Slavų kalbų morfologijos istorijos bruožai

iran kontaktus hozzávetőleges időpontját. Módszertani szempontból ez igen fontos, mivel a helynévtan és a régészet együtt haladva nagyon fontos ismereteket nyújthat a népek történetének legrégibb korszakáról. Ebben az esetben az az érdekes, hogy; a helynévtan felderítő szerepet töltött be, amelynek nyomdokain haladva más területek kutatói nemcsak hogy nem tévedtek, hanem megerősítették a helynévtan előzetes következtetéseit is. A. Vanagas A SZLÁV NYELVEK MORFOLÓGIATÖRTÉNETÉNEK VONÁSAI II. C. Kysnenos, Ouepkn rio Mopo/iorau npacaaBsHckoro si3bika, Mocksa, 1961, 144 p. P. Kuznyecov, a szláv nyelvek neves szakembere, könyvében a protoszláv főnévés igeragozási rendszerek kialakulásának kérdéseit vizsgálja, és érinti e rendszerek fejlődésének néhány mozzanatát a szláv alapnyelv korában. A szerző a nyelvi jelenségeket egymással összefüggésben elemzi. Ez lehetővé teszi számára, hogy meglehetősen sikeresen felderítse az elemzett jelenségeket kiváltó okokat. A praszláv morfológiai rendszer kialakulása és fejlődése a balti nyelvek nélkül nem érthető meg. P. Kuznyecov könyvében a balti nyelvek adatainak elemzése igen fontos helyet foglal el. A porbalti morfológiai rendszer az összes indoeurópai nyelv közül a legközelebb áll a szláv morfológiai rendszerhez. Emiatt P. Kuznyecov, tą talán kissé túlbecsülve a rokonságot, a „közös balti-szláv nyelv” (o6mecJraBsnoGajiTHicKHĖ si3bIK) kifejezést használja. „Közös balti-szláv nyelv” (vagyis alapnyelv) sem a fonetika, sem a morfológia területén nincs rekonstruálva. Rekonstrukciója a szóban forgó könyv nė szerzőjének nem sikerült. A balti szláv ir nyelvek moriológiai rendszerei hasonlóak. azonban ne nem azonosak. Például a névszóragozási rendszerekben meglehetősen sok olyan végződés van, amelyeket P. Kuznyecov nem tekint egyetlen iš forrásból származóknak: egyes szám birtokos eset litván rank-os (amely -os iš*-as) ir s. sl. Zen-y (kur -y P. Kuznecovas kildina iš *-om+-s); vns. jn. lit. moha-mi (ahol -mi minden bizonnyal iš *-mf; ta; a žemaitiai nyelvjárásra utalna -mi') ir s. szótag rabo-mo (ahol -me iš *-mi); tbsz. birt. litván farkas-ū (ahol -ų iš *-gn) ir s. szl. rab-o6 (ahol -» iš *-on, mert *-6n a szlávban lenne -ą), tsz. in. lit. vilk-ais (ahol az -ais a *-gis-ből származik) és óe. szl. rab-y (-y fonetikailag nem származhatott a *-6is-ből). Az itt összefoglalt flexiós különbségek nagyon régiek lehetnek, az indoeurópai nyelvi közösségtől öröklődhettek. Általában véve a balti és a szláv nyelvek névszói flexiója nagyon hasonló, ez a hasonlóság azonban nem a balti és a szláv nyelvek közös innovatív változásaiból alakult ki, hanem abból, hogy a balti-szláv nyelvek megörökölték az indoeuróir pai jį iš nyelvi közösséget. Ezt szem előtt tartva a terminus A „balti-szláv közös nyelv” megalapozatlannak tűnik. A könyvet olvasva látható, hogy a szerző egy balti-szláv nyelvi ne morfológiai tény-jelenséir gnek, jóllehet eltérőnek, közös alapot ir kíván találni. ir Íme P. Kuznyecov azt állítja (igaz, nagyon óvatosan), hogy „közös” „K. Būga, Válogatott I, írások, Vilnius, 1958, p. 566 (lábjegyzet).. 16. A balti–szláv nyelv litván nyelvtani 241 szerkezete „örökölte“ a -stik formánst ne az aorisztoszból, a jövő ir idő képzésére azonban (p. 132). Ebből az következne, hogy a balti nyelveknek egykor szigmatikus aorisztoszuk volt, amelyet később elveszítettek. Ezt az állítást azonban cáfolja az a tény, hogy a balti nyelvekben a szigmatikus aorisztosznak semmiféle nyoma nem található. A balti nyelveknek, akárcsak a ir germán nyelveknek, jo valószínűleg soha nem volt. A balti nyelvekben a -s formáns a jövő idő képzésére használatos, a szláv nyelvekben pedig az o aorisztosz, — később az imperfektir um képzésére. Mivel a -s formáns a szláv nyelvekben a múlt idők jelévé vált, ezért föltehetően többé nem lehetett használni a jövő idő alakjainak képzésére. P. Kuznyecov egyike azoknak iš tų a kutatóknak, akik azt a hipotézist vallják, hogy a szláv nyelveknek, ir akárcsak a balti nyelveknek, szigmatikus jövő idejük volt. Ezért a szláv nyelvek szigmatikus jövő idejének problémájának külön fejezetet szentel są (p. 127—132). Azonban a formák su -s a jövő idő jelentésében sehol sincsenek adatolva a szláv nyelvekben. Az egyetlen szigmatikus képződmény, amelyről úgy vélik, hogy a iš szláv nyelveknek az su -sformánssal képzett jövő idejük volt, a byšę melléknévi igenév (hímnemű nem), byšęšti (és byšąšti; nőnemű nem), byšę (közös nem). Azonban csak a keleti szláv egyházi írásos emlékekben találhatók meg. E résztvevők fonetikai szerkezete arra utalna, hogy valószínűliš eg az ószláv nyelvből származnak (a — bolgár–macedón nyelvjárásokból). Az ószláv nyelv emlékeiben azonban nem jų találhatók meg. A legcélszerűbb volna ezeket a résztvevőket a jelen idejű desideratívuszok formáinak tekinteni?. A szerző tétele, miszerint valaha létezett balti–szláv nyelv, időnként olyan nyelvi jelenségértelmezést feltételez, amely kétségeket ébreszt. Például abból kiindulva, hogy a lit. est kiszorította a régi atematikus formát, a szerző azt állítja, hogy a tematikus flexió már „a közös balti-szláv nyelvben” (o. 89). Összefoglalódása a litván nyelvben azonban úgy tűnik, meglehetősen későn kezdődött, mivel az atematikus flexió még meglehetősen jól megőrződött a régi litván írásokban*. Érdemes lenne még egy pillanatra megállni a névszói flexió egyik kérdésénél. Baltų ir a szláv nyelvek o-tövű főneveinek egyes számú genitívuszi végződései (litvánul. vilk-o, s. szlávul. rab-a)* eredetének kérdése azok közé tartozik, iš amelyekről a legtöbb szakirodalmat írták, és amelyekre ir a legkülönfélébb hipotéziseket dolgozták ki (lásd p. 35— 43). Érdekes, hogy P. Kuznyecov a legmegbízhatóbbnak tartja K. Kapau véleményét: az o-tövű főnevek egyes számú genitivusi esete a balti–szláv nyelvben újonnan alakult ki, amikor a névszói tőhöz egy olyan posztpozíció kapcsolódott, amely később a balti és szláv nyelvekben prepozíciókéir nt, illetve előtagként funkcionált, vö. ir litván at-, s. szl.0t(+)*. A balsis litván -o ir szl. -a a jelenését egyes szám birtokos esetében P. Kuznyecov így magyarázza (p. 35): tővégződés o ir posztpozíció 0 (a szerző azon gondolatának, hogy a korai balti ir 2 A. Meite, O6mecaasanckuit s3b1kK, Mocksa, 1951, p. 193. 3 Chr. S. Stang, Das slavische und baltische Verbum, Oslo, 1942, p. 99—104: A. Sabaliauskas, A litván nyelv atematikus igéi, kötet : A litván nyelvtan néhány kérdése, Vilnius, 1957, p. 77—114, + Ši a végződés nem közös balti, mivel úgy tűnik, hogy a porosz nyelv megőrizte a régi flexiót -s, vö. pl. deiwas „isten“ ir het. antuhšaš „emberi“. 5 C. Kappus, Der indogermanische Ablativ, Marburg, 1903, p. 14. 242 a szláv nyelvek fejlődési korszakaiban létezett egy o fonéma, el kell fogadni) kontrakció útján adva egy 6-ot, amely meglehetősen nyitott lévén egybeesett az a-val. Ez a fonetikai magyarázat sok kétséget ébreszt: nem világos, miért kellett volna a kontrakció útján (még ha nyílt o-kból is) keletkezett hosszú magánhangzónak nyíltnak lennie. Úgy tűnik, hogy az újonnan keletkezett hosszú magánhangzó minősége nem függ az összeolvadó magánhangzók minőségétől: a régi litván szövegekben két nyílt magánhangzó, az e és az a, hosszú a-t ad (vö. noteit a ne-ateit-- ből). A lit. vilko és az ó. szl. raba alakokat általában más indoeurópai ablativusokkal (vö. óind. vfkat, vikad), és ezért a nominatívusz egyes szám régi alakjainak tekintik őket (fonetikailag lekopott -d-vel), amelyek a balti és szláv nyelvekben a genitívusz egyes szám jelentését vették fel. Első pillantásra azonban, úgy tűnik, ennek a kapcsolatnak ellentmond a fonetika: ugyanis más indoeurópai nyelvekben itt 6 található (vö. ólat. Gnaivéd és gör. Foixo „von Hause“, ezért az óind. -at, -ūd is *-6d-ből származik), a litván nyelvben viszont itt -o van, amely a feltételezés szerint *-ū-ból ered. Ez a fonetikai eltérés ad alapot a legkülönfélébb magyarázatok és találgatások megszületéséhez. Úgy tűnik azonban, hogy ez a fonetikai eltérés csak látszólagos. Az utóbbi években nagyon racionális, és tényekkel meglehetősen könnyen alátámasztható elképzelés fogalmazódott meg, miszerint az indoeurópai 6 a litván nyelvben hangsúlyos helyzetben uo-vá, hangsúlytalan helyzetben pedig az indoeurópai a® A balti és szláv nyelvek o-tövű névszóinak egyes számú genitívuszi alakjai nemcsak állandó tőhangsúlyú, hanem mozgó hangsúlyú paradigmában is baritonikusak voltak (vö. a mozgó hangsúlyú paradigmához tartozó vilko alakot). Ezért a lit. -o (lat. -a) minden valószínűség szerint az indoeurópaiból származik. o. Ha ez az állítás igaznak bizonyulna, akkor nem maradna alapunk kételkedni abban, hogy a balti és a szláv nyelvek o-tövű névszóinak egyes számú genitivusa genetikailag kapcsolatban áll az ősi ablatívusszal. Az itt elmondott megjegyzések a tárgyalt iš jelenségek eltérő į szemléletéből fakadtak, ezért természetesen semmiképpen sem jelentik azt, hogy P. Kuznyecov értelmezése téves. P. Kuznyecov könyvében nagyon sok racionális gondolat található. A tárgyalt jelenségek közül sokat, például azt, hogy a szláv nyelvek miért veszítették el a régi imperfektumot, és hogyan alakították ki az újat, a könyv szerzője meglehetősen meggyőzően magyaráz meg. Összességében P. Kuznyecov könyve nagyon értékes vázlata a szláv, részben pedig a balti morfológia történetének. mi ir S. Karaliūnas ® H. Kasnayckac, K passutuid oGueGaatuilckoh chcreMhi raacusix, BSI, 1962, Ne 4, p. 24; B. Maxioanc, 3aMerki no npycckomy Bokaamsmy, kn. : Bonpocs veopun H ucropuu si3bika (COopuuk B weer B. A. Jlapuua), Jlennarpan, 1965, p. 195-196; Megjegyzések az óporosz le vokalizmdu usról, „Acta Baltico-Slavica* t. 2, Bialystok, 1965, p. 53—59. 16* : 243