„Standartinė kalba?“

ALDONAS PUPKIS A STANDARD NYELV? A Lietuvių kalba internetes tudományos folyóiratban (www.lietuviukalba.lt) 2016-ban jelent meg Irene Smetonienė, Antanas Smetona és Audrius Valotka „A standard nyelv terminusáról” című cikke (a továbbiakban: Smetonienė és mtsai 2016). A cikk azt a kérdést veti fel, „nem volna-e célszerű a köznyelv helyett a standard nyelv terminust használni?” (1. o.). Mivel a cikk következtetései azt foglalják össze, hogy „használnunk kell a standard nyelv terminust” (kiemelés tőlem. – A. P.), érdemes alaposabban megvizsgálni, miért, milyen érvek alapján javasolják a litván nyelvészeti terminológiában ezt a meglehetősen forradalmi döntést. A cikk bevezetője megjelöli, miért vetődik fel ez a kérdés. A szerzők számára a legfontosabbnak a külföldi kutatókkal való kapcsolattartásból fakadó külső okok tűnnek: állítólag azért kezdtünk el nem érteni szót velük, mert a litván nyelvészeti tudományban nem tárgyaltunk meg bizonyos terminusokat (azok fogalmát, valamint a terminusok szinonímiáját). A szerzők véleménye szerint nem megvitatott terminusokra konkrét példákat is hoznak (amelyek miatt feltehetően nem értjük meg egymást): hogyan értelmezzük a kölcsönszó és a idegen szó, újítás, új szó és a neologizmus terminusokat, miként magyarázzuk a nyelvpolitika és a nyelvtervezés viszonyát1, vagy morfológiai kérdésekről szólva jobb-e a jelölő vagy a marker terminust használni, és mit kezdjünk a stilisztika területén versengő hivatali, szakmai és adminisztratív stílus terminusokkal. A kívánatos használat irányát is megadják: „[e]gyre inkább a nemzetközi, nem pedig a litván terminus választására hajlanak, mert így könnyebb megértetni magunkat más országok kutatóival” (Smetonienė és mtsai 2016: 1). Állítólag hasonló a helyzet a köznyelv és a standard nyelv terminusokkal is. A szerzők véleménye szerint „a standard nyelv terminus jobban tükrözi egy adott nyelvváltozat normatív jellegét, állami státuszát, hivatalosságát, a nyelvi rendszer következetes és törvényszerű megismerését, valamint e megismerés eredményeinek alkalmazását a nyelv standardizálásának és a nyelvpolitikának a folyamataiban” (Smetonienė és mtsai 2016: 1). Az utóbbi terminusokról – a köznyelv és a standard nyelv terminusokról – így értekeznek: „Nyilvánvaló, hogy a tartalom megváltoztatása nélkül bármelyik terminust könnyű egy másikkal helyettesíteni (ez csupán megállapodás és célszerűség kérdése 1 Nehéz megérteni, milyen logika alapján sorolták a nem megvitatott terminusok példái közé a nyelvpolitika és a nyelvtervezés viszonyát: a szóban forgó cikk egyik társszerzője nemrégiben részletes tanulmányt tett közzé (lásd Valotka 2015) e fogalmak tartalmi viszonyáról. BENDRINĖ KALBA 90 (2017) www.bendrinekalba.lt ISSN 2351–7204 ALDONAS PUPKIS. Standartinė kalba? | 2 kérdése), <...>, [a] nemzetközi gyakorlat pedig azt mutatja, hogy a helyi terminus helyi is marad, és gondot okoz más nyelvekre fordításakor” (Smetonienė és mtsai 2016: 1). A szerzők igyekeznek meglátni a két terminus „tartalmi különbségét is, amely a nyelv fejlődési szakaszainak eltérő megnevezésében mutatkozik meg”. Számukra fontos érvnek tűnik az is, hogy a köznyelvet a szerzők állítása szerint a tudományos munkákban és dokumentumokban angolul common language kifejezéssel fordítják, ez azonban „a standard nyelv fejlődésének korai szakaszát tükrözi, amely még nem jutott el a modern nyelvi szakaszba” (Smetonienė és mtsai 2016: 2), vagyis ez volna a kodifikáció előtti szakasz. Azonban legalább a tudományos munkákban használt terminusokról szóló állítás teljesen megalapozatlan (lásd a táblázatot). TÁBLÁZAT. A köznyelv, standard nyelv terminusok használatának (fordításának) adatai az internetes Lituanistikos adatbázis2 kulcsszó-részlegeiben Litván kulcsszó A kulcsszó angol fordítása Esetszám 1. köznyelv standard language 1503 2. köznyelv common language 64 3. köznyelv literary language 45 4. standard nyelv standard language 56 Másfelől, ha a köznyelvet standard language-nek fordítjuk, tisztázatlan marad az utóbbi viszonya a common language-hez. Így hát sokat nem mérlegelve, de egy másik írás (Cizikaitė 2002) állításaival manipulálva, a szerzők a 2. oldalon azt írják, hogy a bendrinė kalba / common language a nyelv kodifikáció előtti szakaszát jelöli, holott Dalia Cizikaitė szerint éppen a common language, azaz a közös nyelv jelenti ezt a kodifikáció előtti szakaszt. Ez az alább közölt két cikk idézeteiből is látható. 2 Megtekintve 2017. június 1–4-én. 3 Ebbe a számba nem számítottunk bele csaknem 20 olyan esetet, amelyekben kizárólag a bendrinė kalba szerepel, az angol kifejezés megfelelője pedig sem a kulcsszavak között, sem az annotációkban nem található meg (itt és másutt a számolás során jelentéktelen hiba csúszhatott be). 4 Ez a terminus rendszertelenül fordul elő; nem mindig világos, hogy ki vette fel az adatbázisba (például Jonas Klimavičius Terminologijoje (2000), illetve Arnoldas Piročkinas Gimtajame žodyje (2004) című, nyomtatásban megjelent cikkeinek kulcsszavai egyáltalán nincsenek feltüntetve; más cikkek Lengyelországban vagy a litván tudományos életben kevéssé ismert kiadványokban jelentek meg). 5 A terminusokat esetlegesen használták, nem rendszerszerűen (vö. a 4. lábjegyzettel). 6 Ezek között szerepelnek Giedrius Subačius 2002-es gyűjteményében, a Res Balticae <...> megjelent cikk kulcsszavai is: bendrinė (standartinė) kalba. A Lituanistikos adatbázis nem tartalmazza Subačius egy másik írását, amely 2004-ben jelent meg a Metmenų folyóiratban; a cikk címe hasonlóképpen hangzik: „A standard (köz-)nyelvek történetének kronológiája” (84. kötet, 97–115. o.). BENDRINĖ KALBA 90 (2017) www.bendrinekalba.lt ISSN 2351–7204 ALDONAS PUPKIS. Standartinė kalba? | 3 (1) Smetonienė és mtsai 2016: 2: Ha azonban a bendrinę kalbą kifejezést Standard language alakban fordítanánk, továbbra is fennmaradna a common language kifejezéssel való kapcsolat problémája. A Bendrinė kalba / common language által jelölt „nyelvi fázist kodifikáció előttinek lehetne nevezni. Ez a köznyelv fejlődésének egyik korai szakasza, amikor még nincsenek a nyelvi kódokat (normákat) egységesen rögzítő, általánosan elismert művek (nyelvtanok, szótárak) (Cizikaitė 2002: 274; a 275. oldalon kellett volna szerepelnie. – A. P.). (2) Cizikaitė 2002: 274–275: A common language (közös nyelv) kifejezés a literary és a national language kifejezésekhez képest <...> meglehetősen ritka. <...> A common language a köznyelv korai szakaszát tükrözte, amely még nem érte el a modern nyelv fejlődési szakaszát, de már világosan különbözött a nyelvjárástól <...>. Ezt a nyelvi fázist kodifikáció előttinek lehetne nevezni. Ez a köznyelv fejlődésének egyik korai szakasza, amikor még nincsenek a nyelvi kódokat (normákat) egységesen rögzítő, általánosan elismert művek (nyelvtanok, szótárak). Mások állításainak ilyen pontatlan értelmezése és a szerzőknek hamisított adatok bemutatása vezet ahhoz a gondolathoz, hogy „így mutatkozva be a világnak kissé furcsának (az igazat megvallva – elmaradottnak) tűnünk” (Smetonienė és mtsai 2016: 2). Ezen állítások ekvilibristikáját kibogozva sem könnyű eligazodni a gondolatok zűrzavarában, amelyet a bekezdés utolsó szava foglal össze: elmaradottak vagyunk. Ezért tisztázni kell, miben vagyunk elmaradottak: a fordítási készség hiányában, a terminusok összekeverésében vagy valamilyen más okból? A cikk első fejezetében (nem tudni, miért nevezik résznek, noha később fejezetekről esik szó), „A terminusok használata más országokban” címmel egy közel másfél évtizede tudományos folyóiratban megjelent cikket ismertetnek újra. A cikket Cizikaitė irodalomtörténész (nem nyelvész) írta az angol bendrinės kalbos terminus történetéről és annak litván nyelvi megfelelőiről (Cizikaitė 2002: 273–284). Megfigyelhető, miért nem közvetlenül, hanem egyetlen közvetítőn keresztül tekintenek a lektorált cikk szerzői először más angol nyelvű országok felé, ahelyett hogy saját nyelvtörténeti örökségükhöz fordulnának. Másfelől maguk is utánanézhettek volna a tárgyalt terminusok tartalmának és meghatározásainak nemcsak a Cizikaitė által említett, hanem más országok nyelveiben is (különösen hiányzik a német nyelvi terminus fejlődésének elemzése, mivel annak jelentős, sőt akár meghatározó hatása is lehetett – és volt is! – a litván nyelv e területének terminológiájára, valamint hiányzik az észt, finn, norvég, magyar stb. nyelvi terminusok áttekintése is). Cizikaitė cikke nem különösebben rendkívüli, de röviden áttekintjük, mivel az említett szerzők egyetlen forrásként erre támaszkodnak. BENDRINĖ KALBA 90 (2017) www.bendrinekalba.lt ISSN 2351–7204 ALDONAS PUPKIS. Standartinė kalba? | 4 Nem lehet nem egyetérteni a szerző azon állításával, hogy a standard nyelv terminus kiszorította a korábbi terminusokat az angol nyelvben (Cizikaitė 2002: 280), egyre gyakrabban átveszik más európai nyelvek gyakorlatában is, és nem egy helyen elsődlegessé válik. Ehhez még hozzáfűzhetjük egy másik szerző megállapításait, miszerint „a standard nyelv terminus egy „sajátos nyugati fogalmat képvisel, amelyet egy kulturális hagyomány terjesztett el” (Birštonaitė 2002: 266), és hogy „a nemzeti vagy köznyelv fogalmai <...> egyáltalán nem felelnek meg az egykori Brit Birodalom nyelvi helyzetének” (Birštonaitė 2002: 265). Dalia Cizikaitė cikkének következtetései meglehetősen ellentmondásosan vannak megfogalmazva. A litván megfelelőről szólva a szerző azt állítja, hogy „a köznyelv az angol common language kifejezéssel ellentétben teljes értékű terminus” (Cizikaitė 2002: 280), amelynek „meghatározásaiban szinte valamennyi legfontosabb, illetve ugyanazokat a szemákat találjuk, mint az angol standard nyelv esetében: nemzeti, normázott, standard, közös, írott és beszélt formával rendelkező, példaszerű, számos szférában használt. Tehát amit az angol nyelvészetben standard English néven neveznek, azt a litván nyelvészetben a köznyelv terminus jelöli. Ez illett leginkább a litván nyelv új szakaszának és a 19. század elején kialakult új nyelvfelfogásnak a megnevezésére” (Cizikaitė 2002: 281). A végkövetkeztetésben azonban már az áll, hogy „az írott nyelv, a köznyelv és az irodalmi nyelv terminusai túl szűkek a kodifikált és normatív litván nyelv megnevezésére. A köznyelv terminus használata különösen kényelmetlen több nyelv történetének összehasonlításakor” (Cizikaitė 2002: 281–282). A recenzált cikk második fejezete a tárgyalt terminusok litvániai változását tekinti át. Ez az áttekintés rövid, hiányos és szelektív. Néha az a benyomásunk támad, hogy szofisztikus trükkökhöz folyamodtak: csak olyan eseteket ismertetnek, amelyek a szerzőknek kedveznek, és a változások áttekintését 1980-nál (pontosabban 1972-nél) lezárják. Mindenekelőtt az kelt meglepetést, hogy teljesen figyelmen kívül hagyták prof. Arnoldas Piročkinas egyik, e terminus fejlődését talán a legátfogóbban bemutató cikkét (1970), amely szerint az írott nyelv terminust talán elsőként Frydrichas Kuršaitis kezdte használni (ehhez hozzáfűzöm, hogy Augusto Schleicher lituanisztikai írásaiban is megtalálható a Schriftsprache terminus. – A. P.), nem pedig Jonas Jablonskis, ahogy az a recenzált cikkből kitűnhet. Továbbá, ha Jablonskit tudományos munkában említik, meg kellett volna jelölni, hol rögzítette ezt a választást és a beszélt nyelvtől való tudatos megkülönböztetést. Másfelől Piročkinas cikkének „elfeledésével” sok információ marad el a tárgyalt terminus kialakulásáról, alakváltozásáról és más terminusokról, végül pedig Piročkinas, a cikk szerzőjének álláspontját sem ismerjük meg. BENDRINĖ KALBA 90 (2017) www.bendrinekalba.lt ISSN 2351–7204 ALDONAS PUPKIS. Standartinė kalba? | 5 Az írott nyelv terminus rövid említése után, tartalmának kifejtése nélkül, meglehetősen részletesen írnak Pranas Skardžius 1927-ben megalkotott és használatba vezetett köznyelv terminusáról. Ezúttal mintha a megkülönböztető jegyek módszertanára támaszkodnának. Skardžius idézésekor és ismertetésekor egyaránt különösen hangsúlyozzák e nyelvváltozat k ö z ö s s é g i jellegét (jegyét): „...a terminus megalkotója számára fontos volt a nyelv közösségi jellegének hangsúlyozása – mint az államot egyesítő szempont <...>. Valóban, akkor ez volt a legjobb választás, megfelelt az akkori Litvánia politikai és történelmi szellemének” (Smetonienė ir kt. 2016: 6; kiemelés tőlem. – A. P.). Ezután az 1950-ben a köznyelv terminust felváltó orosz (=az oroszból lefordított. – A. P.⟧) irodalmi nyelv terminusról írnak. Azt állítják, hogy egyáltalán nem volt jobb (feltehetőleg a köznyelv terminusnál, de nem mondják meg, miért), Litvániában pedig semmilyen hagyománya nem volt (jóllehet ennek és megfelelőinek használata már 100 évre nyúlt vissza; lásd Piročkinas 1970: 31). A nyelvészek közül sem a litvániaiak, sem a külföldön élők nem voltak elégedettek ezzel az értelmetlen terminuscserével: erről Pranas Skardžius és Petras Jonikas többször is írt, és a litvániai nyelvészek is aktívan vitatkoztak róla (az utóbbi állításra a szakirodalomban nem találtam utalást – a viták csaknem 20 évvel később kezdődtek). A köznyelv terminust 1969-ben kezdték feléleszteni; megjelölik, hol kezdték először használni. Nem minden nyelvész értett egyet ezzel, több vitacikk is megjelent. Ezek közül különösen említésre méltó Jonas Palionis (1975) véleménye, miszerint a terminus meghonosodásán túl különösen fontos az is, hogy „a litván köznyelv terminus más nyelvekre, különösen a szovjet népek nyelveire való fordításakor vagy az adott népek irodalmi nyelv terminusának megfelelőjét kellene használni, vagy minden esetben meg kellene magyarázni az e köznyelv terminussal jelölt fogalmat” (Palionis 1975: 32). A szóban forgó cikk szerzői elismerik, hogy Palionis e szavai váltak cikkük vezérmotívumává: „a köznyelv terminust más nyelveken nem lehet megfelelően használni, igaz, most már a nyugati nyelveken sem” (Smetonienė ir kt. 2016: 7). De a viták ellenére (= az ideológiai és bürokratikus ellenállás ellenére. – A. P.) a köznyelv terminusa meghonosodott, és ez „nagy ideológiai győzelem volt, amely a litván nyelvészek szilárd gerincéről tanúskodott” (Smetonienė és mtsai. 2016: 7; kiemelés tőlem. – A. P.). A visszaállított terminus később „más szemákkal” bővült (Jonikas (1972: 1) állítása szerint a köznyelv „az egész nemzet számára rendelt kulturális és civilizációs nyelvváltozatként nevezhető meg”), ám Jonikas szerint ennek a terminusnak hátrányai is vannak: állítólag nehéz pontosabban meghatározni a „közösségiség” fogalmát, mivel közös vonásokkal az egyes családok, falvak és plébániák beszédmódja is rendelkezik. Aleksas Girdenis (1973: 45) a köznyelvet a nemzet közéletének nyelveként határozta meg; a „nyilvánosság szémája” a Litván nyelvi enciklopédiába (1999, 2008) is átkerült. Itt azonban rögtön az a következtetés születik, hogy a terminus tartalmának ilyen bővítése (mintha valami BENDRINĖ KALBA 90 (2017) www.bendrinekalba.lt ISSN 2351–7204 ALDONAS PUPKIS. Standartinė kalba? | 6 ...kivétel a terminológiai munka gyakorlatában) és a világszerte terjedő standard nyelv terminushoz való közelítése „nem jó, mert más országokban a standard nyelvre egy későbbi (? – A. P.) szakaszként tekintenek; ebből következően nekünk is úgy kellene mérlegelnünk ezt a kérdést, hogy szem előtt tartjuk: a litván nyelv sem marad változatlan, a köznyelv is fejlődésének egy bizonyos szakasza volt, de ez – más országokhoz hasonlóan – véget ért” (Smetonienė ir kt. 2016: 8). A harmadik fejezet címe: „Miért használandó ma Litvániában a standard nyelv terminus?” Ebben világos és logikus magyarázatot kellene találnunk arra, miért nem egészíthető ki új szemákkal a meghonosodott, hagyományos köznyelv terminus, miért jutott el minden vagy legalábbis sok nyelv fejlődése (a cikk kontextusából legalábbis ez tűnhet ki) már el (vagy lépett át egy) új fejlődési szakaszba, hogyan kellene ezt jellemezni, miért ért véget vagy ér véget a köznyelv fejlődésének régi szakasza az angol nyelvben, valamint a posztszovjet és más posztkoloniális országok, illetve a fejlődő államok nyelveiben, és miben mutatkozik ez meg. Vagyis az egész világon fordulópont (egyenesen forradalom) következett be a nyelvek fejlődésében, amelyet talán elsőként a szóban forgó cikk szerzői vettek észre Litvániában (vagy ezt a gondolatot Cizikaitėtől (2002), esetleg Giedrius Subačius 2002-es cikkéből vették át, noha az utóbbit nem vették fel az irodalomjegyzékbe), és úgy döntöttek, hogy nekünk sem szabad lemaradnunk ezekről a folyamatokról, ezért lépést kell tartanunk az angollal (a Brit Birodalom hagyományával), és át kell vennünk az abban széles körben meghonosodott terminust. Sőt, ez az új terminus a „nyelvi rendszer következetes és törvényszerű megismerését, valamint e megismerés alkalmazását a nyelv standardizálási és nyelvpolitikai folyamataiban” is tükrözné (Smetonienė ir kt. 2016: 1). Valóban újszerű gondolat, hogy egy terminus megváltoztatása alapvetően ösztönözheti a nyelvészet egy egész területének kutatását, hiszen, ha jól értjük, erre a köznyelv terminus nem képes. Sajnos sem erről, sem más kérdésekről nem találunk részletesebb magyarázatot a cikkben. Csupán nehezen érthető fejtegetések sokaságát találjuk benne, főként különböző forrásokból vagy szerzőktől vett idézetek formájában; így nem marad más, mint néhány megjegyzést tenni az e fejtegetésekből adódó kérdésekről, és megpróbálni értékelni a cikk szerzőinek javaslatát. Pasirodė daugiau negu keista, kai recenzuojamame straipsnyje perskaičiau teigiant, kad būtent aš dar 1980 m. savo Kalbos kultūros pagrinduose termino bendrinė kalba sampratą esu artinęs prie tuo metu Europoje jau vartojamo standartinės kalbos termino (tai gal tada mano jau buvo įžiūrėtas tas prasidėjęs naujas lietuvių bendrinės kalbos raidos etapas?). Negana to, toje knygoje autoriai dar atranda ir mano siūlymą dėl standartinės kalbos termino vartosenos Lietuvoje (Smetonienė ir kt. 2016: 8; pabr. mano. – A. P.). Perskaičius apie tokius atradimus, būtina priminti patį mano tos minties formulavimą Kalbos kultūros pagrinduose: „Bendrinė kalba nuo kitų kalbos atmainų (tarmių, žargonų, sociolektų) pirmiausia skiriasi tuo, kad ji yra sunorminta, daugiau ar mažiau apdorota BENDRINĖ KALBA 90 (2017) www.bendrinekalba.lt ISSN 2351-7204 ALDONAS PUPKIS. Standartinė kalba? | 7 rendszer. Ez a megkülönböztető jegy kodifikációban, vagyis rögzített szabályok meglétében nyilvánul meg. A különböző szerzők által említett, a köznyelv további sajátosságai nem feltétlenül abszolút érvényűek, nem jellemzőek minden nyelvre vagy minden korszakra” (Pupkis 1980: 7). Az e nyelvváltozat megnevezésére használt, különféle hiányosságokkal bíró terminusok közül „a köznyelv sajátosságát legjobban a standard nyelv terminusa fejezné ki (a standard a „Tarptautinių žodžių žodyne” című idegen szavak szótárában ’norma, példa’ jelentéssel szerepel; a szó ’sablont, mintát’ is jelenthet – a köznyelv nem sablonos, mintaszerű nyelv), ám a litván nyelvtudományban ennek semmiféle hagyománya nincs” (Pupkis 1980: 8). Tehát semmiféle „közelítést”, sem „javaslatot” nem tudok itt felfedezni. A köznyelv általam megadott terminusairól és sajátosságairól szólva a szerzők mindezt szabad átfogalmazásban rendezik el, és azt állítják, hogy akkoriban én a köznyelv négy jellemzőjét különböztettem meg: 1) többé-kevésbé kidolgozott, normákhoz igazított nyelvi rendszer; 2) kodifikáció – rögzített szabályok; 3) írott forma és monológ; 4) legfontosabb funkciója a kommunikációs. A könyvben azonban ezek a jellemzők (sajátosságok) kissé más sorrendben szerepelnek, és nem egészen olyanok, amilyennek a szerzők beállították őket. Már említettem, hogy más szerzők gondolatainak sajátos értelmezése a cikk egyik jellegzetessége, ami számos további állítását és következtetését is kétségessé teszi. Tovább olvasva például az a benyomásunk támadhat, hogy a köznyelvről és annak terminusáról csak egyszer beszéltem, és ez volna végleges véleményem. Az én nézeteim azonban – sok más nyelvész nézeteihez hasonlóan – nem megmerevedett betonból vannak, így idővel változhatnak. Miért nem esik például egy szó sem a köznyelv (fogalmának és terminusának) általam adott meghatározásáról a Kalbos kultūros studijose (2005) című műben? Ott – úgy vélem – az 1980-as felfogástól nem nagyon eltávolodva bizonyos értelemben mégis előreléptünk: a köznyelvet nemcsak tudatosan kialakított, hanem történetileg létrejött nemzeti nyelvváltozatként határoztuk meg, amelyet az egész nemzet közti érintkezés (kommunikáció), a gondolkodás, valamint a politikai, gazdasági és kulturális élet szükségleteinek kielégítésére, továbbá a nemzeti identitás és reprezentáció kifejezésére használnak (Pupkis 2005: 30). Itt – merem állítani – éppen a köznyelv funkciói kerülnek hangsúlyosabban előtérbe, amelyek között különösen fontos a nemzeti identitás és reprezentáció funkciója. A szerzők nyilvánvalóan nem tartották szükségesnek, hogy tanulmányozzák a litván nyelvészek köznyelvről – annak terminusáról, sajátosságairól, meghatározásairól, kialakulásáról, történetéről és egyéb kérdésekről – írt könyveit és cikkeit sem. A cikk még csak említést sem tesz a litván nyelvtörténet legjelentősebb kutatóinak, Jonas Palionisnak és Zigmas Zinkevičiusnak a könyveiről, az azokban használt terminusokról, korszakolásról és egyebekről; ugyanígy a régebbi Pranas Kniūkšta- és Albertas Rosinas-cikkekről, valamint az évszázad eleji Jonas Klimavičius, Rita Miliūnaitė és mások munkáiról sem, amelyek különbözőképpen a tárgyalt cikkel összefüggő számos kérdést vizsgálnak. BENDRINĖ KALBA 90 (2017) www.bendrinekalba.lt ISSN 2351–7204 ALDONAS PUPKIS. Standartinė kalba? | 8 Visszatérve ahhoz, hogy a szerzők újra meg újra hangsúlyozzák: állítólag nem egészen értik a köznyelv sajátosságai közül a k ö z ö s s é g fogalmát (emlékeztetőül: Cizikaitė 2002: 280 a közösséget társadalmi, nem pedig nyelvi köznyelvi jegynek tekinti), felidézhetjük, hogy szerintük már korábbi időkből is találtak olyanokat, akik kételkedtek benne (gondoljunk a már említett Jonikas kételyeire, bár ő (1972: 1) habozás nélkül „az egész nemzetnek szánt kulturális és civilizációs nyelvfajtának” nevezte a köznyelvet). Ez a „közösség”, annak kulturális és civilizációs jellege közvetlenül korrelál Girdenis (2000: 316) köznyelvi „nyilvánosság”-fogalmával („A köznyelv (irodalmi nyelv) a nemzet közéletének (az írás, az iskola, az irodalom, a tömegkommunikációs eszközök) nyelve”). Ugyanezt hangsúlyoztam én is a Kalbos kultūros studijose (2005) című művemben. És éppen itt, igaz, nem közvetlenül, hanem úgymond az idézett gondolatokból kiindulva, a szerzők elárulják, mit is akarnak valójában: „Valójában mi magunk teremtjük a hagyományokat, és ma már nincs szükség, sem értelme annak, hogy kizárólag a közösséget hangsúlyozzuk, vagy felsoroljuk azokat a szférákat, amelyekben a normatív nyelvet használni kell” (Smetonienė ir kt. 2016: 8); és azt javasolják, hogy az általam 1980-ban említett sajátosságok kapjanak hangsúlyt, amelyek között a köznyelv k ö z ö s s é g e nem szerepel a legfontosabb sajátosságként. Ha azonban a k ö z ö s s é g e t nyelvi, nem pedig társadalmi jelenségnek tekintjük, el kell ismernünk, hogy magának a köznyelvnek a lényege – ahogyan Giedrius Subačius írja (2003: 63) – a nyelvi formák integrációjának eszméjén alapul, vagyis az egységesülés és az egységesítés kifejeződése, amelyre az adott nyelvet használó társadalom vagy közösség összefogásához van szükség. A közösség tehát nem valamiféle hiba vagy tartalmatlan konstrukció, hanem a társadalmat összefogó és egyesítő eszme, amely napjainkban egyáltalán nem fér össze a neoliberalizmus széles körben terjesztett, dezintegrációs nézeteivel. Az összegzés útján továbbhaladva még néhány alapvető kérdést is meg kell tárgyalni. Először is, mint említettem, a szerzők számára talán az a legfontosabb, hogy a köznyelv terminusával állítólag lemaradtunk Nyugat-Európától, amely a nyelvek fejlődésében messzire jutott. Mintha itt a terminusváltás belső igényeit próbálnák megoldani, de teljes zűrzavarba keverednek. Azt állítják, hogy a különböző terminusok a nyelvfejlődés különböző szakaszait jelölik, amelyek e nyelvek minőségi szintjét mutatják. Ez a gondolatmenet logikailag lehetséges volna, a cikk azonban nem tisztázza a tárgyalt téma két alapvető összetevőjét: 1) mely litván nyelvfejlődési szakaszokról van szó, és mik ezek időbeli határai; 2) mivel mérik (vagy mérték-e már meg) a litván nyelv minőségét (utóbbiról egyáltalán nem esik szó, még azt sem magyarázzák meg, mire gondoltak, mi ennek az állításnak a tartalma). BENDRINĖ KALBA 90 (2017) www.bendrinekalba.lt ISSN 2351–7204 ALDONAS PUPKIS. Standartinė kalba? | 9 Ha a köznyelv terminusa olyan standard nyelvi fázist jelöl, amely még nem érte el a modern nyelv szakaszát, akkor hol húzzuk meg a modern nyelv határát? Mikortól tekinthető modernnek a normákhoz igazított litván nyelv – az Aušra idejétől, a Varpas megjelenésétől? De az is lehet, hogy az 1918-ban visszaállított litván függetlenség kezdetétől, amikor a nyelv államnyelvvé vált, és gyorsan fejlődni kezdtek a funkcionális nyelvi stílusok? Csakhogy akkor a köznyelv terminusa még nem is létezett. Talán 1927-től, amikor megjelent a köznyelv terminusa? Vagy a jabonski korszak előtti időszakra gondolnak, esetleg még régebbi korra (amikor a köznyelv terminusát nagyítóval sem találni)?7 Másfelől nézve a történelmi dátumok között is összekeverednek: pontosan meg kellett volna jelölni, mikor kezdődött a standard nyelvnek ez az új szakasza (Nyugat-Európában és Litvániában), ha én már 1980-ban a Kalbos kultūros pagrinduose bendrinės kalbos terminusának felfogását – ahogy a szerzők írják – „az akkoriban Európában már használatos standard nyelv terminusához közelítettem” (Smetonienė ir kt. 2016: 8)8. Ha tehát a terminus megválasztását a „nyelv minőségi szintjének” kellene meghatároznia, ki magyarázza meg nekünk, hogy itt milyen szintről van szó, és győz meg arról, hogy a szerzők által tárgyalt terminusok és szintek nem mondanak ellent egymásnak? Meggyőződésem, hogy ez a zűrzavar nem alakult volna ki, ha a szerzők a litván nyelvtudományi terminusokhoz a litván nyelvtudomány forrásaiból kiindulva jutottak volna el, nem pedig elsősorban a külföldi gyakorlatra támaszkodva. Nyelvtudományunkban e terület terminusai már régen megszilárdultak; elég lett volna akár Palionis munkáiba betekinteni, és minden a helyére került volna. Palionis (1995) például a Rašomosios kalbos istorija című könyvében a nemzeti korszak előtti időszak írott nyelvét írott nyelvnek nevezi, részletesen tárgyalja a litván köznyelvi írott nyelv kialakulását a 19. század végén és a 20. század elején, majd az egész könyvben csak az utóbbi terminust használja (Palionis 1995: 3–5). Egyébként hangsúlyozza, hogy itt „a korábbi hagyományt követve és a jelenlegi használat tendenciái miatt eltekintettünk az irodalmi nyelv terminusától (noha véleménye szerint nem túl rossz), és helyette visszahoztuk az írott nyelv és a köznyelv terminusát. Az utóbbi terminust azonban csak az Aušra korától kialakult, az egész litván nemzet számára közös írott és beszélt („standard”) nyelv jelentésében használjuk” (Palionis 1995: 7). Ha alaposabban elolvasták volna Cizikaitė cikkét is, könnyen megérthették volna, hogy az általa említett common language terminust zárójelben „közös nyelv”-ként fordítja, majd kifejti, hogy ez egyszerűen ’bármilyen 7 Kiek anksčiau Smetonienės (2014) buvo pasakyta aiškiau: svarbiausiais standartinės kalbos (pradžios) metais laikytini 1922 m., kai Konstitucijoje lietuvių kalba paskelbta valstybine, Švietimo ministerija Jablonskio gramatiką pripažino standartu, o Kaune buvo įsteigtas universitetas. Klausimą dėl šio teiginio čia reikėtų formuluoti kitaip: ar kalbos istorijos periodizacija priklauso nuo istorinių politinių, socialinių ar kultūrinių aplinkybių, kad ir labai svarbių visuomenės gyvenime, ar nuo kokybinių ir (ar) kiekybinių pačios kalbos struktūros (sistemos) ir vartosenos pokyčių? 8 Akár az én Kalbos kultūros studijos című könyvemben bemutatott, a mai kodifikált litván nyelv fejlődését szemléltető sémára is támaszkodhattak volna, vagy vitát kezdeményezhettek volna róla (lásd Pupkis 2005: 45–46). BENDRINĖ KALBA 90 (2017) www.bendrinekalba.lt ISSN 2351–7204 ALDONAS PUPKIS. Standartinė kalba? | 10 bendra kalbá (Cizikaitė 2002: 274, 275), kuri Palionio knygoje atitinka rašomąją kalbą, bent ikijablonskinį jos laikotarpį. Másodszor, a terminusok megváltoztatásakor nem szabad szem elől téveszteni az adott terület szomszédos terminusait, amelyek az adott csoport teljes mikrorendszerét alkotják. Egyet kell értenünk a cikk szerzőivel abban, hogy e terület (a köznyelv elméletének és gyakorlatának) terminológiája nincs teljesen rendezve, és megfelelően megvitatva. A szerzők azonban elzárkóznak a teljes mikrorendszer felülvizsgálatától, annak rendezését pedig másokra hagyják. Csupán arra a következtetésre jutnak, hogy „a köznyelv és a standard nyelv terminusai a litván nyelvészeti gondolkodás kontextusában összekeveredtek – az előbbi mindkettőt magában foglalja (a köznyelv fejlődésének nemzeti és nemzet előtti korszakát? – A. P.), az utóbbit pedig valamiért kerülik” (Smetonienė és mtsai 2016: 11). Ehhez hozzá kell tenni, hogy nem valamiért kerülik, hanem azért, mert valójában szinte egyáltalán nem használják; hogyan is lehetnének tehát összekeveredve ezek a terminusok? Így tehát, noha a standard nyelv terminust nem használják széles körben, bevezetése mégis „lehetővé tenné, hogy kikeveredjünk a jelenleg használt és javasolt terminusok pókhálójából” (Smetonienė és mtsai 2016: 11). Vagy talán éppen egy ilyen javaslat szövi tovább azt a pókhálót? Úgy tűnik, ez a pókháló azért alakult ki, mert jelenleg a következő terminusok használatosak: litván nyelv, köznyelv, államnyelv, hivatalos nyelv; felmerült továbbá az a javaslat is, hogy vezessék be a normált köznyelv terminust, állítólag azért, mert egyes nyelvészek szerint a köznyelv fogalma a nyelvjárásokat is magában foglalja, és így tovább. Az ilyen megállapítás forrásmegjelölés nélküli közlése egy tudományos cikkben (különösen az utóbbi esetben) üres beszéd. Ahelyett, hogy azt mérlegelnék, miben különböznek az itt említett terminusok, amelyek a köznyelvet kutatók és használók többsége számára többé-kevésbé világosak, legalább az adott mikrorendszer kereteit kellett volna felvázolni. Például ha a köznyelv terminust standard nyelv terminussal helyettesítjük, nem lett volna érdemes röviden megmagyarázni, hogy akkor milyen viszonyban állna egymással a norma és a standard, a normálást (más szóval a köznyelviesítést) kellene-e standardizálásra cserélni, és ez utóbbi milyen viszonyban állna a normalizálással, és így tovább (a cikk 10. oldalán közölt táblázat lényegében semmit sem mond erről)? Ezenkívül nem tesznek különbséget a köznyelv kodifikációja és használata között. Hogyan illeszkedne ebbe a rendszerbe a standard kiejtés terminusa? Hogyan kellene értékelnünk a használatban megfigyelhető (nemcsak a kiejtésben jelentkező) változatok versengését, amely a standardban aligha volna lehetséges? Több kérdés merül fel, mint ahány lehetséges válasz van. Az az okfejtés pedig, amely szerint a terminológiai zűrzavar azért alakult ki, mert a köznyelv terminus meghatározása összemosta a köznyelv fejlődésének nemzeti és nemzet előtti korszakát, finoman szólva is semmitmondó, hiszen e korszakok határait és a bennük használt terminusok lényegét sem tisztázták. Egyébként, BENDRINĖ KALBA 90 (2017) www.bendrinekalba.lt ISSN 2351–7204 ALDONAS PUPKIS. Standartinė kalba? | 11 jobb lett volna, ha a szerzők nem a levegőből vették volna következtetéseiket, hanem például megpróbáltak volna vitába szállni akár a könyvemben (Pupkis 2005: 30. és köv.) használt olyan terminusokkal, mint a köznyelvvé válás, kodifikáció és mások. Az említett terminusok megváltoztatása nem mérlegelhető a litván nyelv stilisztikai kérdéseitől elszakítva. Már az 1980-as könyvemben is megállapítottam, hogy a standard nyelv terminus, amelynek része a standard szó, amely nemcsak „normát, példát”, hanem „sablont, formaszerűséget” is jelent, ahhoz a vélekedéshez vezet, hogy a köznyelv sablonos, sematikus nyelvként értelmezhető (Pupkis 1980: 8). Maguk a szerzők idézik az orosz nyelvészt, Leonid Krysin-t, aki szerint Oroszországban a standard nyelv terminus elterjedését a standard szó negatív konnotációja akadályozza, mivel a szó jelentése a „sablon” és a „klisé” fogalmához kötődik (Smetonienė és mtsai 2016: 3). De talán nem ez a legfontosabb kérdés, hanem az, hogy miként kapcsolható össze (vagy egyáltalán összekapcsolható-e) a standard nyelv a nyelv költői (művészi) funkciójával, hiszen az ilyen szövegekben mindenféle klisé és standard a gyenge minőség jele? Vagy ha elfogadjuk, hogy létezik ilyen beszélt (hétköznapi) stílus, akkor hogyan ítéljük meg benne a számos nem standard elemet? Ez tehát sokkal összetettebb kérdés annál, mint amilyennek első pillantásra tűnhet, és meg kell értenünk, hogy nem lehet egyszerűen az egyik terminust egy másikkal való helyettesítésre javasolni anélkül, hogy figyelembe vennénk az adott tudományterület terminológiájának tágabb összefüggéseit. Harmadszor, ha egyik terminusnak sincs külső vagy belső előnye a másikkal szemben, akkor extralingvisztikai érvekhez kell folyamodni. Ilyen például a fordítás. Furcsa azt olvasni, hogy más nyelveken a litván terminust fogják használni (nem annak fordítását?!) bendrinė kalba. Amint említettük, Palionis a szovjet korszakban arról írt, hogy nehézséget okoz a bendrinės kalbos terminus más nyelvekre, különösen a szovjet népek nyelveire történő fordítása (Palionis 1975: 32); most pedig azt állítják, hogy „[a] bendrinė kalba terminust különösen kényelmetlen több nyelv történetének összehasonlításakor használni. Természetesen nem kellene új terminusokat alkotni, hiszen valami olyasminek az ex novo megalkotása, ami már létezik, régóta meghonosodott modellként, az energia üres pazarlása <...>. Szükség esetén más nyelvek (talán az angol) tapasztalatát is fel lehet használni” (Cizikaitė 2002: 281–282). Mindkét gondolat a nyelvhasználat pragmatikája felé vezet – az első keletre, a második nyugatra –, az utóbbi esetben egyértelműen az angol nyelvű hagyománynak hízelegve. Valahogy meglehetősen jellemző módon esik egybe két eltérő irányzat álláspontja. Emlékeztetek arra, hogy a szovjet korszakban Moszkva nyelvpolitikája (a szociolingvisták munkái, a taskenti konferenciák határozatai) erőteljesen arra ösztönözte a szovjet népek nyelvészeit, hogy a lehető legnagyobb (legszélesebb) közös nemzetközi szó- (terminus-)készletet hozzák létre valamennyi szovjet nép számára (érthető módon az orosz nyelvhasználatra támaszkodva), hogy a szovjet népek minél hamarabb közeledjenek egymáshoz; e népek vezetőinek pedig az volt a feladatuk, hogy a lehető leggyorsabban neveljék ki a homo sovieticus-t. Most pedig már saját nyelvészeink is aktívan BENDRINĖ KALBA 90 (2017) www.bendrinekalba.lt ISSN 2351–7204 ALDONAS PUPKIS. Standartinė kalba? | 12 arra ösztönöznek bennünket, hogy a kozmopolita mankurtok egy másik csoportját, a homo liberalis-t neveljük, amelynek számára a nemzetközi szavak könnyen (saját nyelvi) identitása részévé válnának, és kiszorítanák a használatból a saját hagyományos, jól bevált szavak minél nagyobb részét. Véleményem szerint nem az említett terminusok fordítása nehezíti meg a külföldi kollégákkal való kommunikációt. Sokkal inkább a sejtjeinkbe is beleivódott kisebbrendűségi komplexus, valamint az ebből fakadó hajlam, hogy inkább alázatosan másokat másoljunk, semmint önállóan alkossunk. Hogy litván terminusokkal is kiválóan boldogulhatunk, azt nemcsak Cizikaitė korábban idézett cikke, hanem az említett Palionis (1970) cikkének számos sora is bizonyítja. Negyedszer, ugyanez a szerző, Cizikaitė, cikkében hangsúlyozza, hogy „[a] litván nyelvészek munkáiban a standard language megfelelője, a standartinė kalba egyelőre [2002-ben] nem használatos” (Cizikaitė 2002: 280). Magyarázataiból úgy tűnhet, hogy az angol eredetű terminust Subačius kezdte bevezetni a litván nyelvbe9, kétségtelenül az angol (amerikai) környezet hatására. Doktoranduszai, Cizikaitė és Birštonaitė, természetesen igyekeztek figyelembe venni témavezetőjük véleményét, ha azt megosztotta velük. Ez az angol tükörfordítás azonban, amely több mint egy évtizeddel ezelőtt felbukkant, a használatban később láthatóan sehol sem terjedt el széles körben; csak az utóbbi években jutott ismét eszébe a recenzált cikk szerzőinek, akik írásaikban és a hallgatóknak tartott előadásaikon is terjeszteni kezdték. Még a véleményük támogatóinak névsorát is közlik (Smetonienė és mtsai 2016: 12): az említett Subčiaus10 és Birštonaitė mellett Smetonienė, Jūratė Lubienė és Dalia Pakalniškienė, Daiva Aliūkaitė, Audrius Valotka neve is szerepel benne. Az angol eredetű terminust a nagyközönségnek szóló cikkeikben, nyilvános előadásaikon és vitáikban használó tudósok a Vilniusi Egyetemen is vannak. Azt is kiszámolták, hogy 2016. augusztus 26-án a Google keresőprogrammal a terminus különböző ragozott alakjaira 1 784 találatot kaptak. A szám természetesen impozáns, de nem közölték, milyen jelentésben használják a terminust (talán „sablonos” értelemben is?); másfelől, ha nincs mivel összehasonlítani (jelen esetben a bendrinės kalbos terminussal), az efféle vizsgálat csupán egyszerű szemfényvesztés11. 9Maga Subačius a cikkeiben többnyire a bendrinės kalbos terminust használja, a standartinė kalba pedig ritkán fordul elő, főként a korábban Amerikában írt cikkeiben (lásd a Lituanistikos duomenų bazę). 10 Lásd a 9. lábjegyzetet. 11 Az internetes keresőprogramban, a Google keresőben a „köznyelv” és „standard nyelv” kifejezésekre keresve a következő adatokat kaptuk: az elsőre 19 600 találat, a másodikra 1 030. Megjegyzendő, hogy a standard nyelv kifejezést itt más nyelvekről (pl. a kínairól), az informatikában alkalmazott szabványokról, valamint a hivatali nyelv szabványosságáról, azaz sablonosságáról stb. szólva is használják (a megtekintés dátuma: 2017. 06. 19.). BENDRINĖ KALBA 90 (2017) www.bendrinekalba.lt ISSN 2351–7204 ALDONAS PUPKIS. Standartinė kalba? | 13 A cikk szerzői e sorokat olvasva és az újonnan bevezetni kezdett standard nyelv terminust érő bírálatot hallva könnyen visszavághatnak azzal, hogy Girdenis és Pupkis is éppen így járt el, amikor annak idején elkezdte feléleszteni a köznyelv terminust. Itt azonban több alapvető különbség is van: akkor a szovjetek által elítélt háború előtti terminust elevenítettük fel, igyekeztünk lemondani a hatalom által ránk kényszerített irodalmi nyelv terminusról, és nem kellett semmi újat alkotni, most viszont egy hosszabb hagyományokkal nem rendelkező terminust vezetnek be. Nem szabad elfelejteni, hogy akkor egészen más idők jártak: semmilyen terminust (szótárakat, nyelvtanokat...) nem kodifikáltak hivatalosan, most viszont, jogállamban, a köznyelv mint fő és egyetlen terminus szerepel a Litván Köztársaság terminológiai bankjában12, amelynek létrehozásában az akkori Állami Litván Nyelvi Bizottság elnöke, Irena Smetonienė is közreműködött. Ki másnak, ha nem a Nyelvi Bizottság egykori elnökének, kellene sokkal jobban ismernie a köznyelv terminusának státuszát, mint a társadalom többi tagjának (a standard nyelv terminus nem szerepel ebben a bankban). Még sajnálatosabb, hogy a Nyelvi Bizottság döntéseivel ellentétes, meg nem vizsgált és meg nem vitatott terminus bekerült a bizottság általános iskola 6. osztálya számára készülő litván nyelvkönyvének szövegébe. Ötödször. Az Állami Litván Nyelvi Bizottság nemegyszer kinyilvánította a köznyelvi kodifikáció és nyelvhasználat egyik legfontosabb elvét: a nyelvi normák stabilitását. E tekintetben a köznyelv mint nyelvészeti terminus a litván nyelvhasználat egyik legstabilabb ténye. Emellett társadalmi-kulturális terminusként (és jelenségként) is jelentős. A függetlenség visszaállítása óta kiadott enciklopédiákban (különösen a Litván nyelvi enciklopédiában, az Egyetemes enciklopédiában), a jogszabályokban, az iskolai kiadványokban és az oktatási gyakorlatban, a médiában és sok másutt is kizárólag ezt használják. Nagyon fontos, hogy az újonnan javasolt standard nyelv terminusnak nincs semmiféle támasza a nyelvhasználók tudatában. Vannak nyelvészek, akik kijelentették, hogy a XXI. századra a köznyelv általánosan használttá vált, bár állítólag új változatai jelennek meg (Kalėdienė 2013: 22). Ha ez valóban így volna, a szóban forgó cikk szerzőinek (=kellett volna, kötelességük lett volna) legalább összekapcsolniuk ezt az állítást a saját véleményükkel, nem pedig elhallgatniuk, hanem megjegyzésekkel ellátniuk, értékelniük, talán megpróbálniuk beilleszteni a saját sémájukba (például akár azt is megfontolniuk, hogy a XXI. század kezdete tekinthető-e a litván nyelv fejlődésének új szakaszkezdete). 12 Ezt a következő források alapján tünteti fel: 1) Lingvodidaktikos terminų žodynas / Meilutė Ramonienė, Jelena Brazauskienė, Nida Burneikaitė, Jurga Daugmaudytė, Eglė Kontutytė, Joana Pribušauskaitė. Vilnius: Vilniaus universitetas, Vilniaus universiteto leidykla, 2012; 2) Lietuvos Respublikos valstybinės kalbos įstatymo pakeitimo įstatymo projektas Nr. XP-1320(3) (letöltve: 2017 06 14). BENDRINĖ KALBA 90 (2017) www.bendrinekalba.lt ISSN 2351–7204 ALDONAS PUPKIS. Standartinė kalba? | 14 Mint már említettük, a recenzált cikk szerzői e javaslatukkal nyilvánvalóan figyelmen kívül hagyják a köznyelvi normák stabilitásának elvét, és más munkáikban sem mindig tartják tiszteletben (ilyen például az egyes szavak tövében álló nazális magánhangzókat jelölő betűk írásának eltörlésére tett javaslat; a W, X, Q betűk litván ábécébe való felvételének éles, sőt erőszakos szorgalmazása; a választható központozás bevezetése, amely mindmáig zavart okoz az iskolában, és a médiában is visszhangzik; annak megakadályozásának elmulasztása, hogy felülvizsgálják a nők vezetékneveinek hagyományos rendszerét, stb.). Az ilyen lépések egyáltalán nem járulnak hozzá a köznyelvi normák stabilizálásához, sőt némelyikük jelentősen meg is ingatta azokat, és a társadalom több csoportjában komoly zavart keltett. A nyelvi normák efféle dezintegrációja nem összekovácsolja, hanem megosztja az embereket és közösségeiket. Azt is hozzá kell tenni, hogy a Vilniusi Egyetem Litván Nyelvi Tanszékének régi hagyományai szerint az oktatók legfontosabb feladata nem a nyelvi normák reformjainak meghirdetése volt, hanem a köznyelvről szóló nagyszabású kutatási munkák megírása, amelyekre nem is olyan régen még az egész bölcsész társadalom büszke volt. Hatodszor. Anélkül, hogy célul tűztem volna ki a szóban forgó cikk valamennyi állításának részletes elemzését, itt azt kívántam bemutatni, hogy ez a recenzált mű egyetlen tudományos minőségi kritériumnak sem felel meg. Néhány nyelvész cikkeiből vett idézetek és parafrazeált gondolatok gyűjteménye, amely valóságos szövegkollázzsá állt össze. Számos más szerző állításainak és problémáinak elhallgatása, a különféle nyelvi tényekkel és idézetekkel való manipuláció, a szakirodalom szegényes felhasználása a vizsgált kérdés felületes, sőt felszínes ismeretéről, véletlenszerű állítások túlértékeléséről, általában a tudományos gondolkodás szegénységéről és az éretlen munkákra jellemző egyéb hiányosságokról árulkodik. Ez inkább a tudomány szimulálására hasonlít, mintsem a kérdés átgondolt, logikai érvekkel alátámasztott megoldására. Hetedszer, meg kell említeni a cikk formai kérdéseit is: az idézést, a tudományos apparátust és a korrektúrát. Elsőként az idézetek különféle torzításai tűnnek fel, különösen pedig a betűtípusok figyelmen kívül hagyása. Például a 6. oldalon Pranas Skardžius cikkéből vett idézetben (Skardžius 1997: 631–632) a köznyelv terminus hagyományos álló betűvel szerepel (az eredetiben dőlt betűvel; ugyanígy a köz-, közös, beszélt, írott nyelv), míg az alma és a szalma szavak, amelyek Skardžius szövegében hagyományos álló betűvel vannak szedve, itt dőlt betűvel szerepelnek. Továbbá az egész szó után kimaradt a három pont. Skardžius írásainak egy másik idézetében (6. o.; lásd Skardžius 1997: 35) a ritkított szedésű szavak ritkítás nélkül szerepelnek; az eredeti vaidinim helyett itt vadinam áll. Ezzel kapcsolatban nem hagyhatom szó nélkül az 1980-as könyvemből a cikkben idézett részt sem (lásd 8. o.). Abban BENDRINĖ KALBA 90 (2017) www.bendrinekalba.lt ISSN 2351–7204 ALDONAS PUPKIS. Standartinė kalba? | 15 A standartinės kalbos kifejezés első két szava az eredetiben dőlt betűvel, az idézetben álló betűkkel szerepel, a bet kötőszót pedig az idézetben a tačiau kötőszó váltotta fel. A cikkben és másutt is változó a tárgyalt terminusok betűtípusa. Néhány helyen az idézet sem egészen pontos, például: „literary language – ez a legjobbnak tartott változat («as the best»), amelyet ir irodalmi szövegekben használnak” (Cizikaitė 2004: 277; kiemelés tőlem. – A. P.), a szerzők idézete pedig: „irodalmi szövegekben használt változat” (Smetonienė ir kt. 2016: 2). Más dolgokkal sem mindig járnak el körültekintően. Például a bibliográfiában megadott Girdenis-cikk címe „Bendrinė kalba”, nem pedig „Bendrinė (literatūrinė) kalba”. Miért Skardžius több cikkét a Rinktinių raštų (II. köt., 34. skk., 587–599, 631–632. o.) alapján idézik, míg egy, ugyanabban a kötetben megjelent írását (337–368. o.) a bibliográfiában már csak internetes változata alapján tüntetik fel (talán azért, mert csak idézeteket kerestek, magukat az írásokat pedig nem tanulmányozták módszeresen)? Törhettem a fejem, hogy mi lehet az a 11. lábjegyzetben említett Tarybinė enciklopedija. Arra jutottam, hogy talán az úgynevezett Didžioji tarybinė enciklopedija (oroszul) lehetett a szándék, de sem a kiadás (hányadik), sem az év, a kötet vagy az oldalszám nincs feltüntetve. Néhány másik lábjegyzetben (3., 5.) célszerű lett volna megadni a hivatkozott anyagok megtekintésének időpontját. Saját cikke korrektúrájára sem fordítottak figyelmet. A 2. oldalon a (Queens [helyesen: Queen’s language) szavak után nem kell vessző, a 10. oldal tetején pedig kalbos álljon, ne kabos. Kérdéses, hogy a köznyelv szakértőinek tudományos munkában – nem valamiféle publicisztikában – helyénvaló-e a šiomkart (1. o.; a DŽₑ-ben sem szerepel) alkalmi szót használni, nemcsak Dantės, hanem Petrarkos családnevét is ragozatlanul hagyni (3. o.), a nyelvészek álláspontját vieninga-nak, nem pedig vienoda, bendra, suderinta-nak nevezni (7. o.). Vagy talán egy újabb nyelvi reform útján járunk: figyelmen kívül hagyjuk a szótárakban és nyelvi kézikönyvekben jelenleg ajánlott előírásokat. Erre utalhat a szerzők cikkének Bevezetésében szereplő mondat is: tarptautinė praktika rodo, kad lokalus terminas ir lieka lokaliu (1. o.). Eddig ezt az eszközhatározói alakot még súlyos nyelvhelyességi hibának tartották, itt viszont minden további nélkül használják. A szóban forgó cikk tehát sem tartalmilag, sem formai szempontból nem felel meg a tudományos cikkekkel szemben támasztott követelményeknek. Természetesen felmerül a kérdés, hogyan lehet megbízni az olyan szövegekben, amelyek hemzsegnek a tárgyi pontatlanságoktól, a különféle torzításoktól és a gyenge korrektúrától. Az ilyen publikációk a folyóirat lektorainak tudományos felkészültségét is kétségessé teszik, és magának a tudományos folyóiratnak sem válnak díszére. BENDRINĖ KALBA 90 (2017) www.bendrinekalba.lt ISSN 2351–7204 ALDONAS PUPKIS. Standartinė kalba? | 16 LITERATŪRA Birštonaitė R. 2002: Kai kurie anglų, slovakų ir lietuvių šnekamųjų standartinių kalbų formavimosi bruožai. – Archivum Lithuanicum 4, 265–272. Cizikaitė D. 2002: Anglų kalbos terminai common language, national language, literal language, King’s language, standard language ir jų lietuviški atitikmenys. – Archivum Lithuanicum 4, 273–282. Girdenis A. 1973: Bendrinė kalba. – Mūsų kalba 3, p. 45–47. – Tas pats: Aleksas Girdenis. Kalbotyros darbai 1, 2000, 316–318. Jonikas P. 1972: Lietuvių bendrinės rašomosios kalbos kūrimasis antrojoje XIX a. pusėje. Čikaga: Pedagoginis lituanistikos institutas. Kalėdienė L. 2013: Urnėžiūtė R., Valskys V. Dvidešimtoji Jono Jablonskio konferencija. – Gimtoji kalba 10, 21–24. Palionis J. 1975: Literatūrinė kalba, bendrinė kalba ar kaip kitaip? – Kalbos kultūra 29, 28–32. Palionis J. 1995: Lietuvių rašomosios kalbos istorija. Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidykla. Piročkinas A. 1970: Literatūrinės kalbos terminas ir jo analogai. – Kalbos kultūra 19, 25–32. Pupkis A. 1980: Kalbos kultūros pagrindai. Vilnius: Mokslas. Pupkis A. 2005: Kalbos kultūros studijos. Vilnius: Gimtasis žodis. Skardžius P. 1997: Rinktiniai raštai 2. Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas. Smetonienė I. 2014: Kalbos vieta valstybių politikoje: standartinių kalbų susikūrimas. – Parlamento studijos 16. Prieiga internete: http://www.parlamentostudijos.lt/Nr16/16_kalba_2.htm. Smetonienė I., Smetona A., Valotka A. 2016: Dėl standartinės kalbos termino. – Lietuvių kalba 10. Prieiga internete: www.lietuviukalba.lt. Subačius G. 2003: Standartinė kalba – valdžios nuosavybė. – Kultūros barai 12, 63–64. Valotka A. 2015: Kalbos planavimo ir kalbos politikos terminai. – Parlamento studijos 18, 84–101. Prieiga internete: www.parlamentostudijos.lt/Nr18/files/5. Gauta 2017 06 20 ALDONAS PUPKIS [email protected] BENDRINĖ KALBA 90 (2017) www.bendrinekalba.lt ISSN 2351–7204