LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI, XXX (1993)

PERIFERINĖS LIETUVIŲ KALBOS TARMĖS

Archívumokból

F. F. FORTUNATOV

A HANGSÚLYRÓL ÉS A HOSSZÚSÁGRÓL A BALTI NYELVEKBEN

II. A HOSSZÚSÁG A LETT NYELVBEN

Közreadva az Orosz Tudományos Akadémia Szentpétervári Fiókjának levéltárából (фонд 90, оп. 1, ед. хр. 22). Nyomdai előkészítője O. Poljakovas.

A lett nyelvben a hosszú magánhangzók, a diftongusok és a rövid szótagmagánhangzó következő szonoráns mássalhangzóval alkotott diftongusszerű kapcsolatai¹ között bizonyos különbség van a magánhangzó, a diftongus és a diftongusszerű kapcsolat hosszúságának minőségében. E különbségek a legteljesebben akkor mutatkoznak meg, amikor az ilyen hangok és hangkapcsolatok hangsúlyos helyzetben vannak; mint ismeretes, a lett nyelvben a hangsúly a szótő szótagjára, vagyis az egyszerű szavak első szótagjára esik. Csak ebben a helyzetben, lett hangsúly alatt alapul a lett hosszúság minősége a litván–lett hosszúság ismert típusai közötti különbségeken, bár az egyszótagú lett szavakban, mint alább látni fogjuk, a hosszúság minőségét részben magának a hangsúlynak a későbbi hatása is meghatározza. Hangsúlytalan helyzetben a hosszú magánhangzók, diftongusok és diftongusszerű kapcsolatok a lett nyelvben a hosszúság azonos típusát mutatják; azokban a nyelvjárásokban pedig, ahol a hosszúság minősége között hangsúlytalan helyzetben is különbségek vannak, ezek a különbségek újabb eredetűek, és nem függnek össze a litván–lett hosszúság típusai közötti különbségekkel. A lett nyelvterület északi részén, a ruijeni (Rūjene) plébániában, Welm úr közlése szerint a régi hosszú magánhangzók hangsúlytalan helyzetben megrövidültek; ugyanígy az ē és ō diftongusokból is rövid i és u keletkezett hangsúlytalan helyzetben, ugyanebben a nyelvjárásban.

Rosenberger², Büttner³, Bahr⁴, Bielenstein⁵, valamint Brīvzemnieks (Treiland)⁶ meghatározása szerint a lett hosszú magánhangzókban, diftongusokban és

¹A rövidség kedvéért a továbbiakban ezeket a kapcsolatokat egyszerűen diftongusszerű kapcsolatoknak nevezem.

²A lett nyelv alaktana. 1830 // A Lett Irodalmi Társaság által kiadott folyóirat; A lett nyelv alaktana új bemutatásban. 1848 // Ugyanott. IX. Második füzet.

³Vizsgálatok a lett nyelv beszédhangjairól. 1848 // Ugyanott. IX. Első füzet (1847). 1. o. és köv.

⁴A lett nyelvben előforduló hangokról és azok egyszerű, írás általi jelöléséről. 1847 // Ugyanott. 21. o. és köv.

⁵ Die lettische Sprache. 1863-1864.

⁶Antropológiai és néprajzi tanulmányok gyűjteménye, kiadja Daskov. II. könyv

181

a diftongikus kapcsolatokban két kiejtési árnyalat, két tónus, a hosszúság két típusa különböztethető meg, éppen úgy, ahogyan Ulmann lett–német szótára is feltünteti (mégpedig a hangsúlyos helyzetben) a lett hosszú magánhangzók, diftongusok és diftongikus kapcsolatok két típusának különbségét. E hosszúságtípusokat Baar határozta meg a legpontosabban, majd Bielenstein, aki azonban az ide tartozó jelenségek némelyikének megítélésében eltért Baartól, bár aligha kellő indokkal. Baar e lett hangokban és hangkapcsolatokban a következő „kiejtési árnyalatokat” („Nuancen in der Aussprache”) különbözteti meg: 1) „gedehnte Länge” és 2) „gestossene Länge”; Bielensteinnél ezeknek a következők felelnek meg: 1) „gedehnter Ton” és 2) „gestossener Ton”. A „gedehnt” kifejezés Baarnál és Bielensteinnél itt azt jelenti, hogy „megszakítás nélkül”; például a magánhangzók ezzel a hosszúsággal való ejtéséről Baar így ír: „Die gedehnten werden lang, ohne dass die Stimme während des Lautens unterbrochen würde, gleichsam in einem Zuge ausgesprochen”; ebben az értelemben én is „tartós”, azaz „megszakítatlan” hosszúságnak nevezem a lett hosszúságot. Az egyes magánhangzók, diftongusok és diftongikus kapcsolatok „gestossene Länge” kifejezésén Baar azt a kiejtést értette, amelyben a szótagalkotó hosszú magánhangzóban, valamint a diftongus vagy diftongikus kapcsolat nem rövid, nem szótagalkotó részében a hang megszakad, „freilich wenig bemerkbar”, majd ismét igen rövid ideig megszólal, „so dass gewissermassen ein schwacher Hiatus entsteht”; „es lässt sich diese Nuance schwer beschreiben”, mondja Baar, „sondern man muss sie aus dem Munde des Letten selbst hören”. Ezt a lett hosszúságot „megszakított” hosszúságnak nevezem, mégpedig teljes megszakítással járó hosszúságnak (szemben egy másik „megszakított” hosszúsággal); a hang teljes megszakadását a hangrés teljes záródása hozza létre (vö. Sieversnél a „Stosston” kifejezést). Bielenstein ezt a hosszúságot, ezt az egyes hosszú magánhangzókban jelentkező tónust nagyjából ugyanúgy határozza meg, mint Baar: „... der Ictus hebt das erste Element vor dem zweiten nachdrücklich heraus und lässt das vom ersten gewissermassen abgesprochene, gewissermassen durch ein freilich unendlich kleines Vacuum vom ersten getrennte zweite Element leicht und kurz nachhallen”; a lett nyelv „gestossene” diftongusainak és diftongikus kapcsolatainak megítélésében azonban Bielenstein eltér Baartól. Baar szerint a teljes megszakítás („Stoss” Sieversnél) az ilyen diftongusok és diftongikus kapcsolatok nem rövid, nem szótagalkotó részében jelentkezik (Baar megjegyzi, hogy a rövid diftongusokban a második, vagyis nem szótagalkotó magánhangzó általában hosszabb az elsőnél, vagyis a szótagalkotó magánhangzónál); ezért például Baar a „gestossene” ai, au, ar, al hangokat ai¹, au¹, ar¹, al¹⁷-ként jelöli, Bielenstein viszont úgy véli, hogy a teljes megszakítás a diftongus vagy diftongikus kapcsolat alkotóelemei között van. Baar meghatározása a

(lett népdalok). 1873; Anyagok a lett törzs néprajzához. 1881 // A Természettudományi, Antropológiai és Néprajzi Ismeretek Birodalmi Társaságának néprajzi osztálya által közreadott munkák. VI. könyv.

7 Baar cikkében az l̥ helyett mindenütt sajtóhiba áll: l̥. Bielensteinnél ott, ahol Baar véleményét közli, l¹, mᵐ helyett ezt nyomtatták: l¹, mᵐ (Die lett. Sprache I, 48. jegyzet).

182

Baar meghatározása a teljes megszakítással ejtett lett diftongusokra és diftongikus kapcsolatokra kétségtelenül helyes, bár úgy vélem, hogy az ilyen lett diftongusokban a i és u esetében a teljes megszakítás akkor jön létre, amikor i és u még nem kezd megszólalni, miközben a beszédszervek már azt a helyzetet veszik fel, amely i vagy u képzéséhez szükséges⁸; ezért például a lett „gestossene” ai és au úgy hangzik, hogy a teljes megszakítás valóban a diftongus alkotóelemei között hallatszik (ahol Bielenstein hallotta), a teljes megszakítással ejtett lett diftongikus kapcsolatokban azonban a megszakítás hallás alapján maga a szonoráns mássalhangzó része, vagyis annak egyik része hangzik el utána. Ami a teljes megszakítással ejtett ē és ū diftongusokat (ia, ua) illeti, nem tudom pontosan meghatározni, hol hallható bennük a megszakítás; úgy tűnik, e tekintetben azonosak a teljes megszakítású, i-t és u-t tartalmazó diftongusokkal. Baar és Bielenstein meghatározásai között bizonyos különbség mutatkozik a lett „tartós” (azaz „tartós” hosszúságú) diftongusok tekintetében is. Baar például a tartós ai, au, ū hangokat ai, āu, iā alakban írja, vagyis a diftongus nem szótagalkotó részének hosszúságát jelöli, éppúgy, ahogyan a „tartós” diftongikus kapcsolatokat, például a ar, em kapcsolatokat is āi, ēi stb. alakban jelöli. Bielenstein véleménye szerint a lett „tartós” diftongusok āi, āu, īa stb. alakban jelölhetők: „der Ton liegt zwischen oder auf beiden Elementen in der Mitte, so dass also keines von beiden Elementen vor dem andern vorwaltet”; a „tartós” diftongikus kapcsolatokat viszont Bielenstein att, emt stb. alakban határozza meg, és megjegyzi, hogy a szonoráns mássalhangzók itt „mintegy kettőzötten” hallatszanak. Baar kétségtelenül téved: a lett „tartós” diftongusokban a nem szótagalkotó rész hosszabb az ugyanazon diftongus szótagalkotó részénél, bár (amit Baar nem említ) úgy vélem, a „tartós” diftongus nem szótagalkotó magánhangzója mégis valamivel rövidebb, mint a „tartós” diftongikus kapcsolatok szonoráns mássalhangzója. Baar meghatározása szerint a lett diftongikus kapcsolatok tartóssága és teljes megszakítása csak a „rövid magánhangzó + szonoráns mássalhangzó” kapcsolat mássalhangzó előtti helyzetében fordul elő; Bielenstein is két tónust különböztet meg azokban a lett „rövid magánhangzó + szonoráns mássalhangzó” kapcsolatokban, amelyek éppen mássalhangzó előtt állnak, mégpedig csak hangsúlyos helyzetben. Úgy tűnik, Baar is csak hangsúlyos helyzetben ismer tartós hosszúságú és teljes megszakítású diftongikus kapcsolatokat; egyik típusra sem hoz példát hangsúlytalan helyzetből, míg a hosszú magánhangzókban és a diftongusokban Baar a hosszúság két típusát többek között hangsúlytalan helyzetben is megkülönbözteti (lásd alább). Bielenstein szintén azt írja, hogy a lett hosszú magánhangzókban és diftongusokban a két tónus közötti különbség a hangsúlytól függetlenül fennáll, bár hangsúly alatt világosabban érvényesül; a Die lettische Sprache című műben tárgyalt lett szavakban és képzőkben azonban Bielenstein mindenütt hangsúlytalan hosszú magánhangzókban és diftongusokban is jelöli a teljes megszakítást („gestossener Ton”), néhány párhuzamos

⁸ Vö. a dán nyelv hasonló jelenségeit teljes megszakítás esetén; lásd Jespersen. The articulations of speech sounds. P. 45.

183

Az ilyen helyzetben tartós hosszúsággal képzett alakokat itt dialektális (nyelvjárási – O. P.), mégpedig a Baar-dialektusból valóknak tekintjük. A hosszú szonoráns mássalhangzókról Baar megjegyzi, hogy bizonyos esetekben magánhangzó előtt is előfordulnak, nevezetesen a németből átvett szavakban, például: kaña, vaña, buḷis stb.; továbbá az l magánhangzó előtt olyan dialektális (nyelvjárási – O. P.) alakokban jelenik meg, mint a viḷa, piḷa, ahol az ln kapcsolat a dialektusokban l-re rövidül (viḷna, piḷna). Baar azonban nem határozza meg, hogyan tagolódnak szótagokra az ilyen hangkapcsolatok (a kilégzéses képzés szempontjából), és elkülöníti ezeket az eseteket azoktól, amelyekben a „tartós” hosszúságot a teljes „rövid magánhangzó + szonoráns mássalhangzó” kapcsolatra vonatkoztatja. Úgy tűnik azonban, hogy például a viḷa kiejtése viːḷa, vagyis itt is „tartós” diftongikus kapcsolat áll a mássalhangzó előtt, még ha irracionális (a következő magánhangzóhoz vezető átmeneti hang) is. Bielenstein ezekben az esetekben megkettőzött szonoráns mássalhangzót ír, például: villa.

A lett nyelvben megkülönböztetett kétféle hosszúság, illetve két hang tekintetében Baar és Bielenstein álláspontja egyezik Brīvzemnieks rövid meghatározásaival is. A lett népdalgyűjtemény 1873-as előszavában Brīvzemnieks rámutat, hogy a lett nyelv hosszú magánhangzóinak és diftongusainak „két árnyalata” van: megnyújtottak („gedehnt”) vagy „megszakítottak” („gestossen”); a megnyújtottaknál „a hang képzése közben a hangfolyam nem szakad meg”, a megszakítottak kiejtésekor viszont „a hang elakad, majd ismét igen röviden folytatódik”. Később, a lett közmondásokat, találós kérdéseket, ráolvasásokat és varázsigéket tartalmazó gyűjtemény 1881-es előszavában Brīvzemnieks e hosszú magánhangzók és diftongusok egyik csoportját „tartósnak”, a másikat pedig „megszakítottnak” nevezte (az én terminológiám szerint), és megjegyezte, hogy a diftongusokkal azonos jellegű a lett nyelvben a rövid magánhangzó és az azt követő szonoráns mássalhangzó kapcsolata is, ha ezt mássalhangzó követi. Brīvzemnieks 1881-es gyűjteményében a tartós diftongusokat ai, au, ū stb. írásmóddal jelöli, a tartós diftongikus kapcsolatokat pedig így: aḷ, aṃ stb.; ebből látható, hogy Brīvzemnieks is mennyiségi különbséget talál a tartós diftongus szótagalkotó magánhangzója és a tartós diftongikus kapcsolat szonoráns mássalhangzója között (lásd fentebb). Brīvzemnieks olyan eseteiről, mint a brīle stb., vö. a Baar buḷis, viḷa példáival kapcsolatban fentebb mondottakat.

Elsőként Rosenberger mutatott rá arra, hogy a lett nyelvben két „hang” létezik. Az 1830-as „Formenlehre der lettischen Sprache” című művében Rosenberger két „hangsúlyfajtát” („Art der Betonung”), két „hangot” („Töne”) különböztetett meg hangsúly alatt a lett hosszú magánhangzókban, diftongusokban, valamint a rövid magánhangzó és az azt követő szonoráns mássalhangzó kapcsolataiban⁹ (többek között magánhangzó előtt is); az egyik hangot „gehalten”-nek, zárójelben „gezogen”-nak, a másikat pedig „gestossen”-nak nevezte.

⁹ Rosenberger nem határozza meg, hogy ezek a mássalhangzók likvidák vagy nazálisok-e, de az általa közölt példák azt mutatják, hogy kifejezetten a rövid magánhangzó és az azt követő likvida vagy nazális mássalhangzó kapcsolatára gondolt.

184

Később, az 1848-as „Formenlehre der lettischen Sprache in neuer Darstellung” című művében Rosenberger ismét két lett hangról beszélt; a „gehalten” terminust helytelennek ítélte, és a „gezogen” terminussal helyettesítette. A két hang közötti különbséget így határozza meg: „Ein allgemeines Merkmal ist, dass der gestossene Ton sogleich im Anfange seines Hervortretens seine ganze Kraft wie in einem Punkte concentrirt, daher abbricht und die Elemente der Sylbe, die in den Bereich des Tones kommen, einen Augenblick, sey’s auch der kürzeste, frei lässt, bevor sie dem folgendem Laute sich anschliessen, während dagegen der gezogene allmählich beginnend und stetig anschwellend die von ihm beherrschten Elemente der Sylbe bis zum folgenden Laute fortwährend begleitet.” Ebből látható, hogy Rosenberger a lett nyelvben ugyanazt a kétféle hosszúságot, ugyanazt a két hangot különbözteti meg (mégpedig éppen hangsúly alatt), amelyről később Baar, Bielenstein és mások beszéltek; Rosenberger „gezogen” terminusának Baar és Bielenstein „gedehnt” terminusa felel meg. A német nyelvben, vagyis a lett vidék német nyelvhasználatában Rosenberger csak a „megszakított” („gestossen”) hangot találja, ugyanakkor helyesen rámutat arra, hogy a németből átvett lett szavakban „gezogener Ton” fordul elő. A lett „rövid magánhangzó + szonoráns mássalhangzó” kapcsolatokkal kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy Rosenberger ezekben megkülönbözteti a „megszakított” hangot attól a hangtól, amelyet „gezogen”-nak nevezett, mégpedig többek között akkor is, ha a szonoráns mássalhangzó magánhangzó előtt áll; e kapcsolatok megszakított hangjára példaként nemcsak a salt, veļs „gurítani fog”, irt „evezni” (vagyis sait, veļs, irt) alakokat hozza fel, hanem az īrfu, azaz īru „evezek”, valamint a meļļi, azaz meļi „hazugok” (többes szám) alakokat is. Rosenberger valószínűleg azért jutott arra a téves nézetre, hogy az īrfu, meļļi esetében „megszakított” hang van, mert a másik, „gezogener” hangról tudta, hogy többek között akkor is előfordul, ha a szonoráns mássalhangzó magánhangzó előtt áll, például az általa idézett zeļi, azaz zeļi (a zeļis tő) „Gesell” alakban; vö. a kāna, buļis, brīle stb. kapcsán fentebb mondottakkal.

A hosszú magánhangzók és diftongusok két fajtáját, valamint a likvida vagy nazális mássalhangzó előtti rövid magánhangzók két fajtáját a lett nyelvben Büttner is megkülönbözteti abban az 1842-ben írt tanulmányában, amely a „Magazins der Lettischen literarischen Gesellschaft” IX. kötetének első füzetében, közvetlenül Baar tanulmánya (1847) előtt jelent meg. Büttner meghatározása szerint a lett hosszú magánhangzókban és diftongusokban az egyik esetben „gedehnter Laut”, a másikban „accentuirter Laut” fordul elő, de nem magyarázza meg, pontosan miben áll a különbség e hangok között. Mindkét hangra hoz példákat a szavak első szótagjában, továbbá a helyhatározói egyes számú esetvégződésről is megjegyzi, hogy ott mindig „accentuirter Laut” fordul elő. Büttner példáiból látható, hogy az ő „gedehnt” terminusa teljesen megfelel Baar és Bielenstein „gedehnt” terminusának; Büttner példáiban az „accentuirter Laut” Baar és Bielenstein teljes megszakítással járó hosszúságának (vagy „hangjának”), azaz „gestossen”-nak felel meg (a helyhatározói egyes számú esetvégződésben Bielenstein szerint ez a „hang” fordul elő, Baar viszont itt tartós hosszúságot ismer el, amint azt később látni fogjuk). A lett rövid magánhangzók esetében, amikor azok...

185

A következő szonoráns mássalhangzó előtt Büttner a szavak első szótagjában a „kurzer Laut” típust különbözteti meg, például az irbe, kals, kurt, lemt, willa „gyapjú”, kanna szavakban, vagyis ott, ahol tartós hosszúság van, és az „accentuirter kurzer Laut” típust (a szonoráns mássalhangzót ezekben az esetekben mindenütt mássalhangzó követi), például a tirpt, tumsch, urbt, wili (azaz wilńi) szavakban; tehát ott, ahol például baap és Bielenstein teljes megszakítást talál a diftongikus kapcsolatban. Ezt a négy magánhangzótípustól (a két hosszútól és a két rövidtől, amelyeket szonoráns mássalhangzó követ) Büttner még egy ötödik típust is megkülönböztet, amelyet „einfacher Laut”-nak nevezett; ide sorolja az önálló rövid magánhangzókat, például a liks, klupt, ballēt (azaz balēt), Wille (azaz Vile) szavakban, de különös, hogy az „einfacher Laut” példái között a farkis (azaz starkis)¹⁰ és a burwis szavakat is felsorolja, noha ezek diftongikus kapcsolatot tartalmaznak (a burwis, azaz burvis esetében talán a nyelvjárásokban élő buris kiejtésre gondolt?).

A tartós hosszúság és az első gyökszótagban teljes megszakítással járó hosszúság közötti különbség a lett nyelv minden általunk ismert kurzeméi nyelvjárásában megvan (vagyis mindazokban, amelyekben megfelelő megfigyeléseket végeztek); ez a különbség akkor is fennmarad, amikor az adott szót vagy belőle képzett alakot összetett szavak második tagjaként használják, azaz főhangsúly nélküli helyzetben: vö. például sasait (sait), samait (mait), atbraukt (braukt), atnākt (nākt), parkāpt (kāpt), parlūkt (lūkt), pērna-pūds (pūds), sānkauls (kauls), pagaive (vö. gaiva), pabērze (vö. bērzs) stb. Ezután a Bielenstein, Ullmann és Brīvzemnieks által gyűjtött anyag, valamint Rosenberger, Büttner és Baar elszórt példáinak összevetése azt mutatja, hogy a szavak gyökszótagjában megjelenő hosszúság e két típusa között az egyes kurzeméi nyelvjárások nem mutatnak olyan különbségeket, amelyek e nyelvjárások különálló fejlődése során, fonetikai úton jöttek volna létre; többnyire a különböző nyelvjárások adatai megegyeznek az adott szó gyökszótagjában álló hosszúság típusát illetően¹¹, azokban a többé-kevésbé elszigetelt esetekben pedig, amikor egyes nyelvjárásokban tartós hosszúság, másokban pedig teljes megszakítással járó hosszúság van az adott szó gyökszótagjában, az eltérések eredete legalábbis többnyire régi (kivéve az egyik képzésnek a másikra gyakorolt analógiás hatását); ezeket a közlett nyelvben fennálló ismert különbségek magyarázzák, és ennélfogva régebbiek annál. Ilyen eset például a bērzs, bērzs egyes kurzeméi nyelvjárásokban, szemben más kurzeméi nyelvjárások bērzs alakjával, továbbá vārpa a vārpa mellett, sirgt a sirgt mellett, sirms a sirms mellett, kurpe a kurpe mellett, sveiks a sveiks mellett, traukt a traukt mellett, dzīt a dzīt mellett stb.

¹⁰ Ullmann szótárában: „Jahrrkis, egy halfajta (Libau környékén állítólag hallani ezt a nevet)”.

¹¹ Mindazonáltal figyelembe kell venni, hogy Bielenstein és Ullmann (Rosenbergerrel egyetértésben) a szó első szótagjában ai, ei, ui diftongust ír, j előtt, amelyet magánhangzó követ (rendszerint teljes megszakítással), míg más kurzeméi nyelvjárások (például Baaré és Brīvzemnieksé), valamint a livóniai nyelvjárások ezekben az esetekben megőrzik a régi rövid magánhangzót a j előtt; például a Bielenstein-féle vāiajaga, leija, sauja alakoknak, amelyekben teljes megszakítás van, a vājaga stb. felel meg; Ullmannnál pedig más kurzeméi nyelvjárásokban vajaga, leja, sauja.

186

Ami pedig a szó nem első szótagjait (nem gyökszótagját) illeti, a kurzeméi nyelvjárások között bizonyos, a lett nyelv különálló fejlődése során fonetikai úton kialakult különbségek mutatkoznak aszerint, hogy bennük tartós vagy teljes megszakítással járó hosszúságot használnak-e (lásd alább). Azokban a kurzeméi nyelvjárásokban, amelyeket Bielenstein közvetlenül ismert, és amelyekhez a Brīvzemnieks által kiadott lett szövegek nyelvjárása is tartozik, a lett nyelvbe nem kölcsönzött szavak nem mutatnak tartós hosszúságot a nem első szótagban, vagyis ezekben az esetekben csak teljes megszakítással járó hosszúság fordul elő, kivéve az expiratórikusan ereszkedő hangot azokban a diftongikus kapcsolatokban és nyelvjárási diftongusokban, amelyeknek rövid i vagy u az elemük, és amelyekről fentebb szóltam; a lett nyelvbe kölcsönzött szavakban viszont előfordulhat tartós hosszúság a nem első szótagban ezekben a kurzeméi nyelvjárásokban, például Bielenstein olyan szavaiban, mint siktērs „Secretär”, brankūzis (táji) „Brankhaus” (Branntweinsbrennerei); az alsónémet nyelvjárásból kölcsönzött szavakban, amelyek végén „-hus” áll, és másutt. Északnyugat-Kurzeme nyelvjárásaiban azonban, többek között Baar nyelvjárásában, a nem kölcsönzött szavakban is előfordul tartós hosszúság a nem első szótagban, bizonyos feltételek mellett; vagyis e nyelvjárások a szó nem első szótagjában egyes esetekben teljes megszakítással járó, másokban pedig tartós hosszúságot mutatnak, míg Bielensteinnél és Brīvzemnieksnél például csak teljes megszakítással járó hosszúságot találunk. Az északnyugat-kurzemei nyelvjárásokban a szó nem első szótagjának tartós hosszúsága fonetikai úton éppen akkor jelenik meg, ha hosszú magánhangzó vagy diftongus áll j előtt, többek között olyan esetekben is, amikor a j ezután fonetikailag eltűnt, valamint szonoráns mássalhangzók, azaz nazálisok és likvidák előtt. Így ezekben a kurzeméi nyelvjárásokban a Bielenstein és Brīvzemnieks nyelvjárásaiban teljes megszakítással járó hosszúságnak megfelelő tartós hosszúságot a következő esetekben találjuk.

j előtt:

1) A helyhatározói egyes számú eset ragjaiban, ahol az alak végén egykor j állt, amelyet rövid magánhangzó követett, például: daržā, istabā, bedrē, pirti, tiŋgū. Az első szótagban álló hosszú magánhangzó azonban az azonos eredetű képzésekben teljes megszakítással járó hosszúságot mutat Északnyugat-Kurzeme nyelvjárásaiban is, ugyanúgy, mint Bielenstein és Brīvzemnieks nyelvjárásaiban: ide tartoznak a tā, šā „így”, kā „hogyan” határozószók (az ilyen névmási tövekből képzett, helyhatározói egyes számú alakokra nem ismerek példát Északnyugat-Kurzeme nyelvjárásaiból).

2) A -tāja-, -āja-, -ēja- végű főnévi származéktövekben, például egyes számú birtokos esetben: mācītāja, arāja, skrējēja. E főnevek egyes számú alanyesete Baar nyelvjárásában -tais, -ais, -eis végű; ezekben az ai és ei az āj(i), illetve ēj(i) folytatása.

3) A határozott melléknevek végződéseiben, mind azokban az esetragokkal képzett alakokban, amelyek a magánhangzók között megőrzik a j-t, mind pedig az esetragok

187

azokban a képződményekben, amelyekben a magánhangzók közötti j kiesett, és a magánhangzók összevonódtak. A hímnemű egyes számú alanyeset a Baars-féle nyelvjárásban -āis-re végződik, például baltais, ahol az ai az āj(i)-ből származik; a nőnemű egyes számú alanyeset és a hímnemű egyes számú birtokos eset -ā-ra végződik, az -āja-ból; a nőnemű birtokos eset -ās-re, az -ājas-ból; a tárgyeset -ū-ra, véleményem szerint az -ūju-ból; a helyhatározói eset -ājā-ra; a hímnemű részes eset -ājam-ra; a nőnemű részes eset -ājai-ra (Baars a végén ai-t ír). Többes számban a hímnemű alanyeset -ē-re végződik, véleményem szerint az -ēji-ből; a nőnemű alanyeset és tárgyeset -ās-re, az -ājas-ból; a hímnemű tárgyeset -ūs-re, véleményem szerint az -ūjus-ból; a birtokos eset pedig -ū-ra, véleményem szerint az -ūju-ból.

3) (= A ford. megj.) A határozott melléknevek teljes alakjainak töveiben, vagyis az egyes és többes számú helyhatározói, valamint részeshatározó-eszközhatározói alakokban; például Baarsnál a helyhatározói alakokban: bal̦tājā, bal̦tājās, bal̦tājās (Baars hímnemű helyhatározói eseteinek tartós hosszúságáról lásd alább), bal̦tājam, bal̦tājai (Baars a végén j-t ír, lásd fent), bal̦tājēm, bal̦tājām (a Baarsnál m előtt álló tartós hosszúságról lásd alább). Baars nyelvjárásában a határozott melléknevek hímnemű egyes számú alanyesete -ais-re végződik, például bal̦tais¹², ahol az -ais az -āj(i)s-ből származik; vö. fent ugyanezen nyelvjárás -ais, -eis végű főneveivel. Baars nyelvjárásában — a Bielenstein és Brīvzemnieks-féle teljes hosszúsággal szemben — a tartós hosszúság a határozott melléknevek más rövid esetalakjainak végződéseiben is előfordul, vagyis azokban a végződésekben, amelyek ā-t, illetve ē és ūā kettőshangzót tartalmaznak. Ezek a rövid alakok véleményem szerint részben a teljes alakok összevonásából keletkeztek, részben pedig — főként — analógiás hatásra létrejött új képződmények. Az -ā-ra végződő alakok, vagyis Baarsnál az -ā, Bielenstein és Brīvzemnieks nyelvjárásaiban pedig az -ā alakok a hímnemű egyes számú birtokos esetben és a nőnemű egyes számú alanyesetben, például bal̦tā, bal̦tā, a teljes -āja végű alakban (vagyis -āja és -āja) a hosszú ā-ból és az előtte álló j-ből hangtanilag összevonódással keletkezett rövid szóvégi a kiesésével jöttek létre. Hasonlóképpen, a múlt idő harmadik személyű alakjai között — a különféle nyelvjárásokban — az olyan képződményeknek, mint a mazgāja, velēja (Baarsnál mazgāja, velēja, Bielensteinnél és Brīvzemnieksnél pedig mazgāja, velēja), rövidített párhuzamos alakjaik is vannak, mint a mazgā, velē és mások¹³; ezekben a végső a kiesett, miután az ā-ból és az előtte álló j-ből keletkezett. Ugyanígy, úgy vélem, a határozott melléknevek -ē végű hímnemű többes számú alanyeseti alakjai is (vagyis -ē és -ē, például bal̦tē, bal̦tē) a teljes -ēji végű alakban (vagyis -ēji és -ēji) a ē-ből és az előtte álló j-ből hangtanilag keletkezett rövid szóvégi i kiesésével jöttek létre. Ez az alak egykor megvolt a lett nyelvben (vö. a litván nyelvvel), majd az -āji alak váltotta fel (baltāji, vagyis baltaji Bielenstein példájában); abban az időben, amikor az -āj- (-āj- és -āj-) átkerült azokból az esetalakokból, amelyekben előfordult, a többi esetalakba (többek között a hímnemű egyes számú alanyeset -āji végű alakjába is). Vö. a rövid szóvégi i kiesését a ē-ből és az előtte álló j-ből a múlt idő második személyű egyes számú alakjaiban, például a mazgā, velē alakokban.

¹²Ezt az alakot Baars cikke közli; Baars nyelvjárásának egyéb határozott melléknévi esetalakjai csak Bielenstein „Die lettische Sprache” című könyvéből ismeretesek számomra. II. 58–59. o., jegyzet.

¹³Erről a képződményről lásd Bielensteinnél: „Die lettische Sprache”. II. 133. o.

188

és mások, amelyek a mazgāji, veleji teljes párhuzamos alakokkal (mazgāji, veleji és mazgāji, veleji) együtt használatosak.¹⁴

Továbbá az olyan határozott melléknévi képződmények hatására, mint a baļtā a baļtāja mellett, valamint a baļtē a * baļtēji mellett, rövidített -ī végű alakok is keletkeztek az egykor a lett nyelvben az egyes számú tárgyesetben és a többes számú birtokos esetben létező -ūju (-ūju, -ūju) alakok mellett (vö. a litván nyelvvel)¹⁵, amelyeket később az -āju végű új alakok (agrāju, bēzāju, vagyis agrāju, bēzāju és mások Bielenstein példáiban) váltottak fel; ilyen rövid alak például a baļtī, baļtī. Mivel mindezek a határozott melléknevek rövid alakjai végződésükben egybeestek a névmások megfelelő esetalakjaival (noha Bielenstein és Brīvzemnieks nyelvjárásaiban a hosszúság minősége eltért), a határozott melléknevek más eseteiben is keletkeztek a teljes alakok mellett megfelelő névmási esetalakokkal azonos jellegű rövid párhuzamos formák. Például a nőnemű egyes számú birtokos esetben, valamint a nőnemű többes számú alany- és tárgyesetben a rövid alak baļtās, baļtās, a baļtā, baļtā egyes számú alanyeseti alak mellett, a tās és tā mintájára.

Azokban az esetekben azonban, amelyekben a határozott melléknevek e képződményhez tartozó rövid alakjai nem különböznek a határozatlan melléknevek alakjaitól, inkább a határozott melléknevek teljes alakjait használják; ide tartoznak az egyes és többes számú helyhatározói és részes esetalakok, mivel például a határozott melléknevek hímnemű egyes számú részes esetének rövid alakja, a baļtam (vö. a tam névmási alakot), egybeesik a határozatlan melléknevek ugyanazon esetalakjával (baļtam).

4) Az -āju, -ēju, -īju, -ūju végű képzett igékben, valamint az egyetlen ilyen képzésű dabūju igében (amelyben a da- eredetileg elöljárószói prefixum), például: mazgāju, mazgājam; veleju, velejam; tīrīju, tīrījam; lūkūju, lūkūjam, dabūju, dabūjam. Ezen igék egyes szám második személyű és jelen idő harmadik személyű alakjai -ā, -ē, -ī, -ū, -ū végződésűek, mert a szóvégi i és vele együtt a j kiesett: mazgā, vele, tīrī, lūkū, dabū.

Nazális mássalhangzó előtt:

5) A többes számú részeshatározó-eszközhatározói eset végződéseiben, például: vīzēm, sēvām, bedrēm, klētēm, ragūm.

6) A múlt idő többes szám első személyű -ām végződéseiben, például: jāājām, metām, nīkām.

7) Azokban a főnevekben, amelyek szóképző tövének képzője az n előtt hosszú magánhangzót vagy kettőshangzót tartalmaz, például: vilāns, vilānīte; sivēns; ēdēns; kurēne; turēne; pērkūns; mākūns, cērpains. Az ai tartós hosszúságára ebben a helyzetben azonban Baars cikkéből (45. o.) csak egyetlen példát ismerek: cērpains.

14 Lásd: „Die lettische Sprache”. 133. o.

15 Bielenstein (ugyanott, 57. o.) egy népdalból a -ūju végű egyes számú tárgyeseti alak egyetlen előfordulását idézi.

189

Folyékony mássalhangzó előtt:

8) Az -ūlis, -ūls végű nevekben, például az ābūlis, kīdūls alakokban, valamint az egyedi képzésű -āris és -āre végű névben, nevezetesen a vagāris, vagāre alakokban.

Most rátérek a lett nyelv livóniai nyelvjárásaiban megfigyelhető hosszúságtípusok különbségére. A livóniai nyelvjárások között vannak többek között olyanok, amelyekben a hosszú magánhangzók, diftongusok és diftongusszerű kapcsolatok mindhárom hosszúságtípusa, három „hangnem” megtalálható; e nyelvjárások között ugyanakkor bizonyos eltérések mutatkoznak a három hosszúságtípus használatában, a magánhangzók esetében pedig minőségük tekintetében is. Emellett Livóniában olyan nyelvjárások is ismertek, amelyekben két hosszúságtípust figyelhetünk meg, de nincs teljes megszakítással járó hosszúságuk, ezért különböznek a kurföldi nyelvjárásoktól.

Azok között a livóniai nyelvjárások között, amelyekben a hosszú magánhangzók, diftongusok és diftongusszerű kapcsolatok mindhárom hosszúságtípusa megtalálható, az eddig nyomtatásban közölt anyag alapján először is azokat különböztetem meg, amelyeket A livóniai nyelvjárásoknak fogok nevezni. E nyelvjárások három hosszúságtípusát, három „hangnemét” először Neuland határozta meg¹⁶, majd Linde¹⁷, később pedig Peleks¹⁸ (aki egyébként nem szólt a diftongusszerű kapcsolatokról), Endzelins¹⁹ és P. Schmidt²⁰; Neuland nemrég ismét írt e hosszúságtípusokról²¹, az amerikai tudós, Schmidt-Wartenberger velük kapcsolatos kísérleti megfigyelései kapcsán.

Sem Neuland, sem Linde nem jelöli meg, hogy a lett vidék melyik részén vagy részein létezik az általuk említett három hosszúságtípus, az a három „hangnem”; ugyanígy Krumberg és Sterst sem utal azokra a nyelvjárásokra, amelyekre gondol, miközben — mint később látni fogjuk — mindketten három „hangnemet” különböztetnek meg a lett nyelvben. E tájékoztatás hiánya, valamint az a körülmény, hogy a nyolcvanas évek elejétől (konkrétan 1881-től, amikor Linde tanulmánya megjelent) több mint tíz éven át semmilyen beszámoló nem jelent meg nyomtatásban a lett hosszúság három típusáról, arra késztetett, hogy a kilencvenes évek elején megkérjem Velme urat (Velme), hívja fel a lettek figyelmét nyelvük e figyelemre méltó tényeire, valamint arra, hogy rendkívül kívánatos volna pontosan megjelölni, a lett vidék mely részein különböztetik meg a hosszú magánhangzók hosszúságának három típusát,

¹⁶ Magazin, herausgegeben von der Lettisch-Literärischen Gesellschaft. 1874. XV B. Drittes Stück. (часть без подписи имени автора).

¹⁷ Magazin. 1881. XVI B. Zweites Stück.

¹⁸ Rakstu krājums, izdots no Rīgas Latv. biedrības Zinību komisijas. 1894. 9. krājums.

¹⁹ Rakstu krājums. 1897. 11. krāj.

²⁰ „Hármas hosszúság a lett nyelvben. Különlenyomat az Orosz Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának gyűjteményéből, a Császári Tudományos Akadémia kiadásában. 1899. LXVII. kötet.”

²¹ Magazin. 1897. XX B. Erstes Stück.

190

diftongusok és diftongusszerű kapcsolatok. Velme úr megkeresésére²² Peleks és Endzelins urak válaszoltak. Peleks a lett hosszúságról szóló rövid közleményében azt írja, hogy a hosszú magánhangzók és diftongusok három hosszúságtípusa közötti, általa leírt különbséget (a diftongusszerű kapcsolatokat Peleks nem tárgyalja) Livóniában, Wenden (lettül Cēsis²³) környékén, valamint más helyeken, például Dzērbene településen hallotta; Endzelins a lett hosszú magánhangzók, diftongusok és diftongusszerű kapcsolatok hármas kiejtéséről szóló, meglehetősen terjedelmes tanulmányában (a diftongusokat és a diftongusszerű kapcsolatokat együttesen diftongusoknak nevezi)²⁴ azt mondja, hogy a tanulmányban leírt hangok és hangkapcsolatok hármas kiejtését ő maga Wolmar (lettül Valmēra, Valmēre) környékén hallotta.

Neuland most arról is beszámol (a „Magazin” 1897-es évfolyamában), hogy az általa az 1874-ben a „Magazin”-ban megjelent tanulmányban meghatározott három hosszúságtípus közötti különbségeket közvetlenül éppen a wolmari nyelvjárásból ismeri. P. Schmidt a lett hosszúság három típusát saját anyanyelvjárásában vizsgálta, mégpedig „a Ronneburgi és Smilteni egyházközség határán”, vagyis — amint Livónia térképén látható — igen közel azokhoz a helyekhez, amelyeket Peleks, Endzelins és Neuland jelölt meg.

Az A livóniai nyelvjárásokban a hosszú magánhangzók, diftongusok és diftongusszerű kapcsolatok hosszúságának következő típusai fordulnak elő:

1) tartós hosszúság,

2) teljes megszakítással járó hosszúság,

3) az általam részleges megszakítással járó hosszúságnak nevezett típus.

E nyelvjárások első két hosszúságtípusa természetét tekintve egynemű a Kurföld nyelvjárásaiban megfigyelhető megfelelő hosszúságkülönbségekkel. A tartós hosszúságról meg kell jegyezni, hogy Linde „emelkedőnek, fokozódónak” nevezi, és a hang erősödését, illetve emelkedését látja benne (vö. Linde „Art der Vocallänge” című írásával is); Peleks szerint az ilyen hosszúságú hosszú magánhangzók második része hosszabb és erőteljesebb lehet az elsőnél. Vesd össze a fentebb idézett meghatározásomat, amely Rosenbergertől származóan ezt a hosszúságot emelkedőnek nevezi; továbbá Bielenstein meghatározása is, amely kifejezetten a diftongusokra vonatkozik (lásd fentebb), emelkedő elemet jelez, mégpedig e hosszúság kezdetén. P. Schmidt ezzel szemben azt írja, hogy „a tartós hosszúságú magánhangzót egyenletesen, a hang emelése vagy süllyesztése nélkül ejtik ki”, és Endzelins is ilyennek tartja ezt a hosszúságot normális, közönséges kiejtés esetén (például nem szavaló kiejtésben); a diftongusokban és a diftongusszerű kapcsolatokban, amelyeknek

²²Velme ismertetése a lett hosszúság három típusáról (Krumberg, Neuland és Linde megfigyelései alapján) a Rakstu krājums című kiadványban jelent meg. 1894. 9. szám.

²³ Др. русск. Кѣсь, Кесь, Кись.

²⁴ Endzelīns tévesen úgy véli, hogy a lett hosszúság különböző fajtáin a mennyiségbeli különbségeket értem, sőt azt is feltételezte, hogy a lett nyelvre Baranowski litván nyelvre vonatkozó, három mennyiségről szóló tanítását alkalmazom. Valójában erről szó sincs, és a lett hosszúság fajtáin a lett hosszúság minőségbeli különbségeit értem. Ugyanebben az értelemben beszélt Bahr két hosszúságról (vagyis minőségbeliekről) a lett nyelvben, mégpedig éppen a tartós hosszúság és a teljes megszakítással járó hosszúság közötti különbség kapcsán.

191

a tartós hosszúságot, a második rész Endzelīns szerint, akárcsak Bahr szerint, az első részhez képest nagyobb mennyiséget képvisel. Bahr és Neuland sem beszél a tartós hosszúság emelkedő eleméről. Így a Kurzemei és a livóniai A nyelvjárások e hosszúságra vonatkozó különböző meghatározásainak összevetéséből arra lehet következtetni, hogy a tartós hosszúság tekintetében mind Kurzemében, mind Livóniában vannak bizonyos különbségek, és hogy mindkét nyelvjárásterület egyes nyelvjárásaiban emelkedő elemet foglal magában, vagy teljes terjedelmében, vagy a kezdetén. De vajon ez a hosszúság a nyelvjárásokban kilégzési szempontból is emelkedő, akárcsak tonikai szempontból? Ebben az esetben az ilyen hosszúságú diftongusoknak és diftongusszerű kapcsolatoknak a második részükben kellene szótagalkotó hangot tartalmazniuk. Vagy e hosszúság emelkedő eleme csak a tonikai oldalra vonatkozik (a hangmagasság emelkedésére), miközben ugyanazon nyelvjárásokban kilégzési szempontból a tartós hosszúság ereszkedő, még ha a hang gyengülése kíséri is:

Tartós hosszúságú diftongusszerű kapcsolatok a livóniai nyelvjárásokban többek között akkor is előfordulnak, ha a szonoráns mássalhangzó a magánhangzó előtt áll, ugyanazokban az esetekben, mint a kurföldi nyelvjárásokban, például a kaпа, viɫa alakban. Neuland, elismerve itt a diftongusszerű kapcsolatokat („unechte Dift onge”), azt mondja, hogy ezekben az esetekben kettős szonoráns mássalhangzót kell írni; például a viɫa alakban Neuland viɫɫa-t lát.

A teljes megszakítással járó hosszúság a livóniai A nyelvjárásokban általában ugyanolyan, mint Kurzemében; a hangszalagok záródását mint a teljes megszakítás feltételét Linde, Peleks és Endzelīns említi. P. Schmidt meghatározása, aki ezt „megszakított”-nak nevezi, homályossá válik; Schmidt ugyan megjegyzi, hogy „e hosszúság kiejtésekor a hang mintha hirtelen megszakadna vagy összeszorulna”, mégis úgy tűnik neki, hogy „talán ez nem is valódi hosszúság, hanem mintha erőszakkal kipréselt rövid hang volna”. Az ilyen hosszúságú diftongusokban és diftongusszerű kapcsolatokban Linde és Endzelīns, Bahrhoz hasonlóan, a második hangban, vagyis a második magánhangzóban vagy a szonoráns mássalhangzóban hall teljes megszakítást; ezért Endzelīns Bahr véleményével összhangban ezekben a diftongusokban és diftongusszerű kapcsolatokban is az elsőhöz képest hosszabbnak határozza meg a második hangot. A teljes megszakítással járó hosszúság végső részéről Linde azt mondja, hogy a hosszú magánhangzó vége a teljes megszakítás után suttogva hangzik; a diftongusokról pedig megjegyzi, hogy bennük a teljes megszakítást tartalmazó második magánhangzó csaknem suttogva hangzik (vagyis Linde valószínűleg a megszakítás utáni suttogást hallja). Endzelīns szerint a teljes megszakítással járó hosszúság vége mind a hosszú magánhangzókban, mind a diftongusokban és a diftongusszerű kapcsolatokban suttogással képződik; Peleks szerint az ilyen hosszúságú hosszú magánhangzók második része a megszakítás után éppen halkan ejtett. Vö. Bielenstein nem egészen világos meghatározását, amely szerint a diftongusokban a második magánhangzó „klingt tonlos, deshalb gelinder und kürzer nach”, a diftongusszerű kapcsolatokban a likvida vagy nazális mássalhangzó „hallt leise und leicht nach”, a hosszú magánhangzókban pedig a második elem „leicht und kurz” ejtésű. A

192

a teljes megszakítással járó hosszúság első részének, vagyis a teljes megszakítás előtti résznek — amelynek mennyisége Bahr és Endzelīns szerint egy mértéknél nagyobb — tonikai oldala továbbra is tisztázatlan marad; ugyanakkor, mint alább látni fogjuk, felmerülhet a kérdés, vajon ez a rész nem tartalmaz-e hangmagasság-emelkedést a teljes megszakítás előtt, azaz tonikai szempontból nem emelkedő-e.

A harmadik hosszúságfajtát azokban a nyelvjárásokban, amelyeket livóniai A nyelvjárásoknak nevezek, Neuland fedezte fel (1874-es cikkében)²⁵, miután Krumberg a lett nyelvben már megkülönböztetett három „hangot” egy másik nyelvjárás „hangjának” másfajta különbségeihez viszonyítva (lásd alább). Neuland ezt a hosszúságot „halbgestossene Aussprache”-nak nevezi, és első cikkében az ilyen hosszú magánhangzót úgy határozta meg, mint amely „aus einem gestossenen und einem gedehnten kurzen Vokal” áll. Ez a hosszú magánhangzók meghatározása (amelyekben a magánhangzókat nem különbözteti meg a „gestossene Aussprache” és a „gedehnte”), Neuland számára is elégtelennek tűnik most („Magazin”, XX B., erstes Stück, 8. o.), számunkra azonban annyiban mégis helytálló, hogy tanúsítja, Neuland hallása szerint e hosszúságban valamiféle megszakítás van. Neuland szavai szerint ugyanez a kiejtés a balti tartományok német hosszú magánhangzóiban és diftongusaiban is előfordul (miközben Rosenberg, mint látni fogjuk, nem különböztette meg a német hosszúságot a teljes megszakítással járó lett hosszúságtól, vagyis a „gestossene Aussprache”-tól).

Linde meghatározása szerint a lett hosszúság, amelyet Neuland „halbgestossene Aussprache”-nak nevez, „ereszkedő, gyengülő” hosszúság, mégpedig olyan, amelyben a második rész az elsőnél gyengébben és alacsonyabb hangmagasságon szól; az ilyen hosszúságú hosszú magánhangzókról Linde azt mondja, hogy világosan hallhatóan két szorosan összekapcsolt rövid magánhangzóból állnak, ez a megjegyzés pedig ismét e hosszúság megszakított jellegéről tanúskodik. Neulanddal összhangban Linde a német hosszú magánhangzókban és diftongusokban (a lett vidéken) a harmadik lett hosszúsággal azonos hosszúságot talál. — Neuland (első cikkében) és Linde e lett hosszúságra vonatkozó meghatározásainak összevetése alapján, még akkor, amikor Peleks megfigyelései még nem voltak ismertek, arra a következtetésre jutottam, hogy

²⁵Neuland, amint ez az e tárgyról szóló mindkét cikkéből (1874 és 1897) kiderül, maga sem állítja azonban, hogy valójában őt illeti teljes egészében annak a lett (nyelvjárási) hosszúságnak a felfedezése, amelyet „halbgestossene Aussprache”-nak nevez. Neuland Krumbergre hivatkozik, noha látja, hogy e kérdésben jelentősen eltér tőle; Krumberg harmadik „hangja” („ereszkedő”), mind Krumberg meghatározása, mind pedig főként használata szerint, egyáltalán nem azonos Neuland „halbgestossene Aussprache”-jával (lásd alább). Neuland továbbá úgy véli, hogy Büttner már a „Magazin” egyik füzetében rámutatott a vile példájára, amelynek három jelentése van („fűrész”, „ruhaszegély”, „becsapott”), s amelyben az a háromféle kiejtés különbözik egymástól, amelyet Neuland később más esetekben is megkülönböztet. A „Magazin” füzeteiben azonban nem találom ezt az utalást; Endzelīns is azt mondja, hogy nem találta meg. Büttner abban a „Magazin”-beli cikkében, amelyben a lett hosszúságok fajtáit tárgyalja, kettőt, nem pedig hármat különböztet meg (lásd fentebb), példái között viszont, amikor a „Vocal laute” különbségeit határozza meg, a cikk különböző helyein a vile három, illetve négy alakját is említi; ezek között azonban szerepel a wihle „fűrész”, hosszú i-vel, amely tartós hosszúságú, valamint a wihle „ruhaszegély”, azzal a hosszú i-vel, amelyet Büttner „accentuirter Laut”-ként határozott meg (vagyis teljes megszakítással); megkülönbözteti a Wille (Vile) tulajdonnevet rövid i-vel és a wihle „gyapjú” alakot, vagyis a vile-t, noha az utóbbi szót wille-nek is írta. Megjegyzendő, hogy Neuland nyelvjárásában a vile „ruhaszegély” a hosszúság harmadik fajtájával, „halbgestossene Aussprache”-val és hosszú i-vel hangzik, míg Büttner, úgy vélem, nem ismerte ezt a hosszúságfajtát.

193

Endzelins és P. Schmidt megállapította, hogy a livóniai nyelvjárások harmadik, A típusú hosszúsága ismert jellegű megszakított hosszúság: olyan, amely legalábbis az expiratórikus szempontból két csúcsot mutat, egy főt a kezdetén és egy másodlagos, jelentéktelen csúcsot a végén. Az ilyen megszakított hosszúságot nem teljes megszakítással járó hosszúságnak nevezem. Ezt a következtetést az a tény támasztja alá, hogy Neyland a második cikkben megkülönbözteti a halbgestossene Aussprache„ kiejtést a diftongikus kapcsolatokban attól, ahogyan a „rövid magánhangzó + szonoráns mássalhangzó” kapcsolatok hangzanak, ha nem mássalhangzó előtt állnak; csak mássalhangzó előtt mutatnak e kapcsolatok különbséget a „gedehnte, gestossene, halbgestossene Aussprache” között, következésképpen szóvégi helyzetben a diftongikus kapcsolatok Neyland nyelvjárásában, akárcsak a kurföldi nyelvjárásokban, az egész kapcsolatra kiterjedő, expiratórikusan ereszkedő jellegűek, amely különbözik a „halbgestossene Aussprache” kiejtéstől (Neylandnál nincs rá példa)²⁶. Azt is meg kell jegyezni, hogy Neyland és Linde a livóniai nyelvjárások harmadik, A típusú lett hosszúságával azonosítja a német hosszúságot (a lett vidéken) kizárólag a német hosszú magánhangzókban és diftongusokban, a német „rövid magánhangzó + ugyanazon szó szonoráns mássalhangzója” kapcsolatokban azonban nem; az utóbbiak tehát az egész kapcsolatra kiterjedő, expiratórikusan ereszkedő jellegűek, míg az osztják németek kiejtésében a német diftongusok az én fülemnek is két expiratórikus csúccsal rendelkeznek.

Pelex a hosszúság harmadik fajtáját (Pelexnél a másodikat) a német „gestossen” fordítását adó lett kifejezéssel nevezi meg, és az ilyen hosszúságú hosszú magánhangzókat úgy határozza meg, mint amelyeknek első része erősebben, hangosabban ejtődik, mint a második; mennyiségét tekintve ez a hosszúság rövidebb a tartósnál – mondja Pelex –, de nem jelöl meg semmilyen mennyiségi különbséget a teljes megszakítással járó hosszúsághoz képest.

P. Schmidtnél ezt a lett hosszúságot „ereszkedőnek” nevezik: „az ereszkedő hosszúságú magánhangzót úgy ejtik, mintha két részből állna, amelyek közül az első hangsúlyos” (vö. Linde meghatározásával).

Schmidt ezt a hosszú magánhangzókban előforduló hosszúságot, akárcsak Neyland és Linde, a német nyelv balti nyelvjárásában is megtalálja; az ilyen hosszúságú diftongusokról pedig azt mondja, hogy „ez általában a legtermészetesebb és legszokásosabb kiejtés”, és hogy az orosz nyelvben is megvan, például a következő szavakban: чай, рай, лай. Arra, hogy a lett hosszúság, amelyet Schmidt ereszkedőnek nevez, valójában nem egyszerűen ereszkedő, abból következtetek, hogy Schmidt elismeri az ilyen hosszúságú diftongikus kapcsolatok és a szóvégi diftongikus kapcsolatok közötti különbséget. Az olyan szavak írásakor, mint там,

26 Linde a diftongikus kapcsolatokban három hangszínt vizsgálva „ereszkedő hangszínt” (azaz a hosszúság harmadik fajtáját) talál többek között a „rövid magánhangzó + szonoráns mássalhangzó magánhangzó előtt” kapcsolatokban is, például a gaja, zeme stb. szavakban (a „rövid magánhangzó + szonoráns mássalhangzó” szóvégi kapcsolatokra azonban nem ad példát); feltételezhető viszont, hogy Linde csak azért jutott erre a következtetésre, mert a „rövid magánhangzó + szonoráns mássalhangzó magánhangzó előtt” kapcsolatok a lett nyelvben „tartós hangszínűek” az olyan esetekben, mint a kaņa (lásd fentebb), noha Linde a teljes megszakítással járó „hangszínt” nem találja, amikor a szonoráns mássalhangzó magánhangzó előtt áll. Úgy vélem, Neylandnak igaza van a második cikkben, amikor tévesnek ítéli Linde véleményét az olyan esetekről, mint a gaja, zeme stb.

194

kam szavakban Schmidt a diftongikus kapcsolatokban nem jelöli a vizsgált három hosszúságfajta egyikét sem, nyilván éppen azért, mert szóvégi helyzetben ezek a kapcsolatok Schmidt nyelvjárásában, akárcsak az általam fentebb említett többi nyelvjárásban, az egész kapcsolatra kiterjedő, expiratórikusan ereszkedő jellegűek. Arra is fel kell figyelni, hogy Schmidt a hosszúság harmadik fajtájának jelölésére a ~ jelet használja, amelyet a diftongusok és diftongikus kapcsolatok írásában a hangkapcsolat második hangját jelölő betű fölé tesz, például az ai, aɣ stb. alakokban; aligha választotta volna ezt a jelölésmódot, ha maga a hosszúság egyszerűen ereszkedő volna.

Úgy vélem tehát, hogy Schmidt nyelvjárásában is a hosszúság harmadik fajtája nem teljes megszakítással járó hosszúság, két expiratórikus csúccsal; Pelex meghatározása, bár nem tisztázza ennek természetét, semmiképpen sem utal egyszerűen ereszkedő jellegre, és Pelex maga sem nevezi az ilyen hosszúságot ereszkedőnek.

Endzelinnél azonban a harmadik hosszúság meghatározása valóban nem különbözik az expiratórikusan ereszkedő hosszúságétól. Endzelin ezt a hosszúságot „ereszkedő kiejtésnek” nevezi, és azt mondja, hogy ez az „ereszkedő kiejtés”, amelyben az első rész erősebb a másodiknál, többek között a szóvégi diftongikus kapcsolatokban is előfordul, például a kur, kat szavakban. Endzelin megfigyelése szerint az „ereszkedő kiejtésű” szótagok rövidebbek a „tartós kiejtésű” szótagoknál és azoknál, amelyek teljes megszakítást tartalmaznak; hozzávetőlegesen csupán két morának felelnek meg, míg Endzelins a másik két hosszú „kiejtésben” körülbelül három morát talál. Ezért a diftongusokban és diftongikus kapcsolatokban az „ereszkedő kiejtés” mellett a hangkapcsolat mindkét alkotórésze rövid, és Endzelin véleménye szerint az ilyen ai, au, ei diftongusokat aj, av, ej alakban kellene írni, hasonlóan ahhoz, ahogyan az ev alakot írják a sev, tev szavakban, amelyekben az eu diftongus „ereszkedő kiejtésű”; meg kell jegyezni azonban, hogy maga Endzelins a diftongusok és diftongikus kapcsolatok kiejtését mégis a hangkapcsolat második részét jelölő betű fölé tett ` jellel jelöli, például az ai, aг stb. írásmódokban.

Endzelin egyébként olyan nyelvjárást is ismer – nevezetesen Društiban –, amelyben az „ereszkedő kiejtésű” szótagok mennyisége hozzávetőlegesen három mora is lehet; például a draūgs szóban (Endzelinnél ez az „ereszkedő” kiejtés jele), ahol az au diftongus hozzávetőlegesen két morának felel meg, ám a draūga alakban ebben a nyelvjárásban az „ereszkedő kiejtésű” szótagok hozzávetőlegesen három morát tesznek ki. E mennyiségi különbséghez a hosszúság minőségi különbsége is társulhatna (vö. a Sterste hosszúságairól általam idézett meghatározásokat), Endzelins azonban nem említ ilyen különbséget.

Úgy vélem tehát, hogy a livóniai A típusú nyelvjárások harmadik hosszúsága éppen nem teljes megszakítással járó hosszúság, két expiratórikus csúccsal, bár lehetségesnek tartom, hogy e nyelvjárások egy részében (Endzelin nyelvjárásában) expiratórikusan ereszkedő hosszúsággá alakul. Az általános lett nyelvből ezekben az esetekben nem teljes megszakítással járó hosszúság is került át, amint azt a továbbiakban látni fogjuk.

195

Mennyiségét tekintve a megszakítás nélküli lett hosszúság láthatólag megegyezik a teljes megszakítású hosszúsággal, és valamivel rövidebb a tartós hosszúságnál. Ezért azt kell feltételeznünk, hogy a diftongusokban és diftongikus kapcsolatokban, ennél a hosszúságtípusnál is, akárcsak a másik kettőnél, a második hang hosszabb az elsőnél, bár valamivel rövidebb, mint ugyanez a hang a tartós hosszúságú diftongusokban és diftongikus kapcsolatokban. A megszakítás nélküli hosszúság (a harmadik hosszúság) jelölésére az A jelű livóniai nyelvjárásokban a ~ jelet használom, amelyet — mint már megjegyeztem — P. Schmidt is ugyanezzel a jelentéssel használ.

Az A jelű livóniai nyelvjárások három hosszúságtípusa közötti különbséget a példák legnagyobb száma alapján P. Schmidt határozta meg a szó különböző szótagjaira vonatkozóan. A szavak első szótagjára Endzelīns is sok példát közöl; tanulmánya szövegében egyúttal a több szótagú szavak végső szótagjának hosszúságminőségét is jelöli, noha Endzelīns azt mondja, nehézséget okoz számára a tartós és a „leszálló” kiejtés pontos megkülönböztetése a szavak nem első szótagjában. Neylandnál a három hosszúságtípus példái csak az első szótagra vonatkoznak; Linde és Pēleks pedig az ugyanebben a nyelvjárásban megadott három hosszúság példáin kívül a nem első szótag hosszúságminőségéről is közölnek ezt-azt, Linde azonban az ilyen esetek közül kizárólag a szóvégi hosszú magánhangzókat veszi számba. A szavak első szótagját illetően az általam A jelű livóniai nyelvjárásoknak nevezett lett nyelvjárások láthatólag nem mutatnak egymás között általános különbségeket a három hosszúságtípus használatában, vagyis — amennyire az eddig összegyűjtött anyag alapján megítélhető — a három hosszúságtípus használatában e nyelvjárások között az első szótagban csak többé-kevésbé elszigetelt esetekben van eltérés²⁷.

Ilyen kivételek például Endzelīnsnél az aãkla „zsinór”²⁸ és Schmidtnél = aükla Neylandnál, az aükle „dajka” Endzelīnsnél, szemben a Neylandnál szereplő aükļis alakkal, a grēzt „forgatni” Schmidt nyelvjárásában = a grēzt Volmar környékén (Schmidtnél idézve), a kuṛlis Schmidt nyelvjárásában = a kuṛlis Schmidt más nyelvjárásokból, valamint az Endzelīnsnél szereplő kuļlis, a ūḑze Schmidtnél (az irodalmi nyelvjárás szavaként megadva) = a ūḑze Endzelīnsnél, az ūtris Schmidt nyelvjárásában = az ūtris a Trikāta-i egyházközség nyelvjárásában (Schmidtnél idézve), továbbá Endzelīnsnél és Schmidtnél a snēgt „elérni” = a snēgt Neylandnál stb. Az A jelű livóniai nyelvjárásokat a kurzemiei nyelvjárásokkal összevetve a szavak első szótagjában a régi hosszúság minősége szempontjából (azaz nem az új diftongusokban és diftongikus kapcsolatokban) különbséget kell tenni egyrészt az eredetileg nem egyszótagú szavak között (ideértve tehát egyebek között az új, egyszótagúvá vált szavakat is, a szóvégi szótag magánhangzójának kiesésével), másrészt a régi egyszótagú szavak között. Az eredetileg nem egyszótagú szavak első szótagjában a kurzemiei nyelvjárások tartós hosszúságának a következő felel meg, az A jelű livóniai nyelvjárásokban pedig…

²⁷Schmidt szótárában egyébként kétségtelenül előfordulnak a hosszúságjelek elírásai is.

²⁸Az Endzelīnsnél és Schmidtnél összegyűjtött anyag összevetésekor nem szabad megfeledkezni arról, hogy Endzelīnsnél a ˇ és a ~ jel jelentése ellentétes azzal, amit Schmidtnél kapnak: Endzelīnsnél a ˇ jel a harmadik hosszúság minőségét („leszálló kiejtést” Endzelīns terminológiája szerint) fejezi ki, a ~ pedig nála a teljes megszakítás jelölésére szolgál.

196

az A jelű livóniai nyelvjárásokban is tartós hosszúság (egyes kivételektől eltekintve) felel meg neki; ezzel szemben a kurzemiei nyelvjárások teljes megszakítású hosszúságának az A jelű livóniai nyelvjárásokban egyes esetekben ugyanilyen, teljes megszakítású hosszúság, más esetekben pedig harmadik, megszakítás nélküli hosszúság felel meg. E két eset közötti különbség nem magyarázható a lett nyelv önmagában vett történetéből; mint azonban a lett nyelvnek mindenekelőtt a litvánnal való összevetése mutatja, az A jelű livóniai nyelvjárásokban fennmaradt, a teljes megszakítású és a harmadik, megszakítás nélküli hosszúság közötti különbség a kurzemiei nyelvjárásokban eltűnt, ahol e két hosszúságtípus egyetlen, teljes megszakítású hosszúsággá olvadt össze. Ennek alapja a régi, lett kor előtti különbség a hosszúságtípusokban és a hangsúly helyében. A példákat alább közlöm, amikor a lett nyelv egészére jellemző hosszúságtípusok eredetéről fogok beszélni.

A régi egyszótagú szavakban a kurzemiei nyelvjárások tartós hosszúságának az A jelű livóniai nyelvjárásokban egyes esetekben ugyanez a hosszúság, más esetekben pedig a harmadik hosszúság felel meg; például a kurzemiei tâ „ez”, mès „mi”, jûs „ti” szavaknak az A jelű livóniai nyelvjárásokban szintén tâ, mès, jûs felel meg, de például a kurzemiei tâ „ennek” (birtokos eset; Bielenstein kérdőjellel a tâ alakot is közli), tû, tâs, mûs, jûs mellett az A jelű livóniai nyelvjárásokban a következő alakokat találjuk: tâ, tû, tâs, mûs, jûs.

Ezeknek az eseteknek a magyarázatát jóval alább adom meg. A régi egyszótagú szavakban a kurzemiei teljes megszakítású hosszúságnak az A jelű livóniai nyelvjárásokban általában a harmadik hosszúság felel meg; például kurz. kû (Bielensteinnél egy bizonyos használatban kû is) = liv. A kû, kurz. tai (és a nyelvjárások egy részében tai is) = liv. A tai, kurz. jai (és a nyelvjárások egy részében jai is) = liv. A jai; a kurz. trīs „három” megfelelője azonban az A jelű livóniai nyelvjárásokban trīs (e kivétel magyarázatát lásd alább).

Az A jelű livóniai nyelvjárásokban a szavak nem első szótagjának régi hosszúságminősége — mint már megjegyeztem — a legtöbb esetben csak Schmidtnél van meghatározva. Schmidt az egyszerű szavak nem első szótagjában általában a régi hosszúság két típusát különbözteti meg: a tartósat és a teljes megszakításút; a régi hosszúságú egyszerű szavak nem első szótagjában a harmadik hosszúságot Schmidt csak az ai, ei, ii diftongusok esetében jelöli, a főnevek egyes számú részes esetének végződésében, például a malai, mâtei, sirdi alakokban, bár Schmidt szavai szerint „beszéd közben az öreg” „mindhárom ilyen alakot rövid i magánhangzóval helyettesíti” (vagyis i végű alakkal?), és az -ii helyett a fiatalabb nemzedék is rendszerint -i-t ejt, például sirdi. A tartós hosszúságminőséget Schmidt nyelvjárásában az egyszerű szavak nem első szótagjában többek között a megmaradt vagy eltűnt j előtt, valamint folyékony és nazális mássalhangzók előtt találjuk; mint látjuk, ugyanezekben a helyzetekben az északnyugat-kurzemei nyelvjárásokban is tartós hosszúság jelenik meg, e nyelvjárások és Schmidt nyelvjárása között azonban mindazonáltal bizonyos eltérések vannak a tartós hosszúság ilyen esetekben való kialakulásának feltételeiben. Az egyszerű szavak nem első szótagjának valamennyi hosszú magánhangzója — akár megmaradt, akár eltűnt j előtt, valamint…

197

Az orrhangok és a likvidák előtt Schmidt nyelvjárásában hosszú időtartamú hosszúságot mutatnak. Ide tartoznak Schmidt következő esetei: a helyhatározói eset egyes számú végződései, például malā, bedrē, būri, sirdī, tirgū;²⁹ a határozott melléknevek ragozott alakjainak végződései, például labais (ahol az ai az āi-ből ered, lásd fent), labā, labās; a -tāja-, -āja-, -ēja- tövű származékos főnevek, például mācītās (-āš a -ājš-ből), birtokos esetben mācītāja; arāš (-āš a -ājš-ből³⁰), birtokos esetben arāja; gājēš (-ēš a -ējš-ből), birtokos esetben gājēja³¹; a jelen és a múlt idő származékos igetövei, amelyekben a j előtt a, ē vagy i magánhangzó áll, például a raudāju, sēdēju (múlt idő), skaitīju (múlt idő) alakokban; a múlt idő többes szám első személyű -ām végződése, például a devām, staigājām alakokban; az -ām, -ēm végződésű főnevek többes számú datívuszi végződései, például a malām, mātēm alakokban; a prūjām „el, távol” határozószó, az ēkām „mielőtt” kötőszó (utóbbit Schmidt irodalmi nyelvi szóból származónak jelöli, Bielenstein például azonban rövid a-val írja: ēkām); a -āna-, -īna- tövű származékos főnevek, például dzāltānc (a szóvégi c az n utáni s-ből ered)³², cēmīc (-īc a -īns-ből), birtokos esetben cēmīna; továbbá a vagārs „falubíró” főnév (az irodalmi nyelvből, Schmidt szerint).

Az ē és ū diftongusok Schmidt nyelvjárásában az egyszerű szavak nem első szótagjában, azonos feltételek mellett, szintén hosszú időtartamú hosszúságot mutatnak, de nem minden esetben. Megmaradt vagy eltűnt j előtt az egyszerű szavak nem első szótagjában álló ē és ū diftongusok Schmidt példáiban kizárólag hosszú időtartamúak, mégpedig a -ē, -ū, -ūs végződésű melléknévi ragozott alakokban, például labē, labū, labūs, valamint az -ūju végződésű származékos igékben, például streipūju, zvā rāju stb. Azonban Schmidt az igeképzők ³³ orrhang és likvida előtti ē és ū hangjait általában csak azokban az esetekben jelöli hosszú időtartamúnak, ahol az előző szótag teljes megszakítással járó hosszúságú; e feltétel hiányában Schmidt nyelvjárásaiban az ilyen képzők ē és ū hangjai teljes megszakítással járó hosszúságot mutatnak (lásd Schmidt tanulmányának 8. oldalát). Vö. például egyrészt az olyan alakokat, mint aigāns, dzēēns, ēdēns (Schmidt, 8. o., sajtóhiba); ābūls, kūdūls, ūzūls, vītūls; másrészt viszont például: dzāltūnc (dzāltūnc – O. P.) gāūne, magūne, mākūnis; jaūtājēne, kamēnc, nesēni, dzānūls, pūpūls (bár a kamūls alakban valamilyen okból hosszú időtartamú a hosszúság).

Láthatjuk, hogy az északnyugat-kurlandi nyelvjárásokban, például Baarnál, az egyszerű szavak nem első szótagjának hosszúsága önmagában teljes megszakítással járó hosszúság, akárcsak Kurföld többi nyelvjárásában; továbbá, hogy az egyszerű szavak nem első szótagjának hosszú magánhangzói, valamint ē, ū (és egy általam ismert példában az ai) diftongusai csak e kurlandi nyelvjárásokban figyelhetők meg hosszú időtartamúként

²⁹ Schmidt nyelvjárásában a főnevek többes számú helyhatározói esetének végződéseiben teljes megszakítással járó hosszúság áll (lásd alább), például: malās, bedrēs stb.; Baarnál e végződések hosszú időtartamú hosszúságát, mint mondtam, az analógia hatásával magyarázhatjuk.

³⁰ A melléknevek alanyesetében álló -āš (a -ājš-ből), -ājš, illetve -āis (a -ājs-ből), -āis alakok közötti különbség valószínűleg azzal magyarázható, hogy a -tāja-, -āja- tövű főnevek egyes számú alanyeseteire az āj hatott, mivel a többi eset tőalakjában a j magánhangzó előtt áll.

³¹ Egyetlen esetben, mégpedig a virsājai szóban, vagyis a virsājai „hanga” alakban, Schmidt valamilyen okból (sajtóhiba?) teljes megszakítással járó hosszúságot jelöl.

³² Schmidt az ā betűvel a nyílt ”ē-t jelöli.

³³ Schmidt nyelvjárásában a hímnemű főnevek többes számú datívusza nem -ēm-re, hanem -īm-re végződik.

198

a j előtti helyzetben, akár megmaradt, akár eltűnt, valamint a likvidák és nazális mássalhangzók előtt; ezért kétségtelen, hogy a hosszúság tartós minősége mindezekben az esetekben itt a j, a likvidák és a nazális mássalhangzók fonetikai hatásának tulajdonítható. Schmidt nyelvjárásában azonban az egyszerű szó nem első szótagjának tartós hosszúsága nemcsak akkor fordul elő, amikor hosszú magánhangzók és az ē és ū diftongusok egy része áll a megmaradt vagy eltűnt j, illetve likvida vagy nazális mássalhangzó előtt, hanem más esetekben is.

Schmidtnél tehát a tartós hosszúságot az -iba, -ēs (az -ētis-ből) végű főnevekben, a nőnemű -ēte, -īc (az -itis-ből), nőnemű -ite, -nēks, nőnemű -nica alakokban jegyezték fel, például: ticība, vāce, krēvēte, brālīc (birtokos eset: brālīša), saimnēks, saimnīca; a melléknevek és a cselekvő jelen, illetve jövő idejű igenevek tőinek végső szótagjában, például: vārdīc, tākuš (ahol az š a többi eset tövéből ered), nākīt, nākšūt, zinīt; a múlt idő többes szám második személyű -āt végződésében, például: devāt, staigājāt. Az egyszerű szavak nem első szótagjában álló régi diftongikus kapcsolat tartós hosszúságát Schmidt például a következő alakokban jelöli: cāturtais, cēkurzis „toboz”, titīlbis (egy madár neve).

Az egyszerű szavak nem első szótagjában a teljes megszakítással járó hosszúságot Schmidt a következő helyeken állapítja meg: az -āc végű melléknevekben (nőnemű -āda), -āks, -īgs, -aine, valamint az -ainis végű főnevekben, például: dazāc, labāks, pēdīgs, bābarainc, kukaīnis, tāvainis; az -ā-, -ē-, -ī-, -ū- végű képzett igetövekben, a j előtti helyzet kivételével, például: gaidāt, raudāšana, ecēt, ecēksas, adīt, adīklis, vaizūt; az igék visszaható alakjainak, az igeneveknek és a főneveknek a végződéseiben, például: kaunūs, kaunēs, kaunatēs, kaunatēs, kautūs (szárítás), kaunūtēs (a jelen idejű igenév többes számú alanyesete), kaušanās; a többes szám helyhatározói esetének végződéseiben, például: gaidūs, malās, bedrēs, sirīdīs; továbbá olyan, képzésük szempontjából többé-kevésbé egyedi főnevekben, mint például: apūgs; balūdis galūda; valūda; tū kstūc és tū kstūš, valūdze; putraims stb. A régi diftongikus kapcsolat teljes megszakításával járó hosszúságot az egyszerű szavak nem első szótagjában Schmidt például a parapāde, skabārga alakokban jelzi.

Tehát kétségtelen, hogy Schmidt nyelvjárásában az egyszerű szavak nem első szótagjában a tartós hosszúság és a teljes megszakítással járó hosszúság közötti különbség sok esetben nem függ a szó szomszédos hangjainak fonetikai hatásától, vagyis az ilyen szótagok hosszúságának régi minőségkülönbségein alapul (lásd alább). Következésképpen ott is, ahol ebben a nyelvjárásban ilyen szótagokban j, nazális vagy likvida előtt tartós hosszúságot találunk, különbséget kell tennünk azok között az esetek között, amelyekben a teljes megszakítással járó hosszúság helyett a tartós minőség a j, a nazális vagy a likvida hatására alakult ki, és azok között az esetek között, amelyekben más módon jött létre az a hosszúság, amelynek Schmidt nyelvjárásában az egyszerű szavak nem első szótagjában álló helyzetben önmagában is tartóssá kellett válnia. Ezért például a múlt idő többes szám második személyű, -āt végű alakjával kapcsolatban, mint a devāt, nem állítható, hogy a hosszúság tartós minősége itt az első személy többes számú, -ām végű alak hatására jött létre, például a devām esetében; alább látni fogjuk, hogy mindkét esetben az -ā olyan hosszúsággal keletkezett, amelynek Schmidt nyelvjárásában az egyszerű szavak nem első szótagjában tartóssá kellett változnia.

199

Az egyszerű szavak nem első szótagjával bizonyos esetekben a képződési feltételek szempontjából azonos Schmidt nyelvjárásában az összetétel második tagjának gyökszótagja, mégpedig azokban a valódi összetett szavakban, amelyek vagy főnévi tövek összekapcsolásával, vagy egy ragozhatatlan szó és egy főnévi tő összekapcsolásával jönnek létre; az elöljárószók igékkel és melléknevekkel való összeolvadásából keletkező összevont összetételekben azonban nem. Azokban az esetekben, amikor az ilyen összetett szavak második tagjaként szereplő szó gyökszótagja önálló szóként önmagában részleges megszakítású hosszúságú, Schmidt nyelvjárásában az összetett szó második tagjában használva tartós hosszúsággá változik. Ide tartoznak például a következő esetek: agrēcīs, ēgūcīs — vö. rūka; gaidauc, kaklauč, vö. aūc (azaz aūts)³⁴; mataūkla, vö. aūkla; paspārne „menedék” (Bielenstein szerint: „Raum unter dem Flügel”), vö. sparni „szárnyak” (lásd Schmidtnél, 8–9. o.)³⁵.

A részleges megszakítással járó hosszúság azonban változatlanul megmarad a jelentésükben összeolvadt szavak második tagjában, valamint az ezekből képzett alakokban, például: appūstēs (az atspūstēs-ből), aizmirfst (noha az egyszerű *mifst „elfelejteni” ige nem használatos), aizmašfigs, ēslips, ēskibs stb. A Schmidt nyelvjárásában a gyökszótag hosszúságának minőségét illetően az ilyen és más összetett szavak közötti különbség feltehetőleg azzal magyarázható, hogy a jelentésükben összeolvadt szavakban a főhangsúly valamikor továbbra is a második szó gyökszótagján maradt a lett nyelvben, miközben a szavak viszonylagosan hangsúlyozott első szótagjára vonatkozó törvény már érvényben volt. A származásuk szerint összeolvadt szavak gyökszótagjában szintén változatlanul megmarad Schmidt nyelvjárásában a részleges megszakítású hosszúság akkor is, ha ezen a szótagon nincs főhangsúly, például a paldēs „köszönöm” alakban (a főhangsúllyal a második szótagon álló paldēs mellett; lásd alább).

A kurföldi nyelvjárásokban mindezekben az esetekben — mind az összeolvadt, mind a valódi összetett szavakban — a nem egyszerű szó második tagjának gyökszótagjában teljes megszakítással járó hosszúság jelenik meg. Ezekben az esetekben a kurföldi hosszúságban egybeeshetett az a két hosszúságtípus, amelyet Schmidt nyelvjárásában részleges megszakítással járó hosszúságként, illetve tartós hosszúságként különböztetnek meg, hiszen az egyszerű szavak nem első szótagjában a kurföldi, teljes megszakítással járó hosszúság többek között Schmidt nyelvjárásának tartós hosszúságával felel meg. Ami pedig azokat a nem egyszerű szavakat illeti, amelyek második tagjában önálló használatban a gyökszótag tartós hosszúságú, Schmidt példái között — bár igen csekély számban — olyanokat is találok, amelyekben ez a hosszúság változatlanul megmarad a második tagban, még a valódi összeolvadt szavakban is, például:

³⁴ Nem világos azonban, miért jelent meg teljes megszakítással járó hosszúság Schmidtnél a prēkšauc alakban.

³⁵ Schmidt tévesen vezeti le az adēne „kétévente borjazó tehén” szót az at+dēna alakból (aminek a jelentése így érthetetlen maradna); valójában az adēne második tagja természetesen rokon a litván dēni „terhes, vemhes” szóval. A Košević szótárában szereplő dēninga „előrehaladott terhességben lévő” (vö. Kuršatnál az LDW-ben: „dēna d. diena trächtig”) alakban pedig, úgy vélem, régi tartós hosszúság található, vagyis nem az összetételben keletkezett (lásd alább a hasonló eseteket). Számomra Schmidtnek az a nézete is meggyőzőnek tűnik, hogy az adēni „tavaszi vetésű árpa” szó az at+dēna alakból képződött; Ullmann az adēni, adēnis mellett az adini alakot is közli, és a litván adia alakra utal.

200

pasaule, vö. saūle; nemcsak összetapadt szavakban, pl. a pazīt alakban, vö. zīt; hanem a kurföldi nyelvjárásokban is mindezekben az esetekben, amint mondtam, tartós hosszúság jelentkezik. Ezért arra kell gondolnunk, hogy a tartós hosszúságú gyökszótag, vagy a tulajdonképpeni összetett szó második tagjában való szóhasználat, a lett nyelvben jelentős hangsúlyt hordoz (az összetapadt szavakban pedig megőrzi egykori teljes hangsúlyát), mivel ellenkező esetben itt is a tartós hosszúság ugyanolyan változását várnánk, mint az egyszerű szavak nem első szótagjában: vagyis teljes megszakítással járó hosszúságot, mind a kurföldi nyelvjárásokban, mind Schmidt nyelvjárásában. Végül azokban a nem egyszerű szavakban, amelyek második tagja olyan szóból alakult, amelynek gyökszótagjában Schmidt nyelvjárásában teljes megszakítással járó hosszúság van, ez a hosszúság itt is megmarad az összetapadt és a tulajdonképpeni összetett szavak második tagjában, pl. az atraūgātēs, ēgāivis, raūgātēs, gāiva alakokban; a kurföldi nyelvjárásokban ezekben az esetekben szintén teljes megszakítással járó hosszúság figyelhető meg.

Linde a szavak nem első szótagjában álló hosszúság minőségét kizárólag a szóvégi hosszú magánhangzók tekintetében határozza meg, nevezetesen a főnevek egyes számú lokatívuszragos alakjainak, az ā, -ē, -i tövű származékos igék egyes szám második személyű és jelen idejű harmadik személyű alakjainak, valamint a határozott melléknevek végződő -ā alakjának esetében; vagyis általában azokban az esetekben, amelyekben a hosszú magánhangzó után a j eltűnt. Linde meghatározása szerint ezekben a végződésekben a hosszú magánhangzók harmadik típusú hosszúságúak („ereszkedőek” Linde szóhasználatában), például a kūt (lokatívusz), mazgā (egyes szám 2. személy és jelen idő 3. személy), labā (nőnemű egyes szám alanyeset és hímnemű egyes szám birtokos eset) alakokban; következésképpen Linde nyelvjárása ezekben az esetekben eltér Schmidt nyelvjárásától.

Neiland a második tanulmányában megemlíti Linde e megfigyelését, de nem emel ellene kifogást; ebből arra következtethetünk, hogy Neiland nyelvjárásában is ugyanez a harmadik típusú hosszúság jellemzi a szavak nem első szótagjában, az eltűnt j előtt álló szóvégi hosszú magánhangzókat.

Endzelīns tanulmányának lett nyelvű szövegében szintén a harmadik típusú hosszúságot („ereszkedő” Endzelīns szóhasználatában) jelöli ezekben az esetekben, valamint néhány más, velük azonos jellegű helyzetben, ahol Schmidtnél tartós hosszúság van: nevezetesen az -ās végű határozott melléknevek alakjában és a többes szám részes esetének -ām, -ēm végződéseiben. Figyelembe kell azonban venni, hogy Endzelīns, saját bevallása szerint, nehezen különbözteti meg a hangsúlytalan szótagban a tartós és az „ereszkedő” kiejtést, és egyik megjegyzésében arra utal, hogy nem tudja pontosan megállapítani, vajon tartós vagy „ereszkedő” kiejtés jellemzi-e a főnevek egyes számú lokatívuszragos alakjainak végződéseit, például a namā, irē alakokban (tanulmányának szövegében azonban ezekben az esetekben „ereszkedő” kiejtést, vagyis harmadik típusú hosszúságot jelöl). Peleks nyelvjárásában viszont a főnevek egyes számú lokatívuszragos alakjainak hosszú magánhangzói teljes megszakítással járó hosszúságúak, például a namā, lejā alakokban; ugyanezt a hosszúságot Schmidt is ismeri ezekben a végződésekben más nyelvjárásokból, jóllehet saját nyelvjárásában, mint láttuk, itt tartós hosszúság fordul elő. Ezeken az eseteken kívül Peleks és Endzelīns (utóbbi a tanulmány szövegében) a visszaható igék és igenevek végződéseiben is megjelöli az egyszerű szavak nem első szótagjának hosszúságminőségét, Endzelīns pedig ezenfelül a következők végződéseiben is

201

a főnevek többes számú lokatívuszában; mindkét alakban éppen a teljes megszakítással járó hosszúság van meghatározva. Amint mondtam, ugyanez a hosszúságtípus ezekben az esetekben Schmidt nyelvjárásában is megvan.

A nem egyszerű szavak második tagjának gyökszótagjában előforduló hosszúság minőségének meghatározásához Neiland, Linde és Peleks nem szolgáltat adatokat. Endzelīns tanulmányának lett szövegében jelöli az összetapadt szavak második tagjának gyökszótagjában álló hosszúság minőségét; ebben a helyzetben Endzelīnsnél csak a tartós hosszúság és a teljes megszakítással járó hosszúság jeleit találom, a harmadik típusú hosszúság jelét nem. A tartós hosszúságot ebben a helyzetben egyrészt ott jelöli, ahol az összetapadt szó második tagjának külön használatban is ugyanaz a gyökszóban található hosszúsága, például az atžīdams alakban, másrészt azokban az esetekben is, amikor ez a tag — legalábbis az összetételük szerint összetapadt szavakban — önmagában, külön használatban harmadik típusú hosszúságot mutat, például a pēslējās alakban (vö. slēju, a slēt ige múlt idejű alakja), valamint az izkŗīt alakban (vö. kŗītu, a krist ige jelen idejű alakja); Schmidt nyelvjárásában, amint látjuk, a második csoportba tartozó esetekben megmarad a harmadik típusú hosszúság. Az összetapadt szavak második tagjának gyökszótagjában álló, teljes megszakítással járó hosszúságot Endzelīns ott jelöli, ahol ez a tag külön szóként is ugyanezzel a hosszúsággal rendelkezik, például az uzstājās alakban (vö. stāju),³⁶ és amint látjuk, ugyanez a hosszúság Schmidt nyelvjárásában is megvan.

Eddig a régi hosszúság különféle típusainak használatára mutattam rá az A jelű livóniai nyelvjárásokban, valamint e típusok és a régi hosszúság viszonyára a kurföldi nyelvjárásokban. Ami a lett új diftongusokat és a mássalhangzó előtti diftongusszerű hangkapcsolatokat illeti, amelyek a rövid magánhangzó j, v, folyékony vagy nazális mássalhangzó utáni kiesése következtében jöttek létre, a kurföldi nyelvjárásokban – mint már mondtam – teljes megszakítással ejtett hosszúságot képviselnek, akár a szavak első, akár nem első szótagjában állnak; a kurföldi nyelvjárások egy részében a szóvégi új diftongusoknak is, mint láttuk, ugyanez a hosszúságuk, míg Kurland északnyugati nyelvjárásaiban kilégzéses-eső jelleget öltenek. Az A jelű livóniai nyelvjárásokban minden esetben a harmadik hosszúság fordul elő, amelyet Endzelīns határozottan, Schmidt gyakran, Linde pedig egyedi példákban jelöl. Például kurföldi aūzas = livóniai A aūzas (vö. litván āvižos), kurföldi birkauš (írásban birkaws), birtokos eset birkava = livóniai A birkāts, birtokos eset birkava; kurföldi nyelvjárási naū = livóniai A naū; kurföldi gaŕs = livóniai A gaŕs; kurföldi naŕns = livóniai A naŕns; kurföldi arum̄s = livóniai A arum̄s stb. A szóvégi diftongusszerű hangkapcsolatok, mind a régiek, mind az újak, az A jelű livóniai nyelvjárásokban is – legalábbis Schmidt és Neiland leírásában (lásd fentebb) –, akárcsak a kurföldi nyelvjárásokban, kilégzéses-eső jelleget mutatnak (Endzelīnsnél, mint mondtam, ez nem különbözik az általa „eső ejtésnek” nevezett harmadik hosszúságtól); például kur (régi diftongusszerű hangkapcsolat), kām (új diftongusszerű hangkapcsolat).

Azok közé a livóniai nyelvjárások közé, amelyek a hosszú magánhangzókban, diftongusokban és diftongikus hangkapcsolatokban háromféle hosszúságot különböztetnek meg, az a nyelvjárás is tartozik, amelyben Krumberg végezte megfigyeléseit, és amelynek eredményeiről beszámolt

³⁶ Endzelīns tanulmányának 110. oldalán a pazīt — vagyis az általam a hosszúságtípusok jelölésére használt mód szerint pazīt — az elvárt pazīt helyett (vagyis az én jelölésem szerint pazīt) szerepel, de ez nyomdahibának tekintendő.

202

tanulmány több cikkben, amelyek a Lett Irodalmi Társaság Magazin című folyóiratában jelentek meg 1873-ban és 1881-ben.³⁷ Használatát tekintve részben, természetét tekintve pedig részben: Krumberg beszédében a hosszúság három típusának különbsége nem az, amelyet A. livóniai nyelvjárásaiból ismerünk.

Krumbergnek a tudomány azt köszönheti, hogy elsőként mutatott rá három hosszúság („tónus”) létezésére a lett nyelvben, vagyis a hosszúság három típusára, és kiváltotta Neyland, Linde és mások megfigyeléseit a lett hosszúságok három típusáról más nyelvjárásokban. Krumberg cikkeinek címeiben 1873-ban a szerző lakóhelyeként, 1881-ben pedig korábbi lakóhelyeként a lettországi Valmērmuiža (Wolmarshof) szerepel, ám magukban a cikkekben Krumberg nem tartja szükségesnek pontosan meghatározni azokat a helyeket, ahol megfigyeléseit végezte, mivel úgy vélte, hogy az általa jelzett, a három „tónus” közötti különbség általában a lett nyelv sajátossága. Ezért Ulmannak, valamint Neylandnak a „tónus” különbségeiről szóló fejtegetéseit sok esetben helytelennek, tévesnek tartotta. Egyébként sem Neyland (első cikkében), sem Linde nem gondolt a nyelvjáráson belüli különbségekre sem a lett hosszúság típusait illetően.

Krumberg a következő három hosszú „tónust” különböztette meg a lett nyelvben: 1) „ábécéhang”: „Vocallaut, wie beim Lesen des Alphabets”, 2) „emelkedő tónus”: „vom alphabetischen Ton abschwenkend, wie beim Aufziehen einer angeschlagenen tönenden Saite sich etwas hinaufschwingend”, 3) „ereszkedő tónus”, amely rövidebb: „vom alphabetischen Laut ausgehend zum Kurzlaut jäh abfallend und tonlos schliessend, wie beim plötzlichen vollen Nachlassen einer angeschlagenen tönenden Saite”.

A Krumberg által igen nagy számban közölt példáknak Schmidt, Endzelīns, Neyland, Linde és Peleks példáival való összevetéséből a következő következtetéseket vonom le egyrészt a Krumberg livóniai nyelvjárásában, másrészt A. livóniai nyelvjárásaiban megfigyelhető három hosszúságtípus egymáshoz való viszonyáról. Először az egyszerű, nem összetett szavak első (azaz hangsúlyos) szótagját és az egyszótagú szavakat vizsgáljuk. Krumberg „emelkedő tónusa” ebben a helyzetben használatát tekintve rendszerint a teljes megszakítással járó hosszúságnak felel meg A. livóniai nyelvjárásaiban, bár feltehetően természetét tekintve eltér attól, mivel Krumberg az „emelkedő tónus” meghatározásakor nem említi a hangszalagok záródása által létrehozott megszakítást. Például az alábbi szavakban, amelyek első szótagja A. livóniai nyelvjárásaiban teljes megszakítással járó hosszúságú, Krumberg „emelkedő tónust” jelölt, amelyet én ˇ jellel jelölök (ugyanebben az értelemben a ˇ jel Krumberg 38. cikkeiben is): āda, ārt, aūgt, aūst „szőni”, bārt, bēgt, bīties, biaūt, bŭrbulis, bŭt, caūne, ceft, dēgs, defis, dēt, dzēdat, dzērt, dzīvs, ēst, gailis, gaīva, graūzt, grūzt, īgt, jāt, jaūns, jūsta, kāils, kāīns, kāuss, kaūt „leszúrni, ütni”, knēbt, krēls „szék”, lācis,

³⁷ Magazin. 1873. XV Band. Zweites Stück. 1881: XVI Band. Zweites Stück.

³⁸ Krumberg szótárában a ˇ jel helyett ˘ szerepel; ezt a jelet nem használom, mert a ˇ jellel a mássalhangzók palatalizációját jelölöm.

203

laist, lēt (a teljes megszakítással járó hosszúságot ebben a szóban Linde és Endzelīns jelöli; Schmidtnél a leēt elírás a leēt helyett, azaz lēt helyett, amint ez Schmidt által közölt múlt idejű alakból látható: lēju, azaz lēju), lētus, līt, lūks, mācēt, mērs, mīksts, mījzt, mīt „cserélni”, naids, nauda, nirt, paņnala, pēda, pētis, peit, pīt, plaņs, plaūkt, prēks stb. (további példákat lásd alább).

Ritkán fordulnak elő olyan esetek, amikor Krumberg első szótagbeli „emelkedő tónusa” A. livóniai nyelvjárásainak tartós hosszúságával felel meg; még ritkábban fordul elő, hogy ebben a helyzetben, mássalhangzó előtt (nem a diftongusra és diftongusszerű kapcsolatra végződő egyszótagú szavakban; lásd alább) az „emelkedő tónus” A. livóniai nyelvjárásainak harmadik hosszúságával áll összhangban. Ilyen kivételek például: bau̯rīt, vö. bau̯rīt Neyl., Endz., Schm. alakjában³⁹; dāvāt és dāvana, dāvāt E.-nél, Sch.-nél, dāvana E.-nél; gai̯nāt, gai̯nāt Sch.-nél; grūt, grūt Sch.-nél; krīts „kréta”, krīts Pel.-nél és Sch.-nél; lēms, lēms Sch.-nél; mānīt (vö. mīt „cserélni”), mainīt E.-nél és Sch.-nél; smaīdīt, smaīdīt Sch.-nél; slaūcītēs, slaūcit E.-nél, Sch.-nél; tulīn, tūlin Sch.-nél; lēvars, vö. lēvars (lāvars) Sch.-nél; plaicēt, placēt E.-nél és Sch.-nél; rūns, rūns Sch.-nél; rēkšava, rēšava Sch.-nél; taūre, taūre Sch.-nél; tūls, tūls Sch.-nél.

Ezek az esetek általánosságban hasonlóak azokhoz, amelyekben A. egyes livóniai nyelvjárásai között is különbségek mutatkoznak ugyanazon szó első szótagjának hosszúságminőségében; példákat fentebb hoztam. Ide tartozik többek között Schmidt peidēt, raidīt, stīga alakja, szemben Endzelīns peidet, raidit, stīga alakjával, és ez utóbbiakkal Krumberg peidē, raidīt, stīga alakjai is megegyeznek⁴⁰.

Krumberg bizonyos esetekben más eredetű „emelkedő tónust” jelölt az olyan egyszótagú szavakban, amelyek végén vagy i-re, u-ra végződő diftongus (régi és új), vagy diftongusszerű kapcsolat (régi és új) áll, ott, ahol A. livóniai nyelvjárásaiban az i-re, u-ra végződő diftongus harmadik hosszúsága és a diftongusszerű kapcsolat expiratórikusan ereszkedő minősége jelenik meg; például a tai, jau, tēw, sēw, azaz teū, seū szavakban (nau esetében azonban a „tónus” minőségét nem jelölte), továbbá a kuŗ, aŗ, uņ, taм szavakban (a diftongusszerű kapcsolatra végződő 3. személyű alakban, például a waŗ, azaz var formában azonban a „tónus” minőségét nem jelölte).

Krumberg „ábécéhangja”, amelyet én ˉ jellel jelölök (ugyanez a jel szerepel Krumberg szólistájában is), természetét tekintve természetesen A. livóniai nyelvjárásainak tartós hosszúságának felel meg; az „ereszkedő tónus” pedig, amelyet ` jellel jelölök (Krumberg szólistájában szintén ˋ), természetét tekintve homogén A. livóniai nyelvjárásainak harmadik hosszúságával, és Krumberg e tónusról adott meghatározása alapján (lásd fent) arra lehet következtetni, hogy feltehetően éppen a részleges megszakítással járó hosszúság, vagyis két csúcsponttal rendelkezik: olyan tónus, amelyben hallhatóan meredek esés, ereszkedés figyelhető meg, úgy tűnik, csak két csúcspontú hosszúság lehet, amelynek fő csúcspontja az elején, másodlagos csúcspontja pedig a végén található (bár Krumberg nem említi a második csúcspontot). Ami

³⁹Az itt A. livóniai nyelvjárásaiból idézett szavak első szótagjának hosszúságminőségét úgy jelölöm, ahogyan Schmidt megadta.

⁴⁰Krumberg többek között a tēм, tām (tēm, tām) szavakban jelölte az „emelkedő tónust”; ezek a livóniai nyelvjárásokból származó többes számú datívusz alakjai. A. livóniai nyelvjárásaiból nem ismerem e helyi alakok hosszúságminőségét (a kuróniai nyelvjárásokban: tēm, tām).

204

Mennyiségét tekintve ez a „hang” Krumberg szerint rövidebb a másik kettőnél; vö. Endzelīns meghatározását a „ereszkedő kiejtés” mennyiségéről. Használatát tekintve azonban Krumberg „ábécés” és „ereszkedő” hangja eltér a természetüknél fogva hozzájuk tartozó mennyiségi típusoktól az A jelű lívlandi nyelvjárásokban, mégpedig az egyszerű szavak első szótagjában és az egy szótagú szavakban. E két „hang” mindegyike mind a hosszú, mind az A jelű lívlandi nyelvjárások harmadik hosszúságának megfelelően használatos, vagyis bizonyos feltételek különbségétől függően. E feltételek különbsége (amelyre nem azonnal jöttem rá) nagyon egyszerű: az „ábécés hang” az egyszerű szavak első szótagjában és az egy szótagú szavakban, az A jelű lívlandi nyelvjárások hosszú és harmadik hosszúságának megfelelően, fonetikailag akkor jelenik meg, ha az egyik vagy másik hosszúsággal létrejött hang vagy hangkapcsolat zöngés, zörejes vagy szonoráns mássalhangzó előtt áll; a tövek második szótagjában zöngés mássalhangzót tartalmazó nevekben pedig a jelenség átterjed a -s végű egyes számú alanyesetre is, ahol a rövid magánhangzó kiesése után a zöngés mássalhangzó s előtt állva zöngétlenné vált. Krumbergnél az egyszerű szavak első szótagjában és az egy szótagú szavakban az „ereszkedő hang” az A jelű lívlandi nyelvjárások harmadik és hosszú hosszúságának megfelelően akkor fordul elő, ha az egyik vagy másik hosszúsággal létrejött hang vagy hangkapcsolat nem zöngés mássalhangzó előtt áll, vagyis vagy zöngétlen mássalhangzó előtt (a fent jelzett kivétellel), vagy egy egy szótagú szó végén. Ezt a szabályt többek között a jövevényszavakra is alkalmazva ellenőriztem Krumbergnek a „hang” különbségeire vonatkozó számos példáján; egyetlen kivételt találtam a mēs „mi” szóban, amelyben valamilyen okból „ábécés hang” van, nem pedig „ereszkedő”, ahogyan az általam megadott szabály alapján várnánk, jóllehet a jūs „ti” esetében Krumbergnél „ereszkedő hang” szerepel, a szabálynak megfelelően (az A jelű lívlandi és a kurlandi nyelvjárásokban a mēs és jūs). A másik kivétel a drēskambaris jövevényszó volna, amelyben zöngétlen mássalhangzó előtt „ábécés hang” áll (lásd Ullmann szótárában: drehskambaris, vagyis drēskambaris, „Dresskammer, Sakristei”), ám ezt a szót ebben a hangalakban az adott nyelvjárás egy másik nyelvjárásból (az egyházi nyelvből) vette át. Krumbergnél az összetett szavak első tagjának „ereszkedő hangja” a második tag elején álló zöngés mássalhangzó előtt is megmarad; ezt mutatják az olyan szavak is, amelyek első tagjában az nì- (vö. az A jelű lívlandi nyelvjárásokban az nì = nū elöljárószóval) és ē- (vö. az ē- Endzelīnsnél és esetenként Schmidtnél; Schmidt példáiban azonban rendszerint, Endzelīnsnél pedig gyakran ē-) elöljárói előtag szerepel: többek között zöngés mássalhangzók előtt is „ereszkedő hang” van, például nì·vads, ēgaiva, ēgūt. Ugyanebből az okból írja Krumberg például így: Vàczeme (bár megjegyzi, hogy a c itt d-ként hangzik), mivel a vàcis szóban „ereszkedő hang” van, az általam megadott szabály szerint a Schmidt-féle nyelvjárásban zöngétlen mássalhangzó előtt álló hosszú hangnak megfelelően (lásd Schmidtnél: vâcēs). Az összetett szó első tagjának „ábécés hangja” azonban „ereszkedővé” változik, ha az összetett szó második tagjának elején zöngétlen mássalhangzó előtt áll; legalábbis,

205

A rāg- elöljárói előtag (vö. Schmidtnél a pā⁴¹ elöljárószó), amely magánhangzó és zöngés mássalhangzó előtt ebben az alakban marad meg, zöngétlen mássalhangzó előtt rāg- alakra változik, például pārasmins, pārlūkūt, de például pārkaras, pārteikt.

A Krumbergnél az egyszerű szavak első szótagjában és az egy szótagú szavakban előforduló „ábécés” és „ereszkedő hang” használatára vonatkozó fenti szabályom magyarázatául néhány példát hozok; zárójelben a megfelelő A jelű lívlandi nyelvjárási szavakat adom meg.

1) „Ábécés hang”:

alga (alga Neil., Endz., Schm.), aūzas (aūzas N., E., Schm.), bārda (bārda E., Schm.), bērzs, birtokos esetben bērza (bērzs E., Schm.); bēzs, birtokos esetben bēza (bēzs N., E., Schm.); brālis (brālis N., E., Schm.), būda (būda N., E., Schm.), cēms (cēms N., E., Schm.), cīrulis (cīrulis E., Schm.), dārzs, birtokos esetben dārza (dārzs Linde, E., Schm.), dēvs, birtokos esetben dēva (dēvs N., L., dēs, birtokos esetben dēva, Schm.), draugs, birtokos esetben drauga (draugs N., E., Schm.), dūmi (dūmi E., Schm.), dūbe (dūbe N., E., Schm.), dvīnis (dvīnis N., E., Schm.), dzērve (dzērve E., Schm.), ērms (ērms E., ārms Schm.), ērglis (ērglis E., Schm.), ēva (ēva N., E., Schm.), gādāt (gādāt E., Schm.), grīda (grīda N., E., Schm.), gūds, birtokos esetben gūda (gūds N., E., Schm.), gūvs, tárgyesetben gūvi (gūvs N., E., gūs, tárgyesetben gūvi Schm.), īre (īre Schm.), īrēt (īret E.), jaūdāt (jaūdāt E., Schm.), jēga (jēga E., vö. jēgt Schm.), jūra (jūra E., Schm.), kāja (kāja E., Schm.), kāūdze (kāūdze E., Schm.), kāūls (kāūls L., E., Schm.), krēvs (krēvs L., krēus, birtokos esetben krēva Schm.), lāūdis (lāūdis E., Schm.), lēls „nagy” (lēls N., L., E., Schm.), līdz (līdz E., Schm.), māja (māja E., Schm.), mēgs, birtokos esetben mēga (mēgs E., Schm.), mēnesis (mēnesis E., Schm.), mīlēt (mīlēt E., Schm.), nēvāt (nēvat E.), nēzēt (nēzēt.), pēns (pēns N., L., E., Schm.), plēns (plēnc Schm.), prēde (prēde E., Schm.), raibs, birtokos esetben raiba (raibs N., L., E., Schm.), rāms (rāms E., Schm.), raūdzīt (raūdzīt Schm., raūdzītes E., vö. acu raūgs N.), rūbs, birtokos esetben rūba (rūbs L., E., Schm.), sārms (sārms E., Schm.), saūle (saūle E., Schm.), sērga (sārga Schm.), sēns (sēns N., E., Schm.), sēva (sēva L., E., Schm.), snēgs, birtokos esetben snēga (snēgs N., E., Schm.), spārns (spārns E.), stāvēt (stāvēt Peleks, E., Schm.), straūme (straūme Schm.), sūds, birtokos esetben sūda (sūds E., Schm.), skēle (skēle E., Schm.), sūni (sūni E., Schm.), tēvs (tēvs N., E.), tās, birtokos esetben tāva, tirs (tīrs L., E., Schm.), ūgle (ūgle Schm.), ūla (ūla Schm.), vārds, birtokos esetben vārda (vārds L., E., Schm.), vārna (vārna E., Schm.), vēgls (vēgls E., Schm.), vile „szegély” (vile N., L., E., Schm.), vīli, tárgyeset, P.), virs (virs L., E., Schm.), zāzds, birtokos esetben zāzda (zāzds E., Schm.), zēma (zēma E.), zīle „cinege” (zīle L., Schm.; E.-nél a zīle jelentése nincs megadva), zīle „makk” (zīle L., Schm. és zīle Schm.), zūbs, birtokos esetben zūba (zūbs L., E., Schm.), zāvas, zāvāt (zāvas E., zāvātes Schm).

2) „Ereszkedő hang”:

aūst „virágozni” (aūst N., P., Schm.), baiss (bālss E., Schm.), bārt (bārt N., L., E., Schm.), bērt (bērt N., L., Schm.), brēsma (brēsma E., Schm.), brēkt (N., L., E., Schm.), cēst (cēst E., Schm.), cūka (cūka E., Schm.), cūska (cūska E., Schm.), drāzt⁴² (drāzt E., Schm.),

⁴¹Schmidtnél és Endzelīnsnél azonban pār szerepel a pārdōt szóban.

⁴²Ilyen esetekben z-t fogok írni, nem az eredet szerinti s-t.

206

drīkstēt (drīkstēt H., Э., Ш.), drūss (drūss H., Э., Ш.), dvēsele (dvēsele Э., Ш.), dzīt „hajtani” (dzīt Ш.), ēka (ēka Э., Ш.), ērce (ērce Ш.), ēsms (ēsms Э., Ш.), grēzt „forgatni” (grēzt Э., Ш. és grēzt Ш.), grūts (grūts Э., Ш.), gūt (gūt Ш.), īpaši (īpašs Э., Ш.), jēgt (jēgt Ш.), jūsu (jūs Э., Ш.), jūks (jūks H., Э., Ш.), kā „hamarosan” (kā H., Л., Э., Ш.), kārkls (kārkls Э., Ш.), kārt (kārt Л., Э., Ш.), kasēt „köhögni” (kasēt Ш.), kāst „szűrni” (kāst Ш.), kaukt (kaukt H., Л., Э., Ш.), klēgt (klēgt Э., Ш.), kū (kū Ш.), krēpes „sörény” (krēpes H., Э., Ш.), krēsla „alkonyat” (krēsla H., Э., Ш.), kūsis (kūsis Ш.), lāpīt (lāpīt Э., Ш.), lēts (lēts Л., Э., Ш.), lēks (lēks Л., Э., Ш.), lēpa (lēpa H., Л., Э., Ш.), lēss (lēss Э., Ш.), lūpa (lūpa Э., Ш.), lūsis (lūsis H., lūsa Ш.), lūks „íj” (lūks H., Л., Э., Ш.), lūks „hagyma” (lūks H., Л., Ш.), māsa (Э., Ш.), māte (H., Л., Э., Ш.), mērkt (mērkt H., Л., Э., Ш.), mētāt (mētāt Э., Ш.), mēts (mēts Л., Э., Ш.), mēsa (mēsa Э., Ш.), mīt „tapodni, gyúrni” (mīt Л., Э., Ш.), nākt (nākt Э., Ш.), nāsis (nāsis Э., Ш.), nēks (nēks H., Л., Э., Ш.), nū (nū H., П., Э., Ш.), pē (pē П., Э., Ш.), pēci (pēci Э., Ш.), pērkūns (pērkūns Э., Ш.), pērt (pērt H., Л., Э., Ш.), prāts (prāts Э., Ш.), pūst (pūst H., П., Э., Ш.), pūt (pūt H., П., Э., Ш.), rāt (Л., Э., Ш.), rēkt (rēkt Ш.), rēksts (rēksts Э., Ш.), rīkle (rīkle Э., Ш.), rīka (rīka Э., Ш.), sārts „máglya” (sārts Л., Ш.), sēt (sēt Л., Э., Ш.), sēta „kerítés” (sēta Э., Ш.), sēks (sēks Л., Э., Ш.), slēpt (slēpt Э., Ш.), slēt (slēt Ш.), spēks (spēks Э., Ш.), spēt (spēt Э., Ш.), strauts (strauts Ш.), sūkt (sūkt Л., Ш.), šķīt (šķīt Ш.), šūt (šūt Э., Ш.), tā „ez” (tā Л., Ш.), tā „ennek” (tā Л., Э., Ш.), tārps (tārps Л., Э., Ш.), tīks (tīks Л., Э., Ш.), trīset (trīset Ш.), trīt (trīt Э., Ш.), tūks­tūts (tūkstūts Ш.), ūpis (ūpis Ш.), ūtrs (ūtris és ūtris Ш.), vākt (vākt Ш.), vārpa (vārpa Э., Ш.), vārti (vārti Э., Ш.), vērpt (vērpt Л., Э., Ш.), vērt (vērt Ш.), vētīt (vētīt Л., Э., Ш.), znūts (znūt Ш.), zūss (zūss Э., Ш.), zvēgt (zvēgt Э., Ш.), žūpa (žūpa Ш.).

Egyedi esetekben az egyszerű szavak első szótagjában „ábécés” és „ereszkedő” tónus ott fordul elő, ahol a livóniai A nyelvjárásokból teljes megszakítással járó hosszúság ismert. Például: dēt, de Ш.-nál dēt (az irodalmi nyelvjárásból); krāpt, de Э.-nál és Ш.-nál krāpt; krēpāt, de Ш.-nál krāpat; rēva, de Ш.-nál rēva; siki, de П.-nél és Ш.-nál sīks; skūpstīt, de Ш.-nál skūpstīt; vērgs, de Ш.-nál vārgs.

Az új diftongusokban és diftongusszerű kapcsolatokban, az egyes szám alanyesetében álló -s előtt Krumberg nem jelöli a „tónus” minőségét, függetlenül attól, hogy ezek a hangkapcsolatok a szavak első vagy nem első szótagjában állnak.

Az összetett szavakban Krumbergnél a második tag első szótagja megőrzi azt a hosszúságminőséget („tónust”), amellyel önálló szóként való használatakor rendelkezik.

Az egyszerű szavak nem első szótagjában (akár önálló szóként, akár összetételben) Krumberg többnyire „emelkedő tónust” jelöl, vagyis a hosszúságnak azt a típusát, amely a livóniai A nyelvjárások teljes megszakítással járó hosszúságának felel meg, például a hosszú magánhangzóra és ū-ra végződő képzett igei tövekben, többek között j előtt, a visszaható alak ragjaiban, az egyes és többes szám helyhatározói esetének ragjaiban, valamint az -āins, -ība (Schmidtnél -ība), -īce végű nevekben; továbbá a tūkstūts, yālūdze stb. szavakban.

207

Azokban a jóval ritkább esetekben, amikor az egyszerű szavak nem első szótagjában Krumbergnél „ábécés és ereszkedő tónus” fordul elő, a két „tónus” különbségét meghatározó feltételek ugyanazok, mint az első szótagban való előfordulásukkor; vagyis az „ereszkedő tónus” a szavak nem első szótagjában is csak zöngétlen mássalhangzó előtt és a szavak végén állhat, az „ábécés” pedig zöngés mássalhangzó előtt. Azok az esetek, amelyekben Krumbergnél az egyszerű szavak nem első szótagjában „ábécés és ereszkedő tónust” találok, a következők.

1) „Ereszkedő tónus” a szavak végén: az i-re végződő diftongusokban, a főnevek egyes számú részes esetének ragjaiban, például a sirdēi alakban; vö. Schmidtnél a harmadik hosszúságot ezekben a képzésekben; hosszú magánhangzókban és ū-ban, a j egyszerűsödése előtt, amelyet rövid magánhangzó követ, az igei ragokban, az egyes szám második személyében és a jelen idő harmadik személyében, például a runā, esē, dabū alakokban; vö. Linde harmadik hosszúságával ezekben a képzésekben, Schmidtnél pedig tartós hosszúsággal (az egyes szám helyhatározói esetének ragjaiban azonban Krumberg, mint mondtam, „emelkedő tónust” jelöl, például a varā helyhatározói esetben).

2) „Ereszkedő tónus” zöngétlen mássalhangzó előtt, „ábécés tónus” pedig zöngés mássalhangzó előtt: „az ē diftongus ereszkedő tónusa” az -nēks, -ēts, -ētis végű nevekben, például a irnēks, jātņēks, dēdēts, meitēts, sēvē tis alakokban, továbbá az -ētīna végű nevekben: mārgretīna, moǧētīna; vö. Schmidtnél a tartós hosszúsággal az -nēks, -ēc végű nevekben (lásd fentebb); az ē diftongus „ábécés tónusa” egyes -ēns végű nevekben, az előző szótag „tónusának” minőségétől ismert módon függően, mivel a Krumbergnél „emelkedő” tónusú első szótagot követően az -ēns végű nevek az ē diftongus „emelkedő tónusát” mutatják, amint azt a Krumbergnél jelentésmegadás nélkül szereplő drāzēns szó összevetése mutatja, a drāst-ból, vagyis drāzt-ből, a drāzēns „Hieb, Schelte”, grūdēns „ein Stoss”, jūdžēns szavakkal; vö. Schmidtnél az -ēns és -ēns végű nevek, bár, mint láttuk, azok a feltételek, amelyektől Schmidtnél az ē diftongus hosszúságminőségének különbsége függ ezekben a nevekben, nem azonosak a Krumbergnél találtakkal (Schmidtnél az -ēns teljes megszakítással járó hosszúságú szótag után áll); az ū diftongus „ereszkedő tónusa” a jelen idejű -ūts végű igenevekben, például a vērdūts alakban; vö. Schmidtnél a tartós ū-hosszúsággal ezekben a képzésekben; az ū diftongus „ereszkedő” és „ábécés tónusa” főnevekben: akūts, vö. Schmidtnél akūc, apūgs (Schmidtnél azonban apūgs), sipūls, vö. Schmidtnél sipūls; a kölcsönzött kāpūsts „káposzta” szóban (Schmidtnél azonban kāpūsc). A diftongusokban, ha azok a szavak nem első szótagjában mássalhangzó előtt állnak, Krumberg gyakran nem jelöli a „tónus” minőségét; például a -ajs végű határozott mellékneveknél mindenütt. A nem első szótagban mássalhangzó előtt álló diftongusszerű kapcsolatokra nem találok nála példát.

A három hosszúságtípust megkülönböztető lett nyelvjárások közé tartoznak azok is, amelyekben Sterste lett nyelvtanának első részében (1879) néhány példával háromféle hosszúság különbségét állapította meg. Sterste azt mondja, hogy az általa tárgyalt hosszúságtípusok a lett nyelv „középső” nyelvjárásában léteznek, a „középső nyelvjárástól” pedig — ahogyan például ő is —⁴³

⁴³ Sterstu Andreja Latweeschu walodas mahciba. Pirmā daļa. Etimologija. Rīgā un Tehrbatā.

208

Bielenstein (Die Lett. Spr. I, 12. és köv. o.) megkülönbözteti a „felső vidék” nyelvjárását, Augszemében, valamint az úgynevezett tamniekek (Tāmenēki, Tāmnēki) nyelvjárását Kurland északnyugati részén; figyelembe kell azonban venni, hogy Sterste megállapításai a hosszúság típusairól nem alkalmazhatók a „középső” nyelvjárás számos olyan beszédmódjára, amelyeket e tekintetben más kutatók írtak le, s akikről fentebb szóltam. Megjegyzem, hogy Sterste a hosszúság három típusára vonatkozó megfigyeléseit csupán a „középső” nyelvjárás néhány (vagy egyetlen) beszédmódjában végezte, mégpedig feltehetőleg valahol Livóniában.⁴⁴. A hosszú magánhangzókban és a diftongusokban Sterste természetüket tekintve ugyanazt a hosszúság három típusát különbözteti meg (Stersténél a „mennyiség” típusait), amelyeket a livóniai A nyelvjárásoknak nevezett beszédmódokban is meghatároztam: az egyenletes tartammal megvalósuló tartós hosszúságot, a „leszálló” hosszúságot, amelyben „a hang gyengül”, valamint a „belső hangtöréssel” járó hosszúságot, azaz a teljes megszakítással járó hosszúságot. A diftongusokról Sterste kétségkívül tévesen jegyzi meg, hogy mindegyiknek rövid a második eleme. A Stersténél a „leszálló mennyiségre” adott meghatározás mind az egyszerű leszálló hosszúságra, mind pedig a két csúcsú, nem teljes megszakítással járó hosszúságra alkalmazható; példáiban ennek a hosszúságnak a használata nem utal arra, hogy egyszerű leszálló hosszúság volna, mivel azokban az esetekben, ahol más beszédmódokból ismerünk olyan, egyszerűen leszálló (kilégzési úton leszálló) hosszúságú, szóvégi diftongusokat és diftongikus kapcsolatsorokat, amelyek Stersténél is előfordulnak, mint alább látni fogjuk, nem azt a „mennyiséget” találjuk, amelyet ő „leszállónak” nevez; ezért lehetséges, hogy Sterste beszédmódjában is, akárcsak Neyland, Linde és Schmidt beszédmódjaiban (lásd fentebb), a harmadik hosszúság, vagyis Sterste „leszálló mennyisége”, nem teljes megszakítással, két csúccsal megvalósuló hosszúság. A diftongikus kapcsolatsorokban Sterste az 5. oldalon „mennyiség” szerint két típust különít el: az elnyújtott hosszúságú likvidával vagy nazálissal járó diftongikus kapcsolatsorokat, vagyis az elnyújtott hosszúságúakat, valamint a rövid likvidával vagy nazálissal járó diftongikus kapcsolatsorokat; a 69. oldalon azonban az elnyújtott hosszúsággal nem rendelkező diftongikus kapcsolatsorok között ismét megkülönbözteti azokat, amelyek „leszálló mennyiségűek”, és azokat, amelyek azt a „mennyiséget” mutatják, amelyet Sterste mindenesetre tévesen rövidnek nevez. Az utóbbi típusú diftongikus kapcsolatsorok használatuk szerint, amint a példák mutatják, azoknak a diftongusoknak felelnek meg, amelyek teljes megszakítással járó hosszúságúak („mennyiségűek”).

Stersténél a hosszú magánhangzók hosszúságtípusai közötti különbségek használatuk szerint (amennyire az általa megadott elszigetelt példákból megítélhető) egybeesnek a livóniai A nyelvjárások hosszú magánhangzóinak megfelelő különbségeivel; a diftongusokban és diftongikus kapcsolatsorokban azonban a két nem elnyújtott hosszúságtípus használati feltételei eltérnek a livóniai A nyelvjárásokban található megfelelő hosszúságokétól, ezért veszem külön Sterste beszédmódját (vagy beszédmódjait) az általam livóniai A nyelvjárásoknak nevezett beszédmódoktól. Először felsorolom

44 Vö. az általam fentebb idézett tanúságtétellel, amelyben Ezdelins arra vonatkozóan nyilatkozik, hogy a kurlandi beszédmódokból nem ismer harmadik hosszúságot („leszálló kiejtés” Ezdelinsnél).

209

Sterste példáit a hosszú magánhangzók három típusára, valamint a diftongusok és diftongikus kapcsolatsorok elnyújtott hosszúságára; a hosszúság minőségbeli különbségeit ugyanazokkal a jelekkel jelölöm, amelyeket a livóniai A nyelvjárások esetében használok (Sterste más jeleket alkalmaz).

Az első szótagban és az egyszótagú szavakban megvalósuló elnyújtott hosszúságra Sterste a következő példákat adja: tā ˈő, tā ˈ, dēlis ˈdeszkaˈ, vīle ˈfűrészˈ, šūt, vaidi, lauks ˈmezőˈ, beigas, lēls ˈnagyˈ, ēla ˈtojásˈ, puika (ezeket a példákat lásd a 4. oldalon), spaļva, viļņa, spiņģts, rūpga, grūmba (5. oldal), ē-, pē-, nū- (13. oldal), pār ˈát-ˈ (35. oldal). A rūķīņи esetétől eltekintve (L. É., S. rūkt, S.-nél rūka ˈmorogˈ), a livóniai A nyelvjárásokból is ismerünk elnyújtott hosszúságot: tā, dēlis É., S., vīle, šūt (lásd fentebb); ami pedig Sterste pār- ˈát-ˈ alakját illeti, vö. Schmidt pār ˈkeresztülˈ alakjával. Sterste által a szavak nem első szótagjában feljegyzett magánhangzó-hosszúság esetei Schmidt beszédmódjában is ugyanezt a hosszúságot mutatják: a határozott melléknévi alakok ragjai, pl. a laba, labas alakokban (26. oldal); a származékos igék egyes szám 2. személyű és jelen idejű 3. személyű alakjainak végződései, pl. a tu mazgā, viņš mazgā alakokban (45. oldal); a múlt idő többes szám első és második személyének -ām és -āt végződései, pl. a mazgājām, mazgājāt alakokban (45. oldal); az -ājs, -ējs végű főnevek (S.-nél -ās, -ēs), birtokos esetben -āja, -ēja végződéssel; az -ēns végű főnevek (14. oldal); (S.-nél nincs rájuk példa, de az ő beszédmódjában is elnyújtott hosszúság várható az n előtti hosszú magánhangzónál); a rūķīņu tárgyesete (69. oldal; S.-nél a szóalkotó képző n előtti ī-je, mint látjuk, az első szótag utáni teljes megszakítással járó hosszúságú); a többes szám részes esetének -ēm végződése (69. oldal; vö. S.-nél az -ām, -ēm alakokkal, míg az -ēm helyett nála egy másik végződés, az -im áll).

Az első szótag magánhangzóiban és az egyszótagú szavakban teljes megszakítással járó hosszúságra Sterste a következő példákat hozza: tā ˈígyˈ, dēls ˈfiúˈ, vīla ˈbecsapottˈ, žūt (Stersténél sajtóhiba), tālumā. Vö. ugyanezt a hosszúságot a livóniai A nyelvjárásokban (Krumberg ˈemelkedő hangszínénekˈ megfelelően): tā ˈígyˈ L., É., S. (K.-nál tā), dēls (lásd fentebb), vīlu, vīli, vīla és vīle S., P., L., N. (K.-nál vīle), žūt L., É., S. (K.-nál žūt), tāiš, tāis, tāiu É., S., P. (K.-nál tāiš, tāi, tāiu). A szavak nem első szótagjában Sterste a teljes megszakítással járó hosszúságot a következő igékben jegyzi fel: a visszaható alak múlt idejű 3. személyének végződésében, pl. a mazgajās alakban (45. oldal); vö. ugyanezt a hosszúságot a visszaható alak végződéseiben Peleksnél, Endzelīnsnél és Schmidtnél; az egyes szám helyhatározó esetének végződéseiben, pl. a tālumā alakban (69. oldal); vö. az ilyen esetekben a Peleksnél megfigyelhető teljes megszakítással járó hosszúsággal, valamint Krumberg emelkedő hangszínével (következésképpen Stersténél – akárcsak Krumbergnél – a magánhangzó hosszúságának minőségében különbség van egyrészt a j egyszerűsödése előtti, egyes számú helyhatározó eset ragjaiban, másrészt a származékos igék egyes szám 2. személyű és jelen idejű 3. személyű alakjainak ragjaiban, pl. a mazgā alakokban [lásd fentebb]).

A magánhangzók ˈleszálló minőségéreˈ, vagyis a harmadik hosszúságra, az első szótagban és az egyszótagú szavakban Sterste a következő példákat adja: tā egyes számú birtokos eset, mēle ˈnyelvˈ, vīle ˈszegélyˈ, grūzis ˈöntésˈ. Az utolsó szó nem ismeretes előttem a livóniai A nyelvjárásokból, az első háromban pedig ezek a nyelvjárások is

210

a magánhangzó harmadik hosszúságát (lásd fent). A szavak nem első szótagjában a magánhangzók harmadik hosszúságát Sterste nem jelöli; Schmidt esetében sem fordul elő ez a hosszúság az egyszerű szavak nem első szótagjában (lásd fent).

Ami a nem teljes hosszúságú (azaz mind a teljes megszakítással, mind a harmadik hosszúsággal ejtett) diftongusok Stersténél való használatát illeti, a következőket kell megjegyezni:

1) Sterste példáiban a harmadik hosszúságú diftongusok kivétel nélkül zöngés mássalhangzó előtti helyzetben állnak;

2) a teljes megszakítással ejtett diftongusok egy kivételével — amely önmagában nem volna egyértelmű (nevezetesen ūiš) — minden példában zöngétlen mássalhangzó előtt állnak; ráadásul e példák többségében a teljes megszakítással járó hosszúság a harmadik hosszúságból alakult ki az adott fonetikai helyzetben;

3) Sterste a jau szót jaw alakban írja, és a 69. oldalon a szóvégi hangot ɥ(v) mássalhangzóként határozza meg; következésképpen itt, szóvégi helyzetben az aɥ diftongus, amely Schmidt nyelvjárásában harmadik hosszúságú (jaɥ), vagy valóban av-vé változik, vagy pedig kilégzéses, ereszkedő diftongusként hangzik, rövid ɥ-vel (vö. a fentebb mondottakkal).

A harmadik hosszúságú („ereszkedő minőségű”) diftongusokra Sterste — az általam említett, zöngés mássalhangzó előtti helyzetben — a következő példákat hozza: gaida, gaitži, beidzu, ēla, ūla „acis grūza”, plūnit (4. o.), āpnu (5. o.), aiž (69. o.). Azok a szavak, amelyeket ezek közül ismerek az A-val jelölt livóniai nyelvjárásokból, itt is ugyanezt a hosszúságot mutatják, nevezetesen: gaūži E., Š.; beidzu, beigt N., L., E., Š.; ēla E., Š.; āpnu, aūt E., Š.; aiž N., E., Š. A Stersténél szereplő gaida szóval vö. Schmidt gaidīt alakját.

A diftongusok teljes megszakítással járó hosszúságát Sterste a következő esetekben jelöli: gaīta, lauks „kopasz folt van a fején” (állatokról), beigt, ēl, ūls „zeme” (nevezetesen „mészkő”), suīka „suņa vārds” (4. o.), beigts, aūts (5. o.), prūtu, jūtu (9. o.). A suīka és jūtu szavak hosszúságának minőségét Stersténél nem ismerem az A-val jelölt livóniai nyelvjárásokból; az ēl ezekben a livóniai nyelvjárásokban is ugyanezt a hosszúságot mutatja (lásd fent), míg a Sterste által közölt többi szóban ezek a nyelvjárások a diftongus harmadik hosszúságát használják: gaīta Š., lauks N., L., P., Š., ūlis Š. (vö. továbbá Krumberg ūlis alakjával, „alfabetikus hanggal”), aūt (lásd fent), prūtu Š.

Sterste nyelvjárásában tehát a harmadik hosszúságú diftongusok zöngés mássalhangzók előtt megőrzik ezt a hosszúsági minőséget, zöngétlen mássalhangzók előtt viszont teljes megszakítású diftongussá változnak („belső változásokkal”, Sterste meghatározása szerint)⁴⁵; ezért Sterste ūls alakja Schmidt ūlis alakjával szemben véleményem szerint arra utal, hogy ebben a nyelvjárásban az l a zöngétlen š előtt nem őrzi meg zöngés jellegét, hanem zöngétlen (vagy félig zöngés?) mássalhangzóvá változik. Sterste az āpnu és beidzu eseteket, szemben az aūts és beigts alakokkal, szem előtt tartva úgy véli, hogy a „ereszkedő mennyiség” (azaz a harmadik

45 Hasonló okokból említem meg a Drusti nyelvjárásnak azt a jelenségét, amelyről fentebb szóltam: a mennyiségi különbséget például a draūga alak au-ja között (3 mora) és a draūgs alak au-ja között, vagyis az Endzelīns szerinti drauks ejtésben (2 mora).

211

hosszúságát) itt a szótag végén álló mássalhangzócsoport hatása okozza, ez a magyarázat azonban például a gaīta, prūtu alakokra a gaīta, prūtu helyett nem volna alkalmazható. A harmadik hosszúságú diftongusok Sterste minden példájában, mint mondtam, zöngés mássalhangzó előtt fordulnak elő; ezért felmerülhet a kérdés, hogy ebben a nyelvjárásban a teljes megszakítású diftongusok zöngés mássalhangzók előtt nem alakulnak-e harmadik hosszúságú diftongusokká. A Stersténél előforduló, nem tartós diftongikus kapcsolatok jelenségei alapján azonban arra kell gondolnunk, hogy a teljes megszakítású diftongusok ebben a nyelvjárásban változatlanul megmaradnak, többek között zöngés mássalhangzók előtt is (bár Stersténél sajnos nincsenek rá példák). A nem tartós diftongikus kapcsolatokban Sterste, mint mondtam, „csökkenő mennyiséget” (azaz harmadik hosszúságot) és „rövid mennyiséget” különböztet meg; és ahogyan a „csökkenő mennyiségű”, vagyis harmadik hosszúságú diftongusok a Sterste-féle nyelvjárásban zöngétlen mássalhangzók előtt megváltoztatják hosszúságuk ezt a minőségét, úgy a „csökkenő mennyiségű” diftongikus kapcsolatok sem őrzik meg ezt a hosszúsági minőséget ebben a nyelvjárásban zöngétlen mássalhangzók előtt, hanem olyan hosszúsággá alakulnak, amelyet Sterste nem határoz meg, és tévesen „rövid mennyiségnek” nevez (jóllehet érthető módon az egész diftongikus kapcsolat mennyisége nem rövid); Stersténél ugyanez a „rövid mennyiség” jellemzi a zöngétlen és zöngés mássalhangzók előtt álló diftongikus kapcsolatokat, valamint azokat az eseteket is, amelyeknek a livóniai A nyelvjárásokban teljes megszakítású diftongikus kapcsolatok felelnek meg. Sterste a „csökkenő mennyiségű”, azaz harmadik hosszúságú diftongikus kapcsolatokra egyetlen példát hoz, mégpedig a dzird alakot (69. o.), tehát zöngés mássalhangzó előtt; ugyanez a hosszúság jellemzi ezt a szót a livóniai A nyelvjárásokban is: dzirdēt E., Š.

A mássalhangzó előtt álló, „rövid mennyiségű” diftongikus kapcsolatokra Sterste a következő példákat hozza: zirgs, pils, mans, nams (5. o.); tumšt, kalnēm (69. o.). A zirgs és a kalnēm szavak — ez utóbbi dativus pluralis (ebben a szóban a diftongikus kapcsolat zöngés mássalhangzó előtt áll) — a livóniai A nyelvjárásokban teljes megszakítású hosszúságot mutatnak; Sterste többi példájában viszont a zöngétlen mássalhangzó előtt álló, „rövid mennyiségű” diftongikus kapcsolatok „csökkenő mennyiségű”, azaz harmadik hosszúságú diftongikus kapcsolatokból alakultak ki: tumšt, vö. Endzelīnsnél tūmša; a pils, mans, nams alakokban pedig az s előtt új diftongikus kapcsolatok jelennek meg, amelyek a livóniai A nyelvjárásokban, mint látjuk, harmadik hosszúságúak (pīls, māns, nāms). Sterste a szó végén álló diftongikus kapcsolatban is „rövid mennyiséget” talál, például a tur ’ott’ szóban (69. o.). Meg kell azonban jegyezni, hogy Sterste nem különbözteti meg a diftongikus kapcsolatok „rövid mennyiségét” az olyan szótagok rövid mennyiségétől, amelyekben önálló rövid magánhangzó van; például a tumšt, tur alakok mellett a grima szó gri és ma szótagjait is tárgyalja.

Sterste szerint (2. és 4. o.) a felsőlett nyelvjárás a hosszúsági típusok („mennyiségek”) használatában különbözik a középnyelvjárástól: a felsőlett tartós hosszúság ugyanis ott fordul elő, ahol a középnyelvjárásban mind a teljes megszakítású hosszúság, mind a „lökéses” hosszúság megtalálható, míg

212

a középnyelvjárás tartós hosszúságának megfelelően a felsőlett nyelvjárás teljes megszakítású és „lökéses” hosszúságot mutat. Sterste azonban nem közöl példákat, és nem nevezi meg azokat a helyeket (Livóniában? vagy Kurlandban is?), ahol a felsőlett nyelvjárások hosszúsági típusait vizsgálta. Pēlek és Endzelīns tanúsága szerint Kelet-Livóniában, például Cēsvaine, Bērzūne (Pēlek és Endzelīns szerint), Vestēna, Vētalva és Landūna (Endzelīns szerint) településeken, tehát a felsőlett nyelvjárás területén, vannak olyan nyelvjárások, amelyekben két hosszúsági típus található: tartós hosszúság és „lökéses” hosszúság Pēlek meghatározása szerint; Endzelīns „ereszkedő ejtésnek” nevezi, vagyis olyan hosszúságnak, amely természeténél fogva a livóniai A nyelvjárások harmadik hosszúságának felel meg. Pēlek arra a következtetésre jut, hogy ezekben a kelet-livóniai nyelvjárásokban azokban az esetekben, amikor a nyugatabbra fekvő, általam A nyelvjárásoknak nevezett nyelvjárásokban teljes megszakítású hosszúság van, tartós hosszúság fordul elő (vö. Sterste), bár nem olyan hosszú, mint a livóniai A nyelvjárásokban; a livóniai A nyelvjárások tartós hosszúságának megfelelően ezekben a kelet-livóniai nyelvjárásokban „lökéses” hosszúság áll, bár nem olyan erős, mint a livóniai A nyelvjárásokban; végül a livóniai A nyelvjárások „lökéses” hosszúsága ezekben a kelet-livóniai nyelvjárásokban vagy változatlanul megmarad, vagy tartós hosszúsággá alakul. Pēlek nem közöl példákat. Pēlekkel összhangban (vö. ugyancsak Sterstével) Endzelīns is — aki szintén nem közöl példákat — arra mutat rá, hogy a többi, általam A nyelvjárásoknak nevezett livóniai nyelvjárás teljes megszakítású „ejtése” helyett ezekben a kelet-livóniai nyelvjárásokban „tartós” ejtés fordul elő („seviški”, „többnyire”).

Az áttekintés lezárásaként azokról a hosszúsági típusok közötti különbségekről, amelyeket eddig a különféle lett nyelvjárásokban leírtak, közlöm Vēlme úrnak Észak-Livónia egyik nyelvjárására vonatkozó megfigyelését.

„A livóniai Rūjene egyházközségben a lett nyelvnek hosszú magánhangzói és diftongusai csak a tőszótagokban vannak⁴⁶. Minden képzőben és végződésben a hosszú magánhangzók és diftongusok — az ai kivételével — egy morával megrövidülnek, így rövid magánhangzókká válnak, a régi rövid magánhangzók pedig teljesen eltűntek; eközben az ū u-vá, az ī pedig⁴⁷ e-vé alakult, például többes szám lokatívuszban: tirumus a tirumīs helyett, mazgates a mazgātis helyett, meits a meitas helyett, a névszói és tárgyesetű többes számú alakokban. Ami a hangmagasság minőségének különbségeit illeti, a diftongusokban háromféle minőség különböztethető meg. Vannak hosszú második tagú és rövid második tagú diftongusok; az utóbbiakban a diftongus két tagja között kilégzési megszakítás léphet fel. Ez azonban csak akkor fordul elő, ha zöngés mássalhangzó következik, míg zöngétlen mássalhangzó előtt nincs megszakítás. A hosszú magánhangzókban ezt az utóbbi hangmagassági minőséget nem tudtam megfigyelni. Például māizi, a māize egyes számú tárgyesete, és maisi, a maiss többes számú alanyesete.”

(Folytatása következik^*)

⁴⁶ És természetesen a prefixumokban is, vagyis általában a főhangsúly alatt.

⁴⁷ Vagyis az általam használt írásmódban ē.

^* A kommentárokat és a megjegyzéseket a teljes közlemény végén tervezik kinyomtatni.

213