Studija apie slavų kalbų lokatyvą

TANULMÁNY A SZLÁV NYELVEK LOKATÍVUSZÁRÓL В. Н. Топоров, A lokatívusz a szláv nyelvekben, a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának Kiadója, Moszkva, 1961. 380 o. Nem tévedünk, ha azt mondjuk, hogy a XIX. század végétől, amikor F. Fortunatovas 1886-ban a Moszkvai Egyetemen megkezdte a litván nyelvi kurzus előadását, Moszkva a litván nyelv kutatásának egyik legjelentősebb központjává vált. Moszkvához kötődik F. Fortunatovas jól ismert tanítványainak, G. Uljanovnak és V. Porzsezsinszkijnek a tudományos tevékenysége. F. Fortunatovas tanítványa volt J. Jablonskis is. Hosszú ideig dolgozott a Moszkvai Egyetemen a litván nyelv kiváló ismerője, az „Очерк литовского языка” (Moszkva, 1955) című könyv szerzője, M. Petersonas professzor, szovjet nyelvész. Moszkvában azonban soha nem volt annyi litvánul tudó, valamint a lituanisztika és a balti nyelvek kérdéseivel foglalkozó nyelvész, mint napjainkban. Különösen sok ilyen nyelvész dolgozik a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának Szlavisztikai Intézetében. Az intézet egyes kötetei szinte teljes egészükben a balti nyelvek problémáinak vannak szentelve. E problémák kutatóinak élvonalában kétségkívül Vlagyimir Toporov áll. Az elmúlt néhány évben több kiváló tanulmányt publikált a balti helynévtan, a balti és a szláv nyelvi kapcsolatok, a balti nyelvek történeti-összehasonlító nyelvtana és az etimológia kérdéseiről. V. Toporov egyes munkái a litván nyelvészeti kiadványokban is megjelentek.1. Nemrég ez a nyelvész terjedelmes monográfiát adott ki a szláv nyelvek lokatívuszáról. A mű első része kizárólag szlavisztikai kérdéseknek van szentelve, a második rész azonban rendkívül gazdag anyag alapján a balti nyelvek és általában az indoeurópai nyelvészet kérdéseit is tárgyalja, és olyan következtetéseket von le, amelyek mind a szláv, mind a balti nyelvek történetének kutatói számára érdekesek. Az első rész egymás után áttekinti a lokatívusz különböző típusait az orosz, belarusz, ukrán, lengyel, kasub, poláb, szorb, cseh és szlovák, óegyházi szláv, bolgár, szerb-horvát és szlovén nyelvben; különös figyelmet fordít a nyelvek régi emlékeiben használt lokatívuszokra, bemutatva az egyes lokatívusztípusok eltűnésének és az új típusok kialakulásának folyamatát. A rész kutatási eredményeit összefoglalva megállapítható, hogy a prepozíció nélküli lokatívusz bizonyos nyomai számos szláv nyelv írásos emlékeiben fellelhetők. A prepozíció nélküli lokatívusz különösen jól maradt fenn az XI—XIII. századi orosz írásbeliségben. Azonban már ebben az időszakban is a prepozíciós lokatívusz fejezte ki az orosz nyelv emlékeiben a lokatívusszal jelölt valamennyi jelentést, a XIII. század végén és a XIV. század elején pedig a prepozíciós lokatívusz teljesen kiszorította a prepozíció nélkülit. A belarusz és az ukrán nyelvben a prepozíció nélküli lokatívusz kialakult formái csak határozószókban maradtak fenn. 1 Lásd В. Н. Топоров, О балтийских следах в топонимике русских территорий, „Lietuvių kalbotyros klausimai“, t. 2, Vilnius, 1959, p. 55—63; В. Н. Топоров, О. Н. Трубачев, Балтийская гидронимия Верхнего Поднепровья, „Lietuvių kalbotyros klausimai“, t. 4, Vilnius, 1961, p. 195—217; В. Н. Топоров, Из опыта балто-славянских фольклорных связей, „Lietuvių kalbotyros klausimai“, t. 6, Vilnius, 1963, p. 149—175. 318 Igaz, egyes ukrán kárpáti nyelvjárásokban, főként a dalokban, e lokatívusz nem határozószói formái is előfordulnak, V. Toporov véleménye szerint azonban ezek aligha a régi, prepozíció nélküli lokatívusz maradványai. A régi lengyel nyelv emlékeiben nem találtak megbízható példákat a prepozíció nélküli lokatívuszra. A kasub és a poláb nyelvben e lokatívusz nyomai sem lelhetők fel. A szorb nyelv emlékeiben számos példa fordul elő prepozíció nélküli lokatívuszra. Ezek a lokatívuszok azonban valószínűleg későbbi korok termékei, és genetikai kapcsolatuk nincs a régi szláv, prepozíció nélküli lokatívusszal. A szláv lokatívusz történetének vizsgálatakor a régi cseh nyelvi emlékek adatai különösen értékesek. A régi cseh szövegekben olyan archaikus lokatívuszi sajátosságok találhatók, amelyeket a többi szláv nyelv egyáltalán nem őrzött meg. A cseh nyelvi emlékek bőségesen tanúsítják a prepozíció nélküli lokatívusz használatát. A régi szláv nyelvben is sok, különféle jelentésű példa fordul elő erre a lokatívuszra. A délszláv nyelvekben úgyszólván egyáltalán nincsenek megbízható példák a prepozíció nélküli lokatívuszra. Amint említettük, a lituanisztika szempontjából a mű második része a legfontosabb. Ebben a részben a szerző olyan kérdést vizsgál, amely a XX. század elején még teljesen abszurdnak tűnt volna. Azt próbálja tisztázni, mikor alakult ki az a lokatívuszi eset, amelyet számos indoeurópai nyelv, különösen a keleti nyelvek emlékei tanúsítanak. Korábban azt állították, hogy a lokatívusz az indoeurópai alapnyelvben alakult ki. Az avesztai, balti, szláv és részben az örmény nyelv adataira támaszkodva, különösen pedig a szanszkrit tények hatása alatt, az indoeurópai alapnyelvnek nyolc esetből álló rendszert tulajdonítottak, amelynek önálló esetként a lokatívusz is részét képezte. A legrégebbi indoeurópai nyelvi szövegek — a Kr. e. II. évezredből származó hettita ékírásos emlékek — megfejtése után azonban kiderült, hogy ezekben azt az esetformát, amely a keleti indoeurópai nyelvek lokatívuszának felel meg, egyaránt használták datívuszi és lokatívuszi viszonyok kifejezésére. A mű szerzője szerint nehéz elképzelni, hogy valaha léteztek külön, eltérő végződésű datívuszi és lokatívuszi esetek, amelyek később egybeolvadtak volna. Inkább abból kell kiindulnunk, hogy eredetileg nem különböztették meg a datívuszt és a lokatívuszt (vö. 277. o.). Más indoeurópai nyelvek (például a germán és az italikus nyelvek) adatai sem utalnak arra, hogy a legrégibb időkben a datívuszt és a lokatívuszt világosan megkülönböztették volna. E formák egyértelmű elkülönülése az indoeurópai nyelvek egy részében viszonylag későn kezdődik. Az egyes indoeurópai nyelvek lokatívuszának áttekintése után V. Toporov a következő következtetésekre jut: 1) a különböző indoeurópai nyelvek lokatívusznak tekintett alakjai gyakran különböző formák képződményei, amelyeket egymással csupán jelentésbeli hasonlóság kapcsol össze; 2) valamennyi indoeurópai nyelvben világos nyomai találhatók a még ki nem alakult lokatívusznak (különösen jellemző, hogy ezek a nyomok mássalhangzós tövű és olykor i, u tövű szavakban figyelhetők meg; a produktív ā, o tövekben az ilyen esetek nagyon ritkák); 3) a lokatívusz határozószói eredetének feltevését több tény támasztja alá, mint az ellenkező feltevést (a nyugati indoeurópai nyelvek esetében); 4) aligha tekinthető a lokatívusz közös indoeurópai esetnek; 5) számos körülmény utal a lokatívusz és a datívusz eredeti egybeesésére (vö. 285. o.). 319 A monográfia második részében jelentős helyet kap a balti nyelvek lokatívusza is. A balti nyelvek anyagát egyrészt az indoeurópai lokatívusz történetének általános kérdéseit vizsgálva, másrészt a szláv nyelvek lokatívusza fejlődésének egyes folyamatait megvilágító segédanyagként használja fel. V. Toporov hangsúlyozza, hogy a balti adatok nemcsak a szláv nyelvek tényeihez való közelségük, hanem archaikus jellegük miatt is különösen jelentősek. A szerző az anyag nagy részét írott emlékekből és nyelvjárási szövegekből gyűjtötte. A könyv a balti nyelvek adatait a porosz katekizmusoktól, Mažvydas írásaitól és Adolfi nyelvtanától kezdve a lett és litván folklórgyűjteményekig, J. Endzelynas és J. Jablonskis munkáiig mutatja be. A műben említett gazdag baltisztikai irodalmat legfeljebb az utóbbi években megjelent litván vagy lett dialektológiai tanulmányokkal egészíthetnénk ki. E tanulmányok megállapításai azonban nem mondanak ellent a mű általános következtetéseinek. Befejezésül csupán néhány apró pontatlanságra hívjuk fel a figyelmet, amelyek semmiképpen sem csökkenthetik a mű általános értékét. A 295. oldalon Mažvydas mondata nem egészen helyesen szerepel fordításban: „az angyalok eljőve énekelnek...”. A 322. oldalon az ap. elöljárószóval alkotott lett példák fordítása hibás. Nem állítható, hogy a 319. oldalon közölt, a helyet tárgyesettel és az apie elöljárószóval kifejező példák idegenek lennének az irodalmi litván nyelvtől. V. Toporov helyesen mutat rá, hogy a porosz nyelvben egyáltalán nincs lokatívusz, és lábjegyzetben ezt magyarázza: „Ha nem számítjuk az Enchiridion egyetlen névmási példáját: bhe stallėti pērdin en schisman ackewijstin Krixtianiskan astin, p. 77, 15, amely azonban semmit sem bizonyít, mivel más nyelvekben nincsenek (formai szempontból) megfelelői” (vö. 283. o.). Mi ehhez hozzátennénk, hogy J. Endzelynas a schisman alakot is hajlamos volt datívuszra javítani: *schismau < *šismū2. Továbbá J. Endzelynas nemcsak a V. Toporov által említett bitai határozószót tekintette kétséges o-tövű egyes számú lokatívusznak, hanem az összetett szavak sallubai busennis, salaubalgannan, sallūbaiwirins első tagját is3. Vilnius A. Sabaliauskas M. RUDNICKI GALINDÁRA, PRIEGLIUSRA ÉS SŪDUVÁRA VONATKOZÓ ETIMOLÓGIAI MAGYARÁZATAIRÓL Mikołaj Rudnicki, Prałowiańszczyzna Lechia-Polska, II, Wspólnota słowiańska. Wspólnota lechicka-polska, Poznań, 1961. A lengyel nyelvész e műve nyelvészeti és régészeti adatok alapján széles körben tárgyalja a szláv törzsek – köztük a lengyel nép – etnogenezisének, őstörténetének, területeinek és vándorlásainak kérdéseit. Emellett foglalkozik a szláv őstörténeti dialektológiával, az anyagi kultúrával és 2 Plg. J. Endzelīns, Senprūšu valoda, Rīgā, 1943, p. 80—81. 3 Vö. Uo., 58–59. o. 320