Dėl sociolingvistinio Vilniaus lietuvių šnekamosios kalbos statuso

SOCIALINĖS LINGVISTIKOS PROBLEMOS LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI, XIX (1979) Laima GRUMADIENĖ A VILNIUSI LITVÁN BESZÉLT NYELV SZOCIOLINGVISZTIKAI STÁTUSZÁRÓL A tömegkommunikációs formák megszaporodásával és változatosabbá válásával, az általános oktatás és művelődés intenzívebbé válásával aktuálisabbá vált az irodalmi beszélt nyelv kérdése, megváltozott az írott és a beszélt nyelv hatásának tartománya. A beszélt nyelv megnövekedett jelentősége felvetette az egységes irodalmi beszélt nyelv tömeges elsajátításának szükségességét. Köztársaságunkban e feladat sikeres megoldásának kedvező feltételei az akadémiai litván nyelvtanok és szótárak elkészítése, az iskolai tankönyvek és a tanítási módszertan folyamatos fejlesztése, a Nyelvi Bizottság munkája, az időszaki és alkalmi nyelvművelő kiadványok, a sajtó nyelvi rovatai, a rádió- és televízióműsorok, valamint a nyelvi kérdésekről tartott előadások. Mindazonáltal egyre több gyakorlati és elméleti kérdés merül fel a litván irodalmi beszélt nyelvvel kapcsolatban. Mindenekelőtt nem mindenki érti egyformán ezt a fogalmat. Ezért nincs mindenki által elfogadott egyetlen válasz arra a kérdésre, hogy ki, mikor és hol beszél irodalmi nyelven. A különböző nyelvek irodalmi beszélt nyelvével szemben eltérő követelményeket támasztanak. O. Lapteva nyelvész (1976, 5), áttekintve az orosz beszélt nyelv kérdésével foglalkozó szakirodalmat, megállapítja, hogy az orosz beszélt nyelv mint irodalmi nyelvi jelenség nyelvészeti státusza többé-kevésbé megszilárdult: a kulturális központok művelt lakosságának mindennapi, hétköznapi nyelvhasználata. A meglehetősen egységes nyelvi norma azzal a körülménnyel is magyarázható, hogy az orosz irodalmi nyelv Moszkva városának és környékének beszélt nyelvi alapjain alakult ki, bár mind az északi, mind a keleti orosz nyelvjárások nagy hatást gyakoroltak rá [Котков С. И., 1974, 31]. A mai orosz irodalmi nyelvi norma két változatát különböztetik meg: a moszkvai és a leningrádi beszélt nyelvet [Вербицкая Л. А., 1976, 71]. Egyes népek irodalmi nyelvének akár több változata is van. Például a svájci rétoromán, amely az országban használt négy nemzeti nyelv egyike, irodalmi formájának még hat változatával rendelkezik [Бородина М. А., 1973, 11]. E nyelv egységes normájának hiányát azzal is magyarázzák, hogy a rétorománoknak nincs kulturális és gazdasági központjuk [Степанов Г. В., 1976, 124]. Albániában is két irodalminyelv-változatot különböztetnek meg, amelyek nyelvi alapja két különböző nyelvjárás [Десницкая А. В., 1960, 22]. A norvég irodalmi nyelv két változatának (riksmål és landsmål) elkülönülését azzal magyarázzák, hogy az írott és a beszélt nyelvi formák egységesítéséért folytatott küzdelemben két különböző utat jártak be [Стеблин-Каменский М. И., 1953, 78]. A litván irodalmi nyelvnek nincsenek egymással egyenrangú változatai. Irodalmi nyelvünk kialakításakor J. Jablonskis normázási elvét követték: a különböző nyelvjárási elemeket nem szabad keverni [Piročkinas A., 1977, 100]. Bár annak a nyelvjárásnak a fonológiai rendszere, amelynek alapján az irodalmi nyelv kialakul, csak az irodalmi nyelv létrejöttének kezdeti szakaszában szolgál a kiejtési norma mércéjeként [Palionis J., 1976, 36], a mai litván irodalmi nyelv kiejtési normái nem térnek el túlzottan a nyugati aukštaitiai nyelvjárás fonológiai rendszerétől [Pakerys A., Pupkis A., 1976]. Ez a körülmény meglehetősen nehezen leküzdhető akadályt jelent a többi nyelvjárás beszélői számára. Figyelmet érdemel a nyelvi kodifikáció, a norma és a nyelvhasználat összefüggése és kölcsönhatása. A különböző nyelvi normák problémáját a nyelvészet meglehetősen eltérően értelmezi- 93 miškai. Palyginti išsami šio klausimo apžvalga pateikta L. Verbickajos (1976, 5—19) darbe, skirtame rusų literatūrinės kalbos tarčiai. Pastaruoju metu lituanistai paprastai laikosi nuomonės, kad kodifikacija yra „mokslinis literatūrinės kalbos normų aprašymas bei susisteminimas, taip pat tam tikrų kalbos (ir rašybos) lyčių tikimo normai nustatymas“ [Palionis J., 1976, 44], kad „literatūrinės kalbos norma — tai literatūrinėje kalboje tam tikru metu tvirtai prigijusi ir visų arba bent daugelio jos vartotojų aprobuota kalbos lytis“, o „literatūrinės kalbos vartosenoje gali būti (ir paprastai būna) daugiau ar mažiau ir nenorminių, individualių, okazionalinių reiškinių, atskirų šios kalbos vartotojų susidarytų ar iš kitų kalbos tipų patekusių, bet plačiau nepaplitusių literatūrinėje kalboje ir netapusių jos norma“ (ten pat, 33). Pakitimai vartosenoje tam tikra prasme veikia normą, o pastaroji — kodifikaciją. A nyelvhasználat számos okból változik. Ebben nagy jelentősége van a nyelv társadalmi, funkcionális és területi tagolódásának. Mindezek következménye a nyelv változatossága és variálódása. Az irodalmi nyelvben a variálódás következő típusai lehetségesek: társadalmi módosulások, funkcionális-stilisztikai variálódás, műfaji-stilisztikai variálódás, térbeli (vagy területi) és időbeli variálódás [Гухман М. М., 1977, 6]. A nyelv társadalmi rétegződése az osztálytársadalom fejlődésének szükségszerű következménye. A nyelv társadalmi tagolódása abból ered, hogy a nyelvnek mindenekelőtt kommunikációs funkcióját kell betöltenie egy adott társadalmi struktúrában, bizonyos embercsoportok közötti érintkezésben. Ezek az emberek egy meghatározott anyagi és szellemi műveltségi szintet érnek el, amely meghatározza nyelvi jártasságukat, értékorientációjukat és társadalmi beállítottságukat. Ha társadalmunkban az osztályhatárok megszűnésével a nyelv társadalmi rétegződése kevésbé válik kifejezetté, a nyelv funkcionális-stilisztikai tagolódása nem mutat eltűnésre irányuló tendenciát, mivel a társadalmi tevékenységi szférák gyarapodásával nő a sajátos nyelvi kifejezőeszközök iránti igény. A nyelv területi tagolódása eltűnőben van, a nyelvjárások gyorsan átadják helyüket az irodalmi nyelvnek [Zinkevičius Z., 1966, 17—22], az átmeneti időszakra azonban rendszertelenségükkel jellemezhető különféle félnyelvjárások jellemzők. Félnyelvjárások vidéken és városban egyaránt kialakulnak. A voronyezsi nyelv kutatója, V. Sobinikova (1975, 7) azt a hipotézist veti fel, hogy a faluról nemrég városba költözött lakosok, új nyelvi környezetbe kerülve, úgynevezett félnyelvjárásban beszélnek, amelyben a nyelvjárási sajátosságok annál rendszertelenebbül valósulnak meg, minél távolabb kerülnek a nyelvjárási alaptól. Ez részben az amerikai szociolingvista, S. Ervin-Tripp (1971, 58) „vertikális szabályaival” magyarázható. E szabályok szerint az egyik nyelvváltozat használatáról a másikéra való átváltást a nyelvi elemek egymáshoz igazodásának vertikális szabályai magyarázzák; ez azt jelenti, hogy egy másik nyelvváltozat szókincsének használatakor annak morfológiáját, fonetikáját és így tovább is ennek megfelelően használják. Az átváltás lehet teljes, amikor minden esetben betartják a vertikális szabályokat, és részleges, amikor például csak a szókincs szintjén váltanak át. Az is jelentős, hogy a szabályokat automatikusan követik-e: minél automatikusabban megy végbe az átváltás, annál egyenletesebb. Az automatizmus közvetlenül függ a nyelvi elemek használatának gyakoriságától. A fejlett nyelvek fejlődésének mai szakaszára társadalmi és területi rétegződés jellemző. A mai angol nyelv egyes kutatói szerint az angol nyelv szerkezete feltételesen piramisként ábrázolható: vízszintes metszete a nyelv területi tagolódását, függőleges metszete pedig a társadalmi tagolódását tükrözné. A piramis alapja az alacsony bérű munkások nyelve lenne, amelyet nagyfokú területi tagoltság jellemez. A piramis csúcsán, ahol a területi tagolódás már nem számottevő, az oxfordi és cambridge-i beszélt nyelv alig különböző változatai kapnának helyet [Halliday M. A. K., McIntosh A., Strevens P., 1973, 18]. Az így felosztott nyelvváltozatokat társadalmi regionális dialektusoknak nevezik. Kétségtelen, hogy szocialista társadalmunkban a társadalmi rétegződés nem ilyen merev, a nyelvészeti kutatásokban azonban releváns. 94 A szovjet nyelvészetben a nyelvjárásokból az irodalmi nyelvbe való átmenet időszakára jellemző különféle nyelvi formákat gyakran fél-dialektusoknak nevezik [Степанов Ю. С., 1975, 195; Жирмунский В. М., 1956, 574; Степанов Г. В., 1976, 222]. F. Filin (1968, 12) szerint a mai orosz falu lakóinak jelentős része vagy irodalmi nyelven, vagy koinén, egyfajta átmeneti formában beszél. A nagyvárosok dialektusok közötti nyelvi formáit V. Jarceva (1969, 27) és V. Koleszov (1975, 3) koinénak nevezi. Feltételezhető, hogy Vilniusban már a XVII. században kialakult egy litván koiné, amely Kelet-Litvánia irodalmi nyelvének funkcióit látta el [Zinkevičius Z., 1972, 79 – 100]. Mivel az átmeneti nyelvi formák leginkább a nagyvárosok lakóinak nyelvében mutatkoznak meg, amelyet inkább társadalmi, mint területi tagolódás jellemez, ezt a nyelvváltozatot külön vizsgálják, és saját elnevezésekkel illetik. B. Larin (1977, 187), amikor 1928-ban a városi beszélt nyelvek kutatására hívott fel, azt a hipotézist vetette fel, hogy a városokban különféle argók használatosak, amelyeket a tudós két rétegből álló kétnyelvűségként értelmezett: az elsőt a szakmai csoportok argói alkotják, a másodikat pedig a városi népnyelvi beszéd (просторечие). A mai orosz nyelv kutatói, O. Lapteva (1976, 76) és L. Verbickaja (1976, 16 – 19) a nagyvárosok lakóinak beszélt nyelvét helyi sajátosságokkal rendelkező irodalmi nyelvnek tekintik. A nagyvárosok lakóinak beszélt nyelvére vonatkozó hasonló koncepció elfogadott a mai orosz beszélt nyelv jelentős kutatásaiban is, amelyeket M. Panov (szerk., 1968), E. Zemszkaja (szerk., 1973) és L. Krüszin (szerk., 1975) irányított. V. Jarceva (1977, 12 – 15) a nagyvárosok beszélt nyelvét regionális szubstandardnak nevezi. A városi beszélt nyelvet néha egyszerűen dialektusnak nevezik [Степанов Г. В., 1975, 30; Швейцер А. Д., 1976, 145; Лабов V., 1975, 213]. Matyt, teбėra aktualūs B. Larino (1977, 175) 1928 m. pasakyti žodžiai, jog, „jeigu žemėlapyje pavaizduotume lingvistinį šių laikų Europos tyrinėjimą, tai didžiausi balti plotai būtų ne patys tolimiausi užkampiai, o kaip tik didieji miestai“. Tame pačiame pranešime mokslininkas apibūdina ir miestų kalbos tyrinėjimo metodologinę reikšmę, pažymėdamas, jog šios problemos studijavimas galėtų stumtelėti lingvistiką pirmyn taip, kaip tai padarė kaimo tarmių tyrinėjimas XIX a. A városi beszélt nyelv szociolingvisztikai státuszának kérdése továbbra is megoldásra vár. A kutatások egyértelműen bizonyították, hogy a sikeres megoldás nagymértékben függ a kutatás módszertanától és módszereitől. Például a New York-i beszélt angol nyelvet nem egyszer vizsgálták. 1950-ben A. F. Hubbell arra a következtetésre jutott, hogy a New York-iak nyelvének nincs rendszere [Hubbell A. F., 1950, 48], 1966-ban viszont W. Labov bizonyította, hogy van rendszere [Labov W., 1966, 7]. A városi nyelvek vizsgálata nemcsak azért fontos, mert a városokban figyelhető meg a legjobban, hogyan „olvadnak össze a nyelvjárások”, és milyen átmeneti nyelvi formák bontakoznak ki, hanem azért is, mert a nagyvárosok beszélt nyelve gyakran a társadalom értékorientációjának mércéjévé válik. Kétféle megközelítés lehetséges: vagy a városi beszélt nyelv normáját azonosítják a beszélt irodalmi nyelv normájával, vagy tudatosan ragaszkodnak a városi nyelv normájához („mi így beszélünk”). A városok, különösen a fővárosok nyelve nagy jelentőségű az irodalmi nyelvi normák szempontjából: a társadalom orientációváltása magát a normát is megváltoztathatja. Erre a tényre G. Stepanov (1978, 40) is felhívja a figyelmet, amikor a mexikóvárosi beszélt nyelvnek a mexikói spanyol irodalmi normára gyakorolt hatását tárgyalja. Az irodalmi nyelvi norma Róma olasz beszélt nyelve felé történő elmozdulását Olaszországban ma már széles körben elismerik, jóllehet Róma még nem vált olyan nyelvi fővárossá, mint Párizs [Касаткин А. А., 1976, 183]. Úgy tűnik, nem érdemes egységes városi beszélt nyelvi normáról beszélni, hiszen ezt a nyelvváltozatot is bizonyos fokú tagolódás jellemzi, amely a beszélők társadalmi helyzetétől, területi származásától, értékorientációjától, beszédcéljaitól, a beszéd helyszínétől és hasonló körülményektől függ. Fontos megjegyezni, hogy a városlakók gyakran diglossziás helyzetbe kerülnek, vagyis társadalmi körülmé- 95 nyektől függően különböző nyelvi formákat és változatokat használnak. A társadalmi beállítódás határozza meg, hogy egy adott helyzetben melyik nyelvi forma válik presztízsértékűvé. A presztízsértékű forma nem mindig válik irodalmi nyelvvé. A nagyvárosok beszélt nyelveinek megítélése azonban igen széles skálán mozog – a presztízsértékű formától az ellenszenvesig. Ez nagymértékben függ a nyelv társadalmi tagolódásától: New Yorkban az alacsonyabb társadalmi rétegek nyelve [Labov W., 1966, 25], Londonban pedig a kokni (Cockney) [Matthews W., 1970, 232] az a nyelvi forma, amelyet gyakran ellenszenvesnek tartanak. A nyelvvel kapcsolatos társadalmi értékorientációt tudományos alapon kell alakítani. Ez történik a nyelvművelés széles területein is. E munka sikerének feltétele a nyelvi norma és a nyelvhasználat sokoldalú vizsgálata. A városi beszélt nyelv jó terepet kínál ehhez a munkához. Ebből a szempontból Vilnius lakóinak beszélt litván nyelve is vizsgálható. Vilnius, a köztársaság fővárosa, nemcsak gazdasági, hanem kulturális központja is a nemzetnek. Az irodalmi nyelvi norma megvalósulása éppen a kulturális központokból terjed. E központok nyelve bizonyos értelemben a városi beszélt nyelv része, annak legmagasabb szintje. Azonban, ahogy bármely struktúra elemei, úgy a vilniusi lakosok beszélt nyelvének különböző szintjei is kölcsönösen összefüggenek. Megjegyzendő az is, hogy Vilniusban többféle beszélt nyelv létezik: litván, orosz, helyi lengyel és más nyelvek. Így a különböző társadalmi rétegekhez tartozó lakosok különféle nyelvi normái a mindennapi nyelvhasználatban összefonódnak és hatnak egymásra. Arra a tényre is érdemes felfigyelni, hogy a vilniusi litvánok nagy része vidékről vagy Litvánia más városaiból érkezett. Megfigyelték, hogy a betelepülők nyelve idővel szintén bizonyos közös vonásokat ölt. Egyébként azoknak a szülőknek a gyermekei, akiknek a nyelvében nyelvjárási sajátosságok vannak, olyan nyelven beszélnek, amely jelentősen különbözhet szüleik nyelvétől, de alig tér el a Vilniusban született kortársaikétól. Ennek a ténynek nagy jelentősége van az irodalmi nyelvi norma szerinti nyelvhasználat meghonosításában, mivel az artikulációs bázis gyermekkorban alakul ki. A gyermekek 4—13 éves korukban válnak egy adott nyelvjárás beszélőivé. Egy 10—11 éves gyermek már nem feltétlenül képes úgy elsajátítani egy másik nyelvjárást, hogy akcentus nélkül beszéljen [Labov W., 1970, 34]. A városi beszélt nyelv hatása igen jelentős. Ha összehasonlítjuk a Vilniusban és Kaunasban felsőfokú tanulmányokat folytatók nyelvét – amely a tanulmányok végére szükségszerűen bizonyos, többé-kevésbé felismerhető sajátosságokra tesz szert –, megfigyelhetjük, hogy kétféle sajátosság alakul ki: vilniusi és kaunasi. A legtöbb közös sajátosság a Vilniusban született és hosszabb ideig ott élt emberek nyelvében figyelhető meg, bár gyakran eltérések is mutatkoznak. Annak megválaszolásához, hogy miként beszélnek Vilniusban, el kell végezni a vilniusiak beszélt nyelvének szociolingvisztikai elemzését. A Vilniusban született és ott élő litvánok nyelvét kellene vizsgálni. Hiszen éppen az ő nyelvükben mutatkoznak meg leginkább a „vilniusi nyelv” sajátosságai, amelyeket az oda költözők is elsajátítanak. E sajátosságok eredetének, elterjedtségének és megítélésének tisztázásával eredményesebben lehetne fellépni a zsargonelemek ellen, sőt néha talán az irodalmi nyelvi norma és a kodifikáció kérdéseit is újra lehetne gondolni. Ha ezt az elemzést Litvánia valamennyi nagyobb városának beszélt nyelvére alkalmaznánk, kiderülne az irodalmi nyelvi norma és a nyelvhasználat tényleges viszonya a mai litván nyelvben. Városi körülmények között a nyelvjárások kiegyenlítődése különösen gyorsan megy végbe. E folyamat tendenciáinak feltárása nagy jelentőségű volna a nyelv fejlődésének tudatos – az objektum sajátosságai által megengedett mértékű – szabályozása szempontjából. A szovjet tudós, A. Schweizer (1976, 69—85) által javasolt szociolingvisztikai fogalmi rendszer segítségével Vilnius lakóinak nyelvét egy nyelvi közösség társadalmi-kommunikációs rendszereként lehetne vizsgálni, amelynek egyik összetevője a litván nyelv. Megjegyzendő, hogy a társadalmi-kommunikációs rendszer összetevőit funkcionális kiegészítő viszonyok kapcsolják össze. E rendszer összetevőinek társadalmi feltételek által meghatározott eloszlása kétféle: eloszlás a használati szférák és a társadalmi nyelvi funkciók, valamint a társadalmi helyze- 96 Ezért a vilniusi lakosok litván beszélt nyelvét, mint Vilnius valamennyi lakosa kommunikációs rendszerének különálló összetevőjét, rétegződési és szituációs szempontból kell vizsgálni. A rétegződés szerinti változatosság a nyelv társadalmi differenciálódása, amelyet a társadalom társadalmi szerkezete határoz meg. A szituációs változatosságot a különböző társadalmi helyzetek determinálják. A városi beszélt nyelv kutatásakor figyelembe kell venni a változatosságnak ezt a két eltérő dimenzióját. A nyelvi változatosság rétegződés szerinti vizsgálatához célszerű a beszélt nyelv közösségén belül beszélt nyelvi közösségeket, azaz bizonyos társadalmi vagy társadalmi-demográfiai csoportokat elkülöníteni, amelyek tagjainak legalább egy közös jellemzőjük van (életkor, iskolázottság stb.). A vilniusi litván beszélt nyelv közösségét az itt élő valamennyi litván alkotja. Az 1970. évi össz-szövetségi népszámlálás adatai szerint [Vilnius skaičiais, 1975, 11–12, 15] Vilniusban 372 100 polgár élt, közülük 159 156 (azaz 42,8%) litván volt. Nehéz pontosan megállapítani, e létszámból hányan voltak vilniusziak, vagyis olyanok, akik Vilniusban születtek és éltek anélkül, hogy hosszabb időre elköltöztek volna. Ilyen személyek felkutatásához a Litván SZSZK Központi Statisztikai Hivatalának archívumát, az 1970. évi össz-szövetségi népszámlálás kérdőíveit használták fel. Ezek tartalmazzák az arra vonatkozó adatokat, hogy az illető melyik évtől él ugyanabban a városban vagy faluban. Az adatközlőket tehát úgy választották ki, hogy összevetették ezeket az éveket a születési évükkel. Három beszélt nyelvi közösséget alakítottak ki, amelyek elkülönítésének kritériuma az életkor. Az első közösségbe az 1931 előtt születettek, a másodikba az 1932–1952 között születettek, a harmadikba pedig az 1953-ban vagy később születettek tartoznak. A vizsgálat kétféleképpen végezhető el: vagy sok választ gyűjtünk kevés kérdésre, vagy kevesebb embert kérdezünk meg alaposabban. A második módszert választották. A statisztikai elmélet bizonyos követelményei alapján megállapították, hogy egy adott életkorú beszélt nyelvi közösségből legalább 19 főt kell megkérdezni [Урбанис Б. Ц., 1962, 251]. A meglehetősen széles körű kutatási program keretében 61 vilniuszi lakost kérdeztek meg. Az összegyűjtött anyag elemzése során figyelembe veszik az adatközlők munkájának jellegét [Руткевич М. Н., 1972], iskolázottságát, mindkét szülő születési helyét (mindkettőjüknek litvánnak kell lennie), az orosz és lengyel nyelvtudást és nyelvhasználatot, valamint egyéb körülményeket. Az anyagot ugyanattól az adatközlőtől többféle módszerrel gyűjtötték: szociolingvisztikai interjúval és kérdőívvel, valamint értékorientációs tesztekkel. Egyes kérdéseket audiotesztekkel és spektrális elemzéssel vizsgáltak. A kutatás teljes ideje alatt kontrollálatlan megfigyeléssel keresték a vilniusi litván beszélt nyelv jellegzetesebb sajátosságait. A vilniusi litván beszélt nyelv ilyen szociolingvisztikai vizsgálata lehetővé teszi, hogy bizonyos szempontból nyomon kövessük a litván nyelv fejlődését különleges körülmények között, amikor a beszélők folyamatosan a polilingvizmus, a bilingvizmus és a diglosszia helyzeteiben vannak. Literatūra Ervin-Tripp S. Sociolinguistics. – In: Fishman J. (ed.). Advances in the Sociology of Language. The Hague, Mouton, 1971, Vol. 1. Halliday M. A. K., McIntosh A., Strevens P. The Users and Uses of Language. – In: Bailey R. W., Robinson J. L. (eds.). Varieties of Present-Day English. The University of Michigan, 1973. Hubbel A. F. The Pronunciation of English in New York City. New York, 1950. Labov W. The Social Stratification of English in New York City. Center for Applied Linguistics, 1966. Labov W. The Study of Nonstandard English. Columbia University, 1970. Matthews W. Cockney Past and Present. A Short History of the Dialect of London. Detroit, 1970. Pakers A., Pupkis A. Lietuvių kalbos bendrinė tartis. Plokštelių tekstai. V., 1976. Palionis J. Lietuvių literatūrinės kalbos istorijos įvadas. V., 1976. Piročkinas A. Prie bendrinės kalbos ištakų. V., 1977; Vilnius skaičiais. 1940–1974 metų statistinių duomenų rinkinys. V., 1975. 7. Užs. Nr. 1554 97 Zinkevičius Z. Lietuvių dialektologija. V., 1966. Zinkevičius Z. Rytiėsiöji XVII a. lietuvių raštų kalba, jos kilmė ir išnykimas. — Baltistica. V., 1972. T. VIII (1). Бородина М. А. Сравнительно-сопоставительная грамматика романских языков. Ретороманская подгруппа. — Л., 1973. Вербицкая Л. А. Русская орфоэпия. — Л., 1976. Гухман М. М. Введение. — В кн.: Ярцева В. Н., Гухман М. М. (отв. ред-ы). Социальная и функциональная дифференциация литературных языков. М., 1977. Десницкая А. В. Из истории образования албанского национального языка. — Тр. Ин-та языкознания АН СССР. Вопросы формирования и развития национальных языков. М., 1960. Т. X. Жирмунский В. М. Немецкая диалектология. — М.—Л., 1956. Жирмунский В. М. Русская разговорная речь. Под ред. Е. А. Земской. — М., 1973. Касаткин А. А. Очерки истории литературного итальянского языка XVII—XX вв. — Л., 1976. Колесов В. В. Границы стилистической вариативности в современном русском произношении. — В кн.: Вопросы стилистики. Межвузовский науч. сб. Саратов, 1975. Вып. 10. Котков С. И. Московская речь в начальный период становления русского национального языка. — М., 1974. Русский язык по данным массового обследования. Под ред. Л. П. Крысина. — М., 1975. Лабов У. О механизме языковых изменений. — В кн.: Новое в лингвистике. М., 1975. Вып. VII. Лаптева О. А. Русский разговорный синтаксис. — М., 1976. Ларин Б. А. История русского языка и общее языкознание. — М., 1976. Русский язык и советское общество. Под ред. М. В. Панова. — М., 1968. Руткевич М. Н. Методологические проблемы изучения социальной структуры социалистического общества. Свердловск, 1972. Собинникова В. И. Заметки о речи городского населения. — В кн.: Изв. Воронежского гос. педагогического ин-та. Очерки по русскому языку. Воронеж, 1975. Т. 141. Стеблин-Каменский М. И. История скандинавских языков. — М.—Л., 1953. Степанов Г. В. Типология языковых состояний и ситуаций в странах романской речи. — М., 1976. Урланис Б. Ц. Общая теория статистики. — М., 1962. Филин Ф. П. Введение. — В кн.: Язык и общество. М., 1968. Швейцер А. Д. Современная социолингвистика. Теория, проблемы, методы. — М., 1976. Ярцева В. Н. О территориальной основе социальных диалектов. — В кн.: Норма и социальная дифференциация языка. М., 1969. Ярцева В. Н. Соотносительность региональных и социальных вариантов языка в плане стиля и нормы. — В кн.: Социальная и функциональная дифференциация литературного языка. М., 1977. Lietuvos TSR Mokslų Akademijos Lietuvių kalbos ir literatūros institutas К ВОПРОСУ О СОЦИОЛИНГВИСТИЧЕСКОМ СТАТУСЕ ЛИТОВСКОЙ РАЗГОВОРНОЙ РЕЧИ ЖИТЕЛЕЙ г. ВИЛЬНЮСА Резюме В связи с развитием форм массовой коммуникации и интенсификацией всеобщего образования особенно актуальной стала проблема разговорной разновидности литературного языка. В некоторых языках наблюдается разнообразие вариантов литературной разговорной речи, что часто объясняется наличием нескольких культурно-экономических центров на территории, где распространен определенный язык. Литовская литературная разговорная речь различных вариантов не содержит. Однако узус литовского литературного языка неоднороден, различается несколько потенциальных его типов: „социальные модификации, варьирование функционально-стилистическое, жанрово-стилистическое, пространственное (или территориальное) и временное“ („Социальная и функциональная дифференциация литературных языков“. М., 1977). Для узуса литовской разговорной речи очень характерна территориальная дифференциация. Наличие различного происхождения полудиалектов — характерная черта современного состояния литовского языка, особенно четко выступающая в городской среде. Но язык города подлежит исследованию не только из-за обилия полудиалектов, по которым можно проследить процесс плавления территориальных диалектов, он часто является ценностным ориентиром носителей языка. В этом случае возможны два аспекта: норма 98 городской разговорной речи отождествляется с литературной нормой, или сознательно предпочитается городская норма и противопоставляется литературной. Речь горожан отличается неоднородностью и в связи с тем, что значительная роль отводится социальной установке и ценностной ориентации. Поэтому следует уделять большое значение научному формированию ценностной ориентации общества по поводу языка. Это, в сущности, работа над культурой речи. Необходимым условием для успеха становится всестороннее исследование соотношения речевой нормы и узуса. Обширный материал для этой цели может дать изучение городской речи. С этой точки зрения возможно социолингвистическое исследование и литовской разговорной речи жителей г. Вильнюса. Вильнюс – это столица, из культурных центров которой распространяется реализация нормы литературной речи. В данном случае в определенной степени проявляется взаимовлияние нормы и узуса. Дети даже тех родителей, которые являются недавними выходцами из диалектной среды, разговаривают уже на языке, отличающемся от речи родителей, но во многом совпадающим с речью ровесников. Из Вильнюса различными путями распространяется узус городской речи на всю Литву. В исследовании жители-литовцы г. Вильнюса рассматриваются как речевой коллектив, а литовская речь — как компонент его социально-коммуникативной системы. Анализ данных проводится с учетом стратификационной и ситуативной вариативности речи. Исследование литовской разговорной речи жителей г. Вильнюса способствует решению проблемы реального соотношения узуса и нормы литовского литературного языка. 7*