J. Balčikonis apie stilių

LIETUVIŲ KALBOS SANDAROS TYRINĖJIMAI LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI, XXVI (1987) JUOZAS PIKČILINGIS J. BALČIKONIS A STÍLUSRÓL Juozas Balčikonis professzor, tanárával és munkatársával, Jonas Jablonskisével együtt, úgy tűnik, ezt mondhatná: a stílusba nem avatkozom bele, engem a nyelv helyessége érdekel. Valójában azonban nem egészen így áll a dolog. Igaz, a professzor hagyatékában közvetlen stílusról szóló gondolatot csak egyet-kettőt találunk, javításainak jelentős része azonban nem más, mint stilisztika. És mit is mondhatnánk arról az útról, amelyet megtett, amikor fordítás és szerkesztés közben a lehető legjobb stilisztikai változatot kereste. Hiszen annak a mondatnak a végleges változata, amelyet „Az Ezeregyéjszaka”, a Grimm testvérek, Hauff, Andersen, Perrault meséinek vagy Jonathan Swift „Gulliver utazásai”-nak, illetve Jules Verne szépirodalmi műveinek fordításaiban olvasunk, számos lehetséges változat közül lett kiválasztva: talán három, öt vagy akár hét közül. De egyébként is, amikor a nyelvhasználat gyakorlati kérdéseiről írt, nemegyszer közvetlenül szólt a stílusról is. Például amikor a gondolkodásról és annak olyan nyelvi sajátosságokkal való kapcsolatáról beszélt, mint a világosság és az érthetőség. A „Miért kell jól tudni a saját nyelvünket” című cikkben ezt olvassuk: „Semmi más nem tanít meg annyira logikusan gondolkodni, mint a nyelv, mert nyelv nélkül nincs gondolat. Csak a nyelvi világosság révén érhetjük el a gondolat világosságát”1. Itt, és még néhány más helyen is, szó esik a stílus további sajátosságairól, bár konkrétan nem nevezik meg őket: az elevenségről, a szuggesztivitásról. J. Jablonskisról szóló visszaemlékezéseiben pedig hangsúlyozza: ha olyan helyen beszélsz, ahol a szó esztétikai rendeltetést tölt be, ne téveszd szem elől a szó konnotációs sajátosságait — árnyalatait, érezd meg a szó színét. Idézi J. Jablonskis szemrehányását azokkal szemben, akik ezt figyelmen kívül hagyják: „mit szólna a nyelv használója ahhoz a festői munkához, amelyből kitűnik, hogy a festő nem ért a színek festészetbeli jelentőségéhez, a festmény anyagához és alakjához (formájához), és nem is törekszik ezt megérteni?”2 A stílusról azonban a professzor, J. Jablonskishoz hasonlóan, a legnyíltabban az írókkal folytatott vitáiban nyilatkozik. Olvassuk a B. Sruogának adott választ: „Tévednek az írók, amikor azt gondolják, hogy csak ők tudják, mi a stílus. Amikor azzal próbálják megmagyarázni a legnagyobb nyelvi hibákat, hogy azok stílusbeli sajátosságok, csak azt bizonyítják, hogy a stílushoz sem értenek egyáltalán. A jó stílus első követelménye a nyelvhelyesség. Ahol a nyelv helytelen, ott élettelen, ahol pedig élettelen, ott döcögős, tehát hogyan lehetne jó a stílus? A stílus elválaszthatatlan a nyelvtől. A stílus sokféle lehet, de nem lépheti át a nyelv által számára kijelölt kereteket”3. 1 Balčikonis J. Rinktiniai raštai. — V., 1978, t. 1, p. 106. 2 Balčikonis J. Atsiminimai apie J. Jablonskį. — Kalbotyra, 1962, t. 5, p. 61. 3 Balčikonis J. Atsakymas ponui Baliui Sruogai. — Kn.: Rinktiniai raštai. V., 1978, t. 1, p. 57. 24 Vannak ugyanis olyan szerzők, akik úgy alkotnak stílust, hogy eltérnek a szótárak és a nyelvtan általánosan elfogadott és alkalmazott normáitól, ezeket arcátlanul, minden alap nélkül megszegik, és legfeljebb az egyetemes „poétikai szabadsággal” igazolják magukat. Ilyen célzások B. Sruoga vitájában is elhangzottak – az „A nyelvészekről és az írókról” című cikkben („Lietuva”, 1927). J. Balčikonis professzor szavaival élve hajlamosak vagyunk „saját (vagyis az írók) legnagyobb hibáit” „stílusbeli sajátosságokkal” alátámasztani. Kis idő múlva B. Sruoga megírja „Az író és a nyelvtan” című cikkét, amelyben a többi állítás között ezt találjuk: „Ha a nyelvtanos, nos, legyen nyelvész, a bonctermek szakértője, akkor éppen az ő kötelessége megállapítani az élet fenntartásának szükséges törvényeit, az élő szervezet veszélyekből való megmentésének törvényeit!4” A nyelvész anatómus: holttesteket boncol, nem túl kellemes munkát végez, mégis sok jót tesz az embernek azzal, hogy megtanítja, miként kell fenntartani az életet. B. Sruoga ebben az esetben a nyelv életére gondol. Úgy vélem, ez a cikk – ha közvetett módon is, de – őszinte válasz J. Jablonskisnak és J. Balčikonisnak arra az íróknak szóló emlékeztetésére: tartsátok tiszteletben a nyelv fejlődésének törvényeit és helyességét. És mindenekelőtt, úgy vélem, talán bocsánatkérés J. Balčikonistól, akit a fent említett cikkben megtámadtak. J. Balčikonis nem egy másik cikkében és recenziójában is érinti a stílust. Mondjuk a „Néhány megjegyzés V. Mykolaitis-Putinas „Az oltárok árnyékában” című regényének nyelvéről” (1935) című írásban. Vö.: „Ami minket illet (= ami minket illet), akár az egész telet is szabadságon tölthetted volna”; „Sejtette, hogy az ismeretség a bárónő kívánságára jött létre (= a bárónő kívánságára)”; hiszen így közelebb áll a beszélt nyelvhez, amúgy pedig könyvszerűbb. A regény szerzője főmondat nélküli mellékmondatokat használ: „Hiszen én mégis emlékezni fogok önre.” De hát ez hozzátoldó szerkezet, amellyel itt stilizál. Aligha helyeselné tehát a recenzens, ha a szerkezet szabályosabb alakját követelné. Néhány további példa más cikkekből és recenziókból: „Kérem (= tessék) befáradni – mondta Rimukas”; „Arra törekszenek (= akarják, igyekeznek), hogy növeljék a terméshozamot”; „dicsérően nyilatkozott a könyvekről (= jól nyilatkozott a könyvekről, megdicsérte a könyveket)”. Igaz, J. Balčikonis professzor talán inkább helytelenségként javítja az említett példákat, de a mi szemszögünkből ezek a stílushoz tartoznának – a javítás többnyire közelebb visz a beszélt nyelvhez, vagy legalább kevésbé könyvszerű, illetve más szempontból stilisztikailag jobb megoldást ad. Ez különösen azokra az esetekre igaz, amikor több megfelelő változatot is megad. Például a „Gogol műveinek litván fordításai” című recenzióban a „kiváló kiscsaj” kifejezést a „szép lány” változattal, vagy ha nem, akkor a „csinos kisleánnyal” vagy akár a „szép békácskával” javasolja helyettesíteni. Vagy V. Mykolaitis-Putinas „A felkelők” című művének „készült… szénakaszálásra” kifejezését ezekkel: „a szénakaszálásra gondolt”, „készült kaszálni”, „a rétekre készült”. Fordítva azonban arra is van példa, hogy nem vállalkozik a javításra és alternatíva megadására, csupán kifogást emel. Ez ott fordul elő, ahol a stílus különlegesebb kérdéseit érinti. Íme, „Vitatott nyelvi kérdések V. Mykolaitis-Putinas „A felkelők” című művéből” című írásának végén még hozzáfűzi: „A szerző helyenként valahogy élettelenül fejezi ki gondolatait.” Mire gondol? „Figyelmesen végighallgatva az egész felolvasást.” Hiszen ez valójában nem túl sikerült, kissé mesterkélt szókapcsolat! A „rejtőzni” metaforakép sem túl meggyőző: „Az egész tanya fájdalmas csendben rejtőzött”; „Bagynų kúria 4 Sruoga B. Raštai. — V., 1957, t. 6, p. 333. 25 „továbbra is a szemétben hever, mint valami elhagyott medvetanya”. Heverhetnek-e a paloták a szemétben?.. Ráadásul ezt a metaforát megszoktuk pozitív értelemben, valakit vagy valamit melegen méltatva használni, vö.: „Ha a fiának lesz kenyere, az anyja is nála heverhet” (Surviliškis). „Nálam még megvolt az a dal” (Daugėliškis). „A forradalmi erők a nép és a katonák szövetségében rejlenek.” A recenzensnek egyébként leginkább az ige akad a szemébe a ruošti(s), amelyet igazán nem különösebben stílusosan használnak, és elnyel egyet-mást – javítani, főzni, elkészíteni, csinálni, rendezni, szervezni, írni stb., vö.: „megparancsolta, hogy készítsenek (= vessenek) ágyat a vendégnek”; „az anya Genevel reggelit készített (= megjavította, megfőzte, elkészítette)”; „készítsétek elő (= csináljátok, rendezzétek meg, szervezzétek meg) az esküvőt”; „az igazi kiáltványt már készítik (= írják)?”; továbbá a már említett „készült… szénakaszálásra”. J. Baltušis „Parduotų vasarų” (I) című művének nyelvéről szóló megjegyzésekben: „minden elő van készítve (= meg van javítva, rendbe van téve)”; „megtanultátok (= előkészítettétek) a leckét?”; „Kaunasban készítik (= javítják, csinálják) a kiállítást”; „Miféle kotyvalékot készítesz (= javítasz, keversz) odakint az ajtó mögött?”; „Mendelis jön! Készítsétek elő (= kapjátok fel, fogjátok, javítsátok…) a korbácsokat!” A formák közül a stílust leginkább a két említett műben használt, a professzor szerint „egyetlen nyelvjárásunkban sem ismert jelen idejű első személyű prašau forma sérti; helyette a prašom határozószót kell használni. „Prašau sėsti” [Kérem, üljön le]; „Prašau atleisti, kad pasivėlinau” [Elnézést kérek, hogy elkéstem]; „… o dabar prašau į vidų…” [… és most kérem, fáradjon be…]” – „És ez így megy végig az egész könyvön” – bosszankodik a recenzens. Ugyanez a kifogás szerepel J. Baltušis „Parduotų vasarų” című művének nyelvéről szóló bírálatban is, ahol javítandóként ezt találjuk: „Prašau, pone inspektoriau” [Kérem, felügyelő úr]; „Tai prašau tamstas trobon” [Akkor kérem, fáradjanak be a szobába]. Ezt a formát is helytelennek tartja a professzor. Mi, stiliszták, úgy véljük, inkább azért kellene bírálni a szerzőket, mert nem élnek azokkal a lehetséges stiláris árnyalatokkal, amelyeket a szinonim formák kínálnak: prašom, prašyčiau, prašytume; így pedig túlságosan hivatalosan, hidegen szólnak beszélgetőtársukhoz. A „Sukilėliai” recenziójában egy egész bekezdést szentel a szintaktikai határozói mellékmondatos szerkezeteknek – azok javításának. Íme: „A földet csak úgy lehet megváltani, ha megegyezünk a földesúrral, és ő beleegyezik (= az ő beleegyezésével); Skrodskis a parasztok visszautasítása után (= a parasztok visszautasítása miatt) katonai szolgálatra kényszerült; a büntetést az uradalmi hajdú, Rubikis hajtja végre, a dragonyosok segítségével (= a dragonyosok segítségével; a dragonyosok támogatásával); Miután a lázadók megtagadták, hogy átadják vezetőjüket a hatóságoknak (= a lázadókra, akik megtagadták, hogy átadják vezetőjüket a hatóságoknak)… a hadsereg tüzet nyitott.” Itt javítások szerepelnek mindenféle magyarázat nélkül, ezért nehéz megmondani, hogy ezeket a szerkezeteket helytelennek, élettelennek vagy talán mindkettőnek tekintették-e. Ma – talán csak az utolsó előtti esetet kivéve, amely helytelen – azért tartanánk őket javítandónak, mert túlságosan könyvszagúak, újságírói hangzásúak. Íme még néhány példa, amelyet stiláris szempontból javíthatónak tartanék, mert művészileg valamiképpen nem meggyőzőek, mesterkéltek és nem egészen pontosak: „És most is szakadatlanul (= szüntelenül, folyamatosan) járt”; Varsó sok pénzbe került (= sokba került); már másnap (= a következő napon) húsz férfinak… be kell állnia az uradalomba. (J. Baltušisnál: a méh lejjebb kúszott a következő (= másik) virághoz.) Ez a hír kétségkívül károsan hatna (= ártana) az egészségének; a napnak tavasziasan vidámnak (= kellemesnek, derűsnek) kellett lennie; milyen óriási (= nagy, rettenetes…) benyomást tett; az egész viselkedés helytelenségét kiteregetni (= alkalmatlanságát); Hiába esznek kenyeret, és magukat sanyargatják (= elszegényítik, gyötrik).” 26 Ezt a felsorolást J. Baltrušis „Parduotų vasarų” (I) nyelvéhez fűzött megjegyzésekkel is folytathatnánk; saját szavai szerint ezek között is vannak olyanok, amelyek inkább stiláris, semmint nyelvhelyességi kérdések. Minden esetben igaza volt a recenzensnek? Egy-két esetben talán nem! Kezdjük egy egészen egyszerű példával. Mondjuk, amikor V. Mykolaitis-Putinasra rászól a „kavoliai” miatt, amelyet a „kalvis” [kovács] helyett használ: „— Kavoliau (= kalvi), nézd, elkopott és eltört a fenőkő egyik gyűrűje.” Hiszen Surviliškis környékén az emberek általában azt mondták: „kalvis”. Ezt a szót a „Parduotose vasarose” című műben is javítja: „Kavoliu (= kalviu) nem leszek.” De hiszen itt az írók stilizálnak. A „Sukilėliai” nyelve az a nyelv, amely száz évvel ezelőtt Surviliškisben hangzott, és lehet, hogy akkor ott a kalvio helyett kavolis volt használatos. Nem, nem védem ezt a barbárságot. Elég arra emlékeztetni, hogy nem lehet mindent, ami valaha előfordult az emberek nyelvében, válogatás nélkül átültetni egy szépirodalmi műbe. Itt azonban már nem elegendő a nyelvhelyesség mércéje – figyelembe kell venni a szó használatának célszerűségét is. Az ilyen javításokat tehát nem szabad ugyanabba a kategóriába sorolni, mint például a helytelen eszköz- vagy helyhatározói eseteket. Hiszen ezek az író eszmei-művészi elgondolásának megnyilvánulásai. És egyáltalán nem helyesli azoknak a szavaknak a megváltoztatását, amelyek régi, hagyományos réteget képviselnek és általánosan elterjedtek: a gólyát „gužusra”, a felkelőket „maištininkaisra”, a majmot „malpára” stb. Sokkal problematikusabbak az írók által metaforikusan használt, bírált szavak. A „Šis tas dėl „Parduotų vasarų“ kalbos” című cikkben a málnásban, a lombok árnyékában éneklő „naptól részeg szúnyogot” zümmögő, dongó szúnyogra cseréli, a galambot pedig…, amely mozdulatlanul üldögél, gubbasztóra. Mint emlékszünk, ezeknek a képeknek a szerzője semmiképpen sem hajlandó lemondani róluk5. És ebben az esetben övé az utolsó szó. Hiszen képletesen akart fogalmazni! A szúnyog énekel, a galamb úgy ül, mint egy ember. Nehéz ellentmondani annak az írónak, aki ilyen trópust használ. Az viszont aligha védhető, hogy a felhőt ólomszínűnek nevezze, ne feketének vagy sötétnek, a hópelyheket pedig üldögélőknek, nem pedig leszállóknak vagy hullóknak. Sok, a stílushoz közel álló kérdéssel és a jobb megfogalmazásra vonatkozó tanáccsal találkozunk a „Reikia gerinti spaudos kalbą” című cikkben. Például: „Idén, az istállózási időszak kezdete előtt (= mielőtt az állatokat istállóba zárnák), a kolhoz vezetői megígérték, hogy nem követnek el több ilyen hibát”; „A kombájnok közül egyet sem használnak cséplésre (= nem használható cséplésre)”; „Hideg, őszi (= őszi) eső zuhog.” Hiszen bizony itt minden esetben nyilvánvalóan másként kívánkozik megfogalmazni a gondolat, nem engedve a divatnak – az indokolatlanul és indokoltan egyaránt erőltetett istállózási időszakok, a célhatározóként használt főnévi igenév dativuszi szerkezete, valamint a származéki melléknévvel kifejezett egyeztetett jelző nélkül, amikor az élő nyelv azt tanácsolja: használjunk egyeztetés nélküli birtokos jelzőt. További néhány példa: „A vezetők kötelesek (= kell) a kolhozba küldeni (= el kell küldeni) a saját aratógépeiket”; „Gyorsan fejlesztik (= emelik, bővítik) a sertéstenyésztést”; „Barkūnast a méhek nagyon szívesen látogatják (= A méhek nagyon sok nektárt hordtak a barkóheréről)”; „A kolhoztagok versengése még tovább fog bővülni, új győzelmeket hozva (= és új győzelmeket hoz) a mezőgazdaságnak”; „A kolhoztagok tömege szervezi (= a kolhoztagokat) a tanácsülés határozatainak végrehajtására (= a határozatok végrehajtására); „Jobb- 5 Baltrušis J. Apie kūrybinį darbą. — Kn.: Raštai. V., 1959, t. 3, p. 71–72. 27 …tükrözi (= ábrázolja, kiemeli, visszatükrözi...) a jelenlegi helyzetet irodalomkritikánkban”; „A szabadságot szerető (= a szabadságot nagyra becsülő, szabadságszerető) egyiptomi nép egységesen harcba száll”; „Szó sem lehet róla, hogy Egyiptom kész lenne Amerika karjaiba vetni magát (= rátámadni)”; „A nők készülődnek (= takarítanak)”; „A földet a dolgozó parasztságnak (= a parasztoknak) adta át”; „Mély (= nagy, teljes) csend honol”; „Magas (= nagy, bőséges) termés mestereivel beszélget.” Az élő nyelv erre tanít – így foglalhatnánk össze Balčikonis professzor javításainak indítékait és alapját, az elképzelését arról, hol kell támaszt keresni a jó stílushoz. Élőbeszédszerű-e vagy sem – nos, ez a felvetendő kérdés. Számos aforizma szól a jó stílusról. Egyesek szerint a jóság meghatározó jegye a világosság, mások szerint a pontosság, megint mások szerint a tömörség, továbbiak szerint a képszerűség, a hangzás és így tovább. Balčikonis professzor szerint mindennek a kezdete és mértéke az elevenség: „Ami ellenkezik az élő nyelv szellemével, az nem lehet jó”{6, – mondja. Természetesen a stílus egyéb sajátosságait sem zárja ki. Például az imént említett világosságot: „Csak a világosan és elevenen megfogalmazott gondolatok jutnak el a hallgatók szívéhez, és vernek ott mély gyökeret; amit pedig nehezen érthető nyelven adnak elő, az elmegy az ember lelke mellett anélkül, hogy megérintené, és úgy tűnik el, mint a szappanbuborék a levegőben”7. A fogalmazás pedig akkor lesz ilyen, vagyis eleven és megragadó, ha a lehető legközelebb maradunk a beszélt nyelvhez. Ezért jobb nem is feleség, hanem maga, nem patkó, hanem patkók, nem felhő, hanem felhők stb. Itt, az emberek élő nyelvében rejlenek azoknak a kimeríthetetlen, élettől duzzadó kifejezőeszközöknek a forrásai, amelyek bőségesen táplálják a professzornak – a mesék és útleírások fordítójának – mondatát, szókincsét és szintaxisát: „A királylány szeme előtt teljes pompájában terült el a legszélesebb tenger” – íme egy példa a fordítások lapjairól, amelyekből több tucatnyit találunk, és amelyek megmutatják, hol kér tanácsot a fordító, amikor szót, szókapcsolatot, alakot vagy mondattani szerkezetet választ. Itt, a beszélt nyelv forrásainál talál rá egy ritkább, de nagyon szükséges szóra is, amelyet már nem tudtunk használni, mert talán nem is sejtettük, hogy egyáltalán létezik. Vegyük például a trukinti igét: „A házigazda vidám természetű volt, történeteivel éjfélig tudta szórakoztatni a vendéget”; vagy az atsveikinti igét: „Az ifjú egy fejbólintással elbúcsúzott tőle, és így szólt…” Sok hasonló példát lehetne felsorolni, de a legjobb szó keresése és megtalálása Balčikonis professzor mesefordításaiban nem ennek a cikknek a tárgya. Itt csupán hozzátennék egy csokornyi olyan stiláris javítást, amely nem került be a közzétett számadatok közé, mivel kézzel (ceruzával) írták be egy már kinyomtatott könyv sorai közé, mielőtt azt odaajándékozták annak, aki a korrektúrát olvasta. Ezek vagy magának a fordítónak a javításai, aki észrevette, mi kerülte el a figyelmét fordítás vagy átnézés közben, vagy helyreállították azt, amit a szerkesztő megváltoztatott. Vagyis az „Ezeregyéjszaka” meséiben: „Mardžana nem felejtette el, mit parancsolt Ali-Baba. Először is megkereste a ruháit, és odaadta egy rabszolganőnek, hogy vigye el neki, aki még nem feküdt le (=... egy rabszolganőnek, aki még nem feküdt le).” 6 Balčikonis J. Rinktiniai raštai. – V., 1978, t. 1, p. 106. 7 Ten pat, p. 106. 28 Nem kuri … szerkezet – nem jelzői mellékmondat, hanem igenévi szerkezet… még nem feküdt le, mert az előbbi nem egészen ugyanazt az információt közölné, ráadásul kissé könyvszagú megoldás. Másrészt a tagadószónak nem a būti, hanem az atsigulti igéhez kell kapcsolódnia. És általában talán nem árt megemlíteni Balčikonisnak ezt a hipotaktikus, jelzői mellékmondatos szerkezetét, amely mostanában, mondhatnánk, oly agresszívan terjed, nyilván azért, mert úgy vélik, hogy nem mindenütt egyezik az „élő nyelv szellemével”. Erre való tekintettel nézzünk meg néhány példát. Mind a „Grimm testvérek”, mind Andersen hajlamos olyan mondattal kezdeni a mesét, amelyben „amely” szerkezet szerepel. „Es war einmal eine Frau, die sich ein ganz kleines Kind wünschte…”; „Vor Zeiten war ein Schneider, der drei Söhne hatte und nur eine einzige Ziege”; „Mit den feinen Händen griff sie in die häßlichen Nesseln, die waren wie Feuer”. A fordító így kezdi az ilyen mesét: „Élt egyszer egy asszonyka, aki nagyon szeretett volna egy kisgyermeket…”; „Élt egyszer egy szabó, akinek három fia volt és csak egyetlen kecskéje”; „Szép kezével csalánokat kezdett tépni, azok úgy égették, mint a tűz”. A mellékmondatot itt sűrűn váltja fel igenévi szerkezet, egyszerű mondatrész, de különösen gyakran szólítja meg az olvasót az „az, az a” … szerkezet. Hasonlítsuk még össze a Grimm testvérek „A brémai muzsikusok” című meséjének végét: Ó, abban a házban egy förtelmes boszorkány lakik, aki hosszú ujjaival összekarmolta az arcomat; az ajtó előtt pedig egy késes férfi áll, aki lábon szúrt; az udvaron egy fekete szörnyeteg fekszik, amely egy fadarabbal rám támadt; odafent pedig, a háztetőn ül a bíró, aki így kiáltott: „Hozzátok ide nekem a gazembert”. A házban egy förtelmes boszorkány van, nekem esett a karmaival, és összekarmolta az arcomat; az ajtó előtt pedig egy késes ember áll, ő vágta meg a lábszáramat; az udvaron egy fekete szörnyeteg hever, az úgy rám sózott egy doronggal, hogy azt sem tudtam, merre vagyok; a tetőn pedig a bíró ül, ő parancsolta, hogy fogjanak el, és vigyenek hozzá. De térjünk vissza az elhagyott gondolatmenethez – az arab mesékhez: „Ali-Baba követte Mardžanát (= Mardžanával együtt).” Úgy látszik, ki kell emelni a társaság szempontját: hiszen nem ugyanaz valakit követni, mint valakivel együtt menni. „Éjjel előkúszott a félelmetes kígyó, és mindenfelől a tábortüzem köré tekeredett, de az ágakon és az éles töviseken (= keresztül) nem tudott elérni.” Keresztül? Miért? Azért, mert azt kell kifejezni, nem min tudott átbújni, hanem min keresztül nem tudott elérni. „Rettenetesen elfáradtunk (= kimerültünk), már alig bírtuk vonszolni a lábunkat, lefeküdtünk és mélyen elaludtunk”: kimerültünk, nem elfáradtunk; az elfáradás túl enyhe. „A halász látta, amint a víz alatt sok hal úszik (= úszkál)…”; azért úszkál, mert ismétlődő cselekvést kell kifejezni. „A halász mutatta az utat. Hamarosan odaértek ahhoz a (= olyan) hegyhez…”; Olyanhoz, mert előtte ez állt: „A szultán magához hívatta a halászt, és miután kikérdezte, hol fogta a halakat, lóra szállt” 29 udvarának összes férfijával, és megparancsolta, hogy lovagoljanak arra a helyre.” Ez a hegy pontatlan információ; hiszen itt ezt kellene mondani: … valamilyen ismeretlen hegyhez, egy hegyhez. „– Már a gondolattól is kiráz a hideg, milyen szerencsétlenség érhetné fenségedet (= hatalmasságodat), ha a tündér bosszúja arra indítaná a herceget, hogy gonosz szándékkal letaszítson téged a trónról…”; Nem fenség, hanem hatalmasság… A fenségnek, úgy látszik, nincs hagyománya a népnyelvi használatban. „Feleségül adom a lányomat a fiadhoz, ha negyven aranytálat küld nekem, telis-tele ugyanolyan drágakövekkel, mint amilyeneket most hoztál. Azokat a köveket negyven fekete (= fekete) rabszolgának kell elhoznia, akik mindegyike egy fehér (= fehér) rabszolgát vezet magával…”; Minek használni – a drágakövek mellett – a rabszolgák jelzőjeként is határozott alakú mellékneveket? Hiszen itt egyszerűen csak a tulajdonságokat kell megnevezni: nincs szükség sem elkülönítésre, sem hangsúlyozásra. „Ekkor Aladdin magához tért a rémületből, és így szólt: – Mit kell tennem? Kérlek, mondd (= mond)?“; Rövidült alakot használnak, mert ez jellemzőbb a beszélt nyelvre; ráadásul, ha a teljes „mondani” alak maradna, ismétlődne a -ni: tenni – mondani –, mintha valamiféle monofonikus hangszerelés volna. Ezután még egy kis csokor javítás, mindenféle magyarázat nélkül: – Mit mondasz, királynőm – szólt a herceg –, hogy Skaibar a fivéred? Bármilyen szörnyű is legyen, tisztelni és szeretni fogom, mint legközelebbi rokonomat (= rokonomat)!” „– Most menj, fiam, és tedd, ahogy mondtam – szólt a varázsló! – Mindketten egész életünkben gazdagok leszünk (= életünkben).” „Királyi ruhába öltöztették, a trónra ültették, és hűséget (= hűséget) esküdtek neki.” „A helyet, ahová a madár vitt, minden oldalról a felhőkig (= felhőket) érő hegyek vették körül…” (Vö. K. Donelaitis: „A daru, amint csodálatosan felkapaszkodik a fekete felhőkig…”) „Ahogy mentem, lábam alatt gyémántokat tapostam, és eszembe sem jutott akár csak egyet is közülük (= közülük) felemelni.” A professzor J. Balčikonis stílusról alkotott gondolatairól és az e tevékenységi területen végzett munkájáról szóló rövid áttekintést J. Jablonskis egyik tanácsával zárom: „Nem annyira a nyelvtani szakkifejezéseket kell tanítanunk, mint inkább a nyelv eleven dolgait” (saját ford. – J. P.). J. Balčikonis valójában sem nyelvtankönyvet, sem stilisztikát, sem fordítási kézikönyvet nem írt, de az előadói emelvényről éppúgy, mint recenzióival, fordításaival és egyéb tevékenységével, mindvégig „a nyelv eleven dolgait” tanította. Ezek között igen jelentős hely illeti meg a stílust is. 30 J. Balčikonis a stílusról Összefoglaló Balčikonis professzor nem hagyott ránk külön tanulmányokat a litván stilisztikáról, a stílussal és az ahhoz kapcsolódó kérdésekkel azonban számos munkájában foglalkozott. A stílusról vallott nézeteit a legvilágosabban és legteljesebben a B. Sruoga litván íróval folytatott vitájában fejtette ki (1927). A jó stílus legfőbb előfeltételeként mindenekelőtt a beszéd nyelvtani és szóalkotási helyességét, valamint a nyelv fejlődési törvényszerűségeinek betartását jelölte meg. A stílus nem választható el a nyelvtől. Ezért helyes beszéd nélkül jó stílus sem képzelhető el, amely formáinak és megnyilvánulásainak minden változatossága mellett sem lépheti túl a nyelv rendszere által megszabott kereteket. Ugyanakkor J. Balčikonis nyelvészeti hagyatékában gyakran találkozunk olyan megállapításokkal és megjegyzésekkel, amelyek a nyelvi érzék fontosságára vonatkoznak a szó stiláris színezetének és árnyalatainak, valamint jelentésbeli finomságainak érzékelésében. A professzor véleménye szerint a stílus lényeges tulajdonságai a gondolatmenet logikussága és a kifejezés világossága. Erről „Miért kell jól ismernünk anyanyelvünket” című cikkében ír. A jó stílussal szemben J. Balčikonis által támasztott követelmények közül tanításában az kerül előtérbe, hogy tudjunk élénken kifejezni magunkat, hiszen „ami élettelen, nem lehet jó”. Hogy milyen beszédet tekint élőnek, illetve élettelennek, arról legteljesebben a litván írók irodalmi műveiről, a világirodalom alkotásainak litván fordításairól írt recenzióiból, valamint az általa javított, más stílusú litván szövegekből (különösen a sajtótermékekből) értesülünk. J. Balčikonis szerint jó stílusban beszélni annyit jelent, hogy lehetőség szerint közel maradunk az élő népnyelvhez, tanulunk belőle, és követjük legjobb példáit. Ehhez az elvhez maga a professzor is gondosan tartotta magát eredeti műveiben éppúgy, mint a mesék („Ezeregyéjszaka”, Grimm testvérek, H. Andersen, Ch. Perrault) és más műfajú szépirodalmi alkotások fordításaiban. Számos fordítása nemcsak a helyes és élő beszédnek, hanem a jó stílusnak is kiváló iskolája.