Mokslinio stiliaus morfologijos ypatybės

Audronė BITINIENĖ A tudományos stílus morfológiai sajátosságai A tudományos stílust mindmáig nem vizsgálták átfogóan, mivel elsősorban a terminológiára és annak rendezésére fordítottak figyelmet, nem pedig a tudományos stílus szerkezetére. Valójában a lexikai és szintaktikai elemek működése nyilvánvalóbban jellemzi a stílus sajátosságait, mint a morfológia. Ezért gyakran úgy vélik, hogy a morfológia nem informatív, és nem képes a nyelvi eszközök tipikus rétegét alkotni (Mistrik, 1965, 44–45). A morfológiai elemek első statisztikai vizsgálatai azonban (a tudományos és a szépirodalmi stílus összehasonlítása, amelyet e cikk szerzője végzett (Pikčilingis, 1971, 284–286)) azt mutatják, hogy a nyelvnek ez a szintje is differenciálhatja és integrálhatja a köznyelv különböző változatait. Ez a cikk nem a tudományos stílus teljes morfológiai szerkezetének leírását nyújtja, hanem csupán néhány olyan nyelvi jellemző paraméterét mutatja be, amelyekre nem nyelvi és nyelvi tényezők is hatással lehetnek. A paraméterek differenciáló ereje különösen informatív, ha minőségileg eltérő stílusokat – a tudományos és a szépirodalmi stílust – hasonlítunk össze. Az ilyen összehvetés akkor értelmes, ha a morfológiai szerkezet vizsgálatakor nem a szövegrészletet, hanem a mondatot vesszük elemzési egységül, amely a szófajok tényleges eloszlását és korrelációját mutatja. Mivel a nyelvi jellemzők mennyiségi változásai konkrét stilisztikai tényezőktől függhetnek, a tudományos stílus korpusza (38,5 ezer szó) rétegzett, vagyis figyelembe veszi az alstílusokat és a tudományágakat (szakterületeket). Az alstílusok elkülönítésekor figyelembe vesszük a konkrét szövegek tudományos tevékenységi körben való működését, valamint a nem nyelvi tényezők – a feladó és a címzett kapcsolatának – sajátosságait. Melyek ezek az alstílusok, és miben különböznek? Az elméleti alstílus szövegei képzett címzettnek szólnak (a kommunikációs aktus mindkét résztvevőjének tudásanyaga csaknem azonos), aki képes absztrakt kategóriákban gondolkodni, összetett tudományos információt szintetizálni és azt kreatívan befogadni. A feladó mintegy azonosítja magát a címzettel: a legújabb információkat közli, objektivitásra törekedve pedig gyakran vitába száll az azonos vagy közeli szakterület szakembereivel, és a közölt információ megfelelő értelmezését várja. 11 Az oktatási alstílus feladója nem azonosítja magát a címzettel – a kommunikációs aktus két résztvevőjének tudásanyaga eltér. Az ilyen típusú szövegek különös figyelmet fordítanak a címzettre: a feladót az érdekli, hogyan jegyzik meg a tudományos információt, vagyis fontos számára a visszacsatolás. Az oktatási szövegek kevesebb objektív információt tartalmaznak; didaktikusan rendszerezve csak a legaktuálisabb, konkrét oktatási céloknak megfelelő anyagot közlik. Az állításokat nem annyira bizonyítják vagy kísérleti eredményekkel támasztják alá, mint inkább magyarázzák, példákat, illusztrációkat és a szöveg szervezésének más nem verbális elemeit használva. A speciális kapcsoló szerkezetek kiemelik a szöveg egyes részeihez való kapcsolódást, s ezáltal aktivizálják a címzett figyelmét. A címzettnek nemcsak az információt, hanem annak közlésmódját is meg kell jegyeznie. Így a kommunikációs aktus résztvevői között implicit kommunikáció zajlik. A tudományos-módszertani alstílus feladója az adott terület képzett szakembere, címzettje pedig olyan szakember, aki a legújabb és legmegfelelőbb tudományos eredményeket a gyakorlatban igyekszik alkalmazni. Ezen alstílus szövegei konkrét tudományos kutatásokra vagy kísérletekre támaszkodva különféle ajánlásokat fogalmaznak meg (hatékony termelési technológiát, a növények és állatok tenyésztésének legmegfelelőbb módját, oktatási módszert stb. javasolnak) az adott tudományterület tevékenységének javítására. Ezen alstílus szövegeiben a tudományos információ konkrétabb, kevésbé tömör formában jelenik meg. A korábban tárgyaltaktól lényegében eltér a tudományos ismeretterjesztő alstílus. Feladója képzett szakember, címzettje viszont teljesen meghatározatlan (többnyire más szakterület szakembere vagy speciális képzettséggel nem rendelkező személy), ezért az aktuális, érdekes tudományos információt adaptált, egyszerű formában közli: kerüli a szakszerű tudományos terminusokat, a konkrétságra, a meggyőző erőre, sőt az egyéni hangvételre törekszik. A tájékoztató funkció mellett expresszív és felhívó funkció is érvényesül (Župerka, 1983, 104). A tudományos ismeretterjesztő alstílus szervezőelve a tudományos, publicisztikai, mindennapi társalgási, sőt szépirodalmi stílus sajátosságainak és nyelvi jegyeinek ötvözése. A litván nyelv stilisztikai munkáiban (Pikčilingis, 1971; Župerka, 1983) megalapozottan csak a tudományos stílus egyirányú differenciálódását ismerik el, és eltekintenek a tudományos stílus azon változataitól, ame- 12 amelyek egy adott tudományterület sajátosságaihoz kapcsolódnak, és meghatározásuk szerint „a nyelvi elemek kiválasztása és egymáshoz való viszonyuk azonos témájú szövegekben” (Андреев 1967, 27; Хофман 1986). A tudományos stílus ilyen felosztása nem funkcionális stilisztikai felosztás, mivel figyelmen kívül hagyja a funkcionális stílusokat és azok posztulátumait meghatározó nem nyelvi tényezők együttesét, és egyetlen tényezőnek – a tartalmi (tematikai) tényezőnek – ad elsőbbséget. A tudományos stílus statisztikai módszerekkel történő vizsgálatakor azonban érdemes meggyőződni arról, hogy az egyik tudományterület (ág) szövegei különböznek-e egy másik tudományterület szövegeitől, hiszen a funkcionális stílusok kutatói is folyamatosan hangsúlyozzák, hogy a tudományterületeknek két pólusa van: a humán tudományok, illetve a matematikai és műszaki tudományok (Сенкевич, 1976, 42; Galperin, 1977, 310). Az egyes tudományterületek szövegeinek vizsgálata aligha célravezető: napjainkban nem annyira a tudományok differenciálódásának, mint inkább integrációjának tendenciái érvényesülnek, ezért elegendő a humán, a természettudományi, valamint a matematikai és műszaki tudományok változataira szorítkozni. Elsőként a szófajok működését tárgyaljuk (lásd az 1. táblázatot). 1. táblázat. A szófajok gyakorisága. Funkcionális stílus | Szófajok | Főnév | Melléknév | Számnév | Névmás | Ige | Határozószó | Elöljárószó | Kötőszó | Partikula | Érzelmi-expresszív szófajok | Tudományos | 40,0 | 12,5 | 2,7 | 6,9 | 18,1 | 6,3 | 3,8 | 7,6 | 1,9 | – | Szépirodalmi | 29,8 | 5,8 | 1,2 | 11,1 | 23,7 | 7,9 | 6,6 | 8,9 | 4,8 | 0,2 A tudományos és a szépirodalmi stílus szövegeiben valamennyi szófaj közül a főnevek fordulnak elő a leggyakrabban, az arányuk azonban nem azonos. A főnevek túlsúlya a tudományos stílusban a nominativikus stílus jellemzője. Még egy közepes hosszúságú, 17–22 szóból álló tudományos stílusú mondatban is 7–14 főnév lehet (az ilyen mondatok aránya 41,6%). Például: A fonológia klasszikusai (például Trubeckojus) meg voltak győződve arról, hogy a fonetika és a fonológia teljesen önálló tudományágak (Gird, F, 14). A képzés jelentését a teljes képzett szó szerkezete határozza meg (képzőtő, képzőelem és ezek sajátos viszonya), amely a képzett szó és a tőszó helyzetének összevetésével válik 13 láthatóvá (Urb, ŽDT, 149). A tudományos stílusban különösen fontosak a minőségi jellemzők; ezeket a főnév mellett a melléknév kétszer gyakrabban fejezi ki, mint a szépirodalmi stílusban. Mindkét szófaj növeli a szöveg informatív jellegét, és segít a tényszerű információ közvetítésében (Гальперин, 1981, 28). A főnevek és a melléknevek túlsúlya a tudományos stílus sajátos vonásával, az elvontsággal, valamint az olyan nem specifikus jellemzőkkel, mint a tömörség és a statikusság, hozható összefüggésbe. A szépirodalmi stílusban ellentétes tendenciák figyelhetők meg: az igék (és a határozószók) magasabb gyakorisága az ilyen típusú szövegek dinamizmusát jelzi, mivel nem a tudományos stílusra jellemző leírás vagy okfejtés kerül előtérbe, hanem az eseményekről, a szereplők állapotváltozásairól stb. szóló elbeszélés (a ragozott igealakok aránya 66,5%, a tudományos stílusban 43,9%). Ezért feltehetően kijelenthetjük, hogy a tudományos és a szépirodalmi stílus releváns nyelvészeti jellemzője a főnevek és az igék szövegbeli aránya (a főnévhasználat együtthatója 2,2, illetve 1,5). A tárgyalt funkcionális stílusokat a névmások különböztetik meg egymástól. A tudományos stílusban ritkábban, a szépirodalmiban gyakrabban fordulnak elő. A névmások egyenlőtlen eloszlását a szövegek eltérő szerveződési módja határozza meg. A szépirodalmi stílusban a névmások a főnevek helyettesítői (a személyes névmások aránya 63,2%, a tudományos stílusban 31,2%; a mutató névmásoké 30,5%, illetve 23,5%), míg a tudományos stílusban a pontosságra törekednek, ezért hajlanak maguknak a fogalomneveknek az ismétlésére. A pontosság a partikula kisebb gyakoriságát, az objektivitás pedig az érzelmi-expresszív szófajok szavainak kiküszöbölését eredményezi. A szépirodalmi stílusban az elöljárószós szerkezetek túlsúlyát az magyarázza, hogy fő tagjuk többnyire ige, amely a tudományos stílusban ritkábban használatos. Másfelől a névutó nélküli szerkezetek nagyobb gyakoriságát a tudományos stílusban annak sajátos jellemzője, az elvontság is indokolja, hiszen „az elöljárószós szerkezetek jelentése konkrétabb, mint az eseteké” (Paulauskienė, 1994, 387). A többi szófaj gyakoriságának különbségei nem ennyire szembetűnők, és feltehetően az egymással korreláló szófajok gyakoriságától függenek. Milyen hatással van a szófajok működésére 14 Van-e a tudományos stílusnak belső differenciálódása? A főnevek gyakorisága mint a tudományos stílus releváns ismérve kevéssé függ az alstílus sajátosságaitól (a legtöbb főnév az ismeretterjesztő alstílus szövegeiben fordul elő – 42,2%), illetve a tudományterülettől (csak a természettudományi szövegek térnek el – 42,1%). A melléknevek eloszlása még stabilabb, mivel az ingadozás amplitúdója még az egy százalékos határt sem lépi túl. A névmások gyakorisága a módszertani szövegekben tér el (4,5%), amelyekben hajlamosak folyamatosan ugyanazokat a fogalomneveket ismételni (teljesen fölöslegesen). Az ellenkező tendencia a bölcsészettudományi szövegekre jellemző (a névmások aránya 9,0%). Szerzőik a kifejezés változatosságára törekednek, a szókapcsolatok közötti viszony új árnyalatait keresik, például (a partikula aránya 2,4%). A főnevek (36,3%) és melléknevek (9,8%) kisebb, valamint a névmások (8,8%), igék (19,0%), határozószók (7,7%), sőt a partikulák (3,7%) nagyobb összehasonlító aránya az ismeretterjesztő szövegekben azt mutatja, hogy a nem szakértő címzetthez való igazodás sajátos szófaji megoszlást alakít ki. A továbbiakban még két paramétert vizsgálunk meg: a főnevek eseteinek és az igeidőknek az eloszlását. 2. táblázat. A főnévi esetek gyakorisága Funkcionális stílus Nominativus Genitivus Dativus Accusativus Instrumentalis Locativus Vocativus Tudományos 27,2 41,7 4,2 13,8 6,3 6,8 – Szépirodalmi 30,6 26,8 2,9 24,0 7,8 6,8 1,1 Mint látható, a tudományos és a szépirodalmi stílust a főnévi esetek sajátos szerkezete különbözteti meg. Nyelvi állandónak, vagyis nem releváns ismérvnek tekinthető a locativus, amely mindkét funkcionális stílus szövegeiben egyenletesen használatos, míg nyilvánvalóan releváns nyelvi ismérv a genitivus. A genitivus túlsúlya (a nominativusszal együtt aránya eléri a 68,8%-ot) a tudományos szövegekben a spe 15 A tudományos stílus egyik sajátossága az absztraktság: a főnévvel kifejezett tulajdonság nemcsak önállóbbként, hanem elvontabbként is értelmezhető, mint a melléknévvel kifejezett tulajdonság (a fő szóval kölcsönös konkretizáló kapcsolatban áll). Más szóval, a főnév összetett szerkezetű képződményekbe (gyakran szakkifejezésekbe) való beilleszthetősége határozza meg a birtokos eset, részben pedig a részeshatározó eset gyakoriságát (az igéből képzett főnevek vonzzák ezeket, és különösen gyakoriak az elméleti szövegekben). A szépirodalmi stílusban a tárgyeset csaknem kétszer olyan gyakori, mint a tudományos stílusban. Esetének gyakorisága kétségkívül összefügg a stílus már említett sajátosságával, a dinamizmussal: az ige gyakran a főnév tárgyesetével, részben pedig eszközhatározói esetével korrelál. Ezért a szépirodalmi stílus sajátosságát feltáró releváns nyelvi jegy a tárgyeset gyakorisága. A két funkcionális stílus rendszerszerűsége határozza meg a többi eset – az alanyeset, a részeshatározó eset és az eszközhatározói eset – megoszlását. A birtokos esetű főnevek egyenletesen oszlanak meg nemcsak a különböző alstílusok, hanem a különböző tudományterületek szövegeiben is (a bölcsészettudományi szövegekben kevesebb a birtokos eset: 38,4%). A többi eset arányának ingadozási tartománya statisztikailag informatív, gyakorlatilag azonban csak a tudományos stílusú szövegek létrehozásának lehetséges változatosságát mutatja. Az elméleti szövegekben kevesebb tárgyesetű (10,5%), de több alanyesetű (30,0%) főnév található. Ugyanezen esetek gyakorisága különbözteti meg a bölcsészettudományi szövegeket: a birtokos eset gyakoriságának csökkenésével (38,4%) nő az alanyeset (29,2%) és a tárgyeset (15,9%) gyakorisága. A kisebb összehasonlító arányt képviselő esetek – a részeshatározó és az eszközhatározói eset – ingadozási tartománya kevéssé függ az extralingvisztikai tényezők hatásától (az ingadozási tartomány 0,8%). A tudományos ismeretterjesztő szövegek esetgyakorisági szerkezete statisztikailag nem informatív: lényegében csak a birtokos eset (36,7%), részben pedig az alanyeset (28,8%) gyakorisága tér el, a többi eset megoszlása viszonylag állandó. Vagyis az ilyen típusú szövegekben is megmutatkozik a sztereotip kifejezésmódra való hajlam: a szöveg nagy részét nem három (mint a szépirodalmi stílusban), hanem két esetű főnevek alkotják. Ugyanezek a sztereotip tendenciák figyelhetők meg az igeidők használatának összehasonlításakor is (lásd a 3. táblázatot). 16 3. táblázat. Az igeidők gyakorisága Funkcionális stílus Igeidők Jelen idő Egyszerű múlt idő Gyakorító múlt idő Jövő idő Tudományos 73,3 23,7 0,4 2,5 Szépirodalmi 27,4 62,5 3,6 6,5 Látható, hogy az igeidők gyakorisága a két funkcionális stílus szövegeiben alapvetően eltér, mivel két alapvető igeidő – a jelen idő és az egyszerű múlt idő – használatában ellentétes tendenciák figyelhetők meg: a tudományos stílusban a jelen idő alakjai több mint háromszor gyakoribbak az egyszerű múlt időéinél, a szépirodalmi stílusban pedig 2,5-szer gyakrabban használatos az egyszerű múlt idő. A tudományos szövegekben a jelen időt a szépirodalmi szövegekkel ellentétben általánosító jelentésben használják (elvont főnevek környezetében), ezért az absztrakt és a konkrét szembeállítása figyelhető meg. A tudományos szövegben fontos a valóság jelenségeinek, kapcsolatainak, folyamatainak vagy törvényszerűségeinek rögzítése és megállapítása, amelyek nemcsak a közlő, hanem a címzett számára is relevánsak. Pl.: Szinte valamennyi porcos hal a tengerben él (Mač SG, 86). A nyelvi rendszert szabályok és elvont elemek alkotják (Gird F 71). Egyes mondatokban a jelen idejű cselekvés jelentése teljesen elhalványul, az ige pedig az alany állandó tulajdonságát jelöli (ez a jelentés nagyon közel áll a melléknevek vagy a participiumok jelentéséhez), pl.: Albuminai oldódnak vízben (Jas O Ch 65); A napos oldalon kéreggel borított fák nagyon felmelegszenek (Dag AE 58); A tüdőben a hemoglobin oxigénnel egyesül <...> (Jas O Ch 202). A művészi ábrázolás alapját nem annyira a jelen, mint inkább a már lezajlott események adják (az általánosítás konkrét képen keresztül valósul meg). A szépirodalmi stílusban uralkodó elbeszélés az összes igeidő, köztük a gyakorító múlt idő célszerű váltakozását feltételezi. A jelen idő gyakorisága egyáltalán nem függ a tudományos stílus magját alkotó alstílusoktól, ám valamivel nagyobb mértékben ingadozik az eltérő 17 …os tudományágak szövegeiben, mivel a természettudományi művek bevezető részeiben és a kísérletek leírásakor valamivel gyakoribb az egyszerű múlt idő (25,7%, vö. jelen idő – 72,3%). Az egyszerű múlt idő gyakoriságában a különböző alstílusok szövegei között csak igen csekély eltérés mutatkozik. Csak a módszertani szövegekben feltételezi az elméleti kísérletek menetéről és a lehetséges eredmények gyakorlati alkalmazásáról szóló beszámoló ennek az időnek nagyobb arányát. A jövő idő, amely viszonylag egyenletesen oszlik meg a bölcsészettudományi és természettudományi szövegekben, megkülönbözteti a fizikai és matematikai szövegeket. Az okfejtésben, különösen pedig a tételek bizonyításában szükséges elem (ezen alstílus szövegeinek hagyománya) a jövő idő, például: Most megadjuk a véletlen változó várható értékének általános definícióját. A <...> véletlen változó <...> valószínűségi térben definiált várható értékének nevezzük az <...> integrált (Kub TTMS 165). Az igeidők megkülönböztetik a tudománynépszerűsítő szövegeket, mivel a túlsúlyban lévő jelen idő (65,7%), a valamivel ritkábban használt egyszerű múlt (28,8%) és a viszonylag gyakran előforduló jövő idő (5,3%) olyan sajátos struktúrát alkot, amelynek paraméterei nem fedik át a szépirodalmi stílus igeidőhasználatának paramétereit. A tárgyalt paraméterekből kitűnik, hogy a funkcionális stílusok morfológiai struktúrája nagymértékben függ (nem passzív, ahogyan azt gyakran gondolják) a nyelven kívüli tényezők hatásától, és különbséget tehet az egyes funkcionális stílusok között. A tudományos stíluson belül a paraméterek többsége ingadozik, de a tudományos stílus normáin belül marad. Pontatlan volna azt állítani, hogy a különböző tudományágak szövegei sajátos tudományos stílusban íródnak. A tudománynépszerűsítő alstílus helye tisztázatlan marad, mivel a vizsgált paraméterek egy irányba mutató ingadozást jeleznek. Ezért a tudománynépszerűsítő stílus külön is vizsgálható, mivel a különböző funkcionális stílusok kölcsönhatásának szintjén némileg eltérő struktúrával rendelkezik. Rövidítések Dag AE – Dagys J. Augalų ekologija. – V.: Mokslas, 1980. Gird F – Girdenis A. Fonologija. – V.: Mokslas, 1981. Jas OCh – Jasinskas L. ir kt. Organinė chemija. – V.: Mokslas, 1979. Kub TTMS – Kubilius J. Tikimybių teorija ir matematinė statistika. – V.: Mokslas, 1980. Urb ŽDT – Urbutis V. Žodžių darybos teorija. – V.: Mokslas, 1978. 18 Literatūra 1. Mistrik J. Slovenská štylistika. Bratislava: Sloven. ped. nakl-vo, 1965. 2. Paulauskienė A. Lietuvių kalbos morfologija: Paskaitos lituanistams. V.: Mokslo ir enciklopedijų leidykla, 1994. 3. Pikčilingis J. Lietuvių kalbos stilistika. V.: Mokslas, 1971. T. I. 4. Župerka K. Lietuvių kalbos stilistika. V.: Mokslas, 1983. 5. Андреев Н. Д. Статистико-комбинаторные методы в теоретическом и прикладном языкознании. Л.: Наука, 1967. 6. Хофман Л. Научный стиль – социолект – языковые барьеры социолингвистический аспект научной речи// Типология текста в функционально стилистическом аспекте. Пермь, 1990. С. 4–10. 7. Сенкевич М. П. Стилистика научной речи и литературное редактирование. М.: Высшая школа, 1984. 8. Гальперин И. Р. Текст как объект лингвистического исследования. М.: Наука, 1981. 19