Respublikos lingvosocialinės situacijos charakteristika

KALBŲ KONTAKTAI LIETUVOS TSR LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI XXIII (1983) SIMAS KARALIŪNAS A KÖZTÁRSASÁG LINGVOSZOCIÁLIS HELYZETÉNEK JELLEMZÉSE Bevezető megjegyzések A litván nyelv a szocialista litván nemzet kommunikációs eszköze, és a társadalmi fejlődés jelenlegi szakaszában kielégíti a litván nemzetiségű emberek közötti érintkezés valamennyi igényét. A szovjet rendszer éveiben, a litván nép kultúrájának felvirágzásával párhuzamosan, a litván nyelv szerepe is növekedett, társadalmi használata intenzívebbé vált, alkalmazási területei pedig bővültek. A köztársaság lingvoszociális helyzetének másik fontos vonása, hogy területén a nemzeti nyelv mellett a szovjet népek közötti érintkezés nyelve, az orosz nyelv is funkcionál. A litván és az orosz nyelv használati területei megoszlanak; a köztársaság társadalmi és gazdasági életében kiegészítik egymást. Az orosz nyelv hatása a litván nyelv rendszerére csekély, és főként közvetett interferencia formájában jelentkezik. A nemzeti nyelv és az orosz nyelv harmonikus együttélését és működését, valamint a nemzeti–orosz kétnyelvűség fejlődésének jellegét és irányát a lenini nemzetiségi politika elveinek megvalósítása, a nyelvpolitika határozza meg. A litván kultúra fejlődése, a litván nyelv használata és annak intenzívebbé válása A szovjet hatalom éveiben, a Szovjetunió népeinek testvéri családjában, felvirágzott Szovjet-Litvánia gazdasága és kultúrája. A köztársaság népgazdaságának vezető ágazatává az ipar vált. A háború utáni években új iparágak jöttek létre a köztársaságban: a vegyipar, a szerszámgépgyártás, a hajógyártás, az elektrotechnikai és rádióelektronikai ipar, valamint az előregyártott vasbeton- és betonszerkezetek, illetve alkatrészek gyártása. Az ipari termelés növekedését a munkatermelékenység emelkedése biztosítja, amelyet az új műszaki megoldások és a korszerű technológia gyors bevezetése, a termelési folyamatok komplex gépesítése és automatizálása, továbbá a dolgozók képzettségének növekedése és a munkaszervezés fejlesztése tesz lehetővé. A szovjet hatalom éveiben nagyméretű, szocialista, gépesített mezőgazdasági termelés jött létre. A mezőgazdasági termékek fő termelői a kolhozok és a szovhozok. A szovjet hatalom éveiben jelentős eredményeket értek el a kultúra fejlesztésében. Felszámolták a lakosság írástudatlanságát, a fiatalok számára hozzáférhetővé vált a tanulás. Az állam évente jelentős összegeket fordít a népoktatás, a tudomány és a kultúra fejlesztésére. 1940-ben Litvániában 69 gimnázium és 27 progimnázium működött, ahol mintegy 26 ezer diák tanult. Az 1976/77-es tanévben a köztársaság iskoláiban tanulmányaikat befejezték 4 – 64 ezer tanuló (Griškevičius P., 1978, 87–88). 1940–1941-ben Litvániában 7 felsőoktatási intézmény és 24 középfokú szakiskola működött. Jelenleg a köztársaságban 13 felsőoktatási intézmény és 74 technikum, valamint más középfokú szakiskola van; ezekben az 1978/79-es tanév kezdetén 138 ezer ember tanult, közülük 68,7 ezren felsőoktatási intézményekben. A burzsoázia húszéves uralma alatt valamivel több mint 4 ezer szakember szerzett felsőfokú végzettséget. A szovjethatalom éveiben viszont a felsőoktatási intézmények 149 ezer szakembert képeztek ki (Griškevičius P., 1978, 25). Csak 1978-ban 9,9 ezren végeztek felsőoktatási intézményt, 18,2 ezren pedig középfokú szakiskolát (Lietuvos TSR liaudies ūkis 1978 metais, 8). 1940-hez képest a hallgatók és a tanulók száma 11-szeresére nőtt. A köztársaság 10 ezer lakosára számítva másfélszer annyi hallgató jut, mint Franciaországban, Olaszországban és Japánban, és 2,2-szer annyi, mint a Német Szövetségi Köztársaságban és Angliában (Griškevičius P., 1980, 150). Az 1978/79-es tanév kezdetén különféle oktatási formákban 1168 ezer ember tanult: 611,9 ezer az általános iskolákban, 69,7 ezer a technikumokban és más középfokú szakiskolákban, 68,7 ezer pedig a felsőoktatási intézményekben. Az iskolákban nagy figyelmet fordítanak az anyanyelv oktatására, hogy a tanulmányait befejező fiatalok jól elsajátítsák a köznyelvet – az egész litván nép közötti érintkezés, kommunikáció és információcsere eszközét. Mindezzel a litván nép nem rendelkezett a cári Oroszország birodalmában, amelyet V. Lenin szóhasználatával méltán „a népek börtönének” neveztek. A cári Oroszország birodalmában, ahol a népeket nemzeti és kulturális szempontból elnyomták, anyanyelvű írásbeliségüket pedig korlátozták vagy betiltották, mindössze húsz nép használhatott nemzeti irodalmi nyelvet. Litvániában a cári közigazgatás nem engedte anyanyelvű iskolák alapítását, mindenféleképpen korlátozta a litván nyelv használatát a közéletben, erőszakos elnemzetietlenítő politikát folytatott, és negyven éven át (1864–1904) betiltotta a litván nyelvű, latin betűs könyvek nyomtatását. Vilnius főkormányzójának 1864. június 5-én kelt, a vilniusi cenzúrabizottsághoz intézett rendelete betiltotta a tankönyvek latin betűs nyomtatását. Ezt a dátumot tekintik a sajtótilalom kezdetének. 1865. szeptember 6-án a litván sajtó betiltását titkos körlevélben rendelték el Vilnius, Grodno, Kaunas, Minszk, Vitebszk és Mogiljov kormányzói számára. „Az, hogy a litván nyelvet kiszorították Litvánia iskoláiból, és megtiltották a litván könyvek és egyéb kiadványok latin betűs nyomtatását – állapítja meg a „Lietuvos TSR istorija” (II, 204) –, az általános társadalmi-gazdasági elnyomással együtt teljes súlyával nehezedett Litvánia népének széles tömegeire: az anyanyelvű könyvek megvonása és az anyanyelv iskolai oktatásának megtiltása akadályozta a nép bármiféle művelődését, növelte az emberek írástudatlanságát, és lehetővé tette, hogy a népet teljes sötétségben tartsák. Ezért a cári reakció keménysége ellenére, már a felkelést követő legközelebbi években, a litván parasztság földesúri és kulák kizsákmányolás elleni mozgalmának kibontakozásával párhuzamosan, e mozgalomhoz kapcsolódott és erősödött a néptömegek nemzeti elnyomás elleni harca, valamint követelésük, hogy szüntessék meg a litván sajtó betiltását, engedélyezzék a litván könyvek nyomtatását és terjesztését, és tegyék lehetővé, hogy a gyermekeket anyanyelvükön oktassák az iskolákban”. 5 A litván nép elutasította az orosz betűkkel nyomtatott hivatalos könyveket – nem vásárolta és nem olvasta őket. A cári hivatalnokok arra irányuló kísérlete, hogy erőszakkal idegen ábécét kényszerítsenek a litván népre, és ily módon elnemzetietlenítsék, kudarcot vallott. A litván nyelv közéleti jogainak védelméhez jelentősen hozzájárult a haladó orosz értelmiség és a szociáldemokrata mozgalom. Úgy tűnik, az Orosz Tudományos Akadémiát nem tájékoztatták az említett titkos körlevélről, ezért a litván nyelv és általában a litván írásbeliség kutatásának hagyományát folytatva 1865-ben latin betűkkel kiadta K. Donelaitis A. Schleicher által szerkesztett írásait. 1880. április 22-én az Orosz Tudományos Akadémia engedélyt szerzett arra, hogy tudományos célokra litván könyveket adjon ki latin betűkkel, hogy ezek a kiadványok a külföldi filológusok számára is hozzáférhetők legyenek. A kazanyi egyetem – mint minden egyetem – cenzúra nélküli könyvkiadási jogával élve 1880–1882-ben kinyomtatta A. Juška „Lietuviškų dainų” című művének három kötetét, a Tudományos Akadémia pedig 1883-ban kiadta „Lietuviškas svotbines dainas” című művét, majd 1884-ben megkezdte a litván–orosz–lengyel szótár kiadását (az I. kötet 1897-ben jelent meg). A Tudományos Akadémia kiadta M. Daukša katekizmusát és posztilláját is. Az orosz tudósok, F. Fortunatov, G. Uljanov, A. Sahmatov és mások, jelentősen hozzájárultak a litván nyelv kutatásához és a litván nép sajtószabadságért folytatott harcához. A liberális orosz sajtóban sokszor felvetették a litván sajtótilalom megszüntetésének szükségességét (Merkys V., 1978, 114–130). A lenini „Iskra” többször írt a litván sajtó betiltásáról, a nemzeti üldöztetésről és a nemzeti mozgalom megnyilvánulásairól. 1903. február 1-jén közölték benne a litván sajtó betiltását elítélő levelet, amelynek szerzője valószínűleg nem litván volt. A levélben ez áll: „A határ menti börtönök mind (a litvánok lakta vidéken) tele vannak parasztokkal – „politikai” bűnözőkkel, akiket azzal vádolnak és ítélnek el, hogy latin betűs litván imakönyveket csempésztek be, terjesztettek, sőt pusztán használtak. Magát a betűt üldözik, mert ezekben az imakönyvekben még az őket üldöző hatóságok sem találnak semmi „gyanúsat”” (Lietuvos TSR istorija, II, 296). Az „Iskra” a könyvterjesztők és a litván nemzeti mozgalom más résztvevői elleni megtorlásokról is írt. 1905. október 5-én közzétette a csendőrök által keresett politikai bűnözők névsorát, amelyben elsőként Juozas Akelaitist, az illegális litván sajtó terjesztőjét tüntették fel (Merkys V., 1978, 134–136). A 19. század második felében a litván nemzeti újjászületés egyik oka a cári rendszer kegyetlen megtorlása és a litván sajtó betiltása lehetett. „Az erő ilyen esetekben rendszerint ellenállást vált ki – írja A. Sommerfelt norvég nyelvész (1974, 69). – Valójában a haldokló nyelv felébresztésének legjobb módja az, ha megpróbálják elfojtani.” Miután 1940-ben helyreállították Litvániában a szovjethatalmat, és a litván nép csatlakozott a testvéri szovjet népek családjához, új szakasz kezdődött a litván nép és kultúrája fejlődésében. A litván népgazdaság és kultúra szovjet évek alatti gyors fellendülését a szocialista átalakulások, a szovjet népek, különösen a nagy orosz nép testvéri segítsége, valamint a lenini nemzetiségi politika elveinek megvalósítása tette lehetővé. 6 A köztársaság gazdaságának, oktatásának és általában kultúrájának gyors fejlődése jelentősen felerősítette a litván nyelv társadalmi használatát, és kiterjesztette annak területeit. „A litván nyelv társadalmi funkciói – a lett nyelvéhez hasonlóan – a lehető legnagyobb mértékben megnövekedtek, lexikai-szemantikai, stilisztikai és szintaktikai rendszerei pedig példátlanul kiszélesedtek. Litvánia hosszú történelme során a litván nyelv nem tapasztalt ilyen sokoldalú funkcionális és strukturális fejlődést” – jegyzi meg találóan J. Dešerijev, a nemzeti nyelvek szovjet kori működésének szakértője (1976(b), 230). Ez a jellemzés természetesen mindenekelőtt a litván köznyelvre – az írott (irodalmi) és a beszélt nyelvre – vonatkozik. Az analfabetizmus felszámolása, a kötelező nyolcosztályos oktatás, az utóbbi néhány évben pedig a középiskolai oktatás bevezetése, az ingyenes felsőoktatás, a politikai, szépirodalmi, tudományos és egyéb irodalom hatalmas példányszámban történő kiadása, a széles körben elterjedt amatőr művészeti tevékenység, a színházak, a rádió és a televízió, a különféle gyűlések és a kollektív érintkezés más formái utat nyitottak a litván köznyelvnek a dolgozó emberek széles tömegeihez, az egész nemzet nyelvhasználatához. A tanuló fiatalok nagy száma, a különböző tudományos és műszaki területek képzett szakemberei, valamint a tudomány és a művészet jelentős számú munkatársa lényegesen gyarapította a litván köznyelv használóinak táborát. A létrejött nemzeti litván filmgyártás és televízió a litván köznyelvi beszélt nyelvet használja. Az írott köznyelv használati területe az irodalom és a sajtó. Štai kaip tarybinio periodo lietuvių kalbos funkcionavimą apibūdina J. Kruopas (1967, 19–20): „Nuvertus kapitalistinę santvarką, įvykdžius socialinę ir kultūrinę revoliuciją, plačiai ir intensyviai ėmė plisti lietuvių literatūrinė kalba, turtėdama nauja leksika ir frazeologija, apsivalydama nuo seną buitį ir ideologiją reiškiančių žodžių ir posakių. Nors tarybiniais metais iš esmės nepasikeitė nei literatūrinės kalbos žodyninė sudėtis, nei gramatinė sandara, tačiau literatūrinė kalba žymiai išplėtė savo funkcijas bei vartojimo sferą, praturtėjo daugybe naujų žodžių, reikšmių, posakių ir kitokių išraiškos priemonių. Kartu su naujais politiniais, socialiniais, ekonominiais, kultūriniais ir kitokiais reiškiniais atsirado daug nauja ir kalbos gyvenime, ypač jos leksikoje. Lietuvių literatūrinės kalbos vartojimo sferos išsiplėtimas, leksikos, frazeologijos ir gramatinės sandaros praturtėjimas aiškiai rodo, kad tarybinis laikotarpis lietuvių literatūrinės kalbos raidoje yra ypač svarbus ir reikšmingas“. Vagyis a szovjet időszakban a litván nyelv társadalmi használata kétféleképpen változott: egyrészt a litván nyelvet új területeken kezdték használni (a nemzeti filmgyártásban és a televízióban), másrészt pedig kiterjedtek a litván nyelv hagyományos használati területei (az oktatás, a könyvkiadás, a tömegtájékoztatás eszközei stb.). A litván és az orosz nyelv használata A litván nyelv régi és gazdag írásbeliséggel rendelkező nemzeti nyelv. Jelenleg a litván nyelv látja el az alapvető társadalmi funkciókat, és kielégíti a litván szocialista nemzet tagjai közötti érintkezés minden igényét. Ez az oktatás nyelve az általános iskoláinkban, középiskoláinkban és felsőoktatási intézményeinkben. A litván nyelv a köztársasági sajtó, a színház, a rádió, a film és a televízió nyelve. Ezen a nyelven jelentős mennyiségű szépirodalmi, társadalmi-politikai és tudományos irodalom jelenik meg. Ez a köztársasági kongresszusok és konferenciák nyelve. 7 A litván nyelvet használják továbbá a köztársasági sajtóban, a színházban, a rádióban, a filmgyártásban és a televízióban. Ezen a nyelven jelentős mennyiségű szépirodalmi, társadalmi-politikai és tudományos irodalom jelenik meg. Ez a köztársasági kongresszusok és konferenciák nyelve. Litvániában más nyelveket is használnak – az oroszt, a lengyelt stb. –, de a köztársaság életében a litván nyelvé a vezető szerep. Például az 1978/79-es tanév kezdetén az általános iskolák 532 ezer nappali tagozatos tanulója közül 451 ezren litvánul, 66 ezren oroszul, 15 ezren pedig lengyelül tanultak, vagyis 85, 12, illetve 3%-uk (Lietuvos TSR liaudies ūkis 1978 metais, 236). 1980-ban 1672 könyv és füzet jelent meg 16 millió 716 ezer példányban; ebből 1270 tétel 14 millió 485 ezer példányban litvánul, 282 könyv és füzet pedig 1 millió 558 ezer példányban oroszul. Abban az évben a köztársaságban 126 folyóirat és közlöny jelent meg, összesen 2 millió 762 ezer példányos egyszeri példányszámban; ezek közül 94 cím 2 millió 622 ezer példányos egyszeri példányszámban litvánul, 27 folyóirat és közlöny pedig 74 ezer példányos egyszeri példányszámban oroszul jelent meg (Lietuvos TSR spaudos statistika, 22, 87). A litván nyelv vezető szerepét azok a szociolingvisztikai kérdőíves felméréssel gyűjtött adatok is mutatják, amelyeket a Kaunasi Antanas Sniečkus Műszaki Főiskola felsőbb évfolyamos hallgatóinak (mintegy kétezer főnek) megkérdezésével nyertek (Korsakas J., 1979). A „Mely nyelveket használja tanulmányai alatt?” kérdésre a következő válaszok érkeztek: a végzősök 92,8%-a litvánul, 6,2%-a oroszul, 1%-a pedig idegen nyelveken érintkezik; 69,2%-uk litvánul, 28,6%-uk oroszul, 2,2%-uk pedig idegen nyelveken olvas; 90,5%-uk litvánul, 8,5%-uk oroszul, 1%-uk pedig idegen nyelveken ír. Az első- és másodéves hallgatók, akik még gyakorlati orosz- és idegennyelvi oktatásban részesülnek, így válaszoltak a fenti kérdésre: litvánul érintkezünk (88%), oroszul (10,5%), idegen nyelveken (1,5%); litvánul olvasunk (81,4%), oroszul (11,5%), idegen nyelveken (7,1%); litvánul írunk (89,9%), oroszul (7,9%), idegen nyelveken (3,2%). Vagyis a diákok mindennapi életének, hétköznapi érintkezésének és tanulásának fő nyelve az anyanyelvük, a litván. Mellette az orosz nyelv is betölt bizonyos szerepet, elsősorban az olvasás eszközeként (a tankönyvek többnyire oroszul vannak), részben pedig az érintkezés eszközeként. A litván nyelv nemzeti nyelvként, régi és gazdag írásbeliséggel, érezhető hatást gyakorol a köztársaság területén élő különböző nemzetiségű emberekre. Az 1979-es össz-szövetségi népszámlálás során a TSZSZ népei közül második nyelvként, amelyet szabadon beszélnek, 106 954 orosz, 27 506 lengyel, 7341 belarusz, 4865 ukrán, 4579 zsidó és mások jelölték meg a litvánt (Вестник статистики, 71). A Litván SZSZK területén élő és dolgozó, más nyelvű emberek egy része áttér a litván nyelv rendszeres használatára, és a litván válik anyanyelvévé. Az utolsó össz-szövetségi népszámlálás adatai szerint (Вестник статистики, 71) 9536 lengyel nemzetiségű ember, 6641 orosz nemzetiségű ember, 790 belarusz nemzetiségű ember, 654 ukrán nemzetiségű ember, 619 zsidó nemzetiségű ember és mások tekintik anyanyelvüknek a litvánt. Vagyis a litván nyelv a társadalmi-kommunikációs rendszer (a terminushoz lásd Швейцер А. Д., 1977, 75) alapvető összetevője, amely a köztársaság számára nélkülözhetetlen 8 a gazdasági, társadalmi, társadalmi-politikai és kulturális élet feltétele. Ez összefügg azzal a ténnyel, hogy a köztársaság lakosságának abszolút többségét (80%) a litvánok alkotják. Számuk 9 év alatt 205,5 ezer fővel, vagyis 8,2 százalékkal nőtt. Ezzel kapcsolatban érdemes felidézni, hogy más szövetségi köztársaságokban 138,7 ezer litván él, közülük: az Oroszországi Föderációban — 66,8 ezer, a kalinyingrádi területen — 19,6 ezer, Lettországban — 37,8 ezer, Kazahsztánban — 11 ezer, Ukrajnában — 9,7 ezer, Belaruszban — 7 ezer, Észtországban — 2,4 ezer, Üzbegisztánban — 1 ezer, más köztársaságokban — 3 ezer (A Litván SZSZK lakosai, 17). Magától értetődik, hogy a más szövetségi köztársaságokban élő litvánok bilingvisek vagy polilingvisek — anyanyelvükön, litvánul kívül az oroszt is ismerik és használják, valamint feltehetően azoknak a szovjet népeknek a nyelvét is, amelyek területén élnek. Ezért a legutóbbi népszámlálás során szövetségi szinten a litvánok több mint fele (52%) vallotta azt, hogy szabadon beszél oroszul (köztársasági szinten — 48%). Másfelől a köztársaság lingvoszociális helyzetének sajátosságait meghatározó másik fontos tényező az orosz nyelv működése. Az orosz nyelv ismerete és használata társadalmi szükségszerűség, amely a kommunizmus országunkban történő építésének érdekeiből fakad. A szövetségi köztársaságok gazdasága és tudományos-műszaki potenciálja a Szovjetunió egységes gazdasági és tudományos-műszaki komplexumába integrálódva fejlődik és gyarapodik. Ez szükséges társadalmi előfeltételt teremt egy közös kommunikációs eszköz meglétéhez, amelynek szerepét az orosz nyelv tölti be. Ez a társadalmi szükségszerűség általában a köztársaság egész gazdasági, társadalmi-közéleti és kulturális életétől függ. „A litván pártszervezet, a köztársaság valamennyi dolgozója és az értelmiség ezt jól érti, és mindent megtesz azért, hogy ifjúságunk a litván nyelv mellett tökéletesen elsajátítsa az orosz nyelvet is, amely a szovjet népek közötti érintkezés fő eszköze, és kedvező feltételeket teremt arra, hogy megismerjék a nagy orosz nép és valamennyi szovjet nép szellemi értékeit, valamint a világkultúrát. Az orosz nyelvnek köszönhetően a litván kultúra viszont hazánk testvéri népeinek közkincsévé válik, túllép saját határain” — mondta L. Šepetys, a Litván Kommunista Párt Központi Bizottságának titkára az 1979. május 22—24-én Taskentben megrendezett „Az orosz nyelv — a Szovjetunió népei barátságának és együttműködésének nyelve” című szövetségi tudományos-elméleti konferencián (1981, 153). Így jellemzi az orosz nyelv szerepét a litván irodalmi életben a neves közéleti személyiség, tudós és költő, K. Korsakas akadémikus (1962, 77—78): „Az orosz nyelvnek köszönhetően számos írónk könyvei és irodalmi hagyatékának legértékesebb művei már túljutottak a köztársaság határain, és viszonylag rövid idő alatt széles körben ismertté váltak nemcsak a Szovjetunióban, hanem messze annak határain túl is. Az orosz nyelv hatékony eszközül szolgál ahhoz, hogy a litván irodalom értékeit ne csupán az oroszul olvasók ismerjék meg, hanem segítségével íróink szava számos más nyelven is megszólaljon. Az orosz nyelv közvetítésével íróink műveit, cikkeiket és a legaktuálisabb kérdésekben tett nyilatkozataikat egyre gyakrabban fordítják le más népek nyelveire, s ezek nemzetközi visszhangra találnak”. A köztársaság nyelvi életére az is hatással van, hogy területén 54 nemzetiséghez tartozó emberek élnek és dolgoznak, akiknek száma meghaladja a 20-at (A Litván SZSZK lakosai, 16). A legutóbbi szövetségi népszámlálás adatai szerint (Tiesa, 1980. február 22.; A Litván SZSZK lakosai, 16), az 1979-es év elején a köztársaságban 2 millió 712 ezer (80%) litván, 303 ezer (8,9%) orosz, 247 ezer (7,3%) lengyel, 58 ezer (1,7%) belarusz, 32 ezer (0,9%) ukrán, 15 ezer (0,4%) zsidó és 25 ezer (0,8%) más nemzetiségű ember élt. 9 (1980. február 22.; A Litván SZSZK lakosai, 16), 1979-es év elején a köztársaságban 2 millió 712 ezer (80%) litván, 303 ezer (8,9%) orosz, 247 ezer (7,3%) lengyel, 58 ezer (1,7%) belarusz, 32 ezer (0,9%) ukrán, 15 ezer (0,4%) zsidó, 25 ezer (0,8%) pedig más nemzetiségű ember élt. A köztársaság nyelvi életének szociolingvisztikai jellemzése szempontjából fontos, hogy a lakosság abszolút többsége (96,9%) saját nemzetisége nyelvét tekinti anyanyelvének, 3,1 százalékuk pedig a Szovjetunió más népeinek nyelvét. A különböző nemzetiségek jelenléte és az a tény, hogy mindegyik a saját nyelvét beszéli, szintén társadalmi szükségszerűséggé teszi egy közös érintkezési nyelv, a szovjet népek közötti kommunikáció eszközének meglétét. Így a fő összetevő, a litván nyelv mellett a társadalmi-kommunikációs rendszer másik fontos eleme az orosz nyelv. A litván nyelvnek mint nemzeti érintkezési eszköznek és az orosz nyelvnek mint a szovjet népek közötti érintkezés eszközének párhuzamos működése adja a köztársaság lingvoszociális helyzetének sajátosságát. A litván és az orosz nyelv használati területei megoszlanak; a köztársaság gazdasági, társadalmi, társadalmi-politikai és kulturális életében kiegészítik egymást, és harmonikusan élnek együtt. J. Dešerijev (1976) meglehetősen részletesen vizsgálta és hasonlította össze a litván és az orosz nyelv által a Litván SZSZK életében betöltött funkciókat. Huszonkét nyelvhasználati szférát különített el. Véleménye szerint a litván és az orosz nyelvet párhuzamosan használják a következő területeken: a köztársasági rádióban és televízióban, a felsőoktatásban, a tudományban és a technikában, az állami intézményekben, az ügyvitelben és a hivatalos levelezésben, a kulturális és oktatási intézményekben, a tudományos életben, a társadalmi-politikai életben, a kulturális életben, az ipari termelés területén folyó érintkezésben és a műszaki dokumentációban, a helyi közlekedésben és a hírközlő intézményekben, a lakosság mindennapi szolgáltatásában, a kereskedelemben, valamint a közétkeztetésben. E gazdasági, társadalmi, társadalmi-politikai és kulturális tevékenységi területek érintkezésének fő eszköze a litván és az orosz nyelv. Három szférában kizárólag az orosz nyelvet használják: maguk az orosz nemzetiségűek egymás közötti érintkezésében, a litvánok más népek képviselőivel való érintkezésében, valamint a központi intézményekkel és más köztársaságokkal folytatott levelezésben. A litván és az orosz nyelvet egyetlen szférában használják egyenlő mértékben, nevezetesen az ipari termelésben és a műszaki dokumentációban; a litván és az orosz nyelv használatának aránya itt a munkások, alkalmazottak és mérnöki-műszaki dolgozók nemzetiségi összetételétől függ. A köztársaság gazdasági, társadalmi, társadalmi-politikai és kulturális tevékenységének fennmaradó területein a litván nyelvet használják. Ide tartozik a litván nemzetiségű gyermekek alapfokú, általános középfokú és szakirányú középfokú oktatása, az igazságszolgáltatás és a periodikus sajtó. A litván és az orosz nyelv használati arányáról alkotott általános képet kiegészítve és részletezve hangsúlyozni kell, hogy a köztársaságban kedvező feltételeket teremtettek az orosz nyelv használatához és működéséhez. Például a kultúra olyan fontos területén, mint a tömegtájékoztatási eszközök, az orosz nyelv jelentős helyet foglal el. 1980-ban a köztársaságban 22 újság, 27 folyóirat és közlöny jelent meg orosz nyelven (A Litván SZSZK sajtóstatisztikája, 85, 87). Orosz nyelven jelenik meg a „Pabaltijo geležinkelietis” című újság, a „Vakarinės naujienos” című köztársasági lap és melléklete, a „Reklama”, a „Tarybų Lietuva”, a „Savaitės ekranas”, a „Tarybinė Klaipėda” című városi újság, valamint a vilniusi, trakai, 10 Zarasai, Šalčininkai és Švenčionys járások újságjai, valamint néhány folyóirat és periodika, például a „Litván SZSZK Legfelsőbb Tanácsának és kormányának közleményei” a „Litván SZSZK jogalkotási aktusai hatályos normatíváinak betűrendes-tárgymutatójával” című melléklettel, a „Mozi”, a „Kommunista”, az „Irodalmi Litvánia” (1978-tól), a „Litván matematikai gyűjtemény”, a „Litván fizikai gyűjtemény”, az „Orosz nyelv az iskolában” (1977-től), az „Idő és események”, a „Litván SZSZK Tudományos Akadémiájának munkái” (B és V sorozat), a „Nyelvtudomány (szlavisztika)” és mások. Vilniusban működik az Orosz Drámai Színház. A Litván Rádió és Televízió lehetőséget nyújt orosz nyelvű műsorok hallgatására. A vilniusi rádió naponta 1 óra 10 percben sugározza adásait orosz nyelven (15 órától 16 óráig, valamint 18 órától 18 óra 10 percig). A tanév során hetente kétszer, alkalmanként 20 percben orosznyelv-órákat közvetítenek. Naponta 2 óra 20 percben orosz nyelven sugároznak sporteseményeket, koncerteket és ünnepségeket. A vilniusi rádió orosz nyelvű adásainak idejét jelentősen megnöveli a moszkvai adás átvétele — naponta 3,5 órával. Az idő jelentős részében a Litván Televízió is orosz nyelven működik. Például 1980. október 10-én, pénteken a televíziós műsoridő 9 óra 43 percéből 2 óra 37 percet szántak az orosz nyelvű adásokra. 1980. október 11-én, szombaton a köztársasági televízió összesen 15 óra 56 percet sugárzott — ebből 4 óra 33 percet oroszul (9 óra 34 percet litvánul). 1980. október 12-én, vasárnap a Litván Televízió adásai 15 órán át tartottak. A „Laikas” című műsoron és az átvett adásokon kívül 4 óra 35 percet szántak az orosz nyelvű műsorokra (litván nyelven 8 óra 23 percet). Az egész szeptember hónapban az adott évben a Litván Televízió 201 műsorórájából 85 órán át, vagyis a teljes idő 35%-ában sugároztak orosz nyelvű műsorokat. Az orosz nyelv intenzív használatának másik kiterjedt területe a közoktatás. Szovjet Litvániában számos nyolcosztályos és középiskola van, ahol az oktatás nyelve az orosz. A Litván SZSZK Statisztikai Hivatalának adatai szerint a köztársaságban 3 248 nyolcosztályos és középiskola működik, ezek közül 97 két oktatási nyelvű iskola: közülük 43-ban litvánul és oroszul, 42-ben oroszul és lengyelül tanítanak, 18 iskolában pedig három — litván, orosz és lengyel — az oktatás nyelve; ezek többnyire Litvánia délkeleti, nemzetiségi szempontból vegyes járásaiban találhatók. Az orosz nyelv intenzív használatának másik kiterjedt területe a felsőoktatás rendszere. Az orosz nyelv használata itt nemcsak abban nyilvánul meg, hogy a hallgatók a tankönyvek és az egyéb szakkönyvek jelentős részét oroszul olvassák (az egyes szakokhoz szükséges anyanyelvű tankönyvek hiányoznak), hanem főként abban, hogy a Litván SZSZK felsőoktatási rendszerében az orosz a litván mellett oktatási nyelvként is működik. Ezt jól szemléltetik a következő adatok. Az 1980/81-es tanévben a Litván SZSZK tizenhárom felsőoktatási intézményében a nappali tagozat 400, az esti tagozat 140 és a levelező tagozat 150 akadémiai csoportja közül a megfelelő tagozatokon 40, 14, illetve 15 csoport működött (egy csoport átlagosan 22—25 hallgatóból áll), ahol minden tantárgy előadásait orosz nyelven tartották. A hallgatói létszám is mutatja, hogy az orosz nyelv fontos szerepet tölt be a Litván SZSZK felsőoktatási rendszerében. 1980-ban 9100 hallgatót vettek fel a Litván SZSZK felsőoktatási intézményeibe. Közülük az említett, orosz oktatási nyelvű csoportokban 1587 hallgató tanult (vagyis 17,4%): vi- 11 átlagosan 920 hallgató a nappali tagozaton, vagyis 57,9%, mintegy 1322 hallgató az esti tagozaton, vagyis 20,3%, és mintegy 345 hallgató a levelező tagozaton, vagyis 21,7%1. Ebből az a következtetés vonható le, hogy a Litván Kommunista Párt figyelembe veszi a köztársaságban dolgozó és élő, nem helyi nemzetiségű polgárok nyelvi, kulturális és életviteli szükségleteit, és foglalkozik velük. Vagyis az orosz nyelv a Litván SZSZK-ban — akárcsak a többi szövetségi köztársaságban — a társadalmi funkciók terjedelmét tekintve fontos helyet foglal el. Amint már említettük, az orosz nyelv az a fő eszköz, amellyel a litvánok kommunikálnak a köztársaságban élő, litvánul nem tudó más nemzetiségű emberekkel. A litván mellett a köztársasági konferenciákon és tanácskozásokon is használják. Vilnius, Klaipėda és Sniečkus számos olyan vállalatánál és intézményénél, ahol az alkalmazottak és tisztviselők többsége nem litván nemzetiségű, az ügyintézés, a műszaki dokumentáció és a levelezés orosz nyelven folyik. Általában véve az orosz nyelv a Litván SZSZK területén először is a szovjet népek közötti érintkezés nyelveként működik: ezen kommunikálnak a litván nemzetiségű emberek más szovjet népek képviselőivel. A köztársaság területén élő, különböző nemzetiségű emberek (lengyelek, belaruszok, ukránok, zsidók stb.) gyakrabban használják egymás közötti érintkezésre, mint a litván nyelvet. Külön meg kell jegyezni, hogy a vilniusi térségben élő lengyelek gyakran éppen oroszul kommunikálnak a litvánokkal. Másodszor, az orosz nyelv a Litván SZSZK területén a köztársaságban állandóan élő, az orosz szocialista nemzethez tartozó emberek közötti kommunikáció nyelveként működik. Harmadszor, az orosz nyelv funkciója, hogy az orosz őslakosok egymás közötti érintkezésének eszköze legyen. Ezt a funkciót az orosz nyelv nyelvjárási változata tölti be. A litván és az orosz nyelv kölcsönhatásának kérdéséről Két nyelv — az adott esetben a litván és az orosz — párhuzamos használata természetes módon oda vezet, hogy a nyelvek hatni kezdenek egymásra. A litván és az orosz nyelv használatának konkrét helyzeteit megfigyelve könnyű meggyőződni arról, hogy az orosz nyelv bizonyos hatást gyakorol a litvánra, a litván pedig valamelyest befolyásolja a Litván SZSZK-ban használt oroszt. Az orosz nyelvnek a litvánra gyakorolt hatása a beszédben, vagyis a hangok és mondatok létrehozásában, a nyelvi eszközök használatában, egyszerűbben szólva a beszélésben mutatkozik meg, részben pedig az írott nyelvre is átterjed. A litván nyelv rendszerére — szerkezeti egységeire és azok egymás közötti viszonyaira — azonban az orosz nem gyakorol jelentősebb hatást. A szervezettebb, strukturáltabb nyelvi szintek, például a fonológiai és a nyelvtani rendszer, valamint bizonyos szintaktikai rendszerek egyes részei hosszú ideig érintetlenek és épek maradnak. Ez világosan látható a Litván nyelvszigetek sorsából a Belorusz SZSZK-ban (Zietela, Rodūnia, Gervėčiai stb.): szókincsük, amely összességében meglehetősen szegényes, hemzseg a szláv szavaktól, a mondatokat a szláv nyelvek mintái szerint szerkesztik, ugyanazt a fonémát többféleképpen is ejthetik, a fonológiai oppozíciók azonban litvánok, a névszók és Az adatokat L. Grumadienė szociolingvista gyűjtötte.1 12 az igék ragozása, valamint a névmási és számnévi rendszer teljes egészében épen maradt. Az orosz nyelv erőteljesebben hat a litván fonetikájára, még inkább a szókincsére, amely nyílt rendszerű, és általában érzékenyebben reagál a társadalmi élet és a kultúra változásaira, majd a szintaxisára. A beszéd területén az alábbi fonetikai interferenciajelenségek említhetők: a hangsúlytalan rövid o a-ként való ejtése egyes szavakban (például komunizmas, kampotas); a kemény l ejtése i előtt egyes szavakban (például šalibakas); a lágy l és č ejtése egyes szavakban (például kul’tūra, bač’ką, Sniec’kus, Radčkauskas). Nem teljesen világos, milyen okokból jelennek meg olyan fonetikai jelenségek, mint az i, y és e, ė kemény ejtése š és ž után, illetve a hangsúlyos rövid magánhangzók megnyújtása egyes vilniusiak beszédében. Ebben szerepet játszhatnak a környező litván nyelvjárások, valamint a mellette használt orosz vagy lengyel nyelv is, amelyekre jellemzőek ezek a sajátosságok. Hangsúlyozni kell, hogy az említett sajátosságok csak egyes egyének beszédében figyelhetők meg. Egyes egyének, sőt egyes társadalmi csoportok beszédében a lexikai interferencia meglehetősen jelentős: rosszul vezeti magát (ahelyett, hogy „rosszul viselkedik”) — он плохо ведет себя; mi közöm ehhez? (ahelyett, hogy „hogy jövök én ehhez?”) — при чем тут я?; lelép a munkából, az órákról (ahelyett, hogy „elmegy, megszökik, elmenekül”) — сняться с работы, уроков; rossz hozzáállás (ahelyett, hogy „nézet, vélemény”) — плохое отношение; hidegen áll a munkájához (ahelyett, hogy „közömbösen viszonyul hozzá”) — холодно относится к своей работе; hogy ne mondjam, furcsa (ahelyett, hogy „bármilyen furcsa is, bármily furcsán hangzik”) — как ни странно, és még sok más. Az ilyen és hasonló helytelen kifejezések olykor a beszélt nyelvből bekerülnek a köznyelvbe — az írott és a beszélt nyelvbe egyaránt —, de ellenük határozottan fellép a nyelvművelő gyakorlat. Az orosz nyelvnek a litvánra gyakorolt hatását talán célszerűbb közvetett interferenciaként jellemezni. Ez egyrészt az orosz szavak és frazeológiai kapcsolatok tükörfordításaiban, másrészt a litván szavak és szókapcsolatok használatának, továbbá bizonyos szóalkotási eszközöknek az ösztönzésében mutatkozik meg. A szovjet években keletkezett neologizmusok többsége az írott nyelvben olyan litván szóalkotási minták alapján jött létre, amelyeknek az orosz nyelvben megfelelőik vannak; például az -inis képzős melléknevek száma az orosz -енный képzős melléknevek hatására növekedett: tėvyninis — отечественный, plėšininis — целинный, gamybinis — производственный stb. Az orosz szavak és frazeológiai kapcsolatok tükörfordítása a szovjet években az új szavak, elsősorban a tudományos és társadalmi-politikai terminusok alkotásának uralkodó módjává vált. Ez jelentősen gazdagítja a litván szókincset. Az orosz szóalkotási elemeknek könnyű litván megfelelőket találni, mivel a litván és az orosz nyelv nyelvtani szerkezete meglehetősen hasonló. Az így keletkezett tükörfordítások a litván nyelvre jellemző szóalkotási jegyeket viselnek. Bizonyos szóalkotási formánsokon kívül az orosz nyelv a litván szavak használatát is ösztönzi: például az olyan szavak használata, mint a kovoti (kovą), vystytis (vystymas, -asis), illetve az aukštas szóé, az orosz бороться (борьба), развивать (развитие) és высокий megfelelőinek hatására vált gyakoribbá. Az orosz nyelv emellett ösztönzi, hogy 13 egyes szintaktikai szerkezetek használatát, például: Ha... akkor Если... то: Ha tavaly ennyi ezer tonna tejet fejtek, akkor idén kétszer annyit termeltek. A litván nyelv terminológiai rendszere megszilárdult, kialakulása során pedig számos terminus forrása a korábbi nyugati nyelvek (német, angol, francia, lengyel), nem pedig az orosz nyelv volt, ahogyan azt olykor alaptalanul gondolják. Ez jól látható a terminusok eltérő grammatikai kialakításán a litván és az orosz nyelvben; vessük össze például a molekulė, dozė (a német die Molekül, die Dose, Dosis nyelvből) és az orosz молекула, доза alakokat. Az utóbbi időben, igazat megvallva, az új műszaki felfedezéseket és tudományos eredményeket tükröző számos nemzetközi terminus litván nyelvbe kerülésének közvetítője már az orosz nyelv. Az új, különösen a szovjet korszakhoz kötődő orosz szavak és kifejezések tükörfordítása, az orosz szavak, szófordulatok és frazeológiai egységek megfelelőinek egyre intenzívebb használata a nemzeti nyelvekben, a szovjetizmusok terjedése, valamint a nemzetközi szókészlet növekedése az orosz nyelv közvetítésével valamennyi szovjet nép nyelvének jellemző vonása. E folyamatok következtében bizonyos hasonlóságok alakulnak ki a szovjet népek nyelvei között, és végbemegy e nyelvek szemantikai konvergenciája. Az orosz irodalmi nyelvbe is bekerül egy-egy litván szó, amely szorosabban kapcsolódik a nemzeti kultúra és életmód sajátosságaihoz. A litván költészet és népdalok fordításain keresztül lassanként elterjed az orosz nyelvben a daina szó. K. Donelaitis műveinek orosz fordításaiban a litván nyelv következő szavait használják: būpче, шюпинис, шальтишюс. Žemaitė írásainak fordításaiban a következő litván szavakat találjuk: auksin, бичюлис, клумпы, милас, путра. Az orosz folklorisztikai irodalomban széles körben használatosak a következő litván szavak: канклес, сугатине stb. (Sabaliauskas A., 1967, 100). A litván nyelvre annak különböző szintjein gyakorolt meglehetősen gyors orosz hatáshoz természetesen hozzájárul a litván és az orosz nyelv szerkezeteinek nagyfokú hasonlósága, valamint az, hogy e nyelvek ugyanahhoz a genetikai típushoz tartoznak. Elterjedt az a nézet, hogy a litván és az orosz nyelvnek mintegy kétezer közös szava van. Így például V. Michalčenko (1976, 128) ezt írja: „A litván nyelvben mintegy kétezer olyan szót tartanak számon, amelyeknek közös tövük van a balti, a szláv, valamint részben más indoeurópai nyelvekben.” Ennek a nem egészen megalapozott nézetnek a kialakulásához valószínűleg maguknak a litván nyelvészeknek a munkái szolgáltattak alapot. A litván és az orosz szókészlet közötti nyilvánvaló hasonlóságot A. Lyberis és K. Ulvydas (1958, 35) így jellemzi: „A litván és az orosz nyelv rokonságát számos azonos tövű szó mutatja. A nyomtatásban megjelent etimológiai szótárakban önmagukban mintegy kétezer, a balti és a szláv nyelvekben közös tövet tárnak fel. Az azonos tövű szavak száma a balti és a szláv nyelvekben természetesen jóval nagyobb, mivel mindegyik tőből rendszerint nem csupán egy-két, hanem több, sőt számos származék képezhető.” Hasonlóképpen nyilatkozik J. Kruopas (1967, 28) is: „A balti és a szláv nyelveknek ősidők óta sok közös lexikai, grammatikai és fonetikai vonásuk van. Például Trautman nyelvész a „Balto-szláv szótárban” mintegy kétezer olyan szót sorolt fel, amelyeknek közös tövük van a balti, a szláv, valamint részben más indoeurópai nyelvekben, például: ranka, karvė, varna, geležis, ledas, liepa stb.” E nézet pontosításakor mindenekelőtt azt kell megjegyezni: ha már kétezer közös szóról beszélünk, akkor nem a litván és az orosz, hanem általában a 14 balti és a szláv nyelvek ennyi közös szaváról kell beszélnünk. Ez egészen más kérdés, mivel a balti és a szláv nyelvek közös szókincsébe azok a szavak is beletartoznak, amelyeket például a lett és a szláv nyelvekben, a porosz és a szláv nyelvekben, illetve a litván és a délszláv nyelvekben találunk, és így tovább. Ebből könnyen belátható, hogy a litván és a szláv nyelvek, különösen pedig a litván és az orosz nyelv közös szavainak száma jóval kisebb, mint általában a balti és a szláv nyelvek közös szavainak száma. Reinhold Trautman „Baltisch-Slavisches Wörterbuch” (Göttingen, 1923) című szótárában valóban mintegy kétezer balti és szláv nyelvi szót közölt, de különösen fontos tudni, hogy ezek között számos olyan balti nyelvi szó is található (például upė, augti, gimti stb.), amelyeknek a szláv nyelvekben egyáltalán nincs rokon alakjuk, továbbá olyan szláv nyelvi szavak is, amelyeknek nem találjuk balti megfelelőjét. Vagyis a balti és a szláv nyelvek közös szavai R. Trautman szótárának jóval kisebb részét teszik ki. Az érintett szempont szerinti hozzávetőleges szómegoszlást a következő számadatok szemléltetik (Slawski, 1970, 502): az R. Trautman szótárában szereplő 888 főnév közül csupán 289 (195 alapszó és 94 származék) olyan új alkotás, amely közös a balti és a szláv nyelvekben; ez a szótárban szereplő összes főnév 32,5%-a. Ezzel szemben 334 főnévnek nincs megfelelője a másik nyelvcsoportban: ezek közül 181 szó csak a balti nyelvekből ismert, 153 pedig kizárólag a szláv nyelvekben fordul elő. Igaz, a balti és a szláv nyelvek közös szókincsét jelentősen gyarapítják az archaizmusok, vagyis az indoeurópai alapnyelvből örökölt szavak; a főnevek között a balti és a szláv nyelveknek 265 ilyen szavuk van. Ehhez még hozzá kell számítani a szláv kölcsönszavak és az egyéb, szláv közvetítéssel átvett kulturális szavak tekintélyes csoportját (például bažnyčia, botagas, čerpė, kaminas, muilas, plyta, seklyčia stb.). Litván–orosz és orosz–litván bilingvizmus A bilingvizmus nem nyelvi jelenség. A nyelvhasználat, a nyelv működésének sajátossága. A bilingvizmus a közlés, nem pedig a kód ténye. Nem a nyelv (langue), hanem a beszéd, a nyelvhasználat (parole) területéhez tartozik. A nyelv egy társadalmi csoport, a társadalom, a nemzet vagyona, a bilingvizmus pedig az egyén tulajdona. Ha az egyén két nyelvet használ, az azt jelenti, hogy két különböző nyelvi közösség létezik, ez azonban nem jelenti azt, hogy bilingvis közösség is van. Bilingvis közösségnek olyan egyének csoportját tekinthetjük, akiknek két nyelven kell beszélniük. Különálló bilingvis közösség nem maradhat fenn bilingvisként, mivel egy zárt közösség, amelynek minden tagja jól tudja mindkét nyelvet, egyetlen nyelvvel is tökéletesen boldogulhat. Így könnyen belátható, hogy a bilingvizmus létezésének előfeltétele két, különböző nyelveket beszélő közösség jelenléte. Amint két különálló monolingvis közösség egymás mellé kerül, lehetőség nyílik arra, hogy kapcsolatba lépjenek egymással. Ez a kapcsolat idézi elő a bilingvizmust (Mackey W., 1968). A bilingvizmusnak nincs általánosan elfogadott definíciója, mert a nyelvészek csak az utóbbi évtizedekben kezdtek nagyobb érdeklődést tanúsítani a bilingvizmus jelensége iránt. Ezért nem meglepő, hogy a kutatók gyakran eltérően értelmezik. Egyesek a bilingvizmust két nyelv egyformán jó ismereteként és használataként értelmezik, mások a bilingvizmus fogalmát a második nyelvvel való bármilyen lehetséges érintkezésre, illetve arra a képességre alkalmazzák, hogy az anyanyelvi környezetben valamelyest használni tudják azt. A fogalom ilyen kiterjesztését azzal kell magyarázni, hogy az a határ, ahol az anyanyelve mellett egy másik nyelvet használó egyén bilingvissé válik, vagy önkényesen van meghúzva, vagy egyáltalán nem állapítható meg. 15 A másik nyelvet az anyanyelve mellett használó egyén bilingvissé válásának határát vagy önkényesen húzzák meg, vagy egyáltalán nem lehet megállapítani. A bilingvizmus legtágabb értelemben ugyanazon egyének két nyelv váltakozó használatát jelenti. Figyelembe veszik azonban a bilingvizmus olyan jellemzőit is, mint a nyelvek ismeretének foka, betöltött funkcióik (Milyen célból használja az egyén ezeket a nyelveket? Milyen szerepet játszanak ezek a nyelvek az életében?), a váltogatás (Milyen gyakran váltogatja az egyén ezeket a nyelveket? Hogyan, milyen körülmények között tér át egyik nyelvről a másikra?) és az interferencia (Jól elkülönítve tartja-e az egyén ezeket a nyelveket? Milyen mértékben keveri őket? Hogyan hat az egyik általa használt nyelv a másikra?). Vagyis itt a bilingvizmust elsősorban társadalmi-nyelvészeti szempontból tárgyaljuk: „szociolingvisztikai (társadalmi-nyelvészeti) szempontból a bilingvizmust annak feltárásával vizsgálják, hogy a két nyelv milyen mértékű ismerete teszi lehetővé e nyelvek használói számára a kölcsönös kommunikáció aktusát, saját gondolataik kifejezését és mások gondolatainak megértését, vagyis a társadalmi funkciók minimális vagy maximális számának megvalósítását. Ebből következően szociológiai szempontból meg kell határozni azokat a társadalmi funkciókat és használati szférákat, amelyekben a bilingvis lakosság az egyes nyelveket használja” (Дешериев Ю. Д., 1976(a), 7). A litván–orosz bilingvizmus mint társadalmi jelenség kialakulásáról csak a köztársaság nagyobb városainak lakóit illetően beszélhetünk. A litván vidéken élő gyermekek 5–7 éves korukig monolingvis körülmények között, vagyis anyanyelvi, litván nyelvi környezetben nőnek fel és fejlődnek. A vidéki gyermekek ma először az első osztályban ismerkednek meg az orosz nyelvvel, mivel az iskolában ettől az osztálytól kezdik tanítani. A megfigyelések szerint a nyolcosztályos iskolát végzettek oroszul csak szótár segítségével tudnak olvasni, diktálás után pedig valamennyit írni, de beszélni és szabadon használni az orosz nyelvet még nem tudják. Vagyis a nyolcosztályos iskolát végzett vidéki fiatalok orosztudása nagyon korlátozott és passzív. Az orosznyelv-tudás a középiskolában jelentősen bővül és elmélyül. Az orosz nyelv elsajátításának másik fontos csatornája, amely azonban csak a fiatal férfiakat érinti, a szolgálat a Szovjet Hadseregben. A két év alatt, miközben folyamatosan orosz nyelvi környezetben vannak, úgy megtanulnak oroszul, hogy hazatérve szabadon tudják használni a nyelvet, bármilyen témáról és különféle helyzetekben beszélgetve. Vagyis a mai litván vidék lakói az orosznyelv-tudás szempontjából nem egységesek. A Szovjet Hadseregben szolgálatukat letöltött férfiak szabadon beszélnek oroszul. A nők tudnak a legkevésbé oroszul, mert a középiskolából hozott bizonytalan tudás az évek során elhalványul. A szabadon oroszul beszélők, olvasók és írók összlétszámán belül a férfiak aránya 61,7%, a nőké pedig 38,3%. Az oroszul nem tudók között a férfiak aránya körülbelül 24%, a nőké pedig körülbelül 76%. A vidéki lakosság orosznyelv-tudásáról itt adott általános jellemzést szociológiai felmérések adatai támasztják alá (Šimkus S., 1967, 92—106). Az Alytus, Kapsukas és Kėdainiai járások 1443 megkérdezett lakosa közül 6,5% vallotta, hogy folyékonyan beszél, olvas és ír oroszul; emellett a megkérdezettek 12,7%-a beszél és ír, 38,3%-a pedig gyengén beszél oroszul. A vidéki lakosság 42,5%-a egyáltalán nem tud oroszul. Felmerül a kérdés: kik azok a 6,5%-nyian, akik folyékonyan beszélnek, olvasnak és írnak oroszul? Elsősorban 16–35 éves, a szovjet 16 akár ott tanultak, akár az iskolában tanultak; a férfiak, akik a Szovjet Hadseregben szolgáltak, a termelésben és a társadalmi tevékenységben a legaktívabbak, és sokat utaznak. Ezért természetes, hogy az oroszul tudók száma a 21–25, a 26–31 és a 31–35 éves korcsoportban a legmagasabb. A 16–20 éves fiatalok és fiatal nők szinte mind azt vallották, hogy tudnak oroszul; igaz, jelentős részük (42,4%) csak gyengén, és mindössze két olyan embert találtak, aki egyáltalán nem tudott. A 21–25 éves korcsoportban az emberek 26%-a folyékonyan beszél, olvas és ír, 35,6%-uk pedig beszél és olvas. Ezzel szemben a 41–45 éves korcsoportban 50%, az 51–60 éves korcsoportban pedig 62,2% nem tud oroszul. Vagyis könnyen megfigyelhető az a törvényszerűség, hogy a lakosság életkorának növekedésével nő az oroszul nem tudók száma is. A burzsoá Litvániában ugyanis az idősebb nemzedék tagjai nem tanultak oroszul az iskolában, és már nem aktívak a munkában és a társadalmi tevékenységben. Másrészt az idő múlásával, ahogy a jelenlegi fiatal nemzedék megöregszik, és újabb fiatal nemzedék lép az életbe, az orosznyelv-tudás folyamatosan terjed, és egyre több embert fog át. Az orosznyelv-tudás szintjére és kiterjedtségére a foglalkozás is bizonyos hatást gyakorol. Az orosznyelv-tudás alapján az első helyen a gépkezelők állnak (15,9%), a második helyen a kolhozok igazgatási dolgozói (10,6%), őket követik a munkások (8,5%), az állattenyésztők (5,3%), az alkalmazottak (2,1%) stb. Az oroszul nem tudók szakmák szerinti megoszlása a következő: állattenyésztők — 57,6%, növénytermesztők — 49,9%, munkások — 1,9%, gépkezelők — 1,8%, alkalmazottak — 0,6%, a kolhozok igazgatási dolgozói — 0,2%. Vagyis az oroszul tudók aránya a gépkezelők között a legmagasabb. A falusi értelmiséggel együtt ők alkotják a vidéki lakosság legképzettebb rétegét. Az állattenyésztők és a növénytermesztők közül tudnak a legkevesebben oroszul. Ez tehát a munkájuk jellegével, helyhez kötöttségével és a kapcsolatok hiányával függ össze. Ilyen az orosznyelv-tudás helyzete a vidéki lakosság, vagyis a kolhozparasztok és a szovhozok munkásai körében. A nyelvi helyzet még változatosabbá és összetettebbé válik, ha a vidéki társadalom más csoportjait is figyelembe vesszük: a kolhozok és a szovhozok alkalmazottait, valamint az igazgatási dolgozókat. Ezekben a csoportokban más társadalmi származású és eltérő képzettségű embereket találunk. Nem ritka, hogy egy agronómus, mérnök, állatorvos vagy zootechnikus felsőfokú végzettséggel rendelkezik. Vagyis az orosznyelv-tudása egészen más, mint egy átlagos kolhozparaszté, egy szántóföldi vagy farmon dolgozó munkásé. Az említett szociolingvisztikai felmérés kimutatta, hogy a kolhozok igazgatási dolgozói csaknem mind tudnak oroszul, és itt még a jól tudók aránya is 76,9%. Munkájuk maga is megköveteli a nyelvtudást. A vidéki lakosság általános képzettségi jellemzőit egy szociológiai felmérés adataival pontosíthatjuk (Šimkus S., 1967, 98–106). Az 1443 megkérdezett közül 0,1% végzett felsőoktatási intézményt; 0,4%-nak volt befejezetlen felsőfokú tanulmánya; 1% végezte el a középiskolát; 2,1% rendelkezett középfokú szakirányú végzettséggel; nyolcosztályos iskolát 11,7% végzett; az általános iskolát végzettek aránya 42,6% volt; a lakosság 20,9%-a nem fejezte be az általános iskolát, ugyanekkora arányban voltak azok is, akik sehol sem tanultak. Ők az idősebb nemzedékhez tartoznak. Hangsúlyozni kell, hogy a felsőfokú vagy középiskolai végzettséggel rendelkezők — ahogy az várható volt — maguk is azt vallották, hogy közülük egyesek jobban, mások kevésbé jól tudnak oroszul. Az alapfokú végzettséggel rendelkezők egy része 2. 949 17 — akiknek többsége az idősebb nemzedékhez tartozik, és nem tanult szovjet iskolában — ha gyengén is, de szintén tud oroszul. E csoport tagjai közül 37,9% egyáltalán nem tud oroszul. Azok körében, akik sehol sem tanultak, ez az arány jelentősen megnő. Ezek az adatok összhangban vannak azokkal a szociolingvisztikai adatokkal, amelyeket az iskola orosznyelv-tanulásban betöltött szerepének tisztázása céljából gyűjtöttek. Ennek érdekében a köztársaság öt járásában és két városában 440 gazdasági és kulturális dolgozót kérdeztek meg (legalább hároméves munkaviszonnyal), továbbá 285, a Szovjet Hadseregből leszerelt személyt (akik a köztársaság valamennyi járását és városát képviselték), valamint 304, különböző szakterületeken tanuló, II—IV. évfolyamos hallgatót (Šernas V., 1979, 12—13). A felmérés adatai azt mutatták, hogy a megkérdezettek többsége többé-kevésbé elégedett azokkal az olvasási (a megkérdezettek 90,9%-a), írási (81,3%) és beszédkészségekkel (76,6%), amelyeket a középiskolában sajátított el. Az olvasási készséggel részben elégedetlenek aránya 6,5%, az íráskészséggel elégedetleneké 16,2%, a beszédkészséggel elégedetleneké pedig 20,8% volt; teljesen elégedetlen mindössze 2,6% volt. Ezek az adatok azt is mutatják, milyen fontos tényező az iskola az orosz nyelv elsajátításában és használatában. A szovjet népek közötti érintkezés nyelvének (az orosznak) ismerete és használata fordítottan arányos a térség etnikai egységével. Ahol a helyi származású lakosság tömbszerűen él (például az Alytusi járásban a lakosság 95,1%-a litván, a Kapsukasi járásban — 97,6%, a Kėdainiųi járásban — 92,4%, a Šiauliai járásban pedig 96% litván), ott a lakosságnak mindössze 6,5%-a beszél, olvas és ír jól oroszul, 12,7%-a beszél és olvas, 38,3%-a gyengén beszél oroszul, 42,5%-a pedig egyáltalán nem tud oroszul. Ahol a lakosság összetétele többnemzetiségű, és így a helyi lakosság tömege kevésbé összefüggő, ott jobb az orosznyelv-tudás, több embert érint, és olykor eléri a lakosság 50%-át; az oroszul nem tudók pedig többnyire nyugdíjasok és háziasszonyok. Például a Zarasai járásban 68% a litvánok aránya, és itt a lakosság 39,1%-a tud jól oroszul. Az Ignalinai járásban a litvánok aránya 79,3%, és a lakosság 44,6%-a beszél folyékonyan oroszul. A Trakai járásban a litván nemzetiségűek aránya eléri az 51,7%-ot, és itt a lakosság 49%-a tud oroszul. A Vilniusi járásban 16,8% a litvánok aránya, és a lakosság 48,8%-a tud jól oroszul. Nemzetiségi szempontból a köztársaság városaiban a legváltozatosabb a lakosság összetétele, különösen a nagyvárosokban (Vilniusban, Klaipėdában, Kaunasban, Šiauliaiban), ahol a köztársaság egészének nagyipara összpontosul. Ezt nagy, többnemzetiségű munkáskollektívák szolgálják ki. Például a klaipėdai „Baltijos” hajógyárban mások mellett négyezer litván dolgozik. Ilyen körülmények között, ahol az egymás közötti érintkezés fő eszköze az orosz nyelv, a litvánoknak és más nemzetiségűeknek a mindennapi érintkezés révén könnyű viszonylag gyorsan és jól megtanulniuk oroszul. Ezért teljesen érthető, hogy a köztársaság városi lakosságának 62%-a folyékonyan tud oroszul, Vilnius lakosainak pedig csaknem kétharmada kétnyelvű. A köztársaság nagyvárosainak (Vilnius, Klaipėda, Kaunas, Šiauliai) lakosai gyermekei sokkal kedvezőbb körülmények között sajátíthatják el a nyelveket, elsősorban az oroszt. Már maga a környezet — a más nyelvű szomszédok gyermekei, a televízió és a mozi — lehetővé teszi számukra, hogy meglehetősen 18 gyorsan elsajátítani az orosz nyelvet. Ezért a városi gyerekek, amikor iskolába kerülnek, már néhány vagy egy tucatnyi megtanult orosz szót és kifejezést hoznak magukkal, amelyek természetesen nagyon rövidek, például: Где Альгис? Здравствуй! Пусти! Дай мне! Az általános iskola első osztályától kezdve – mostanában az óvodák idősebb csoportjaiban is tanítják már az oroszt – a gyerekek rendszeresen kezdik tanulni az orosz nyelvet. Egyébként a gyerekek anyanyelvükön élnek és játszanak, igaz, időnként közbeiktatnak egy-egy gyakrabban használt orosz szót vagy kifejezést (давай, привет, здоров (üdvözléskor), закон (helyeslésként), на ходу, шайбу! Ну, заяц, погоди!). Érdekesek a gyermekek beszédében megfigyelhető nyelvi érintkezési esetek. Az általános iskolások anyanyelvi beszédében, úgy tűnik, a kevésbé iskolázott szülők hatására orosz szavakat is hallhatunk (gruzovikas, šaiba, chokėjaus, davaj, zakonas és mások). A litván tanulók pedig néha éppen fordítva, oroszul beszélve, az orosz nyelv sajátosságai szerint átalakított litván szavakat használnak (például: скирптум, титнар, копы, конвалия, пунд stb. a valódi orosz разница, кремень, дюны, ландыш, сверток szavak helyett). A családban, az iskolában és a barátaikkal a gyerekek litván anyanyelvükön érintkeznek, de a filmeket vagy a televíziós műsorokat oroszul nézik, és egyesek szépirodalmat nemcsak litvánul, hanem oroszul is olvasnak. A tanulók, különösen a felsőbb osztályosok, szükségét érzik az orosz nyelv tanulásának, ezért a köztársaság nagyvárosaiban a középiskolát végzett tanulók viszonylag jól tudnak oroszul. A litván gyerekek tehát az orosz nyelvet elsősorban az iskolában, a televízió és a mozi révén, valamint kortársaikkal játszva sajátítják el. A középiskolában elsajátított orosz nyelvet a felsőoktatási intézményben tovább fejlesztik. Érdemes megvizsgálni, milyen szerepet játszik a litván és az orosz nyelv a diákok mindennapi érintkezésében és tanulmányaiban, tágabb nyelvi-társadalmi összefüggésben. E célból szociológiai vizsgálatot végeztek, és szociolingvisztikai felmérést készítettek egy mintegy kétezer fős hallgatói csoportról, akik 1975-ben kerültek be a Kaunasi Politechnikai Intézetbe (Korsakas J., 1979). A megkérdezett diákok litván nyelvi-társadalmi környezetét a következő adatok jellemzik: az említett csoport 49,8%-a munkások, 18,2%-a kolhoztagok, 32%-a pedig alkalmazottak gyermeke volt. Abban az évben az intézetbe felvett hallgatók 36,5%-a lány, 63,5%-a fiú volt. Szüleik mintegy 40%-a általános iskolai, 29%-a be nem fejezett középiskolai, 15%-a középiskolai, 4%-a be nem fejezett felsőfokú, 12%-a pedig felsőfokú végzettséggel rendelkezett. A szülők anyanyelveként a litvánt jelölték meg (98%). Kiderült, hogy a szülők (mintegy 90%) az egyéb nyelvek közül az oroszt tudják a legjobban. Az apák 5%-a és az anyák 12%-a egyáltalán nem tudott oroszul. Ezzel szemben az apák 33%-a és az anyák 20%-a nemcsak szóban, hanem írásban is tudott oroszul. Az apák 15%-a tudott lengyelül. Az ismert idegen nyelvek közül a német a legelterjedtebb, ezt követi a francia és az angol. Ilyen volt az említett litván diákok nyelvi-társadalmi környezete, amelyben nyelvi műveltségük kialakult. Maguknak a diákoknak a nyelvtudását és nyelvhasználatát a szociolingvisztikai felmérés következő adatai mutatják: a „Hogyan tudja az anyanyelvét?” kérdésre a diákok 29%-a ezt válaszolta: „Jól beszélek és olvasok, írni kielégítően tudok”; 71%-uk pedig ezt jelölte meg: „Jól beszélek, olvasok és írok”. A „Hogyan tud oroszul?” kérdésre a diákok a következő válaszokat adták: „folyékonyan beszélek” (a megkérdezettek 28%-a), „kielégítően” (56%), „gyengén” 19 (16%); „jól írok” (6%), „kielégítően” (60%), „rosszul” (34%). A diákok 6%-a folyékonyan olvas idegen nyelveken, 94%-uk gyengén; 5%-uk szótár nélkül, 95%-uk pedig szótárral olvas. A fő orosznyelv-elsajátítási, s így a litván–orosz kétnyelvűség kialakulásához vezető csatornák tehát a következők: először is a szovjet népek közötti érintkezés nyelvének iskolai tanulása, másodszor a közvetlen kapcsolatok más nyelvű emberekkel a soknemzetiségű munkahelyi kollektívákban, harmadszor pedig a szolgálat a Szovjet Hadseregben. A szociolingvisztikai kérdőívekből gyűjtött adatok és a népszámlálás alapján látható, hogy az orosz nyelv ismerete a litván lakosság széles tömegeire kiterjed. Az 1979-es össz-szövetségi népszámlálás során a köztársaság lakosságának 48%-a az oroszt jelölte meg második nyelvként, amelyen folyékonyan beszél (Tiesa, 1980. február 22.). 1970-ben ez az arány még 33,8% volt. Az orosz nyelv ismerete tehát folyamatosan és gyorsan terjed, a lakosság egyre nagyobb rétegeire kiterjedve. Ezek a jelentős mutatók a Litván Kommunista Párt és a köztársaság kormányának fáradhatatlan tevékenységének köszönhetők, amely a dolgozók internacionalista nevelésére irányult. E tekintetben az a tény is figyelemre méltó, hogy a litvánok és a köztársaságban élő más nemzetiségű emberek egy részének az orosz lett az anyanyelve. Az 1979-es össz-szövetségi népszámlálás során 25 720 belarusz, 17 447 lengyel, 14 330 ukrán, 7 990 zsidó és 5 745 litván jelölte meg anyanyelveként az oroszt (Вестник статистики, 71). Eddig az orosz nyelv ismeretének és használatának mennyiségi oldalát ismertettük részletesebben. Az alaposabb kutatások hiányában nehéz konkrétan szólni e nyelvtudás és -használat minőségéről. V. Mihalčenko a „A nemzeti–orosz kétnyelvűség fejlődése” című kollektív monográfiában (M., 1976) meglehetősen részletesen írta le a litvánok által használt orosz beszéd jellegét és minőségét. A szovjet szociális nyelvészetben elfogadott felosztásra támaszkodik, amely a szovjet népek orosz kétnyelvűségét négy fokozatra osztja: az I. fokozatú kétnyelvűség az I–IV. osztályos tanulók nyelvi gyakorlatát foglalja magában, a II. fokozatú az V–VIII. osztályosokét; a litván–orosz kétnyelvűség III. fokozatát a IX–XI. osztályos tantervek orosznyelv-oktatási követelményei alkotják, a IV. fokozatú kétnyelvűség pedig a felsőoktatási intézmények hallgatóinak orosznyelv-tudásának felel meg. Külön vizsgálatok nélkül is világos azonban, hogy a litván társadalom különböző szociális csoportjainak orosznyelv-tudása nem egyforma: az egyik társadalmi csoport jobban tud oroszul, a másik kevésbé. A litvánok által használt orosz beszédben könnyű észrevenni az interferencia jelenségeit: a litván nyelvi normák átvitelét az orosz kiejtésbe, a szavak egyeztetésébe (például a litvánoknak különösen nehéz megtanulniuk az orosz ige többes szám harmadik személyű alakjainak használatát) és a mondatszerkesztésbe. Másfelől ez az interferencia nem olyan mértékű, hogy a kommunikációt teljesen lehetetlenné tenné. Ezt mutatja a középiskolát végzettek többsége: elégedettek az ott megszerzett orosznyelv-tudással. A kommunikációt zavaró interferenciajelenségek (például a быть „ütni” és a быть „lenni” megkülönböztetésének hiánya, vagyis az ы fonéma kiejtésének képtelensége) átmeneti jelenségek. Általánosságban a litván–orosz kétnyelvűséget kétoldalúnak kell tekintenünk: a legutóbbi népszámláláskor a litvánok csaknem fele állította, hogy folyékonyan tud oroszul. A köztársaság területén régebb óta élő oroszok többsége is többé-kevésbé érti a litván nyelvet, és gyakran beszéli is. A litván–orosz kétnyelvűség kontaktusjellegű: a két nép mindennapi érintkezéséből fakad. 20 A köztársaság területének egy részén élő lokális bilingvizmustól – például a Vilnius környéki lengyel–litván bilingvizmustól – eltérően a litván–orosz bilingvizmus globális: a nemzeti–orosz bilingvizmusnak, a Szovjetunióban uralkodó bilingvizmus típusának olyan megnyilvánulási esete, amely állami és társadalmi-politikai jelentőséggel bír. A kódváltás, jelen esetben a litván nyelvről az oroszra való áttérés fő oka egy más nyelvet beszélő, vagyis litvánul nem tudó résztvevő jelenléte a kommunikációs aktusban. A litvánok az orosz nyelvet nemcsak más nemzetiségűekkel való kommunikációra használják, hanem szépirodalmi és szakirodalmi művek olvasására, a Moszkvai Rádió hallgatására és a központi televízió adásainak nézésére, valamint az orosz nép gazdag kultúrájának megismerésére is. A litván értelmiség nagyra értékeli, és mindig is nagyra értékelte a nagy orosz nyelvet, kulturális jelentőségét. A burzsoázia Oroszországtól elzárt uralmának éveiben a litván társadalom haladó része, különösen a fiatalok, a hivatalos körök kedvezőtlen, sőt egyenesen ellenséges álláspontjával mit sem törődve, egyre inkább érdeklődtek a Szovjetunió élete, a szovjet és klasszikus orosz irodalom iránt, és oroszul tanultak. Petras Cvirka kezdő íróként, a szegényes „Žiburėlis” kollégium lakójaként éjszakánként, amikor mindenki aludt, oroszul tanult. Kostas Korsakas az orosz nyelvet a Šiauliai börtönben tanulta, és ott olvasott Puskint. „Nagyon jól emlékszem – írja A. Venclova (1958, 474) –, mekkora lelkesedéssel szentelték szabadidejüket a haladó gondolkodású diákok az orosz nyelv tanulásának, tankönyvek és szótárak nélkül [...]. Én magam is külső segítség nélkül tanultam meg annyira oroszul, hogy a gimnázium elvégzése után szabadon olvastam az orosz klasszikusok és szovjet szerzők könyveit [...]”. Íme, milyen hatást gyakorolt az orosz nyelv, valamint az orosz irodalommal és kultúrával való ismerkedés A. Venclova személyiségének formálódására: „Tanulmányaim évei, 1925 őszétől kezdve, azt az időszakot jelentették, amikor teljes szélességében tárultak fel előttem az orosz irodalom felmérhetetlen kincsei; ezek az évek mély szeretetet ébresztettek bennem a haladó orosz kultúra iránt, és formálták világnézetemet; éppen ekkor találtam meg végérvényesen írói utamat, elhatárolódtam a burzsoá rendszertől, és a Szovjetunió oldalára álltam” (Venclova, 1958, 475). * * * A szovjet Litvánia alapvető szocialista átalakulásai következtében a litván–orosz bilingvizmus erősödésre és terjedésre hajlik. A szovjethatalom éveiben, mondhatni, alapvetően megváltoztak a társadalom demográfiai paraméterei, amelyek közvetlenül érintették a nyelvhasználók összetételét. A parasztok száma jelentősen csökkent, a munkásoké pedig nőtt. 1940-ben Litvániában 179 ezer munkás volt, 1975-ben pedig már 1 millió 325 ezer, vagyis az 1940-es adat 7,4-szerese. A nyelvhasználók összetételének ilyen változása kettős jelentőségű a nyelvhasználat szempontjából. Először is, a munkásosztály a legtöbb esetben a köznyelvi litván nyelvváltozat használója. Másodszor, a munkásosztály, a társadalom legdinamikusabb és társadalmilag legaktívabb csoportja, hajlamos arra, hogy gyorsabban tanuljon meg más nyelveket, és használja is őket. A szovjethatalom éveiben gyorsan nőtt a városi lakosság száma. 1897-ben a 2 millió 536 ezer fős összlakosság 14%-át, azaz 355 ezer főt tett ki a városi lakosság, 21 a falusi lakosság pedig 2 millió 181 ezer fő, vagyis 86% volt. 1939-ben a lakosság száma 2 millió 880 ezer volt; ebből 658 ezer fő városban, 2 millió 221 ezer pedig vidéken élt, ami 22,9%, illetve 77,1%. 1979-ben a 3 millió 398,8 ezer fős összlakosságból a városi lakosság 2 millió 61,7 ezer főt, vagyis 60,7%-ot, a falusi lakosság pedig 1 millió 337,1 ezer főt, vagyis 39,3%-ot tett ki. Szociolingvisztikai szempontból ez azt jelenti, hogy a köztársaság lakosságának csaknem kétharmada ma kisebb vagy nagyobb mértékben kapcsolatba kerül más nyelvekkel, tehát potenciális bilingvis. * * * A köztársaság lingvoszociális helyzetének leírása és a litván–orosz bilingvizmus jellemzése hiányos lenne, ha nem vennénk figyelembe e jelenség másik, az elsővel ugyanolyan fontos oldalát, nevezetesen a köztársaságban élő orosz nemzetiségű emberek litvántudását és litván nyelvhasználatát. Az orosz–litván bilingvizmus a litván–orosz bilingvizmus másik oldala. A kölcsönös bilingvizmus fejlődése a jelenlegi körülmények között hozzájárul a népek barátságának, kölcsönös bizalmának és megértésének további erősödéséhez. „Természetesen megfelelő figyelmet kell fordítani az orosz–litván és más bilingvizmustípusokra is. Fontos például, hogy segítsük a Litvániában állandóan élő oroszokat és más népek képviselőit a litván nyelv elsajátításában és a litván–orosz bilingvizmus kialakításában” – jegyzi meg J. Dešerijevas (1979, 10). A köztársaságban állandóan élő orosz és más szovjet népekhez tartozó embereknek jó lehetőségük van a litván nyelv elsajátítására. A litván nyelvű közvetlen érintkezésen túl – az utcán, a piacon, az üzletben, az iskolában vagy a munkahelyen – litvánt tanítanak azokban a középiskolákban is, ahol orosz, lengyel és más nemzetiségű gyermekek tanulnak, valamint az egyetemi és főiskolai csoportokban. A „Žinija” társaság minden évben litvántanfolyamokat szervez. Arról, hogy a köztársaságunkban élő orosz és más nemzetiségű emberek milyen szinten beszélnek litvánul, csak nagyon általánosságban lehet képet alkotni, mivel ezen a területen semmiféle leírás és kutatás nem áll rendelkezésre. Az orosz–litván bilingvizmus jellemzésekor két dolgot kell figyelembe venni, nevezetesen: először is, a köztársaságban élő orosz nemzetiségű emberek egy része egymás között az orosz irodalmi nyelvet használja, és a Nagy Honvédő Háború után érkezett ide állandó munkavégzésre. Másodszor, az orosz nemzetiségű emberek egy másik része egymás között a beszélt oroszt, annak valamelyik nyelvjárását használja, és őslakosnak számít. Az 1923. szeptember 17-i népszámlálás adatai szerint Litvánia területén 50 460 orosz nemzetiségű ember élt, vagyis az akkori burzsoá Litvánia teljes lakosságának 2,5%-a. Az 1979-es össz-szövetségi népszámlálás adatai szerint a köztársaságban 303 ezer orosz nemzetiségű ember élt, vagyis a teljes népesség 8,9%-a. Az első kategória litvánul valamennyire megtanult képviselői a köznyelvi litvánt használják, míg a második kategóriába tartozó, idős orosz nemzetiségű emberek mind bilingvisek, és a litván nyelv nyelvjárásait használják. Az orosz őslakosok Litvániába költözésének három időszakát különböztetik meg: az első időszak az első orosz lakosok etnográfiai Litvániában való megjelenésétől az 1667-es egyházi reformig tartott; a második időszak 1667-től Litvánia 1795-ös Oroszországhoz csatolásáig tartott; a harmadik időszak 1795-ben kezdődik, és az első világháborúval ér véget. 22 Az orosz nemzetiségű emberek főként a vallásüldözés miatt menekültek Litvániába. Ismeretes például, hogy 1490-ben Genagyij novgorodi érsek, a nagyfejedelem parancsára és Zoszima metropolita áldásával, az eretnekeket „одних велел жечи на Духовском поле, иных торговые казни предали, а иных в заточение посла, а иные в Литву сбежали“ (Немченко В., 1963, 64). Azt, hogy a másként gondolkodókkal szemben tanúsított toleranciájáról híres Litvániában régóta éltek orosz nemzetiségű emberek, az ortodox templomok megléte bizonyítja. Vilniusban mindmáig fennmaradtak a XIV. században, Algirdas nagyfejedelem idején épített templomok (az 1345-ben épült Piatnickij-templom és az 1346-ban emelt Uszpenszkij-székesegyház). Kaunasban is volt ortodox templom; ezt Zsigmond Vasa király csak 1620-ban romboltatta le. „Az orosz települések litvániai megjelenésének vázlata” című mű szerzője, A. Stankevičius (1909, I) megjegyzi, hogy a XVI. század végéig a Kaunasi kormányzóság orosz közösségeinek központja a már említett kaunasi ortodox templom és a surdegisi kolostor volt – „az ortodoxia bevehetetlen XVIII. századi erődje” –, valamint néhány orosz szórvány Breslauja járásban, az egykori polocki fejedelemség területén. Az orosz őslakosok többsége az óhitűek (старообрядцы) leszármazottja, akik az 1667-es egyházi reform után kezdődő üldöztetés elől menekültek Litvániába. Már a XVII. század elejétől, talán valamivel korábban is, az óhitűek – akiknek többsége Feodoszij Vasziljev szektájának követője volt – fokozatosan kezdtek átköltözni a vitebszki kormányzóságból a szomszédos livóniai és litván területekre, nemcsak a vallásszabadságot, hanem a szabad munkavállalás lehetőségét is keresve. Legrégebbi településeik a Jonava járásbeli Rimkai (Римки Ковенского уезда), a Zarasai járásbeli Degučiai (Дегуцы Новоалександровского уезда), az Anykščiai járásban, Kavarskas közelében fekvő Girelė (Пущель Вилкомирского уезда), valamint a Belorusz SZSZK területén található Vidžiai (Видзы Новоалександровского уезда) voltak. Kedvező feltételek teremtődtek az oroszok Litvániába költözéséhez, amikor 1795-ben az országot az Orosz Birodalomhoz csatolták. A kormányzati kolonizációs terv azonban csak az 1831-es felkelés után érett meg. Intézkedéseket hoztak az őslakosok támogatására, és új parasztokat telepítettek a szabad állami földekre. Ekkor 158 családot telepítettek át, és majorátusokat hoztak létre Jurbarkasban és Tauragėben. A kolonizáció különösen 1861 után élénkült fel, amikor ügyeinek intézését M. Muravjov főkormányzó vette át, akit kegyetlensége miatt a nép „hóhérnak” nevezett. 1862-ben, vagyis egy évvel azután, hogy M. Muravjov hivatalba lépett, Litvániában már 13 000 orosz nemzetiségű lakos élt, szétszóródva a kaunasi, ukmergėi, zarasai és panevėžysi járás 730 falujában. Telšių, Raseiniai és Šiauliai járásban akkor még egyetlen óhitű sem élt. Már 1864-ben 653 családot telepítettek át a felkelés résztvevőitől – földbirtokosoktól és parasztoktól – elkobzott földekre. Különféle kedvezmények és pénzbeli segélyek nyújtásával 1867-ben 1016 családot telepítettek be. 1863 és 1900 között 2129 kolonistacsaládot telepítettek az egykori Kaunasi kormányzóságba. Az 1907–1908-as demográfiai felmérések szerint a Kaunasi járásban 6073 orosz nemzetiségű ember élt (1079 porta), a Raseiniai járásban 1343 (239 porta), a Telšių járásban 934 (126 porta), az Ukmergėi járásban 5654 (955 porta), a Panevėžysi járásban 1545 (277 porta), a Šiauliai járásban 4327 (650 porta), a Zarasai járásban pedig 21 454 (3449 porta). Vagyis az egykori Kaunasi kormányzóságban összesen 41 330 orosz lakos élt. 23 A kaunasi járás orosz lakosai azt állítják, hogy őseik a vitebszki kormányzóságban éltek; a zarasai járás lakói úgy vélik, hogy őseik a tveri kormányzóságból költöztek ide, és így tovább. A Feodoszij-szektához tartozó óhitűek Pszkov és Novgorod vidékéről költöztek Litvániába, ahol ez a szekta elterjedt volt. A litvániai orosz őslakosok nyelvjárásainak sajátosságait elemző vizsgálat arra mutat, hogy ezek a nyelvjárások állnak a legközelebb a pszkov-i nyelvjárásokhoz. 1959-ben a vidéki településeken 53 ezer orosz nemzetiségű ember élt, főként a Zarasai és Jonava járásban (a teljes lakosság 19, illetve 12%-a). Az orosz őslakosoknak csak egy része él külön falvakban; egyébként főként litvánokkal, az úgynevezett Vilniusi vidéken pedig lengyelekkel és beloruszokkal keveredve élnek. Az orosz őslakosok gyermekeinek nagyobb része litván iskolákba jár, litván gyermekekkel együtt. Egy részük azonban olyan iskolákban tanul, ahol orosz a tanítás nyelve; ezeket a szovjethatalom éveiben nyitották meg. A litvániai orosz őslakosok kétnyelvűek: az orosz és a litván nyelvet használják. Jellemző, hogy a litvániai orosz őslakosok mindmáig megőrizték életmódjukat, nemzeti hagyományaikat, szokásaikat, vallásukat és nyelvüket. A szovjet népek közötti érintkezés nyelve és annak szerepe A szovjet nép nyelvi fejlődésének jelenlegi szakaszát a nemzeti nyelvek korlátozás nélküli működésének és fejlődésének tendenciája mellett a szovjet népek közötti érintkezés nyelvének (язык межнационального общения) terjedési tendenciája is jellemzi. A szovjet nép soknemzetiségű emberi közösség. A Szovjetunió területén közel százharminc nyelv van elterjedve. Ezért teljesen érthető, hogy a szovjet társadalom gazdasági, társadalmi-politikai és kulturális életében természetes módon felmerült az a társadalmi szükséglet, hogy a Szovjetunió valamennyi nemzetének és népének legyen egy közös érintkezési nyelve. Ez a szerep az orosz nyelvre hárult. „Az orosz nyelv szerepének növekedését a szovjet társadalom életében, a szovjet népnek, e történelmileg új emberi közösségnek a kialakulása és fejlődése során, valamint a nemzetek, népek és kultúráik közeledési folyamatának intenzívebbé válásával, társadalmi tényezők, a szocializmus és a kommunizmus építésének objektív törvényszerűségei határozzák meg” – hangsúlyozza J. Deserijev (1976, 420), az orosz nyelvnek mint a szovjet népek közötti érintkezési eszköznek a problémáját kutató egyik legjelentősebb tudós. Az orosz nyelv az a kommunikációs eszköz, amelynek segítségével a Szovjetunió különböző népeinek képviselői érintkeznek egymással. Felismerve az orosz nyelv életükben és munkájukban betöltött nagy jelentőségét, a szovjet emberek – valamennyi szovjet nemzet, nép, népcsoport és etnográfiai csoport képviselői – önállóan tanulják és használják azt. Az orosz nyelv tehát a szovjet népek közötti érintkezés nyelvének funkcióját tölti be. Ezen a nagyon fontos funkción kívül az orosz nyelv más funkciókat is ellát, nevezetesen: az orosz nép nemzeti nyelvének funkcióját, valamint a nemzetközi érintkezés egyik nyelvének funkcióját (az angol és a francia mellett). Az orosz nyelvet a szovjet népek közötti érintkezés eszközeként a következő okok miatt kezdték használni: 24 1. Az orosz nemzet a Szovjetunió valamennyi nemzete és népe közül a legnagyobb. Az 1979. évi népszámlálás adatai szerint a Szovjetunió összesen 262 millió lakosából 137,3 millió orosz nemzetiségű (az ország lakosságának mintegy 53%-a). Így az orosz nemzetiségűek a Szovjetunió lakosságának több mint felét teszik ki. Ezenkívül a népszámlálás során 16,3 millió nem orosz nemzetiségű ember nyilatkozott úgy, hogy az oroszt tekinti anyanyelvének. Vagyis 153,5 millió ember (az ország lakosságának mintegy 60%-a) számára az orosz az anyanyelv. 2. A népszámlálás során 61,3 millió nem orosz nemzetiségű ember jelölte meg második nyelvként az oroszt, amelyet szabadon használ (1970-ben 41,9 millió ember). 3. Az orosz nemzetiségűek széles körben elterjedtek az ország egész területén. Az 1979. évi népszámlálás adatai szerint 23,8 millió orosz nemzetiségű ember élt az OSZSZSZK határain kívül: az Ukrán SZSZK-ban 10,4 millió (azaz a köztársaság lakosságának 21,1%-a), a Belorusz SZSZK-ban 1,1 millió (11,9%), az Üzbég SZSZK-ban 1,6 millió (10,8%), a Kazah SZSZK-ban 5,9 millió (40,8%), a Grúz SZSZK-ban 372 ezer (7,4%), az Azerbajdzsáni SZSZK-ban 475 ezer (7,9%), a Litván SZSZK-ban 303 ezer (8,9%), a Moldáv SZSZK-ban 506 ezer (12,8%), a Lett SZSZK-ban 821 ezer (32,8%), a Kirgiz SZSZK-ban 912 ezer (25,9%), a Tádzsik SZSZK-ban 395 ezer (10,4%), az Örmény SZSZK-ban 70 ezer (2,3%), a Türkmén SZSZK-ban 349 ezer (12,6%), az Észt SZSZK-ban pedig 409 ezer (27,9%). 4. Az orosz nyelv genetikailag igen közel áll a két másik nagy szovjet nemzet, az ukránok (42,3 millió) és a beloruszok (9,4 millió) nyelvéhez. Ezért e nemzetek képviselői, akik együtt az ország lakosságának 33%-át alkotják, könnyen megtanulják és jól beszélik az oroszt. E sajátosságot V. Lenin is megfigyelte és hangsúlyozta (Művek, 19, 221): „... Oroszország lakosságának több mint hét tizede rokon szláv törzsekhez tartozik, amelyek szabad iskolával rendelkező szabad államban a gazdasági érintkezés szükséglete folytán könnyen eljutnának odáig, hogy bármelyik nyelven megértsék egymást, anélkül, hogy valamelyik nyelvet „állami” kiváltságok illetnék meg.” 5. Az orosz nyelvet, az orosz nép szellemi kultúrájának legnagyobb kincsét, joggal tartják a világ egyik leggazdagabb nyelvének. F. Engels, aki tudott oroszul (1961, 18, 526), hangsúlyozta, hogy az orosz nyelv „minden tekintetben méltó arra, hogy az egyik leghatalmasabb és leggazdagabb élő nyelvként megtanuljuk”. V. Zaszulicshoz írt 1884-es levelében F. Engels elragadtatva írta: „Milyen szép az orosz nyelv! A német nyelv minden pozitívuma, anélkül, hogy szörnyen durva lenne” (Маркс и Энгельс, Сочинения, 36, 106). Kiti tyrinėtojai, pavyzdžiui, J. Dešerijevas (1977, 34), nurodo dar kitokius socialinius veiksnius, lėmusius rusų kalbos iškilimą į tarybinių tautų tarpusavio bendravimo kalbą, būtent: pirma, negalima iš kiekvieno tarybinio žmogaus reikalauti, kad jis, bendraudamas ar bendradarbiaudamas su gausių TSR Sąjungos tautų atstovais, mokėtų visas 130 kalbų. Antra, nerealu tvarkyti raštvedybą centrinėse įstaigose visomis mūsų šalies nacijų, tautų, tautelių ir etninių grupių kalbomis. Trečia, būtų tikrai sunku, neturint tautų tarpusavio bendravimo kalbos, palaikyti efektyvius ryšius tarp nacionalinių respublikų, kraštų, sričių ir apygardų, kurios įeina į tokią savarankišką nacijų sandraugą, kokia yra Tarybų Sąjunga. Ketvirta, nacijų tarpusavio bendravimo kalbos nebuvimas trukdytų sėkmingai daugiatautės šalies ekonominei, politinei ir kultūrinei raidai. 25 Az érett szocializmus körülményei között és a kommunizmus építésének további folyamatában objektíve növekszik és növekedni fog az orosz nyelv szerepe mint a szovjet népek közötti érintkezés eszközéé. Az orosz nyelv terjedése és használatának intenzívebbé válása részben azzal is összefügg, hogy amint a „Az orosz nyelv mint a nemzetek közötti érintkezés eszköze” (1977) című könyv előszavában megjegyezték, „az orosz nyelv a nagy Lenin nyelve, a haladó kultúra és a tudomány nyelve, ezen a nyelven jelenik meg az emberi gondolkodás minden vívmányát tükröző irodalom. Maga az élet mutatja, hogy az orosz nyelv ismerete a Szovjetunió minden polgára számára szükségessé vált (természetesen teljes mértékben betartva az önkéntes nyelvtanulás elvét).” F. Filin ugyanebben a könyvben (8. o.) ezzel kapcsolatban hozzáteszi: „Hazánkban ma nem ismerni az orosz nyelvet annyit jelent, mint megfosztani magunkat a tudás leggazdagabb forrásától, szellemileg elszegényedni, életünket a helyi viszonyokra korlátozni. Maga az élet bizonyítja, hogy a Szovjetunió valamennyi polgárának szükséges ismernie az orosz nyelvet.” Bár általában a szovjet emberek, a különböző szovjet nemzetek, népek és népcsoportok képviselői viszonylag jól tudnak oroszul, mégis gyakran előfordul, hogy a Szovjet Hadseregbe szolgálatra bevonuló fiatalok gyengén beszélnek oroszul. Ahelyett, hogy azonnal megkezdenék a katonai kiképzési programot, az ilyen fiatalokat orosz nyelvre kell tanítani, ami sok időt és pénzt igényel. Az orosz nyelv megfelelő ismerete nélkül nem lehetséges eredményes munka a népgazdaságban. A szövetségi köztársaságok gazdasága és tudományos-műszaki potenciálja a Szovjetunió közös gazdasági és tudományos-műszaki komplexumában fejlődik és növekszik. Az orosz nyelv jó ismerete társadalmi szükségszerűség, amely a kommunizmus építésének érdekeiből fakad. Ezért teljesen érthető a párt- és tanácsi szervek, valamint az egész szovjet társadalom aggodalma az orosz nyelv tanítása és oktatása iránt, továbbá az ezzel összefüggő fontos dokumentumok megjelenése. 1978. október 13-án a Szovjetunió Minisztertanácsa határozatot fogadott el „A szövetségi köztársaságokban az orosz nyelv tanításának és oktatásának további javítását szolgáló intézkedésekről”. Ebben azt javasolják, hogy az I–III. évfolyamon minden, valamint a IV–X. évfolyamon a városi iskolák 25-nél több tanulót számláló osztályaiban az orosz nyelv oktatására két pedagógust alkalmazzanak, továbbá engedélyezik a szövetségi köztársaságok oktatási minisztériumainak, hogy a tantervekben átcsoportosítsák az órákat, és ennek megfelelően növeljék az orosz nyelv oktatására szánt óraszámot. Új orosz nyelvi tankönyvek kidolgozását, valamint egyes tantárgyaknak a felsőoktatási intézményekben, részben pedig a középiskolákban orosz nyelven történő oktatását ajánlják. Tervezik továbbá az orosz nyelv és irodalom nemzeti iskolai tanítására felkészítő új tanterv kidolgozását, amelyet 1980-tól bevezetnek a pedagógiai intézetekben; célja, hogy alaposabban képezze az ilyen profilú tanárokat stb. Fontos szerepet játszott az orosz nyelv tanításának és oktatásának aktivizálásában a szövetségi köztársaságokban, valamint általában az érett szocializmus időszakában felmerült nyelvpolitikai problémák megoldásában az 1979 májusában Taskentben megrendezett „Az orosz nyelv — a Szovjetunió népei közötti barátság és együttműködés nyelve” című tudományos-elméleti konferencia. A konferencia azt ajánlotta, hogy javítsák az orosz nyelv oktatását az óvodák nagycsoportjaiban (5 éves kortól), a középiskolákban teremtsenek feltételeket az aktív orosz nyelvi gyakorláshoz, a szakmai-műszaki képzőintézményekben pedig jobban készítsék fel a leendő munkásokat a beszélt és írott orosz nyelvből, valamint annak terminológiájából; a középfokú szakoktatási és felsőoktatási intézményekben alkalmazzák Kirgizia, Üzbegisztán, 26 Moldova és más szövetségi köztársaságok felsőoktatási intézményeinek tapasztalatait, vagyis egyes társadalomtudományi és szaktárgyakat a II–III. évfolyamtól kezdve orosz nyelven oktassanak stb. Az „Az orosz nyelv — a Szovjetunió népei közötti barátság és együttműködés nyelve” című tudományos-elméleti konferencia rámutatott, hogy szervesen össze kell hangolni egyrészt a szovjet népek anyanyelveinek fejlesztését és használatát, társadalmi funkcióik betöltését, másrészt pedig a nemzetek közötti érintkezés nyelvének, az orosz nyelvnek a terjesztését. A konferencia résztvevőihez intézett üdvözletében L. Brezsnyev alaposan megindokolta a Kommunista Párt nemzetiségi politikáját, és jellemezte a nemzeti nyelvek, valamint a nemzetek közötti érintkezés nyelvének mai szerepét: „Az érett szocializmus körülményei között, amikor hazánk gazdasága egységes népgazdasági komplexummá vált, új történelmi közösség, a szovjet nép jött létre; objektíve megnövekszik az orosz nyelvnek mint a nemzetek közötti érintkezés nyelvének szerepe a kommunizmus építésében és az új ember nevelésében. Az orosz nyelv szabad ismerete az anyanyelv mellett — ezt a nyelvet valamennyi szovjet nép önként fogadta el közös történelmi örökségként — hozzájárul a szovjet nép politikai, gazdasági és szellemi egységének további erősítéséhez” (Брежнев Л. И. Ленинским курсом, т. 8, с. 44). Vagyis az érett szocializmus körülményei között a nemzeti nyelvek és az orosz nyelv mint a nemzetek közötti érintkezés nyelve kölcsönösen kiegészítik egymást a szovjet emberek életében és tevékenységében. Amint azt már P. Fedoszejev, F. Filin és mások megjegyezték, az orosz nyelvnek mint a szovjet népek közötti érintkezés eszközének terjedése nem károsítja a nemzeti nyelveket. Ellenkezőleg, az orosz nyelv valamennyi nemzeti nyelv virágzását segíti, és kapcsolataik közvetítőjeként — alkotó használatától függően — gazdagíthatja a nemzeti nyelveket. „Az, hogy a Szovjetunió valamennyi polgárának szükséges ismernie az orosz nyelvet — írja F. Filin (1977, 8—9) —, nem mond ellent a nem orosz népek és nemzetiségek érdekeinek. A Szovjetunió népei nyelveinek önkéntes tanulására vonatkozó elv továbbra is a legfontosabb. A nemzeti nyelvek fejlődnek és virágoznak, és a jövőben is fejlődni, virágozni fognak; a nemzeti érdekek semmiféle korlátozása nem megengedhető. Másról van szó, mégpedig a nem orosz nemzetiségű polgárok általános kétnyelvűségéről, amelyben az orosz nyelv mint a népek közötti érintkezés eszköze és a nemzeti nyelvek továbbra is harmonikusan, minden antagonizmus nélkül léteznek.” A bilingvizmust a szövetségi és autonóm köztársaságokban az orosz nyelv működésének és terjedésének fontos feltételeként tartják számon. Mint ismeretes, a bilingvizmus nemcsak a Szovjetunióban, hanem sok más országban is elterjedt. P. Fedoszejev (1980, 68) rámutat, hogy a szocialista társadalomban a bilingvizmus alapja elvileg más: a bilingvizmus olyan nyelvi környezetet teremt, amelyben a nemzeti nyelvek fejlődnek és virágoznak, ugyanakkor növekszik az orosz nyelv, a szovjet népek közötti érintkezés nyelve ismeretének szükségessége. P. Fedoszejev írja: „Fontos továbbra is céltudatosan és következetesen magyarázni, hogy a bilingvizmus, a nemzeti–orosz kétnyelvűség körülményei között a nemzeti érdekek semmiképpen sem korlátozódnak; ellenkezőleg, olyan nyelvi helyzet alakul ki, amely lehetővé teszi a nemzetközi és a nemzeti elem harmonikus összehangolását a népek kultúrájában. Ezért az egyenjogú kétnyelvűség mint a Szovjetunióban folyó nyelvi építkezés egyik legfontosabb elve további fejlesztést és széles körű alkalmazást igényel az oktatás különböző szintjein, különösen a nemzeti közép- és felsőoktatási intézményekben.” 27 „Országunk bilingvizmusának (és polilingvizmusának) jellegzetes vonása – amint azt az „Az orosz nyelv mint a nemzetek közötti érintkezés eszköze” című kiadvány szerkesztői megjegyzik (1977, 3) –, hogy országunkban a nyelvek egymás mellett harmonikusan léteznek, és nincs nemzeti-nyelvi antagonizmus; mindez annak köszönhető, hogy a Szovjetországban megvalósult a lenini nemzetiségi politika, amely a kommunizmus megteremtésének nagy, világtörténelmi jelentőségű célja által egyesített szocialista társadalom népeinek barátságán alapul. Nyelvpolitikánk legfontosabb feladata, hogy minden módon elősegítse a nemzeti irodalmi nyelvek virágzását, és egyidejűleg arra törekedjék, hogy a Szovjetunió minden polgára tudjon oroszul”. Ezeket az elvi megállapításokat a Szovjetunió valóságos lingvoszociális helyzetének tudományos elemzése is megerősíti. 1969 és 1976 között jelent meg a „A nemzeti nyelvek fejlődési törvényszerűségei a szocialista nemzetek fejlődésével összefüggésben” című komplex probléma Tudományos Tanácsának kezdeményezésére készített, többkötetes mű, „A Szovjetunió népei irodalmi nyelvei fejlődésének törvényszerűségei a szovjet években” címmel. A mű különálló könyvekből – kollektív monográfiákból – áll, amelyek pedig egyes nyelvek leírásait tartalmazzák. Az első monográfia, „Az iráni és ibér-kaukázusi nyelvek belső szerkezete fejlődésének fő folyamatai” (1969), a tadzsik, oszét, kurd, adige, lak és abház nyelvekkel foglalkozik. A második monográfia, „A türk, finnugor és mongol nyelvek szerkezeti fejlődésének fő folyamatai” (1969), a kazah, baskír, tuvai, gagauz, észt, komi-zürjén, burját, szamojéd és más északi kisebb népek nyelveit mutatja be. Az örmény, litván, moldáv, azerbajdzsáni, üzbég és grúz irodalmi nyelvek szovjet évek alatti változásait „A régi írású nyelvek szerkezeti fejlődése” (1973) című monográfia elemzi. A szóban forgó mű zárókötete J. Dešerijev „Az irodalmi nyelvek társadalmi funkcióinak fejlődése” (1976) című monográfiája. „A Szovjetunió népei irodalmi nyelvei fejlődésének törvényszerűségei a szovjet években” olyan komplex módszereken alapuló átfogó kutatás, amilyenre sem a szovjet, sem a külföldi nyelvtudományban nem volt példa. Egyrészt az egyes nyelvek szakértői által írt fejezetek a nyelvi struktúrák változásait, a Szovjetunió népeinek nyelveiben a szovjet évek során végbement lexikai, frazeológiai és stilisztikai gazdagodást tárgyalják; másrészt J. Dešerijev monográfiája szociológiai szempontból vizsgálja az elemzett nyelveket: a nyelv társadalmi működését kutatja, feltárja a nyelv társadalmi használatának szféráit, valamint ezek változásait a kultúra, a gazdaság és a társadalom fejlődésének függvényében. A Szovjetország számos nemzeti nyelve szerkezetének és működésének átfogó kutatásából származó eredményeket J. Dešerijev (1976, 425) így foglalta össze: „A Szovjetunió népeinek nyelveiben bizonyos közös vonások kialakulása (a fonetikában, a nyelvtanban) meglehetősen hosszú folyamat. Ezért a Szovjetunióban zajló nyelvi fejlődés előrejelzésének problémáját vizsgálva nem indulhatunk ki a nyelvek közeledésének, összeolvadásának és nyelvi szövetség kialakulásának koncepciójából, mintha ezek nagy társadalmi jelentőségű és eredményes folyamatok volnának.” A szóban forgó többkötetes mű megjelenése megerősítette, hogy a szovjet népek anyanyelvei, nemzeti nyelvei szabadon működve, belső fejlődési lehetőségeiket kibontakoztatva és gyorsan fejlődve szilárd helyet foglalnak el e népek életében, mivel a nyelv alkotóelemei lényegében állandóak, nem engednek könnyen más nyelv vagy nyelvek hatásának, és rövid idő alatt nem változnak meg. Hasonló következtetésre enged jutni az északi kis népek 28 és a szibériai kis népek nyelvei működésének tényleges helyzete is. V. Avrorin (1975, 210–211), az északi és szibériai kis népek nyelvei működésének kutatója például ezt írja: „A pártatlan megfigyelőt egészen más kelti csodálkozásra: a Szovjetunió népei abszolút többségének – kicsiknek és nagyoknak egyaránt – nyelve gyors fejlődése; e népeket a lenini nemzetiségi politika emelte ki az évszázados alávetettségből. Rendkívül érdekes az is, hogy a legkisebb népek nyelvei, mivel egyenjogúságukat és társadalmi értéküket feltétel nélkül elismerik, rendkívüli ellenálló képességről tesznek tanúbizonyságot. Csak csodálkozni lehet azon, hogy a kaukázusi egyszigetes nyelvek, sőt a Csukcs-félszigeten beszélt kerek nyelv is, amelynek mindössze néhány tucat beszélője van, mindmáig él. Viszonyaink között tipikusnak tekinthető minden nyelv szabad fennmaradása és fejlődése… Ezért, úgy vélem, nem helyénvaló egyformán beszélni a nagy népek nyelveinek gyors fejlődéséről és a kis népek nyelveinek eltűnéséről, az egyik csoport nyelveinek távlatosságáról és a másik csoportéinak kilátástalanságáról.” A lakossági felmérés kimutatta, hogy a legkisebb népek tagjai nemcsak az anyanyelv mindennapi használata mellett foglalnak állást, hanem amellett is, hogy azt az általános iskola alsó tagozatában tanítsák. Másfelől jól látható a kis népek képviselőinek meglehetősen erős hajlama az orosz nyelv használatára, különösen a munkahelyen és az iskolában, ahol más nyelvű emberekkel találkoznak. Az anyanyelv és az orosz nyelv megosztja egymás között a használati szférákat, s így kiegészítik egymást. Az orosz nyelvet főként azokban a szférákban használják, amelyekre e népeknek korábban nem volt szükségük, és amelyeket a szovjet rendszer hozott létre (Аврорин В., 1975, 241, 237). A szovjet emberek felismerik, hogy társadalmi szükségszerűség jól tudni oroszul, hiszen ez országunk valamennyi népe közötti érintkezés eszköze, és nagyra értékelik az orosz nyelv jelentős szerepét életükben. A szovjet emberek orosz nyelv iránti hajlama kétféleképpen nyilvánul meg: először is, mindennapi munkájukban és társadalmi tevékenységükben anyanyelvük mellett az oroszt is használják, vagyis kétnyelvűvé válnak; másodszor pedig a szovjet emberek egy része áttér az orosz nyelv állandó használatára, és az orosz lesz az anyanyelve. Kétségtelen, hogy az orosznyelv-tudás szintje és az orosz nyelv elterjedtsége a Szovjetunió egyes régióiban és egyes szovjet köztársaságaiban – a sajátos történelmi-kulturális körülményektől függően, ahogyan az várható is – meglehetősen változó. Az orosz nyelv használatának nemzeti köztársaságokban való terjedése és intenzívebbé válása azonban határozott és állandó tendencia. Az 1979-es össz-szövetségi népszámlálás során más (nem orosz) nemzetiségűek 61,3 millióan jelölték meg második nyelvükként az oroszt, amelyen folyékonyan beszélnek. A Kaukázusontúlon és Közép-Ázsiában terjedt el a legkevésbé az orosz nyelv. Az 1979-es népszámlálás adatai szerint (Население СССР, 23–24) oroszul tud az örmények 38,6%-a (1970-ben 30,1%), az azerbajdzsánok 29,5%-a (1970-ben 16,6%), a grúzok 26,7%-a (1970-ben 21,3%). Az oroszul tudó kazahok aránya 52,3% (1970-ben 41,8%), az üzbégeké 49,3% (1970-ben 14,5%), a tadzsikoké 29,6% (1970-ben 15,4%), a kirgizeké 29,4% (1970-ben 19,1%), a türkméneké 25,4% (1970-ben 15,4%). A balti népek közül a legkevesebben az észtek tudnak oroszul (24,2%; 1970-ben 29,0%), a legtöbben pedig a lettek (56,7%; 1970-ben 45,2%). Köztes helyet foglalnak el a litvánok: 52,1% (1970-ben 35,9%). A szövetségi köztársaságokban és azokon kívül élő szovjet nemzetiségek közül a legtöbben a belaruszok (57,0%), a lettek (56,7%), a kazahok (52,3%) és a litvánok (52,1%) közül tudnak oroszul. Vagyis e népek képviselőinek több mint fele vallotta magát oroszul tudónak. Ehhez az arányhoz közelítenek az ukránok (49,8%), az üzbe- 29 és moldávok (47,4%). Az orosz nyelv tanulásának növekedési üteme a következő: 1970-hez képest az oroszul tudó üzbégek száma 35%-kal, a litvánoké 17%-kal, a tadzsikoké 14%-kal, az ukránoké és az azerbajdzsánoké 13%-kal, a letteké, moldávoké és kazahoké 11%-kal, a türkméneké és kirgizeké 10%-kal, a belaruszoké és örményeké 8%-kal, a grúzoké 5%-kal nőtt. Az észtek azon 14 kisebb TSZSZ-beli nemzetiség közé tartoznak, amelyek esetében csökkent az oroszul tudók száma (5%). Az orosz nyelvet anyanyelvüknek tekintő más (nem orosz) nemzetiségűek száma folyamatosan növekszik: 1926-ban 6,5 millióan, 1959-ben 10 millióan, 1970-ben 13 millióan voltak, 1979-ben pedig már 16,3 millióan. Ezt a számot természetesen elsősorban a köztársaság határain kívül élő belaruszok (25,8%) és ukránok (17,2%), majd az úgynevezett nemzeti kisebbségek alkotják: a zsidók 85,8%-a, a görögök 72%-a, a lengyelek 70,9%-a, a perzsák 69,3%-a, a románok 58,9%-a, az asszírok 45,1%-a, a németek 43%-a, a bolgárok 32%-a stb. tekinti anyanyelvének az oroszt. Előfordul, hogy egy kisebb népcsoport többsége nyelvet vált, és áttér egy másik nyelvre (leggyakrabban az oroszra), de az ilyen esetek ritkák. Az 1979-es népszámlálás adatai szerint az 500 aleutnak csupán 17,7%-a (1970-ben 21,8%-a) tekinti anyanyelvének az aleut nyelvet. Az 1400 itelmennek csupán 24,4%-a (1970-ben 35,7%-a) jelölte meg anyanyelveként az itelmen nyelvet. Az udegejeknek csupán 31%-a (összesen 1600-an vannak), valamint a Szahalin szigetén élő nivheknek mindössze 30,6%-a (összesen 4400-an vannak) tekinti még anyanyelvének saját nemzetisége nyelvét (Население СССР, 25–26). Másfelől arra is akad példa, hogy növekszik azoknak a száma, akik saját nemzetiségük nyelvét tekintik anyanyelvüknek. Ilyenek a nganaszanok (arányuk 75,4%-ról 90,2%-ra nőtt), a szölkupoké (51,1%-ról 56,6%-ra), a dolgánoké (89,8%-ról 90,0%-ra) stb. Vagyis a TSZSZ népeinek nyelvei, még a kisebb népeké is, meglehetősen szilárdak; a nyelvi életben végbemenő változások lassúak és összetettek, és semmiképpen sem mondható, hogy egyetlen irányba haladnak. Az orosz nyelv használatára való hajlam nyilvánvaló, és már jelentős eredményeket hozott, de az anyanyelvek sem veszítették el társadalmi jelentőségüket. V. Aušrorinas (1975, 211) hangsúlyozza, hogy a kisebb népek nyelvei által betöltött pozíciók fokozatos elvesztése nem tipikus jelenség. Az, hogy Észak és Szibéria kisebb népeinek egy része elhal nyelvén, nem a szovjet viszonyok szülötte; ez a jelenség jóval az októberi forradalom előtt kezdődött. Išanalizavęs įvairias lingvosocialines situacijas ir jų dinamiką, H. Paulis (1960, 460), vienas žymiausių XIX a. pabaigos ir XX a. pradžios kalbotyros teoretikų, priėjo prie tokių išvadų: „Ten, kur tautos maišosi ir jungiasi, bilingvizmas yra įprastas reiškinys, kartu su juo prasideda ir kalbų tarpusavio sąveika. Jei, be to, kuri nors tauta kuo nors pralenkia kitą – gyventojų skaičiumi, politine ar ekonomine galia arba dvasiniu atžvilgiu – jos kalba imama vis plačiau vartoti ir išstumia kitą kalbą; galų gale bilingvizma vėl pakeičia vienos kalbos dominavimas. Priklausomai nuo nugalimosios kalbos rodomo pasipriešinimo šis procesas gali vykti sparčiau ar lėčiau, o jos paliekami kalboje nugalėtojoje pėdsakai gali būti daugiau ar mažiau ryškūs“. Bet bilingvizmas yra pereinamoji stadija iš vienos monolingvinės situacijos į kitą tik tautų ir kalbų nelygiateisiškumo sąlygomis. Tai būdinga kapitalistinio pasaulio tikrovei, kur kalbų išplitimas (pavyzdžiui, anglų po Šiaurės Ameriką, Australiją ir Indiją) „yra šalutinis produktas karinės, politinės, religinės, kultūrinės, eko- 30 …nominális vagy egyszerűen demográfiai terjeszkedéséhez, annak a népnek, amelynek ez a nyelv a kommunikációs eszköze” (Martine A., 1972, 81–82). Hogy ilyen körülmények között az egyik nyelv legyőzi a másikat, az egyáltalán nem függ annak szerkezetétől. „A nyelv nem valamilyen belső tulajdonságai miatt győzi le vetélytársait, hanem azért, mert használói harciasabbak, fanatikusabbak, műveltebbek, energikusabbak — jegyzi meg A. Martine francia nyelvész (1972, 81–82). — A latin, arab, spanyol és angol nyelv szerkezete semmivel sem járult hozzá ahhoz, hogy e nyelvek messze eredeti határaikon túl elterjedjenek. Ami szerkezetükben legalábbis hozzájárult ehhez a folyamathoz, az a nép jellemének és kultúrájának azon vonásait tükrözte, amelyek valamilyen módon meghatározták az események további alakulását.” A kapitalista világban, ahol a nagyobb és hatalmasabb népek gazdasági és kulturális fölényben vannak, és igyekeznek alávetni a kisebb és gyengébb népeket, bizonyos történelmi-társadalmi körülmények között (hódítás, megszállás vagy kényszerű bekebelezés következtében) veszélybe kerülhet egy nép léte: kultúrája és nyelve kiszorulhat. Ilyenkor tudatos erőfeszítéseket tesznek az önvédelemre és a fennmaradásra. A nyelv, mint a nép etnikai jelképe, magas helyet foglal el a nemzeti értékek rangsorában, ezért veszély esetén mindenekelőtt a nyelvet védelmezik. A nyelv védelmével a nép egyúttal nemzetiségét és létét is védi. A nyelv elvesztését a nemzetiség elvesztése első fokának tekintik. A lenini nemzetiségi politika és a szovjet népek és nyelvek virágzása A Szovjetunió Kommunista Pártja XXVI. kongresszusára készített beszámolójában az SZKP Központi Bizottságának főtitkára, L. Brezsnyev (1981, 62) így fogalmazott: „Az élet meggyőz bennünket arról, hogy minden köztársaságunk intenzív gazdasági és társadalmi fejlődése felgyorsítja sokoldalú közeledésük folyamatát. A nemzeti kultúrák virágoznak és kölcsönösen gazdagítják egymást, kialakul az egységes szovjet nép — egy új társadalmi és internacionalista közösség — kultúrája. Ez a folyamat hazánkban úgy megy végbe, ahogyan a szocializmus viszonyai között végbe kell mennie: az egyenlőség, a testvéri együttműködés és az önkéntesség alapján. A párt szigorúan ügyel arra, hogy betartsák a lenini nemzetiségi politika ezen elveit. Soha nem mondunk le róluk!” E szavak hazánk társadalmi-kulturális fejlődésének mély elméleti értelmezését fejezik ki: a szocialista nemzeti kultúrák virágzását és egymás kölcsönös gazdagítását, valamint az egységes szovjet nép — az új társadalmi és internacionalista közösség — kultúrájának kialakulását. A szovjet népek nyelveinek működése az érett szocializmus időszakában, a szovjet országban egyrészt a szovjet társadalom fejlődésének általános törvényszerűségeitől, másrészt azoktól a konkrét etnolingvisztikai körülményektől függ, amelyek között ezek a törvényszerűségek megvalósulnak. A szovjet ország nyelvi fejlődési tendenciáit meghatározó egyik legfontosabb tényező az, hogy létrejött egy új társadalmi és internacionalista közösség, a szovjet nép, amely közös, szocialista tartalmú kultúrát teremtett, magában foglalva valamennyi szovjet nép kultúrájának legértékesebb elemeit és hagyományait. Ezzel párhuzamosan fennmaradnak, fejlődnek és kibontakoznak a sajátos szocialista nemzeti kultúrák is. 31 E folyamatokkal párhuzamosan a szovjet népek nyelveinek fejlődésében két tendencia is együtt létezik: egyrészt a szovjet népek nyelveiben rejlő lehetőségek megvalósulása, másrészt az orosz nyelv — a szovjet népek közötti érintkezés eszköze — használatának bővülése. A szovjet nép történelmileg kialakult új társadalmi és internacionális közösség. Alapját a munkásosztály, a parasztság és az értelmiség szilárd szövetsége alkotja, amelyet a munkásosztály vezet, valamint a Szovjetország valamennyi nemzetének és népének jogi és tényleges egyenjogúsága, barátsága és együttműködése (Федосеев П., 1980, 60). A szovjet nép nem valamiféle új nemzet, hanem szabad és egyenjogú szocialista nemzetek közössége. A szocialista nemzet a kapitalista társadalom nemzetéből és nemzetiségéből a kapitalizmus felszámolása és a szocializmus győzelme következtében kialakult új társadalmi közösség, amelyben — bár minőségileg más alapokon — fennmaradtak bizonyos eredeti etnikai vonásai, politikai, társadalmi-gazdasági és szellemi életének szerkezete azonban szocialista és internacionális alapokon alakult át (Ленинизм и национальный вопрос, 222). A szovjet nép az a szerves és hatékony forma, amelyben minden nemzet és nép kibontakoztatja és fejleszti anyagi és szellemi erőit. A szovjet szocialista nemzeteknek és népeknek minden feltételük megvan a gazdasági és kulturális fejlődéshez és felemelkedéshez. A nemzeti fejlődés előfeltételei a gazdaság és a tudományos-műszaki potenciál növekedése a Szovjetunió közös gazdasági és tudományos-műszaki komplexumában, a nemzeti szocialista államiság és a nemzeti kultúra fejlődése, valamint az anyanyelv ápolása. A szovjet népek gazdasági és kulturális fejlődésének egyik legfontosabb feltétele az anyanyelv széles körű használata a társadalmi-politikai, társadalmi és kulturális élet valamennyi területén. Így jellemzi P. Fedoszejev (1980, 68) szovjet filozófus a nemzeti nyelvek jelentőségét az érett szocializmus időszakában: „Ugyanakkor nagyobb figyelmet kell fordítani azokra az elméleti kérdésekre, amelyek a helyi lakosság nyelvének oktatásával és tanításával kapcsolatosak a szövetségi és autonóm köztársaságok iskoláiban. A nemzeti nyelvek fejlesztése nem csupán egyenjogúságuk tanúsága. A legfontosabb az, hogy az ismeretek és kulturális értékek elsajátítása anyanyelven könnyebb és gyorsabb. A kultúra és a népoktatás sikeres fejlesztésében, a nemzeti káderek képzésében az ország szövetségi és autonóm köztársaságaiban, autonóm területein és körzeteiben nagy szerepet játszanak a Szovjetunió valamennyi nemzetének és nemzetiségének nyelvei.” Hazánkban a nyelvek harmonikusan léteznek egymás mellett. Ez azért van így, mert országunkban megvalósult a lenini nemzetiségi politika, amely a szocialista nemzetek egyenjogúságának és barátságának elvein alapul. A szocialista társadalom nemzetiségi politikájának és nyelvi alkotómunkájának alapelveit V. Lenin már jóval az októberi forradalom előtt megfogalmazta. 1914-ben V. Lenin (Művei, 19, 71—72), a munkásdemokráciáról szólva, megalapozta valamennyi nemzet és nyelvük egyenjogúságának elvét: „Ahhoz, hogy a különböző nemzetek szabadon és békésen éljenek együtt, vagy különváljanak (ha ez számukra előnyösebb), és önálló államokat alkossanak, teljes demokráciára van szükség, amelyet a munkásosztály védelmez. Semmiféle kiváltság egyetlen nemzetnek, egyetlen nyelvnek sem! A legcsekélyebb elnyomás és igazságtalanság sem a nemzeti kisebbséggel szemben! — ezek a munkásdemokrácia alapelvei.” 32 A proletárállam alapjait elemezve V. Lenin (Művei, 20, 203) megjegyezte: „A demokratikus államnak kétségtelenül el kell ismernie a teljes nyelvi szabadságot, és el kell vetnie mindenféle kiváltságot valamelyik nyelv javára. A demokratikus állam nem engedi, hogy bármely nemzetiség elnyomjon vagy háttérbe szorítson egy másik nemzetiséget a társadalmi ügyek bármely területén vagy ágában.” Valamennyi nemzet és nyelvük egyenjogúsága elvének megvalósítása „a kötelező államnyelv hiánya, miközben biztosítják a lakosság számára a valamennyi helyi nyelven folyó oktatást, és az alkotmányba olyan alaptörvényt iktatnak, amely érvénytelennek nyilvánítja az egyik nemzet bármely kiváltságát, valamint a nemzeti kisebbségek jogainak bármely megsértését…” (V. Lenin. Művei, 20, 53). A liberálisok bírálatára válaszolva „Szükséges-e a kötelező államnyelv?” című cikkében V. Lenin (Művei, 20, 55) ezt írta: „Mi jobban tudjuk önöknél, hogy Turgenyev, Tolsztoj, Dobroljubov és Csernisevszkij nyelve nagy és hatalmas. Mi jobban kívánjuk önöknél, hogy az Oroszországban élő valamennyi nemzet elnyomott osztályai között a lehető legszorosabb érintkezés és testvéri egység alakuljon ki. És természetesen amellett vagyunk, hogy Oroszország minden lakója megtanulhassa a nagy orosz nyelvet.” Csak egyet nem akarunk: a kényszer elemét. Nem akarunk bottal a paradicsomba hajtani senkit. Mert […] a kötelező államnyelv kényszerrel, bebörtönzéssel jár. Úgy véljük, a nagy és hatalmas orosz nyelvnek nincs szüksége arra, hogy bárki botütésre tanulja meg. Meggyőződésünk, hogy a kapitalizmus fejlődése Oroszországban, általában pedig a társadalmi élet egész folyamata valamennyi nemzet közeledéséhez vezet. Emberek százezreit helyezik át Oroszország egyik végéből a másikba, a lakosság nemzeti összetétele keveredik, a különállásnak és a nemzeti megcsontosodásnak pedig meg kell szűnnie. Akiknek élet- és munkakörülményeik miatt szükségük van az orosz nyelv ismeretére, bot nélkül is megtanulják.” V. Lenin ezen elvein alapul a Kommunista Párt és a szovjet kormány nemzetiségi politikája és nyelvi alkotómunkája. Már 1921-ben, a Kommunista Párt X. kongresszusának határozataiban, közvetlenül V. Lenin vezetésével megfogalmazták a Szovjetország népei kultúrájának és nyelveinek fejlesztésére irányuló alapvető feladatot. A kongresszus határozatai kimondják, hogy „a párt feladata segíteni a legkisebb népek dolgozó tömegeit, hogy felzárkózzanak az előrehaladott központi Oroszországhoz; segíteni nekik abban, hogy: a) saját körükben olyan formában fejlesszék és erősítsék meg a szovjet államiságot, amely megfelel e népek nemzeti és mindennapi életkörülményeinek; b) saját körükben anyanyelven működő bíróságot, közigazgatást, gazdasági szerveket és hatalmi szerveket alakítsanak ki és erősítsenek meg, amelyeket a helyi lakosság életmódját és pszichológiáját ismerő helyiek alkotnak; c) anyanyelvű sajtót, iskolákat, színházat, klubokat és általában kulturális-nevelési intézményeket hozzanak létre; d) az általános képzés és a szakmai-műszaki képzés céljait egyaránt szolgáló tanfolyamok és iskolák széles hálózatát szervezzék meg és fejlesszék anyanyelven (mindenekelőtt a kirgizek, baskírok, türkmének, üzbégek, tadzsikok, azerbajdzsánok, tatárok és dagesztániak számára), hogy gyorsabban képezzék ki a helyi, szakképzett munkások és szovjet-pártvezetők kádereit az igazgatás valamennyi területére, mindenekelőtt pedig a közoktatásba” (A Szovjetunió Kommunista Pártja kongresszusainak, konferenciáinak és Központi Bizottsági plénumainak határozataiban és döntéseiben, I, 543). 3. 949 33 A lenini nemzetiségi politika alapelveiből kiindulva a szovjethatalom első éveiben az ország egész területén széles körű nyelvi alkotómunka kezdődött: írásrendszereket dolgoztak ki az írással nem rendelkező népek nyelvei számára, meghatározták az újonnan kialakítandó irodalmi nyelvek alapjait, szótárakat, nyelvtanokat és más tankönyveket készítettek, terminológiát alkottak, anyanyelvű iskolákat szerveztek, nemzeti kádereket képeztek stb. Több mint 50, korábban írással nem rendelkező nép (például a baskírok, abházok, avarok és sokan mások) hozott létre irodalmi nyelvet, amely lehetővé tette számukra a gazdasági és kulturális elmaradottság felszámolását. Országunk valamennyi népének nyelve egyenlő jogokat kapott, és a szovjet népek tevékenységének különböző területein szabadon használják (a közigazgatásban, az iskolában, az irodalomban, a sajtóban, a színházban, az amatőr művészeti tevékenységben stb.). A nemzeti kultúrák és nyelvek felvirágzása a Szovjetunióban a lenini nemzetiségi politika valódi diadala. A nemrégiben íráshoz jutott nyelvek kiterjesztették használati területeiket: a) szépirodalmat alkottak rajtuk; b) időszaki kiadványok jelennek meg (újságok, folyóiratok, almanachok); c) az általános iskolákban, olykor a középiskolákban is ezen a nyelven folyik az oktatás; d) nemzeti színházak és színtársulatok működnek; e) rádió- és televízióműsorokat készítenek; f) az anyanyelveket gazdasági, állami és társadalmi-politikai tevékenységben használják; g) ezeket a nyelveket gyakran használják az ügyvitelben és a személyes levelezésben (Дешевьев Ю. Д., 1976, 391). A cári Oroszország birodalmának népei különböző vallásúak és kulturális hagyományúak voltak, ezért eltérő írásrendszereket használtak. Saját írásrendszerük, amely hosszú irodalmi hagyományokhoz kötődött, az oroszoknak, ukránoknak, beloruszoknak, grúzoknak és örményeknek volt. A szláv ábécét kisebb-nagyobb mértékben hat másik nép is használta (a mordvinok, csuvasok, udmurtok, komik, jakutok és oszétok), amelyek felvették az ortodox kereszténységet. Az észtek, lettek (a gót írás mellett) és litvánok latin betűkkel írtak. A burjátok és kalmükök, akik a lámaista vallást követték, az ősi ujgur–mongol írás egy bizonyos formáját használták. A zsidók és karaiták, a judaizmus követői, az ősi héber írással írtak. Közép-Ázsia és a Kaukázus tizenhat, az iszlámot követő népe az arab írást alkalmazta nyelveihez. Ezek az üzbégek, tadzsikok, kazahok, azerbajdzsánok, tatárok, csecsenek, ingusok, kabardok, balkárok, karacsájok, adigék, kumükök, avarok, lakok, tabaszaránok és lezginek voltak. Az említett népek által használt ujgur–mongol, ősi héber és arab írásnak számos hiányossága volt, nem adta vissza megfelelően e nyelvek fonetikai rendszerének sajátosságait, használati köre szűk, főként vallási jellegű volt, ezért az egyszerű nép számára hozzáférhetetlen maradt. Ezen okokból a századunk húszas éveiben az ujgur–mongol, az ősi héber és az arab írást latin betűk váltották fel. Ez a nemzetiségi politika helyes lépése volt, hiszen a közvetlen áttérést az orosz ábécére a belső és külső ellenségek a cári oroszosító politika maradványának magyarázták volna. Végül a nemzeti peremterületek néptömegei sem lettek volna még képesek megérteni a népek és kultúráik közeledésének folyamatait. A nyelvi alkotómunka első időszaka, amikor a meglévő írásrendszereket latinosították és újakat alkottak, pozitív szerepet játszott az irodalmi nyelvek, a nemzeti kultúrák és a nemzeti államiság fejlődésében. A nyelvi alkotómunka második időszakában, 1937—1940-ben, Közép-Ázsia, a Volga-vidék, az Észak-Kaukázus és Azerbajdzsán népeinek túlnyomó többsége áttért az orosz ábécére (a régi írást csak a grúzok és az örmények őrizték meg). Ezt a szocializmus építésének 34 gyakorlata tette szükségessé: a szovjet népek gazdaságának és kultúrájának fejlődésével felvirágoztak az irodalmi nyelvek, a társadalmi integráció fokozódásával pedig fontos szerepet kezdtek játszani a nyelvek kölcsönhatásának és gazdagodásának folyamatai. A soknemzetiségű szovjet társadalom jelenlegi fejlődési szakaszát több vonás jellemzi: a magas színvonalú technikán alapuló egységes népgazdasági komplexum; az egész szocialista társadalom társadalmi homogenitása; a szocialista demokrácia; a szocialista tartalmú, soknemzetiségű kultúra; a marxista–leninista ideológia és a szocialista internacionalizmus elveinek uralkodóvá válása. Így teljesen érthető, hogy ezek a jelenségek az érett szocializmus társadalmában előidézik és felerősítik az internacionalizálódási folyamatokat, vagyis valamennyi szovjet nép közeledésének és sokoldalú együttműködésének, testvéri barátságuk erősödésének folyamatait. Az internacionalizálódási folyamatokat meghatározó legfontosabb tényezők a szocializmus közös anyagi-műszaki bázisa, az egységes szövetségi állam, a szocialista tartalmú, nemzeti formájú és internacionalista lényegű szovjet kultúra, valamint a szovjet népek közötti érintkezés nyelvének széles körű elterjedtsége (Федосеев П., 1980, 61). A nemzetek szocializmus körülményei közötti önkéntes közeledését V. Lenin előre látta. „A szocializmus célja — írta (Raštai, 22, 135) — nemcsak az emberiség kis államokra tagolódásának és a nemzetek bármiféle elkülönülésének megszüntetése, nemcsak a nemzetek közeledése, hanem összeolvadásuk is.” A nemzet egyrészt tartós történelmi közösség, másrészt a társadalmi fejlődésnek a gazdasági élet közösségén alapuló formája. A marxista nemzetdefiníció tehát első helyre a gazdasági élet közösségét állítja; a nemzet fontos jellemzői továbbá a közös nyelv és terület, a kultúra, a nemzeti öntudat és a pszichológia (Ленинизм и национальный вопрос, 23). A nemzeti sajátosságok, illetve különbségek közé elsősorban a nyelv és a kultúra, a nemzeti öntudat és a pszichológia tartozik. Ezek világosan megmutatkoznak egy nép vagy etnikai csoport életmódjában, hagyományaiban és szokásaiban. A nemzeti hovatartozás érzése és a nemzeti érintkezés iránti igény, a nemzeti érdekek, érzelmek, eszmék, a nemzeti büszkeség, a nemzeti hagyományok és a mindennapi élet néprajzi sajátosságai, a saját nemzet, nép más nemzetekkel, népekkel, nemzetiségekkel és etnikai csoportokkal való viszonyának felismerése és értelmezése, a képesség az alkotásra és az emberi civilizációhoz való hozzájárulásra — mindez a nemzeti öntudat része. A nemzeti pszichológia magában foglalja a nemzeti karaktert, a nemzeti érzelmeket, a nemzeti temperamentumot, a hangulatok és szokások sajátosságait, valamint a nemzeti hagyományok és szokások pszichológiai oldalát. Helytelen volna azt gondolni, hogy a nemzetek közeledése következtében mindezek a nemzeti sajátosságok, különösen pedig a nyelv, eltűnnek. A nemzetek szocialista társadalomban történő közeledésének és összeolvadásának előfeltételét V. Lenin három lényeges mozzanattal világította meg. A nemzeti kérdésben megfogalmazott pártprogram alapelveit indokolva V. Lenin (Raštai, 24, 54) ezt írta: „A proletárpárt arra törekszik, hogy a lehető legnagyobb államot hozza létre, mert ez hasznos a dolgozók számára; a nemzetek közeledését és további összeolvadását kívánja, de ezt a célját nem erőszakkal, hanem kizárólag valamennyi nemzet munkásainak és dolgozóinak szabad, testvéri szövetsége révén akarja elérni.” V. Lenin (Raštai, 31, 68—69) arra is rámutatott, hogy a nemzeti különbségek „még nagyon-nagyon sokáig fennmaradnak, még azután is, hogy a proletariátus diktatúrája világméretekben megvalósult”. Vagyis amikor a nemzetek közeledéséről és összeolvadásáról beszél 3* 35 A szocializmus körülményei között V. Lenin arra gondolt, hogy először is a nemzetek közeledésének és egybeolvadásának folyamata szabad és önkéntes; másodszor, ez a szocialista nemzetek szoros egységének, testvéri szövetségének kialakulása, nem pedig a nemzeti különbségek felszámolása; harmadszor pedig a nemzeti különbségek és sajátosságok tartósan és hosszú időn át fennmaradnak. Erre alapozva a Szovjetunió Kommunista Pártjának Programja rámutat, hogy a kommunizmus Szovjetunióbeli győzelme után a nemzetek még közelebb kerülnek egymáshoz, gazdasági és eszmei közösségük növekszik, és kibontakoznak szellemi arculatuk közös kommunista vonásai. „A nemzeti különbségek, különösen a nyelvi különbségek elmosódása azonban sokkal hosszabb folyamat, mint az osztályhatárok elmosódása” — hangsúlyozza a Program. Az SZKP Alkotmánytervezetéről szóló beszámolójában L. Brezsnyev megjegyezte: „A szovjet nép társadalmi-politikai egysége egyáltalán nem jelenti a nemzeti különbségek eltűnését.” És valóban, az emberek új történelmi közössége — a szovjet nép — nem számolja fel a létező nemzeteket, és nem hoz létre valamiféle felépítményt a népek fölött, hanem a különböző nemzetiségű emberek egyesülésének példája, amelyben maguk a nemzetek és népek, sajátosságaik, nyelvük és kultúrájuk is fennmaradnak. Soha nem voltak olyan széles körű lehetőségek a nemzeti attribútumok és tényezők kibontakoztatására, megújítására és gazdagítására, mint napjainkban (Федосеев П., 1980, 63). A Szovjetunió Kommunista Pártja megvalósítja a lenini nemzetiségi politikát. Programjában (1961, 93) ez áll: „… és a jövőben is biztosítani kell a Szovjetunió népei nyelveinek szabad fejlődését, minden szovjetunióbeli állampolgár teljes szabadságát arra, hogy bármely nyelven beszéljen, nevelje és tanítsa gyermekeit, mindenféle kiváltság és korlátozás nélkül, és anélkül, hogy egyik vagy másik nyelv használatára kényszerítenék. A népek testvéri barátságának és kölcsönös bizalmának körülményei között a nemzeti nyelvek az egyenjogúság és a kölcsönös gazdagodás alapján fejlődnek.” A Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének Alkotmánya (1977, 18, 21) biztosítja az anyanyelv használatának és az anyanyelven történő iskolai tanulásnak a jogát: a Szovjetunió polgárai számára biztosított „… jogok megvalósulását a Szovjetunió valamennyi nemzetének és nemzetiségének sokoldalú fejlődését és közeledését szolgáló politika, a polgárok szovjet hazafiság és szocialista internacionalizmus szellemében történő nevelése, valamint az anyanyelv és a Szovjetunió más népeinek nyelvei használatára nyíló lehetőség biztosítja”. A Szovjetunió polgárainak tanuláshoz való jogát — számos egyéb tényező mellett — „az anyanyelven történő iskolai tanulás lehetősége” biztosítja. * * * Ebben a munkában a köztársaság nyelvi-társadalmi helyzetét néhány szempontból tekintettük át. Az áttekintésből kitűnik, hogy a köztársaság társadalmi és kulturális életében a litván nyelv játssza a meghatározó szerepet. Az anyanyelv fejlődése és működése — amelyet a lenini nemzetiségi politika elveinek a szovjet államban történő megvalósítása biztosít — szükséges feltétele az új ember nevelésének, sikeres szocializációjának, valamint annak, hogy gyorsan elsajátítsa saját népe és más nemzetek által létrehozott szellemi értékeket, és kialakítsa szellemi potenciálját. A Kommunista Párt nagy gondot fordít erre. Emellett egyre nagyobb társadalmi jelentőségre tesz szert az orosz nyelv, amely a szovjet népek közötti érintkezés fő eszköze. Az orosz nyelv ismerete kiegészíti a litván nyelv által betöltött társadalmi funkciókat, és hozzájárul az új ember formálásához. A litván és az orosz nyelv harmonikus, egymás melletti működése a köztársaság nyelvi-társadalmi helyzetének jellegzetes vonása. 36 LITERATŪRA I Маркс К., Энгельс Ф. Соч. 2-е изд., т. 36. Энгельс Ф. Эмигрантская литература. — В кн.: Маркс К., Энгельс Ф. Соч. 2-е изд., т. 18. Leninas V. Darbininkų klasė ir nacionalinis klausimas. — Raštai. V., 1953, t. 19, p. 71–72. Leninas V. Tezės nacionaliniu klausimu. — Raštai. V., 1953, t. 19, p. 219–227. Leninas V. Kritinės pastabos nacionaliniu klausimu. — Raštai. V., 1953, t. 20, p. 3–34. Leninas V. Ar reikalinga privaloma valstybinė kalba? — Raštai. V., 1953, t. 20, p. 54–56. Leninas V. Nacionalinės politikos klausimu. — Raštai. V., 1953, t. 20, p. 196–203. Leninas V. Apie nacijų apsisprendimo teisę. — Raštai. V., 1953, t. 20, p. 369–425. Leninas V. Socialistinė revoliucija ir nacijų apsisprendimo teisė. — Raštai. V., 1953, t. 22, p. 132—145. Leninas V. Proletariato uždaviniai mūsų revoliucijoje. — Raštai. V., 1954, t. 24, p. 39–68. Брежнев Л. И. Участникам Всесоюзной научно-теоретической конференции „Русский язык — язык дружбы и сотрудничества народов СССР“. — В кн.: Брежнев Л. И. Ленинским курсом. М., 1981, т. 8, с. 44–45. Brežnevas L. TSKP Centro Komiteto ataskaitinis pranešimas Tarybų Sąjungos Komunistų partijos XXVI suvažiavimui ir eiliniai Partijos uždaviniai vidaus ir užsienio politikos srityje 1981 m. vasario 23 d. — V., 1981. TSKP XXVI suvažiavimo medžiaga. — V., 1981. Tarybų Sąjungos Komunistų partijos programa. — V., 1961. Tarybų Socialistinių Respublikų Sąjungos Konstitucija. — V., 1977. TSKP suvažiavimų, konferencijų ir CK Plenumų rezoliucijose ir nutarimuose. — V., 1955, t. 1. II Balčikonis J. Rusų mokslininkų įnašas į lietuvių kalbos mokslą. — Lietuvos TSR Mokslų Akademijos žinynas, 1952, t. 9. Baskakovas A., Trifonovas J. [Rec.:] Kalbos vaidmuo dabartinėje visuomenėje. — Komunistas, 1980, Nr. 9. Griškevičius P. Kovų ir darbo pergalių kelias. — Komunistas, 1979, Nr. 6. Karaliūnas S., Vidugiris A. Bilingvizmo tipų Lietuvos TSR klausimu. — Lietuvos TSR paminklų apsaugos ir kraštotyros draugijos respublikinės kalbos komisijos sąsiuvinis: Mūsų vardų kultūra. V., 1970, sąs. 19. Karaliūnas S. Sociolingvistiniai lietuvių kalbos tyrinėjimai. — Kn.: Socialinės lingvistikos problemos. V., 1979. Kruopas J. Lietuvių literatūrinės kalbos vystymasis praeityje ir tarybiniais metais. — Kn.: Lietuvių kalba tarybiniais metais. V., 1967. Lyberis A. ir Ulvydas K. Lietuvių literatūrinės kalbos leksikos praturtėjimas tarybinės santvarkos metais. — Kn.: Literatūra ir kalba. V., 1958, t. 3. Lietuvos TSR ekonomika ir kultūra. — V., 1977. Lietuvos TSR ekonomika ir kultūra 1977 metais. Statistikos metraštis. — V., 1978. Lietuvos TSR gyventojai. 1979 metų sąjunginio gyventojų surašymo duomenimis. — V., 1980. Lietuvos TSR laikraščių ir žurnalų kainoraštis. 1978. — V., 1977. Lietuvos TSR liaudies ūkis 1978 metais. — V., 1979. Lietuvos TSR spaudos statistika 1977—1978—1979—1980. — V., 1981. Michalčenko V. Kelių kalbų vartojimas ir kalbos kultūra. — Kalbos kultūra. V., 1974, sąs. 27. Mironas R. Lietuvių ir rusų kalbų lyginamoji istorinė fonetika. — Tarybinė mokykla. 1952, Nr. 6. Mironas R. Lyginamoji-istorinė lietuvių ir rusų kalbų morfologija. — Tarybinė mokykla, 1954, Nr. 5, 6, 8. 37 Palionis J. Lietuvių literatūrinės kalbos istorija. — V., 1979 (Skyrius „Lietuvių literatūrinė kalba tarybiniu laikotarpiu“). Rutkevičius M. Draugystės ir bendradarbiavimo kalba. — Komunistas, 1981, Nr. 12. Sabaliauskas A. Lietuvių kalbos leksikos raida ir jos turtėjimas tarybinės santvarkos metais. — Kn.: Lietuvių kalba tarybiniais metais. V., 1967. Stanaitis A., Adlys P. Lietuvos TSR gyventojai. — V., 1973. Vaitkevičius B. Tarybų Lietuva: praeities ir dabarties bruožai. — V., 1980. Аврорин В. А. Опыт изучения функционального взаимодействия языков у народов Сибири. — ВЯ, 1970, № 1. Аврорин В. А. Ленинские принципы национальной политики. — ВЯ, 1970, № 2. Аврорин В. А. Двуязычие и школа. — В кн.: Проблемы двуязычия и многоязычия. М., 1972. Аврорин В. А. Проблемы изучения функциональной стороны языка. — Л., 1975. Базиев А. Т., Исаев М. И. Язык и нация. — М., 1973. Баскаков Н. А. Развитие языков и письменности народов СССР. — ВЯ, 1952, № 3. Белодед И. К. Русский язык — язык международного общения народов СССР. — Киев, 1962. Белодед И. К. Развитие языков социалистических наций СССР. — Киев, 1969. Белодед И. К. Ленинская теория национально-языкового строительства в социалистическом обществе. — М., 1972. Белодед И. К., Язык и идеологическая борьба. — Киев, 1974. Белодед И. К., Ижакевич Г. П., Черторижская Т. К. Русский язык как источник обогащения языков народов СССР. — Киев, 1978. Бернштейн В. Некоторые источники и формы проявления интерференции в процессе изучения иноязычной лексики. — В кн.: Взаимодействие языков в процессе обучения / Под ред. В. Шярнаса. Вильнюс, 1971. Взаимоотношение развития национальных языков и национальных культур / Отв. ред. Ю. Д. Дешериев, Э. Г. Туманян. — М., 1980. Взаимоотношение языков и культур народов СССР в условиях развитого социализма: Реферативный сборник. — М., 1980. Вестник статистики. — М., 1980, № 10. Видугирас А., Каралюнас С. К вопросу о типах двуязычия в Литовской ССР. — В кн.: Проблемы двуязычия и многоязычия. М., 1972. Виноградов В. В. Великий русский язык. — М., 1945. Виноградов В. В. Русский язык в современном мире. — Русская речь, 1970, № 1. Внутриструктурное развитие старописьменных языков / Отв. ред. д-р филол. н. Ю. Д. Дешериев. — М., 1973. Гаршва К. К. Развитие двуязычия в Литовской ССР. — Тр. АН ЛитССР. Серия А, 1982, т. 3(79). Граудина Л. К., Семенова М. Ф. Русский язык в Латвийской ССР. — В кн.: Русский язык как средство межнационального общения. М., 1977. Гришкявичус П. П. Советская Литва. — М., 1978. Гришкявичус П. В едином строю народов СССР. — Вильнюс, 1980. Гроссе Р. О соотношении языка и нации. — Иностранные языки в школе, 1970, № 3. Дешериев Ю. Д. Развитие младописьменных языков народов СССР. — М., 1958. Дешериев Ю. Д. О развитии языков народов СССР. — В кн.: Вопросы строительства коммунизма в СССР. М., 1959. Дешериев Ю. Д. Закономерности развития и взаимодействия языков в советском обществе. — М., 1966. Дешериев Ю. Д. К методологии теории билингвизма и методике билингвистических исследований. — В кн.: Методы билингвистических исследований. — М., 1976 (в ссылках: а). 38 Дешериев Ю. Д. Закономерности развития литературных языков народов СССР в советскую эпоху. Развитие общественных функций литературных языков. – М., 1976 (в ссылках: б). Дешериев Ю. Д. Развитие общественных функций литовского и других литературных языков в Литовской ССР. – В кн.: Дешериев Ю. Д. Развитие общественных функций литературных языков. М., 1976 (в ссылках: в). Дешериев Ю. Д. Развитие социальных функций русского языка как общего языка межнационального общения народов СССР. – В кн.: Русский язык как средство межнационального общения. М., 1977. Дешериев Ю. Д. Языковые проблемы взаимодействия культур. – В кн.: Межнациональные связи и взаимодействие культур народов СССР. Таллин, 1978. Дешериев Ю. Д. Современное состояние социолингвистики в СССР и актуальные проблемы развития языковой жизни советского общества. – В кн.: Socialinės lingvistikos problemos. V., 1979. Дешериев Ю. Д., Протченко И. Ф. Национальные отношения в зрелом социалистическом обществе и развитие двуязычия в национальных школах. – В кн.: Пути развития национально-русского двуязычия в нерусских школах РСФСР. М., 1979. Джусусов М. О некоторых актуальных теоретических вопросах национальной политики КПСС. – В кн.: Интернациональное воспитание трудящихся. Рига, 1967. Жукаускас К. К. Совершенствуем обучение русскому языку. – Tagybinė mokykla, 1976, Nr. 4. Закарьян М. Лексико-семантическая интерференция при изучении второго языка. – В кн.: За развитие методики обучения русскому языку и литературе в литовской школе / Под ред. В. Шярнаса. Каунас, 1969. Зиманас Г. О. О сущности процесса сближения социалистических наций. – Вопросы философии, 1966, № 7. Исаев М. И. Решение национально-языковых проблем в советскую эпоху. – ВЯ, 1977 (в ссылках: а), № 6. Исаев М. И. Панорама языковой жизни народов СССР. – В кн.: Русский язык как средство межнационального общения. М., 1977 (в ссылках: б). Исаев М. И. О языках народов СССР. – М., 1978. Исаев М. И. Языковое строительство в СССР. – М., 1979. Итоги Всесоюзной переписи населения 1970 г. – М., 1973, т. 4. Каралюнас С. Литовский язык. Развитие двуязычия. – В кн.: Внутриструктурное развитие старописьменных языков. М., 1973. Корсакаѕ Ю. Функционирование родного и русского языков в школах Советской Литвы. – В кн.: Socialinės lingvistikos problemos. V., 1979. Крупас Й. Р., Гайвянис К. Б. Терминологическая работа и подготовка терминологических словарей в Литовской ССР. – В кн.: Вопросы разработки научно-технической терминологии. Рига, 1973. Крупас Й., Сабаляускас А., Валяцкене А. и др. Литовский язык. – В кн.: Закономерности развития литературных языков народов СССР в советскую эпоху. Внутриструктурное развитие старописьменных языков / Отв. ред. Ю. Д. Дешериев. М., 1973. Крупас Й. Р. О современном состоянии и путях дальнейшего развития литовского языка. – В кн.: Вопросы развития литературных языков народов СССР в советскую эпоху. Алма-Ата, 1964. Ленинизм и национальный вопрос в современных условиях. 2-е изд. – М., 1974. Марченко Е. Нарушение синтаксических норм русского литературного языка. – Mūsų kalba, 1974, Nr. 9. Михальченко В. Ю. Особенности речи учащихся в условиях литовско-русского двуязычия. – В кн.: Взаимодействие языков в процессе обучения. Вильнюс, 1971. 39 Михальченко В. Ю. О функционировании языков в Литовской ССР. – В кн.: Социолингвистические проблемы развивающихся стран. М., 1975. Михальченко В. Ю. О взаимодействии литовского и русского языков в условиях двуязычия. – В кн.: Социолингвистические проблемы развивающихся стран. Михальченко В. Ю. Условия развития литовско-русского двуязычия. – В кн.: Развитие национально-русского двуязычия. М., 1976. Михальченко В. Ю. Типологические особенности литовского и русского языков. – В кн.: Развитие национально-русского двуязычия. Михальченко В. Ю. Первая ступень литовско-русского двуязычия. – В кн.: Развитие национально-русского двуязычия. Михальченко В. Ю. Вторая ступень литовско-русского двуязычия. – В кн.: Развитие национально-русского двуязычия. Михальченко В. Ю. Третья ступень литовско-русского двуязычия. – В кн.: Развитие национально-русского двуязычия. Михальченко В. Ю. Четвертая ступень литовско-русского двуязычия. – В кн.: Развитие национально-русского двуязычия. Михальченко В. Ю. Функционирование русского языка в Литовской ССР и его взаимодействие с литовским языком. – В кн.: Русский язык как средство межнационального общения. М., 1977. Михальченко В. Ю. Актуальные социолингвистические проблемы языковой жизни Литовской ССР. – Socialinės lingvistikos problemos. V., 1979. Михальченко В. Ю. Развитие литовского литературного языка в связи с развитием культуры литовского народа. – В кн.: Взаимоотношение развития национальных языков и национальных культур. М., 1980. Михальченко В. Ю. Развитие литовского литературного языка в связи с его функционированием в сфере высшего образования (в печати). Мустейкис К. В. Некоторые аспекты сопоставительного исследования морфологии русского и родного языков. – В кн.: Русский язык – язык межнационального общения народов СССР. М., 1976. Мустейкис К. В. Ориентация на перспективу. – В кн.: Русский язык – язык дружбы и сотрудничества народов СССР. М., 1981. Мяркене Н. Функционирование и преподавание русского языка в сфере высшего образования Литовской ССР. – В кн.: Socialinės lingvistikos problemos. V., 1979. Мяркене Н. А. Проблема функционирования русского языка в сфере высшего образования (на материале Литовской ССР): Канд. дис. – М., 1981. – Машинопись. Население СССР. – М., 1980. Национальное и международное в современном мире. – Кишинев, 1981. Национальные отношения в СССР на современном этапе. – М., 1979. Никольский Л. Б. Языковая политика как форма сознательного воздействия общества на языковое развитие. – В кн.: Язык и общество. М., 1968. Основные процессы внутристуктурного развития иранских и иберийско-кавказских языков / Отв. ред. д-р филол. н. Н. А. Баскаков. – М., 1969. Основные процессы внутристуктурного развития тюркских, финно-угорских и монгольских языков / Отв. ред. д-р филол. н. Н. А. Баскаков. – М., 1969. Плакунова Т. Лингвистическое обоснование обучения русскому произношению (Из опыта работы с литовцами). – Pedagogika ir psichologija. V., 1963, т. 4. Плакунова Т. Некоторые черты русского произношения в г. Вильнюсе. – Mūsų kalba, 1974, Nr. 9. Пошкус К. Русский язык – язык межнационального общения. – Русский язык в национальной школе. М., 1970, № 6. Пути развития национально-русского двуязычия в нерусских школах. М., 1979. Пялль Э. О некоторых вопросах развития наций и национальных языков Советского Союза. – Изв. АН ЭстССР. Общественные науки, 1968, т. 17, № 4. 40 Пялль Э. Н. О развитии национальных языков и типах двуязычия. — В кн.: Проблемы двуязычия и многоязычия. М., 1972. Пялль Э. Межнациональный язык и двуязычие. — Изв. АН ЭстССР. Общественные науки, 1979, т. 28, № 4. Рапшдов Ш. Р. Язык нашего единства и сотрудничества. — М., 1979. Рекомендации Всесоюз. науч.-теорет. конф. „Русский язык — язык дружбы и сотрудничества народов СССР“. — Русский язык в национальной школе. М., 1979, № 5. Римкус А. С. Преподавание русского языка в школах Литвы. — В кн.: Русский язык — язык межнационального общения народов СССР. М., 1976. Русский язык в национальных республиках Советского Союза. — М., 1980. Русский язык как средство межнационального общения. — М., 1977. Русский язык — язык дружбы и сотрудничества народов СССР: Материалы Всесоюз. науч.-теорет. конф. „Русский язык — язык дружбы и сотрудничества народов СССР“, 22–24 мая 1979 г. Ташкент. — М., 1981. Русский язык — язык межнационального общения народов СССР: Материалы Всесоюз. науч.-практ. конф. по совершенствованию преподавания русского языка в национальных школах, средних специальных и высших учебных заведениях, 21–23 октября 1976 г. Ташкент. — М., 1976. Семенова М. Ф. Русско-латышские языковые связи. — Рига, 1973. Сивицене М. О билингвизме и интерференции в области синтаксиса. — Mūsų kalba, 1976, Nr. 2. Совершенствовать изучение и преподавание русского языка. — Русский язык в национальной школе. М., 1979, № 1. Суник О. П., Дешериев Ю. Д., Мусаев К. М., Туманян Э. Г. Проблема двуязычия народов СССР. Тез. докл. конф., посвящ. вопросам взаимодействия и взаимообогащения языков народов СССР. Казань, 1964. Теоретические проблемы социальной лингвистики / Отв. ред. Ю. Д. Дешериев. — М., 1981. Толмачева З. А., Якубайтис Т. А. О структурно-типологическом изучении латышско-русских языковых контактов. — Изв. АН СССР, 1967, № 5. Трифоновас Я. С. Функционирование и взаимодействие русского и литовского языков в Литовской ССР: Канд. дис. — М., 1978. — Машинопись. Федосеев П. Н. О социальных и идейных основах сближения наций и народностей. — В кн.: Наука Союза ССР. М., 1972. Федосеев П. Теоретические проблемы развития и сближения наций. — Коммунист, 1980, № 1. Филин Ф. П. Ленинское учение о нации и некоторые проблемы национального языка. — Изв. АН СССР. Отделение лит-ры и яз. М., 1970, № 2. Филин Ф. П. История общества и развитие двуязычия. — Изв. АН СССР. Сер. лит-ры и яз., 1970, т. 29, вып. 3. Филин Ф. П. Современное общественное развитие и проблема двуязычия. — В кн.: Проблемы двуязычия и многоязычия. М., 1972. Филин Ф. П. Русский язык в советских национальных республиках. — В кн.: Русский язык как средство межнационального общения. М., 1977. Филин Ф. П. О дальнейшем развитии исследований по проблемам функционирования и изучения русского языка, преподавания русской литературы в союзных и автономных республиках, автономных областях и округах СССР. — Вестн. АН СССР, 1979, № 5. Ханазаров К. Х. Историческая необходимость и прогрессивность межнационального языка в многонациональном социалистическом государстве. — Обществ. науки в Узбекистане. Ташкент, 1962, № 8. Ханазаров К. Х. Строительство коммунизма и развитие национальных языков (На примере словарного фонда). — Обществ. науки в Узбекистане. Ташкент, 1963, № 3. Ханазаров К. Х. Сближение наций и национальные языки в СССР. — Ташкент, 1963. 41 Ханазаров К. А. Критерии двуязычия и его причины. — В кн.: Проблемы двуязычия и многоязычия. М., 1972. Ханазаров К. К. Решение национально-языковой проблемы в СССР. — М., 1977. Холмогоров А. И. Интернациональные черты советских наций. — М., 1970. Холмогоров А. И. Конкретно-социологические исследования двуязычия. — В кн.: Проблемы двуязычия и многоязычия. М., 1972. Швейцер А. Д. Современная социолингвистика. — М., 1977. Шепетис Л. К. Забота Партии о духовном потенциале советского народа. — В кн.: Русский язык — язык дружбы и сотрудничества народов СССР. М., 1981. Шимкус С. Интернациональное воспитание трудящихся села. — В кн.: Интернациональное воспитание трудящихся. Рига, 1967. Чепелите Д. Основные типы нарушения лексических норм в русской речи литовцев. — Mūsų kalba, 1978, Nr. 2. Чепелите Д. К вопросу о некоторых лексических трудностях в речи учащихся литовцев. — В кн.: Вопросы преподавания русского языка в школе с литовским языком обучения / Сост. Л. Судавичене. Каунас, 1980. III Korsakas K. Literatūrų draugystė. — V., 1962. Lietuvos gyventojai (1923 m. rugsėjo 17 d. surašymo duomenys). — K., b. m. Lietuvos TSR istorija. — V., 1963, t. 2. Mackey W. F. The Description of Bilingualism. — In: Readings in the Sociology of Language/ Ed. by J. Fishman. The Hague, 1968. Merkys V. Nelegalioji lietuvių spauda kapitalizmo laikotarpiu (ligi 1904 m.). — V., 1978. Slawski F. Lexikalische Neuerungen im Baltisch-Slavischen. — In: Donum Balticum. Stockholm, 1970. Sommerfelt A. Diachronic and Synchronic Aspects of Language. — The Hague, 1971. Venclova A. A. Puškinas ir Lietuva. — Kn.: Laikas ir rašytojai. V., 1958. Корецкий П. И. О раскольниках в Ковенской губернии. — В кн.: Памятная книжка Ковенской губернии на 1863 год. Отдел II. Мартине А. Распространение языка и структурная лингвистика. — В кн.: Новое в лингвистике. М., 1972, вып. 6. Немченко В. Русские старожилы Литвы и их говоры. — Kalbotyra. V., 1963, t. 7. Пауль Г. Принципы истории языка. — М., 1960. Пшеничников П. Г. Русские в Прибалтийском крае. — Рига, 1910. Станкевич А. Очерк возникновения русских поселений на Литве. — Виленский временник. Кн. 4: Русские поселения Ковенской губернии. Вильна, 1909. С. КАРАЛЮОНАС К ХАРАКТЕРИСТИКЕ ЛИНГВОСОЦИАЛЬНОЙ СИТУАЦИИ РЕСПУБЛИКИ Резюме Главный компонент лингвосоциальной ситуации Литовской ССР составляет то, что литовский язык, являясь национальным языком с древней и богатой письменной традицией, выполняет основные социальные функции и удовлетворяет нужды взаимного общения представителей литовской социалистической нации. Он является языком республиканской печати, радио и телевидения, национального театра и кинематографии, на нем издается обширная художественная, общественно-политическая и научная литература, ведется обучение в школах, в высших учебных заведениях, им пользуются на республиканских съездах и конференциях. 42 Ведущая роль национального языка в такой важной сфере, как высшее образование, подтверждается данными, собранными путем социолингвистического анкетного опроса студентов старших курсов Каунасского политехнического института им. Антанаса Снечкуса: 92,8% студентов выпускного курса общаются на литовском языке, 6,2 — на русском и 1% — на иностранном; 69,2% студентов читают литературу своей специальности на литовском языке, 28,6 — на русском и 2,2 — на иностранном; 90,5% студентов пишут на литовском языке, 8,5 — на русском и 1% — на иностранном. Следовательно, в общеобразовательных средних школах и вузах республики основным средством общения является литовский язык, однако наряду с ним все большее значение приобретает русский язык как средство общения, расширенного познания. Будучи основным компонентом социально-коммуникативной системы, литовский язык оказывает заметное влияние на лингвосоциальную ситуацию республики. Оно проявляется, в частности, в том, что во время последней всесоюзной переписи населения литовский язык назвали вторым языком, которым они свободно владеют, 106 954 русских, 27 506 поляков, 7341 белорус, 4865 украинцев, 4579 евреев и др. Для некоторых из них он даже стал родным. По данным переписи 1979 г., литовский язык родным назвали 9536 представителей польской национальности, 6641 — русской, 790 — белорусской, 654 — украинской, 619 — еврейской национальности и др. Другим важным компонентом лингвосоциальной ситуации республики является функционирование русского языка как языка межнационального общения советских народов — социальная необходимость, обусловленная интересами построения коммунизма в нашей стране. Применение русского языка обусловливается также всей экономической, общественной и культурной жизнью республики. Литовский язык как средство общения литовской социалистической нации и русский язык как язык межнационального общения советских народов в хозяйственной, общественной и культурной жизни республики дополняют друг друга и гармонически сосуществуют. Соотношение социальных функций, выполняемых литовским и русским языками в жизни республики, весьма обширно изучил Ю. Д. Дешериев (1976). Из 22 выделенных им сфер применения языка литовский и русский параллельно функционируют в радиовещании и телевидении республики, в высшем образовании, в науке и технике, в государственных учреждениях, в делопроизводстве и официальной переписке, в культурно-просветительских учреждениях, в научной, общественно-политической и культурной жизни, в местном транспорте и учреждениях связи, в сфере обслуживания и др. В трех сферах, а именно: в общении между собою самих русских, в общении литовцев с представителями других народов, в переписке с центральными учреждениями, а также с другими республиками, — ведущая роль принадлежит русскому языку. В промышленном производстве и технической документации, где соотношение применения одного из данных языков зависит от национального состава рабочих, служащих и инженерно-технических работников, литовский и русский языки употребляются наравне. В остальных областях хозяйственной, социальной, общественно-политической и культурной жизни республики преобладает литовский язык. Это начальное, среднее общее и среднее специальное образование для детей литовской национальности, судопроизводство и периодическая печать. Возможность слушать и смотреть программы на русском языке дают Литовское радио и телевидение. Вильнюсское радио ежедневно 1 ч 10 мин транслирует свои передачи на русском языке. В учебном году два раза в неделю по 20 мин передаются уроки русского языка; 2 ч 20 мин в сутки на русском языке транслируются спортивные программы, концерты, различные торжества. Время передач на русском языке Вильнюсского радио значительно увеличивает ретрансляция из Москвы — 3,5 ч в сутки. Литовское телевидение также значительную часть своих передач ведет на русском языке. Напр., в субботу, 11 октября 1980 г., республиканское телевидение работало всего 15 ч 56 мин, в том числе 9 ч 34 мин — на литовском языке и 4 ч 33 мин — на русском. В сентябре 1981 г. из 201 ч работы Литовского телевидения программы на русском языке занимали 85 ч, или 35% всего рабочего времени. 43 Другая обширная сфера интенсивного применения русского языка — это система народного образования. В Советской Литве действуют немало восьмилетних и средних школ с русским языком обучения. Функционирование русского языка в сфере высшего образования проявляется не только в том, что учебниками и другой специальной литературой в значительной мере студенты пользуются на русском языке, но, самое главное, в том, что в системе высшего образования Литовской ССР русский язык наряду с литовским применяется в качестве языка преподавания. Об этом красноречиво говорят следующие данные. В 1980—1981 уч. г. в 13 вузах Литовской ССР из общего числа 400 академических групп дневного отделения, 140 групп вечернего отделения и 150 групп заочного отделения соответственно в 40, 14 и 15 академических группах занятия по всем предметам велись на русском языке. В 1980 г. в вузы Литовской ССР поступило 9100 студентов, в том числе в группах с русским языком преподавания насчитывалось 1587, или 17,4%, — в среднем 920 студентов на дневном отделении (58%), 322 — на вечернем (20%) и около 345 студентов (22%) — на заочном. Все сказанное позволяет делать вывод, что Коммунистическая партия Литвы с большим вниманием относится к запросам в области языка, культуры и быта граждан некоренных национальностей, работающих и проживающих в республике. Чтобы выяснить, насколько достаточны навыки в русском языке, полученные в средней школе, были опрошены 440 работников культуры и народного хозяйства (со стажем работы не менее 3 лет) пяти районов и двух городов республики, 285 демобилизованных (представителей всех районов и городов), а также 304 студента различных специальностей 2—4-го курсов. Данные обследования показывают, что большинство опрошенных более или менее удовлетворены навыками чтения (90,9% опрошенных), письма (81,3) и речи (76,6), полученными в средней школе. Частично недовольных навыками чтения было 6,5%, навыками письма — 16,2 и навыками речи — 20,8, а полностью недовольных было лишь 2,6%. Результаты опроса подтверждают и тот факт, что очень важным фактором в освоении литовским народом языка межнационального общения является школа. Возьмем, напр., данные, полученные социолингвистическим анкетным опросом выпускников Каунасского политехнического института им. Антанаса Снечкуса. На вопрос: „Каков уровень владения русским языком?” получены следующие ответы: говорю свободно — 28%, удовлетворительно — 56, слабо — 16, пишу хорошо — 6, удовлетворительно — 60, плохо — 34. При этом следует иметь в виду, что в качестве родного языка родителей в основном указывался литовский язык (98%). Другим важным фактором развития литовско-русского двуязычия является непосредственный контакт с иноязычным населением в многонациональных трудовых коллективах. Третьим фактором овладения русским языком, касающимся, однако, только мужчин, следует назвать службу в Советской Армии. Это обстоятельство значительно углубляет знание русского языка, полученное в средней школе, и поэтому у представителей мужского населения оно чаще лучше, чем у женщин. Среди свободно владеющих всеми формами русского языка мужчины составляют 61,7%, а женщины — 38,3, среди не знающих русского языка мужчин около 24%, а женщин примерно 76. Можно полагать, что знание и активное пользование русским языком в сельской местности в значительной мере зависят от этнической компактности региона и обратно пропорциональны ей. Так, в местностях с высокой компактностью населения коренной национальности (напр., в Алитусском районе — 95,1% литовцев, Капсуком — 97,6, Кедайняйском — 92,4, Шяуляйском — 96) 6,5% жителей села свободно говорят, читают и пишут на русском языке, 12,7 — говорят и пишут, 38,3 — говорят слабо, а 42,5 — не знают его. В районах с преобладанием различного по национальному составу населения процент населения, владеющего русским языком, выше. Так, в Зарасайском районе, где проживают русские старожилы, а коренное население составляет всего 68%, свободно владеющих русским языком 39,1%. 44 Следовательно, согласно данным социолингвистических анкет, знание литовским населением русского языка, несмотря на определенное варьирование по регионам, в общем является хорошим. С этим согласуются и материалы Всесоюзной переписи населения 1979 г.: 48% жителей республики назвали русский язык вторым языком народов СССР, которым они свободно владеют. В 1970 г. эта цифра достигала только 33,8%. Следовательно, знание русского языка постоянно улучшается, а активное пользование им расширяется. Это свидетельство плодотворной деятельности Коммунистической партии Литвы и правительства Литовской ССР, направленной на интернациональное воспитание трудящихся. Литовский народ добровольно изучает русский язык и пользуется им не только для того, чтобы общаться с представителями других национальностей, но и для того, чтобы читать художественную и специальную литературу, слушать московское радио и смотреть программы Центрального телевидения, знакомиться с богатой культурой русского народа. Литовско-русский билингвизм, как нам представляется, следует считать билатеральным. Как указывалось выше, почти половина населения Литовской ССР свободно владеет русским языком, большинство представителей других национальностей, постоянно проживающих в республике, говорят или более-менее понимают литовский язык. Типичными билингвами следует назвать русских старожилов Литвы. Литовско-русский билингвизм является контактным: его появление обусловливается ежедневным общением представителей двух народов, их совместным участием в трудовых процессах. В отличие от локального билингвизма, наблюдаемого на части территории республики (напр., польско-литовский билингвизм в окрестностях г. Вильнюса), литовско-русский билингвизм глобален: это проявление национально-русского билингвизма, основного типа билингвизма в Советском Союзе, имеющего государственное, общественно-политическое значение. S. KARALIŪNAS CHARACTERIZATION OF THE LINGUOSOCIAL SITUATION OF THE REPUBLIC Summary The paper consists of the following chapters: ”Progress of Lithuanian Culture, Use of the Lithuanian Language and Its Intensification“, ”Use of the Lithuanian and the Russian Languages“, ”On the Subject of Contacts of Lithuanian and Russian“, ”Lithuanian — Russian and Russian — Lithuanian Bilingualism“, ”The Language of Communication of the Soviet Peoples and Its Role“ and ”Leninist National Politics and Prosperity of the Soviet Peoples and Their Languages“. The Lithuanian language is a means of communication of the Lithuanian socialist nation and it meets all needs of intercommunication of the Lithuanian people at the present stage of development of our society. In the years of Soviet power Lithuanian culture has flourished, the role of the Lithuanian language has risen, its social usage has intensified and spheres of its functioning have widened. At the same time in the economic, social and cultural life of the republic the Russian language functions, which is the main means of the international communication of the Soviet peoples. During the general census of the population of 1979 48% of the Lithuanians have pointed out that they speak Russian fluently. In 1970 there were only 33.8% of them. The main channels of the formation of the Lithuanian — Russian bilingualism are a school, work in multinational industrial collectives and service in the Soviet Army.