ACTA LINGUISTICA LITHUANICA

LIII (2005), 101–109

MEGJEGYZÉSEK

Remarks

ELLENVETÉSEK ROSINAS „DAR DĖL ADESYVO KILMĖS AIŠKINIMO“ CÍMŰ CIKKÉHEZ „DAR DĖL ADESYVO KILMĖS AIŠKINIMO“

Érdeklődéssel olvastam Rosinas cikkét (Rosinas 2005), amelyben bírálja az adessivusról (Сержант 2004a) és az inessivusról (Seržant 2004b) szóló utóbbi két munkámat. Nagyon kellemetlen volt megállapítanom, hogy a szerző megítélésünk szerint nem megfelelő stílust és hangnemet választott, amely nincs összhangban pozíciójával és képzettségével. Az alábbiakban a Rosinas által felhozott tények megvitatása és ellenvetéseink következnek.

1. (177–178. o.). A pra-latv végződése. *-i

Az egyes számú inessivus végződésének az *ā-tövű ragozásból az *o-tövű ragozásra való elterjedésének magyarázatára feltételezzük, hogy a pra-latgal nyelvállapotban még létezett a „jelöletlen” locativus végződése, amely az indoeurópai locativus közvetlen folytatása volt: *ā-tövű ragozás: *-eH₂-i > pra-balti *-ai > pra-latv *-i és *o-tövű ragozás: *o-i > pra-balti *-ai > *-ie > pra-latv *-i, mivel ezek a végződések fennmaradtak a litvánban (adess. sg. žmón-ai-p,¹ adv. nam-iẽ alakban), következésképpen jelen voltak a keleti-balti nyelvállapotban is, tehát a lett nyelv is örökölhette őket. Természetes, hogy „... tokią pat galūnę *-i tuo raidos laikotarpiu turėjo turėti ją₂, ē, i ir с kamienų vienaskaitos lokatyvo formos.“ (Rosinas 2005: 178)².

„Így a verseny következménye a jelöletlen forma meghonosodása kellett volna hogy legyen a lokatívusz alrendszerében. Ez azonban nem történt meg.” (ibidem)

Ezzel kapcsolatban a következő ellenvetést szeretnénk tenni:

– úgy tűnik, a modern indoeurópai nyelvészet és általában a nyelvészet még nem jutott el a folyamatok olyan szintű megértéséhez, hogy a rendszerszerű viszonyok meghatározott együttállásából egyértelműen megjósolja e rendszer további fejlődését. Ezért az ilyen feltevéseket rendszerint meghatározott valószínűségi értékeléssel látják el;

– szeretnénk hasonló példákat hozni más nyelvekből, amelyek megítélésünk szerint cáfolják az ilyen végződés rendszerbeli pontosulásának (įsigalėjimas) elkerülhetetlenségét.

¹ Rosinas (Rosinas 1999; Rosinas 2005) ellenzi a tények ilyen értelmezését; ellenvetéseinket lásd Сержант (2004a) és e cikkben.

² A továbbiakban az indoeurópai nyelvészetben elfogadott ragozási típusjelöléseket használjuk: *-jo- (a *-jа₂ számára), *-jā- (a *-ē számára), *-i- és mássalhangzós ragozás (a c számára)

102 |

PASTABOS

(1) A szláv nyelvekben nagyon hasonló a helyzet. Itt szintén egybeestek formailag az *ā- és *o-tövek loc. sg. végződései: mássalhangzó-tő után -ь, lágy tövűeknél pedig -и. Mindazonáltal itt (már a legősibb óegyházi szláv emlékekben) kialakul egy въ(n) elöljárószós félanalitikus szerkezet, amely lényegét tekintve analóg a balti inessivus alapjául szolgáló szerkezettel; az egyetlen különbség az, hogy a baltiban ez posztpozíció, a szlávban pedig prepozíció. Érthető azonban, hogy funkciójuk nagyjából azonos volt – a lokális jelentés kiemelése. A lettel való analógia abban is megmutatkozik, hogy itt a lokatívusz végződése egybeesett az egyes számú datívusszal (akárcsak a keleti szláv nyelvekben, miután a hangsúly helyének általánosítása a lokatívuszi alakokról a datívuszi alakokra is kiterjedt). Vagyis az egyértelműbben jelölt morfémát részesítették előnyben az azonos alakúság elkerülése érdekében.

(2) Az iráni nyelvekben az a „-hoz, -nál” elöljáró / utószó az ókori lokatívusz végződésével olvad össze. Az avesztai nyelvben ekkor még mindkét alak lehetséges, az óperzsában viszont már főként csak az inessivusi alak használatos. Itt is azt az alakot részesítik előnyben, amely morfológiailag egyértelműbb.

2. Relatív kronológia és Leskien törvénye

2.1.

„Álláspontunk szerint az i̯qn̄r... schirdīpi... alakok az i-tövű ragozás egyes számú lokatívuszának ősi végződését tartalmazzák, amely Leskien törvénye szerint lerövidült: *-ēi > *-ie > *i” (Seržant 2004a, 52). Ez a gondolat nem új – Kazlauskastól származik (lásd Kazlauskas 1968, 154), jóllehet a szerző nem hivatkozik rá.” (Rosinas 2005: 178).

– Természetesen nem állt szándékunkban más ötletét ellopni!³ A Kazlauskasra való utalás és hivatkozás (aki ezt csak az i-tövű ragozás alakjával magyarázza, valamiért nem az i-tövű ragozáséval) Seržant (2004a: 50) munkájában két oldallal korábban található.

2.2.

„... hogyan létezhettek a posztpozicionális helyhatározói esetek kialakulása után, még a VR kettőshangzók megrövidülése előtt, az új egyes számú inessivusi alakok, *rank-ājen, *žem-ējen mellett a litvánban egészen Leskien törvényéig a tövek régi, *-ei > -ie végződésű lokatívuszi alakjai, például: *ak-ē stb. (52. o.)” (Rosinas 2005: 178).

– A -ie alak sehol sincs adatolva (a szó végén), ezért ezt (Seržant 2004a: 52) rekonstrukcióként csillaggal, *-ie formában jelöltük és a továbbiakban is így jelöljük. – A *rank-ājen, **žem-ējen alakok Seržant (2004a)-ban és Seržant (2004b)-ben sem szerepelnek, és nem is szerepelhettek a következő okokból: véleményünk szerint az *ā-tövű ragozás inessivusi végződése (és ebből következően a *-iā- / *-iā-tövű ragozásé is) igen ősi, és tulajdonképpen az inessivusi jel analógiás elterjedésének forrása. Ezért Rosinas megfogalmazása: „... greta naujųjų vienaskaitos inesyvo formų *rank-ājen, *žem-ējen...” egyszerűen közvetlenül ellentmond annak, amit Seržant (2004b) egész munkájában bizonyít. Véleményünk szerint ezek az alakok az indoeurópai nyelvből öröklődtek (lásd részletesebben

³ Sőt, nagyon örültünk, amikor ily módon megerősítést találtunk saját feltevéseinkre egy olyan tekintélyes tudósnál, mint Kazlauskas.

P A S T A B O S

103

Seržant 2004b), ezért semmiképpen sem lehetnek újak. Zinkevičius például szintén úgy véli, hogy az *ā-tövűség egyes számú inessivusi alakja a legrégebbi az inessivusi alakok között (Zinkevičius 1982: 21). A továbbiakban Stangot (Stang 1966: 128) és érveit követve itt egy *-ēn inessivusi posztpozíciót rekonstruálunk. Így tehát véleményünk szerint valóban léteztek a *rank-ājēn, *žem-ējēn alakok (a prozódiát nem jelölve) a Leskien-törvény működése előtt (mivel különben e törvény szerint nem rövidültek volna meg), és ennek megfelelően a régi lokatívusz *-ēi alakjaival párhuzamosan az i-tövűség alakjaival.

3.

„Vagyis az ā-, illetve ē-osztály egyes számú új inessivusa *āien, illetve *-ēien mellett kellett hogy legyen az i-tövűség *-ēien végződésű egyes számú inessivusa is...” (Rosinas 2005: 178).

Az i-tövűség egyes számú inessivusi alakja kronológiailag jóval később keletkezett, vö. Seržant (2004b: 62–63), Zinkevičius (1982: 21–22).

4.

„A keleti baltikumi nyelvek [...] az i-tövű egyes számú lokatívusz *-ēi végződését megrövidítették (azaz *ēi > ei) a tipológiai egységesség elve alapján, vö.:

ā tő ē tő i tő egy. dat. *-āi *-ēi *-ei egy. lok. *āi *ēi *ēi > *ei” (Rosinas 2005: 178–179).

Itt nem vesszük figyelembe a prozódiát; minden dativusi végzőzésnek cirkumflexes intonációjúnak kellett lennie, mivel a Leskien-törvény alapján nem rövidültek meg: rankai, žētei, akie. Az i-tövűség végzőzésének akutussal kellett rendelkeznie, mivel az indoeurópai *ēi a litvánban akutust ad. A loc. sg. *ā- és *ē-tövűség végződéseinek *āi, illetve *ēi alakban való rekonstruálása nem bizonyított, sőt a modern indoeurópai nyelvészet szempontjából nagyon valószínűtlen; inkább rövid *-ai < *-ah₂-i #, *-(ə)iai < *(i)iah₂-i # alakokkal kell számolnunk. Így ez az analógia nem teljesen pontos. Ezenkívül véleményünk szerint az analógia feltételezése mindenképpen végső megoldás, ezért jobb megkísérelni az adott fejlődést konkrét hangtörvények alapján megmagyarázni.

„Az így megváltozott i-tövűségi grammatikai morféma az ei-vel együtt később *-ē-vé válhatott. Hogy ilyen fejlődés lehetséges, azt a lett nyelvjárások egyes számú inessivusi alakjai mutatják -ie végződéssel (a felvidéki nyelvjárásokban -ī-vel is).” (Rosinas 2005: 179).

Ha helyesen értettük, Rosinas itt azt feltételezi, hogy csak a *ei ment át ie-be, a *ēi azonban nem; vö. mindazonáltal a lett siet, de sēju alakokat, más szóval a lett ie hangsúlytalan szótagban egyaránt visszavezethető a protobalti hosszú (*ēi), illetve rövid diftongusra (*ei). Vagyis a lett adatok mintha nem utalnának arra, hogy szükséges volna elfogadni ezt az analógiát, és általában a *ēi > *ei rövidülését.

104 |

PASTABOS

5.

„... létezhetett [...] egy lokatívusz + posztpozíció típusú adesszívuszi szerkezet *p(r)ē, pl. *akē̄ p(r)ē, amelynek első komponense, a Leskien-törvény után, -ē̄-ből -i-vé változott (ahogy Seržantas állítja), és csak ezt követően nőtt össze a posztpozíció (Seržantas véleménye szerint pi) a lokatívusz alakjával. Ha úgy volt, ahogy Seržantas bizonygatja, akkor az ē-tövű egyes számú adesszívusz sem lehetne kivétel: Seržantas „logikája” alapján az ē-tövű egyes számú adesszívusz *upip típusú alakjait is várnunk kellene. Ebből az ördögi körből ki nem szabadulva Seržantas által védelmezett, az adesszívusz keletkezésére vonatkozó ilyen feltevésről sem lehet komolyan beszélni.” (Rosinas 2005: 179).

Itt szeretnénk emlékeztetni arra, hogy a Leskien-törvény nem terjed ki a praindoeurópai *ēi kettőshangzóra – csupán a (balti alapnyelvi *ēi >) praindoeurópai *īe > i rövidül meg (lásd például Stang 1966: 115; Kazlauskas 1968: 96, passim). Természetesen ez a praindoeurópai *ēi (< illetve a balti alapnyelvi *(i)ēi < indoeurópai *(i)ēih₂) egyáltalán nem mehetett át **īe-vé, és ennek megfelelően nem lehetett a Leskien-törvény hatásának tárgya. Az *āi kettőshangzó sem rövidül a Leskien-törvény szerint. Így tehát a **urip(i) alak semmiképpen sem következik fejtegetéseinkből.

6.

„Az indoeurópai fóliókkal való hadonászás aligha volna jó érv [...]. Ha az indoeurópai munkákban nem rekonstruálják az -i végű datívuszi alakot, az az indoeuropeisztika problémája. A baltistáknak ehhez semmi közük. Vagyis az indoeuropeistáknak komolyabban meg kell ismerkedniük a balti nyelvek névszói morfológiájával” (Rosinas 2005: 179).

Itt módszertani analógiát vonhatunk, és feltételezhetjük, hogy a balti alapnyelvben az *o-ragozás számára -am végű datívuszi végződés volt (pl. tēv-am), mivel ez a végződés már a legrégebbi lett szövegekben megjelenik, az pedig, hogy a baltisták más végződést rekonstruálnak, már az ő problémájuk, és nekik komolyabban, mélyebben kellene megismerkedniük a lett nyelv adataival. Más szavakkal, ezt az álláspontot más indoeurópai nyelvek tényeinek figyelmen kívül hagyása határozza meg.

„Az -i végű datívuszt a litván nyelv történeti morfológiájának legkiválóbb szakértői is elismerik (lásd Kazlauskas 1968, 144. skk.; Zinkevičius 1980, 164).” (ibidem)

Úgy tűnik számunkra, hogy Kazlauskas (loc. cit.) nem rekonstruál *-i végű datívuszi egyes számú végződést a balti alapnyelv számára. Az itt javasolt összes rekonstrukció az indoeurópai *-ei-re vezethető vissza. Ugyanakkor elismeri, hogy ilyen alak nyelvjárásokban és ólitván szövegekben létezik, amivel mi sem vitatkoztunk. A baltisták többsége vélhetően egyetért azzal, hogy az ólitván szövegekben az -i végződés nem ősi, hanem vagy analógia útján, vagy más okokból keletkezett⁴.

7.

„Nem tudom, mi késztette Seržantast arra a következtetésre, hogy például az ilyen mondatokban kurp egy egykor létezett adesszívusz maradványa: Kurp jedams? Kurp tu mani nes? [...] Így tehát a kurp határozószó nem rendelkezik az adesszívuszra jellemző jelentéssel. Inkább az allatívuszra vagy az illatívuszra emlékeztet…” (Rosinas 2005: 180).

⁴ Vö. feltevésünket: Seržantas (2004b: 56).

PASTABOS

105

7.1. Valóban, a modern lettben a kur és a šurp mozgást jelent, és inkább a hová? kérdésre válaszol. Emlékeztetni kell azonban arra, hogy a lett nyelv története során egybeestek az esszív és a latívuszi jelentések, vö. loc. sg.: mēs esam ciemos; mēs braucam ciemos; kur viņš iet? kur viņš ir? Ez a jelenség néhány litván nyelvjárásra is kiterjedt, vö.: tėvas yrà miškan’ (Ill.), tėvas ēina miškel (Lok.) Zinkevičius (1966: 200–201). Részletesebben lásd Wälchli (1998: 214), Серебренников (1959: 245f), Seržants (2004c). Következésképpen érthető, hogy itt az irány- és a helyjelölő jelentések egybeeshettek. Ugyanakkor az ólett szövegekben lokatívuszi (esszív) jelentés is előfordul, vö. Tehws es gribbu ka kurp es eßtmu arr tee ar mannim irr (Tas Jauns Testaments, 1685, Joh. 17.24).

E tények fényében úgy tűnik, hogy a kurp forma modern jelentésének visszavetítése az ólettbe, még inkább pedig a prolettbe, módszertanilag helytelen.

A kurp határozószó morfológiai alakja alapján nehéz elképzelni, hogy ez a forma egy régi allativusból vagy illativusból származik. Valószínűbb, hogy a forma történetileg a kas kérdő/ vonatkozó névmás lokatívuszi alakjára vezethető vissza, amelyhez a -p posztpozíció kapcsolódott. Érdekesnek találtuk Rosinasnak azt a felvetését, hogy a kurp a német wohin tükörfordítása. Rosinas itt minden bizonnyal a középalnémet (mittelniederdeutsch) war henne/ wa hen szókapcsolatra gondolt. Itt azonban bizonyos kronológiai problémák merülhetnek fel:

– arról van szó, hogy hozzávetőleg a XV. századig csak az interogativus és relativus war használatos a „wo” és „wohin” jelentésében (Grimm 1960: 1016; Lübben 1980: 555).

– a wa(r) és a hen szavakat hozzávetőleg a XVI. századig külön írják. Itt a hen többnyire leválasztható igekötő, vö. középfelnémetül: wa ist din mantel komen hin (Grimm 1960: 1017) „wo ist dein Mantel hingekommen?”

– ugyanakkor a lett kurp már a Tas Jauns Testaments című, 1685-ben kiadott műben is adatolva van (Math. 8.19; Luc. 9.57 és másutt).

A középalnémetre és középfelnémetre vonatkozó főbb források áttekintésekor az a benyomás alakul ki, hogy a wahen kapcsolat funkciója némileg eltér a lett kurp-étól; a hen itt nagyrészt továbbra is az igéhez kapcsolódik (leválasztható igekötőként). Még a modern németben is rendszerint ilyen párok lehetségesek: Wohin gehst du? és Wo gehst du hin? A lett kurp-nak nincsenek ezekkel párhuzamos szerkezetei.

Továbbá az LKŽ egy litván kurp alakot is megad, azonban csak egyetlen forrással. A litván kurpi párhuzamára vonatkozó másik utalást Arumaa (1934: 101) művében találjuk.

Lehetségesnek tűnik, hogy a régi kurp forma az irányjelölő („hová”) jelentést a Rosinas által javasoltak szerint a viruop iet szerkezet hatására rögzítette. Figyelembe véve, hogy az esszív és az allativus egyébként gyakorlatilag eltűnt a lettből, számunkra valószínűnek tűnik a formák ilyen szemantikai megszilárdulása.

8.

8.1. Összegzésképpen szeretnénk megjegyezni, hogy Rosinas álláspontja az egyes számú adessivus kialakulásáról számunkra továbbra sem teljesen világos. Úgy véli-e, hogy az egyes számú adessivus az ősi dativus alapján alakult ki? Ebben az esetben nem világos, miért nem válaszolt

106 |

PASTABOS

konkrétan a Seržant (2004a) egyes, éppen erre a kérdésre vonatkozó pontjaira⁵, sőt a Rosinas (2005: 177, lábjegyzet) című munkában megjegyezte, hogy ő nem tett ilyen kijelentést (hogy az egyes számú adessivus az ősi dativus alapján alakult ki), vagyis arra a következtetésre jutunk, hogy a Rosinas (1999) című munkából levont következtetéseket helytelenül értettük?

8.2. Ami a Seržant (2004b) című munkában kifejtett gondolatot illeti, ott egyáltalán nem találtunk utalást Rosinas álláspontjára e kérdésben, ahogyan konkrét kritikát sem találtunk, noha érdekelne bennünket a véleménye, mindenekelőtt pedig az érvei.

ЛИТЕРАТУРА

ARUMAA, P. 1934: Untersuchungen zur Geschichte der litauischen Personalpronomina, Tartu: Acta et commentationes Universitatis Tartuensis.

GRIMM, J. und W. 1960: Deutsches Worterbuch, bearbeitet von Ludwig Sutterlin und den Arbeitsstellen der Deutschen Wörterbuches zu Berlin und Gottingen 14. Band, II. Abteilung, Wilb-Ysop, Leipzig Verlag von S. Hirzel.

LÜBBEN, A. 1980: Mittelniederdeutsches Handwörterbuch. Nach dem Tode des Verfassers vollendet von Christoph Walther. Darmstadt: Wissenschaftliche Buchgesellschaft.

ROSINAS, A. 1999: Inesyvo ir adesyvo formų kilmės ir raidos klausimu. Baltistica 34 (2), 173–183.

ROSINAS, A. 2005: Dar dėl adesyvo kilmės aiškinimo. Baltistica 40 (2), 177–181.

СЕРЕБРЕННИКОВ, В. А. 1959: О некоторых возможных причинах происхождения иллативного значения у латышского локатива. In: E. Sokols, ed., Rakstu Krājums. Veltījums akadēmiķim profesoram Dr. Jānim Endzelīnam viņa 85 dzīves un 65 darba gadu atcerei. Rīga: Latvijas PSR Zinātņu akadēmijas izdevniecība, 243–246.

СЕРЖАНТ, И. А. 2004a: К вопросу об образовании адессива. Acta Linguistica Lithuanica 51, 49–57.

SERŽANT, I. A. 2004b: Zur Vorgeschichte des Inessivs. Acta Linguistica Lithuanica 51, 59–67.

SERŽANTS, I. A. 2004c. Einige Bemerkungen zur Geschichte des Illativs. Baltu Filoloģija 13 (1), 113–120.

STANG, Chr. S. 1966: Vergleichende Grammatik der baltischen Sprachen. Oslo etc.: Universitetsforlaget.

WALCHLI, B. 1998: Der Synkretismus der Lokalkasus im Lettischen und Livischen. Linguistica Baltica 7, 207–229.

ZINKEVIČIUS, Z. 1966: Lietuvių dialektologija. Vilnius: Mintis.

ZINKEVIČIUS, Z. 1982: Lietuvių kalbos postpoziciniai vietininkai. Baltistica 18 (1), 21–38.

Ilja Seržants Lietuvių kalbos institutas P. Vileišio g. 5, 10308 Vilnius, Lietuva

⁵ Например, к какой форме датива он возводит ад. типа šipui(1) или namui(1).