Iš J. Balčikonio akcentologijos

LIETUVIŲ KALBOS SANDAROS TYRINĖJIMAI LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI, XXVI (1987) BONIFACAS STUNDŽIA J. BALČIKONIS AKCENTOLÓGIÁJÁBÓL Az akcentológiával, akárcsak a nyelvtudomány legtöbb más területével, J. Balčikonis gyakorlati szakemberként foglalkozott — a nyelvi kultúra szenvedélyes ápolójaként, sajátos lexikográfusként. A panevėžysi tanítóképző szemináriumban 1919—1924 között litván nyelvi tanfolyamot tartva a leendő tanítókat az akcentológia alapjaival is megismertette, és a helyes hangsúlyozás készségét alakította ki bennük. Az oktatási miniszternek 1927-ben közzétett nyílt levelében (I 75)1 a színházi beszéd silánysága miatt panaszkodik, és néhány hangsúlyozási hibára is rámutat (medžiagos, išmokyti). 1929—1934 között a kaunasi rádióban felolvasott előadásaiban a legismertebb lexikai, szóalkotási és hangsúlyozási hibákat javította. 1935-től J. Balčikonis a Litván Nyelvi Társaság hangsúlyozási és kiejtési szakbizottságának tagja volt. A hangsúlyozási hibákat később is javította, különféle alkalmakkor: cikkekben, recenziókban, pedagógiai munkája során. A „Litván nyelv szótára” szerkesztőjeként sokat tett azért, hogy a cédulakatalógus Litvánia különböző vidékeiről származó hiteles szavakkal gyarapodjon. Számos cikkében, miközben a széles közönséget az élő nyelv kincseinek gyűjtésére buzdítja, arra kéri az olvasókat, küldjenek megjegyzéseket azok hangsúlyozásáról és jelentéséről. J. Balčikonist J. Jablonskis hagyománya legnagyobb és talán legkövetkezetesebb folytatójának kell tekintenünk. Jablonskisra támaszkodott, tekintélyét nemcsak a nyelvi hibák javításával öregbítette, hanem azzal is, hogy leendő tanítóknak litván nyelvi tanfolyamot tartott. Ez jól látható a „Válogatott írások” 2. kötetében közölt Balčikonis-előadásokból, amelyekben némi helyet a hangsúlyozási kérdéseknek is szentel. A hangsúlyt úgy határozza meg, mint „a hang felemelését valamelyik szótagon” (II 5); vö. J. Jablonskis 1922-es nyelvtanában adott meghatározásával: „a hang felemelése a szó kiejtésekor annak hangsúlya” (RR I 189). A második világháború után tartott előadásaiban „a szó hangsúlyát nem a hang felemelésének, hanem erőteljesebb kiejtésnek (a magánhangzó vagy kettőshangzó kezdetének vagy végének) nevezik” (II 294). J. Balčikonis J. Jablonskishoz hasonlóan még nem használja a hangsúlyfajta terminust — hangsúlynak nevezik a hangsúlyfajtát is, de általában a hangsúly és a hangsúlyfajta fogalmát elkülönítik: a balra dőlő ékezet rövid szótagot, a jobbra dőlő ékezet cirkumflex hosszúságot, a hullámos ékezet pedig akut hosszúságot jelöl. J. Jablonskis 1901-es nyelvtanát követve a panevėžysi tanítóképző szemináriumban tartott előadások jegyzetében az i, u + R akutját ´ jellel jelöli, később azonban J. Jablonskis 1922-es nyelvtanához hasonlóan áttér F. Kuršaitis hagyományára, és gravist kezd használni. A hangsúly szemantikai funkciójáról is szó esik (egyébként minden példa a hangsúlyfajtával való szembeállítást mutatja): aušta — aušta, mėrkti — merkti stb. (II 8). 1 Skliausteliuose nurodoma J. Balčikonio „Rinktinių raštų“ (V., 1978, 1982) tomas ir puslapis. Kai kalbama apie J. Jablonskį, vartojama santrumpa RR, žyminti jo „Rinktinius raštus“ (V., 1957, 1959). 19 A hangsúlyozási osztály értelmében J. Balčikonis a paradigma terminust használta. Egyébként a nyelvész élete végéig nem értett egyet a hangsúlyozási osztályok mai felosztásával, amely K. Būga tanulmányának a LKŽ első füzetében történt megjelenése után terjedt el. J. Jablonskishoz hasonlóan, aki 1925-ig ugyancsak így járt el, a Kuršaitis–Jaunius-féle rendszert követte, és azt a mai nyelv számára alkalmasabbnak tartotta (I 387—388). Noha, mint már említettük, J. Balčikonis Jablonskist követte (főként annak 1922-es nyelvtanát), az említett előadásjegyzetben mégis találhatók bizonyos, igaz, kisebb hangsúlyozási eltérések. Ez különösen a névmásokra, a névmási melléknevekre és a cselekvő igenevekre igaz. J. Balčikonis például a következő változatokat adja meg: a névmások jis, ji, tas, ta, šis, ši egyes számú eszközhatározói alakjában juõ (juo), ją (ją) stb., többes számú tárgyesetében juõs (juos), jąs (jas) stb.; a tokia, kokia stb. egyes számú részes esetében pedig tókiai, tokiái ir tokiai alakokat. J. Jablonskis 1922-es nyelvtana az első alakokat közli, csak azt jegyzi meg, hogy egyes helyeken másként ejtik; az egyes számú részes eset tokiai alakját pedig kétféle hangsúlyozással adja meg (tókiai ir tokiai; 1901-es nyelvtan). J. Balčikonis a névmási melléknevek egyes számú részes esetét az első szótagon hangsúlyozza (jaũnajam, didžiãjam), a jellemzőbb hangsúlyozást jaunãjam (jaunámjam) azonban, amelyet már a háború után ajánlott, változatként kezeli (II 34). J. Jablonskis mindvégig az utolsó előtti szótagot hangsúlyozta: didžiãjam (1901-es nyelvtan, RR I 84), didžiãjam (1922-es nyelvtan, RR I 211). J. Balčikonis a cselekvő jelen idejű igeneveket a 3. hangsúlyozási osztály szerint hangsúlyozta2, kivéve a nőnemű egyes számú alanyesetet, nešanti, és az 1. hangsúlyozási osztály szerint, kivéve a hímnemű egyes számú részes esetet, nešančiam. J. Jablonskis is hasonlóan hangsúlyozta őket, azzal a különbséggel, hogy az egyes számú helyhatározó eset kivétel: csak az 1. hangsúlyozási osztályba tartozik (sūkancíame, sūkancíoje). A šiñtas számnevet J. Balčikonis a második, Jablonskis a negyedik hangsúlyozási osztály szerint hangsúlyozza (a 2. osztály csak változatként szerepel). J. Balčikonis néhány, kifejezetten a hangsúlyozásnak szentelt cikket is írt. Az egyikben, amely 1938-ban jelent meg, amellett érvel, hogy a köznyelvben a próc entas alakot kell használni, nem pedig a proceñtas alakot; egy másik, 1960-ban írt, a „Válogatott írások”-ban kéziratból közölt cikkben (I 354—357) az igekötős (Balčikonis terminusával: igekötővel ellátott) igék hangsúlyozását tárgyalja. Miután megjegyzi, hogy „az igekötőre történő hangsúlyáthelyezés miatt a jelen idő különbözik az egyszerű múlt időtől” (I 355), a szerző megpróbálja elkülöníteni azokat a jelen idejű fonológiai-morfológiai igecsoportokat, amelyek az igekötőre vonják a hangsúlyt, azoktól, amelyek nem vonják oda. Talán célravezetőbb lett volna a két igeidő alakjainak hangsúlyozása közötti azonosságokat és különbségeket keresni — J. Balčikonis feltehetően ezt is tette volna (jól látható, hogy a cikk befejezetlen), de a benne közölt tények önmagukban is értékesek. Megjegyzendő, hogy a cikkben már használja a hangsúlyfajta terminust. A tudós akcentológiai munkái közül a legjelentősebb és kétségtelenül legértékesebb az „-inis képzős melléknevek és hangsúlyozásuk” című, 1951-ben írt tanulmány (I 201—207). J. Balčikonis itt a különböző nyelvjárásokból („az élő nyelvből”) származó gazdag adatokra támaszkodva rendkívül egyszerű szabályt fogalmaz meg, amelyet lényegében ma is követnek3: „a képzőt kell hangsúlyozni, ha [a melléknevek. — B. S.] végződéshangsúlyos szavakból származnak; a tőhangsúlyt (szótőhangsúlyt) pedig akkor, ha tőhangsúlyos szavakból keletkeztek” (I 205). Ugyanez a szabály a -ininkas képzős főnevek hangsúlyozására is alkalmazandó. A cikkben 2 Rövidítése hangsúlyozási osztály = akcentológiai paradigma (hangsúlyozási osztály). 3 Plg. Laigonaitė A. Lietuvių kalbos akcentologija. — V., 1978, p. 58. 20 helyes megfigyelést találunk arról, hogy a žemaitiaiak és a hozzájuk közelebb álló nyugati aukštaitiaiak hajlanak a hangsúly előrehúzásának általánosítására, egy-egy szó szabálytól való eltérései és ingadozásai azonban egyetlen nyelvjárásban sem ritkák; ugyanaz az ember is kétféleképpen hangsúlyozhat. A legeredetibb és jelentősebb elméleti általánosításokig továbbfejleszthető megállapítás azonban, hogy az élő nyelvben ismeretlen -inis képzős melléknevek hibás hangsúlyozását nem érzékeljük, az élő nyelvben létrejött szavaknál viszont a szokatlan hangsúly azonnal feltűnik (I 206). J. Balčikonis nyilván érezte, hogy az új szavak nem mindig hajlandók követni a meghonosodott hangsúlyozási szabályokat. Ezt a nyelvjárások megfigyelései is mutatják. Általában pedig az, hogy egy adott szót melyik hangsúlyozási paradigma szerint ejtenek, attól is függ, hogy a nyelvhasználó számára az a szó megszokott, „saját”, vagy szokatlan, „idegen”. Ezzel már a pragmatika kérdéseihez érkezünk, amelyek külön is tárgyalhatók lennének (lásd „Mūsų kalba”, 1985, 6. sz., 9. o.). Néhány szót kellene még szólni Balčikonis más érdekes megfigyeléseiről is. Valószínűleg ő hívta fel elsőként a figyelmet arra, hogy a gyökérhangsúlyos singularia tantum szavak, ha átvitt értelemben többes számban használják őket, végződéshangsúlyossá válnak, például: auksas, de knyga su auksais (I 275, 286). Balčikonis litván nyelvtudományi tevékenységének – Jablonskiséhoz hasonló – credo-ja, az elvek legfőbb elve az élő nyelv tényeire való támaszkodás volt. Így már 1928-ban, V. Kamantauskas „Trumpas lietuvių kalbos kirčio mokslas” című könyvéről írt recenziójában (Kaunas, 1928) rámutat, hogy az aiškus melléknév egyes nyelvjárásokban az első, másokban a negyedik hangsúlyozási osztályba tartozik (I 100) – bármivel szemben fogalmazott is éppen kritikát, Balčikonis mindig az élő, nyelvjárási beszédben keresett támpontot. A nyelvész azonban a nyelvjárási tényekkel szemben is kellően óvatos volt: „nem mindig lehet kizárólag arra támaszkodni, ami ma a nyelvjárásokban él; sok mindent elrontva találunk ott” (I 95). Vagyis itt is külön kell választani a búzát a pelyvától. Ebben gyakran az analógia elve segít, amelyre J. Balčikonis például ugyancsak 1928-ban támaszkodott, amikor bírálta S. Dabušist, aki a köznyelv számára a lietùvys – lietùvį alakot javasolta (ez a hangsúlyozás a déli aukštaitiaiaknál és szomszédaiknál ismert): ha a Raguvà, Šeduvà (és hozzá lehet tenni a Linkuvà stb. alakokat is) mellett ragùvis, šedùvis (és linkùvis …) áll, akkor a Lietuvà mellett lietùvis alaknak kellene lennie (I 95). Ezt az alapalakot a lietuviškas melléknév is mutatja. E képzős melléknevek – állítja továbbá a kutató – megtartják az alapszó tövének hangsúlyát és hanglejtését (bróli – bróliškas, sėserì – sėserìškas, galvìją – galvìjiškas stb.). Másutt pedig úgy érvel, hogy a hangsúly néha kiegyenlítődhet a közeli jelentésű szavak hangsúlyozásához igazodva (I 206). Az analógia alkalmazása azonban korántsem vezet mindig a várt eredményre. Például egyaránt sikeresen lehet amellett érvelni, hogy pròcentas és proceñtas alakban kell hangsúlyozni, vö. az azonos szerkezetű jövevényszavak kettős hangsúlyozásával: brãvoras és tavõras, sliẽsorius és totòrius, ùbagas és nabãgas. J. Balčikonis az 1938-ban írt cikkében a pròcentas normatív alakot javasolva a hagyományra hivatkozik – a proceñtas változat állítólag újabban terjed (I 161–162). Ebben az esetben azonban nyilván helyesebb lett volna elfogadni a párhuzamos alakokat: pròcentas | proceñtas, vö. ãdventas|adveñtas, tãlentas|taleñtas stb. Másrészt, amint a mai beszélt köznyelvre vonatkozó előzetes megfigyelések mutatják, a három szótagú jövevényszavak egy része hajlik arra, hogy az első szótag hangsúlyát általánosítsa – így J. Balčikonis javaslata végül is távlatosnak bizonyul. 21 A nyelvjárási hangsúly-visszahúzásról és -áthelyezésről szólva J. Balčikonis időnként tévedett. Például 1928-ban a progą, odą, rūšis változatokat hibás, szóvégi hangsúlyú alakoknak tekinti (I 95). Még egy sajátos szabályszerűséget is megpróbál megfogalmazni: azok a nyelvjárások, amelyek megőrizték a szóvégi hangsúlyt, „ismeretlen okból hajlanak arra, hogy minden máshonnan érkezett szóban a szó végére helyezzék a hangsúlyt” (I 95), például lietūvis → lietuvỹs. Az ilyen tévedéseken nem kell túlságosan csodálkozni: a hangsúly-visszahúzás, illetve -áthelyezés összetévesztése a hangsúlyozási osztályok közötti különbségekkel még napjainkban is előfordul⁴. A lietuvỹs típusú változatokról pedig annyit mondhatunk, hogy a végződéshangsúlyos forma itt valószínűleg szemantikai okokkal függ össze: az egyes szám szóvégi hangsúlya a gyűjtőnévi alakból is általánosulhatott: lietuviai, vö. latviai, lenkai, vokiečiai stb.⁵ Egy másik példa: a már említett V. Kamantauskas-könyvről írt recenzióban (I 100) az áll, hogy „a hozzánőtt szótag néha a tőről a végére húzza a hangsúlyt (širdžia, širdimi), máskor pedig a végéről az elejére tolja (pirštė, peilyje)”. Röviden szólni kellene a tulajdonnevekről is, amelyek normatív megállapítására J. Balčikonis nagy figyelmet fordított. Számos cikkében és recenziójában, miközben a helynevek hiteles alakjaiért küzdött, helyes hangsúlyozásukat is megadta, például: Daugai 2, Galšia 4, Juoda 3 (ne Júoda 1), Maišiagala 1, Širvintos 3ᵃ, Vilnia 1. J. Balčikonis nem minden nevet ellenőrzött személyesen; adatközlőkre is támaszkodott, akik sajnos nem mindig voltak hozzáértők. Ezért újabb névtani munkákban néhány javítását elvetették, például az olyan alakokat, mint Bilsas 1, Griežūnė, Leité, Taurág-nas stb. (I 340, 372)⁶. Érdemes megemlíteni Balčikonis egy további, általánosabb érvényű értékes megfigyelését is (I 372): nem helyes a rövid és cirkumflexes tövű, egyes számú a-tövű víznevek hangsúlyozási osztályát – a 2.-at vagy a 4.-et – megadni (Būktas, Klãnas, Brãdas stb.)⁷. V. Vitkauskas azonban nemrég felhívta rá a figyelmet⁸, hogy azokban a nyelvjárásokban, amelyekben illativus használatos, az ilyen helynevek hangsúlyozási osztálya megállapítható. Balčikonis az 1965-ben a „Moksle ir technikoje” című folyóiratban megjelent, „Ką neatidėliojant reikia daryti mūsų kalbos mokslui” című cikkében többek között ezt írta: „Nagyon hasznos egész nyelvjárási szövegeket fonetikusan lejegyezni… A népdalokat, meséket és más folklórt is hangsúlyjelöléssel kell lejegyezni” (I 379). A professzor maga is jelentősen hozzájárult ehhez a munkához, és példát mutatott: 1953–1954-ben lejegyezte J. Jurkonienė népdalénekes teljes dalrepertoárját, átírta és hangsúlyjelekkel látta el a dalokat, majd könyvvé szerkesztette; a kötet csak halála után jelent meg („Druskininkų dainos”, V., 1972). Megjegyzendő, hogy a szavak hangsúlyozása itt nem a dallamot követi, hanem a beszélt nyelv használatát. Minél több hiteles nyelvjárási szöveg lejegyzése napjainkban is nagyon időszerű, — 4 Žr. Zinkevičius Z. Kirčio atitraukimas ir kirčiavimo paradigmos. — Kalbotyra, 1979, t. 30(1), p. 90—93. 5 Bővebben lásd: Stundžia B. Daugiskaitiniai asmenvardiniai oikonimai ir jų reikšmė linksniavimo bei kirčiavimo sistemų rekonstrukcijai. — Kn.: Lietuvių onomastikos tyrinėjimai (Lietuvių kalbotyros klausimai). V., 1981, t. 21, p. 192—193. 6 E víznevek hiteles alakjai Bilsas, Griežūnė, Leitė, Taurãgnas; lásd: Vanagas A. Lietuvių hidronimų etimologinis žodynas. — V., 1981. 7 Taip daryta „Lietuvos TSR upių ir ežerų vardyne“ (V., 1963), kurį J. Balčikonis recenzavo (I 371—373). 8 Lásd: Mūsų kalba, 1985, 5. sz., 40—41. o. 22 Ez a J. Balčikonis születésének 100. évfordulójára rendezett konferencián elhangzott előadásokban és a vitákban is megmutatkozott. Összefoglalásként megállapítható, hogy J. Balčikonis a hangsúlyozási kérdések vizsgálata és normatív szabályozása során a) a J. Jablonskistől és másoktól átvett, a hagyományban gyökerező „élő nyelv” elsőbbségének elvét követte; b) szigorúan elkülönítette a nyelvjárások hiteles tényeit az újonnan kialakult jelenségektől; c) meglehetősen eredményesen alkalmazta az analógia elvét. J. Balčikonis néhány finom megfigyelése az akcentuációs paradigmák szemantikával, valamint a pragmatikai különbségekkel való kapcsolatáról sikeresen továbbfejleszthető. J. BALČIKONIS AKCENTOLÓGIÁJÁBÓL Összefoglaló A hangsúlyozási problémák vizsgálata során, akárcsak a nyelvi normák megállapítására irányuló munkájában, J. Balčikonis az élő nyelv elsőbbségéből indult ki, szigorúan elkülönítette a nyelvjárások ősi sajátosságait az újításoktól, és ügyesen alkalmazta az analógia elvét. Munkáiban felhívta a figyelmet az akcentuáció néhány finom kérdésére.