Slavų kalbų lyginamosios gramatikos apybraiža

A SZLÁV NYELVEK ÖSSZEHASONLÍTÓ NYELVTANÁNAK VÁZLATA Sz. B. Bernštein, A szláv nyelvek összehasonlító nyelvtanának vázlata. A Szovjetunió Tudományos Akadémiájának Kiadója, Moszkva, 1961, 352 р. S. Bernštein „A szláv nyelvek összehasonlító nyelvtanának vázlata” című műve a szláv összehasonlító nyelvtan része, amely bevezető kérdéseket és egy fonetikai fejezetet foglal magában. A szláv nyelvek összehasonlító-történeti fonetikájáról és a szlavisztika általános problémáiról ez a legújabb tudományos álláspont. Véleményünk szerint ez a mű messze túllép szerény, „egyetemi hallgatóknak szánt tankönyv” jellegű célkitűzésén, és A. Meillet, N. van Wijk, A. Seliščev, A. Vajan szláv történeti nyelvészeti munkáinak klasszikusai mellé sorakozik. Mind módszertani szempontból, mind a balti tárgyakat érintő gazdag anyagával, végül pedig a közvetlen balti–szláv nyelvi kapcsolatok problémájának megoldásával S. Bernštein műve fontos a balti nyelvek történetének kutatói számára. Örvendetes megjegyezni, hogy a balti kérdéseknek ebben a műben jóval nagyobb teret szentel, mint az ilyen jellegű korábbi munkákban. Olvasóink számára valószínűleg S. Bernštein könyvének „A balti–szláv nyelvi kapcsolatok” című fejezete lesz a legérdekesebb (27—37. o.). A korábbi munkáktól – például V. Vondrák és J. Mikola műveitől – eltérően, amelyek szerzői nem vizsgálták külön a balti–szláv nyelvi kapcsolatokat, hanem megelégedtek a fennálló helyzet megállapításával, az új mű szerzője nemcsak ismerteti a régi elméleteket, hanem világosan megfogalmazott, saját nézeteit is előadja. S. Bernštein habozás nélkül fellép a balti–szláv alapnyelv elmélete ellen, amely – szavai szerint – sok kárt okozott a szláv nyelvek összehasonlító nyelvtanának: ez az elmélet arra ösztönzi a kutatókat, hogy különböző korszakok jelenségeit összekeverjék, mesterséges konstrukciókat és hipotéziseket alkossanak, amelyek hátráltatják a szláv nyelv történetének kutatását (vö. 36. o.). S. Bernštein véleménye szerint ezért nem fogadható el a balti–szláv alapnyelv elmélete: a) A balti és a szláv nyelvekben számos legrégibb folyamat különbözőképpen zajlott. E tekintetben különösen jellemző a magánhangzók ā, ō, ā̄, ō̄ története. b) A szláv alapnyelv számos legfontosabb folyamata, amely annak létezése legrégibb időszakában ment végbe, a balti alapnyelvben egyáltalán nem jelentkezett, vagy csak gyengén tükröződött annak egyes nyelvjárásaiban. Ez különösen igaz az s sorsára a balti és a szláv nyelvekben. c) A múltban a balti–szláv alapnyelv elméletének hívei bizonyítékrendszerüket a szláv alapnyelv és a litván nyelv tényeinek összevetésére alapozták. A litván nyelvi tényeket igen gyakran balti alapnyelvi tényekként mutatták be. A balti alapnyelv eközben 313 már a távoli ókorban két fő alapnyelvre bomlott: az egyikhez a litván és a lett, a másikhoz pedig a porosz nyelv tartozik. Az összehasonlítás elsősorban a litván nyelvvel azért is ellentmondásos, mert a szláv alapnyelvet beszélő törzsek főként a porosz és a jatving törzsekkel érintkeztek. Kétségtelen, hogy a balti–szláv közösség (сообщность) mindenekelőtt a szláv alapnyelvet, a porosz és a jatving nyelveket foglalta magában. A szláv alapnyelv története azt mutatja, hogy a balti és a szláv törzsek szoros érintkezésének időszakában már valójában nem létezett egységes balti alapnyelv. Ezért nem véletlen, hogy e korszak legfontosabb újításai különbözőképpen kapcsolják össze a szláv alapnyelvet az egyes balti nyelvekkel. d) A balti–szláv alapnyelv elméletének hívei különféle próbálkozásaik ellenére sem tudják megoldani a balti–szláv rekonstrukciók problémáját. Ezt a problémát tovább nehezíti az a körülmény is, hogy a balti alapnyelv rekonstrukciója nagyrészt lehetetlen: számos balti nyelv nyomtalanul eltűnt, a fennmaradtak pedig nem teszik lehetővé a balti alapnyelv számos jelenségének rekonstruálását. e) A balti–szláv alapnyelv elméletét a régészettudomány adatai nem támasztják alá. S. Bernštein ezután arra a következtetésre jut, hogy a balti és a szláv nyelvek hasonlósága a balti és a szláv törzsek hosszan tartó érintkezésével magyarázható, amely a balti–szláv közösség kialakulásának oka volt. Ezt a közösséget közös izoglosszák igazolják. A kutatók feladata e balti–szláv izoglosszák jellegének, területének és kialakulási idejének meghatározása (vö. 36. o.). A balti–szláv alapnyelv elméletét tagadva S. Bernštein egyúttal hangsúlyozza, hogy a balti nyelvek adatai rendkívül fontosak a szláv alapnyelv történetének tanulmányozásához. A szlavisztika egyes kérdéseit vizsgálva a mű szerzője számos érdekes gondolatot fogalmaz meg, amelyek kisebb-nagyobb mértékben érintik a balti nyelvek történetének tárgyait. Számunkra kétségkívül érdekes a szláv alapnyelv történeti korszakolásának kérdése. S. Bernštein a szláv alapnyelv történetét két nagy korszakra osztja: a zárt szótagok elvesztése előtti korszakra és a zárt szótagok elvesztésének korszakára. Az első korszakot további három periódusra osztja: az indoeurópai alapnyelv felbomlását közvetlenül követő periódusra, a balti–szláv közösség periódusára, valamint arra a periódusra, amely e közösség felbomlásától a zárt szótagok elvesztésének korszakáig tartott. A második korszak két periódusra oszlik: az első a zárt szótagok elvesztésének periódusa, a második pedig a szláv alapnyelv felbomlásának és a szláv népek nyelvei kialakulásának periódusa. S. Bernštein az utóbbi periódust az i. sz. I. évezred második felére teszi, megjegyezve, hogy pontosabb – akár két évszázados keretek közötti – dátumot megállapítani, ahogyan azt a korábbi kutatók többsége tette, nem lehetséges (vö. 51—52. o.). S. Bernštein véleménye szerint a balti és a szláv törzsek érintkezése az i. e. II. évezred második felében kezdődött, és akár az i. e. I. évezred közepéig is eltarthatott. Vagyis a balti–szláv közösség az i. e. I. évezred közepén bomlott fel (vö. 60—1. o.). S. Bernštein elismeri, hogy ezek az állítások egyelőre nagyon hipotetikusak. Vannak azonban olyan adatok, amelyek lehetővé teszik pontosításukat. Mindenekelőtt azok a balti és szláv szókincselemek tartoznak ide, amelyek a balti és a szláv közös törzs- 314 … életük idején. Itt a legfontosabb, hogy elkülönítsük az indoeurópai szókincs közös rétegét a balti–szláv közösség újításaiból. A mű szerzője joggal emeli ki azt a gondolatot, hogy a balti és szláv nyelvi kapcsolatok korábbi kutatói túl kevés figyelmet fordítottak a délszláv nyelvekre. Kiderül, hogy a balti nyelvek jelenségeihez gyakran a délszláv nyelvekben, vagy csupán a bolgárban találunk párhuzamot. Íme néhány példa. A keleti és nyugati szláv nyelvekben a fa és gyümölcse neve gruša (orosz груша, ukrán груша, lengyel grusza, poláb grūsoi, cseh hruška). A lengyel nyelvjárásokban azonban, továbbá a kasubban és a szorb nyelvekben már megtalálható e név k--val kezdődő változata (lengyel krusza, kasub kreša, alsó-szorb krušva). A k--s változat a bolgárban és a szerbhorvátban is használatos (bolgár круша, szerbhorvát крушка). Vagyis itt a délszláv, egyes nyugatszláv és balti nyelvek közös hangtani izoglosszájáról van szó (vö. litván kriaušė, óporosz crausy, crausios). Közös szóalkotási változatok is előfordulnak. A litván gerklė, gurklys és az óporosz gurcle megfelel a bolgár гръклян, illetve a szerbhorvát гркљан alaknak, amelyek a szláv nyelvek között egyedülállók. A litván āvinas, lett auns és óporosz awins közös izoglosszát alkot az óegyházi szláv овьнь, a bolgár овен, a szerbhorvát ован és a szlovén óvan alakokkal. A litván milžti, melžiu megfelel az óegyházi szláv млъзѫ, a bolgár мълзя, a szerbhorvát мўзем és a szlovén móžem alakoknak. Különösen sok lexikai változat található: litván burnà — bolgár бърна ’ajak’, szerbhorvát брњица ’orr’; litván žiaunos — bolgár джуна ’ajak’; litván tárpas — bolgár трап ’gödör’, szerbhorvát тра̀п; litván draskýti — bolgár драскам; litván dẽšinas — óegyházi szláv деснь, bolgár десен, szerbhorvát дѐсан; litván šalnà, lett salna — bolgár слана ’dér’, szerbhorvát сла́на, szlovén slána. Szemantikai változatok is előfordulnak. Például a litván drebulė (: drebeti) megfelel a bolgár треперлика, a szerbhorvát трепељљка és a szlovén trepetljika alaknak. E tények alapján arra a következtetésre jutnak, hogy a távoli múltban hosszú időn keresztül szoros kapcsolatok álltak fenn a balti nyelvek és a mai délszláv nyelvek, mindenekelőtt a bolgár között. Mivel a balti törzsek lakóterülete délen nem terjedt túl a Pripjaty folyón, feltételezhető, hogy a délszláv nyelveket beszélő szláv törzsek a praszláv terület északi részén is éltek (vö. 75. o.). Igaz, itt meg kell jegyezni, hogy V. Toporov és O. Trubacsov Dnyeper-felsővidéki hidronímiára vonatkozó legújabb kutatásai1 azt mutatják, hogy a baltiak és a szlávok hagyományosan a Pripjaty folyó mentén meghúzott határát valószínűleg felül kell vizsgálni, mivel balti hidronímiai nyomok a Pripjatytól délre is találhatók. Ezért S. Bernstein állítását némileg pontosítani kellene. Végül ő maga is, amikor egy másik helyen (vö. 60. o.) a baltiak és a szlávok határairól beszél, rámutat arra, hogy kisebb balti csoportok behatolhattak a Pripjatytól délre eső területekre. ¹ Vö. B. H. Топоров, О. Н. Трубачев, Балтийская гидронимия Верхнего Поднепровья, „Lietuvių kalbotyros klausimai, t. 4, Vilnius, 1961, p. 198; Лингвистический анализ гидронимов Верхнего Поднепровья, Москва, 1962, p. 232—233. 315 A lexikai kölcsönszavakról szólva S. Bernstein rámutat, hogy a rokon nyelvekből az ősszláv nyelvbe került legrégibb kölcsönszavak balti eredetűek. A balti és a szláv nyelvek számos közös eleme nem az indoeurópai alapnyelvből öröklődött, hanem a közösség időszakában kölcsönözték egymástól. E kölcsönszavakat azonban nincsenek szilárd kritériumok, amelyek alapján el lehetne különíteni az örökölt szavaktól. A mű szerzője úgy véli, hogy az ilyen balti kölcsönszavak közé sorolható a szláv *ruka* (orosz рука stb.) ’kéz’ elnevezése, amely a szláv nyelvek talaján nem etimologizálható, a balti nyelvekben viszont megbízható etimológiája van (rankà: riñkti). A mű a fonetikai helyettesítés néhány érdekes kérdését is tárgyalja. Ezek azonban főként a germanizmusok kronológiáját érintik. A fonetikai helyettesítés természetesen a balti nyelvekből származó régi szláv kölcsönszavakat is érintette. A fonetikai helyettesítés jelenségei azt mutatják, hogy a kölcsönszavak kronológiájának meghatározásakor nem mindig támaszkodhatunk a hangváltozások adataira. Például még nemrég is zsákutcába juttatták a kutatókat az első palatalizáció nyomai a germán kölcsönszavakban (vö. šelm<xelm, kbneže<kuning-). Ugyanis az egyébként germánból átvett szavakban az ősszláv nyelv a második és a harmadik palatalizáció nyomait őrzi (vö. cbrky<kirk, cęta<kintus), a szláv és germán törzsek érintkezése idején pedig a k’>č’, g’>ž’, x’>š’ hangváltozási folyamatának már régen le kellett zárulnia. Ezért a szláv šelm-, kbneže keletkezését ma a következőképpen magyarázzák. Az első palatalizáció eredménye itt nem élő fonetikai folyamat, hanem a helyettesítés jelensége. Mivel a kölcsönzés idején az ősszlávban az első palatalizáció következtében már nem léteztek ke, ge, xe szótagok, az átvett szavak ke, ge, xe szótagjait szabályszerűen č’e, ž’e, š’e alakban adták vissza. Ezeket és nem más megfelelőket azért választották, mert a k, g, x mássalhangzók az ősszlávban ugyanazokban a morfémákban váltakozhattak a č’, ž’, š’ hangokkal. Vagyis ebben az esetben a germán ge szláv kölcsönszavakbeli ž’e megfelelője a kölcsönzés kronológiáját illetően nem tekinthető megbízható érvnek. Az első germán jövevényszavak ősszláv nyelvbeli kronológiájának kérdése közvetve a szláv közvetítéssel a balti nyelvekbe került germanizmusok korát is érinti. Mint tudjuk, K. Būga azt állította, hogy „a germán eredetű legrégibb szláv szavak egyike sem nyúlik vissza az i. e. III. századnál korábbra”2. S. Bernstein a szláv–germán érintkezések kezdetét az i. sz. II. századra teszi (vö. 97., 169. o.). A germán kölcsönszavak zöme az i. sz. II–V. században került az ősszláv nyelvbe. Ekkor vették át a szlávok a germánból a kotъ, šelmъ, osьlъ szavakat is, amelyekből később a mi katilas, šalmas, asilas szavaink származtak. S. Bernsteinnek a szláv és germán nyelvek kapcsolatáról vallott nézetei ellentmondanak annak a közelmúltban ismét felvetett hipotézisnek, amely a szlávok őshazáját a Visztula–Odera vidékére helyezi3. E hipotézis híveinek érvei azonban egyelőre valóban igen hipotetikusak. S. Bernstein rámutat, hogy semmilyen adatunk sincs arra, hogy a szlávok az i. e. I. évezredben a Balti-tenger partján éltek volna. A korábbi kutatók, akik ilyen nézeteket hirdettek, érvként a szláv nyelvekben előforduló ap- 2 Vö. K. Būga, Rinktiniai raštai, 2. köt., Vilnius, 1959, 84. o. 3 Vö. В. В. Мартынов, К лингвистическому обоснованию гипотезы о висло-одерской прародине славян, «Вопросы языкознания», Москва, 1961, № 3, р. 51—59. 316 megfelelő szó mor'e. Ez a szó számos indoeurópai nyelvben ismert, vö. lat. mare, óír muir, gót marei, lit. mãrės, mãrios, lett. mare, porosz mary stb. S. Bernstein azonban többek között K. Būga és A. Isačenko állításaira támaszkodva rámutat, hogy a szláv mor'e ’tenger’ jelentése újabb keletű. Korábban ez a szó ’mocsár’, ’állóvíz’ jelentésű volt. Vagyis az ősszláv nyelvben még azelőtt keletkezett, hogy a szlávok megismerkedtek volna a nyílt tengerrel (vö. 63–64. o.). Így tehát semmiképpen sem bizonyítja, hogy az ősszlávul beszélő emberek a tenger partján éltek volna. A mű szerzője a baltisztika egyes kérdéseit is meglehetősen részletesen tárgyalja, miközben jellemzi az ősszláv nyelvnek a balti–szláv nyelvi közösség időszakához kapcsolódó változásait. Rámutat, hogy a balti–szláv közösség idején a balti alapnyelv már számos nyelvjárásra bomlott. Ezért a balti–szláv izoglosszák közül is sok különféleképpen kapcsolja az ősszláv nyelvet az egyes balti nyelvekhez. A legrégibb balti–szláv izoglosszák közé kell sorolni a magánhangzós szonánsok szótagalkotó szerepének megszűnését és kettőshangzókká alakulásukat: ir, ur, il, ul, im, um, in, un. Igaz, a szótagalkotó szonánsok számos más indoeurópai nyelvben sem maradtak fenn, de ezekben a folyamat eltérő módon ment végbe, míg az ősszláv és az ősbaltiban bámulatosan egybeesett. A balti–szláv közösség idején az intonáció fontos szerepet kezdett játszani az ősszláv nyelv fonetikai és grammatikai rendszerében. A nyelvi rendszer önálló tényezőjévé vált. E tekintetben az ősbaltira és az ősszlávra számos közös folyamat jellemző. Az egyes eltéréseket szintén az ősbaltinak nyelvjárásokra való tagolódása magyarázza. Úgy vélik, hogy intonáció tekintetében az ősszlávhoz az óporosz és a jatving nyelvjárások álltak a legközelebb (vö. 159–160. o.). Valószínűleg a balti–szláv közösség időszakára kell tenni az ősszláv szótagvégi m mássalhangzó-szonáns m n-né n alakulását is (vö. 165. o.). Ehhez az időszakhoz sorolják a j előtti j mássalhangzók változásait is. A balti és a szláv nyelvek közös vonásai mellett itt számos lényeges különbséget is látunk. Ezért megalapozott az a feltevés, hogy ez az ősszlávban igen sokáig tartó folyamat már a balti–szláv közösség felbomlásakor megkezdődött. A j előtti j mássalhangzók sorsa tekintetében a lett és részben az óporosz nyelvjárások állnak legközelebb az ősszlávhoz (vö. 166–167. o.). Befejezésül nem hagyhatjuk szó nélkül, hogy S. Bernstein művében a balti nyelvekből vett példák igen találóan vannak megválogatva és gondosan ellenőrizve. Talán csak F. Kuršaitis žvaigždė (vö. 153. o.) és dėdė (vö. 148. o.) alakjai helyett a litván irodalmi nyelv žvaigždė, dėdė alakjait kellett volna megadni, továbbá a porosz nyelvemlékekben nem adatolt rinkt főnévi igenév (vö. 92. o.) helyett az ige senrinka alakját. Örömmel elolvasva S. Bernstein „A szláv nyelvek összehasonlító nyelvtanának vázlata” című művének egyik részét, várjuk a következő rész megjelenését is, amelyben reményeink szerint szintén számos, a balti nyelvek kutatása szempontjából jelentős tényt találunk. Vilnius A. Sabaliauskas 317