M. Kondratiuk. „Nazwy miejscowe Południovo – wschodnej Białostocczyzny“

ép maradt, az u pedig gyakori a helynevek töveiben is az m, v, j, k, s, p után22. A szó végén az ajakhangok és veláris hangok után szabályosan ū áll (csak itt fordul elő mellette u is: laiku III 37₁₈ ‘šie halten’). Minden más esetben az indoeurópai *ā szóvégi megfelelője az o reflexum. Tehát itt az indoeurópai *ā elsődleges állapota is *ā lehetett. Az *ā pedig csak az ajakhangok és veláris hangok után, valamint szó végén változhatott o irányába (a helynevekben még j, v, k, s után is). Egyéb esetekben ép maradt (br-ā-ti). Ez a változás azonban a megadott esetekben itt is, úgy tűnik, eltért a déli nyelvjárásétól. A balti *ā helyén itt ū(u) áll, és amint V. Mažiulis helyesen megjegyezte23, közvetlenül, fonetikailag nem keletkezhetett *ā-ból. Tehát a *ā ū-vá válásának mindenképpen át kellett mennie (és át is ment) az ō fokozaton24. Ezt a fokozatot éppen az ezzel a reflexummal rendelkező szavak mutatják. Az ō azonban itt valószínűleg erősebben szűkült, zártabbá vált. Emiatt hasonulhatott az ū-hoz, alakulhatott át azzá, vagy akár teljesen azzá válhatott (pl. pōstam, -m-ī-ti, deiv-ū-tai III 115₁₄ ‘selig’, poglab-ū, laik-u). A balti hangsúlytalan *ā hasonló fejlődése a litvániai veliuonai nyelvjárás egyik részében és a hozzá közeli területeken is végbement25. Az itt tárgyalt indoeurópai *ā-reflexumok a porosz nyelvemlékekben a következő következtetések levonását teszik lehetővé: 1. Az indoeurópai *ā valószínűleg valamennyi balti nyelv és nyelvjárás számára széles, nyílt *ā-ként volt ismert. 2. A porosz nyelv déli nyelvjárásában, vagyis abban a nyelvjárásban, amelyen az Elbingi szójegyzék íródott, ez a balti *ā (amelynek reflexuma a) valószínűleg szűkült, labializálódott, közelített az o-hoz (oa), vagy teljesen o-vá alakult. Az északi porosz nyelvjárásban — a katekizmusok nyelvjárásában — a balti *ā (amelynek reflexuma ā) csak az ajakhangok és veláris hangok után, valamint szó végén szűkült és labializálódott (a helynevekben még v, j, k, s előtt is). Egyéb esetekben itt változatlan maradt. Változása itt valamelyest eltérhetett a déli nyelvjárásétól. A nagyobb fokú szűkülés következtében egyre feszítettebbé, zártabbá válhatott, majd ō-vé alakult; színe valószínűleg közelebb állt az ū-éhoz, vagy teljesen azzá vált. A balti *ā szűkülésének és labializációjának hulláma, amely az ősi balti területen délnyugatról északkelet felé terjedt, először a litván nyelvterületet érhette el, és nyelvjárásainak nagy részében ō-reflexumot eredményezett, a žemaitoknál pedig uo-vá alakította azt (a Karklėi nyelvjárás kivételével). A keleti aukštaitis és a keleti dzūk nyelvjárásokat érhette el a legkésőbb. Ezért itt az ā helyenként még ma is általánosan, másutt pedig csak részben maradt fenn. A balti *ā szűkülésének és labializációjának hulláma nem érte el a lett nyelvet (a latgallokat kivéve), így itt változatlanul maradt. 3. Az indoeurópai *ā o-reflexuma a balti nyelvekben és nyelvjárásaikban valószínűleg másodlagos. E. GRINAVECKIENĖ M. Kondratiuk, Nazwy miejscowe Południowo – wschodniej Białostocczyzny, Wrocław – Warszawa – Kraków – Gdańsk, 1974, 304 p. (térképpel). A Lengyel Népköztársaság Tudományos Akadémiája „Monografie Slawistyczne” című sorozatának 29. számában jelent meg Michal Kondratiuk, a Szlavisztikai Intézet tudományos munkatársának műve, „A Białystoki vajdaság délkeleti részének helynevei”, amely számos szempontból a baltisták számára is érdekes. 22 Lásd K. Būga, RR, III, p. 106. 23 Lásd V. Mažiulis, Baltų sant., p. 12. 24 Vö. Z. Zinkevičius, BV, p. 12. 25 Plg. A. Salys, Kelios pastabos tarmių istorijai, APh IV, Kaunas, 1933, p. 28; Z. Zinkevičius, Lietuvių dialektologija, Vilnius, 1965, p. 68 ir žemėl. Nr. 32, 33. 213 A Białystoki vajdaság délkeleti része olyan terület, ahol a múltban intenzív balti és szláv nyelvi érintkezés zajlott. Számos kutató (K. Būga, J. Kaminski, G. Laumianski, J. Otrębski, V. Toporov, S. Zajączkowski és mások) következtetései alapján indokolt feltételezni, hogy M. Kondratiuk vizsgálta terület egészét vagy csaknem egészét egykor baltiak lakták. Igaz, a baltiak nem egy időben és nem egyforma hosszú ideig élhettek ezen a területen. Jelenlétük azonban ezeken a vidékeken kétségtelen. Érdemes itt felidézni, hogy a Bugnak (amely az említett terület legdélebbi részén folyik) az egyik bal oldali mellékfolyója olyan nevet visel, amelyet balti eredetűnek tartanak – Krzna < *Krьsna (vö. litván Kirsna): porosz (jótving) Kirsnan ’fekete’. Nem meglepő tehát, hogy M. Kondratiuk monográfiájában szintén megállapítja a balti–szláv nyelvi érintkezés tényét, mégpedig a helynevek, pontosabban a lakott helyek nevei alapján; ezekből a vizsgált területen a szerző 1585-öt számol össze (az objektumok száma valamivel kisebb: 1338). Érdekes, hogy a lakott helyek neveinek száma a XVI. század második fele óta több mint kétszeresére nőtt: a XVI. század második felében még 725 név volt, ma pedig 1585. A recenzált munka felépítése a következő: 1) bevezetés (itt határozza meg a szerző a kutatás tárgyát, történeti ismereteket közöl a vizsgált területről, megadja a forrásokat, megjegyzéseket tesz a kutatási módszerről stb.); 2) helynévszótár; 3) a helynevek jelentésének és alakjának elemzése (jelentésük alapján a szerző rokonsági, topográfiai, birtoklást kifejező, kulturális, patronimikus, etnikai és egyéb helyneveket különít el); 4) nyelvközi kapcsolatok (lengyel–orosz és szláv–balti); 5) következtetések. A munka legterjedelmesebb és legfontosabb fejezete a második (19–233. o.), amely ábécérendben közli a Białystoki vajdaság délkeleti részének valamennyi lakott helyét (és esetenként más helyeket) megnevező nevet. Valójában e terület oikonimáinak etimológiai szótára, mivel a felsorolt helynevek eredetét is megadja. A fejezet kétségtelen előnye az is, hogy a szerző közli az oikonimák régi, történeti dokumentumokban rögzített alakjait. Az oikonimák történeti változatai nagy segítséget jelentenek a mai helynevek eredetének magyarázatában. A baltisztika művelői számára a munka talán legfontosabb része a szláv–balti nyelvi kapcsolatokat elemző fejezet. A szerző megállapítja, hogy a litván (balti) helynevek hosszú idő alatt elszlávosodtak. A szlávosodás nemcsak a litván helynevek hangtanát, hanem gyakran a morfológiáját is érintette. A hangtani szlávosodás példái: Dojlidy – litván Dailidės, Liuli – litván Liūliai, Paceliszki – litván *Poceliškės, és így tovább. A morfológiai szlávosodás leggyakoribb módja, hogy a litván tőhöz szláv képző járul (vö. Klewinowo – litván klėvas, klevynas, klevinis). A szerző összesen mintegy 45 balti eredetű helynevet talál, vagyis az oikonimák körülbelül 2,8%-át. Ez meglehetősen jelentős balti jövevényszó-réteg (ha természetesen mind valódi balti eredetű), különösen annak fényében, hogy a XVI. század második felében mindössze 725 oikonima létezett. A szerző adatai szerint a XV. század első feléből a dokumentumok mindössze 50 lakott hely nevét rögzítették. Feltehetően az oikonimák többsége az elmúlt néhány évszázadban alakult ki, vagyis már azokban a történelmi időkben, amikor e vidékeken az őshonos balti etnikai elem jelentéktelen volt, vagy már eltűnőben volt. A szerző számításai szerint a legtöbb baltizmus a Narew és a Supraśl folyók között található. Közülük nem kevés kétségtelenül balti eredetű. Ilyen például Białystok város egyik városrészének neve. 1 B. H. Toporov, Két jegyzet a balti helynévtan területéről, – Rakstu krājums veltījums… Jānim Endzelīnam…, Riga, 1959, 256. o. és köv. 214 Dojnowo, amelynek kapcsolata a litván Dainava névvel (Šalčininkų és más járásokban található falvak neve) nyilvánvaló. Białystok egy másik részét Dojlidy néven hívják. Ez a helynév összevethető a litván Dailidės névvel (Šalčininkų és más járásokban található falvak neve; a litván dailidė jelentése: „asztalos”). Białystok járásának Dydulė nevű falujával kapcsolatban sincs bizonytalanság: a nevet 1577-ben Dzi dziule alakban jegyezték fel. Ez a litván Didžiuliai oikonima megfelelője (Šalčininkų járás). Nyilvánvaló balti eredetű nevek továbbá a Kiersnowo – falu Białystok járásában (vö. litván Kirkšnóvė folyó, Kirsna folyó: óporosz kirsnan „fekete”), a Kiewtaki – falu Białystok járásában (vö. a litván Kiaulakiai falu Kelmė járásában; Kiaulakỹs családnév), a Kituryki (1634-ben Kiethuriki) – falu Białystok járásában (vö. a litván Ketūriai falu Šalčininkų járásában), a Kojrany – falu Białystok járásában (vö. a litván Kairėnai falu Vilnius járásában), a Liuli – mező és rét Hermanuykos faluban, Białystok járásában (vö. a Veisiejai melletti litván Liūlynas erdő, valamint a Liūlė rét Kurkliai környékén), a Narejki – falu Białystok járásában, a Narojki – falu Siemiatycze járásában, Drohiczyn közelében (vö. a Panevėžys járásbeli litván Noreikiai faluval és más hasonló nevekkel, valamint a Noreika, Noreikis családnevekkel), az Olmonty – falu Białystok járásában (vö. az Almantas litván családnévvel), a Szernie – falu Białystok járásában (vö. a Vilnius járásbeli litván Šernai faluval és a Šernius családnévvel), valamint a Žegunie – falu Białystok járásában (vö. a Kupiškis járásbeli litván Žegūniai faluval és a Žegūnis családnévvel) stb. Néhány, a szerző által balti eredetűnek tartott helynév esetében bizonyos bizonytalanságok és kétségek is felmerülhetnek. Például Hajnowka vajdaság egyik falujának Opaka neve akár nem balti eredetűnek is tekinthető, mivel valószínűleg a szláv nyelvekre, köztük a lengyelre jellemző fiziográfiai szakkifejezésből ered – vö. lengyel opoka „szikla, kőtömb”, cseh opoka, opuka „szikla”, szlovén opóka „pala”,2 fehérorosz апока „kő, szikla; mészkő”3 és így tovább. Általánosságban azonban a szerző igen jól meg tudja különböztetni a balti helyneveket a szlávoktól, ezért a Białystoki vajdaság délkeleti részén a balti–szláv nyelvi érintkezésekről levont következtetéseiben bízhatunk. M. Kondratiuk „A Białystoki vajdaság délkeleti részének helynevei” című monográfiája tehát alapos munka, amelynek jelentősége több szempontból is kiemelkedő. Fontos hangsúlyozni, hogy ezt a művet nemcsak nyelvészek használhatják és vehetik alapul, hanem a balti etnogenezis, valamint általában a balti múlt kérdéseit kutató történészek is. A. VANAGAS Rövidítések Ad – Adutiškis, Švenčionys járás1 Adm – Adomaičiai, Kelmė járás, Pakražantis környéke. Agu – Agurkiškė, Kapsukas járás, Kazlų Rūda környéke. ahd. – ófelnémet (Althochdeutsch). air. – ír. Akm – Akmenė. Akmn – Akmenė, Vilnius járás, Glitiškės környéke. Akns – Aknystėlės, Utena járás, Leliūnai környéke. Aks – Alkas, Plungė járás, Bubėnai környéke. AkV – Akmuo, Varėna járás, Jakėnai környéke. Al – Alytus. Alj – Alėjai, Raseiniai járás. Alk – Alksnėnai, Vilkaviškis járás. 2 P. Nitsche, Geographische Terminologie des Polnischen, Köln, 1964, p. 48. 3 І. Я. Яшкин, Беларускія геаграфічныя назвы, Мінск, 1971, p. 13. 1A körzet nincs feltüntetve, ha a neve megegyezik a rövidítéssel jelölt település nevével. 215