meg kell jegyezni, hogy a Gervėčiai, Lazūnai és Zietela nyelvjárásokban az adesivus még fennmaradt az egyes számú ragozási rendszerben, a névmások pedig többes számú adesivusformákat is használnak. Ezért e rag esetében a formákat semmiképpen sem lehet határozószóknak tekinteni, különösen azért, mert széles körben használatosak egyeztetett jelzőkkel is, amelyek még inkább kiemelik az adesivus mint eset jelentését, például: savām rōdnam̄ bočiulip Zt, taip mergāip ib, svetimāip momāip ib. Zietelában azonban, ahol az egyes számú adesivus alakjai fonetikailag a legjobban fennmaradtak, többes számú alakjai – a névmási alakok kivételével – már nem léteznek. A többes számú adesivus funkcióit itt, akárcsak más nyelvjárásokban, az inessivus vette át.

Mindez világosan mutatja, hogy az adessivus az említett nyelvjárásokban kihalóban lévő eset, ahogyan a XVI. századi írásos emlékekben is az volt. Az adessivusi alakok eltűnése nem ugyanaz, mint határozószóvá válásuk. Ha ezek azonos jelenségek lennének, akkor azokban a nyelvjárásokban, amelyekből az adessivus eltűnt, számos adessivusi határozószót kellene találnunk. Valójában azonban ez nincs így. Még a keleti dzsuk nyelvjárásokban is (például Dieveniškėsnél), ahol az adessivus valószínűleg később tűnt el, mint máshol, rendkívül kevés az adessivusi határozószó – alig egy-kettő.

Vagyis az adessivus inkább a teljes eltűnés, mint a határozószóvá válás felé hajlik. Az adessivus (és más posztpozíciós esetek, az illativus és az allativus) eltűnésének fő oka a következő volt és ma is ez: az elöljárószók jelentésének és funkcióinak bővülése, valamint az elöljárós szerkezetek egyre szélesebb körű elterjedése.

Így látható, hogy az adessivus, amely egy olyan utópozíciós szerkezetből ered, amely a litván nyelvtörténet írásbeliséget megelőző korszakára lehetett jellemző, az elöljárós szerkezetekkel szemben nem tudta megőrizni magát, és fokozatosan esetként eltűnt. Funkcióit az elöljárós szerkezetek vették át.

Ma az adessivus eltűnése olyannyira előrehaladt, hogy egyes nyelvjárásokban ebből az esetből már semmi sem maradt (legalábbis a -p(i) posztpozícióval egyetlen nyom sem, még

P. Arumaa, Litauische mundartliche Texte aus der Wilnaer Gegend mit grammatischen Anmerkungen, Dorpat, 1930, p. 57.²⁷

3*

35

egyetlen adverbializálódott alakja sincs. Hasonló, mondhatni, az adessivus sorsa az irodalmi nyelvben is. Már ez önmagában világosan mutatja, hogy az adessivus fejlődésére nem annyira az adverbializálódás, mint inkább az eltűnés jellemző.

Csak rendkívül ritka esetekben lehet egy-egy főnévi eredetű adessivusi határozószót találni mind azokban a nyelvjárásokban, ahol ez az eset már régen kihalt, mind az irodalmi nyelvben, például: galiep „végül” (Ant galiep galo atėjo Užv.), galyp „uo.” LKŽ „G”, nakťiep (Dieną dienop nuo griautuvų virsta mūrai ir bokštai, Naktį naktiep rausia žemę griaunančios minos, kaip kurmiai AMickKonnr (MPut) 50.), namiep(i) RŽ, šaliep JbL 102, šalip ib, LKŽ „G“, TŽ V 130, Llkž, RŽ, TPrg, LzPR.

E kevés adessivusi határozószó a használatban gyakrabban az allativusi határozószók funkcióját tölti be (galiep, galyp — galóp helyett; vö. még: nãkti naktiep a dieną dienóp mellett). A funkció ilyen megváltozása éppen azt az adessivusi fejlődési szakaszt tanúsítja, amikor a beszélő tudatában teljesen elhalványult az esetjelentése. Csakis az adessivusi és allativusi jelentés teljes elhomályosulásával magyarázható az olyan szokatlan, mesterséges szókapcsolatok használata, mint a dieną dienóp, nãkti naktiep, amelyekkel a „Konrad Wallenrod” fordítója archaikus színezetet kíván adni a célnyelvnek.

4. Az irányt jelölő külső helyhatározó (allativus)

Ez az eset (a főneveket tekintve) olyan személyt vagy dolgot jelöl, amely felé közelednek, mennek, haladnak, mozognak, irányulnak. A régi írásos emlékekben az allativusnak olyan alakjai fordulnak elő, mint tėvop, motinosp, žemiesp, sūnausp, seseresp stb. Az allativus tehát az adessivushoz hasonlóan a -p (< -pi < -pie)²⁸ posztpozícióval jött létre, ám itt egy másik esethez, nevezetesen a genitivus (egyes és többes számú) alakjaihoz kapcsolódott.

Az allativus többes számú alakjai a -p(i) posztpozíció előtt megőrizték a nazális mássalhangzót (m). Ebből látható, hogy ez az eset akkor alakult ki, amikor a többes számú genitivus végződésében még -n állt. Ez azonban önmagában nem bizonyítja az allativusok különösen nagy régiségét, mert a többes számú genitivus végződésében a nazális -n valójában viszonylag nem is olyan régen még megvolt. Az allativus valóban nagy régiségét az olyan egyes számú alakok hangsúlyozása mutatja, mint a miškóp, namóp, stalóp, amelyekben a hangsúly a végződésen maradt. Az olyan főnevek genitivusa, mint a miškas, nāmas, stālas (régi végződésre eső hangsúllyal), ma a tőn hangsúlyos (miško, nāmo, stālo). Következésképpen a miškóp, namóp, stalóp allativusok az egyes számú genitivusokból még azelőtt keletkeztek, hogy ezekben az alakokban a hangsúly a végződésről a tőre húzódott volna, vagyis már az őstörténeti korban, korábban, mint ahogy a hangsúly a tőből a végződésre vándorolt volna az ismert Saussure–Fortunatov-törvény szerint.

Mind a XVI—XVII. századi írásos emlékekben, mind azokban a mai nyelvjárásokban, amelyekben az adessivus még megvan, a főnevek allativusa maradt fenn a legkevésbé az összes helyhatározói eset közül.

²⁸. A Gervėčiai nyelvjárásban, mint már említettük, az allativus a genitivusból és a -k posztpozícióból alakult, például: Aš žadu nueiti Sturliók, Galiniók, Misiuliók (Šturlihoz, Galinihoz, Misiulihoz).

36

Az említett elöljárószós szerkezetek versengése mellett ki kell emelni azokat a fonetikai tényezőket is, amelyek felgyorsíthatták a -pi végű esetek (az allativus és az adessivus) eltűnését. Az olyan, fonetikailag az irodalmi nyelvre „lefordított” lazūnai nyelvjárási mondatok, mint aš atvedžiau tavęs veršį, pridėjau ausį žolės, lokys dabėgo upės, viena merga utarija kitós, grįžti savóp sūnaus, azt mutatják, hogy a tavęs, žolės, upės, kitós, sūnaus alakokból az -s hang után kiesett a -p(i) posztpozíció. Vagyis itt lényegében csak az allativus első tagjai, a birtokos esetű alakok maradtak meg. A lazūnai nyelvjárásban a -p posztpozíciót rendszerint azok az allativusi alakok őrzik meg, amelyek első tagjának (birtokos esetben kifejezett) végén nincs -s hang. Így magában a lazūnai nyelvjárásban egy rendkívül fontos fonetikai tényező tárul fel, amely megmutatja, miért tűnhetett el már viszonylag régen sok más nyelvjárásban az allativus (valamint a -p(i) posztpozícióval képzett másik eset, az adessivus is), noha a XVI—XVII. századi írásos emlékekben ezek az esetek még meglehetősen gyakoriak voltak. Fonetikai okokból (valószínűleg a könnyebb kiejtés érdekében) az -s hang után kiesik az -p (< -pi < -pie) az allativusban, később pedig az -m hang után is (vaikump, manimp, didžiamp) az allativusban és az adessivusban. A -p posztpozíció kiesése után ezek az esetek szintaktikailag kétértelművé, többértelművé vagy akár teljesen érthetetlenné válnak. A nyelvben pedig ez nem fordulhat elő: nem maradhatnak fenn olyan alakok, amelyek elhomályosítják a gondolatot vagy érthetetlenek. Így a fonetikai tényezők miatt megrövidült, s ezáltal szintaktikai egyértelműségüket elveszített allativusi és adessivusi alakok kikerülhettek a nyelvből, és kifejezőbb alakoknak, szerkezeteknek adhatták át a helyüket. Magától értetődik, hogy ezek az alakok nem is válhattak határozószóvá.

Ezért nem véletlen, hogy az írott nyelvben és azokban a nyelvjárásokban, ahol a -p(i) végű esetek már régen kihaltak, az előforduló határozósult allativusi alakokban a -p posztpozíció előtt többnyire magánhangzó áll: amžinóp, atgalióp, atpakalióp, geróp, namóp, vakaróp stb. Érdekes, hogy az allativusi (a valami mellé irányuló mozgást kifejező) határozók jelentése a mai nyelvben elevenebb az adessivusi (a valami mellett való tartózkodást kifejező) jelentésnél, ezért még olyan, adessivusi eredetű határozók is, mint galiep, galyp, naktięp, namiep(i), šaliep, šalip, gyakrabban töltenek be allativusi határozói funkciót. Vagyis a határozósult adessivus amúgy is ritka maradványai funkcionálisan nem különülnek el az allativusi határozóktól, ezért napjaink írott nyelvében és nyelvjárásaiban (a legkeletibb dzūk nyelvjárások és a zietelai sziget kivételével) még az adessivusi határozók is kihalóban vannak, nem is szólva magáról az adessivusról mint esetről, amely már régen kihalt.

Ezzel szemben az allativusi határozók (bár maga az allativus mint eset a legkevésbé maradt fenn még az említett, litvánul beszélő nyelvi szigeteken is) valamivel életképesebbnek bizonyulnak, és kissé szélesebb körben, gyakrabban használatosak mind az írott nyelvben, mind azokban a nyelvjárásokban, ahol a -p(i) végű esetek már kihaltak, például: dangospį „az égbe, danguspi” (Ir lietuvis nešaukias dangospi... LGR 270.), dienóp „nappalra” (Dieną dienop nuo griautuvų virsta mūrai ir bokštai... AMickKonr (MPut) 50.), dievóp (Kitur per kaimus perėjo, šaukdamas dievop geros valios katalikus, pusiau kunigiškai apsirengęs vyras, renkās aukas katedros varpams įtaisytį CvR VIII 191.), galópi „a végére, a befejezéshez, végül” (iš pradžių balsas eina iš reto, paskui greityn ir galopi be galo greitai Blv. Tartumbei tyr(u)ose vėjas, [Valteris] turi bastytis pa-

37

sauly, Smurtaut, žudyt ir galopi žūti mirtim išdaviko AMickKonr (MPut) 55.), galóp „ugyanaz” (Jau viskas eina galop Jb. Jijė, gaspadinė, galop varo mane, t. y. stramužija, muštruoja J. Karas kaip karas, o maras, kaip nori taip suk — baisiaи kaip karas, — galop ištarė seniausiasis žmago-ras Gud-GuzB I 19. Galop, jei visi augalai būtų lygūs, tai kas gi juos apgintų nuo kaitros, nuo audros, nuo šiaurės vėjo?.. VnlU 90.), mirióp „halálosan” Llkž, mirióp „ugyanaz” (O kas jau pradeda girtuokliauti, tasai daugiausia ir miriop nusigeria SimnA 146.), myrióp (megfagyni, halálra ítélni) Llkž, namópi „haza” (Grįžk namopi sutemoj LGR 168. Grįžk, medžiokli, namopi... AMickKonr (MPut) 47.), namóp „azaz” Llkž, pavakarióp „este felé” Llkž (Pavakariop koridoriuje triukšmas truputį nuščiuvo, vien tik prižiūrėtojos laksto, juokiasi, raktais žvangina ŽR III 307.), pavakaróp „ugyanaz” ŽR I 117, pavasarióp „tavasz felé” Rž, Llkž, ŽR IV 48, MontyR 13, CvR VII 34 (Sargaliojusi žiemą Monika pavasariop su- gijo, bet po naujo, ketvirto iš eilės, alpulio ji atkrito ir daugiau nebeper- žengė namų slenksčio CvR VIII 234.), rytóp „reggel felé” Rž, rudenióp „ősz felé” ib, Llkž, ŽR II 251, IV 74, CvR VII 38, VIII 56, 138, 201, IX 154, BlnR 42, MPutA II 15, VnlU 164 (Rudeniop, prasidėjus gruodams, į virtuvę susigrūdo daiktai ir žmonės, šaltesnėmis dienomis kovodami dėl pirmos vietos prie ugnelės CvR II 113), rudenóp „ugyanaz” Llkž, ŽR I 262, III 247, IV 375, 410 (Vasara buvo karšta ir sausa; bet rudenop linkui, kaip dienelė per šmotą jau patrumpėjo, tuomet ir lytus tankiau lankytis pradėjo ŽR II 228.), vakaróp „este felé” Llkž, Rž, ŽR I 239, II 480, CvR III 125, VI 272, IX 73, VnlU 17, 121, MPutA III 35, Gud-GuzB II 162, Kpn (Tlpr 99) (Dabar vakarop manęs telauk... parvešiu ką norint nuo matušės ŽR I 226.), vasaróp „inkább a nyár felé” (Vis jau vasarop, vis jau nebe taip šalta, kaip žiemą Llkž. jau... didžiau vasarop linkuo, vienok pavaka- rėlis toks pat gražus ir tyrkus ŽR I 194.), velnióp „a pokolba” Llkž, TDDėdes 84, ŽR I 249, Gud-GuzB I 120 (O dabar, ponas, — keliaukite! Traukitės velniop! Girdite?! CvR VIII 191.), žiemóp „tél felé” Llkž.

Amint a példák mutatják, az allativusi határozók gyakrabban fordulnak elő a szépirodalmi művek nyelvében. Használatukat itt többnyire stilisztikai vagy ritmikai-dallami szempontok indokolják. A szépirodalmi alkotó olykor, amikor archaikus árnyalatot kíván adni nyelvének, nem elégszik meg a saját korának irodalmi nyelvében meglévő allativusi határozókkal, hanem egy-egy allativusi esetalakot is használ. Például V. Mykolaitis-Putinas, amikor A. Mickevičius „Konrad Wallenrodját” fordítja, a regős elbeszélésének nyelvét a galopi, namopi²⁹ allativusi határozók mellett olyan archaizmusokkal is színesíti, mint a kalnоп „a hegyre” (Vos tik saulė tekėjo, aði pagrunda ka- nопos, Ryto migloje dvieje skuba kalnop raitininku AMickKonr (MPut) 54.), kiemopi „az udvarra” (Dūmai trenkė į rūmą, mes išbėgom kiemopi ib 45.) stb.

Az ilyen, a szövegkörnyezet megfelelő pontján, az alkotó különleges szándékából kreatívan felélesztett kihalt alakok természetesen nem válnak határozószóvá. Ezek

²⁹ A fordító ezeket a határozókat is mintha még archaikusabb színezetűvé akarná tenni azzal, hogy a végükön meghagyja az -i-t.

38

az ilyen, a XVI–XVII. századi írott nyelvből származó aliatívuszokkal, mint galybėsp, intai- symop, išganymop, keliop, prisakymopi, pulkop, skaitytojop, stalop, sūnauspi, tėvapi (=tėvopi), žodžiop stb., nem mások, mint főnevek. Vagyis az aliatívuszoknak is csak viszonylag kis része alakult határozószóvá.

Bár az aliatívuszi határozószók valamivel nagyobb számban fordulnak elő az adesszívusziaknál, mégsem alkotnak olyan tartósabb és produktívabb típust, amely alapján új szavakat lehetne képezni. Már a példák is megmutatták, hogy szinte minden aliatívuszi határozószó könnyen helyettesíthető más nyelvi eszközökkel, különösen az į névutóval és a tárgyesettel alkotott szerkezettel. Ezzel magyarázható csekély elterjedtségük a mai nyelvben.

A főnévi eredetű, egyes számú aliatívuszi határozószókhoz képzésüket és jelentésüket tekintve nagyon közel állnak a melléknévi alakulatok, ezért itt az előbbiek mellett ezekről is szólni kell. Az ilyen típusú, melléknévi eredetű alakulatok a mai nyelvben még ritkábban fordulnak elő, mint a főnéviek, és ezek is többnyire kiszorulnak az aktív szókincsből, átadva helyüket a szélesebb körben használt határozószóknak. Már maguk a példák: amžinóp „örökké” (Tas žmogus... atsigulęs ir užmigęs a m ž i n o p LC 1884, 1.), atgalióp „vissza” (Atgrįžti veidą a t g a l i o p rš., a t g a l i o p pašlijo AMickKonnr (MPut) 39.), atpakalióp „ugyanúgy” (Eik a t p a k a l i ó p į namus Skdv.), geróp „jó irányba, jobbra” Dv, ilgainop „hosszú távon” srš, azt mutatják, hogy ezek is csupán a korábbi korszakok maradványai. Melléknévi (esetleg főnevesült) birtokos esetű alakból és a posztpozíciós -p elemből jöttek létre: amžinóp (: ámžinas, -à), atgalióp (: ãtgalias, -ià), atpakalióp (: ãtpakalias, -ià), geróp (: gẽras, -à).

Ezek közül valamelyest csak az ilgainop különbözik. A mai nyelvben nincs mellette megfelelő *ilg ainas, -a melléknév, és csak feltételezhető, hogy ilyen melléknév valamikor létezett a nyelvben.

Az egyes számú helyhatározói esetek határozószói jellegűvé válásának elemzését, amely érintette jelentésüket, képzésüket, használatukat, a határozószókhoz való viszonyukat és a határozószói átalakulás folyamatát, valamint az átalakulás eredményeinek — maguknak a helyhatározói határozószóknak — jelentését, képzését és használatát, az alábbi következtetések segítenek összefoglalni.

1. Bár egyes szófajok (például a főnevek) helyhatározói esetei jelentésük és szintaktikai funkciójuk tekintetében nagyon közel kerülnek a határozószókhoz, magának a helyhatározói esetek határozószóvá válásának folyamata a mai litván nyelvben nem aktív. Ennek megfelelően a ma előforduló helyhatározói (különösen adesszívuszi, aliatívuszi és illatívuszi) határozószók többnyire a korábbi korszakok nyelvi fejlődésének termékei.

2. A mai litván nyelvben kétféle eredetű és morfológiai felépítésű inesszívusz van: posztpozíciós és nem posztpozíciós. A posztpozíciós inesszívuszok kialakulásának kezdetén az *en töltötte be a posztpozíció szerepét. Ez a posztpozíció idővel teljesen összeolvadt magával az esettel, majd lekopott vagy eltűnt. A két inesszívusztípus közül a mai nyelv ragozási rendszerében csak a posztpozíciós inesszívusz honosodott meg. Könnyebben és gyorsabban válnak határozószóvá azok a posztpozíciós inesszívuszok, amelyek olyan főnevekhez tartoznak, amelyekkel általánosabb, elvontabb hely- és térfogalmakat vagy időfogalmakat fejeznek ki,

39

illetve időfogalmakat; vö. a következő határozószókkal: vakarė, laukė, orė, rytój (< rytóje), aplinkój „körül”, apčiūpoj „sötétben, tapogatózva”, (intimój) (įtimpoj) „szüntelenül”, apačioj, palaidžioj „szabadon”, pradžioj, dešinėj, draugėj, kairėj, savėj „a sajátjai, a közeli hozzátartozók körében”, bąsčiautei, vienõmarškinei, vienõplaukei, šalyjė „mellette”, vidujė, viršujė. Egyébként a posztpozíciós inesszívusz végződései nem hajlamosak határozószóképző formánssá válni.

3. A már az ősidőkben a ragozási rendszerből kihullott nem posztpozíciós inesszívusz -ie végződése a žemaitiai nyelvjárásban bizonyos tendenciát mutat arra, hogy határozószóképző formánssá váljon, amely nemcsak főnévi, hanem melléknévi, névmási és igenévi származékokat is magában foglal (ankstie, artie, namie, tolie, šaltie, šiokie, dūlkantie...). Az -ie formáns mellett meg kell említeni egy másik, a nem posztpozíciós inesszívusz végződéséből eredő formánst is: az -i-t (vö.: anksti, arti, toli), amely teljesen életképtelen és improduktív, csupán néhány, ám rendkívül széles körben és intenzíven használt alakban maradt fenn.

4. A XVI–XVII. századi írott nyelvben, valamint napjaink keleti aukštaitiai nyelvjárásaiban a ragozási rendszerben szilárdan fennmarad az egyes számú illatívusz, amely az egyes számú tárgyesetből és egy posztpozícióból alakult ki. Az illatívusz számos alakját használják a mai irodalmi litván nyelvben is. Semmi alap sincs arra, hogy mindezeket határozószóvá alakult formának tekintsük. A litván nyelv valamennyi nyelvjárásában és az irodalmi nyelvben is csak kevés illatívuszi forma vált határozószóvá; ezek rendszerint a legáltalánosabb és legelvontabb hely- és térbeli viszonyokat vagy a cselekvés állapotának módját fejezik ki, vö.: laukan, oran, dešinėn, kairėn, draugėn, tiesėn „jobbra”, žemėn „lefelé, a földre”, šalin, vidun, viršun, linkan, aplinkun, atgalion, atsavõn „külön”, įredin „időben, helyben, megfelelően”, pāskūn.

5. A litván nyelv történetében az illatívusz nem annyira határozószóvá alakul, mint inkább eltűnik. Mindkét tendencia — az illatívuszok határozószóvá alakulása és eltűnése — világosan megfigyelhető a mai nyelvben is. Az illatívuszok fejlődését vizsgálva semmiképpen sem szabad e tendenciákat összemosni.

6. Az illatívuszok használatát a szépirodalmi művek nyelvében stilisztikai szempontok indokolják: az illatívuszok (az į névutóval és a tárgyesettel alkotott szerkezetek mellett) bővítik a nyelvtani szinonímia lehetőségeit a szépirodalmi művek nyelvében, gazdagítják a ritmikai és dallami eszközöket a verses költészet nyelvében, továbbá helyi koloritot kölcsönöznek a mű szereplői beszédének.

7. A keleti dzsük és a Zietelas litvánul beszélő szigetein a ragozási rendszerben kisebb-nagyobb mértékben még fennmaradt a -p(i) posztpozícióval képzett két eset: az adesszívusz és az aliatívusz. Esetek fejlődésére is inkább a teljes eltűnés, semmint a határozószóvá alakulás jellemző. Eltűnésük a névutós szerkezetek térhódításával magyarázható.

8. Egyes nyelvjárásokban (és ezzel együtt az irodalmi nyelvben is) az adesszívusz eltűnése olyan előrehaladott, hogy ennek az esetnek (legalábbis -p(i) posztpozícióval) nyoma sem maradt. Ha az adesszívuszt nem ismerő nyelvjárásokban és a kortárs szépirodalmi művek nyelvében olykor használatos is egy-egy adesszívuszi határozószó (naktìep, šalìep, šalìp, galìep), funkciójuk rendszerint összemosódik az aliatívuszi határozószók funkciójával.

40

9. Az összes helyhatározói eset közül az allativus maradt fenn a legkevésbé. Az allativusi határozószók azonban nagyobb életképességről tanúskodnak, és szélesebb körben, gyakrabban használatosak mind az írott nyelvben, mind a nyelvjárásokban. Vannak főnévi eredetűek (galóp, mirióp, namóp, pavasarióp, vakaróp...) és melléknévi eredetűek (amžinóp, atgalióp, atpakalióp...).

10. Az allativus különösen nagy régiségét mutatja egyes egyes számú alakjainak hangsúlyozása, például: miškóp, namóp, stalóp, amelyekben megmaradt a végződés hangsúlya. Az olyan, eredetileg a szóvégi szótagban hangsúlyos főnevek birtokos esete, mint a miškas, namas, stalas, ma a szótövön hangsúlyos (miško, namo, stalo). Ebből következik, hogy ezekből a főnevek birtokos eseteiből az allativusi alakok még azelőtt keletkeztek, hogy a hangsúly a végződésről a szótőre húzódott volna vissza, vagyis őstörténeti időkben.

A helyhatározói esetek egyes számú alakjainak határozószói használatáról

K. Ulvidas

Резюме

1. A cikk az inessivus, az illativus, az adessivus és az allativus, valamint a határozószók közötti viszonyt, e helyhatározói esetek határozószóvá válását, továbbá az ezekből az esetekből kialakult határozószók jelentését, képzését és használatát tárgyalja.

2. Bár egyes szófajok — például a főnevek — egyes számú helyhatározói esetei szemantikájukat és szintaktikai funkciójukat tekintve nagyon közel állnak a határozószókhoz, e helyhatározói esetek határozószóvá válásának folyamata a mai litván nyelvben mégsem tekinthető aktívnak. A mai nyelvben meglévő, az egyes számú helyhatározói eseteknek megfelelő határozószók (különösen az adessivusi, allativusi és illativusi alakok) általában a múltból öröklődtek.

3. A mai litván nyelvben az inessivusnak két típusa van, amelyek eredetükben és morfológiai felépítésükben különböznek: a névutós és a névutó nélküli inessivus. A névutós inessivus kialakulásának kezdeti szakaszaiban az *en töltötte be a névutó szerepét; idővel összeolvadt a főnévvel, eltorzult vagy eltűnt. A mai litván nyelv ragozási rendszerében csak a névutós inessivus maradt fenn. A főnevekből képzett, általánosított térbeli és időbeli viszonyokat kifejező, illetve a cselekvés módját jelölő névutós inessivusi alakok változnak át leggyakrabban és legkönnyebben határozószóvá; vö. a következő határozószókat: vakarė „este”, lauké „az udvaron, az utcán, a szabadban”, orė „ugyanaz”, rytój („rytóje) „holnap”, aplinkój „mindenütt, körös-körül”, apčiūrėj „tapintással”, intimpój („itimpój) „pártatlanul”, apačioj „lent”, palaidžiój „olvadás idején”, pradžiojė „kezdetben”, dešinėj „jobbra”, draugėj „együtt”, kairėj „balra”, savėjė „a saját körében”, básiautėj „mezítláb”, vienómarškinėj „egyszál ingben”, vienóplaukéj „fedetlen fővel”, šalyjė „mellette”, vidujė „bent”, viršujė „fent”. Általánosságban azonban a névutós inessivus végződései nem alakulnak határozószóképző formánsokká.

3. Az -ie végződés, amely a névutó nélküli inessivus sajátossága — ez az eset már a távoli ókorban kikerült a ragozási rendszerből —, a žemaitis nyelvjárásban maradt fenn, ahol bizonyos tendenciát mutat arra, hogy olyan határozószóképző formánssá váljon, amely nemcsak főnevekhez, hanem melléknevekhez, névmásokhoz és igenevekhez is kapcsolódik, például: ankstie „korán”, artie „közel”, namiė „otthon”. toliė „messze”, šaltie „amikor hideg van”, šiokiė „ilyen (rossz) időben”, dūlkantie „amikor por van”, lynantie „eső idején”, pašalusie „amikor fagyott egy kicsit”, vö. még a következő szókapcsolatokkal: tókie dárganotie „latyakban, rossz időben”, tókie bláizdlaũziotie „amikor enyhén fagyos az idő, és a láb belesüllyed a sárba (azaz el lehet törni a lábat).”

Az -ie formáns mellett meg kell említeni az -i formánst is, amely szintén a névutó nélküli inessivus végződéséből ered, például: ankšti „korán”, arti „közel”, toli „messze”.

41

Az -i formáns igen improduktív, mindössze néhány határozószóban maradt fenn, ezek a határozószók azonban kivételesen gyakoriak és elterjedtek a litván nyelvben.

4. A XVI—XVII. századi írott emlékekben, valamint a mai keleti aukštaitis nyelvjárásokban a névszóragozás rendszerében fennmaradt az egyes számú illatívusz, amely az egyes számú accusativusból és egy névutóból alakult ki; a névutó alakja máig nem tisztázott véglegesen (egyes kutatók az a, mások az ai, megint mások a na névutó létezése mellett érvelnek). Az illatívuszi formák a mai litván irodalmi nyelvben is gyakran előfordulnak, különösen a szépirodalom nyelvében. Semmi sem indokolja, hogy mindezeket a formákat határozószóknak tekintsük. Mind a nyelvjárásokban, mind az irodalmi nyelvben csupán kevés illatívuszi forma vált határozószóvá. Rendszerint csak azok a főnévi illatívuszi formák adverbiálódnak, amelyek a lehető legáltalánosabb térbeli viszonyokat fejezik ki, vagy a cselekvés, illetve az állapot módját jelölik, például: láikan „az udvarra, kifelé”, ogañ „a levegőre”, dešinėn „jobbra (menni)”, kairėn „balra”, tiesėn „jobbra”, žemėn „a földre, földhöz”, šalìn „félre; el, távol”, vidùn „befelé”, viršùn „felfelé”, linkañ „irányába”, aplinkùn „körül, körbe”, atgalióp „vissza”, atskirõn „külön”, įrėdin „helyénvalóan, időben, megfelelően”, paskūn „nyomában, utána; később”.

5. Ha a litván nyelvet egészében vesszük, az illatívusz fokozatosan kihal, és csak kevés esetben alakul át határozószóvá. Mindkét tendencia (az illatívusz adverbiálódása és kihalása) megfigyelhető a mai litván nyelvben is. Az illatívusz fejlődésének vizsgálatakor világosan különbséget kell tenni e tendenciák között.

6. Az illatívuszi formák használata a szépirodalom nyelvében stilisztikailag indokolt: az į elöljárószó és az accusativus szerkezetét helyettesítve az illatívusz bővíti a grammatikai szinonímia lehetőségeit a szépirodalmi nyelvben, gazdagítja a verses nyelv ritmikai és dallami eszközeit, és helyi színezetet kölcsönöz a szereplők beszédének.

7. A keleti dzūk nyelvjárásban és a Belorusz SZSZK Djatlovo (Zietela) járásának litván nyelvjárásában a névszóragozás rendszerében két, -p(i) névutóval álló eset maradt fenn: az adessivus és az allativus. Ezek a formák az illatívuszi formákhoz hasonlóan inkább kihalnak, mintsem adverbiálódnának. Fokozatosan elöljárószós szerkezetek szorítják ki őket.

8. Az irodalmi nyelvben és számos nyelvjárásban a -p(i) névutós adessivus teljesen eltűnt. Itt olykor előfordulnak az adessivus megkövült végződését őrző határozószók, ezek a képződmények azonban gyakran allativusi jelentésűek (vö. a galiep, galyp adessivuszi formák allativusi jelentésű használatát a galóp „végül, végre” helyett).

9. A helyhatározói esetek közül az allativus marad fenn a legkevésbé. Az allativuszi formákból keletkezett határozószók azonban állandósultak, és mind az írott nyelvben, mind a nyelvjárásokban használatosak. E típus egyes határozószói főnevekhez kapcsolódnak (galóp „a végéhez, végül”, mirióp „halálra”, namóp „haza”, pavasarióp „tavaszra”, vakaróp „estefelé”), mások pedig melléknevekhez (amžinóp „örökké”, atgalióp „vissza”, atpakañiop „ugyanaz”).

10. A névutós helyhatározói esetek, valamint az ezekből az esetekből kialakult határozószók a nyelv archaikus jelenségei. Különösen archaikusnak tekintendő az olyan főnévi allativusok hangsúlyozása, mint a miškóp „az erdőhöz”, stalóp „az asztalhoz”, továbbá az olyan allativusi határozószóké is, mint a galóp „a végéhez, végül”, namóp „a házhoz”. Mint ismeretes, az egyes számú allativus a -p(i) névutónak az egyes számú genitivus alakjával való összeolvadásával keletkezett. Az ókori oxitonok egyes számú genitivusi alakjainak hangsúlya a mai litván nyelvben nem a végződésre, hanem az első szótagra esik, például: miško „az erdőé”, stalo „az asztalé”, galo „a végé”, namo „a házé”. Ebből látható, hogy az allativus még azelőtt alakult ki, hogy az említett alakokban a hangsúly a végződésről a tőre (azaz az első szótagra) tevődött volna át. A hangsúly végződésről való eltolódása igen régen, még a Saussure–Fortunatov-féle ismert törvény működésének kezdete előtt történt — vagyis azelőtt, hogy a hangsúly bizonyos feltételek mellett a tőről a végződésre tevődött volna át.

42