Laimutis Bilkis. Linkmenų bažnyčios XVIII amžiaus metrikų oikonimai, neišlikę iki šių dienų

Recenzijos / Reviews 335 VYTAUTAS KARDELIS Vilniaus universitetas A kutatás irányai: dialektológia, dialektometria, nyelvi változatosság, nyelvtörténet, kognitív szemantika. DOI: doi.org/10.35321/all90-14 Laimutis Bilkis A LINKMENYSI TEMPLOM A XVIII. SZÁZADI ANYAKÖNYVEK MÁRA FENNMARADT OIKONIMÁI, AMELYEK NEM MARADTAK FENN NAPJAINKIG Vilnius: Litván Nyelvi Intézet, 2023, 183 p. DOI doi.org/10.35321/e-pub.65.linkmenu-istoriniai-oikonimai ISBN 978-609-411-350-5 2023 végén jelent meg a Litván Nyelvi Intézet Balti Nyelvek és Névkutatási Központja vezető tudományos munkatársának, dr. napjai. A monográfia Laimučio Bilkio, profesionalaus ir kruopštaus lietuvių vietovardžių tyrėjo, monografija Linkmenų bažnyčios XVIII amžiaus metrikų oikonimai, neišlikę iki šių Linkmenys első, történeti forrásokban történt említésének 650. évfordulója alkalmából készült. Elektronikus formában adták ki, és az olvasók számára az interneten a következő címen érhető el: https://lki.lt/wp-content/uploads/2023/12/laimu tisbilkis-linkmenu-oikonimai-monografija-2023.pdf. A tekintélyes, 183 oldalas monográfia borítóján a monográfia szerzője által készített fénykép látható a linkmenysi templomról. A szövegben magában illusztrációk is találhatók, például az utenai, labanorasi, suvainiškisi, linkmenysi és kuktiškiai plébániák 1812. évi térképének érdekes részlete (13. o.), a linkmenysi templom 1740–1760 közötti keresztelési és esküvői anyakönyveinek (LkmKrII, LkmJnII) borítói (18. o.), valamint anyakönyvi részletek. Vannak az összefoglalásokat kiegészítő és szemléltető statisztikai diagramok is. Érdekes, hogy a Liñkmenys-i templom anyakönyveit a monográfia szerzőjének 20 évvel ezelőtt a történeti helynévtan kutatója, Vidas Garliauskas adta át, jelképes, VYTAUTAS KARDELIS 336 Acta Linguistica Lithuanica XC hogy a kutatás 2023-ban jelent meg, amikor Liñkmenys szép jubileumot ünnepel – a történeti forrásokban való említésének 650. évfordulóját. Ezért, ahogyan maga a szerző mondja: „[a] bemutatott kutatás többek között szerény törekvés is arra, hogy hozzájáruljon a kisváros és környéke tiszteletre méltó történetének feltárásához, a kevesek által ismert tények elemzéséhez és közzétételéhez” (9. o.). A monográfia Előszóból, Bevezetésből áll, amelyben áttekintést kapunk a kutatásokról, meghatározzák a téma fontosságát és a kutatás tárgyának megválasztását indokló motívumokat, továbbá megjelölik a munka célját, feladatait, hatókörét és módszertanát. A monográfia legfontosabb, elemző és kutató részét négy fejezet alkotja: „Helynévi eredetű oikonimák”, „Személynévi eredetű oikonimák”, „Köznévi eredetű oikonimák” és „Ismeretlen eredetű oikonimák”. Az első fejezet további alfejezetekre tagolódik: „A kihalt lakott helyeket megnevező víznévi eredetű oikonimák”, „A jelenleg létező vagy a két világháború között fennállt lakott helyeket megnevező, változatokban használt víznévi eredetű oikonimák”, „Bizonytalan státuszú víznévi eredetű oikonimák”, „Hegynévi eredetű oikonimák”. A második fejezet alfejezetei: „A kihalt lakott helyeket megnevező oikonimák”, „A jelenleg létező lakott helyeket megnevező, változatokban használt oikonimák”, „Bizonytalan státuszú oikonimák”. A harmadik fejezet a következő alfejezetekre tagolódik: „A kihalt lakott helyeket megnevező oikonimák”, „A jelenleg létező lakott helyeket megnevező, változatokban használt oikonimák”, „Bizonytalan státuszú oikonimák”. A negyedik fejezet nem tagolódik alfejezetekre. Ezenkívül az első, a második és a harmadik fejezet összefoglalásokkal zárul. A monográfia végén tömör és konkrét következtetések találhatók. Szintén csatolták a forrásokat és a felhasznált szakirodalmat, továbbá megtalálható a rövidítések jegyzéke, az angol nyelvű összefoglaló, valamint a helynévés személynévmutató. A monográfia rendelkezik az ilyen jellegű munkákhoz kötelező teljes tudományos apparátussal. A munka terjedelme megfelel a monográfiával szemben támasztott követelményeknek. A monográfia nyelve tudományos, gördülékeny és szabatos. A monográfia szerkezete jól átgondolt, világos és következetes: az első három fejezetben eredetük alapján kerülnek vizsgálatra a kihalt lakott helyeket megnevező oikonimák, a változatokban használt, jelenleg létező lakott helyeket megnevező oikonimák, valamint a bizonytalan státuszú oikonimák. Minden fejezet összefoglalással zárul, amelyben a szemléletesség és az érthetőség kedvéért a már említett statisztikai diagramok is szerepelnek. A kutatások áttekintése tömör, de egy monográfiához elegendő. A munka célja – „azonosítani az eltűnt, azaz napjainkig fenn nem maradt, a XVIII. századi Liñkmenų plébánia oikonimáit, feltárni fejlődésük sajátosságait és eredetük jellemzőit, ezáltal új adatokkal kiegészítve a litván lakott helynevek jegyzékét” (16. o.). A cél megvalósítása érdekében a monográfia a következő feladatokat tűzte ki: 1) „a megjelölt időszakot felölelő Liñkmenų templomi anyakönyvekből kiválogatni azokat Laimutis Bilkis. Linkmenų bažnyčios XVIII amžiaus metrikų oikonimai, neišlikę iki šių dienų Recenzijos / Reviews 337 (hogy megnevezte-e az eltűnt települést, vagy fennmaradt-e a név valamely változata), a használat kezdetét, az eltűnés okát, a változás jellegét, megvitatni az írás legfontosabb sajátosságait, elemezni a szóalkotást, valamint jellemezni a keletkezési alapját képező tulajdonnevekkel és köznevekkel való kapcsolatokat” (16. p.). Széles körű fejtegetések nélkül is csupán megállapítható, hogy a kutatás célja teljesült, a kitűzött feladatokat elvégezték. A kutatási módszerek a következők: leíró és rekonstrukciós módszer, a következtetések alátámasztására pedig statisztikai elemzést alkalmaznak. A kiválasztott módszereket elvileg megfelelően alkalmazzák. A kutatás céljait, feladatait és az alkalmazott módszereket, valamint az elvégzett elemzést figyelembe véve a monográfia fejezeteinek összefoglalásai és a kutatás végső következtetései nem adnak okot kétségre. Bár ez inkább technikai részlet, a helyés személynévmutatók nagyon hasznosak, jelentősen megkönnyítve az olvasó munkáját. Nem lehet olyan lényeges kifogást vagy fontos szakmai észrevételt megfogalmazni, amely aggaszthatná a helynévkutatókat vagy az elvégzett kutatást olvasó, más szakterületre specializálódott nyelvészeket – az elemzés korrekt és kellően indokolt. Nagyon dicséretes, hogy a monográfia szerzője vállalkozott a történeti névanyag kutatására. Ismert tény, hogy a történeti névanyag kutatásához az empirikus anyag gyűjtése során nemcsak nagyfokú figyelemre, alaposságra és türelemre van szükség, hanem megfelelő kompetenciára is az anyag nyelvészeti vizsgálatához. Ezekkel a feladatokkal, amint az imént említettük, a monográfia szerzője lényegében megbirkózott. Szerencsés körülmény volt itt az is, hogy „[m]egmaradt csaknem valamennyi XVIII. századi (és későbbi) egyházi anyakönyv. A Liñkmenų-i templomban a következő anyakönyvek találhatók (vagy találhatók/találhatók meg): az 1708–1940 közötti keresztelési (LkmKrI) és az 1716–1739 közötti házassági (LkmJnI), az 1740–1760 közötti keresztelési (LkmKrII) és házassági (LkmJnII), az 1760–1795 közötti házassági (LkmJnIII), valamint az 1760–1790 közötti halotti (LkmMr) és az 1760–1790 közötti keresztelési (LkmKrIII)” (12. o.). a lakott helyneveket, amelyeknek nincs megfelelőjük a két világháború közötti Litvánia, illetve a későbbi oikonímiában”; 2) „lehetőség szerint megállapítani lokalizációjukat, státuszukat Ez a Kolléga, Laimutis Bilkis monográfiája megítélésem szerint nemcsak a helynevek kutatása, és nem is csak a hagyományos nyelvészeti kontextus szempontjából fontos (noha az egyik cél, mint már említettük: „megvitatni a legfontosabb helyesírási sajátosságokat, elemezni a képzést, és jellemezni a keletkezési alappal álló tulajdonnevekkel és köznevekkel való kapcsolatokat” (16. o.)). Itt nem csupán helyesírásról, képzésről és etimológiáról van szó. Fontos és örvendetes, hogy a monográfia nem zárkózik be egy olyan szobába, amelynek belső tere kizárólag nyelvészeti. Még fontosabb és örvendetesebb, hogy a monográfia szilárd szerkezete, világos elemzése és érthető eredményei ellenére sem lezárt kutatás, amelynek témáját teljesen kimerítették volna. A legfontosabb és legörvendetesebb, hogy a monográfia kutatási perspektívákat tár fel és hagy maga után, olyan kérdéseket és problémákat vet fel, amelyek a jövőben még jelentős figyelmet igényelnek. Számomra személyesen fontosak és érdekesek voltak a jövőbeli kutatások perspektívájával rendelkező szempontok. Közülük az első a történeti szociolingvisztikához kapcsolódik, mindenekelőtt azokhoz a papokhoz, akik az anyakönyveket vezették. Ide beillesztek egy meglehetősen hosszú idézetet: „[N]yilvánvaló, hogy nem egyetlen pap írta, amint ez egyes bejegyzésekben tükröződik. Az LkmKrI-t legalább 1723-ig bizonyosan a már említett Kazimieras Gonsiorovskis írta. VYTAUTAS KARDELIS 338 Acta Linguistica Lithuanica XC Később még néhány személyt neveztek meg keresztelőként: Antanas Rosa (Antonius Rosa) 1731-ben, Jokūbas Kazimieras Sadovskis (Iacobɡ Caſimiruſ ſadowſki) 1732-ben, 1733-ban, Steponas Vrozbitavičius szerzetes (Fr Stephanɡ Wrozbitowicz) 1738-ban, Pranciškus Lesota szerzetes (Fr: Franciscus Laſsota) 1738-ban, 1739-ben, Petras Pliščinskis (Petrɡ Pliszcʒynski) 1739-ben, Mykolas Toplickis (Nicolaus Toplicki) 1739-ben. Az LkmKrII-ben nemcsak Kazimieras Šukevičius bejegyzései szerepelnek. Bejegyzéseket készített továbbá Kristoforas Lukoševičius kamendorius (vikárius) (Chriſtophorɡ Łukaſzewicz) 1743-ban, Andriejus Vainoravičius, Liñkmenų kamendoriusa (vikáriusa) (Andreas Woynarowicz) 1743–1757 között, Liudvikas Toplickis szerzetes (Frater Ludovicus Toplicki) 1746-ban, Marijonas Bogdanskis ferences szerzetes (Fr Marianus Bogdanski Franciſcanus) 1747-ben, Samuelis Višniovskis (Samuel Wiszniowski) 1751-ben, a ferences szerzetesek, Viktoras Karevičius (Fr Victor Karewicz Franciscanɡ) és Juozapas Jacevičius (Fr Iosephɡ Iacewicz Franciscanus) 1757-ben, Dominykas Stanevičius (Dominicɡ Staniewicz) 1757–1760 között, Pranciškus Lygeika (Fransciscɡ Ligieyko) 1758-ban, Juozapas Augustinas Pavlovskis (Ioſephuſ Augustinuſ Pawłowſki) 1759-ben, valamint Bernardas Liubovickis szerzetes (Fr Bernardanuſ Lubowicki) 1759-ben. Másfelől nem zárható ki, hogy bizonyos esetekben a bejegyzéseket nem maguk, az anyakönyvekben keresztelőként vagy házasítóként megjelölt egyházi személyek készítették, hanem az egyház ügyeit intéző más személyek” (17–18. o.). A monográfiában az oikonimákat megbízhatóan vizsgálták a hagyományos strukturális elv alapján: fonetika, morfológia, szóalkotás. Nagyon fontos, hogy bemutatják és hangsúlyozzák a helynevek változatosságát. A változatosságból pedig felmerül a kérdés, hogy az oikonimák változatait mennyiben határozzák meg strukturális tényezők, és mennyiben a lejegyző. Nos, ez – megítélésem szerint – a történeti szociolingvisztikai kutatás nehéz és nem túl hálás, de fontos perspektívája. Valószínűleg nehéz lenne arra számítani, hogy bármilyen adat álljon rendelkezésre a bejegyzéseket készítő személyek képzettségéről, nyelvtudásáról vagy életrajzi adatairól, de az archívumok olykor mindenféle váratlan dolgot tárnak fel. Hogy a szociolingvisztikai szempont érdekes és fontos, azt egy példával próbálom bemutatni: a monográfiában a szokásos fonetikai terminusokat idézőjelben írják, például: „monoftongizálás“. A szerző a 24. lábjegyzetben elegánsan kikerüli a helyzetet: „[A]z oikonimák lejegyzőinek írásmódjában megmutatkozó sajátosságokként értelmezendő dolgokat megnevező terminusokat („monoftongizálás“, „távoli asszimiláció“, „asszimiláció“, „hipernormalizmus“, „egyesítés“) idézőjellel közlik, mivel ezek nem az élő nyelvben természetes módon végbemenő fonetikai jelenségek“ (30. o.). De itt, véleményem szerint, éppen a kutatás perspektívája nyílik meg: valóban nem a beszélt nyelvben végbemenő természetes fonetikai jelenségekről van szó? Ha valóban így van, akkor a tekintet a lejegyzőkre irányul: milyen feltételek, milyen motívumok, milyen kontextusok idézhették elő a variánsosságot? E kérdésekhez közvetlenül kapcsolódik a történeti szociolingvisztika egy másik, perspektivikus aspektusa is, amely a helynevek szlávosításával függ össze. A szerző a szövegben sok helyütt használja ezt a terminust, és, mint érteni kell, magát a folyamatot illetően nem kételkedik, vö.: „[R]ekonstruuojama Laimutis Bilkis. Linkmenų bažnyčios XVIII amžiaus metrikų oikonimai, neišlikę iki šių dienų Recenzijos / Reviews 339 a litván történeti toponimikai és antroponimikai munkák többségében már kirajzolódott névszlávosítási, latinosítási1 és egyéb eltorzítási módokat figyelembe véve az egyes változási eseteket az egyes nevek fejlődésének elemzésével tárgyaljuk” (20. o.). Véleményem szerint itt nem ilyen egyszerű a helyzet, mivel a szlávosítás folyamat, így megnyílik a perspektíva annak vizsgálatára, hogy milyen kapcsolatban állnak egymással a beszélt nyelvben végbemenő természetes fonetikai jelenségek, az írásmód, a lejegyzők szándékai (ha ez lehetséges), valamint a szlávosítás kontextusai – az általánosabbak és a konkrétan Linkmenysszel kapcsolatosak. A második fontos aspektus, amely nem engedi szem elől téveszteni a történeti szociolingvisztika éppen tárgyalt elemét, a helynevek variánsossága. Már említettem, hogy a monográfia fontos erénye az, hogy nagy figyelmet fordít a variánsosságra: nemcsak a változó fonetikai vagy morfológiai formákra, hanem – és ez különösen fontos – a variánsan használt oikonimákra is. Ez az elemzés nem annyira lokális értelemben hasznos, hanem a helynevek kutatásának tágabb elméleti területei, sőt az etnogenezis tanulmányozása szempontjából is fontos. Példa: *Kalviai, *Kavoliai (← lit. kálvis, kavõlius, kavõlis) ⬄ ma Cijõnai (101–102., 134. o.) – ha nem lennének ilyen variabilitási adatok, tanúságok, könnyű volna azt hinni, hogy Cijonai régi, eredeti helynév, és etimológiájának szociolingvisztikai értelmezésen alapuló magyarázata tévutakra vezethetne. A helynevek változatosságával kapcsolatban általában két kérdés merül fel: 1) miért tűnt el a változatokban szereplő (egymással versengő?) helynevek egyike? A szerző erre a kérdésre főként a következtetésekben ad számos megalapozott és meggyőző választ. Ez a kérdés természetesen könnyebb a másodiknál – a nehezebbnél: 2) miért alakultak ki egyáltalán a helynevek változatai (egymással versengő változatok?)? A szerző úgy véli, hogy „[A] történeti változatok sokaságát mindenekelőtt az okozhatta, hogy az anyakönyvekbe az élő nyelvből jegyezték fel őket (a szertartásokon részt vevő helyi lakosoktól hallva), és nem szabályozták, nem egységesítették, nem kodifikálták őket. Egyet lehet érteni más kutatók feltevésével, miszerint a változatosság a településrészek (tanyák, parcellák) különálló elnevezéseinek használatából is kialakulhatott” (133. o.). Ez igaz, de megítélésem szerint itt csak a jéghegy csúcsáról van szó, mert bátorkodom feltételezni, hogy a változatosság kialakulása meglehetősen összetett jelenség. E komplexum egyik összetevőjeként megemlíthetjük a metrikakönyvek kitöltőit. Mindazonáltal meg lehetne vizsgálni, mi a jelenlegi helyzet – vajon a helynevek a mai élő nyelvben is ugyanígy változatosságot mutatnak-e? Így itt jelentős perspektívát látok a jövőbeli kutatások számára. Technikai eszközként talán megfelelő lehetne a következő elemzési módszer: a monográfia kutatási részében valamennyi könyv oikonimáit együtt vizsgálják. A szerzőnek ez a választása teljes mértékben lehetséges és érthető. A jövőben talán az alternatíván is el lehetne gondolkodni: az oikonimákat és változataikat könyvenként csoportosítani, majd egymással összehasonlítani – talán további törvényszerűségek is kirajzolódnának. 1 A kiemelés tőlem származik – V. K. VYTAUTAS KARDELIS 340 Acta Linguistica Lithuanica XC Ir paskutinė su perspektyvomis susijusi mintis: monografijoje įdėta 1812 meazoknak a plébániatérkép-részleteknek. Nagyon érdekes és értékes lenne az egész térképet is látni, még érdekesebb volna pedig egy korszerű térkép, amelyen láthatók lennének a napjainkig fenn nem maradt oikonimák és azok földrajzi viszonya a jelenlegiekkel – és mindez digitális formátumban! Nem nehéz megérteni, hogy az itt elmondottak nem olyasmik, amelyek hiányoznának a monográfiából. Olyanok, mint azok az irányjelzők, amelyekkel a monográfia szerzője önzetlenül kijelöli a jövőbeli kutatások hajózóútját, önmaga és a többi kutató számára egyaránt. Kollégám, Laimutis Bilkis monográfiája kétségtelenül értékes és érdekes nemcsak az oikonimák kutatói, hanem a dialektológusok, a nyelvtörténészek, az etnogenezis kutatói és a történészek számára is. Magam is linkmeniskisi lévén örömmel tölt el Kollégám munkája, és kívánom, hogy továbbra is sikeresen folytassa a Linkmenų templom XVIII. századi anyakönyveinek kutatását. Beérkezett 2024. május 6-án. VYTAUTAS KARDELIS Vilniaus universitetas Filológiai Kar Alkalmazott Nyelvészeti Intézet, Litván Nyelvi Tanszék, Universiteto g. 5, LT-01131 Vilnius, Litvánia vytautas.karde[email protected]