Kelios pastabos lietuvių XVI–XVII a. leksikos istorijai

SOCIALINĖS LINGVISTIKOS PROBLEMOS LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI, XIX (1979) Zigmas ZINKEVIČIUS NÉHÁNY MEGJEGYZÉS A LITVÁN XVI–XVII. SZÁZADI SZÓKINCS TÖRTÉNETÉHEZ A Litván Nagyfejedelemségben a XVI–XVII. században megjelent litván nyelvű könyvek kétféle nyelvjárási alapra épülnek. Egy részük a keleti aukštaitis nyelvjárásból kinőtt írott nyelvváltozatban íródott. Ide tartoznak K. Širvydas művei, J. Jaknavičius „Evangéliumai”, az 1605. évi katekizmus, Belarmino katekizmusának fordítása és mások. A többi nyelve az akkori közép-litván nyelvjárásra támaszkodik: M. Daukša írásai, M. Petkevičius katekizmusa, J. Morkūnas postillája, B. Chilinskis Bibliája és a reformátusok egyéb írásai. Mindkét csoport részletesebb dialektológiai lokalizációja kétségtelen: az előbbiek alapjául Vilnius városának és közeli környékének keleti aukštaitis nyelvjárása szolgált, az utóbbiak pedig a Nevėžis-alföld (Kėdainiai vidéke) akkori nyelvjárására támaszkodtak [Zinkevičius Z., 1970 ir 1972]. Az a tény, hogy nem jött létre írásbeliség a nyugati aukštaitis nyelvjárás, az e típusú magánhangzózás előtt az l-et nem keményítő, a déli aukštaitis (legalábbis dzükülő) és a žemaitis nyelvjárások alapjain, azt mutatja, hogy ezek a nyelvjárások akkoriban nem játszottak jelentősebb szerepet. Tehát az írásbeliség kezdete előtt Litvániában két beszélt interdialektusnak kellett uralkodnia: a keletinek, vagyis a Vilnius környékinek, és a középsőnek, vagyis a Nevėžis síkságáról származónak. Ezek a régi litván állam (a vilniusi-felföldi területek) és a Žemaitija Hercegség (a Nevėžis-alföld) magterületei. Valójában akkoriban csak e vidékek nyelvének volt esélye az elterjedésre. Írásbeliségünk alkotói ezt a kettős beszélt nyelvet örökölték a korábbi időkből. De hogyan jártak el ezután? Igyekeztek-e kiegyenlíteni az örökölt különbséget, vagy tudatosan két írott nyelvet alakítottak ki? Hozzászoktunk ahhoz, hogy csak az első tendenciát hangoztassuk, vagyis „az egész Litvániához való igazodásról”, „az egységes nyelv megteremtéséről” és hasonlókról beszéljünk. Valójában azonban akkoriban az ellenkező tendencia is létezett: törekvés két írott nyelv megteremtésére, amelyek különböztek „Litvánia” (keleti változat) és „Žemaitija” (középső változat) számára. Az ember tudatos tevékenysége leginkább a terminológia megalkotásában nyilvánul meg. A XVI–XVII. századi litván írásbeliség vallási jellegű. Nézzük meg, hogyan alkották meg akkoriban a litván vallási terminológiát. A keleti és középső írott nyelvváltozatok vallási terminusait összehasonlítva számos jelentős különbséget találunk. Ezeket szeretnénk itt részletesebben megvizsgálni. Mindenekelőtt azonban külön kell választanunk a más nyelvekből kölcsönzött vallási terminusokat. E terminusok legrégebbi rétegét azok a vallási kifejezések alkotják, amelyeket még Litvánia hivatalos megkeresztelése előtt vettek át a keleti szlávoktól (a keleti rítusú keresztényektől), akik az akkori litván állam nagy részén éltek, például kalėdos, kūčios, velykos, verbā, krikštas, gavėnia, kūmas (kūma), bažnyčia, utārnykas ‘kedd’ stb. Ezeket a terminusokat a XVI–XVII. századi litván írásbeliség egészében használják, és alakjuk a két írott nyelvváltozatban nem különbözik. Még azelőtt kerültek át, hogy ezek az írott nyelvek kialakultak volna. Hasonló a helyzet a keresztség idején vagy röviddel utána, többnyire a lengyel nyelvből átvett vallási terminusokkal is. E terminusok közül csak egy-kettőnek változik némileg az alakja, vagy mutatkoznak bizonyos, inkább a keleti vagy a középső írott nyelvre jellemző különbségek. Ezek a különbségek azonban nem jelentősek, és viszonylag kevés van belőlük. A kereszténység különféle vallási fogalmait a litvánok korán saját nyelvük eszközeivel kezdték kifejezni. Erre a célra a régtől meglévő litván szavakat használták fel, a szükséges, sajátosabb jelentéssel ruházva fel őket, vagy új szavakat alkottak. Ma nehéz megkülönböztetni az egyik csoportot a másiktól, annál is inkább, mert nincs átfogó történeti litván szótárunk. 119 Meg kell állapítani, hogy a litván vallási terminusok már az írásbeliség kezdetétől fogva jelentősen különböztek az írott nyelv mindkét változatában. Ugyanarra a dologra más szavakat használtak. Jelentősebb egységesítési törekvések nem figyelhetők meg. Ha olykor mégis észlelünk ilyen törekvéseket, többnyire kiderül, hogy a Kis-Litvánia poroszországi területén keletkezett írások követéséről van szó, amelyek a helyi nyugat-aukštait nyelvjárás alapjára épülő írott nyelven születtek. Vizsgáljunk meg néhány, fontosabb vallási fogalmak kifejezésére használt terminust, amelyek különböznek az írott nyelv keleti és középső változatában. A keresztény „pokol” fogalmát például a keleti írott nyelvváltozatban író szerzők könyveiben a keleti aukštait nyelvjárás paskunda szavával fejezték ki. Megtaláljuk például az 1605-ös névtelen katekizmusban, K. Širvydas írásaiban és Belarmino katekizmusának fordításában. Az 1605-ös katekizmus adataiból látható, hogy a hangsúlyozás paskundà, g. sg. paskundõs volt [Zinkevičius Z., 1975, 36–37]. Az írott nyelv középső változatában (és Kis-Litvánia poroszországi írásbeliségében) ez a szó egyáltalán nem fordul elő. Ott erre a célra egy másik litván szót használtak: prãgaras. A keleti írott nyelven író szerzők a paskundà szót vallási terminusként használták. Például a Ladėsmos-katekizmus lengyel kifejezését, a Z/tąpil do Piekłá-t M. Daukša, aki a középső írott nyelvváltozatban írt, a katekizmusban így fordította: Nú ęgę ing prãgarus (a margóra odaírta: Ing peklás), míg az írott nyelv keleti változatának képviselője, az 1605-ös katekizmus ismeretlen fordítója így fordította: Nužinge paskundo/nu (16₄). A cʒtėry oſłatecʒne rʒecʒy cʒłowieka felsorolásában Daukša a lengyel eredeti piekło szavát a prãgaras szóval fordította, az 1605-ös katekizmus fordítója pedig a paſkunda szóval (92₃–₄). Ez utóbbi katekizmusban mindig (nem kevesebb mint 8 alkalommal) Daukša prãgaro szava (és a peklos) helyett a paskundà terminus szerepel, például: atpirko nùg amžinos ſmirties ir paſkundos 26₂₀, piktiey bus paſkundóſu amžinoy vgni 34₁₈, paſkiria ii ámžinómus paſkundós kanciõmus 76₅. K. Širvydas „Punktuose sakymų” című művében szintén a paskundà szó dominál (9 alkalommal fordul elő), bár itt a prãgaras is megtalálható, főként azonban a II. részben, amely már a szerző halála után jelent meg. Belarmino katekizmusának fordításában viszont, amely 72 évvel a keleti Ladėsmos-katekizmus megjelenése után látott napvilágot, ismét következetesen a régi paskundà terminust használják, például: Nužinge paſkundoſna, trečių dienų kėlęs išg nuomirſiu 7₁, Gink mus nuóg piktos pagundos, Ir nuóg vmžinos paſkundos 56₁₇–₁₈. Ez a terminus a keleti írott nyelvváltozattal együtt tűnt el, miután a vilniusi litván értelmiség elpolonizálódott. A köznép azonban feltehetően később is használta, mivel megtaláljuk a XVIII. század eleji „Contiones litvanica” kéziratban, amelynek szerzője valószínűleg a vilniusi régióból származott [Palionis J., 1971, 37]. A keleti aukštait nyelvjárás paskundà szava a köznyelvben paskandà lenne. Az elmeríteni igével hozható kapcsolatba. Újabb időkben Daukšai környékén jegyezték fel, például: Milyen élet ez itt, valóságos paskandà ‘…pokol’ (LKŽ IX 479). A ‘pusztulás, végromlás, kárhozat’ jelentés szélesebb körben adatolt, például: Óvj meg az örök paskandától Pilviškiai, Hát már a világ paskandàja lesz-e, vagy mi — csak már ne a megélhetés ellen Grūžiai (Pasvalio járás, LKŽ IX 479). Valószínűleg a kereszténység céljaira alkalmazott régi litván szó volt, nem pedig a XVI–XVII. századi vagy még korábbi új szóalkotás. Lehetett az ősi litván hit szava. Úgy vélik, hogy a balti mitológiai ördög egy nagy kígyóhoz hasonlított, és a tenger fenekén élt, ahol víz alá süllyedt udvara volt. A ‘tisztítótüzet’ az 1605-ös katekizmus fordítója praustà néven nevezi (a hangsúlyozást lásd: Zinkevičius Z., 1975, 24–25). Például a lengyel eredeti ná męki Cʒyſcowe szavait, amelyeket Daukša kancʒoſn cʒyſcʒeus alakban fordított, ő így ültette át: Praufion aba cʒyſcʒun (34₁₉–₂₀). A ‘(bűnök) lemosása’ jelentésben K. Širvydas is használta ezt a szót (PS II 190₁₄). A Praustà olyan hely, ahol a bűnöket nu-mossák, megtisztítják. A középső írott nyelvváltozatban író szerzőknél ez a terminus nem fordul elő; helyette a lengyel eredetű čyščius szót használták. A később meghonosodott szláv eredetű griekas helyett a keleti írott nyelvváltozat szerzői a prasiraštis terminust használták (a hangsúlyozást lásd: Zinkevičius Z., 1975, 36–37). Így például a lengyel eredeti Grʒechow odpuſcʒenie kifejezése helyett, amelyet Daukša tárgyesetben Nùdemių atlaidimą alakban fordított, az 1605-ös katekizmusban ezt találjuk: Atlaydymu praſiraſcʒiu (16₁₄). Vö. még: ira Bažnicʒoy Bwyntoy praſiraſcʒiu atlaydimas 33₁₂. K. Širvydas Daukšát követve, 120 a bűn szót használják. Belarmino katekizmusának fordítója azonban nem Širvydas nyomdokain járt, hanem visszatért a korábbi keleti írott nyelvi terminushoz, a prasirastishoz, például: Úgy vélem, hogy az Egyház életében valódi bűnbocsánat van 17₁₂–₁₃. Sem más írásokban, sem a mai nyelvjárásokban nem fordul elő ez a szó. A középső írott nyelv képviselői a bűnt és az idővel egyre inkább elterjedő szláv jövevényszót, a griekas-t használták. A „mértékletesség, önmérséklet” kifejezésére a keleti írott nyelv képviselői a mestybė terminust használták. Például az 1605-ös katekizmus fordítója a „Hány olyan erény van, amely jóra vezeti az embert?” kérdésre válaszul a lengyel Kiek yra gierybiu kurios weda žmogų gierop, lenkų žodi W Jtrzymię śliwość kifejezést, amelyet Daukša Twardimąś alakban fordított, a keleti Meſtybe terminussal ültette át (86). K. Širvydas is használta ezt a terminust, például: Turi mokitis meſtibes aba mieros gierimy ir walgimy PS I 212₂₀. Belarmino katekizmusának fordításában is előfordul. Úgy tűnik, a középső írott nyelvváltozat szövegeiben nincs jelen. Későbbi írásokban és a mai nyelvjárásokban sem adatolták. Fr. Kuršaitis szótárában szögletes zárójelbe tette, ami arra utal, hogy a szót csak írásokból ismerte, feltehetőleg a Neselmano-szótárból, ahová minden bizonnyal K. Širvydas vagy más keleti aukštait szerzők könyveiből került. A későbbi polonizmus, a tajemnyčia ‘titok’ helyett az 1605-ös katekizmus fordítója a padingybė terminust használta: a lengyel eredeti wielkich dwu tajemnic dwieju dydžių padingbiu kifejezését így adta vissza (12₅–₆; Daukša fordítása: dwieju slaptų). Más szerzők írásaiban nem adatolták ezt a terminust, és a mai nyelvjárásokban sem találni (még az akadémiai litván szótárban sem szerepel). Feltehetően a padengtas ‘rejtett’ szóval hozható kapcsolatba. Ebben az esetben a köznyelvi alak padengybė lenne (a hangsúlyozást lásd: Zinkevičius Z., 1975, 49–50.) A dvasià terminus mellett a keleti írott nyelv képviselői a dvāsas szót is használták, gyakran ‘gonosz lélek’ értelemben, például: Sauli karalu wargina piktas dwasas, tay ira šietonas, nuog Wiebpaties vnt io perleytas PS I 259₂₄–₂₈. K. Širvydas gyakran használta ezt a szót; J. Jaknavičius „Evangelijose” című művében is megtalálható. A középső írott nyelvváltozatban írók műveiben nem adatolták. Jellemző, hogy Jaknavičius „Evangelijų” című művének későbbi kiadásaiban, amikor a keleti írott nyelvre jellemző sajátosságokat a középső nyelvváltozat megfelelőivel cserélték fel, a dvāsas szót meglehetősen következetesen a dvasià szóval kezdték helyettesíteni. Amint már jeleztük, a keleti és a középső írott nyelv között az idegen szavakban is vannak bizonyos különbségek, ezek rendszerint lengyelből származnak. Így például a keleti nyelvre jellemző volt a kölcsönszó personà persunà vagy persūna alakja (a hangsúlyozást lásd: Zinkevičius Z., 1975, 42). Ezt az 1605-ös katekizmusban, Širvydas írásaiban, Belarmino katekizmusában, Jaknavičius „Evangéliumaiban” stb. használják. A középső írott nyelv szerzőinek rendszerint csak a personą alakja van meg (Daukša posztillájában mindössze egyetlen -u- változatú példa található: 1. sg. per funie 187₁₆–₁₇). A keleti írott nyelv képviselői a prijerauti ‘paráználkodni, házasságon kívüli kapcsolatot folytatni’ és a prijeras ‘parázna’ < 1. fryjer szavakat használták. Vö. az 1605-ös katekizmusból: Ne priierauk 60₁₅ ‘ne folytass házasságon kívüli kapcsolatot’, Kāyp tūrime bėſtu prijākimu ſāugot: kuris draudžia priērāut, aba draugaláut 68₁₆–₁₈. Širvydas és Jaknavičius is használta ezeket a szavakat, és Belarmino katekizmusának fordításában is megtalálhatók. A középső írott nyelvváltozat szövegeiben nem fordulnak elő. Daukša és mások rendszerint a svetimmoteris, svetimmoteriauti, olykor draugalauti alakokat használták. Abban az időben a terminológia még nem volt teljesen szabályozott és szigorúan rögzített. Az egyes szerzők gyakran ugyanannak a terminusnak több változatát használták. A terminológia mind a keleti, mind a középső írott nyelvváltozatban ingadozott. Az egyes terminusok használt változatai azonban többnyire eltértek a két írott nyelvváltozatban, és nem látszanak egyértelmű törekvések arra, hogy a két írott nyelvváltozat számára egységesítsék őket. Ezt bizonyítja a két írott nyelvváltozat legjelentősebb képviselői — Širvydas és Daukša — által használt terminusváltozatok összehasonlítása is. Például Širvydas a ‘bűnbánat’ jelentésében a következő szavakat használja: gaile (Sakramento gayles aba paſakimo nuodėmiu ſawo PS II 130₄–₆), gailysta (Sakramentu gavlyſtos iſtate PS I 160₃–₄), gailystė (Ne wieno tieg nera, kuris daritu gavlyſti ażu ſawo nuſideimu PS II 116₃–₅), gailystavimas (Diewas.... gavlyſtawimu iu priimdamas PS I 57₅) és gailius (Niekas ne gal iſſakiti kayp ſunkiau tie daro gavliu ażu ſawo nuodėmes PS I 161₂₇–₃₀). Vö. a gailystoti igéjével: ‘bűnbánatot tartani’ (azokat korholja, akik nem gavlyſtoia 121 … bűneit PS II 116₂). Daukša e változatok egyikét sem használta. Írásaiban csak a gailėjimas, gailėjimasis, gailesys és pakūta fordul elő. (Daukša posztillájából származó példák lelőhelyeit nem adjuk meg, mivel az olvasó könnyen kikeresheti őket Č. Kudzinowski összeállította mutató-szótárból; lásd: Kudzinowski Cz., 1977.) Sirvydas išpažintis ‘gyónás’ (PS I 148₂₃–₂₄, 206₂₄) szava helyett Daukša az išpažinimas szót használta; a palai̇dos ‘kicsapongás, feslettség’ (PS I 36₆; lehet, hogy a paleida alakból ered), illetve a palodos ‘uo.’ (PS II 100₁₁–₁₂) és palodimo ‘uo.’ (PS I, 124₁₅, 370₂₀–₂₁) helyett a palaidumas szót; a pateikos ‘lustaság’ (PS II 6₂₂, 7₂₁) helyett a pataika szót; a patektės ‘kitartás’ (PS I 117₂₄, II 131₂₈, 217₉) helyett a patekėma szót; a pražangos > pražungos ‘vétek’ (PS I 135₇, 146₄, II 211₂₃) helyett a pražengimas szót; a tikės ‘hit, vallás’ (PS I 251₂₈–₃₁, 256₁₇–₁₈,₂₂,₂₅, 290₂₂, II 240₂₉) és tikybės ‘uo.’ (I 43₂₀, 205₂₇, 218₅, 224₃,₁₀, 228₅, 287₁₂, 292₁₇, 305₁₃–₁₄,₂₇, 306₆, II 234₁₂) helyett a tikėjimas szót; a svetima veidžio ‘képmutató’ (PS I 48₁₅–₁₆,₁₈, 83₁₀–₁₁) és turtogeidžio ‘kapzsi ember’ (PS II 143₁₁) helyett pedig a veidmainis és goda, godingas žmogus alakokat használta. Daukša írásaiban egyáltalán nem szerepelnek Sirvydas következő terminusai: maldybė ‘áhítat’ (PS I 201₆, II 72₁₃–₁₄), nemirybė ‘halhatatlanság’ (PS I 91₂₃–₃₀, 133₁₆–₁₇, II 244₁₉–₂₀), nusidėjėjas ‘bűnös’ (PS I 39₅, 48₇, 182₁₉,₂₂, 183₂₅–₂₆, II 137₄, 141₂₅), paklauska ‘engedelmesség’ (PS II 81₈, 217₅), patausyti ‘hízelegni’ (PS I 48₁₂), patausingas ‘hízelgő’ (PS I 49₉–₁₀), pataušymas ‘hízelgés’ (PS I 47₂₃,₂₉–₃₀, 48₉–₁₀), prakeikas ‘átok’ (PS II 76₂₇), puika ‘gőg’ (PS I 194₂₁–₂₂, 279₂₅, II 12₃₂, 47₂₃, 164₁₁), trokštavimas ‘vágy, sóvárgás’ (PS I 276₂₄, 334₁₀) és mások. Az összes különbség felsorolása itt lehetetlen; csak a jellegzetesebbeket emeltük ki. A tárgyalt vallási terminusok közül sok, különösen azok, amelyeket a keleti írott nyelv képviselői használtak, idővel feledésbe merült. A korábban Vilniusban és környékén széles körben elterjedt, azután, hogy a városi értelmiség elpolonizálódott, és a lakosság a középső írott nyelven írt vallásos könyveket kezdte használni, az ősi kelet-felnémet nyelvjárás alapjára épülő vallási terminusok egyre inkább feledésbe merültek. A XIX. század végén – a XX. század elején valamennyi ilyen fogalom terminusait újra megalkották. Az elmondottakból kitűnik, hogy a XVI–XVII. századi írott nyelv két változata nemcsak fonetikájában és morfológiájában, hanem szókincsében is különbözött egymástól, különösen a litván egyházi terminológiában. Ezt a különbséget világosan felismerte az 1605-ös katekizmus ismeretlen fordítója, aki munkája bevezetőjében azt panaszolta, hogy az emberek „neybmanu…Cathechiſmo pérguldto nuog io miliftos kũngo Mikalóiaus Daukſbos Kanoniko Bazniczios žemáyciu”, mivel „ánas pérguldís ii žemáytibkay”. „Litván” fordításra volt szükség, vagyis a középső írott nyelven készültre: „gieyde anis nuog mani, idant Lietuwiſkbay butų pérguldįtas”. Az ismeretlen fordító teljesítette az emberek kívánságát: „tų Ledeſmos Cathechiſmu is nauio pérguldžiau”. Munkája jelentőségét felismerve ez a keleti írott nyelvváltozat („litván”) egyik első megalkotója kijelentette: „Mes pramineme kayp primánu ki­tiemus táku, tau irá didis metás prieg tam tákuy… kieuſ wieſu praſkint ir gražey nuda­rit”. Aligha lehetett volna világosabban megfogalmazni a „litván”, vagyis a keleti írott nyelv megalkotásának és tökéletesítésének szükségességét; ez a nyelv különbözött a Daukša és mások által kialakított középső, vagyis az akkori „žemaiti” nyelvtől. Mindez azt mutatja, hogy pontosítani kellene a litván írott nyelv XVI–XVII. századi kialakulásának jelenleg nálunk túlságosan egyoldalú értelmezését. Az egységes nyelv megalkotására irányuló bizonyos törekvések mellett (amelyek inkább spontán jellegűek voltak) abban az időben ellenkező tendencia is létezett: nem egy, hanem két írott nyelv megalkotásának szándéka, Litvánia és Žemaitija számára. Az egyházi terminológia elemzése erre a következtetésre késztet bennünket. Ezzel a cikkel a litván nyelvtörténet kutatóinak figyelmét is szerettük volna felhívni erre. Literatūra Kudzinowski Cz. Indeks-słownik do „Daukṣos posti̇lė“. Poznań, 1977, t. I–II. LKŽ – Lietuvių kalbos žodynas (leidžiamas Lietuvos TSR Mokslų Akademijos Lietuvių kalbos ir literatūros instituto). Palionis J. Dėl „Contiones litvanicae“ kalbos. – Kalbotyra, 1971, t. XXIII(1). 122 PS — K. Širvydo „Punktai Sakymų“ Zinkevičius Z. M. Petkevičiaus katekizmo (1598 m.) tarmė. — Baltistica, 1970, t. VI(2). Zinkevičius Z. Rytietiškoji XVII a. lietuvių rašto kalba, jos kilmė ir išnykimas. — Baltistica, 1972, t. VIII(1). Zinkevičius Z. Iš lietuvių istorinės akcentologijos. 1605 m. katekizmo kirčiavimas. V., 1975. Vilniaus valstybinio universiteto Lietuvių kalbos katedra НЕСКОЛЬКО ЗАМЕЧАНИЙ К ИСТОРИИ ЛИТОВСКОЙ ЛЕКСИКИ XVI–XVII вв. Резюме В процессе анализа литовской костельной терминологии в памятниках письменности XVI–XVII вв. выявлено, что при создании литовского письменного языка действовали две противоположных тенденции: стремление, в основном стихийное, к созданию единого монолитного письменного языка и попытки в Великом княжестве Литовском создать два письменных языка — один для собственной Литвы, другой — для бывшего Жемайтского княжества.