Šiaurės vakarų dūnininkų tarmių kirtis

L-I5EE/T OVI K AL BOT. ¥ RIO'S KLAUS EiMA Li EF IPE P UV OVS TT S R MOKSLŲ AKADEMIJA ŠIAURĖS VAKARŲ DUNININKU TARMIU KIRTIS V. GRINAVECKIS I. A hangsúly fajtái A litván nyelvjárásokban a hangsúly gyengülését vagy eltűnését a szóvégekben, valamint megjelenését a szó elején vagy a szó elejéhez közelebb eső szótagokban (pl.: pdgaleis ~ pagaliais (Šakyna), /auk,ū——laukų (Laūkuva), malūnus ~ malūnūs (Lyduokiai)) általában hangsúly-visszahúzásnak nevezik. Az északnyugati dūnininkai nyelvjárásokban (švdt)! a hangsúly bizonyos esetekben szintén a szóvégből a szó elejére húzódik vissza. Itt fontos megjegyezni, hogy a švdt-ben, akárcsak a hangsúlyt visszahúzó más žemaitė nyelvjárásokban, a hangsúly nem egyetlen szótagban összpontosul, hanem a szó több vagy valamennyi szótagja között oszlik meg. A visszahúzott hangsúlyú szavakban minden szótag hangsúlyos, pl.: dš,ės ~ ašis, darb,ū“-—darbų, la.uk,0 ~ laukū, led,i ~ ledų, blėzd,i'n.g,d ~ blezdinga, par,en,d.n.t,é ~ pareinanti. A példákból látható, hogy azok a szótagok, amelyek az irodalmi nyelvben (Ik) hangsúlyosak, a nyelvjárásban is hangsúlyosak. Ezt a hangsúlyt, amely a szó végén van, és az lk hangsúlyának felel meg, ősinek nevezhetjük, mert, amint később látni fogjuk, régebbi ugyanazon szó többi hangsúlyánál. Így itt ősinek azt a hangsúlyt nevezzük, amilyen a hangsúly visszahúzása előtt volt. A fenti példákban található összes többi hangsúlyt rendszerint visszahúzottnak nevezzük, mert újonnan a szó kezdő szótagjaiban keletkezve úgy tűnnek, mintha a végződésből húzódtak volna vissza. Ily módon már maguk a terminusok (ősi és visszahúzott hangsúly) is jelzik a visszahúzott hangsúlyú szavakban a hangsúlyok eredetének különbözőségét. Ugyanabban a szóban nem minden hangsúlyt ejtenek azonos hangerővel: egyeseket gyengébben, másokat erősebben ejtenek. Azokban a szavakban, amelyekben a hangsúly visszahúzódott, az első szótagot mindig erősebben ejtik ugyanazon szó többi szótagjánál, ezért ebben az esetben az első szótagon főhangsúly van. Mivel ez a főhangsúly, amint már szó volt róla, 1 Az északnyugati dūnininkai nyelvjárás (švdt) a közép-zemaitiszi terület délkeleti részét foglalja el, amelyhez a Sildlés és Vafnių járás tartozik (néhány falu kivételével), továbbá a Šilūtės járás északkeleti része, a Priekulės járás déli sarka, a Rietavo járás délkeleti része, valamint a Skaudvilės járás Pūežerio és Košių környéke. A Švdt területének sarkaiban a következő települések találhatók: Švėkšna, Pavandenė, VérsédZiai, Ž. Naūmiestis. A legfontosabb fonetikai sajátosság, amely a §vdt-t a többi dūnininkastól megkülönbözteti, az affrikáták (¢, dž < tj, dj) hiánya hangsúlytalan szóvégen a balti d előtt, pl.: jd'ute ~ jaučio, mide mėdžio, pa*tes pūčios, std‘tes stūčios, ~ de pal,iios pačiūs. ~ ~ ~ | 109 visszahúzott, akkor fő-visszahúzottnak fogják nevezni. A visszahúzott hangsúlyú szavakban fennmaradó hangsúlyokat gyengébben ejtik, ezért ezeket rendszerint mellékhangsúlyoknak nevezik. A mellékhangsúlyok azonban egymás között sem egyenértékűek, pl. a blézd,i'n.- g,a ~ blezdinga szóban a végső szótag hangsúlya, amint arról már fentebb szó esett, ősi, a szó végétől számított másodiké pedig visszahúzott. Ezenkívül ez a két mellékhangsúly (amint később kiderül) nem egyforma erősségű, alattuk a magánhangzók nem egyformán nyúlnak meg, és eltérő intonációik vannak, ezért külön elnevezéseket is kell nekik adni. Mivel a szó végétől távolabbi mellékhangsúly visszahúzott, ezért a mellék-visszahúzott hangsúly elnevezés illik rá a legjobban. A szó végén található mellékhangsúly ősi, de nem nevezhető ősi mellékhangsúlynak, mert az ókorban nem mellékhangsúly volt; a leginkább megfelelő elnevezés számára a végső mellékhangsúly terminusa, mivel ez a mellékhangsúly mindig a szó végén áll. Švdt-ben olyan szavak is vannak, amelyekben a hangsúly ugyanazon a helyen van, mint az Ik-ban, pl.: bite ~ būti, pavarde ~ pavadė. Korábban elhangzott, hogy az olyan hangsúlyt, amely helyét tekintve egybeesik az lk hangsúly helyével, ősi hangsúlynak nevezik, és mivel ebben az esetben az ősi hangsúly egyben főhangsúly is, fő-ősi hangsúlynak nevezhető. Azokban a szavakban, amelyeket fő-ősi hangsúllyal hangsúlyozunk, bizonyos esetekben szintén van mellékhangsúly, pl.: dérbdu~ dirbau, vira: m vyrai, val,ite ~ vūlyti. (valyti). Amint a példákból látható, ebben az esetben az új hangsúly nem a hangsúly előtti, hanem a hangsúly utáni szótagokban alakult ki. A nyelvjárási hangsúly, amely a hangsúly utáni szótagokban alakult ki, mindig gyengébben ejtendő a fő-; ősi hangsúlynál, ezért mellékhangsúly. Hogy meg lehessen különböztetni a fent említett egyéb mellékhangsúlyoktól, mellék-átvetett hangsúlynak lehet nevezni, mivel mintegy a szó elejéről a végső vagy a szó végéhez közelebb eső szótagokra helyeződött át. Ily módon öt hangsúlyfajta van: két főhangsúly — fő-elhúzott és fő-régies, valamint három mellékhangsúly — mellék-elhúzott, mellék-végi és mellék-átvetett. II. A hangsúly visszahúzásának eredete és régisége 1. Az északi litván nyelvjárásokban (köztük a žemaitisban) a hangsúly végződésből a szó elejére való visszahúzásának okát leggyakrabban más nyelvek — a lett vagy a kurš és žiemgali nyelvek — hatásának® tartják. Az első vélemény egyszerűsége miatt első pillantásra vonzónak tűnik, de ellentmond neki az a tény, hogy a lettekkel szomszédosan élő Zarasai-vidéki litvánok nem húzzák vissza a hangsúlyt. A második vélemény mellett egy meglehetősen súlyos érv szól: a litván nyelvjárások hangsúly-visszahúzási területe csaknem egybeesik a Litvánia területén élt kurš és žiemgali törzsek területével®, A žemaitisok által asszimilált kuršok azonban maguk sem rendelkeztek régtől fogva szókezdő hangsúllyal*, ezért még ha el is ismerjük itt a kurš hatást, a kérdés megoldatlan marad: még bizonyítani kell, milyen ok késztette a kuršokat arra, hogy a hangsúlyt a szó elejére helyezzék át. Feltételezik, hogy ez a hangsúlyozás a kurš nyelvbe innen kerülhetett át ? Archivum Philologicum (a továbbiakban APh), 4, 33, Kaunas, 1933. 8 APh, 4, 33; Die Žemaitische Mundarten (a továbbiakban ZM), 204, Kaunas, 1930. 4]. Endzelins, Latviešu valodas gramatika, 32, Riga, 1951. 110 uráli-finnugor nyelvcsalád — lívek. Lehetséges, hogy a kurdok a lívektől örökölt hangsúly-visszahúzást a szó elejére továbbadták a žemaičiaknak. A hangsúly-visszahúzás folyamata azonban maga fokozatosan, bizonyos törvények szerint mehetett végbe; a kurdok hatását itt legfeljebb csak a hangsúly-visszahúzás tendenciája kialakulásának első impulzusaként tekinthetjük. ; K. Jaunius úgy véli, hogy a litván nyelvjárásokban a hangsúly más nyelvek hatásától függetlenül húzódott vissza. Így okoskodik: „általában azt mondjuk, hogy... a hangsúly „átment”, vagy „átkerült” a szóvégről a tő szótagjára.” Valójában azonban a hangsúly egyáltalán nem vándorol, és soha nem helyeződik át, hanem csupán a következő, ... emelkedő intonációval rendelkező szótag hangsúlya erősödik meg a régi főhangsúly gyengülésétől függően; ez az intonáció fokozatosan erősödve nem változtatja meg akusztikai szerkezetét, ezért a másodlagos-visszahúzott (неприпевгоршное) hangsúly mindig erős végű intonációval rendelkezik. A régi főhangsúly gyengülésének és a másodlagos erősödés fokozatosságát az a tény bizonyítja, hogy ha a régi hangsúly hosszú magánhangzón van, akkor az, amikor az előtte levő szótagban fő-másodlagos (hangsúly) jelenik meg, a darbėnai nyelvjárásban nem süllyed a gyengén hangsúlyozott szótagok szintjére, hanem megőrzi korábbi jelentőségének egy részét, másodlagos hangsúllyá válva: vö. pl. Darbėnai gė:i.sm,ičė, Fmiion,fios*®. K. Jaunius ebben az elméletében bizonyítja, hogy a hangsúlyt a toldalékvégről a szó elejére fokozatosan vonták vissza, kezdetben a hangsúly egy részét a régi helyén, a szó végén hagyva. K. Jauniusnak ezt az állítását számos, a hangsúlyt visszavonó litván nyelvjárás megerősíti. Mindenekelőtt csaknem valamennyi hangsúly-visszavonó žemaitė nyelvjárás (a lett határ mentén fekvő néhány hely kivételével: Akmenė, Vegeriai, Klykoliai) még ma is megőrizte a hangsúly egy részét a szó végén. A žemaitėkkel szomszédosan élő és a hangsúlyt visszavonó nyugati aukštaitisok szintén még megtartják a hangsúly egy részét a szó végén, például: diend ~ diena (Krikés), šėkd ~ šaka, vaikai ~ vaikai (Šiauliai). Ezek a tények világosan mutatják, hogy a hangsúly eltolódása a toldalékvégről a szó elejére az említett nyelvjárásokban még nem fejeződött be. K. Jaunius hangsúly-visszavonási elmélete egészen meggyőzővé válik, amikor a hangsúly visszavonását az akutussal rendelkező végződések rövidülésével kapcsoljuk össze. J. Endzelynas professzor K. Jauniusnak erről a fejtegetéséről így nyilatkozott: „Hogy az első szótag ilyen hangsúlya teljesen függetlenül is létrejöhet az idegen hatásoktól, azt Jaunius bizonyította- “. J. Endzelynas professzor itt még saját maga hozzáfűzi: „Ez (a hangsúly) a lett alapnyelvben teljesen spontán módon keletkezhetett, és ily módon a hangsúlyt mindenekelőtt — teljesen úgy, mint egyes litván nyelvjárásokban — a rövid végső szótagokról a kétszótagú és többszótagú oxitonok első szótagjára vonták vissza, majd az első szótag hangsúlya idegen nyelvek hatására általánossá válhatott*““- *. Jaunius és Endzelīns hangsúly-visszahúzási elmélete röviden a következőképpen fogalmazható meg: a) mindenekelőtt a hangsúly a rövid végződésről a hosszú első szótagra húzódott vissza, b) később az első szótag hangsúlya általánosulhatott (valószínűleg más nyelvek hatására). 5 K, Slsuuce, [Namarnas kunxka Koenckoit ryGepuin ua 1898 roan, 183, Koena, 1897. 6 J. Endzelins, i. m., 32. 111 2. Az itt kifejtett elmélet első tételét a §vdt adatai erősítik meg: a) A fő-visszahúzott hangsúly azokban a kétszótagú szavakban, amelyeknek első szótagja hosszú, a második rövid, erősebben ejtődik, mint az összes többi kétszótagú szóban (pl.: bd.u.g,0s ~ baugūs, ri'n,é ~ ryni (ryji). b) Azokban a három szótagú szavakban, amelyeknek első szótagja hosszú, a többi pedig rövid, bizonyos esetekben a hangsúly úgy húzódott vissza, hogy más szótagokban semmilyen hangsúlynyom nem maradt (pl.: kligdama ~ Klykdama). Mindkét esetben a fő-visszahúzott hangsúllyal hangsúlyozott magánhangzók és kettőshangzók megnyúltak (beleértve az a, e hangokat is, amikor azok a kettőshangzók első elemeként állnak), és másodlagos-tartós hanglejtésük van. Ebből arra lehet következtetni, hogy a hangsúly itt még a hangsúlyos a, e megnyúlása előtt húzódott vissza. c) Azokban a több szótagú szavakban, amelyeknek utolsó szótagja rövid, a szótő végétől számított második pedig hosszú, a hangsúly a szótő végétől számított második szótagra ugyanakkor húzódik vissza, mint az első két (a, b) esetben. Ezt mutatja a mellékhangsúlyos-visszahúzott hangsúllyal rendelkező, a szótő végétől számított második szótag azonos hosszúsága is (pl.: kérmv,dr.- p,a ~ kirmvarpd). 3. Jaunius és Endzelīns hangsúly- -visszahúzási elméletének első tétele kulcsfontosságú a hangsúly- -visszahúzás további fejlődésének meghatározásához is. A Švdt-i hangsúly- -visszahúzás történetét nem lehet elszigetelten vizsgálni a többi žemaitėi, valamint a Kelet-Litvánia nyelvjárásainak hangsúly- -visszahúzásától sem, ezért itt a litván nyelvjárások hangsúly- -visszahúzásának néhány általánosabb kérdését is megvizsgáljuk. A litván nyelvben általában, ha a hangsúly a régi hangsúly előtti szótagban jelenik meg, akkor a hosszú szótagban lévő új hangsúly mindig ereszkedő vagy középső (amely a hangmozgás szempontjából ereszkedő) intonációval rendelkezik. Így van ez a hangsúlyt visszahúzó Švdt-i és az északi aukštaitėi nyelvjárásokban is, pl.: balta ~ balta, baltos ~ baltds, laitku ~ lauki (Šakyna), gi'va —gyva, jaiina ~ jauna (Obėliai). A tengerparti žemaitėi nyelvjárásban azonban ez másképpen van: ha a hangsúly egy ereszkedő tövre húzódik vissza, akkor folytató (~ lk ereszkedő) intonációt kap, pl.: iūž,ė ee ūži (jelen idő, egyes szám, 2. személy, ūžti), šd*s,ės ~ žąsis (Kretinga), vagy középső (amely csak rövidebb folytató), pl.: lauk,a:~ laukai, naw,ilos naujos ~ (Salantai); ha a hangsúlyt visszavonták a kezdő erős gyökhöz, akkor nyomatékos kezdő (~ Ik kezdő) hanglejtést kap, pl.: bd'It,a ~ balta, bd-It,iios ~ baltos (egyes számú birtokos eset, balta). (Kretinga); pérm,iios ~ pirmds (egyes számú birtokos eset, pirma), vieš,įs m vėžys (Salantai). ; A tengerparti žemaitiszek visszavont hangsúlyának ez a kettőssége azt mutatja, hogy a tengerparti žemaitiszek még abban az időben vonták vissza a hangsúlyt, amikor az előhangsúlyos szótagokban még kétféle hanglejtést ejtettek: nyomatékos végűt és nyomatékos kezdőt. Így arra a következtetésre jutunk, hogy a tengerparti žemaitiszek még a hangsúlytalan előhangsúlyos szótagok hanglejtésének egységesülése előtt vonták vissza a hangsúlyt, a többi žemaitisz pedig már a hangsúlytalan előhangsúlyos szótagok hanglejtésének egységesülése után. Vagyis a tengerparti žemaitiszek korábban vonták vissza a hangsúlyt, mindenki más pedig később. A tengerparti žemaitiszek előhangsúlyos hosszú szótagjai, amikor elérkezett az előhangsúlyos szótagok nyomatékos kezdő hanglejtésének nyomatékos végűvé alakulási ideje, már visszavont hangsúllyal voltak hangsúlyozva, ezért már nem változtathatták meg a hanglejtésüket, mivel csak a hangsúlytalan szótagok hanglejtései egységesültek: az előhangsúlyos szótagokban a nyomatékos végű hanglejtés általánosult, a hangsúly utániakban a nyomatékos kezdő, pl.: kalnai, de kdlnus, vėgėlė, de vėgčles", Hogy a tengerparti žemaitiszek hangsúlya korábban lett visszavonva, mint a többi dounininkusznak és dūnininkusznak, azt a visszavont hangsúllyal hangsúlyozott magánhangzók és kettőshangzók nagyobb megnyúlása mutatja. Például a dūnininkai nyelvjárás kétszótagú szavaiban, amelyeknek 112 mindkét szótagja hosszú, a visszahúzott hangsúly hanglejtése középső; a magánhangzó-keo ttőshangzók — hosszúsága nem különbözik a hangsúlytalanok hosszúságától. Például az /auk,ū“ ~ laukd, dondantį szavak első szótagjainak au kettőshangzó-hosszúsága semmiben sem különbözik a hangsúlytalan už szótagok kettőshangzóinir ak hosszúságától, ir vö.: laukd'ms laukams, donti'ms ~ dantims; a tengerparti ir žemaitisoknál azonban a kettőshangzók első eleme ebben az esetben félig hosszú: la.uk,ūūm laukų, domntiim dantį, de laukams laukams, donti'ms dantims (Salantai). A fent kifejtett állítások alapján arra a következtetéso re lehet jutni, ir hogy a hangsúly visszahúzódása a žemaitis nyelvjárások északnyugati részén kezdődött, majd dél felé haladt. ti ~ on tų ~ ~ ~ ~ ~ į Ezt a következtetést a žemaitis nyelvjárások következő adatai is alátámasztják: a) A dounininkai nyelvjárás visszahúzott hangsúlyát erősebben ejtik, mint a dūnininkaiét. b) A dūnininkai nyelvjárási területen a visszahúzott hangsúly északról dél felé haladva gyengül, míg a nyelvjárás déli peremén teljesen elmosódik; c) a dounininkai, különösen az északi területeken, az ősi hangsúllyal hangsúlyozott szóvégi magánhangzókat gyengébben ejtik, mint a švdt, és az ősi (másodlagos-végi) hangsúly kevésbé hallható, vö.: grads ~ gražūs, 207,° ~ turiū (Salantai). Mivel a visszahúzott hangsúly erőssége, valamint az alatta bekövetkező magánhangzóés kettőshangzó-nyúlás a hangsúly-- visszahúzás régiségét mutatja, e tények alapján feltételezhető, hogy a žemaitis hangsúly – K. Jaunius és Endzelynas fent kifejtett elméletével összhangban – nem egyszerre, hanem fokozatosan húzódott vissza. Mindenekelőtt a hangsúly rövid végződésről az előtte álló hosszú szótagra húzódott vissza, majd hosszú végződésről hosszú, illetve rövid végződésről rövid tőre, végül — iš hosszú végződéį sről rövid tőre. A hangsúly- -visszahúzás e két szakaszát a mai litván nyelvjárásokban is megtaláljuk:: a) a rövid szóvégről az előtte álló hosszú szótagra, pl.: malii'nus ~ malūnūs, vilkus ~ vilkis (Lyduokiai), laikus ~ laukūs, de laukū' ~ laukų Obeliai), diend ~ diena, de diend's ~ diends (Krakės), gi-va~ gyva, merga ~ mergd, ainu ~ einu, de miski: ~ mišką (Debeikiai), rdnk,a ~ rankd, vdd.k,ūs ~ vaikūs, de šaka ~ Saka, vaika" ~ vaikai (Kražiai); b) a hosszú cirkumflexes és a rövid szóvégről az előtte álló hosszú és rövid szótagra, pl. : Ug, uos ~ lygios, dukštįios ~ aukštės, šak,ilos ~ šakės (Darbėnai), ds*fis ~ usnis, §ak ~ šaka (Šeduva). 4. A Svdt-féle hangsúly- -visszahúzás régiségét nemcsak a visszahúzott hangsúllyal hangsúlyozott hosszú szótagban található folytatólagos vagy középső hanglejtés, hanem a nyelvjárás egyéb adatai is tanúsítják. Mindenekelőtt a szóvég rövidülése. Amint már szó volt róla, a hangsúly nem húzódott vissza a szó végétől számított második és további szótagokról, ám ezekben az esetekben, Vö. * K. Būga, Lietuvių kalbos žodynas, XIX, Kaunas, 1924, 8, Nyelvészeti kérdések 113 amikor a szó végétől ir számított második szótag a rag rövidülése miatt eggyé olvadt, a hangsúly a szó végétől eredetileg į második szótagra visszahúzódik, pl.: gri'b,Oks ir iš grybūkas, kéri,¢ks kirtikas, vieš,dks vėžūkas. ~ ~ ~ Itt nem annyira maga ne a hangsúly-visszahúzódás fontos, mint a visszahúzott hangsúllyal hangsúlyozott magánhangzók és kettőshangzók hosszúsága ir és intonációja. Ha a hangsúly olyan, a nyelvjárásban nem megrövidült iš szóvégről húzódik vissza, amelyben az ősi hangsúly rövid magánhangzón van, akkor a visszahúzott hangsúllyal hangsúlyozott hosszú szótag mindig folytató intonációjú; az e visszahúzott į hangsúllyal hangsúlyozott magánhangzók és kettőshangzók megnyúltak, pl.: grib,ės grybūs, ld.u.k,ds laukūs, o de a fent ir említett esetben, „ahol pontosan ugyanilyen szótaghosszúsági viszonyunk van ~ ~ (— 0), a visszahúzott hangsúly középső intonációjú; az o ezzel hangsúlyozott magánhangzók ir és kettőshangzók ugyanolyan hosszúságúak, mint a hangsúlytalan szótagban ir (pl.: gri"bo.ka ~ grybūką, kertė.ka ~ kirtiką, vied ams vėžiams). ~ Ką mutatja a visszahúzott hangsúly intonációjának, valamint a ir magánhangzók és kettőshangzók megnyúlásának ezt az egyenetlenségét az azonos szótaghosszúsági viszonyú szavakban (— )? A két hosszú szótagú su példákat véve azt látjuk, hogy itt a visszahúzott hangsúllyal hangsúlyozott szótagok hossza és intonációja teljesen ugyanolyan, mint a vizsgált, lekopott végződésű példákban (pl.: lauk,ū-—laukų és ir lauk,dks ~ laukiūkas; ir ki-m,i-~ kiemų és kim,0ks ~ su kiemūkas). A fő-visszahúzott és a mellékes-végső (ősi) hangsúly erőssége ezekben a példákban, a szótagok hosszúságának eltérő aránya ellenére, teljesen megegyezik. Mindabból, amit itt elmondtunk, világossá válik, hogy abban az időben, amikor a hangsúly a rövid végső szótagról az előtte álló hosszú szótagra húzódott vissza, a végső szótag még nem olvadt össze egyetlen szótaggá az előtte állóval (más szóval: a laukiukas még nem alakult át laukuks alakra). Ha a hangsúly rövid végső szótagról az előtte álló hosszú szótagra való visszahúzódásakor már a laukuks alak létezett volna, akkor ma lū.u-ként ejtenénk. R,dks, éppen úgy, mint /d.uk,0s ~ laukūs. Ebből következik, hogy a végződés csak a hangsúly végződésről a szó elejére való első visszahúzódási szakasza után rövidült meg. Amikor megkezdődött a hangsúly szó elejére való visszahúzódásának második szakasza, a végződés már megrövidült, tehát a hangsúly a lauky és a laukiuks szavakban egyidejűleg húzódott vissza. Ugyanakkor a hangsúly a rövid végső szótagról a közvetlenül előtte álló rövid szótagra is visszahúzódott, egyrészt a nyelvjárásban meg nem rövidült végső szótagból, másrészt pedig a szóvégi két szótagból a végződés rövidülése következtében újonnan kialakult szótagból (pl.: šak,a ~ šaka, kleb,dts ~ Klebdtas). Ezt mutatja a visszahúzott és a mellékes-végső (ősi) hangsúly erősségi foka, valamint más nyelvjárások adatai is. 5. K. Būga a hangsúly visszahúzásának régiségéről ezt írja: „Az a, e, i, u magánhangzókat, amelyek hangsúly alatt a žemaitis és a keleti aukštaitis (téli) nyelvjárásokban félhosszú magánhangzókká változnak, az elvont hangsúly alatt a litvánok röviden ejtik: a. Saks, šnėko, ego (Pnv.), Pog Dvd., godu || 2. šaka, šnėkd „šnekū“, lėga, godi Skd. gudijn Mžk. A magánhangzó rövidsége azt mutatja, hogy a hangsúly itt csak nemrég húzódott vissza””- *. A žemaitis nyelvjárásokban azonban a hangsúly alatti rövid magánhangzók megnyúlásának idején a visszahúzott hangsúly (amely akkor természetesen még gyengébb lehetett, mint most) már jelen lehetett, de gyenges8 K. Būga, i. m., LI, 114 ége miatt a rövid magánhangzókat meg sem nyújthatta. Ezt a tényt mutatja, hogy ir su az alapvető-ősi hangsúllyal a rövid magánhangzók (a legtöbb hangsúlyt visszahúzó dūnininkai nyelvjárásban csak az e, o, a dounininkai nyelvjárások északi változataiban pedig az a, e nem nyúlik meg azokban az esetekben, e, 0) amikor létrejött egy másodlagos-előrevitt hangsúly, amely meggyengítette az alapvető-ősi hangsúlyt. A magánhangzó rövidsége csupán azt mutatja, hogy a visszahúzott hangsúly később került rá, mint a rövid végződésből a hosszú szótagra, amelyben a kettőshangzók alkotóelemeit képező rövid magánhangzók megnyúltak. Vagyis azokban a hosszú szótagokban, amelyekbe a hangsúly rövid szótagból húzódott vissza, a rövid magánhangzók hosszabbodása idején a visszahúzott hangsúly már főhangsúllyá vált. A rövid szótagokban a rövid magánhangzók hosszabbodása idején a visszahúzott hangsúly lehetett (gyenge), de akár hiányozhatott is. A magánhangzó hosszúsága ezt nem mutatja. A hangsúly legkésőbbi visszahúzódását a hosszú végső szótagból a szó végétől számított második rövid szótagra csak e visszahúzott hangsúly leggyengébb ejtésével és más nyelvjárások adataival lehet bizonyítani. A több szótagú szavakban a visszahúzott hangsúly feltehetően a szó végétől számított harmadik és további szótagokban később alakult ki, mint a hangsúly-visszahúzódás első szakaszában. Ezt a hosszú szótagok középső hanglejtése, valamint a meg nem nyúlt magánhangzók és kettőshangzók mutatják. 6. A hangsúly visszahúzódása a szóról. A szóvég minden valószínűség szerint elválaszthatatlanul összefügg a végződés gyengülésével, eltűnésével és megrövidülésével. Ezt mindenekelőtt az a tény mutatja, hogy azok a nyelvjárások, amelyek visszahúzzák a hangsúlyt, a végződéseket is megrövidítik; továbbá azok a nyelvjárások, amelyekben a hangsúly jobban vissza van húzva a szó eleje felé, jobban megrövidítik a végződéseket (pl. a Mūša vízgyűjtő területe), azokban pedig, amelyekben a hangsúly kevésbé van visszahúzva, a végződések is kevésbé rövidültek meg (pl. Šiauliai, Krakės). Ez részben megmagyarázza, miért tűnik el a hangsúly mindenekelőtt a rövid végződésből. Hiszen a nyelvjárásokban éppen a rövid végződések gyengülnek, tűnnek el és tűntek el mindenekelőtt. Azt, hogy a hangsúly visszahúzódása a végződésből a szó elejére összefügg a végződés eltűnésével, az is mutatja, hogy a hangsúly csak a végződésből helyeződött át a szó elejére. Nem végződésbeli, még ha rövid szótagból sem helyeződött át a hangsúly az előtte álló hosszú szótagra, pl.: druobo.le ~ drobulé, auge.na ~ augino. K. Jaunius fentebb idézett, a hangsúly visszahúzásáról szóló okfejtésében ez az állítás szerepel: „a régi főhangsúly gyengülésétől függően megerősödik az előtte álló szótag hangsúlya““. A szóvégi hangsúly gyengülését világosan mutatja az akutussal ejtett végződések megrövidülése. Mint tudjuk, egyes tőhangsúlyos végződések megrövidültek, mások pedig tőhangsúlyos hangsúlyukat mellékhangsúlyosra változtatták. Nem minden litván nyelvjárásban rövidültek meg egyformán a kezdő hangsúlyos szóvégek. A nyugati, középső aukštaitisok, a dzsukok, a keletiek nagy része és a délkeleti žemaitisok a hosszú, kezdő hangsúlyos szóvégek helyén rövid magánhangzókat ejtenek, például: balta (< *baltd, vö. baltėji), sausa (<<*sausi), . visad (< *visd). A žemaitis dounininkok többsége, valamint az északi dūnininkok is a hosszú, kezdő hangsúlyos magánhangzókból keletkezett szóvégi magánhangzókat gyengébben, kissé redukáltan ejtik, például: bd, ~ balta, rdnké ~ ranka, sd.u.s,d~ sausa: (Kretinga). A žemaitis donininkoknál ezek a magánhangzók alig hallhatók, például: saus" ~ sausa, rds’ ~ rasa, Vės" ~ visa (Priekulė). A Šeduva környéki keleti pontininkoknál a kezdő hangsúlyos szóvégi magánhangzók már egyáltalán nincsenek meg, például: balt baltd, rds rasa, Sak ~ — ~ Saka. 115 Így a hosszú, kezdő hangsúlyos (hangsúlyos és hangsúlytalan) szóvégek rövidülése az egész litván nyelvre jellemző. A hosszú, erős kezdetű szóvégi magánhangzó, amely röviddé vált, a litván nyelv egyes nyelvjárásaiban nem szűnt meg tovább rövidülni és eltűnni, ezért balta > bd:It,d (Kretinga). Itt, K. Jaunius szavaival élve, az ősi szóvégi hangsúly meggyengülésével megerősödött az előtte álló szótag hangsúlya. A hangsúly nélkül maradt magánhangzónak még gyorsabban kellett eltűnnie, és így a balta alakból csak balt maradt (Šeduva). Vagyis az erős kezdetű végződések rövidülése hozzájárulhatott a szóvégi hangsúly eltűnéséhez; más szóval a hangsúlyos, erős kezdetű végződések rövidülésük során arra késztették a hangsúlyt, hogy a szó eleje felé húzódjék. A hosszú szótagokat erősebb hanggal ejtik, és az erősebb hanggal ejtett szótagot nevezik a szóban hangsúlyos szótagnak. Mivel a hosszú szótagot erősebben ejtik, a hangsúly könnyebben mehetett át a rövid szótagról a hosszú szótagra (pl.: baltd > bū.l.t,d), mint rövidről rövidre (pl.: šaka > šak,a). Ezt szem előtt tartva könnyen megérthető, miért húzódott vissza először a hangsúly a rövid végződés hosszú előtte álló szótagjára, csak azután a rövid végződés rövid, a hosszú végződés hosszú előtte álló szótagjára, legkésőbb pedig a hosszú végződés rövid előtte álló szótagjára. iš į o iš į ir iš į ir iš į A hangsúly későbbi visszahúzódásáról beszélve (a rövid végződés rövid į szótagjáról ir a hosszú végződés hosszú előtte álló szótagjára, valamint a hosszú végződésről a rövid előtte álló szótagra), figyelembe kell venni a hangsúly korábbi visszahúzódásának ir (a rövid végződésből a į megelőző hosszú szótagra) az analógia, amely be kétségtelenül szintén hozzájárulhatott az első szótag hangsúlyának általánossá válásához?. Itt még meg kell jegyezni a hangsúlytalan végződések ir rövidülésének és eltűnésének a hangsúlyosakra gyakorolt hatását. Hiszen be kétségtelenül a hangsúlytalan végződések gyorsabban rövidültek, a hangsúlyosak o lassabban. Ezt a nyelvjárási ir adatok mutatják, például a kretingai dounininkusoknál a hangsúlytalan, erős kezdetű végződések magánhangzói jobban lekoptak, mint a hangsúlyosaké (pl.: bdlt)s balta mo šarka ir szarka). ~ A hangsúlytalan végződések gyorsabb eltűnése felgyorsíthatta a hangsúlyosak rövidülését is, és ezáltal hozzájárulhatott a hangsúly visszahúzódásához. Eszerint az erős kezdetű végződések rövidülése lehetett a hangsúly visszahúzódáiš sát előidéző egyik legfontosabb tényező. A kuršiaiak a žemaitisoknak csupán a hangsúly visszahúzódásának tendenciáját hagyhatták örökül. Mennyire erősödött a szó végétől számított második szótag kiejtése (ha az utolsó szótag rövid), meggyőzően mutatják ezt egyes litván nyelvjárások, amelyek nem húzzák el a hangsúlyt. Például, a Az „Ignaliną” kiejtése viend, de ve.nd's, diena, de de.n0's. Ką A diftongus rövidülésének elmaradását mutatja abban az esetben, ha a végződés rövid? Persze, ir ez működik. K. Jaunius törvénye. A hangsúlyos végződés magánhangzójának a hangsúly gyengülése miatti ir megrövidülésével to megerősödött az előtte álló hosszú szótag kiejtése, ezért nem vált egyszólamúvá. ie Minden más esetben az ie, hangsúlytalan lévén, a beszélt nyelvjárásban egyetlen magánhangzóvá olvadt össze, megrövidült. III. A hangsúly áthelyeződésének régisége A švdt. mellékes-átvitt hangsúly, akárcsak a többi žemaitė nyelvjárásban, ir csak hosszú szótagokban fordul elő (ha rövid magánhangzón keletkezett, akkor ez utóbbi többnyire megnyúlt). E fajta hangsúly kialakulásának magyarázatára már * Vö. J. Endzelins, i. m., az említett 32. 116 K, Jaunius elmélete az elvont hangsúly kialakulásáról alkalmazható, csak a szóban forgó esetben a hangsúly saját helyéről való iš elmozdulásának folyamata az elvonással ellentétes irányban ment végbe. Az elvont hangsúly, mint tudjuk, a hangsúly előtti szótagokban alakult ki (vagyis a hangsúly a szó végéről a szó eleje felé tolódott: az iš átvitt hangsúly į ezzel szemben a <=), o hangsúly utáni — szótagokban (itt a hangsúly a szó iš elejének végére į helyeződött át: =>). Feltételezhető, hogy az áthelyezett hangsúly, akárcsak a visszahúzoir tt hangsúly, először azokban a szavakban alakult ki, amelyekben a fő-ősi hangsúly rövid szótagokon van. Ezt mutatja az a tény, hogy ebben az esetben a mellékes-áthelyezett hangsúly erősebb, az ezt hordozó magánhangzók és kettőshangzók pedig jobban megnyúltak, mint azokban a szavakban, amelyekben az ősi hangsúly hosszú szótagokon van, pl.: lép,dm~ lipama (1) (lipame), déd,é'ses ~ didžiasis, rézd,d'ms ~ risdamas, de (2) n@3,6n7 ~ nėšant, d'ug,d'm ~ dugama (augame), diiob,é ls ~ dobilas. Az első esetben (1) a mellékes- -áthelyezett hangsúllyal hangsúlyozott magánhangzók és kettőshangzók időtartama ugyanolyan, mint a visszahúzott hangsúllyal hangsúlyozottaké, amikor a o hangsúly (2) — rövid szótagról hosszú szótagra húzódott vissza; a ir második esetben a magánhangzók ugyanolyan hosszúságúak, mint a hangsúlytalanok, a kettőshangzók első eleme pedig kissé rövidebb, mint a už fő-ősi hangsúllyal hangsúlyozott, megtört intonációjú kettőshangzóké, de hosszabb a félhosszúaknál. A mellékes-áthelyezett hangsúly kialakulásának régiségét másik žemaitė nyelvjárás, a Dounininkai segít meghatározni: a mellékes-áthelyezett hangsúlyt hordozó szavakat, amelyekben az ősi hangsúly az a-n, e-n van, így ejtik: ndkt,ė'i ~ naktie (nakčiai), véseé-is ~ vėsties (Kretinga), míg a švdt-ben ugyanazokat a szavakat így ejtik: na:“kr,f* ~ nūktie, vėsri's ~ vėsties. Demnach sind das von den Dounininkai hier mit dem Haupt-ursprünglichen Akzent ausgesprochene ag, e kurz, švdt dagegen lang. Darauf gestützt kann man annehmen, dass der sekundäre zurückverlagerte Akzent der Dounininkai noch vor der Dehnung der kurzen a, e unter dem Akzent entstanden ist. Als der sekundäre zurückverlagerte Akzent entstand, konnte der dadurch abgeschwächte Haupt-ursprüngliche Akzent diese Vokale bereits nicht mehr dehnen. Der sekundäre zurückverlagerte Akzent der Švdt wird erst nach der Dehnung von a, e entstanden sein. ; Die Vokale e, 0 (~17, u) sind sowohl bei den Dounininkai als auch bei den Švdt unter dem Haupt-ursprünglichen Akzent gedehnt (z. B.: ke.ta mv kitą, T0.0a ~ siūvo), in Wörtern jedoch, die einen sekundären zurückverlagerten Akzent enthalten, sind diese Vokale kurz geblieben (z. B. Švdt: seépr,é:~ stipriai, sokr,é* ~ sūkriai, Kretinga: /¢p,d'm ~ lipama (lipame), bdv,siom ~ būvoma (buvome). Demnach wird sowohl bei den Dounininkai als auch bei den Švdt der sekundäre zurückverlagerte Akzent vor der e, 0 Dehnung entstanden sein. Die Dehnung der Vokale a, e mit ursprünglichem Hauptakzent in Wörtern mit sekundärem zurückverlagertem Akzent und das unterschiedliche Stärkeverhältnis dieser Akzente im Gebiet der Švdt (ebenso auch in den Dialekten der Dounininkai) zeigen, dass der zurückverlagerte Akzent ebenso wie der zurückgezogene zunächst in den nördlichen žemaitischen Dialekten entstanden und später auch in den südlichen verbreitet worden ist.