Kalbos paprastėjimo polinkiai viešojoje erdvėje

138 NYELVI KULTÚRA | 82 GIEDRIUS TAMAŠEVIČIUS Litván Nyelvi Intézet A NYELV EGYSZERŰSÖDÉSÉNEK TENDENCIÁI A NYILVÁNOS TÉRBEN BEVEZETŐ MEGJEGYZÉSEK A nyilvános tér (németül Öffentlichkeit, angolul public sphere) a nyilvános viták tere, társadalmi, politikai és kommunikációs aréna. Ebben alakul ki a közvélemény, amelyen a demokratikus társadalom politikai döntései alapulnak (Pečiulis 2007: 72; Navickas 2007). A nyilvános tér fő gondozói a politikusok és az újságírók. Egyesek a társadalom számára fontos kérdésekben keresik a legjobb megoldásokat, nyilvánosan vitatva meg azokat, mások pedig ösztönzik és közvetítik az ilyen vitákat (Taurinskaitė 2009). Éppen a politikusok és újságírók nyelvének litvániai romlásával hozzák gyakran összefüggésbe magának a nyilvános térnek a változásait is (Navickas 2007). Az elméleti szakirodalom hangsúlyozza, hogy a kiemelkedő, a társadalom által elismert személyeknek, például a politika és a média tekintélyeinek, nyilvános megszólalásaik során elit nyelven kellene megszólalniuk. E nézőpont szerint a familiáris beszéd a nyilvános térben, még inkább pedig a zsargon használata a nyelvi és stilisztikai normák súlyos megsértése lenne (vö. Župerka 2005). Ezzel Rita Miliūnaitė is egyetért, aki szerint „a legfelsőbb hatalmi körök embereinek nyilvánosan elhangzó vulgarizmusai és zsargonkifejezései, mint például išdurti („becsapni, rászedni“), važiuoti stogui („elbutulni“ és mások), kabinti makaronus („becsapni, bolondítani“), perspjauti („felülmúlni, túlszárnyalni“) stb. e személyek nyelvi kompetenciájának hiányáról tanúskodnak, jóllehet a magasabb rétegek és a presztízsű köznyelv, illetve az alsóbb rétegek és a zsargon között meglehetősen éles elválasztó határnak kellene lennie“ (Miliūnaitė 2005: 47–48). Leonidas Donskis a nyilvános tér nyelvi romlásának okait a tahó alakját felidézve magyarázza: „A tahó nyilvánosan úgy viselkedik, mintha magánkörnyezetben a hozzátartozóival vagy barátaival beszélgetne, vagy félig részeg férfiak társaságában ülne. A modor és a szókincs nem változik...“ (Donskis 2007: 115). Az ilyen nyelvi viselkedés, amely egykor kizárólag az alsóbb- G. TAMAŠEVIČIUS. A nyelv egyszerűsödésének tendenciái a nyilvános térben 139 ennek a társadalmi rétegnek a képviselői körében volt jellemző, ma mind a politikai vezetők, mind pedig a társadalomban hatalomra és befolyásra szert tett más szereplők számára megszokottá válik. Beszédmódjuk terjed, mert presztízsértékűnek tekintik, ezért egyre gyakrabban hangzik el a nyilvánosságban is, különösen a televízióban: „Szomorú, amikor valóban tekintélyes újságírók megengedik maguknak, hogy olyan kifejezéseket használjanak, mint a „lúzerek” vagy a „híd végéhez érés”. Ez csak hozzájárul a politikai nyelv teljes leépüléséhez. Úgy tűnik, lassan elmosódik a határ a kocsmában ittas férfiak beszéde és a politikai nyelv között” (Donskis 2009). Az ilyen állításokat alátámasztó példákat nem kell messzire keresni. Jaki, a politikusok által használt kifejezőbb fordulat vagy köznyelvi szó azonnal a sajtó címlapjaira kerül (pl.: Brazauskas befürdött [Veidas 2003 05 29]; A politikusnő elküldte a Tanácsot a „fenébe” [Panevėžio balsas 2009 03 30]). A Donskis által említett újságírók is a normától eltérő lexika használatával remélnek nagyobb olvasói figyelmet (pl. Rimvydas Valatka szövegei: A brit királynő – nem szint [2008 04 07]; A. Kubilius lepipálja B. Obamát? [2008 11 27]; A. Kubilius önteltsége levágta a hatalmat [2009 01 22] www.lrytas.lt; Algimantas Šindeikis kommentárja: A reformerek elkezdenek gombászni [Veidas 2008 11 17]; az Atgimimas hetilap témabeharangozója: A parlamenti képviselők elpofátlanodásának pszichológiai okai [2009 09 25]). A litvániai nyilvános tér változásait filozófusok, politológusok és kommunikációkutatók már többször tárgyalták (vö. Bielinis 2002; Nevinskaitė 2006; Donskis 2007; Pečiulis 2007; Baločkaitė 2009). Mindeddig azonban nem készültek átfogóbb kutatások, amelyek magyarázatot adhatnának a magánjellegű, informális térre jellemző nyelvi kifejezésmódnak a nyilvánosságba való beszivárgására. A tanulmány elméleti szakirodalomra és a nyilvános litván beszélt diskurzus példáira támaszkodva arra törekszik, hogy meghatározza a nyelv nyilvános térben történő (le)egyszerűsödésének fő tendenciáit, elsősorban az újságírók és politikusok nyelvében a beszélt nyelvre jellemző lexika használatára összpontosítva. Arisztotelész kora óta a nyilvános szónokok fő célja a meggyőzés, a nyelv általi befolyásolás megkísérlése. A pathosz az Arisztotelész által megnevezett meggyőzési eszközök egyike. Ez a beszélgetőpartner, a közönség, „annak beállítottsága, meggyőződései ismerete, valamint annak tudása, hogyan lehet rá hatni, hogyan lehet egyik vagy másik érzelmét és érzését felkelteni” (Keršytė 2005: 383–384). A hatás kiváltására irányuló törekvés közös a tanulmányban bemutatott valamennyi elméleti megközelítésben: az akkomodációelmélet a kommunikációs célok elérése érdekében a beszédpartner beszédmódjához való alkalmazkodást tárgyalja; a társadalmi változásokkal összefüggő, a beszélt nyelvi stílus lexikájának gyarapodását a nyilvános térben a zsargonizáció és a kollokvializáció terminusaival nevezik meg. 140 KALBOS KULTŪRA | 82 AKKOMODÁCIÓ Az akkomodáció elmélete a szociolingvisztikában azokat az alapvető nyelvi és kommunikációs stratégiákat jelöli, amelyekkel a beszélgetőpartnerhez vagy a közönséghez való alkalmazkodásra törekednek. Ilyen esetekben igyekeznek hasonlóan kiejteni a szavakat, ugyanazt a szókincset használni, alkalmazkodni a beszélgetőpartner számára elfogadhatóbb beszédtémához és érzelmeihez. Így a beszélő udvariasnak mutatkozik, és kölcsönös megértést fejez ki beszélgetőpartnere iránt (vö. Holmes 2008: 242). Ilyen példa lehet Gintaras Steponavičius oktatási és tudományügyi miniszter köszöntőbeszéde, amely a Lietuvos tūkstantmečio vaikai című LTV-műsorban hangzott el [2009 06 26] (a köznyelvi beszédre jellemző szavakat a cikk szerzője kiemelte. – G. T.). Különösen öröm látni, amikor a tanulás, a tudás megszerzése az életben horoggá, húzóerővé válhat, és valóban nemcsak benneteket – a legjobbakat –, hanem barátaitokat is arra ösztönözheti, hogy a magasba törjenek.1 A miniszter a fiatal közönséghez alkalmazkodik, a fiatalok nyelvében általánosan használt, bár a kábítószerfüggők zsargonjához is kapcsolódó szavakat használva. A konnotált szókincs mintegy „felébreszti” a hallgatókat, és megerősíti a gondolat játékosságát, pl. : A legjobb diákok függővé válnak a tanulástól, és ez folyamatosan örömet okoz nekik. Így alakul ki a toleráns, liberális, a fiatalokhoz közel álló politikus képe, és ez a beszélgetőpartnerek iránti szolidaritást és empátiát fejez ki. A szolidaritás kifejezése mintegy megerősíti a beszélgetőpartnerek hasonlóságát, megszünteti a társadalmi különbségeket (vö. Tannen 1990): olyan vagyok, mint önök, mert ismerem önöket, és úgy tudok beszélni, ahogyan önök. Hasonlóan viselkednek egyes politikai kommentátorok is, akik szókincsüket számos beszélt nyelvi betéttel gazdagítják, ily módon személyesebb, intimebb kapcsolatot alakítva ki a címzettel (vö. Koženiauskienė 2009: 13). Íme a Lietuvos rytas kommentátorának, Rimvydas Valatkának az LTV Savaitė című műsorában [2009 08 23] elhangzott beszédének egy részlete: Általában véve ma ez [...] a koalíció problémája, mert Valinskas politikusként már halott. Ha Kubilius, Masiulis, Zuokas és a többiek számára elfogadható, hogy egy zombival legyenek koalícióban, nos, akkor... Valinskas problémáján egymás között osztoznak. Lényegében minden rendben lenne, de a Balti út huszadik évfordulója előtt látható, hogy a parlament elnöke 1 Horog – késztetés arra, hogy valamit tegyen; általában kábítószerek vagy szeszes italok esetében, amikor az ember elkezdte, de nem képes abbahagyni (Zaikauskas 2007: 70); vežti – stimulálni (szeszes italokról és kábítószerekről) (Zaikauskas 2007: 174). G. TAMAŠEVIČIUS. A nyelv egyszerűsödésének tendenciái a nyilvános térben 141 nyilvánosan üzletel a doktori banda képviselőivel, nos, ez arculcsapás mindazoknak az embereknek, akik a Balti úton álltak. A kormányzó többség vezetőinek ezt meg kellene érteniük, és nem kellene tovább húzniuk az ügyet... Nyilvánvaló, hogy a jelenlegi politikusok olyan gyengék, hogy még banditákkal vagy azok embereivel is hajlandók koalícióban lenni, csak hogy semmi ne változzon, csak hogy hatalmon maradjanak... Ebben az esetben a zsargonlexikát elsősorban a hatalmon lévő politikusok negatív érzelmi értékelésére és nyelvi agresszió kifejezésére használják. A kommentátor alkalmazkodik a tömegközönség, a közepes vagy alacsonyabb iskolai végzettségű emberek szemléletéhez és beszédmódjához, és ezáltal a közös érzés jelenségét teremti meg: „Én is, akárcsak mindannyian, meg vagyok győződve arról, hogy a hatalomban csupa bandita van” (vö. Pečiulis 2007: 187). A kommunikációs siker ebben az esetben szinte bizonyos. ZSARGONIZÁCIÓ A köznyelvi stílus vagy a zsargon szavainak a nyilvános újságírói és politikusi beszédben való használatára irányuló tendenciát az orosz szerzők zsargonizációnak nevezik (vö. Kostomarov 2005: 235; Krysin 2009). A megváltozott nyelvi viselkedés okait a nyilvános térben keresve elsősorban a társadalom demokratizálódását emelik ki, amelyre a totalitárius rendszerből való felszabadulás után került sor. A szabadság érzése arra ösztönözte a társadalom egy részét, hogy bizonyos viselkedési és etikai normáktól is „megszabaduljon”. Ennek az átalakulásnak egyik következménye a nem normatív lexika megjelenése a nyilvános nyelvhasználatban. A nem demokratikus államokban mind a nyilvánosságban, mind az irodalomban korlátozzák a lehetőséget, hogy a köznyelv peremvidékéről válasszanak eszközöket; gyakran a száraz, tárgyilagos, illetve mesterségesen emelkedett, patetikus stílus uralkodik (vö. Mečkovskaja 2006: 133). A totalitárius államok összeomlása és számos normájuk érvényének megszűnése után a társadalom liberalizálódása a nem standard nyelvi kifejezés, a beszéd kreativitásának és az egyéni stílus értékelésében is megmutatkozott. Ezért napjaink szónokai a népszerűség elérése érdekében nyilvánosan élnek a szólásszabadsággal, és a sztereotípiák bátrabb megtörésével igyekeznek kifejezni egyéniségüket. Ehhez különösen hasznos a beszélt nyelv lexikája, amely rendkívüli funkcionális potenciállal és a címzettre gyakorolt hatás lehetőségével tűnik ki. A beszélt nyelv expresszív szavait tréfálkozásra is felhasználják – szójáték céljából; amikor szükséges, segítenek csökkenteni a feszültséget (Chimik 2004). Másfelől a posztszovjet országokban a társadalmi és politikai elitbe az alsó társadalmi rétegekhez tartozó, alacsony műveltségű emberek törnek be, miután hatalomra és befolyásra tettek szert. Velük együtt a nyilvánosságban „polgári jogokra” tesz szert a zsargonjuk is (Mečkovskaja 2006; Krysin 2009). Éppen ezt a fejlődést elemzi Litvániában a már 142 NYELVI KULTÚRA | 82 idézett Leonidas Donskis is, amikor a bunkók térnyeréséről és a politikai nyelv leépüléséről beszél (Donskis 2007: 115; 2009). Az orosz szerzők által megjelölt, a társadalmi zsargonizációt előidéző egyéb tényezők nyilvánvalóan közösek Keletés Nyugat-Európa országai számára. Közülük érdemes megemlíteni a migrációt: a vidéki lakosok a nagyvárosokba költöznek, ennek következtében nő a távolság a nyelvjárásoktól (a mindennapi kommunikációban használt városi köznyelv), a városokban különböző társadalmi csoportok képviselői intenzíven érintkeznek egymással, átvesznek egymástól bizonyos nyelvi sajátosságokat, és felgyorsítják az újítások terjedését (Krysin 2009). Azonban aligha mérhető ez a tényező a tömeges populáris kultúra hatásához. A nyelvi mintává a nyilvános beszélt médiabeli nyelv válik – sokfunkciós, dinamikus, többnyire dialogikus, spontán, nem szabályozott és szinte mindig expresszív élő nyelv, amelyben a publicisztikában megszokott szavak és kifejezések mellett aktívan használni kezdik a beszélt nyelv expresszív kifejezéseit, zsargonszavakat, új angol jövevényszavakat, sőt vulgarizmusokat is (vö. Chimik 2004). Az ilyen szókincset a széles körű használatban éppen a média által létrehozott tekintélyek – a televíziós „sztárok” és a népszerű politikusok – terjesztik leginkább. Ekkor „a szó vagy kifejezés, amely korábban valamilyen szempontból nem volt egészen megfelelő a nyelvi normák megállapítói számára, de amelyet egy ismert, tekintélyes személy használ, polgárjogot nyerhet, és normává válhat” (Koženiauskienė 2001: 78). A belarusz nyelvésznő, Nina Mečkovskaja szerint ez „felülről lefelé” irányuló folyamat – a közélet nyelve elveszíti elitjellegét, és egyre több, a beszélt nyelvre jellemző vonást sajátít el. Másfelől a különböző európai országokban végzett kutatások azt mutatják, hogy az ellenkező jelenség, az „alulról felfelé” irányuló folyamat is végbemegy. Állítólag a távközlés és a tömegkultúra ugyanazon hatására az alsóbb társadalmi rétegek egyre inkább a felsőbbekhez igazodnak, és a közöttük korábban kifejezett különbség csökken (Mečkovskaja 2006: 34). A litván politikában már sok éve „népies” ékesszólásáról híres Julius Veselka parlamenti képviselő. Így beszélt a parlamentben Arūnas Valinskas­hoz fordulva (aki a parlament elnöki tisztségére pályázott): Tisztelt Jelölt Úr, amikor a gazdasági kérdésekre válaszol, ön ott nagyon jól elhárítja, ott elhárítja, de elmondhatom, hogy a tárgyalásokon részt véve aligha értette jól, miről van szó, ezért elmondhatom, hogy nagyon „át fogják ejteni” <...> Amikor a tisztelt Arūnas Valinskas elmondta első beszédét, azt gondoltam: nahát, milyen ravasz ez az Arūnas. Baloldaliként ő maga fogja lemosni a jobboldaliakat. Én pedig csak nézem tovább – „átvernek” a jobboldaliak, tisztelt Arūnas. Ezért azt szeretném – még ha ki is csavarják a karomat –, hiszen Sztálin is éjszakánként dolgozott, aztán a döntéseket egyhangúlag hozták meg; ezért arra szeretnélek kérni, ne hagyd, hogy kicsavarják a karodat, és emlékezz arra, hogy az önök válságellenes programja is a válság elmélyítésének és súlyosbításának programja. (A Seimas 2008. 11. 17-i ülésének jegyzőkönyvéből) G. TAMAŠEVIČIUS. A köznyelvi egyszerűsödés tendenciái a nyilvános térben 143 A beszélő a Seimas kulisszák mögötti politikai játszmáit jól ismerő ember képét alakítja ki. „Atyai gondoskodással” figyelmezteti a politika újoncát – a Seimas elnöki tisztségének jelöltjét –, hogy nem egyszerű megtévesztés fenyegeti, hanem „átverés”. Ez, a bűnügyi szlengből átvándorolt szó, a jobboldali politikusokra vonatkozik: jobb nem keveredni velük, mert nem kevésbé ravaszak, mint a bűnözők. A beszéd végén a „gyámkodó attitűdöt” a bizalmas, egyes szám második személyű forma („ne engedd magad”, „emlékezz”) is megerősíti. Így egy tapasztalt, közvetlen, a veszélyekre egyszerűen és kertelés nélkül figyelmeztető politikus képe rajzolódik ki. A fiatalok nyelvét a modern társadalom zsargonizációjának egy újabb fontos tényezőjeként azonosítják. A fiatalok kultúrájának napjaink társadalmára gyakorolt hatását gyakran azzal hozzák összefüggésbe, hogy a társadalom társadalmi és szakmai szempontból aktív részének képviselői megfiatalodnak, és a nyilvánosságban bátran használják számukra megszokott expresszív kifejezéseiket (Chimik 2004). A dán nyelvész, Bent Preisler szerint „a fiatalok beszédstílusa és szókincse az egész társadalom – különösen a média és a reklám – nyelvére hatással van” (Preisler 1999b: 50). Másfelől éppen a reklám és a média járul hozzá leginkább annak az ifjúságkultusz-modellnek a kialakításához, amelyet az egész társadalom számára ideális követendő példaként mutatnak be – „légy, vagy legalább tűnj minél fiatalabbnak, mert csak a fiatalok érnek valamit” (vö. Vasiliauskaitė 2007). Ezért a modern társadalomban minden korábbinál inkább a fiatalság felé orientálódnak: a társadalmi életkori határokat nemcsak a modern fiatalokra jellemző öltözködési stílus és életmód lépi át, hanem a nyelvi elemek is (vö. Chun 2007: 3–4)2. A fiatalok nyelvét az általánosan használt zsargonlexika megújulásának fő forrásaként és a köznyelv változásainak lehetséges tényezőjeként értékelik (vö. Gordienko 2006; Chun 2007: 4–5). KOLLOKVIALIZÁCIÓ A zsargonizáció forrásának az azt tárgyaló szerzők mindenekelőtt a posztszovjet Kelet-Európában bekövetkezett történelmi társadalmi törést tekintik. A nyugati világ egészére jellemző társadalmi változásokat több mint négy évtizeddel ezelőtt a német filozófus, Jürgen Habermas írta le. Ez a közés a magánszféra közötti határok elmosódása. Ez a folyamat mindmáig tart, és döntő hatással van rá az új kommunikációs technológiák, valamint a piac által diktált feltételek által befolyásolt média2 Egy Vilniusban egy évvel ezelőtt elvégzett, a beszélt nyelvre jellemző lexika szociolingvisztikai vizsgálata megerősítette, hogy a fiatalok lexikája különböző korcsoportok számára ismert, és azok tagjai olykor használják is (lásd Tamaševičius 2008). 144 KALBOS KULTŪRA | 82. Ez különösen nyilvánvaló a közszféra legmarkánsabb megnyilvánulásában, a televízióban, amely elveti a tanító, gyámkodó beszédmódot, és átadja helyét az informális, a magánszférára jellemző kommunikációnak (angl. conversationalisation) (Fairclough 1992: 204). A mai néző szórakozást vár a televíziótól (a szórakoztató-fogyasztó modellje) (vö. Marcinkevičienė 2008: 61, 2009a), ezért abban nem az állampolgári vitákat ösztönző, hanem a szórakoztató műsorok élveznek elsőbbséget – a magánélet minden határát átlépő valóságshow-k, a közszereplők egyéniségét és titkait vizsgáló életmódmagazinok, tehetségkutató műsorok és hasonlók (Pečiulis 2007: 198). Az ilyen műsorok nyelvére a kollokvializáció (angl. colloquialisation) jellemző – a beszélt nyelvi elemek bősége: a beszélt stílusra jellemző lexika, mondatszerkezet, a beszélt nyelv idézetei, elbeszélések és hasonlók (Marcinkevičienė 2009a, 2009b: 96). A piaci törvények nyomása arra készteti a médiaeszközöket, hogy a lehető legnagyobb közönség elérésére törekedjenek; erősíteniük kell kapcsolataikat nézőikkel, vagyis azt kell tenniük, ami népszerű. Valószínű, hogy a jövőben a média még gyakrabban fog „az egyszerű emberek nyelvén” beszélni (vö. Schrøder, Philips 1999: 67). Első pillantásra ez a nyilvános tér demokratizálódására, a hatalomnak az egyszerű emberek kezébe való átkerülésére utalna. Norman Fairclough azonban, aki részletesen kutatta a média diskurzusát, kétségbe vonja, hogy a beszélt nyelvhez hasonlóvá váló nyilvános diskurzus a hatalmi viszonyoknak az egyszerű emberek javára történő valós változását tükrözi. Felveti a kérdést, hogy ez nem csupán a hatalmi stratégia része-e, amelynek célja a társadalom szociális és politikai szempontból egyaránt történő manipulálása, valamint a lehető legnagyobb közönség vonzása (Fairclough 1995: 13). A választ általában a politikusok nyilvános térben, különösen pedig a médiában – a társadalommal való kommunikációjuk fő színterén – tanúsított viselkedésének vizsgálatával keresik. A politikai diskurzusban még viszonylag nemrég is csak a populisták3 folyamodtak a beszélt, hétköznapi stílushoz. Az első változások magának a XX. századnak a végén jelentek meg, amikor új vezetők kerültek hatalomra az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában. E tekintetben különösen figyelemre méltó a volt brit miniszterelnök, Tony Blair által kialakított modell. Fairclough, az újbaloldali politika nyelvezetét vizsgálva, Blair saját szavaira támaszkodva azt állítja, hogy e politikus imázsának alapja az, hogy egyszerű embernek (angl. normal person) tűnjön (Talbot, Atkinson, Atkinson 2008: 63). Ezért természetes, hogy – bár sokak számára váratlanul – egyszerű emberek nyelvén szólalt meg. Sok kutató véleménye szerint Di3 Dániában már néhány évtizeddel ezelőtt összekapcsolódott a populista pártok választási sikere azzal a törekvésükkel, hogy „közelebb legyenek az emberekhez”, valamint a mindennapi beszélt nyelv használatával is (vö. Orla Vigsø 1996). G. TAMAŠEVIČIUS. A nyelv egyszerűsödésének tendenciái a nyilvános térben 145 a brit vezető politikai retorikájának a beszélt nyelvhez való közelsége nagymértékben meghatározta politikai sikerét (vö. Tolson 2005: 82). Saját és a hozzájuk közel álló vezető imázsát erősítve ma más országok vezetői sem kerülik az egyszerű polgárokra jellemző beszédmódot: Vlagyimir Putyin orosz miniszterelnök, Alekszandr Lukasenko belarusz elnök, Nicolas Sarkozy francia elnök, Silvio Berlusconi olasz miniszterelnök, Kevin Rudd ausztrál miniszterelnök. Így mutatják meg, hogy szabadok, és képesek informálisan kommunikálni (vö. Repečkaitė 2006). A politikusokat az ilyen imázsépítési módok alkalmazására elsősorban maguknak a modern médiának, különösen pedig a televízió által diktált feltételek késztetik. A választók figyelméért küzdve „a politikus kénytelen mediatizálódni” (Pečiulis 2007: 206), és vonzóvá válni a magas nézettségért küzdő média számára. Ezért az emberekkel is elsősorban mint médiafogyasztókkal kezdenek kommunikálni, nem pedig mint állampolgárokkal (Fairclough 1995: 13). Ugyanezen okból a politikai diskurzusban egyre több, a médiára jellemző kollokvializációs megnyilvánulás jelenik meg. Hiszen az a politikus, aki a hétköznapi, informális kommunikációra jellemző szavakat használ, vagy szokatlanul viselkedik nyilvánosság előtt, szinte biztos lehet abban, hogy a média nem hagyja észrevétlenül – a neve bekerül a napilapok címlapjára, és elhangzik a televíziós hírműsorokban. Ilyen példa Arūnas Valinskas volt parlamenti elnök tréfálkozása a parlament emelvényéről, amikor az újonnan megerősített kormányfőt köszöntötte: Jó munkát kívánva mindenekelőtt a tisztelt parlamenti képviselőnő, Ingrida Valinskienė beszédéhez szeretnék fordulni. Kedvesem, ha így támogatod a miniszterelnököt, az államot talán megőrzöd, de a családot tönkreteheted. (A 2009. 07. 16-i parlamenti ülés jegyzőkönyvéből) A felszólaló az első mondattal hangsúlyozza, hogy Ingridа Valinskienėhez hivatalosan, a parlament elnökeként fordul a parlamenti képviselőnőhöz. A hivatalosságot erősíti a „tisztelt parlamenti képviselőnők [...]” megszólítás, valamint az iratokban szereplő Ingrida név is, nem pedig az Inga, ahogyan ő rendszerint bemutatkozik. A második mondat ugrás a férj és a feleség magánbeszélgetésébe: a bensőséges „drágám” megszólítás és a bizalmas egyes számú „megőrzöd” forma a parlament elnöke–parlamenti képviselőnő kapcsolatból a férj–feleség kapcsolatba való átváltozást jelzi. A magándiskurzus ilyen közbeiktatásával Valinskas elérte, hogy a miniszterelnök-jelöltség jóváhagyásának megvitatásakor mind a sajtóban, mind a televíziós műsorokban pozitívan nyilatkozzanak magáról a parlament elnökéről is. Hasonló figyelmet kapott a köznyelvi „atia” szócska is, amelyet Arūnas Valinskas a parlament elnökeként a litván emberekhez intézett utolsó hivatalos megszólalásában használt. 146 KALBOS KULTŪRA | 82 ÖSSZEFOGLALÁS Napjaink nyilvános terében a nyelv egyszerűsödik, és több köznyelvi, hétköznapi stílusjegyet vesz fel, nem annyira a beszélők nyelvi normákban való járatlansága vagy alacsony műveltsége miatt, hanem inkább a meggyőző erő és a hatásosság elérése érdekében (akomodáció). Az ilyen nyelvi magatartásra nemcsak maga a társadalom liberalizálódása (zsargonizáció), hanem még inkább a tömegtájékoztatási eszközök gyakorolnak hatást. A televízió, miközben nyilvánosságra hozta azt, ami magánjellegű, és „privatizálta” azt, ami nyilvános, elsőként szólalt meg mindennapi beszélt nyelven (kolloquializáció). Ezt a beszédmódot a politikusok is átvették, mivel közvetlenül függnek a média azon képességétől, hogy elérje és befolyásolja a társadalmat. A nyilvános tér nyelvét Litvániában még kevéssé kutatták, ezért szükség lenne az újságírók és politikusok nyilvános szóbeli nyelvének átfogóbb vizsgálatára. LITERATŪRA Baločkaitė R. 2009: Politikos pornografizacija: ar viešumo gali būti per daug? – Kultūros barai 9, 14–19. Bielinis L. 2002: Šou principų dėsningumai Lietuvos politiniame gyvenime. – Politologija 1 (25), 21–39. Chimik V. 2004: В. В. Химик. Большой словарь русской разговорной речи. – Prieiga per internetą: www.philology.ru/linguistics2/khimik-04.htm Chun M. 2007: Jugendsprache in den Medien. [Disertacija]. Universität Duisburg-Essen. – Prieiga per internetą: www.deposit.ddb.de/cgi-bin/dokserv? idn=984967419&dok Donskis L. 2007: Taip, bet..., Vilnius: Versus aureus. Donskis L. 2009: Apie „ketvirtąją“ valdžią. – Prieiga per internetą: www. bernardinai.lt Fairclough N. 1992: Discourse and social change, Cambridge: Polity Press. Fairclough N. 1995: Media discourse, London: Edvard Arnold. Fairclough N. 2000: New labour, new language? London: Routledge. Gordienko V. 2006: В. А. Гордиенко. Формирование общего сленга в современном русском языке. [Daktaro disertacijos santrauka]. – Prieiga per internetą: www.lib.ua-ru.net/diss/cont/266603.html Holmes J. 2008: An Introduction To Sociolinguistics, Harlow: Pearson Education. Kerš ytė N. 2005: Rektorių retorika. – Naujasis židinys 9, 363–391. Kostomarov V. 2005: В. Г. Костомаров. Наш язык в действии: Очерки современной русской стилистики, Москва.