Iš J. Balčikonio akcentologijos

A LITVÁN NYELV SZERKEZETÉNEK KUTATÁSAI LITVÁN NYELVÉSZETI KÉRDÉSEK, XXVI (1987) BONIFACAS STUNDŽIA J. BALČIKONIS AKCENTOLÓGIÁJÁBÓL Az akcentológiával, akárcsak a nyelvtudomány más területeivel, J. Balčikonis elsősorban gyakorlati szakemberként foglalkozott — a nyelvi kultúra szenvedélyes ápolójaként, sajátos lexikográfusként. A panevėžysi tanítóképző szemináriumban 1919—1924-ben a litván nyelv kurzusát oktatva megismerteti a leendő tanítókat az akcentológia alapjaival is, és kialakítja a helyes hangsúlyozás készségét. Az oktatási miniszterhez 1927-ben közzétett nyílt levélben (I 75)! a színházi nyelv gyenge színvonala miatt érzett aggodalom kap hangot, és néhány hangsúlyozási hiba (medžiagos, išmokyti) is meg van jelölve. 1929 és 1934 között a Kaunas rádióban felolvasott előadásokban javította a legismertebb lexikai, szóalkotási és hangsúlyozási hibákat. 1935-től J. Balčikonis a következő volt; A Litván Nyelvi Társaság hangsúlyozási és kiejtési szekciója bizottságának tagja. A hangsúlyozási hibákat később is, különböző alkalmakkor javította: cikkekben, recenziókban, pedagógiai munkája során. A „Litván nyelv szótárának” szerkesztőjévé válva sok erőfeszítést tett azért, hogy a kartotékot Litvánia különböző vidékeiről származó hiteles szavakkal egészítse ki. Nem egy cikkében, arra buzdítva a szélesebb közvéleményt, hogy gyűjtse az élő nyelv kincseit, arra kéri őket, hogy küldjenek megjegyzéseket azok hangsúlyozásáról és jelentéséről. J. Balčikonist J. Jablonskis hagyományának legnagyobb és valószínűleg legkövetkezetesebb folytatójának kell tekintenünk. Jablonskisra támaszkodott, és nemcsak a nyelvi hibák javításával, hanem azzal is növelte tekintélyét, hogy litván nyelvi kurzust tartott a leendő tanároknak. Ez nagyon nyilvánvalóan látható a „Rinktinių raštų” 2. kötetében közzétett Balčikonis-- előadásokból, amelyekben egy kis helyet a hangsúly kérdéseinek is szentelnek. A hangsúly úgy határozható meg, mint „a hang felemelése valamely szótagon” (II 5); vö. A J. Jablonskis 1922-es nyelvtanában megadott meghatározás: „a hang felemelése egy szó kiejtésekor a hangsúlya“ (RR I 189). A Nagy Honvédő Háború után tartott előadásokban „a szóhangsúlyt nem a hangmagasság emelkedésének, hanem (a magánhangzó vagy a diftongus kezdetének, illetve végének) erőteljesebb kiejtésének nevezik” (II 294). J. Balčikonis, akárcsak J. Jablonskis, még nem használja a hanghanglejtés terminusát — hangsúlynak nevezi a hanghanglejtést is, azonban általában megkülönbözteti a hangsúly és a hanghanglejtés fogalmát: a balra dőlő hangsúly a ir szótag rövidségét, a jobbra dőlő a kezdő hosszúságot, a hajlított a végző — hosszúságot jelzi. Követve — J. Jablonskis 1901 m. grammatikája, a Panevėžysi Tanítóképző Szemináriumban tartott tų előadások jegyzetvázlata i, # + Rakūtą később ’, úgy jelöli, mint ir J. Jablonskis a 1922 m. nyelvtanban, áttér a F. A kuršaičiai — hagyomány szerint kezdenek gravist használni. Említést ir tesznek a szemantikai hangsúly (egyébként minden példa a hangmenet szembeállításával) funkciójáról: dusta —aūšta, mėrkti merkti — ir t. t. (II 8). * Zárójelben feltüntetik J. Balčikonis „Rinktinių raštų““ című művét (V., 1978, 1982) a kötet ir oldala. Amikor szó van róla J. Jablonskiról, a használt rövidítés RR, amely a jo „Válogatott (V. , 1957, 1959), 19 A hangsúlytípus jelentésében J. Balčikonis a paradigma terminust használta. Egyébként a nyelvész élete végéig nem értett egyet a hangsúlytípusok jelenlegi felosztásával, amely K. Būga tanulmányának az LKZ első füzetében való megjelenése után honosodott meg. Ő, akárcsak J. Jablonskis 1925-ig, Kuršaitis—Jaunius sémáját követte, azt állítva, hogy az jobban megfelel a mai nyelvnek (I 387—388). Bár, amint már mondtuk, J. Balčikonis Jablonskist követte (főként annak 1922-es nyelvtanát), az említett előadásjegyzetben bizonyos, igaz, csekély hangsúlyozási különbségek is találhatók. Ez különösen a névmásra, a névmási melléknevekre és a cselekvő igenemű melléknevekre vonatkozik. J. Balčikonis például a következő változatokat adja meg: a jis, ji, tas, ta, šis, ši névmások egyes számú eszközhatározói alakja: jud (juo), ja (jd) stb., többes számú tárgyeseti alakja: juos (juos), jas (jąs) stb. ; olyan, amilyen és stb. egyes szám az olyan, amilyen és olyan részes esete. J. Jablonskis 1922-es nyelvtanában az első formákat közli, csak megjegyzi, hogy helyenként másképp ejtik, az egyes számú részes esetű tokiai alakot pedig kétféleképpen hangsúlyozza (tokai és tokiai; 1901-es nyelvtan- ). A névszói melléknevek egyes számú részes esetét J. Balčikonis az első szótagon hangsúlyozza (jaunajam, didžiajam), a jellemzőbb, háború után már ajánlott hangsúlyozást, a jaundjam (jaundmjam) alakot változatként kezeli (II 34). J. Jablonskis mindvégig az utolsó előtti szótagot hangsúlyozta: didZidmjam (1901-es nyelvtan, RR I 84), didZidjam (1922-es nyelvtan, RR I 211). A cselekvő igenem jelen idejű melléknévi igeneveit J. Balčikonis a 3. személyben hangsúlyozta. írások”-at jelöli, p.2, kivéve a nőnemű egyes számú alanyesetet, amely nem esik egybe, és az 1. személyt, kivéve a hímnemű egyes számú részes esetet, amely nem esik egybe a füsttel. J. Jablonskisét szintén hasonlóan hangsúlyozzák, csak a kivétel — az egyes szám. Olyan helyhatározó, amelynek csak 1. hangsúlyozási paradigmája van (sūkančiame, sūkančioje). A šimtas számnevet J. Balčikonis a második hangsúlyozási paradigmával hangsúlyozza, Jablonskis pedig a negyedikkel (a 2. paradigma csak változatként). J. Balčikonis több, kifejezetten a hangsúlyozásnak szentelt cikket is írt. Ezek egyikében, amelyet 1938-ban nyomtattak ki, azt bizonyítja, hogy a köznyelvben a procentas forma ajánlható, nem pedig a procefitas; egy másikban, amely 1960-ban íródott, és a „Rinktiniai raštai” című kötetben kéziratból közlik (I 354—357), az előképzős (Balčikonis terminusával —előtagos) igék hangsúlyozását tárgyalja. Miután megjegyezte, hogy „a hangsúlynak az előképzőre való áthelyezése miatt a jelen idő különbözik az egyszerű múlt időtől” (I 355), a szerző megpróbálja elkülöníteni egymástól a csak a jelen idő fonómorfológiai igeosztályait, amelyek a hangsúlyt az előképzőre vonják, és azokat, amelyek nem vonják el. Itt valószínűleg célravezetőbb lett volna a két időalak hangsúlyozásának közös és eltérő vonásait keresni — ezt J. Balčikonis minden bizonnyal meg is tette volna (világosan látható, hogy a cikk befejezetlen), azonban a benne közölt puszta tények önmagukban is értékesek. Hozzá kell tenni, hogy a cikkben már használja a hanghordozás terminusát. A tudós akcentológiai munkái közül a legnagyobb és kétségtelenül a legértékesebb a „-inis képzős melléknevek és hangsúlyozásuk” című, 1951-ben írt cikk (I 201—207). Itt J. Balčikonis a különböző nyelvjárások („élő nyelv”) számos tényére támaszkodva egy nagyon egyszerű szabályt fogalmaz meg, amelyet lényegében ma is követnek*: „a képzőt hangsúlyozni, ha [a melléknevek. —B. S.] végződéses hangsúlyú szavakból keletkeztek, a gyökeret (tövet) hangsúlyozni — ha gyökeres (töves) hangsúlyú szavakból” (I 205). Ugyanezen szabály szerint hangsúlyozandók az -ininkas képzős főnevek is. A 2? cikkben Rövidítés: a.p. = akcentológiai paradigma (hangsúlyozás). 3 Vö. Laigonaité A. Lietuvių kalbos akcentologija. —V., 1978, p. 58. 20 Helyesnek találjuk azt a megfigyelést, hogy a žemaičiaihoz ir közelebb álló nyugati aukštaitisok általánosítják a ta toldalékban a hangsúlyt; egy-egy szó o szabálytól való eltéréséből, ingadozásból egyetlen nyelvjárásban sincs hiány, még ugyanazt az embert is kétféleképpen lehet hangsúlyozni. to Azonban a legeredetibb dolog, amely jelentősebb elméleti általánosításokig fejleszthető, a következő: J. Balčikonis megfigyelése, miszerint a toldalék -inis olyan, az élő nyelv számára ismeretlen melléknév szabálytalan hangsúlyozása nem tűnik fel számunkra; ha o ugyanis ez az élő nyelv alkotása, akkor a szokatlan hangsúly azonnal szembetűnik. į (I 206). J. Balčikonis nyilvánvalóan érezte, hogy az új szavak mindig hajlanak a kialakult hangsúlyozási ne szabályok követésére. Ezt mutatják a nyelvjárások megfigyelései. Ir Általában az, hogy egy konkrét szót mely hangsúlyparadigma szerint hangsúlyozunk, attól ir függ, hogy az a szó a ar nyelv használója számára megszokott, „saját”, vagy szokatlan, ar „idegen” szó-e. Itt már a pragmatika kérdéseihez érünk, amelyeket külön is lehetne tárgyalni (lásd: „Nyelvünk”, № 1985, 6, p. 9). Néhány szót még érdemes szólni Balčikonis ir egyéb érdekesebb megfigyeléseiről. Talán ő hívta fel elsőként a figyelmet arra, hogy a į gyökérhangsúlyos singularia tantumok, átvitt értelemben többes számban használva, a toldalékhangsúlyozásra į térnek át; pl. duksas, de knyga auksais su (I 275, 286). Mind Balčikoniséhoz hasonlóan ir Jablonskis litván nyelvészeti tevékenységének hitvallása, az alapelvek alapelve az élő nyelv tényeire való támaszkodás volt. Így még m.-ban, 1928 amikor bírálta V. Kamantauskas „A litván nyelv hangsúlytanának rövid vázlatát“ (Kaunas, 1928), rámutat, hogy az aiškus melléknév egyes nyelvjárásokban az első, másokban a negyedik hangsúlyozási típusba — tartozik; Balčikonis mindenütt (I 100), — csak kritizálva, ką az élő, nyelvjárási nyelvben keres támaszt. Mindazonáltal ir su a nyelvjárási tényekkel szemben a nyelvész meglehetősen óvatos volt: „mindarra, ami most a nyelvjárásokban van, mindig lehet támaszkone dni; ott sok mindent elrontva találunk“ ką (I 95). Vagyis ir itt el kell választani a búzát a pelyvától. Ebben gyakran segít az analógia elve, amely J. Balčikonis például ugyanabban az évben bírálva hivatkozik 1928 S. Dabušį, der Standardsprache die Form lietuvys — lietuvį lieferte (az ilyen hangsúlyozás ismert a déli aukštaičiaiak és ir szomszédaik számára): ha mellette Raguva, Seduva (még hozzá lehet tenni ir Linkuva és mások. van ragūvis, šedūvis (és linkūvis...), tehát mellette Litvániának lietūvisnek kellene lennie (I 95). Ilyen alapalakot mutat a lietūviškas ir melléknév. Ennek a képzőnek a melléknevei, amint a tudós a továbbiakban állítja, megőrzik az alapszó tövének hangsúlyát és ir hanglejtését (brolį — broliskas, sėserį sėseriškas, — galviją galvijiškas — ir t. stb.). Vagy másutt úgy okoskodnak, hogy időnként a hangsúly kiegyenlítődhet ne a közeli jelentésű más szavak hangsúlyozása révén su (I 206). Az ir analógia alkalmazása azonban ne korántsem mindig hozza meg a várt eredményeket. Így például egyformán sikeresen lehetne bizonyítani, hogy a procentas szót ir procentas-ként kell hangsúlyozni, vö. a kettősen hangsúlyozott, azonos szerkezetű jövevényszavakat: ir bravoras tavoras, ir sliesorius totdrius, ir ubagas nabagas. Balčikonis 1938 egy évszám nélkül megjelent cikkében a procentas normatív alakot J. megadva arra a hagyomány- — ra hivatkozik, hogy a procefitas változat állítólag újonnan terjedőben van (I 161—162). Mindazonáltal ebben az esetben, úgy látszik, el kellett volna ismerni a procentas procefitas változatok- | at, vö. adventas |adveiitas, tdlentas [talefitas ir stb. Másfelől, amint az a mai beszélt köznyelv iš előzetes megfigyeléseiből látható, a három szótagú jövevényszavak egy része hajlamos a hangsúlyt az első szótagon általánosítani, tehát — J. Balčikonis javaslata, úgy tűnik, perspektivikusnak bizonyul. 21 A hangsúly visszahúzásáról és áthelyezéséről a nyelvjárásokban J. Balčikonis időnként tévedett. Íme 1928 m. a proga, odė, rūšis változatokat tévesen a su szó végére áthelyezett į hangsúllyal tartja (I 95). Még egy sajátos törvényszerűséget is megpróbál megfogalmazni: a végső hangsúlyt megőrző nyelvjárások „ismeretlen okból hajlamosak minden iš másutt hangsúlyos szó esetében a hangsúlyt a į szó végére helyezni” (I 95), pl. lietūvis —lietuvys. Az ilyen tévedéseken nem kell túlságosan tų csodálkozni: a hangsúly visszahúzásának, illetve áthelyezésének su összekeverése a hangsúlyozási ir típusok különbségeivel még napjainkban is előfordul*. O a litván típusú változatokról annyi mondható, hogy a szóvégi hangsúlyú forma itt valószínűleg szemantikai okokkal függ össze: az egyes számú su szóvégi hangsúly általánosítható a gyűjtőnévi lietuviai formában, vö. iš latviai, lenkai, vokiečiai ir t. t.* Vagy egy másik példa: az említett V. Kamantauskas könyvének recenziójában az áll, hogy (I 100) „a hozzánőtt szótag néha a hangsúlyt a tőről a végére húzza el į (širdžia, širdimi), o néha pedig a végéről a kezdő į részt tolja el (pirštė, peilyje)”. Bár röviden szólni kellene a ir tulajdonnevi lexikáról is, amelynek normázásához J. Balčikonis nagy figyelmet fordított erre. Ne egy cikkben, recenzióban, a helynevek autentikus už formáiért küzdve rámutatott a helyes hangsúlyozásra, pl. : ir jų Daiigai 2, Galšia 4, Juoda 3 (nem Jioda 1), Maišiagala 1, Širvintos 3*, Vilnia 1. Ne az összes elnevezést J. Balčikonis maga ellenőrizte, és sajnos nem mindig kompetens adatközlőkre ir támaszkodott, ezért a legújabb ne onomasztikai munkákban bizonyos javításoktól eltekintettek, jo például az olyan alakoktól, mint Bilsas 1, Griėžupė, Lčitė, Tauragnas stb. ir (I 340, 372). Érdemes még egy, Balčikonis általánosabb jellegű értékes megfigyelését megemlíteni (I 372): az egyes számú, a-tövű, rövid cirkumflexus tövű ir hidronimákat jelölni (Būktas, Klanas, Bradas ir stb.) a — 2 ar 4 — hangsúlyozása nem helyes”. Mindazonáltal, amint arra nemrég felhívta a figyelmet V. Vitkauskas®, azokban a nyelvjárásokban, amelyekben illatívuszt használnak, az ilyen helynevek hangsúlyozása meghatározható. 1965 években a „Mokslas ir ir technika” című folyóiratban megjelent cikkben „Mit kell haladéktalanul tenni nyelvtudományunkért” Balčikonis be többek között ezt írta: „Nagy hasznára válna, ha egész nyelvjárási szövegeket fonetikusan lejegyeznének... A ir dalokat, meséket és más népköltészeti alkotásokat lejegyzéskor szintén hangsúlyjelekkel kell ellátni” (I 379). Ehhez a munkához maga a professzor ir is szép hozzájárulással szolgált, példát mutatva: 1953—1954 m. lejegyzi a népi énekesnő J. Jurkonienė minden általa ismert dalát, átírja, megjelöli a hangsúlyt, és előkészíti a kiadványt, amely ir már halála után jelent meg („Druskininkų dainos”, V., Egyébként a po szavak hangsúlyozása itt a dallam szerint történik, úgy, 1972). ahogyan a beszélt nyelvben használják. Napjainkban ne nagyon fontos minél több o autentikus nyelvjárási szöveget lejegyezni, ir — 4 Lásd: Zinkevičius Z. A hangsúly visszahúzódir ása a hangsúlyozási paradigmában. — Nyelvészet, 1979, t. 30(1), p. 90-93. 5 Bővebben lásd: Stundžia B. A többes számú személynévi oikonimák ir jų jelentősége a ragozási és hangsúlyozási rendszerek rekonstrukciója szempontjából. — Kny. : A litván névkutatás vizsgálatai (A litván nyelvészet kérdései). V., 1981, t. 21, p. 192—193,. 6 E hidronimák autentikus formái: Bilsas, Griežūpė, Leitė, Taūragnas, lásd Vanagas A. Litván hidronimák etimológiai szótára. — V., 1981. 7 Így készült „Litvánia TSZK folyóinak ir és tavainak névjegyzékében“ (V., 1963), amelyet J. Balčikonis recenzált (I 371-373). ¢ Lásd Nyelvünk, sz. 1985, 5, p. 40-41. 22 ez J. Balčikonis születésének 100. évfordulójára rendezett konferencián elhangzott előadásokban és a vitákban is megmutatkozott. Összefoglalva megállapítható, hogy Balčikonis a hangsúlyozási ir kérdések kutatása és szabályozása J. során a) iš J. Jablonskio ir és mások hagyományból átvett „élő nyelv” elsőbbségének elvét követte; b) szigorúan megkülönböztette a nyelvjárások autentikus tényeit az újonnan megjelent c) jelenségektől; meglehetősen sikeresen alkalmazta az analógia elvét. Balčikonis néhány finom J. észrevétele az akcentuációs paradigmák szemantikával és su pragmatikai különbségekkel való kapcsolatáról sikeresen továbbfejleszthető. H3 AKLLEHTOJIOTHH 10. BAJIbū4HKOHHCA Pe3t1oMe IIpH ncceJiejįjOBAHHH AKIEHTOJOrMYECKHX IIDpOOJIEM, Kak H B HOpMAJIH3ATODpCKON JIESTĖJILHocTH, IO. BanbunkoHnc MCXOMMIT M3 IPHOPHTETA XHKHBOTO S3bIKA, CTporo pa3zensyi HMCKOHHBIE ©$aKTe TOBOPOB H HOBOOGPA30BaHMsA, YMEJIO IPAMEHSUT IPHHIAIT AHANOrHH. B ero pabortax 06palleHO BHHMAHHe HA HEKOTOpbIE TOHKHWE BOIIPOCHI AKIIEHTYAIMMH,