Slavų kalbų morfologijos istorijos bruožai

az irániakkal való érintkezések hozzávetőleges időpontja. Módszertani szempontból ez nagyon fontos, mert a helynévtan és a régészet együttműködve nagyon fontos ismeretekkel szolgálhat a népek történetének legrégibb korszakáról. Ebben az esetben az az érdekes, hogy a helynévtan az előőrs szerepét töltötte be, amelynek nyomdokain haladva más szakterületek kutatói nemcsak nem tévedtek, hanem a helynévtan előzetes következtetéseit is megerősítették. A. Vanagas A SZLÁV NYELVEK MORFOLÓGIATÖRTÉNETÉNEK VONÁSAI П. С. Кузнецов, Очерки по морфологии праславянского языка, Москва, 1961, 144 р. P. Kuznecov, a szláv nyelvek jeles szakértője könyvében az ősszláv főnévi és igei ragozási rendszerek kialakulásának kérdéseit vizsgálja, és kitér e rendszerek fejlődésének néhány mozzanatára a szláv alapnyelv korában. A szerző a nyelvi jelenségeket egymással összefüggésbe hozva elemzi. Ez lehetővé teszi számára, hogy meglehetősen eredményesen feltárja az elemzett jelenségeket előidéző okokat. Az ősszláv morfológiai rendszer kialakulása és fejlődése a balti nyelvek nélkül nem érthető meg. P. Kuznecov könyvében a balti nyelvek adatainak elemzése igen fontos helyet foglal el. Az összes indoeurópai nyelv közül a balti alapnyelv morfológiai rendszere áll a legközelebb a szláv morfológiai rendszerhez. Emiatt P. Kuznecov, talán kissé túlhangsúlyozva ezt a rokonságot, a „közös balti-szláv nyelv” (общеславянобалтийский язык) kifejezést használja. A „közös balti-szláv nyelvet” (vagy alapnyelvet) sem a hangtan, sem a morfológia terén nem rekonstruálták. Rekonstrukciója még e könyv szerzőjének sem sikerült. A balti és a szláv nyelvek morfológiai rendszerei hasonlóak, de nem azonosak. Például a főnévi ragozási rendszerekben számos olyan végződés található, amelyeket P. Kuznecov nem tekint azonos eredetűnek: a litván egyes számú birtokos esetben rank-os (ahol a -os a *-as-ból ered) és az óegyházi szláv žen-y (ahol a -y-t P. Kuznecov a *-om+-s alakból vezeti le); a litván egyes számú eszközhatározói esetben sūnu-mi (ahol a -mi feltehetőleg a *-mī alakból ered; ezt a žemaitai -mi is mutatja) és az óegyházi szláv rabo-mъ (ahol a -mъ a *-mi-ből ered); a litván többes számú birtokos esetben vilk-ų (ahol a -ų a *-ōn-ból ered) és az óegyházi szláv rab-ъ (ahol a -ъ a *-on-ból ered, mivel a *-ōn a szlávban -ą alakot eredményezne); a litván többes számú eszközhatározói esetben vilk-ais (ahol a -ais a *-ōis-ből ered) és az óegyházi szláv rab-y (-y a *-ōis-ből fonetikailag nem jöhetett volna létre). Az itt felsorolt flektív különbségek igen régiek lehetnek, az indoeurópai nyelvi közösségből örökölve. Általában a balti és a szláv nyelvek főnévi flexiója nagyon hasonló, ez a hasonlóság azonban nem a balti és a szláv nyelvek közös innovatív változásaiból ered, hanem abból, hogy a balti és a szláv nyelvek az indoeurópai nyelvi közösségből örökölték. Ezt szem előtt tartva a „közös balti-szláv nyelv” elnevezés megalapozatlannak tűnik. A könyvet olvasva kitűnik, hogy a szerző a balti és a szláv nyelvek számos morfológiai tényének és jelenségének — még ha különböznek is egymástól — közös alapot kíván találni. Például P. Kuznecov azt állítja (igaz, igen óvatosan), hogy „a közös 1 K. Būga, Rinktiniai raštai, I, Vilnius, 1958, p. 566 (išnaša). 16. Lietuvių kalbos gramatinė sandara 241 balti-szláv nyelv” nemcsak az aorisztosz, hanem a jövő idő képzéséhez is örökölte az -s- formánst (132. o.). Ebből az következne, hogy a balti nyelveknek egykor szigmatikus aorisztoszuk volt, amelyet később elveszítettek. Ezt az állítást azonban cáfolja az a tény, hogy a balti nyelvekben a szigmatikus aorisztosznak semmiféle nyoma nem található. A balti nyelveknek a germán nyelvekhez hasonlóan valószínűleg sohasem volt ilyen alakjuk. A balti nyelvekben az -s- formáns a jövő idő képzésére szolgál, a szláv nyelvekben pedig az aorisztosz, később pedig az imperfektum képzésére. Mivel az -s- formáns a szláv nyelvekben a múlt idők jelölőjévé vált, feltehetően már nem használhatták a jövő idő alakjainak képzésére. P. Kuznecov azok közé a kutatók közé tartozik, akik azt a hipotézist vallják, hogy a szláv nyelveknek a balti nyelvekhez hasonlóan volt szigmatikus jövő idejük. Emiatt egész fejezetet szentel a szláv nyelvek szigmatikus jövő idejének kérdésének (127—132. o.). A jövő idő jelentésű -s- alakok azonban sehol sincsenek adatolva a szláv nyelvekben. Az egyetlen szigmatikus képződmény, amelyből arra következtetnek, hogy a szláv nyelveknek volt -s- formánssal képzett jövő idejük, a következő melléknévi igenevek: byšę (hímnem), byšęšti (és byšąšti; nőnem), byšę (közös nem). Ezek azonban csak a keleti szláv egyházi írásos emlékekben fordulnak elő. E melléknévi igenevek hangalaki szerkezete arra utal, hogy feltehetőleg az óegyházi szláv nyelvből (a bolgár–macedón dialektusokból) kerültek át. Az óegyházi szláv nyelv emlékeiben azonban nem találhatók meg. A legcélszerűbb lenne ezeket a melléknévi igeneveket jelen idejű dezideratív alakoknak tekinteni2. A szerző tézise, miszerint valaha létezett balti-szláv nyelv, olykor olyan nyelvi jelenségértelmezést von maga után, amely kétségeket ébreszt. Például arra hivatkozva, hogy a litván esù kiszorította a régi atematikus alakot, a szerző azt állítja, hogy a tematikus flexió általánosulása még a „közös balti-szláv nyelvben” megkezdődött (89. o.). A litván nyelvben azonban ennek az általánosulása, úgy tűnik, meglehetősen későn kezdődött, hiszen az atematikus flexió a régi litván írásokban még viszonylag jól megőrződött3. Még egy apró főnévi flexiós kérdésnél is érdemes időzni. A balti és a szláv nyelvek o-tövű főneveinek egyes számú birtokos esetű végződései (litván vilk-o, óegyházi szláv rab-a)4 eredetének kérdése azon kérdések egyike, amelyekről a legtöbb szakirodalom született, és amelyekre a legkülönfélébb hipotéziseket dolgozták ki (lásd 35—43. o.). Érdekes, hogy P. Kuznecov K. Kapaus véleményét tartja a legmegbízhatóbbnak: a balti-szláv nyelvben az o-tövű főnevek egyes számú birtokos esete újonnan alakult ki, amikor a főnévi tőhöz egy olyan posztpozíció kapcsolódott, amely később a balti és a szláv nyelvekben elöljáróként és igekötőként működött, vö. litván at-, óegyházi szláv ot(ъ)5. A litván -o és a szláv -a magánhangzó egyes számú birtokos esetbeli megjelenését P. Kuznecov a következőképpen magyarázza (35. o.): a tővégi o és a posztpozíció o-ja (a szerző azon gondolatával, hogy a korai balti és 2 A. Мейе, Общеславянский язык, Москва, 1951, p. 193. 3 Chr. S. Stang, Das slavische und baltische Verbum, Oslo, 1942, p. 99—104: A. Sabaliauskas, Atematiniai lietuvių kalbos veiksmažodžiai, kn.: Kai kurie lietuvių kalbos gramatikos klausimai, Vilnius, 1957, p. 77—114. 4 Ez a végződés nem közös balti eredetű, mert úgy tűnik, hogy a porosz megőrizte a régi -s flexiót, vö. porosz deiwas „istené” és hetita antuhšas „emberé”. 5 C. Kappus, Der indogermanische Ablativ, Marburg, 1903, p. 14. 242 A szláv nyelvek fejlődésének bizonyos szakaszaiban létezett a o fonéma, amely (ezzel egyet kell érteni) kontrakció útján ō-t eredményezett, ez pedig, mivel meglehetősen nyílt volt, egybeesett a ā-val. Ez a fonetikai magyarázat sok kétséget ébreszt: nem világos, miért kellett volna a kontrakció útján (még ha nyílt o-kból is) létrejött hosszú magánhangzónak nyíltnak lennie. Úgy tűnik, hogy az újonnan keletkezett hosszú magánhangzó minősége nem függ az összeolvadó magánhangzók minőségétől: a régi litván szövegekben két nyílt magánhangzó, a e és az a hosszú ō-t eredményez (vö. noteit iš ne-ateit). A litván vīlko és az óegyházi szláv raba alakokat rendszerint más indoeurópai nyelvek ablatívuszaival hozzák kapcsolatba (vö. az óind vṛkāt, vṛkād alakokat), ezért a régi egyes számú ablatívusz alakjainak tekintik őket (fonetikailag lekopott -d-vel), amelyek a balti és szláv nyelvekben egyes számú genitívuszi jelentést kaptak. Első pillantásra azonban a fonetika ellentmond ennek a kapcsolatnak: más indoeurópai nyelvekben ugyanis itt ō áll (vö. az ólatin Gnaivōd és a görög Foíkō „von Hause” alakokat; ezért az óind -āt, -ād is a *-ōd alakból származik), a litvánban pedig itt -o van, amely a feltételezés szerint *-ā-ból ered. Ez a fonetikai eltérés ad alapot a legkülönfélébb magyarázatoknak és találgatásoknak. Úgy tűnik azonban, hogy ez a fonetikai eltérés csak látszólagos. Az utóbbi években egy igen ésszerű és tényekkel meglehetősen könnyen alátámasztható felvetés született: az indoeurópai ō a litvánban hangsúlyos helyzetben uo-vá vált, hangsúlytalan helyzetben pedig egybeesett az indoeurópai ā-val6. A balti és szláv nyelvek o-tövű névszóinak egyes számú genitívuszi alakjai baritonikusak voltak nemcsak az állandó tőhangsúlyú, hanem a mozgó hangsúlyú paradigmában is (vö. a vīlko alakkal, amely a mozgó hangsúlyú paradigmához tartozik). Ezért a litván -o (lett -a) valószínűleg az indoeurópai ō-ból származik. Ha ez az állítás igaznak bizonyulna, nem maradna alapunk kételkedni abban, hogy a balti és szláv nyelvek o-tövű névszóinak egyes számú genitívusza genetikailag összefügg a régi ablatívusszal. Az itt megfogalmazott megjegyzések a tárgyalt jelenségek eltérő megközelítéséből fakadtak, ezért természetesen semmiképpen sem bizonyítják, hogy P. Kuznecov értelmezése téves. P. Kuznecov könyvében igen sok ésszerű gondolat található. A vizsgált jelenségek közül sokat – például azt, hogy a szláv nyelvek miért veszítették el a régi imperfektumot, és hogyan alakították ki az újat – a könyv szerzője meglehetősen meggyőzően magyaráz meg. Általánosságban P. Kuznecov könyve a szláv, és jelentős részben a balti morfológiatörténet igen értékes vázlata. S. Karaliūnas 6 И. Казлаускас, К развитию общебалтийской системы гласных, ВЯ, 1962, № 4, р. 24; В. Мажюлис, Заметки по прусскому вокализму, кн.: Вопросы теории и истории языка (Сборник в честь Б. А. Ларина), Ленинград, 1965, р. 195—196; Remarques sur le vocalisme du vieux prussien, „Acta Baltico-Slavica“ t. 2, Białystok, 1965, p. 53—59. 16* 243