Veikalas apie baltiškų vietovardžių slavinimą ir slaviškų lietuvinimą

„утка“ = lit. ant-uka „eine Schnepfe“ Mielke I 6, añtukas „saxicola oenanthe“ Dusetos (dep. Vozgėliai), antukỹs „t.c.“ Veliuona⁵. Str. „Die Metatonie im litauischen und lettischen“. K. Būga szerint az añtukas és iñtukas szavakban az -ukas képző található, és ismét az añtis „Ente“ szóval veti össze őket. E. Frenkel litván nyelv etimológiai szótárában az añtis „Ente“ címszó alatt a következő szavakat találjuk: antuka „Schnepfe“, añtukas „saxicola oenanthe, wheat ear, Weisskehlchen“, antikas (Dusetos), intukas (Tauragnai, Bez. Utena), antukýtis (Veliuona) „Steinschmätzer, Steinschnäpper“⁶. Nehéz hinni ezeknek az összevetéseknek, mivel a kúltupys semmiben sem hasonlít a kacsára. K. Būgát talán Chr. G. Mielke és más szótárak vezették kissé félre, amelyekben az antuka szó jelentése „eine Schnepfe, azaz slanka“. Az akadémiai „Lietuvių kalbos žodynas“ már kijavította ezt a pontatlanságot: az antuka szót az antukỹs-hez utalja, ez utóbbit pedig az antikas „Oenanthe oenanthe“ szóhoz. Az antukas és intukas nyelvjárási terminusok szóalkotását pontosabban így lehetne magyarázni: antė + -ukas és intė + -ukas. A „Lietuvių kalbos žodynas“ szerint az antė és intė szavak jelentése „peludės“. Ezenkívül az antė szónak (az antìs-hez hasonlóan) „krosnies užuangės“ jelentése is van. Az „Užnario, užuolandos“ → „peludės“ jelentések korrelációja igen nyilvánvaló. E szavakhoz kapcsolva a felföldi kúltupys elnevezést, meggyőzőbben magyarázható. K. Gaivenis MŰ A BALTI HELYNEVEK ELSZLÁVOSÍTÁSÁRÓL ÉS A SZLÁV HELYNEVEK LITVÁNOSÍTÁSÁRÓL Jurgen Prinz, A balti helynevek elszlávosítása és a szláv helynevek baltizálása az egykori Suvalki kormányzóság területén, Wiesbaden (Otto Harrassowitz kiadó), 1968, 320 p. térképpel. A balti hely- és személynevek elszlávosításának problémája nem először merül fel a nyelvészeti szakirodalomban — az elmúlt évtizedben önmagában is több, e kérdésnek szentelt munka jelent meg¹. J. Prinz recenzált könyve azonban terjedelmével messze felülmúlja e szakterület többi művét. A könyv bevezetésből, tíz fejezetből és következtetésekből áll. A könyv végén a szerző tárgymutatót közöl. Bevezetésében J. Prinz többek között felhívja a figyelmet a szláv területeken fellelhető balti toponímia vizsgálatának nehézségeire. Példákat hoz V. Toporov és O. Trubacsov „A Felső-Dnyeper-vidék hidronimáinak nyelvészeti elemzése” című könyvéből (Moszkva, 1962), valamint H. Šalys (H. Schall) munkáiból, amelyek azt mutatják, hogy az e szerzők által balti toponímiai reliktumként magyarázott elemek egy része másképpen is értelmezhető. Az általános megjegyzésekben J. Prinz röviden ismerteti, milyen volt a Suvalki kormányzóság etnikai összetétele a XIX. század végén — a XX. század elején, kritikusan áttekinti a felhasznált 5 K. Būga, Rinktiniai raštai, II, V., 1959, p. 393. 6 E. Fraenkel, Litauisches etymologisches Wörterbuch, Heidelberg—Göttingen, 1955, tt., p. 11—12. 1 K. O. Falk, Tanulmányok a litván helynevek és személynevek szlávosításáról, „Scando-Slavica“, IX (1963), p. 87—103; A litván személy- és helynevek szlávosításának módszereiről. Az -ánce végződésű nevek eredetéről és elterjedéséről, „Språkliga Bidrag“, t. 4, Nr.19, Lund, 1964, p.1—16; J. Otrębski, A litván víznevek és helynevek szlávosítása, „Z polskich studiów slawistycznych“, Seria 2, Językoznawstwo, Warszawa, 1963, p. 267—286. 194 toponimikai vonatkozó forrásokat. A szerző azt mondja, hogy azokban az esetekben, amikor a helynevek alakjai a különböző forrásokban eltértek, mindegyiket megadta, amikor pedig azonosak voltak, csak az 1923-as népszámlálás alkalmából kiadott „Lietuvos apgyventos vietos” című könyvre hivatkozott (Kaunas, 1925 – a továbbiakban L. 23). A tükörfordítások („Die Übersetzung”) című fejezetben a szerző felhívja a figyelmet arra, hogy a balti és a szláv toponímia kölcsönhatásának sajátossága megköveteli, hogy a fordítást (pl. lit. Raudondvaris – lengy. Czerwony Dwór) megkülönböztessük a magyarázattól, a szemantikai értelmezéstől, vagyis lényegében a szemantikai helyettesítéstől (azokra az esetekre gondol, amikor az átlátszatlan szemantikájú helynevek egy másik nyelv valamely közszavához való külső hasonlóságuk miatt „értelmet nyernek”, és szemantikájuk átláthatóvá válik; pl. lit. Višakio Rūda – lengy. Wysoka Ruda). J. Princ szerint gyakrabban fordítják azokat a helyneveket vagy helynévi elemeket, amelyek eredeti jelentése általánosabb és egyszerűbb. Például lit. Senieji Alk snėnai – lengy. Ol kśniany Stare: csak a senieji ’régiek’ fogalmát fordítják le, az Alksnėnai nevet pedig csupán a lengyel nyelv hangtani rendszeréhez igazítják. A szerző első látásra meglehetősen érdekes gondolatot vet fel: a melléknév alakja attól függ, hogy a minősítő toponima alkot-e polarizációs párt vagy sem. Ha a minősítő toponima egyúttal polarizációs elem is, akkor a melléknév állítólag határozott alakú (a lengyelben a melléknév a főnév után áll), például: lit. Senieji Alk snėnai és Naujieji Alk snėnai lengy. Ol kśniany Stare és Ol kśniany Nowe; ha pedig a minősítő toponima nem alkot polarizációs párt, akkor a melléknév állítólag határozatlan alakú (a lengyelben a főnév előtt áll), például: lit. Naujas Kaimas lengy. Nowa Wieś. Ez a gondolat azonban kétségesnek tűnik. Mindenekelőtt meg kell jegyezni, hogy a Naujas Kaimas helynévnek ismert és mellette élő alakja a Naujasis Kaimas. Továbbá vannak példák arra, hogy a minősítő helynevek polarizációs párokat alkotnak, mellékneveik mégis határozatlan alakúak, például: Naujas Strūnaitis ir Senas Strūnaitis (Švenčionys járás). És fordítva: a polarizációs párt nem alkotó minősítő toponima mellékneve lehet határozott alakú, például: Senoji upė (Alanta). Úgy tűnik, a melléknév alakja nem annyira attól függ, hogy a toponima alkot-e polarizációs párt, mint inkább attól, mennyire elterjedtek a határozott melléknévi alakok az adott nyelvjárásban. Ebben a fejezetben a szerző számos érdekes fordítási esetet mutat be: csak az epitheton fordítódik (Kirsna, Didžioji – Kirsna Wielka); az egész szó fordítódik (Pilkalnis – Lysa Góra, Alkšninė, a szerző pontatlan írásmódja szerint Alksnyne – Olszyna); a kicsinyítő képzőt kicsinységet kifejező szóval adják vissza (Likiškėliai – Likiški Male), és így tovább. A szerző helyesen jegyzi meg, hogy a helynév „jelentésének” ilyen fordítása csak bizonyos kétnyelvűségi körülmények között lehetséges. A helyettesítésről (magyarázatról, értelmezésről, die Deutung) szóló fejezetben J. Princ a helynevek kölcsönhatásának egy másik esetét vizsgálja, amely az imént tárgyalttól eltérően kétnyelvűség nélkül is lehetséges. Amint fentebb már említettük, itt nem a helynév „tartalmát”, „jelentését” „fordítják”, hanem az alakját, amely a két nyelvben hangtanilag meglehetősen hasonló. A fordító nyelvben azonban a kevéssé módosult alak gyakran (elsősorban az antroponimikus helynevek kivételével) egészen más tartalmat kap (a fentieken túl 13* 195 az említett példa Višakio Rūda – Wysoka Ruda, vö. továbbá lit. Molinė: molis – lengy. Malina: malina „málna”). Fontos szem előtt tartani, hogy ebben az esetben szó sem lehet semmiféle hangtani szabályszerűségről, mivel a helyettesítés könnyen megsérti azokat. Ebben a fejezetben a következőket vizsgálja: a) keresztény nevekből képzett származékokat, amelyek a litván és a lengyel (belarusz, orosz) nyelvben hasonlóak, például lit. Jokūboniai – lengy. Jakubańce (vö. Jokūbas, lengy. Jakub); b) köznevekből képzett származékokat, például lit. Pūpa-sodis – lengy. Popasodzie (vö. lit. pupà, lengy. pop „pap”); c) formánsok helyettesítésének eseteit, például lit. Kudrėnai – lengy. Kudrany stb. Különösen részletes és átfogó a köznevekből képzett származékokkal foglalkozó alfejezet. A szerző számos érdekes helyettesítési esetet figyelt meg (pl.: lengy. góra lit. giria szóból, lengy. ostrów lit. aštrùs szóból, lengy. krasny lit. krósnis szóból stb.). Csupán a Drapaliai és Trumpaliai faluneveknek (60., 83. o.) az összetett alakulatok közé sorolása tűnik kétségesnek, még ha fenntartásokkal is; ezek második tagja a szerző véleménye szerint a litván pàlios köznévvel hozható kapcsolatba, amely a helyettesítés következtében a lengyelben pole „mező” alakra változott. A Drapaliai falunév a Drapãlis tó nevéből ered; ez pedig valószínűleg az -alis képzővel alkotott származék, vö. Tab-ãlis tó, Sij. Hasonló képzésű lehet a Trumpaliai is (vö. még Trumpališkiai falu, Rokiškis járás). A „Főnevi összetett és összetett helynevek tagjai” című fejezetben J. Princ részletesen áttekinti, hogyan szlávosodnak az összetett helynevek második tagjai, valamint az összetett helynevek második szavai. A szerző ezenkívül néhány litvánosítási esetet is bemutat. Például úgy véli, hogy azok az összetett helynevek, amelyek második szava būdà, szláv szerkezetek litvánosított változatai lehetnek: lengy. Dębowa Buda – lit. Ąžuolų Būda, lengy. Czysta Buda – lit. Čystà Būdà, lengy. Lipowa Buda – lit. Liepavā Būdà (74. o.) stb. A szerző ezt az állítást azzal támasztja alá, hogy a litvánban az összetett oikonimák állítólag igen ritkák, a lengyelben és általában a szláv nyelvekben viszont különösen elterjedtek. Ezzel az utóbbi gondolattal alapvetően egyet kell érteni, ám a Būda-t tartalmazó teljes helynévi modell eredete is kétségbe vonható. Például a birtokos esetű Ąžuolų Būda nem feltétlenül szláv eredetű. A birtokos esetű alak talán azért maradt fenn, mert első szava, az ąžuolas származékszó, a hosszabb származéktövek pedig a litvánban jóval nehezebben kapcsolódnak más szavakhoz. (Vö. még Rugėnų Būda és Šaravų Būda, Kėdainiai járás.) Emellett az olyan falunevek, mint Mažoji Būda, Sen oji Būda, Naujoji Būda (vö. Čystà Būdà), szintén azt mutatják, hogy a Būda elemet tartalmazó összetett oikonimák egy része önállóan is kialakulhatott a litván nyelvben, jóllehet maga a būdà köznév szláv jövevényszó. A második tagjukban gãlas elemet tartalmazó összetett oikonimák között nem helyénvaló megemlíteni a Raugalai falunevet (76. o.), mert ez nem összetett, hanem személynévi eredetű helynév, amely a Ráugalas vezetéknévből ered (vö. még Ráuga, Ráugas, Ráugala), amely viszont valószínűleg a ráugalas, ráugti közszavakkal hozható kapcsolatba stb. Kivételnek tekinthető a Pirktavietė, Kepurienės helynév (91. o.), amely valójában nem összetett falunév, hanem két különböző névváltozat; litván alakjuk a következő: Kepurinė vagy Pirktãvietė. Nyilvánvaló, hogy ezek nem olvadhattak össze egyetlen összetett helynévvé. A megbízhatatlan források az Asiūklės Pamūrgiai helynév eredetével kapcsolatban is félrevezették a szerzőt (91. o.); a nevet többféleképpen írják (Pamurgiai, Asiūklės, Asiūklenskiai, lengy. Pomorgi Osiukłańskie). Ezen oikonima első szava, az Asiūklės a közeli 196 másik falu, az Asiūklė név birtokos esetű alakja. Ebből következően képzése szerint egyszerű, birtokos esetű helynév, és nincs alapunk eredendő szláv jellegéről beszélni. A Makauskai falunév (lengy. Makowszczyzna) eredeti forrásának J. Princ a rekonstruált lengyel vagy orosz *Макобское előzményt tartja. Erre a rekonstrukcióra azonban itt nincs szükség, mivel a Makauskai falunév a Makauskas vezetéknévből ered. A „Képzők” című fejezet először azt mutatja be, miként szlávosodnak a litván képzős oikonimák. A szerző külön tárgyalja az egyes képzőket, megadva lengyel megfelelőiket. Többek között olyan példákat is bemutat, amelyekben a litván kicsinyítő képzős oikonimának a lengyelben minősítő helynév felel meg, amelynek első szava a małe melléknév vagy hasonló; vö. lit. Likiškėliai – lengy. Likiszki Małe (105. o.). Ezek igen érdekes esetek, de talán nem mindig helyes őket a kicsinyítő képző fordításának tekinteni, különösen akkor, ha litván összetett alakok is ismertek; vö. lit. Geistariūkai, lengy. Giejsztory Małe, E. Volterio: Geištarai Mažai2. A helyzet az, hogy a szerző különböző korszakokból származó írásmódokat vet össze (a jelenlegit és a 19. század végi alakot). Elképzelhető, hogy itt nem a kicsinyítő jelentés fejeződik ki eltérően a litván és a lengyel nyelvben, hanem a lengyel alakok arra utalnak, hogy egyes esetekben köztes litván szerkezet is létezhetett (pl. *Mažieji Geistārai). A szerző jól különíti el a képzős származékokat a képző nélküliektől. Mindössze néhány pontatlanság figyelhető meg: a Bedaliai helynevet a szerző az -el- || -ėl- képző származékának tartja, holott ez valószínűleg csupán a bedalis köznév többes száma (vö. dalia); az ugyanennek a képzőnek a származékaként számon tartott Pūskepaliai helynév személynévi eredetű, és a Pūskepalis összetett vezetéknévből ered (vö. pūšė, kėpalas). A fejezet második részében a szerző az első rész sajátos, fordított képét mutatja be, megvilágítva, hogy mely litván képzők felelnek meg a szláv képzőknek. A második rész persze nem az első teljes másolata, mivel itt nem találjuk meg az első részben tárgyalt képzők egy részét, illetve olyan származékokkal is megismerkedünk, amelyeket az első rész nem említett. Az „Előtagok” című fejezetben, amely az egyik legrövidebb, mivel az oikonimák képzésére használt előtagok száma is viszonylag csekély, a szerző áttekinti, miként szlávosodnak (többnyire lengyelesednek) az előtagos településnevek. A „Végződések” című fejezetben J. Princ mindenekelőtt részletesen bemutatja, miként szlávosodnak a litván helynevek -a, -ė, -ia, -is, -ys, -(i)us, -ai, -ės, -iai, -ys (többes szám), -(i)os végződései. Ezután a szerző a szláv végződések litvánosításának eseteit tekinti át. Ez az áttekintés többek között szükséges lesz a szláv tulajdonnevek litván nyelvű átírási szabályainak kidolgozásához. Különösen terjedelmes és részletes a magánhangzó-rendszerről szóló fejezet. A szerző először bemutatja, hogy a litván magánhangzókat milyen szláv, főként lengyel magánhangzók helyettesítik. J. Princ ezenkívül igyekszik meghatározni a helyettesítések gyakoriságát, ahol ez lehetséges és értelmes. A fejezet az eredeti alakok hiányában névváltozatokat is közöl. Ez sok esetben hasznos, de néha a szerző ezzel túlságosan kibővíti a munkát, különösen amikor a litván alakok „változatait” adja meg. Ezek a „változatok” többnyire egyértelmű torzítások (rendszerint Volteritől átvéve) vagy nyelvjárási alakok. Például a litván alakok a vagy o „változatai” (179–180. o.), amelyek a lengyel o-nak felelnek meg, az irodalmi nyelvben vagy a, vagy o magánhangzót tartalmaznak, de nem mindkettőt egymás mellett: Amalviškiai, Mockabūdžiai, 2 Э. Вольтер, Списки населенных мест Сувалкской губернии, С. Петербург, 1901, p. 38 197 Mólinė, Põcvietis, Valiai, Mōgiškės, Noreikai, Panoreikupiai, Ropydai Santakà. Mindezek a helynevek azokból a nyugat-aukštaitiai nyelvjárásokból származnak, amelyek az o magánhangzót (hangsúlyos és hangsúlytalan helyzetben egyaránt) változatlanul őrzik. Az „alakváltozatok” Amoliškės, Mackobūdzis, Malinė stb. csupán torzulások, ezért nem állíthatók egy sorba a valódi nyelvi tényekkel. A szerző nem mindig különíti el szigorúan a nyelvjárási alakokat az irodalmi nyelv jelenségeitől. Például a litván a lengyel nyelvi megfeleléséről szólva többek között azt állítja, hogy a litván a-nak a lengyel e is megfelelhet: litván Alksnekie­mis (helyesen Alksniakiemis) – lengyel Elksnokiemie. Ez a példa azonban itt semmit sem bizonyít, mivel a szó eleji a vagy e ebben az esetben nem a polonizáció, hanem a nyelvjárás kérdése. Két további példa (litván Agliniškiai – lengyel Agliniszki és litván Eglinčiškė – lengyel Eglincziški) teljesen fölöslegesen szerepel, mivel mindkét nyelvben azonosak a szókezdő magánhangzók. A szerző olykor a helynevek szlávosított alakjait tekinti nyelvjárási formáknak. Például nyelvjárási alaknak minősülnek (177. o.) a következő formák (Volter nyomán): Obromžiliai, Olakniškiai, Oleknonys, Otesnykai (a nem egészen világos Oñčiškiai eset kivételével), holott ezek csupán szlávosított vagy eltorzított litván helynevek: Abromžiliai (?), Alėkniškiai, Aleknōnys, Atesninkai. Előfordul, hogy a szerző pontatlan vagy bizonytalan helynévalakokból vezet le szabályt. Például azt állítja, hogy a litván -el-, -er- a szláv nyelvekben -il-, -ir- formában jelenhet meg, és a következő példákat hozza: litván Aviernyčia, Daugerdiškių k., Pošervintis – szláv Авирница, Донгирдышки, Поширвинты. A fent említett litván helynévalakok azonban vagy nyilvánvalóan torzultak (Pošervintis – helyesen Paširvintis, vö. Širvintà), vagy szabálytalanul, valószínűleg a lengyel nyelv hatására változtak meg (Aviernyčia – vö. Avìris). Csak a Daugerdiškiai falunév esetében merülhet fel kétely, mivel a nyelvjárásban ma is -er- hangkapcsolattal ejtik. Ez a kiejtés azonban valószínűleg új keletű, hiszen a helynév kétségtelenül a Daugirdas személynévből származik (a *Daugerdas alak sem az élő nyelvből, sem írott forrásokból nem ismert). Azt is a helynév lengyel alakja mutatja, hogy a tőben korábban -ir-, nem pedig -er- diftongus volt: Dowgirdyszki (1881). Vagyis az a szabály, hogy a litván -el-, -er- a szláv nyelvekben -il-, -ir- formában jelenhet meg, semmivel sem támasztható alá, ezért csak félrevezetheti az olvasókat. Hasonló módon keletkezhetett a litván e – szláv i, y megfeleléséről szóló fejezet is (201. o.). A szerző valamennyi példája, amelyben a litván e helyén a szláv nyelvekben i, y áll, kétséges. Így például a litván Didvyžiai || Dedvyžiai (a szerző csak a második változatot közli) – lengyel Dydwize, Volternél Дидвиже: itt a szláv alakok a litván Didvyžiai alaknak felelnek meg, nem pedig a litván e szláv nyelvekben i-vé, y-ná alakulásának példái. A litván Kreštėnai – lengyel Krekszczany; Volter pontatlanul adja meg a litván alakot: Krištėnai, és ennek megfelelően – érthető módon – a szláv alak is pontatlan: Крикштаны. Vagyis itt sincs szó az e i-vé, y-ná alakulásáról. Volter Neviedys, a „Lietuvos apgyventų vietų” Niviedė alakja – lengyel Niewietka – szintén nem bizonyítja, hogy a litván e i-vé, y-ná válhat, mivel a Niviedė alak pontatlan (helyesen Neviedė), a lengyel alak szókezdő nie- eleme (Niewietka) pedig a lengyel nie tagadószó mintájára jöhetett létre. Végül, attól függetlenül, hogy a litván ne- helyett miként jött létre a lengyel nie-, a litván e – lengyel i, y megfeleléséről akkor sem beszélhetünk. Hasonlóképpen magyarázhatók az ebben az alfejezetben szereplő további példák is. Vagyis az az állítás, hogy a litván e a szláv nyelvekben i-vé, y-ná alakulhat, megalapozatlan. Úgy tűnik, az anyag megbízhatatlansága vezetett ehhez a következtetéshez. 198 A valódi alakoknak a nyelvjárási formáktól, illetve a torzulásoktól való megkülönböztetése ebben a fejezetben (és a következő, „Konsonantizmo” címűben) meglehetősen gyakran elmarad (például 186. o., c alfejezet; 197. o., c alfejezet; 201. o., c alfejezet; 207. o., c alfejezet; 215. o., c alfejezet; 216. o., a alfejezet; 244–247. o., 1.1.2–1.1.6 alfejezetek; 250–251. o., 1.2.3–1.2.6 alfejezetek; 256. o., 1.4.4 alfejezet stb.). Ez csökkenti a következtetések pontosságát és megbízhatóságát, és arra késztet, hogy a vokalizmusról és a konsonantizmusról szóló fejezeteket igen óvatosan, sőt kritikusan értékeljük. Úgy tűnik, hogy a megbízható anyaggal nem rendelkező szerzőnek más utat kellett volna választania: először a kétségtelen, tisztán nyelvi, a nyelvi rendszerek által meghatározott megfeleléseket és változásokat kellett volna bemutatnia, azután pedig tárgyalnia az esetenként felmerülő sporadikus, szabálytalan párhuzamokat. Most, hogy a vokalizmusról szóló fejezetbe – amely különösen „érzékeny”, ékszerészi pontosságot igénylő terület – számos nem teljesen világos, kétséges vagy akár pontatlan alak és megbízhatatlan összevetés került, az egész fejezet értéke érzékelhetően csökkent. A nem kívánatos keveredés ellenére általánosságban mégis kialakítható a litván és a szláv magánhangzók megfeleléseinek összképe. Ebben a fejezetben a szerző a szláv magánhangzók litván nyelvi megfelelőit is áttekinti. A konsonantizmusról szóló fejezetben a szerző először azt mutatja be, milyen mássalhangzók helyettesítik a litvánokat a szláv nyelvekben. Többek között a litván v mássalhangzó lengyel nyelvi megfelelőjéről szólva J. Princas teljes joggal vitatkozik J. Otrembskivel a Valkininkai és Varėnà helynevek magyarázatát illetően: az utóbbi szerint az Олькеники és Орани szláv alakok dekompozícióval keletkeztek (litván Varėnoje→v-arėnoje→в Оранах). Ezután a szerző azt mutatja be, hogyan felelnek meg a szláv mássalhangzók a litván nyelvben. Az utolsó előtti, tizedik fejezetben a szerző a helynevek hangalaki változásának, hangalaki „alkalmazkodásának” néhány általános kérdését tárgyalja, felhívva a figyelmet a balti (litván) és a szláv (lengyel) nyelv vokalizmus- és konsonantizmusrendszerének hasonlóságaira és különbségeire. A könyv utolsó fejezete a következtetéseket tartalmazza; a szerző többek között pontosítja és szigorúbbá teszi a munkában használt legfontosabb fogalmak meghatározását: az átvitelét (Umsetzung), a szubsztitúcióét, az értelmezését (Deutung), a fordításét (Übersetzung) stb. A végén J. Princas röviden kitér a helynév „lingvisztikai pozíciójának” kérdésére. Érdekes a szerző azon gondolata, hogy a helynév előalakja (archetípusa) csak akkor tekinthető megtaláltnak, ha a helynév keletkezésének idején fennálló nyelvi rendszerben hangtanilag, morfológiailag és szemantikailag motiváltnak mutatkozik. Amint ebből az áttekintésből is kitűnik, a recenzált mű nemcsak átfogó, hanem érdekes és szükséges is. Gyakorlati haszna elsősorban abban áll majd, hogy alapul szolgálhat a lengyel–litván és litván–lengyel helynevek, illetve személynevek átírási szabályainak kidolgozásához. A munka egészében gondosan készült, módszertanilag jól átgondolt és tervszerű. A munka legfőbb hiányossága az a pontatlanság, amelyet a szerző által felhasznált anyag tartalmaz. A fenti példákból is látható, miként vezette félre a szerzőt a megbízhatatlan anyag. A munkában nagyon sok a pontatlan helynév – nincs szükség és értelme valamennyit felsorolni, hiszen ez kevésbé a szerző hibája, mint azoké, akik olyan helynévjegyzékeket tettek közzé, amelyek hemzsegnek a hibáktól és torzulásoktól. Csak annyit mondhatunk, hogy ha J. Princas pontos irodalmi és nyelvjárási 199 … helynevek alakjait, munkája sokkal kompaktabb és precízebb lett volna. Az egyes alfejezetek és szakaszok érthető módon egészen más formát kaptak volna. Az egyéb apróbb hiányosságok és pontatlanságok közül megemlíthetők a kétséges etimológiák, különösen azokban az esetekben, amikor a képzős oikonimát közvetlenül közszóból vezetik le. Például a szláv eredetű közszavakból pōpas, pātašas (< német Pottasch), randas (< lengyel rząd ’hatalom, vezetőség…’), šābalas, tāboras, važnyčia közszavakból levezetett helynevek Papiškės, Pāpiškiai (55. o.), Patašinė (J. Princas pontatlanul Patašynė alakban írja), Patašiškės, Patašiškė (55. o.), Rāndiškė (55. o.), Sabaliskėnai, Sabališkės (56. o.), Tabarai, Tabarauskai (56. o.), Vazniškiai (Gudeliai; J. Princas pontatlanul: Važniškiai), Vazniškiai (Liudvinavas; 57. o.) valójában a -išk- képzővel személynevekből képzett alakok: Pāpas, Patašius, Rāndis, Sabalys, Tābaras, Tabarauskas, Vaznis, Vaznys, Vaznius. Más kérdés, hogy e személynevek egy része szláv eredetű lehet. A Demeniškiai falunév (44. o.) nem az orosz Демьян vagy a lengyel Dominik névből, hanem a litván Dėmenas tó nevéből származik. A Pakūonis (lengyelül Pokojnie) és a Salāperaugis (lengyelül Salopirogi) helynevek egyértelmű példái a helyettesítésnek (Deutung), a szerző azonban csak a végződések szlávosításáról szóló fejezetben említi őket. Előfordul, hogy a helynév litván és szláv alakjának összevetése még nem elegendő annak megállapításához, hogy melyik az elsődleges. A szerző például a képzők és végződések változásairól szólva azt állítja, hogy az Alšėnai (65., 126. o.; Garliava), Barsūkai (164. o.; Liudvinavas), Bundōriai (166. o.; Alytus) helynevek lengyel alakjai, az Olszamy, Borsuki, Bondary formák az elsődlegesek, litván megfelelőik pedig a lengyel alakokból átalakított változatok. Az ilyen állítást azonban bizonyítani kell; pontosabban: szükség van a helynév történetére. Hiszen mondjuk a Barsūkai helynév később is kialakulhatott, mint ahogy a barsūkas közszó bekerült a litván nyelvbe. Vagyis eredhet a litván barsūkas szóból (jövevényszóból). Ebben az esetben a helynév lengyel -i végződése csupán a litván -ai megfelelője, és nem fordítva, ahogyan J. Princas állítja. A könyv végére a szerző a volt Suwałki kormányzóság térképét illesztette. Ez nagyon hasznos melléklet, a térképen szereplő helynevek litván alakjait azonban szintén meg lehetett volna adni, legalább a leginkább litván helyek nevei esetében. Előfordul egy-egy pontatlanság a hivatkozásokban, például: L. 23, p. 1 alatt Likiškėlio szerepel, J. Princas viszont Likiškėliai; Sabeliškeniai alakot adja meg (a helyes forma Sabališkėnai); ez az L. 23, p. 2 alatt található, nem az 1. oldalon; a Jokūboniai pedig az L. 23, p. 281 alatt, nem a 218. oldalon. A. Vanagas AZ ÚJ „OROSZ–LITVÁN SZÓTÁR“ Orosz–litván szótár. Nyomtatott és kéziratos anyag felhasználásával készült, amelyet J. Baronas gyűjtött össze. Összeállította V. Baronas és V. Galinis. Az A–I részt B. Larinas professzor, a K–H és T–Ž részt J. Macaitis (felelős szerkesztő), az O–C részt K. Musteikis szerkesztette. „Mintis”, Vilnius, 1967 (I. rész, 569 o., II. rész, 622 o.). J. Baronas (1873–1952), az ismert pedagógus és lexikográfus, 1924-ben adta ki „Orosz–litván szótárát”. Szótárának második, jelentősen kibővített kiadása pedig- 200