БАЛТУ КАЛБУ ВЕИКСМАЖОДЖИО ТЫРИНЕЙИМАИ ЛИЕТУВОС ТСР МОКСЛУ АКАДЕМИЯ

V. N. TOPOROV

NÉHÁNY MEGJEGYZÉS A BALTI IGÉKRŐL, A -sta KÉPZŐ EREDETÉVEL KAPCSOLATBAN (INDOEURÓPAI TÁVLAT)

Az utóbbi években számos kutató figyelme a -st(a) elemet tartalmazó balti jelen idejű tövekre irányult. Ezeket az alakulatokat szinkrón¹ és történeti² szempontból egyaránt elemezték, s ennek eredményeként jelentős mennyiségű anyag gyűlt össze, amely lehetővé tette, hogy lényeges általánosításokat tegyünk e jelen idejű tőtípus természetéről. Most ismét indokolt felvetni magának a -st(a) formánsnak az eredetére vonatkozó kérdést, annál is inkább, mivel e tekintetben nemcsak egyetértés nincs, hanem egymással versengő, gyakran homlokegyenest ellentétes nézetek egész sora létezik.

A legmegbízhatóbb megoldás meghatározását valószínűleg az nehezíti, hogy a balti adatok alapján nehéz, sőt talán lehetetlen is annak a deverbiális rendszerblokknak a belső rekonstrukcióját elvégezni, amelyben a -st(a) formáns kialakult. Ha viszont az indoeurópai állapothoz fordulunk segítségért, gyakran olyan képet kapunk, amely — bármily paradoxnak tűnik is — időrendileg a balti állapot után következik. Ebből erednek a számos félreértés, a relatív kronológiai perspektíva torzulásai, valamint az a nyilvánvaló törekvés, hogy ne csupán e jelen idejű tőtípus másodlagosságát, hanem általában véve késői (újabb keletű) eredetét is bizonyítsák. E tekintetben célszerű kiemelni a következőket—

¹ J. Otrębski, Gramatyka języka litewskiego, II, Nauka o budowie wyrazów, Warszawa, 1965, 320–326. o.; A. Senn, Handbuch der litauischen Sprache, Heidelberg, 1966, 266–268. o.; Lietuvių kalbos gramatika, II, Morfologija, Vilnius, 1971, 226–228. o.; Mūsdienu latviešu literārās valodas gramatika, I, Fonētika un morfoloģija, Rīga, 1959, 673–675. o. stb.

² См. J. Kazlauskas, Lietuvių kalbos istorinė gramatika, Vilnius, 1968, стр. 316—336; J. Endzelīns, Latviešu valodas gramatika, Rīga, 1951, стр. 751—763, — в том, что касается отдельных балтийских языков, и также: Chr. S. Stang, Das slavische und baltische Verbum, Oslo, 1942, стр. 131—138; его же, Vergleichende Grammatik der Baltischen Sprachen, Oslo—Bergen—Tromsö, 1966, стр. 338—349; J. Endzelīns, Baltu valodu skaņas un formas, Rīga, 1948, стр. 190—192; E. Fraenkel, Die baltischen Sprachen, Ihre Beziehungen zueinander und zu den indogermanischen Schwesteridiomen als Einführung in die baltische Sprachwissenschaft, Heidelberg, 1950, стр. 90 и след., — в том, что касается сравнительно-исторического анализа этих образований. Ср. также обращение к глаголам на -st(a) в работах по индоевропеистике — прежде всего: J. Kuryłowicz, The Inflectional Categories of the Indo-European, Heidelberg, 1964, стр. 50—51; В. В. Иванов, Общеиндоевропейская, праславянская и анатолийская языковые системы (сравнительно-типологические очерки), М., 1965, стр. 154 и след.

151

Külön emeljük ki K. F. Johansson régi nézetét, aki hajlott arra, hogy a balti -sta formánsban a mediális szigmatikus aorisztosz 3. személyű alakjának régi -s-tо³ szuffixumát lássa; továbbá az összes többi nézetet, amelyek lényege e tőtípus másodlagos és késői eredetének állítása ⁴ (*-st- < *-sk- vagy *-st < *-t-t- stb.).

Mielőtt rátérnénk a balti -st(a) jelen idejű tövekben lehetséges forrásainak kérdésére, célszerű két kérdésre válaszolni: mit értünk e típus másodlagos és késői eredetén, és milyen helyet foglal el ez a tőtípus a balti igék szó- és alakrendszerében.

A -st(a) formáns balti másodlagosságáról csak abban az értelemben beszélhetünk, hogy nyilvánvalóan olyan elemekből áll, amelyek külön-külön is előfordulhatnak, miközben megőriznek valamilyen nyelvtani vagy szóalkotási jelentést, vagyis nem kötött formában. Vö. a -soti végű igékkel, például: murksōti, vēpsōti, snopsōti stb., ahol az -s- névszói eredete (vö. murksà és mùrksa, vēpsà, snòpsa stb.) és intranzitivitása (állapot jelölése) révén az egyik oldalon összecseng a -s- elemmel az ilgsta vagy sénsta alakban (vö. az eredeti névszói típusokat: ìlgas és sēnas, valamint a megfelelő igék intranzitív jelentését), másfelől pedig a -t- elemet tartalmazó igeképzésekkel (vö. a predikatív típusokat, például kárvē pašērta vagy pēdos pālikta, illetve a pillanatnyi, egyszeri cselekvést jelentő -telēti igéket: žvilgtelēti⁵, čiūptelēti, báubtelēti stb.). A gyökér + telēti és a gyökér + stelēti típusú párok (azaz -t-: -st-) megléte — noha számos esetben e formánsok ugyanahhoz a gyökhöz járulnak (vö. dùrtelēti és dùrstelēti stb.) — szintén érvként hozható fel amellett, hogy a -st- alakban összetett elemeket különítsünk el.

Végül a -st(a) típus másodlagos és késői eredetéről gyakran annak kapcsán beszélnek, hogy e típus elterjedt olyan igék körében, amelyek korábban ugyanezt a jelentést más eszközökkel fejezték ki⁶. A másodlagosság ilyen felfogása nem visz előre, mivel csupán a tények adott csoportját veszi figyelembe, nem pedig a szóban forgó formáns használatának összes lehetséges esetét. Más szóval, e megközelítés csupán azt cáfolja, hogy léteznének—

³ См. К. F. Johansson, Eine analoge Neubildung der Verbalflexion im Altindischen und Baltisch-Slavischen, — KZ, Bd. 32, 1893, стр. 476; ср. также H. Hirt, Indogermanische Grammatik, Bd. IV, Heidelberg, 1928, стр. 236.

⁴ Обзор этих точек зрения см. в кн.: Chr. S. Stang, Das slavische und baltische Verbum, стр. 134 и след.; J. Kazlauskas, Op. cit., стр. 330 и след.

⁵ Vö. a žvilgtelēti alakot Daukša „Postilė” című művében (335, 44), valamint a nyelvjárások hasonló képzéseit.

⁶ Vö. J. Kazlauskas, Op. cit., 324—325. o.: „Hogy e igékben a -sta- formáns későbbi, azt nemcsak jelen idejű alakjaik kettős képzése (infixum és -sta-) mutatja, hanem az is, hogy ezek az igék gyakran egyes nyelvjárásokban -sta, formánst tartalmaznak, más nyelvjárásokban viszont csak infixumosak, vö. glęžta és glęžta; gęsta és gęnsa, gęsa;... glūžta és glūna stb. Kétségtelen, hogy az infixumos litván alakok régebbiek; az -sta formánsok később jelennek meg, különösen, ha az eseteket... vizsgáljuk.” Chr. S. Stang, Vergl. Gramm., 342. o. szintén ezt írja: „Az a körülmény, hogy ez (azaz a -sta- szuffixum) a nazális infixum kiegészítőjeként fordul elő, vagyis elterjedése főként a nazális infixum használatától, illetve használaton kívüliségétől függ, arra utal, hogy e szuffixum produktivitása nem nyúlik vissza különösebben régi időkre. Ugyanerre utal az a tény is, hogy az r és k után álló s-t nem š képviseli: tehát a szuffixum -st- alakú elterjedésével van dolgunk…”

152

a -st(a) használata az igék meghatározott körére korlátozódik, magának a -st(a) használatának tényét azonban ez nem cáfolja. Sőt, amikor azt állítják, hogy a -st(a) csak a nazális infixum eltűnésekor, vagy – ami különösen fontos – olyan igékben jelenik meg, amelyekben a tő hangalakja miatt a nazális infixum lehetetlen volt, figyelmen kívül hagyják azt a kérdést, hogy miként fejeződött ki a szóban forgó igei tő jelentése, ha azt nem lehetett infixummal kifejezni. Végül, amikor az olyan egyedülállóan archaikus nyelvek esetében, mint a balti nyelvek, egy-egy formáns másodlagos és késői eredetét vizsgáljuk, szem előtt kell tartanunk, hogy számos olyan folyamat, amely az indoeurópai nyelvek legkorábbi emlékeinek korában már megszűnt működni, a balti nyelvekben még továbbra is hat, és újabb tényanyagra is kiterjed⁷. Ahogyan helytelen volna azt állítani, hogy a litván -и tövek másodlagosak, mivel ez a képzési mód sokáig produktív maradt, és számos új névre is kiterjedt, ugyanígy nincs alapunk arra, hogy a -st(a) képzést másodlagosnak és csak viszonylag késői keletkezésűnek tekintsük. Feltehető, hogy e két formáns eltérő értelmezését az magyarázza, hogy a tőképző -и jól ismert a legkülönfélébb indoeurópai nyelvekből, a -st-(a) képzést viszont kizárólag balti fejleménynek tartják, amiből az a helytelen következtetés adódik, hogy ami balti, az indoeurópai kor utáni. Erről azonban később. Bárhogy legyen is, az itt elfogadott másodlagosság-felfogás semmiképpen sem akadályozhatja e formáns indoeurópai párhuzamainak keresését. A párhuzamokon (és ez szintén igen lényeges) nem csupán a balti tényekkel azonos funkciójú formánshasználat eseteit kell érteni, hanem azokat is, amikor a formáns (vagy akár alkotórészei) más jelentésben fordulnak elő, sőt más rangot töltenek be (tőbővítményként, morfológiai vagy szóalkotási elemként, ilyen elem alkotórészeként stb.). Mindez természetesen csak akkor érvényes, ha tetszőlegesen hosszú rekonstrukciós lánc állítható fel, amely végső soron lehetővé teszi a különböző indoeurópai nyelvek összevetett formánsainak összekapcsolását.

A második kérdés, amelynek megoldásától sok minden függ a -st(a) eredetének problémájában, annak meghatározása, hogy ez a formáns milyen helyet foglal el a balti igei típusok rendszerében. Ezzel kapcsolatban fel kell idéznünk néhány többé-kevésbé ismert tényt, közülük némelyiket külön hangsúlyozva vagy kissé más összefüggésbe helyezve.

Az indoeuropeisztika elmúlt évtizedeinek egyik eredménye annak felismerése, hogy egy adott gyök mellett a jelen időben megjelenő, tőképző formánsok e körének kialakulása nem véletlen—

⁷ Ezzel magyarázható különösen az, hogy számos nyelvjárásban együtt élnek az -st- tövek más tőtípusokkal (vö. a felsőlett nyelvjárásokban: l’ēpiri és lēpstu a l’īpt’ igéből, tÿuki és tÿukstu a mukt igéből, klÿuri és klÿupstui a klupt’ igéből stb.), vagy az, hogy egyes nyelvjárásokban a -st- tövek olyan igékben fordulnak elő, amelyeknek más nyelvjárásokban vagy az irodalmi nyelvben más módon képzik a jelen idejű tövét (vö. lett/nyj. izsmōkstu, smokstu, apsūpst stb. (Kalupē). Lásd M. Rudzīte, Latviešu dialektoloģija, Rīga, 1964, 360. o.; részben vö. K. Draviņš, V. Rūķe, Verbalformen und undeklinierbare Redeteile der Mundart von Stenden, Lund, 1958, 14–15. o.

153

nek tekinthető véletlennek; hogy ez a jelenség (a tövek együttélése) kellően szigorú, elvileg rendszerszerű törvényszerűségeknek engedelmeskedik; és hogy ezért e formánsok meglétéből kisebb vagy nagyobb valószínűséggel következtethetünk az ezekkel rendszerszerűen összefüggő más formánsok meglétére. Az a tény, hogy különböző indoeurópai nyelvekben meglehetősen sok olyan igei gyökeret tártak fel, amelyek számos formáns segítségével (-n-, -s-, -sk-, -io- stb.) hasonló jelen idejű tövek sorozatait hozzák létre, gyakorlati bizonyítékként értelmezendő: egyrészt a különböző jelenidejű tőtípusok közötti kapcsolatok valóságára, másrészt arra, hogy e törvényszerűségek kellően korai időre vezethetők vissza, amikor az indoeurópai nyelvterület különböző részei közötti kapcsolatok még fennálltak.

Ezzel kapcsolatban nyomatékosan hangsúlyozni kell, mennyire sajátos kapcsolat áll fenn a balti nyelvekben⁸ az -st(a) képzős jelen idejű tövek és a nazális infixumos jelen idejű tövek között. A -st(a)- képzős, valamint a nazális infixumos (-n-, -m-) balti jelen idejű tövek igen régi képzésekre nyúlnak vissza, és a balti nyelvek történetében széles körben elterjedtek⁹. Számos új sajátosságra (különösen jelentéstaniakra) tettek szert, mégis megőriztek néhány igen archaikus vonást, amelyek lehetővé teszik bizonyos ősi viszonyok – legalább általános körvonalakban való – rekonstruálását, például azokét, amelyek a temporális oppozíciók kialakulása és érvényesülése előtti korszakra vonatkoznak. A jelen idő képzésének e két típusa kiegészítő eloszlásban áll egymással; ebből következnek közös vonásaik, amelyek lehetővé teszik e két típus magasabb, a grammatikai szemantika szintjén történő egyesítését, valamint a formai jegyek szintjén megmutatkozó különbségeik.

A két típust egyesítő sajátosságok közül mindenekelőtt az intranzitív-inchoatív jelentést kell megemlíteni. Ugyanakkor nincs okunk arra, hogy éppen ezt a két jelenidőtő-képzési módot (-st(a)- és nazális infixum) tekintsük e jelentés eredeti vagy kizárólagos kifejezőeszközének, hiszen a jelen idő rendszerén kívül ezt a jelentést más eszközök fejezik ki. Ezzel kapcsolatban érdemes megemlíteni a szóban forgó két jelenidőtő-képzési mód egy másik közös vonását is: mindkettő -ā elemmel képez preteritumot, amelyet rendszerint éppen a tranzitivitás hiányával hoznak kapcsolatba (ellentétben—

⁸ Különösen a litván nyelv adatai árulkodók, főként azoké a nyelvjárásoké, amelyekben a nazális infixum nem veszett el, mint például a lettben. Ami a porosz adatokat illeti, azok túlságosan gyérek ahhoz, hogy önálló következtetéseket lehessen levonni belőlük (vö.: wiršt, polinka, sindats / syndens, vö. poprestemmai / issprestun).

⁹ Megjegyzendő, hogy a nazális infixumos jelenidejű típus rendkívüli produktivitása a balti nyelvekben mintegy pendantját alkotja az -sta tövek hasonló elterjedésének. Az utóbbi esethez hasonlóan a nazális infixum számos litván igei gyök mellett megjelenik, miközben a megfelelő gyökök más indoeurópai nyelvekben – még azokban is, amelyek az óindhez, a hettitához és a tokhárhoz hasonlóan jól megőrizték ezt a jelenidőtő-típust – nem ismerik a jelen idejű tövek infixumos képzését. A nazális infixumos tövek litvániai térnyerése annál is meglepőbb, mivel a szlávban igen ritka (sed̑a, leģa, b̑eḑe; vö. a tranzitív jelentésű gót rēsti), a germánban pedig csupán egy példával képviselteti magát (vö. gót standan-stop).

154

… -ē-ből eredők (amelyek az intranzitivitással kapcsolatosak)¹⁰; a kivételek száma minimális, és magyarázhatók¹¹. A harmadik vonás, amelyet itt érdemes megemlíteni, a (nagyjából) közös fonémakészlet, amely lezárja azt a gyököt, amelyhez a -st(a) kapcsolódik, vagy amelybe az nazális infixum beépül. Itt azonban eltérések is mutatkoznak, amelyeket fonetikai jelenségekkel kell magyaráznunk. Vö. egyrészt legalább kétértelmű esetekkel, mint a gel-sta (de: gelto), nīrsta (de: nīrto), výsta (de: výto), výsta (de: výdo), žýsta (de: žýdo), skýsta (de: skýdo) stb., másrészt pedig olyan esetekkel, mint džīuva, lýja, drýska, tīška, dīna stb., ahol nazális infixumot tételezünk fel¹².

A rekonstrukció céljai szempontjából azonban fontosabbak a -st(a)-tövűek és a nazális infixumos tövek közötti különbségek. E különbségek közül lényeges megemlíteni a -st(a)-tövűek gyökében meglévő hanglejtésbeli oppozíciókat, vö. ė: ė̃ (drėksta, plėksta, de: šėlsta); ó: õ (nóksta, slópsta, sprógsta, de: blõgsta, lóbsta); ū: ũ (džīūsta, rīgsta, slūgsta, trāksta, de: dūksta, rūksta); ý: ỹ (dýgsta, klýsta, de: dýksta, klýpsta, krýpsta, nýksta, pýksta, výksta); il: il (ilgsta, tvilksta, de: silpsta, smilksta); ir: ir (tvirksta, de: mirksta, sirpsta, tirpsta); in: in (brinksta, stingsta, tiñsta, tvinsta, pažįsta: pažinti, de: dingsta, linksta, sprīngsta, tvinksta); im: im (kimsta, rimsta, de: gimsta, klim̄psta); ul: ul (smūlksta, de: stulbsta); al: al (ālksta, de: alpsta). A nazális infixummal képzett jelen tövekben nincsenek hanglejtésbeli különbségek, mindenütt cirkumflexus áll: aīka, teīka, krīnta, jūnka; taīra, leīra, līt́ra, kluītra; bāla, skāra, glēra, kȳla, bȳra, skȳla, svȳra, gūra; drȳska, mȳzga, īȳska stb.

A jelenben fennálló, a -st(a)-tövűekre és a nazális infixumos tövekre jellemző, azokat egymástól elválasztó hanglejtésbeli szabadság–kötöttség viszony a igerendszer más részeire vonatkoztatva más formát ölt. A -st(a)-tövűeket ugyanaz a hanglejtés jellemzi az adott igében a jelenben, a múltban és a főnévi igenévben is (vö. ālksta, ālko, ālkti; alpsta, alpo, alpti; kimsta, kimo, kimti stb.)¹³. Az új infixummal képzett tövek, mintegy kompenzálva a hanglejtésminták megválasztásának hiányát a jelenben, olyan múlt idejű és főnévi igenévi tövekkel állnak kapcsolatban, amelyek hanglejtése rendszerint (legalább az egyik tövükben) eltér a jelen idejűétől. Vö. jelen – múlt, de főnévi igenév: raīnda, rādo, de rāsti; senka,

¹⁰ Lásd Chr. S. Stang, Das slavische und baltische Verbum, 98., 189. o.; P. Arumaa, Von der Eigenart des Ablauts und der Diathese im Baltischen, — ZfsIPh, Bd. 26, 1957, 118—149. o.

¹¹ Vö.: „a sta-tövű igék múlt időben mindig -ā tővéget is mutatnak, kivéve a gimsta, gimė és miršta, mirė alakokat. A gimsta ige azonban csak nemrég kapta meg a -sta tövet, vö. gėma: gimė; a mirė ē-tövű múlt idejű alak pedig nyilván akkor keletkezett, amikor a múlt idejű ē-tő már nem a tranzitivitás jelölője volt”. Lásd J. Kazlauskas, Op. cit., 319. o. Érdekes, hogy a miršta kivételt képez az s r után š-vé válása szempontjából is; lásd Chr. S. Stang, Vergl. Gramm., 342—343. o. Az is lehetséges azonban, hogy egészen más megoldásról van szó (-š- a miršta alakban -sk’-ből ered), lásd J. Endzelin, Über den slavisch-baltischen Reflex von idg. sk’, — ZfsIPh, Bd. 16, 1939, 114. o.; J. Kazlauskas, Op. cit., 330. o.

¹² Vö. még: bāla, būra, glīma, kīrža, bīzga stb.

¹³ A kivételek ritkák és magyarázhatók, vö. sēnsta, sēno, sērti; tēnsta, tēmo, tēnti. A lett -st- tövekben ugyanez a helyzet, vö. tirpstu, tirpu, tirpt; klistu, klidu, klīst; tūlstu, tūlzu, tūlzt; rīgstu, rīgu, rīgt stb.

155

sėko, de sėkti; šlam̃pa, šlāpo, de šlāpti; stẽmba, stẽbo de stẽbti; sãla, sãlo, de sálti; gvẽra, gvẽro, de gvẽrti stb.; jelen, de múlt – főnévi igenév (gyöki -in-, -un-, -im-, -um-, -y-, -ū- esetén): kiñta, de kito, kisti; buñka, de būko, būkti; kiñba, de kibo, kibti; grūmba, de grūbo, grūbti; dỹla, de dilo, dilti; žiūra, de žiūro, žiūrti; rỹzga, de rizgo, rizgti stb.

Egy további, a már említett különbségekkel valamiképpen összefüggő eltérés abban áll, hogy a -st(a)-s jelen tövek gyöki magánhangzóinak köre szélesebb (gyakorlatilag korlátlan), mint a nazális infixumos töveké, amelyekben egyértelműen az -i- és az -u- dominál (drīñka, kiñta, kriñka, kriñta, miñga, miñta, driñba, kiñba, liñpa, stiñpa, šim̃pa; juñta, kruñta, pluñka, puñta, siūñta, buñda, buñka, guñda, šūñta, truñka, čiūñpa, duñba, grūmba, kluñpa, skuñba stb.)¹⁴; az -a- és az -e- sokkal ritkábban, esetleg másodlagosan fordul elő (añka, kañka, rañda, šlam̃pa, tam̃pa, bãla, sãla, skãra, šãla; geñda, señka, smeñga, teñka, gleñba, kneñba, leñpa, skrem̃ba, šeñpa, glẽra, gvẽra¹⁵.

A -st(a)-val képzett jelenű igék és a nazális infixummal képzett jelenű igék vokalikus centrumának és hanglejtési paradigmájának szerkezetében mutatkozó különbségek mindenekelőtt azért jelentősek, mert e típusok régi izofunkcionalitásáról és (egy bizonyos időszakban fennálló) formai szembeállításáról tanúskodnak. Csak e két osztály együttesen tekintett körén belül valósulnak meg az egészre jellemző lehetőségek (a gyöki vokalizmus minden típusa, a hanglejtési sémák minden típusa – mind a jelenen belül, mind az igetövek teljes együttesében). E sajátosságokat figyelembe véve felvethető, hogy mely típusok mely tekintetben tekinthetők meghatározónak (azaz a lehetőségek maximális megkülönböztetését elősegítőnek)¹⁶. Most és itt azonban fontosabb hangsúlyozni, hogy mind a -st(a)-típus, mind a nazális infixumos típus közös elemei és különbségei megcáfolhatatlanul tanúskodnak e két jelenidőtő-típus szoros, aktuális és történeti kapcsolatáról, fejlett korrelációjáról és kiegyensúlyozottságáról; ez sok esetben a komplementer eloszlás szintjéhez közelít, és mindenekelőtt teljesen kizárja annak feltételezését, hogy e megfelelés véletlenszerű és egészen új keletű volna. A jelen tövek nyelvjárásonkénti eltérő kialakításának lehetősége (vö. glẽta, -st(a)-s tő: -st(a): gleñza, infixumos tő; gẽsta: geñsa, kiūžta: kiuñza, gniūžta: gniuñža, dūžta:

¹⁴ Vö. lett tirpstü, gibstu, atzilstu, vīstu, atbilstu, klīstu, svīstu, nīstu, škīstu, likstu, mirstu, nikstu, slīkstu, trīkstu, digstu, ligstu, sirgstu, atspirgstu, stingstu, birstu, irštu, mirstu, silstu, svilstu, dilstu, pazīstu, grimstu, rimstu, dzimstu, bīstos, [dzīst; skurbstu, stulbstu, plūstu, trūkstu, tū̄kstu, kūstu, listu, skumstu, grīstu, klūstu, pūstu, žīstu stb.

¹⁵ Vö. lett pampstu, slāpstu, skābstu, kalstu, alkstu, sprāgstu, vārģstu, salstu stb.

¹⁶ A -st(a)-tövű jelen alakok elterjedése mindenekelőtt azzal magyarázható, hogy ezek kínálják a legszélesebb lehetőségeket a legkülönfélébb gyöki vokalizmusú és hanglejtésű igék számára a jelen rendszerébe való beilleszkedéshez (ami természetesen nem zárja ki más oppozíciók kifejezésének lehetőségét, például az intranzitivitás és a tranzitivitás megkülönböztetését a gyök magánhangzójának fokozata alapján, vö.: litván dỹgsta: diegia, lett digstu: diẽdzu stb.). Ezzel szemben a jelenben nazális infixumot felvevő igék a legalkalmasabbak az igei tövek (különösen az igeidőbeli tövek) hanglejtéssel történő megkülönböztetésére.

156

duñža, priñsta: pruñsa, gniñsta: gniñsa, dūsta: duñsa, čyžta: čiñža, šąžta: šañša, sūsta: suñsa, dvýsta: dviñsa, gyžta: giñža, glyžta: gliñža és mások)¹⁷, szigorúan véve, nemcsak az infixum -n- / -m- és az olyan tőalkotó -st(a) típusok diakronikus egymásmellettiségét (dūsti) du-n-ś(a): *dūs-sta, hanem e formánsok szinkron együttes előfordulását is feltételezi, ilyen típusban: *du-n-s- + sta > dūsta, ami elkerülhetetlen minden olyan, infixummal rendelkező tő esetében, amely a -st(a) formánst veszi fel. Sőt, az olyan alakokat, mint a dūsta vagy grýsta < *gris-sta < *grins-sta, kialakulásuk kezdeti időszakában kétségtelenül nem egyszerű, -sta: dus-sta vagy gris-sta végű tövekként, hanem éppen kételemű jelen idejű tövekként kellett értelmezni: à deux termes — -n és -st(a); annál is inkább, mivel e igék tövében a ū és a y̆ archifonémák, amelyekben rendre a ū és un (um), y és in (im) semlegesül.

Tekintettel a nazális infixumot tartalmazó tövek és az -st(a) végű tövek ilyen szoros és régi kapcsolatára, nem is szólva más ókori indoeurópai nyelvek adatairól, vitathatónak kell tekintenünk -st(a) eredetéről J. Kurylowicz által nemrégiben adott magyarázatot¹⁸, mivel az figyelmen kívül hagyja e két tőtípus kapcsolatát. Rendkívül különös volna, ha a balti nyelvi helyzet, amely kapcsolatot feltételez az -st(a) végű tövek és a nazális infixumot tartalmazó tövek között, csupán véletlenül utánozná az indoeurópai állapotot. J. Kurylowicz viszont kétségkívül helyesen vázolja fel a formánsok keletkezésének és elterjedésének általános elveit, figyelembe véve az elsődleges és másodlagos szemantikai funkciók közötti viszonyt. Különösen fontos, hogy ebből a sémából a szóban forgó hangkapcsolat szemantikai értékeinek elvi mozgékonysága következik — a zéró értéktől a szó- és alakalkotó jelentésekig. A különböző indoeurópai nyelvekben, köztük a balti nyelvekben is, az -s- elem éppen a különböző szemantikai-grammatikai rangokat és az egyik rangból a másikba való átmeneteket rögzíti. Ezt az átmenetet elősegítette az igeragozásnak az az archaikus flexiós rendszere, amely a legújabb kutatások nyomán egyre világosabban kirajzolódik (vö. az ige flexió nélküli 3. személyét, a 2. és 3. személyű végződések megkülönböztetésének hiányát a ragozásban, a második ragozási sor végződéseinek (hettita -ḫi) mediopasszívummal és perfektummal való kapcsolatát, az injunktív alakulatok széles rétegének feltárását stb.).

¹⁷ Lásd J. Kazlauskas, Op. cit., 324—325. o. Ilyen típusú lett példákhoz lásd: J. Endzelīns, Latviešu valodas gramatika, 762—763. o.

¹⁸ Lásd J. Kuryłowicz, Op. cit., 50—51. o. E formáns forrásának a -tas végű, a gyök -d, -t, -s, -š, -z (-sk, -šk) hanggal végződő igéiből képzett melléknévi igenévi alakokat tekintik. Ezek az alakok lehetőséget adnak a kettős értelmezésre, például: vìrstas = 1. virt-tas (elsődleges alak) vagy 2. virt-stas (másodlagos alak). Vö. alább (51. o.): „This possibility is exploited if the respective verb shows a double function, e. g. if, fundamentally transitive, it has in certain contexts an intransitive value or if it is a verb of state with a secondary durative function. Thus a participle like vìrstas having the primary passive meaning ”which has been turned over“ and a secondary intransitive meaning „which has turned (over)“, can be split into vìrt-tas (primary semantic function) and vìrt-stas (secondary function). Purely virtual in the participle and in the infinitive in -ti, the split is actualized in the corresponding present tense: vìrt-tas: vìrt-st-as=vert’ù: virt-st-ù. According to § 36 we get the subtraction of -t- in virt-t-(as) entailing the restitution of the full grade vert’ since the zero-grade of the root is only a corollary of the addition of -tas, hence participle vert’-: virt-st-= presence vert’-: virt-st- representing a correct proportion…“ és így tovább.

157

A balti jelenidejű tövek -n-/-m-: -st- közötti kiegészítő viszonyával kapcsolatban számos párhuzam és analógia kínálkozik. Figyelembe véve, hogy a balti, a szláv és a germán nyelvek a nazális formánssal képzett indoeurópai jelen idejű alakok három típusa közül (1. *linekʷ-: *linkʷ-, 2. *k’l̥neu-: *k’l̥nu-, 3. *kʷrineH₂-: *kʷriṇ₂) mindössze egyet-egyet vettek át (a balti nyelvek az elsőt, a szlávok a másodikat, a germánok a harmadikat), miközben megőrizték annak általános intranzitív jelentését, arra kell következtetnünk, hogy bizonyos mértékig jogos a balti infixumos és a szláv szuffixumos, -n- elemet tartalmazó jelen idejű tőtípus összehasonlítása. Ebben az esetben különösen tanulságos, hogy az ősszláv -ne- végű tövek (*dvignoti, *dvigneši) eredetileg kizárólag aszigmatikus aorisztoszt alkottak (*dviǵō), amit például az óegyházi szláv emlékek is tanúsítanak. Így egy bizonyos időszakra a következő aorisztoszi alakmegoszlás rekonstruálható: nazális (-n-) szuffixumú jelen idejű tövek → aszigmatikus aorisztosz; nazális szuffixum nélküli jelen idejű tövek (bár nem mindegyik) → szigmatikus aorisztosz, azaz *dvigneši — *dviǵō, de *znaješi — *znaxъ. Ha figyelembe vesszük azt a szakaszt, amikor az injunktívumból sajátos módon képzett tövek különültek el, akkor az ősszlávban is feltehetjük e két típus — az -n- és az -s- végű — együttélését és egyensúlyát. Jellemző, hogy a szláv nyelvekben is számolnunk kell a szigmatikus típus térnyerésével, vö. a jelen időben -n- végű igék aorisztoszának késői szigmatikus alakjait, a dvigoхъ alakot a régi dviǵō mellett. Sőt, a litván alakokhoz hasonlóan meg kell állapítanunk, hogy a nazális elem és az -s- (-x-, -š-) egyazon szóalakban is együtt fordul elő a nazális jelen idejű tövekből képzett szigmatikus aorisztoszokban, például: КОСНѦХЪ, ПО-МѦНѦХЪ, ОУСЬКНѦХЪ és hasonlók¹⁹ (azaz végső perspektívában *-šek-non-s-). Ezek az analógiák természetesen még valószínűbbé teszik azt a feltevést, hogy a balti jelen idejű tövek -s- eleme kapcsolatban áll a szláv aorisztoszjelölővel; továbbá ahhoz a hipotézishez vezetnek, hogy a balti alakok -st- csoportjának -t- eleme kapcsolatban áll a 2. és 3. személy egyes számában álló aorisztoszi alakok, például ritō, jetō -t- elemével, s talán a dadtō alakéval is, ha nem kettőzést látunk benne. Mivel az utóbbi időben egyre inkább az a nézet terjed el, hogy ez egyszerű forma (*da-stō), indokolt a porosz dāst és az ólitván dūosti alakhoz hasonlítani, más képzések mellett; vö. a hettita daš (a hi-ragozású preteritum 2–3. személy egyes száma), az albán dhashë (az aorisztosz 1. személy egyes száma: ’adtam’), a venét dona.s.to és hasonlók.²⁰ Már a fent idézett példákból is látható, hogy az -s- hol a jelen idejű tövek, hol az aorisztosz, hol pedig az igeragozás személyragjának (vagy annak egy részének) jelölőjeként jelenik meg. Ezzel az -s- „mozgékonyságával” természetesen számolni kell az eredetének kérdését illetően.

A szláv aorisztoszról szóló további fejtegetéseket mellőzve, csupán arra érdemes emlékeztetni, hogy alakjainak megoszlását az határozta meg

¹⁹ См. Н. Ван-Вейк, История старославянского языка, М., 1957, стр. 342—345.

²⁰ Lásd В. Rosenkranz, Historische Laut- und Formenlehre des Altbulgarischen, Heidelberg, 1955, 129. o.; В. В. Иванов, Указ. соч., 82. o.; ugyancsak tőle: Отражение двух серий индоевропейских глагольных форм в праславянском, — „Славянское языкознание“, М., 1968, 257. o.; В. Н. Топоров, К вопросу об эволюции славянского и балтийского глагола, — ВСЯз, 5, 1961, 69. o.

158

nemcsak a tőtípussal, hanem az ige akcentusparadigmájával is. Vö. az akcentus-morfológiai szabállyal, amely már az óegyházi szláv nyelv írásos emlékeinek megjelenése előtt létezett, és az aorisztoszi alakok megoszlását magyarázta²¹: az egyenes hangrendű, nem képzett igék egyenrangú tőváltozatokkal egyszerű aorisztoszt alkottak, ha a tő mássalhangzóra végződött, és szigmás gyökaorisztoszt, ha a tő magánhangzóra vagy szonoránsra végződött. Az azonos típusú, nem képzett, fordított hangrendű igék olyan szigmás aorisztoszt alkottak, mint a ВѢСЬ — ВЕДЕ, ha a tő mássalhangzóra végződött, és szigmás-dentális aorisztoszt, ha a tő magánhangzóra vagy szonoránsra végződött (lásd В. А. Дыбо, i. m., 37—38. o.). Innen: pirъ, de bi vagy idъ, de věsъ és így tovább.

Ha a balti és a szláv igében az -n- és az -s- elem verseng egymással, és csak ritkán jelenik meg egyidejűleg ugyanabban az alakban (ráadásul az ilyen képzések vagy ingatag, átmeneti jellegűek, vagy a kapcsolódó elemek korábbi jelentéseinek elhomályosulását feltételezik), akkor néhány más indoeurópai nyelv rendszeres képzéseket fejlesztett ki, amelyeket az orrhangzó- és a szigmás elem kombinációja jellemez.

Mindenekelőtt itt a tokhár A VIII. osztályú igéit és a tokhár B X. osztályú igéit kell megemlíteni, amelyekre (értelemszerűen) a -nās-, -nās- és a nāšk-, -nāsk- szuffixumok jellemzők. Vö. tokh. A yār- ‘fürödni’ — yārnāssi (Inf.), wäl — ‘meghalni’ — wällāstār (< *wäl-nās-tär) stb.; tokh. B yāp- ‘belépni’ — yänmaskau (< *yäp-naskāu), päk- ‘szándékozni’ — päknās-tär, käm- ‘jönni’ — kämmaššäm (mm < mn), täm- ‘születni’ — tänmastär (nm < mn) stb., nem szólva számos olyan igéről, amelynek gyöke -n-re végződik: klin- ‘kell’ — klinassäm, aun- ‘kezdeni’ (med.) — aunastär, pin- ‘fújni’ — pinasle (Ger. I), rin- ‘hagyni’ — rinastär, sain- ‘védekezni’ — sainaskentär stb.²². E tokhár formáns, a -nās- (-nās-), -nāšk- (-nāsk-) szegmentálhatóságát számos olyan jelen idejű tő biztosítja, amelyet a két említett formáns közül csak az egyik jellemez, vagy amelyekben ezek a formánsok más kombinációkban fordulnak elő. Elég felidézni például az olyan osztályokat, mint a tokh. B VIII. (-s-: -s-): er-: ersām, aip-: aiyesem, kāil-: kāilsām, kau-: kausām stb.; IX. (-sk-: -ss-): yām-: yamskau, we-: wskau, ai-: aiskau stb.; XI. (-s-…sk-: -s…ss-): auk-: auksāsšām, tu(twā-): twāssām stb. (a VIII. és IX. osztály keveredése), egyrészt, valamint a VII. osztályt (nazális infixum): kätk-: kättankām, pik-: pinkām stb.; a VI. osztályt (-nā-): alp-: alpanam, rap-: rapanam stb.; a XII. osztályt (-ññ-): käsk-: käskannitär, klänts-: kläntsannī stb., másrészt. E viszonyok fényében a tokhár B X. osztályának (és a tokhár A VIII. osztályának) kialakulása teljes magyarázatot nyer.

²¹ Ezt a szabályt В. А. Дыбо fogalmazta meg; lásd cikkét: Ударение славянского глагола и формы старославянского аориста, — „Краткие Сообщения Института Славяноведения“, вып. 30, М., 1961, стр. 33—38.

²² Lásd W. Krause, Westtocharische Grammatik, Bd. 1, Das Verbum, Heidelberg, 1952, стр. 96 и след.; W. Krause, W. Thomas, Tocharisches Elementarbuch, Bd. 1, Grammatik, Heidelberg, 1960, стр. 214; E. Sieg, E. Siegl i ng, W. Schulze, Tocharische Grammatik, Berlin, 1931, стр. 357 и след.

159

Az ide tartozó anatoliai tényezők közül²³ mindenekelőtt azokat a hettita igéket kell megemlíteni, amelyekben a jelen idejű tő egy nazális elemet tartalmazó szuffixum és a -šk- (-šš-) szuffixum kombinációjával képződik; az előbbi rendszerint kauzatív, az utóbbi iteratív jelentésű. Vö. arnušk- ‘újra hozni’ az ar- ‘tartózkodni’, ‘elérni’ és az arni- ‘hozni’, ‘szállítani’ mellett; vö. még: huš-nu-šk- stb., illetve a -nešk- végű igék (a luviaiak esetében -nešš-): vö. hett. ti-ia-ni-eš-ni-mi a luv. ti-ia-ni-eš-šu-i mellett, vö. hett. tešḫannešk- stb. Különösen érdekesek azok az esetek, amikor a -šk- nazális infixumot tartalmazó jelen idejű tőhöz kapcsolódik; vö. ḫarninkisk- ‘többször elpusztítani’ a ḫarnink- ‘elpusztítani’ és a ḫark- ‘elpusztulni’ mellett. Ahogy a tokhár nyelvek esetében, a hettita orrhangzó- és -š(k)- elemből álló összetett formánssal képzett alakjainak vizsgálatakor is szem előtt kell tartani a jelen idejű tők más típusait (-annai-, -nu-, -nin-, -eš-; vö. az olyan névszói eredetű igéket, mint parkueš- ‘megtisztulni’ az parkui- ‘tiszta’, illetve šalleš- ‘megnövekedni’ az šalli- ‘nagy’ mellett stb.). A -n-s- szekvenciát tőelemzéssel a luviai ↑e-n-s ‘állítani’, ‘felajánlani’ alakban is feltételezik. Az anatoliai adatok, mindenekelőtt természetesen a hettiták, igen tanulságosak, különösen azért, mert a -šk- szuffixum térhódítása már a hettita nyelv írásos történetének idején megfigyelhető, és a *-šša- szuffixum (a *-so--ból) kiszorításával függ össze. Ezért nem zárható ki olyan régebbi jelen idejű tövek rekonstruálása, amelyek formánsa nazális elemet kapcsolt össze a -š- elemmel (és nem a -šk--val). A -šk- szuffixum hettitában megfigyelhető specializálódása (elsősorban az iterativitás kifejezésére) és általánosítása (bármely igetőhöz való kapcsolhatósága) azonban valamelyest csökkenti e képzés heurisztikus értékét az olyan esetek eredeti körének rekonstruálásában, amelyekben ilyen típusú összetett formánst használtak. Megfelelő indokok alapján ugyanez mondható el az olyan ógörög igékről, mint ἀλύσκάνω ‘elkerülni’, ‘megmenekülni’ (már Homérosznál és Hésziodosznál), az ἀλύω ‘zavarodott állapotban lenni’, ‘ide-oda hányódni’, ἀλύσσω (Homérosznál) mellett, illetve az olyan régebbi képzésekről, mint αὐξάνω ‘növelni’, ‘növekedni’ stb. az αὔξω ‘növeszteni’ mellett; itt az elemek sorrendje fordított az eddig tárgyalt példákhoz képest. Ugyanez a fordított sorrend figyelhető meg az olyan örmény igékben is, mint harç-an-em ‘kérdezek’ (a várt harçem helyett), amelyekben az eredeti *-sk’- + *-n- szekvencia ismerhető fel (vö. óind. prcchámi, lat. poscō). Az örmény adatokkal kapcsolatban azonban fontos kiemelni a következő két sajátosságot: a -n- elem mediális jelentését a jelen idejű tövekben (vö. melkel ‘meggyengíteni’ [aktív] — melkanal ‘meggyengülni’ [mediális]²⁴), valamint a ç aorisztoszjel képzését (vö. sireac a sirem ‘szeretek’ alakból, vagy gorceaç a gorce alakból.

²³ О них подробнее см. И. Фридрих, Краткая грамматика хеттского языка, М., 1952, стр. 82 и след.; G. Bechtel, Hittite Verbs in -sk-, Ann Arbor, 1936; В. В. Иванов, Общеиндоевропейская, праславянская и анатолийская языковые системы, стр. 139 и след., особенно стр. 147—148. О соотношении носового форманта и форманта *-sk- в индоевропейских языках см. W. Couvreur, Les dérivés verbaux en -ske/o- du hittite et du tokharien, — „Revue des études indoeuropéennes“, t. 1, fasc. 1, 1938; см. также C. Watkins, Indogermanische Grammatik, Bd. III: Formenlehre, Heidelberg, 1969, стр. 70 и след.

²⁴ Lásd Э. Г. Туманян, Древнеармянский язык, М., 1971, стр. 334—335; А. А. Абрамян, Учебник грабара, Ереван, 1964, стр. 116 и др. (на арм.).

160

(’teszek’) az indoeurópai -sk-²⁴а-ból. Azt a tényt, hogy a -sk- más indoeurópai nyelvek aoristájában az -s- mellett az aorista formánsa szerepében jelenik meg, valószínűleg figyelembe kell venni a balti -st- és számos más rokon nyelv -s- elemének viszonyával kapcsolatban. Mindazonáltal, tekintettel a -sk- preteritumrendszerbe való behatolására a tokhárban (és egyesek Karsten nyomán a szlávban is: -ахъ < *-ā-ske-), feltehető, hogy az alapszintű ige: -sk- képzővel ellátott ige szembeállítás az úgynevezett „pontuszi” nyelvekben (anatóliai, tokhár, örmény, szláv) is ismert volt²⁴⁶.

A balti problematika szempontjából azonban mégis fontosabbak azok a példák, amelyekben az -n- + -s- sorozat szerepel. Közülük figyelmet érdemel a homéroszi χνέω: ἔχυσσα viszony, amely lehetővé teszi a *χu-vε-σ-μ²⁵ rekonstrukciójának feltételezését, valamint az olyan védikus alakok, mint a gr-niṣ-e (a gir- igéből) vagy a pu-niṣ-e (a pū- igéből)²⁶, amelyekben a -niṣ- képzőt mediális igeragozással hozzák kapcsolatba; továbbá az olyan venét alakok, mint a zonasto, ahol a -nas- a párhuzamos zoto alaknak köszönhetően világosan elkülöníthető. Vö. mexo zona.s.to re.i.tiia.i. ner.ka lemeto.r.na „Nerka, Lemetor lánya, nekem ajánlott Reitiának” (PID 26. Este) vagy mexo zona.s.to sahnate.i re.i. tiia.i porah „Porah nekem ajánlott Reitiának, Sanatisnak” (PID 31. Este), de: vhremah.s.tna zoto re.i.tiia. i „Fremastna ajánlott (engem) Reitiának” (PID 19. Este); vö. a líd ↑ens alakot az ↑es- ‘ajánlani’, ‘tenni’ igéből (valamint a líkiai tas-: ta- vagy a hettita zikk- [t-sk-] alakot a tehhi ‘tenni’, ‘állítani’ igéből)²⁷, nem is szólva számos egyéb esetről²⁸.

Ezeknek az adatoknak a vizsgálata után helyénvaló emlékeztetni arra a vitathatatlan következtetésre, hogy a -s- végű hettita igék (csakúgy, mint néhány más szigmatikus alak) a -ḫi ragozással, következésképpen pedig az indoeurópai igealakok 2. sorozatával állnak kapcsolatban²⁹. Ebből adódnak a más indoeurópai nyelvekben található, hettita alakoknak megfelelő formák mediális jelentései, amelyek megmagyarázzák a kapcsolatot

²⁴а Lásd R. Godel, Les aoristes arméniens en -ć-, — „Studia classica et orientalia Antonio Pagliaro oblata“, II, Roma, 1969, 253—258. o.

²⁴⁶ Lásd B. Rosenkranz, Zur Entstehungsgeschichte der indogermanischen Verbalflexion, — „Arbeitspapier“, N 16. Institut für Sprachwissenschaft — Universität, Köln, 1971, 5—7. o. Rosenkranz ugyanitt megjegyzi, hogy az említett nyelvekben éppen -l- eredetű képzések találhatók, amelyek bekerültek az igerendszerbe, és hiányzik az indoeurópai típusú perfektum.

²⁵ Vö. hasonlóképpen: dvigneši — dvigoxъ — dvignoxъ (vö. КОСНЖЖХЪ).

²⁶ См. об этих формах Т. Я. Елизаренкова, Аорист в Ригведе, М., 1960, стр. 29. Следует также напомнить, что в древнеиндийском, помимо трех презентных классов с носовым элементом, существовали многочисленные глагольные образования на -s-: сигматический аорист разных видов (в частности, на -sa- и даже на -ṣiṣ-; последний тип — результат неправильного анализа существовавших сигматических форм и аналогических выравниваний), будущее время, прекатив, дезидератив и даже презентные основы, см. F. B. J. Kuiper, Zur Geschichte der indoiranischen s- Präsensia, — „Acta Orientalia“, 12, 1934.

²⁷ Vö. még a fríg ε-δαες ‘felállított’ alakot.

²⁸ Vö. például az avesztai činas ‘ki fogja jelölni’ alakot (a feltételezett *ki-na-s-t? alakból).

²⁹ Lásd В. В. Иванов, Указ. соч., 173—174. o.; vö. ugyancsak tőle: Отражение двух серий..., 257. o. és másutt.

11. 902

161

-s- a tochár mediopasszívummal, a védikus mediális igemóddal³⁰, és — ebben az esetben ez a következtetés a meghatározó — a balti nyelvek -st(a) végű intranzitív-inchoatív igei képzéseivel. Valószínű, hogy az -o végű (a *-ā-ból származó) litván múlt idő³¹ szintén éppen az indoeurópai ragozás 2. sorozatával hozható összefüggésbe.

Véleményünk szerint a balti -st- mint jelenidejű tőformáns — a fentiek alapján — összevethető a számos indoeurópai nyelvben előforduló -st- raggal. Mindenekelőtt a -ḫi-ragozás múlt idejének 2. és 3. személyű ragjáról van szó (a -mi-végű igék múlt idejében ez a rag hiányzik); vö. dāišta, a dāi- ‘tenni’, ‘rakni’ igéből (jelen idő, egyes szám 1. személy: -teḫḫi), a felszólító mód többes szám 2. személyű dāišten alakja mellett; temišta, a tema- ‘beszélni’ igéből (jelen idő, egyes szám 1. személy: temaḫḫi), a felszólító mód többes szám 2. személyű temišten alakja mellett; eš(š)ešta, a ešša- ‘végezni’ igéből (jelen idő, egyes szám 1. személy: eššaḫḫi); aušta, az au(š)- ‘látni’, ‘nézni’ igéből (jelen idő, egyes szám 1. személy: -uḫḫi), a felszólító mód többes szám 2. személyű aušten és a jelen idő többes szám 2. személyű aušteni, ušteni (valamint autteni)³² alakja mellett; ez közvetlenül összevethető a litván aušta (: aušo, aušti) és a lett àust (: àussa, àust)³³ alakokkal. Ugyanezek a ragok számos, jellegük szerint vegyes paradigmában is megjelennek, amelyekben a -mi- és a -ḫi-ragozás sajátosságai egyesülnek; vö. dalešta, a dala-, daliia- ‘hagyni’ igéből (jelen idő, egyes szám 1. személy: dalaḫḫi és daliiam(i)), a jelen idő többes szám 2. személyű dalešteni alakja mellett, és így tovább. Még érdekesebb, hogy a múlt idő egyes szám 2. és 3. személyében a -šta rag mellett gyakoribb, mintegy ennek a ragnak az alkotórészeiként értelmezhető ragok is léteznek, nevezetesen a -š és a -ta; vö.: dāš (a dā- ‘venni’ ige múlt idejének egyes szám 2. és 3. személye), dāiš (a dāi- ‘tenni’, ‘rakni’ ige múlt idejének egyes szám 3. személye; egyes szám 2. személyben dāišta, sőt dāitta is), paiš (a pāi- ‘adni’ ige múlt idejének egyes szám 3. személye; ugyanebben a személyben pešta is előfordul, egyes szám 2. személyben pedig pāišta, sőt pāitta is), nāiš (a nāi- ‘irányítani’, ‘küldeni’ ige múlt idejének egyes szám 3. személye; ugyanebben a személyben nāešta is előfordul), zāiš (a zāi- ‘átmenni’ igéből), ḫalzāiš (a ḫalzāi- ‘hívni’ igéből), tarnaš (a tarna- ‘hagyni’ ige múlt idejének egyes szám 2. és 3. személye,

³⁰ Nemcsak az olyan alakokról van szó, mint a puniše vagy a griṇiše, hanem arról a nemrég megfigyelt tényről is, hogy az indikativuszban egyértelműen túlsúlyban vannak az -s- végű mediális aorisztoszi alakok (4. aorisztosz). A védikus aorisztosz kutatója ezt a tendenciát azzal hajlik magyarázni, hogy éppen a másodlagos mediális végződések között vannak túlsúlyban a magánhangzóval kezdődő végződések. Jellemző, hogy azoknak az alakoknak a többsége is mediális, amelyekben az -s- mássalhangzó előtt áll. Ebből az a valószínű következtetés adódik, hogy ez az -s- elem általában a mediális paradigmával kezdett társulni. Lásd T. Ja. Jelizarenkova, i. m., 78. o.

³¹ A lett irodalmi nyelvben, akárcsak a nyelvjárások többségében, az -ā végű múlt idő általánosult, noha a 16–17. századi közép-lett szövegekben és a mai nyelvjárások egy részében (Kurland délnyugati részén, valamint a felsőlett nyelvjárások többségében) az -ē végű múlt idő is ismert. Lásd J. Endzelīns, Latviešu valodas gramatika, 863. o. és köv.; M. Rudzīte, i. m., 367. o. és köv. A porosz adatok (az -ā és -ē végű múlt idők) túlságosan ritkák ahhoz, hogy értelmezésük megbízhatóságában bízhassunk.

³² Az indoeurópai párhuzamokról lásd V. V. Ivanov, Obshcheindoevropeiskaia…, 153. o. és köv.

³³ Vö. még J. Endzelīns, — FBR 17, 1937, 164. o.; ugyanő, — ZfslPh, Bd. 16, 1938, 107. o. és köv., stb.

162

‘felállítani’, ‘elengedni’ jelentésben; a 3. személyben tarništa az egyik kettős alak), šarraš (a šarra- ‘felosztani’, ‘eltörni’ ige múlt idejének egyes szám 3. személye; egyes szám 2. személyben šarratta), uaštaš (az uašta- ‘vétkezni’ ige múlt idejének egyes szám 2. és 3. személye), temaš (a múlt idő egyes szám 3. személye; egyes szám 2. személyben és ritkán 3. személyben temišta), dališ (a múlt idő egyes szám 3. személye) — ami a -š ragot illeti —, továbbá: šakta (a šak- ‘tudni’ ige múlt idejének egyes szám 2. és 3. személye), datta (a múlt idő egyes szám 2. személye; egyes szám 3. személyben, néha pedig 2. személyben dāš), dāitta (a múlt idő egyes szám 2. személye; egyes szám 3. személyben dāiš, esetenként pedig egyes szám 2. személyben dāišta), daliiat (a múlt idő egyes szám 3. személye, a vele versengő dališ és dalešta alakok mellett), hašta (a haš ‘nemzeni’ ige múlt idejének egyes szám 3. személye), stb. — ami a -ta végződést illeti. Érdekes, hogy ezek a -š és -ta ragok a -mi-ragozás megfelelő alakjainak ragjaival is összefüggésbe hozhatók; vö. hatraēš és hatraīt (előfordul a hatraiš alak is), a hatrai- ‘írni’ igéből; daškēš és daškit, a dašk- ‘újra beszélni’ igéből; harši (gyakrabban ḥarti) és ḥarzi, a har(k)- ‘tartani’, ‘birtokolni’ stb. igéből. Vö. azonban a -mi-ragozás múlt idejének egyes szám 2. és 3. személyében egységesült -t (-ta) ragokkal is: epta az ep- ‘megragadni’ igéből; kuenta a kuen- ‘ütni’, ‘megölni’ igéből; puništa a puniš- ‘kérdezni’ igéből; uuatet a uuate- ‘hozni’ igéből; iijat az iia- ‘csinálni’ igéből, stb. Következésképpen a múlt idő egyes szám 2. és 3. személyű alakjai a legszemléletesebben mutatják meg, hogyan keletkezett a hettita -šta rag, milyen könnyen és világosan különültek el alkotóelemei, sőt azt is, milyen irányban terjedt el ez a rag (vö. a felszólító módú alakokat)³⁴. Mindez fontos a balti -st(a) kialakulásának története szempontjából.

A tochár imperfektumra, múlt időre, konjunktívuszra és a múlt idejű optatívuszra vonatkozó tények sok tekintetben a hettitára emlékeztetnek. Csupán néhány példát említünk: toch. A — wolkašt (a wätk- ‘parancsolni’ ige múlt idejének egyes szám 2. személye; egyes szám 3. személyben wotäk); kakläšt (ugyanennek az igének a megfelelő alakja, valamint a továbbiakban is, a käl- ‘elviselni’, ‘tűrni’ igéből; egyes szám 3. személyben kakäl); toch. B — yamassit (az imperfektum egyes szám 2. személye

³⁴ A hettitológus feladata annak meghatározása, hogy eredetileg milyen volt a -š, -ta és -šta ragok eloszlása, illetve hogyan terjedtek el a múlt idő egyes szám 2. és 3. személyében. Erről egyelőre nehéz határozottat mondani, mivel a fennmaradt szövegek két ellentétes változatot tükröznek: a 3. személyben egységes alakot (dāš, dāiš), míg a 2. személyben váltakozó alakokat (dāš és datta, dāišta és dāitta), illetve a 2. személyben egységes alakot (tarnaš, temišta), míg a 3. személyben váltakozó alakokat (tarnaš és tarništa, temaš és temišta). Az a természetes feltevés, hogy korábban ilyen eloszlás állt fenn: múlt idő egyes szám 2. személy -š, múlt idő egyes szám 3. személy -ta (mint feltehetőleg a hieroglifikus hettitában: -sa/-s és -ta; a luviban: -s (?) és -ta; talán a palaiban: -si és -til-i; valamint a lykiben is, ahol azonban a múlt idő egyes szám 2. személyű alakjai nincsenek adatolva), amelyből később a 2. és 3. személy közös -šta ragja alakult ki — természetesen tisztán hettitológiai érvekkel támasztandó alá. Határozottabban talán annyi állítható, hogy a -šta rag fokozatosan terjedt el, mivel teljesebb alaknak számított (többek között azért, mert egyesítette a különálló személyjelölőket). Egyébként valami hasonló figyelhető meg az egyszerű múlt idők (szigmatikus idők) ragjainak történetében a szláv nyelvekben, különösen e múltidőrendszer felbomlásának időszakában (vö. a legjellemzőbb alakhoz való igazodást). A múlt idő egyes szám 2. és 3. személyének ragjairól lásd I. Friedrich, i. m., 106. o. és köv.; H. Kronasser, Vergleichende Laut- und Formenlehre des Hethitischen, Heidelberg, 1956, 190–193. o.; C. Watkins, Indo-European Origins of the Celtic Verb, I, The Sigmatic Aorist, Dublin, 1962, 90. o. és köv., 97. o. és köv.; vö. ugyanő, Indogermanische Grammatik, Bd. III, stb. J. Kurylowicz a hettita -š-t is a múlt idő egyes szám 2. (és 3.) személyében késői, kifejezetten hettita fejleményként értelmezi (ugyanez vonatkozik az óperzsa akunaus ‘ő csinálta’ alak -š elemére és hasonlókra is), lásd J. Kuryłowicz, i. m., 156. o. és köv.

11*

163

a yām- ‘csinálni’ igéből, vö. yamaṣṣi (3. személy); śälasta (a käl- ‘hozni’ ige múlt idejének egyes szám 2. személyű alakja, vö. śala-, 3. személy); yamit (a yām- optativusának egyes szám 2. személyű alakja, vö. yami, 3. személy)³⁵ stb.

Az ilyen típusú végződések valamilyen formában más nyelvekben is tükröződhettek (vö. venét zonasto vagy vhaxṣδo, latin -īstī stb.). Ezek további felsorolása ebben az összefüggésben szükségtelenné válik. Különösen fontosnak és a balti igei formáns -st(a) lehetséges történetéhez kapcsolódónak viszont a következő, kétféle tényt kell tekintenünk.

Először is a -s- írásos emlékekkel igazolható elterjedéséről van szó az óind prekativus (aorisztoszi optativus) alakjaiban³⁶. Vö. a prekativusi alakok megfelelő védikus töredékeit (activumban):

1. személy egyes szám bhūyām 1. személy kettős szám bhūyāva 1. személy többes szám bhūyāma 2. személy egyes szám bhūyās 2. személy kettős szám bhūyātam 2. személy többes szám bhūyāta 3. személy egyes szám bhūyās 3. személy kettős szám bhūyātām 3. személy többes szám bhūyur

és a későbbi klasszikus szanszkritban (activumban):

1. személy egyes szám bhūyāsam 1. személy kettős szám bhūyāsva 1. személy többes szám bhūyāsma 2. személy egyes szám bhūyās 2. személy kettős szám bhūyāstam 2. személy többes szám bhūyāsta 3. személy egyes szám bhūyāt 3. személy kettős szám bhūyāstām 3. személy többes szám bhūyāsur

E paradigmák összevetéséből látható, hogy éppen az egyes szám 2. és 3. személyű szigmatikus alakok szolgáltak kiindulópontul e -s- elterjedéséhez, immár a prekativusi jelölő összetevőjeként, az egyes szám 1. személyű alakba, majd a többi szám alakjaiba is. Egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy valami hasonló ment végbe e formáns fejlődése során a balti nyelvekben is³⁷.

Másodszor, a balti nyelvekben feltételezett újraelemzési folyamat szempontjából, amely az -st- eredeti (pontosabban: korábbi) helyének megváltozásával függ össze, igen fontos figyelembe venni azokat az alakokat, amelyekben az -st- szigorúan véve már nem tekinthető pusztán ragvégződésnek, de még nem vált az igeosztály jelölőjévé ugyanazon az igeidőn belül (például a jelen időben), hanem köztes helyzetben marad. Vö. az ógörög λέκτο alakot, amelynek régebbi *λέχ-στο alakját igen valószínűen rekonstruálják, a másodlagos λέξατο mellett; továbbá a védikus a-tam-sta (=avesztai mə-sta) alakot stb.³⁸.

³⁵ Vö. ennek megfelelően a tokhár A-ban: *kälñāsiṣt – *kälñāsi és hasonlók.

³⁶ Lásd T. Burrow, The Sanskrit Precative, — „Asiatica. Festschrift Friedrich Weller“, Leipzig, 1954, 35—42. o.

³⁷ Vö. például a következő hipotetikus sémát: I: 1. személy egyes szám -ō→ II: 1. személy egyes szám -ō → III: 1. személy egyes szám -ō→ IV: 1. személy egyes szám -stu 2. személy egyes szám -s 2. személy egyes szám 2. személy egyes szám -st(i) 2. személy egyes szám -sti 3. személy egyes szám -(t) 3. személy egyes szám -st (-s, -t) 3. személy egyes szám -st(a) 3. személy egyes szám -sta Ha e séma (nagy vonalakban) elfogadhatóan valószínű, akkor kulcsfontosságúvá válik annak a kérdése, miként oszlottak újra az elemek, aminek eredményeként a ragvégződés anyagából jelen idejű jelölő jött létre.

³⁸ Vö. H. Kronasser, Op. cit., 193. o.

164

Feltételezve, hogy éppen az egyes szám 2. és 3. személye volt az a forma, amelyben megindulhatott az újraszegmentálás, amelynek eredményeként a -st- a jelen idejű tő jelölőjévé alakult³⁹, fontos felidézni, hogy számos indoeurópai nyelvben nem különülnek el az egyes szám 2. és 3. személyének ragjai; erről részben már fentebb is szó esett, és sokszor írtak róla, különösen az utóbbi években⁴⁰. Ugyanakkor azzal is számolnunk kell, hogy a szokásosabb mintához képest felcserélődhettek a 2. és 3. személy ragjai (vö. a 3. személyű -s-t, védikus dhās és hasonlók⁴¹, vagy a 2. személyű -t-t, hettita datta stb.)^41а. Kétségtelen, hogy ezek a körülmények elősegítették magának az újraszegmentálási folyamatnak a megindulását, valamint azt is, hogy éppen ezek a formák indították el a -st- elterjedését a balti nyelvek ragozási paradigmájában. Jellemző, hogy a szláv nyelvekben a közeli típusok, különösen a szigmatikus aorisztosz és az imperfektum sem különböztetik meg a 2. és 3. személy ragjait, és talán bizonyos esetekben (legalábbis) soha nem is különböztették meg őket (erről lásd a szerző más munkáit)⁴². Általában el kell ismerni, hogy a 2. és 3. személy számos olyan rekonstruált ragja, amelyben az eredeti gyökmássalhangzóhoz kapcsolódik a -s-, például... (t)-s-s- (vö. hettita daiš < *dejk’-s-s) vagy (t)s-t, amelyek egykor heurisztikai és módszertani értékkel bírtak, ma mindinkább akadályozzák a később analógiás tendenciákkal elfedett, régebbi és sajátosabb mintázat felismerését. Bármilyen paradoxnak tűnik is, a kutató nem kötheti magát merev keretekhez, amikor a -st- eredetét vizsgálja. A válasz a szó más részeiben (például a ragban, nem pedig a tőképző elemben) és a paradigma más részeiben (például az aorisztoszban, nem pedig a jelen időben) rejtezhet. Jellemző példa az atematikus dati ige jelen idejű és aorisztoszi ragozása az óegyházi szlávban, valamint a litván dúoti⁴³.

³⁹ Szigorúan véve arról a tőről van szó, amely később a jelen időt jellemezte. Talán pontosabb lenne injunktív tövekről beszélni, amelyek a balti nyelvekben a jelen idejű rendszerbe, más nyelvekben az (szigmatikus) aorisztoszi rendszerbe, megint másokban pedig mind a jelen idejű, mind az aorisztoszi rendszerbe kerültek át.

⁴⁰ Lásd T. Burrow, An Archaic Verbal Termination in Early Indo-Iranian, — „Indo-Iranian Journal“, vol. 1, 1957, стр. 61—76; A. S. C. Ross and R. A. Crossland, Supposed Use of the 2nd Sg. for the 3rd Sg. in „Tocharian A“, Anglo-Saxon, Norse and Hittite, — „Archivum Linguisticum“, vol. 6, 1954, стр. 112—121; vö. még — KZ, Bd. 69, 1951, стр. 150—164.

⁴¹ Об этих формах ср. J. N. Narten, Die sigmatischen Aoriste im Veda, Heidelberg, 1964, стр. 18 и след.; C. Watkins, Indogermanische Grammatik, Bd. III, стр. 53 и след.

^41а Rosenkranz újabban rámutatott arra, hogy a hettita praeteritumragok megfelelnek az elámi személyragoknak (vö. egyes szám 1. személy -h, 2. személy -t, 3. személy -š stb.). Lehetséges, hogy ezzel kapcsolatban sok minden tisztázható, ha más „nosztratikus“ nyelvekhez fordulunk, amelyek igeragozásában egyértelmű párhuzamok figyelhetők meg az említett ragokkal.

⁴² Úgy tűnik, a porosz nyelvben másként áll a helyzet a verbális végződések meg nem különböztetésének példáival.

⁴³ A dúot lett ragozásáról lásd J. Endzelins, Latviešu valodas gramatika, 723—725. o.; M. Rudzīte, Op. cit, 359. o. és másutt; vö. porosz dāst stb.

165

Jelen idő Egyes szám 1. személy datь dasi 3. személy dastъ Kettős szám 1. személy (davē) 2. személy dosta 3. személy daste, dosta Többes szám 1. személy datь 2. személy daste 3. személy dadētъ Aorisztosz daxъ dastъ, da dastъ, da daxovē dasta daste, dasta daxomъ daste daše Jelen idő duomi duosi⁴⁴ duosti, duost duova duosta duosti, duost duome duoste duosti, duost

Ebben az összevetésben mindenekelőtt (ha a jelen cikkben kitűzött feladatból indulunk ki) két sajátosság érdemel figyelmet: először is az -st- úgyszólván homonimikus jellege (vö. -stъ mint a 3. személy egyes számú végződését, dastъ — da, valamint -sta a 2. személy kettős számában, a … d-ta újrakódolásának eredményeként, vö. ideta vagy sukata, -sta alakban és hasonlók); másodszor e -st- keresztidőbelisége (vö. dasta, a jelen és az aorisztosz 2. és 3. személye), amely sok más tényező mellett alapot ad annak az állapotnak a rekonstruálására, amely megelőzte az időrendszer kialakulását az injunktív alakok kontinuumából; ez, úgy tűnik, különösen reális a balti igében. Végül fontos megjegyezni, hogy a bemutatott paradigmákban az -st- éppen a 2. és 3. személy alakjaiban összpontosul.

A balti nyelvekben a -st- jelen idejű tövek jelölőrendszerébe való bevonásának kérdését tárgyalva utolsóként arra kell rámutatni, hogy eltérőek voltak a -st- megjelenésének feltételei ott, ahol ragként szerepel (hettita vagy tokhár), illetve ott, ahol tőképző formáns (balti nyelvek). Az első esetben a -st- előtt mindig magánhangzó áll (vö. tarništa, pahhašta, dāišta; šälästa, wotkast; dastъ stb.), a másodikban pedig mindig mássalhangzó (vö. alpsta, dȳksta stb.). A feltételeknek ez a különbsége döntő módon befolyásolhatta a -st- további sorsát a balti nyelvekben: nem maradhatott rag, mert ebben az esetben a szóvégi gyökmássalhangzó és a -st- három mássalhangzós szóvégi csoportot alkotott volna: … p-st, … k-st, … t-st stb. Az … a-st típusú szerkezetek gyakorlatilag hiányoztak (eltekintve az atematikus ragozás néhány példájától, ahol ráadásul a -s- és a -d- kapcsolata világosan érzékelhető volt; vö. kliest, a kliedeti egyes szám 3. személye; nusėst a nusėdėti igéből, giest a giedoti igéből stb.).

A -st- jelen idejű tövek jelölőjeként való értelmezésének kérdése természetesen elválaszthatatlan a -styti végű igék származékos ragozásának kérdésétől (barštyti: berti, dūrstyti: durti, dāigstyti: dėgti és hasonlók)⁴⁵; vö. tipológiailag hasonlóan a -s- használatát egyrészt a jelen idő vagy az aorisztosz képzésében, másrészt a származékos ragozásban (desiderativum) az óindben. Jellemző, hogy a származékos ragozásban a -st- a gyök végén álló magánhangzóhoz is kapcsolódhat (klōbyti: klōti, krāustyti: krāuti, kāustyti: kāuti stb.); ez a formák e csoportját szembeállítja az ugyanezt az elemet tartalmazó jelen idejű tövekkel⁴⁶, és ezáltal további alapot ad az elsődleges…

⁴⁴ Vö. Daukša „Postillájában“: duosi, duosi, duost — olyan alakok, amelyek különösen érdekesek a szláv párhuzamokkal való kapcsolatuk miatt.

⁴⁵ Lásd P. Skardžius, Op. cit., 537—539. o.; J. Otrębski, Op. cit., 2. köt., 388—390. o. stb.

⁴⁶ Vö. a -styti végű igék szokásos tranzitivitását (vagy visszaható jellegét) is.

166

e két típus differenciálódásának kezdeti feltételeit⁴⁷. Feltehető, hogy a tartósság gondolatát kifejező -soti végű igék⁴⁸ is számos közös vonást mutatnak mind a már említett típusokkal, mind más, -s- formánst tartalmazó, itt azonban nem tárgyalt alakokkal. Mindezeket az alakulatokat figyelembe véve, és szem előtt tartva, hogy a balti ige történetében nem ritka ugyanazon hang elem vagy hangkomplexum nyelvtani és szemantikai státuszának megváltozása⁴⁹, remélhető, hogy fokozatosan megoldhatóvá válik az -s-, különösen pedig az -st- elemet tartalmazó igealakok eredetével kapcsolatos problémák egész köre. Az összkép részleteit nehéz előre jelezni, de mindaz, amit a balti ige fejlődésének relatív kronológiájáról egyelőre tudunk, mintha arra engedne következtetni, hogy az s-os igealakok sorának, mindenekelőtt pedig az -st- elemet tartalmazó töveknek a kialakulása lényegesen eltérő körülmények között ment végbe, mint a legtöbb más indoeurópai nyelvben megfigyelhető hasonló jelenségek, mégpedig egy tipológiailag korábbi helyzet fennállása mellett. Hogy mi volt ez a helyzet, vagyis milyen nyelvtani kategóriák és egyes grammémák együttese határozta meg, azt egyelőre nehéz megmondani. Sőt, jelenleg ez a bizonytalanság jelenti a fő akadályt az -st--hez egykor kapcsolódó jelentések értelmezésében. Amikor a balti -st(a) végű igéket a szigmatikus aorisztosz mediális, egyes szám harmadik személyű alakjával vetette össze, K. F. Johansson csak abban a tekintetben járt el helyesen, hogy elvileg és végső soron ez a két formáns összevethető. Ebből a következtetésből azonban semmiképpen sem következik, hogy a balti -st(a) kialakulása feltételezi a görög vagy az óind nyelv típusához hasonló (szigmatikus) aorisztosz vagy mediális diatézis meglétét (vagy bármely más konkrét alakét, amely ezt a -t- elemet magyarázná: -to- képzős participiumok, -tha végű igei végződések, az *-to- mutató névmási tő, a -to típusú tövek, mint a latin plecto: explicāre, az ógörög πέπτο: πέλω, a hettita mant-: ógörög μένω, stb.).

⁴⁷ Különösen tanulságos az olyan genetikailag rokon szavak alaki azonossága, mint a litván māsto ^{„gondolja”, „elmélkedik”} (a *man-stā alakból, vö. māstyti: manȳti: mīnti, vö. P. Skardžius, Op. cit., 538. o.), a védikus a-mam-sta (vö. a-mam-sata) „gondolta”, valamint az avesztai māsta „gondolta” (*man-sta), miközben az indoiráni példák -sta eleme jelentésében nem kapcsolható össze a litván -sta elemmel.

⁴⁸ Vö. a hieroglifikus hettita iteratív igékkel, amelyek -sa képzősek: pipas(a)- „adni”, a pi(a)- „ad” igéből; aias(a)- „valamivel bánni”, az aia- „csinál” igéből (vö. a luviban a -s(a)- képzőt), stb., miközben — a hettitával ellentétben — hiányzik a -sk- képző. E tekintetben különösen érdekesek a khotani-szaka igék -s- képzővel (amelyet a közös iráni -sa- alakra vezetnek vissza, feltehetően a *-ske-/*-sko* alakból), amelyek intranzitív-inchoatív jelentésűek (akárcsak a balti -sta végű igék); vö. stās- „maradni”; sta- „állni”, pars- „megszabadulni”; parrij- „megmenteni”, stb.; hasonló típus a shughniban is előfordul. A khotani-szaka nyelv további adatai közül vö. az -sta típusú töveket: sūh-: śūsta „felszerelni”, pyū-: pyūšta „hallani”, stb.; az s pedig a tővégi megfelelő mássalhangzóval függ össze (vö. még bai-: basta „megkötni”, a *bad- alakból, valamint a -sta végű múlt idejű participiumokat). Vö. Л. Г. Герценберг, Хотан-сакский язык, М., 1965.

⁴⁹ Természetesen ugyanez elmondható számos más nyelvről is. Lásd a -s kialakulásáról a 3. személy egyes számú flexiójában és az aorisztoszban: C. Watkins, Indo-European Origins of Celtic Verb, 90. o. és köv., vö. ugyancsak tőle: Indogermanische Grammatik, Bd. III, 53. o. és köv.