Dvikalbystės klausimai etnografiniuose tyrinėjimuose

LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI, XXVIII (1989) KALBŲ RYŠIAI IR SĄVEIKOS PETRAS KALNIUS A KÉTNYELVŰSÉG KÉRDÉSEI AZ ETNOGRÁFIAI KUTATÁSOKBAN Az utóbbi időben a kétnyelvűség egyre inkább foglalkoztatja az etnográfusokat is, akik más köztársaságokban alapos kutatásokat végeztek e témában. A Litván SZSZK etnográfusai a köztársaság jelenlegi lakossága szellemi kultúrájának egyes vizsgálatai során érintették ezeket a kérdéseket is (a családtagok kulturális életben megnyilvánuló etnikai orientációit stb. vizsgálva). A kétnyelvűség elterjedéséről és a nyelvek használatáról 2731 köztársasági lakostól gyűjtöttek adatokat (1415 városlakótól és 1316 falusitól). A családok kérdőíves felmérését Elektrėnuose, Vilniuje és Kaune, valamint Telšių, Zarasų, Švenčionių, Varėnos, Jonavos és Vilkaviškio járásokban végezték. Az összegyűjtött adatok a köztársaság lakosságának valamennyi társadalmi rétegét jellemzik. 1976-ban Elektrėnuose, a Litván VRE dolgozóinak életmódját és kultúráját vizsgálva, 276 munkás és műszaki dolgozó válaszolt az otthoni nyelvtudásra és nyelvhasználatra vonatkozó kérdésekre. Vilniaus és Kauno ipari munkásait és alkalmazottait, valamint a gyárak műszaki dolgozóit 1977–1978-ban kérdőíves módszerrel kérdezték meg. Ötszáz, különböző nemzetiségű embertől érkezett válasz (a kérdések az anyanyelvre, a nyelvtudásra, valamint a munkahelyi és otthoni nyelvhasználatra vonatkoztak). A nyelvi kérdéseket valamivel részletesebben érintették 1981–1982-ben, amikor Vilniaus és Kauno nem termelő ágazatokban dolgozó alkalmazottainak családjait kérdezték meg. Az anyanyelv és más nyelvek ismerete iránt érdeklődtek, megkérdezték, mi segített leginkább egy másik nyelv elsajátításában, továbbá a nyelvek otthoni és a közélet különböző területein való használatáról, valamint a rádióból, televízióból és sajtóból történő információszerzés nyelvi orientációjáról. E vizsgálat során 336 vilniusi és 312 kaunasi, különböző nemzetiségű kulturális és oktatási dolgozót kérdeztek meg. 1982-ben a TSRS MA N. Miklucho-Maklaj Intézete az LTSR MA Történeti Intézetének etnográfusaival együtt 1316, különböző foglalkozású, korú és iskolázottságú falusi lakost kérdezett meg Jonavos, Telšių, Vilkaviškio, Varėnos, Švenčionių, Šakių és Tauragės járásaiban. A nyelvre vonatkozó kérdőíves kérdések hasonlóak voltak a Vilniaus és Kauno lakosainak felmérésekor feltettekhez. Ezenkívül más kérdéseket is felvettek (például, hogy milyen nyelven beszélnek a gyűléseken stb.). Elektrėnuose a megkérdezettek nagy része nem jelölte meg, mennyire beszéli a TSRS népeinek második nyelvét, ezért erről csak nagyon általánosságban lehet beszélni. A litvánok sokkal jobban tudtak oroszul, mint a köztársaság más nemzetiségű lakosai litvánul. Az oroszul jól vagy rosszul tudó litvánok aránya 95,9% volt, míg a litvánul tudó más nemzetiségűeké 70%. A második nyelvet azért beszélték jól, mert a felmérés idején itt élő VRE-dolgozók abszolút többsége középkorú vagy fiatalabb, magasan képzett, többnyire közép- vagy szakirányú, számottevő részük pedig — 143 — felsőfokú végzettséggel rendelkezett (tehát a második nyelvet nemcsak a munkahelyen és a lakókörnyezetben, hanem az iskolában is tanulták). Emellett a nem helyi nemzetiségű lakosok többsége Litvánia más városaiból és járásaiból érkezett Elektrėnuosba. Már érkezésükkor rendelkeztek bizonyos nyelvi készségekkel. A litvánok között nagyobb volt azok aránya, akik két nyelven olvastak újságokat és könyveket. A nyelvtudás szintjét valamennyi tényező közül leginkább az életkor határozta meg. A litvánok és a más nemzetiségű személyek közül az idősek tudták legkevésbé a második nyelvet, vagy egyáltalán nem ismerték azt. Az iskolázottság viszont ebben az esetben nem gyakorolt számottevő hatást a nyelvtudásra. Még az egynemzetiségű családokban is olvastak újságokat, és egyes esetekben – a megkérdezettek beszámolója szerint – otthon is két nyelven (litvánul–lengyelül, litvánul–oroszul) beszéltek. A lengyel nemzetiségűek, valamint a litvánok egy része körében egyértelműen terjed a litván–lengyel–orosz háromnyelvűség. A lengyelül tudók abszolút többsége a Trakų és Kaišiadorių járások parasztjaitól származott (a lengyel nyelv korábban ezeken a területeken nagyon elterjedt volt). A Vilniaus és Kauno ipari dolgozói körében végzett felmérés kimutatta, hogy az anyanyelv nem mindig egyezik meg a megkérdezettek nemzetiségével. A litvánok 97,5%-a, az oroszok 94,6%-a, a lengyelek 83,3%-a nevezte a litván, az orosz, illetve a lengyel nyelvet anyanyelvének. Amint látjuk, a litván válaszadók esetében felel meg leggyakrabban az anyanyelv a nemzetiségnek, a lengyeleknél pedig a legritkábban: viszonylag nagy részük (9,8%) az oroszt, jóval kisebb részük (1,6%)1 pedig a litvánt tekintette anyanyelvének. Ezenkívül a litvánok 1,1%-a az oroszt, 0,3%-a pedig a lengyelt jelölte meg anyanyelveként; az oroszok 3%-a a litvánt, 0,7%-a pedig a lengyelt tartotta anyanyelvének. A köztársaság nagyvárosainak ipari dolgozói meglehetősen jól tudják a TSRS népeinek második nyelvét. A tömeges kétnyelvűség azonban csak a litvánok körében jellemző. A második nyelv ismeretében messze megelőzték valamennyi más nemzetiség lakosait. Míg Vilniuje a litvánok 86,2%-a, Kaune pedig 52,2%-a jelezte, hogy jól tud oroszul, addig a ruszinok közül mindössze 39,4%, illetve 42,1% tudott jól litvánul. A vilniusi lengyelek e tekintetben azzal tűntek ki, hogy nagyon nagy részük (98%) jelezte: jól tud oroszul, ugyanakkor közülük csak 40% beszélt jól litvánul. Az oroszul jól tudó litvánok aránya Vilniuje jóval magasabb, míg a litvánul jól tudó oroszoké valamivel nagyobb Kaune. A lakosságra talán leginkább a munkahelyi kollektívákon és az etnikailag vegyes családokon keresztül hat az etnikai környezet, mivel ezek és a második nyelv ismerete között szoros az összefüggés. Például azokban a kaunasi ipari üzemekben, ahol a megkérdezettek dolgoztak, néhány kivételtől eltekintve nemcsak a litvánok, hanem az oroszok is litvánul beszéltek a munkahelyen. Ezzel szemben a vilniusi gyárakban sokkal gyakrabban használták az orosz nyelvet. Az itt megkérdezett litvánok közül a munkahelyén leggyakrabban 47% beszélt litvánul, 53% oroszul; az oroszoknál ez az arány 4,3%, illetve 95,7% volt, a lengyeleknél pedig 10%, illetve 90%. A vegyes házasság valamennyi nemzetiség lakosai számára nagyon fontos szerepet játszik a második nyelv elsajátításában. Például Vilniuje a vegyes családot alapítók 2–3-szor nagyobb arányban beszélték a második nyelvet, mint azok, akik saját nemzetiségükhöz tartozó személlyel házasodtak össze. Általában az ipari dolgozók környezetében mindkét legelterjedtebb nyelvet (a litvánt és az oroszt)... 1 Az itt és a továbbiakban a 100%-ból hiányzó százalékos érték azt jelzi, hányan nem válaszoltak a kérdésre. 144 A nyelveknek szilárd pozícióik vannak nemcsak a litvánok és az oroszok körében. Gyakran beszélik őket otthon más nemzetiségűek is, köztük olyanok is, akik nem litvánokkal vagy oroszokkal házasodtak össze. Például Vilniában és Kaunasban az összes megkérdezett család 51,3%-át tették ki a litván családok, míg az összes megkérdezett család 58,4%-a csak a litván nyelvet használta otthon. Az orosz családok aránya 14,1% volt, míg az összes megkérdezett család 23,8%-ában kizárólag oroszul beszéltek otthon. Ezzel szemben a lengyel nyelv jelentősége jóval kisebb. Például a lengyel családoknak mindössze 58%-ában beszéltek kizárólag lengyelül. Részletesebben a vilniusi és kaunasi nem termelő ágazatok alkalmazottainak nyelvhasználatát vizsgálták. A kérdőíves felmérés adatai azt mutatták, hogy az értelmiségiek e téren hasonlóan viszonyulnak a kérdéshez, mint a munkások, bár bizonyos sajátosságokkal is rendelkeznek. Megállapították, hogy az értelmiségiek anyanyelve még gyakrabban egyezik meg nemzetiségükkel, mint az ipari munkások esetében. Vilniában például a litvánok 98,6%-a, az oroszok 97%-a, a lengyelek 98%-a tekintette nemzetisége nyelvét anyanyelvének; Kaunasban ezek az arányok rendre 99,5%, 97,6% és 85,8% voltak. A nemzetiség és az anyanyelv közötti eltérés jóval gyakrabban fordul elő Vilniaus és Kauno etnikai kisebbségei, a belaruszok, ukránok, zsidók és mások körében. A különböző nemzetiségű emberek anyanyelvválasztásának eltérő iránya nyilvánvalóan a második nyelv eltérő ismeretét, vagyis az adott nemzetiségek kétnyelvűségének eltérő fokát is meghatározza. A nem termelő ágazatok alkalmazottai körében Vilniában és Kaunasban végzett felmérés azt mutatta, hogy a nem litvánok jóval rosszabbul tudnak litvánul, mint ahogy a litvánok oroszul. Bármilyen furcsának tűnik is, ebben a városi társadalmi csoportban, amelybe szinte kivétel nélkül felsőfokú vagy középfokú szakirányú végzettségűek tartoznak, meglehetősen kevesen beszélték folyékonyan a második nyelvet. Például Vilniában a litván értelmiségieknek mindössze 34,8%-a jelezte, hogy folyékonyan beszél oroszul, 26,5%-uk közepesen jól; Kaunasban a megfelelő arányok 32,1%, illetve 22,1% voltak (a többiek azt jelezték, hogy rosszul beszélnek oroszul, vagy nem válaszoltak a kérdésre). A litván nyelvet a különböző nemzetiségűek meglehetősen eltérő mértékben beszélik. Vilniában a lengyelek 49%-a, a zsidók 40%-a, a belaruszok 30%-a, az oroszok 15%-a, az ukránok 1,3%-a jelezte, hogy folyékonyan tud litvánul; Kaunasban a megfelelő arányok 42,8%, 33,3%, 25,0%, 16,8% és 7,1% voltak. Az, hogy az oroszok, belaruszok és ukránok közül kevesebben tudtak litvánul, annak tudható be, hogy a felmérésbe bevont pedagógusok között e nemzetiségekhez tartozók közül sokan ideiglenesen dolgoztak Litvániában, és sokan viszonylag nemrég költöztek a köztársaságba. A lengyelek ezzel szemben többnyire a köztársaság helyi lakosainak leszármazottai voltak, így többségük már gyermekkorától kapcsolatba került a litván nyelvvel. Emellett a jelek szerint a lengyel nemzetiségű kulturális és oktatási dolgozók körében ezek az arányok magasabbak, mint az ugyanilyen nemzetiségű munkások és kolhoztagok között (vö. a köztársaság lakosságának 1979. évi népszámlálásával). A nem termelő ágazatok alkalmazottainak iskolai végzettsége sem mindig határozza meg a második nyelv ismeretét (közvetlen hatása csak a litvánoknál van). A litvánul folyékonyan beszélő nem litvánok aránya magasabb volt a középfokú szakirányú végzettségűek, mint a felsőfokú végzettségűek körében. Minden nemzetiség képviselői, akik hosszabb ideje éltek ezekben a városokban, jobban tudták a második nyelvet, mint azok, akik nemrég költöztek oda. Még a Kaunasban született és nevelkedett litvánok is jobban tudnak oroszul, mint azok, akik nemrég költöztek oda a járásokból. Az orosz nyelvet a litván kulturális dolgozók 55,5%-a és az oktatási dolgozók 46,0%-a beszélte folyékonyan, míg a litván nyelvet a megfelelő arányban 61,3%, illetve mindössze 10. 678 145 az említett foglalkozások nem litván képviselőinek 27,3%-a. Ennek az is jelentősége van, hogy a kulturális dolgozók munkaközösségei gyakrabban voltak vegyes összetételűek, a pedagógusokéi pedig gyakrabban monoetnikusak. Emellett a nem helyi nemzetiségű pedagógusok mobilabb migránsok voltak, mint az azonos nemzetiségű kulturális dolgozók. A munkavégzés jellege is bizonyos mértékben meghatározza a nyelvtudást: egy orosz vagy lengyel tanítási nyelvű iskolában dolgozó tanár meg lehet a litván nyelv nélkül, a köztársaság kulturális dolgozója azonban nem. A Vilniában és Kaunasban megkérdezett értelmiségiek a köztársaság lakosságának egészénél rosszabbul tudták a második nyelvet. Például az 1979. évi össz-szövetségi népszámlálás adatai szerint Litvániában az ott élő litvánok 52,2%-a beszélt folyékonyan oroszul, míg az oroszok 35,2%-a, a lengyelek 11,1%-a, a belaruszok 12,7%-a, az ukránok 15,2%-a, a zsidók 31,2%-a tudott litvánul. A köztársaság lakosságának magasabb másodiknyelv-ismereti mutatóit a népgazdaság termelő ágazataiban — az iparban, az építőiparban, a közlekedésben stb. — dolgozó városlakók eredményei határozták meg (ezekben az ágazatokban a munkaközösségek gyakran többnemzetiségűek, míg a nem termelő ágazatok alkalmazottainak közösségei inkább monoetnikusak). A Vilniában és Kaunasban élő lengyel értelmiségiek azért tudnak jobban litvánul, mint általában a köztársaságban élő lengyelek, feltehetően főként annak köszönhető, hogy jelentős részük Vilniaus, Šalčininkų és a köztársaság más keleti járásaiban, a Belarusz határ közelében él, ahol alacsony a litván nemzetiségűek aránya (vagyis a mindennapi életben, a munkában és a közéletben gyakrabban boldogulnak litván nyelv nélkül). A litvánok és a lengyelek számára az iskola volt a legfontosabb a második nyelv elsajátításában, míg a többi nemzetiség képviselői számára a munkaközösség. A család itt kisebb szerepet játszott. Az említett tényezők eltérő mértékben befolyásolták a második nyelv elsajátítását a különböző generációk tagjainál. Minél idősebbek a válaszadók, annál nagyobb részük tanulta meg a második nyelvet a munkahelyén, és annál kisebb részük az iskolában. A fiatalabb generáció ezzel szemben elsősorban az iskolában sajátítja el. Az etnikailag vegyes családok gyermekei különféle helyzetekben gyakrabban mutatkoznak kétnyelvűnek, mint az egynemzetiségű családok gyermekei, és ritkábban használják szüleik anyanyelvét. Emellett a szülőktől eltérően a vegyes családok gyermekei gyakrabban viselkednek már kétnyelvűként. Bár a családnak általában nincs különösebben nagy szerepe a kétnyelvűség terjedésében, az etnikailag vegyes családok önmagukban a kétnyelvűség terjedésének és használatának jelentősebb tényezői, mint az iskola, a munkaközösség vagy a tömegtájékoztatási eszközök. A nem termelő ágazatok alkalmazottai körében, ugyanúgy, mint az ipari dolgozók között, a kétnyelvűség legelterjedtebb formája a litván–orosz kétnyelvűség. A kétnyelvűség más formái (litván–lengyel, orosz–lengyel) jóval ritkábbak a nem termelő ágazatok alkalmazottai között, mint az ipari dolgozók körében. A megkérdezettek rádióhallgatás, televízió-nézés és újságolvasás közbeni nyelvi tájékozódására vonatkozó válaszait elemezve megfigyelték, hogy az egynemzetiségű családok tagjai gyakrabban választanak egy (anyanyelvükön közvetített) nyelvű információt, míg a vegyes családok tagjai két nyelven kapják azt. A Litván SZSZK falusi lakosságának 1982. évi felmérése csak a litván nemzetiségű személyekről teszi lehetővé részletesebb kép kialakítását, mivel a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának számítóközpontjában feldolgozott, majd a Litván SZSZK Tudományos Akadémiája Történeti Intézetének átadott, vegyes családokra vonatkozó adatok még nincsenek a válaszadók nemzetisége szerint differenciálva. Ezért közöljük a falusi lakosság litván nyelvvel kapcsolatos beállítódásaira vonatkozó adatokat. A falusi litvánok anyanyelve és a közöttük fennálló kapcsolat 146 A nyelv és a nemzetiség közötti kapcsolat még szorosabb, mint a városlakók esetében. A legtöbb foglalkozású litván válaszadó feleleteiben ezek a jellemzők egybeesnek; csak a szakképzetlen fizikai munkások között akad egy-két litván nemzetiségű személy, akinek nem a litván az anyanyelve. Mivel a megkérdezettek jelentős része etnikailag vegyes lakosságú körzetekben él, feltételezhető, hogy az említett személyek nemzetiségi szempontból vegyes családok leszármazottai. A falun élő litvánok jóval rosszabbul tudnak oroszul, mint a városlakók, és általában is rosszabbul, mint a köztársaság lakosságának egésze (a férfiak 5%-a, a nőknek pedig nem kevesebb mint 15%-a jelezte, hogy nem tud oroszul; 11, illetve 25% nehezen, 33, illetve 34% meglehetősen nehezen, 32, illetve 14% elég folyékonyan, 19, illetve 11% pedig teljesen folyékonyan beszél). Mint látjuk, a férfiak jóval jobban tudnak oroszul, mint a nők. Kétségtelen, hogy az orosz nyelvet a Szovjet Hadseregben teljesített szolgálat során tanulták meg jobban. A legrosszabbul a szakképzetlen fizikai munkát végzők (többnyire idősek), a legjobban pedig a nem mezőgazdasági szakemberek és a szakképzett fizikai munkások tudnak oroszul. Még az etnikailag vegyes lakosságú körzetekben is a litvánok abszolút többsége munka közben litvánul beszél. Kis részük azonban ott oroszul, lengyelül vagy két nyelven – anyanyelvén és lengyelül, illetve oroszul – is beszél. A litván nők munka közben ritkábban beszélnek oroszul és lengyelül, mint a férfiak. A gyűléseken a nők gyakrabban (97%), mint a férfiak (95%) szólalnak fel, illetve szólalnának fel (ha szükség lenne rá) litvánul. A falun élő litvánok számára tehát a litván a legfontosabb kommunikációs nyelv. A nők jobban ragaszkodnak anyanyelvükhöz, mint a férfiak. A mai Litván SZSZK városi és falusi családjainak életmódjáról és kultúrájáról az etnográfiai kutatások során gyűjtött anyag alapján megállapították, hogy a litvánok általában jobban tudnak oroszul, mint a nem őshonos nemzetiségekhez tartozó lakosok litvánul. Ez valamennyi társadalmi réteg képviselőire jellemző. A nem őshonos nemzetiségekhez tartozó lakosok esetében azonban a társadalmi hovatartozás szerepe eltérő: az ipari dolgozók között az oroszok valamivel jobban tudnak litvánul, mint a lengyelek, míg a termeléshez nem kötődő városi alkalmazottak körében a lengyelek tudnak jobban, mint az oroszok. A lengyelek az orosz nyelv ismeretében minden esetben megelőzik a litvánokat. A más nemzetiségűek litvánnyelv-tanulását hátráltató fontos tényező volt intenzívebb migrációjuk. A második nyelv elsajátításában nagyobb szerepe van az iskolának és a munkahelyi közösségeknek, kisebb a családnak. A külön vizsgált, nemzetiségi szempontból vegyes családok többnyire két- vagy többnyelvűek. A KÉTNYELVŰSÉG KÉRDÉSEI AZ ETNOGRÁFIAI KUTATÁSOKBAN Összefoglaló A köztársaság falusi és városi lakossága szellemi kultúrájának vizsgálata során – amelyet 1976–1982-ben a Litván SZSZK Tudományos Akadémiája Történettudományi Intézetének etnográfusai, 1982-ben pedig a Szovjetunió Tudományos Akadémiája N. N. Mikluho-Maklaj Etnográfiai Intézetének tudományos munkatársai végeztek litván etnográfusokkal együtt – feltárták a kétnyelvűség elterjedésének, valamint annak néhány törvényszerűségét, hogy a köztársaság különböző nemzetiségeinek képviselői mennyire ismerik a litván és az orosz nyelvet. 2731 kérdőívet töltöttek ki. A felmérés adatai alapján megállapították, hogy a litvánok összességében számottevően jobban tudnak oroszul, mint a nem őshonos nemzetiségek képviselői litvánul. Ez a lakosság valamennyi társadalmi rétegére érvényes általános törvényszerűség. 10* 147 A társadalmi hovatartozás tényezője eltérő szerepet játszik a nem őshonos nemzetiségek esetében. Így az ipari dolgozók között az orosz nemzetiségűek valamivel jobban tudnak litvánul, mint a lengyelek, míg a termeléshez nem kötődő alkalmazottak körében éppen fordítva: rosszabbul. A nyelvtanulásban az iskola és a munkahelyi közösségek nagyobb szerepet játszanak, mint a család, de az egyes, nemzetiségek közötti családok elsőrendű jelentőségűek.