Dėl sąvokos „periferinės tarmės“

LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI, XXX (1993) PERIFERINĖS LIETUVIŲ KALBOS TARMĖS Kazys MORKŪNAS A „periférikus nyelvjárások” fogalmáról 1. 0. A litván nyelv periférikus nyelvjárásairól (illetve beszédváltozatairól) szólva tudnunk kellene, hogy mely nyelvjárásokra alkalmazzák ezt a fogalmat, illetve milyen ismérvek alapján különítik el őket a többi nyelvjárástól. A periférikus szó közvetlen jelentése arra utalna, hogy azok a nyelvjárások tekinthetők ilyennek, amelyek a legtávolabb esnek a központtól. A központ fogalma azonban nem mindig egyértelmű. A periférikus nyelvjárások kérdésének tisztázásakor e fogalom földrajzi, közigazgatási, illetve tisztán nyelvészeti szempontból is értelmezhető. Igaz, az első és a második esetben sem lehet eltekinteni a nyelvészeti szemponttól — vagyis egy-egy, a teljes nyelvterületből valamilyen módon elkülönített régiót nem lehet az ott történelmileg kialakult nyelvi helyzet figyelembevétele nélkül tárgyalni. 1. 1. A mai Litvánia földrajzi, egyúttal etnográfiai központjának a Kėdainiai környéke tekinthető. Az ott használt nyelvjárásokkal együtt a mai litván nyelvterület hozzávetőleg középső részét foglalja el. A XVI–XVII. században Kėdainiai a Litván Nagyfejedelemség egyik legfontosabb kulturális központja is volt. Az első, közel 400 évvel ezelőtt Litvánia Nagyfejedelemségében megjelent litván kiadványok az úgynevezett középső írott nyelvi változatban készültek, amely közel állt a Kėdainiai környéki nyelvjáráshoz1. A régi írásbeliség klasszikus korpuszához tartoznak Mikalojus Daukša (körülbelül 1527–1613), a reformáció követőinek, Merkelis Petkevičiusnak (körülbelül 1550–1608), Jokūbas Morkūnasnak (vilniusi nyomdász, körülbelül 1550 – 1611 után), valamint másoknak a kiadványai. A politikai, gazdasági, kulturális és vallási helyzet megváltozásával Kėdainiai és az ottani nyelvjárás elveszítette kiemelkedő szerepét Litvánia Nagyfejedelemségében, egyes környékeket pedig jelentősen érintett a lengyelesedés hulláma. 1. 2. A második történelmileg kialakult központ Vilnius, amely hosszú évszázadokon át a litván nép politikai, gazdasági, kulturális, oktatási, tudományos és egyéb társadalmi életterületeinek legfontosabb központja volt, és ma is az. A XVII. században a keleti aukštaitis nyelvjárás alapjára épülő vilniusi (keleti) írott nyelven jelentek meg az adott kor és általában a litván írásbeliség szempontjából fontos kiadványok, amelyeket Konstantinas Sirvydas (körülbelül 1579–1631), Jonas Jaknavičius (1598–1668) és e vidék más képviselői állítottak össze a vilniusi püspökség számára. Z. Zinkevičius szavaival: „ha Litvánia államának és Vilnius városának történelmi körülményei másként alakultak volna, a XVII. századi keleti írott nyelv, amely az ország gazdasági és kulturális központjában, az állam fővárosában, Vilniusban emelkedett fel, természetesen egész Litvánia köznyelvévé válhatott volna”2. 1 Plg. Zinkevičius Z. Dėl lietuvių raštų kalbos kilmės // Baltistica, 1977. T. 13(1). P. 239. 2 Zinkevičius Z. Rytietiškoji XVII a. lietuvių raštų kalba, jos kilmė ir išnykimas // Baltistica, 1972. T. 8(1). P. 99. 4 A Litvánia számára bonyolult és rendkívül kedvezőtlen körülmények következtében, különösen azután, hogy 1795-ben az Orosz Birodalomhoz csatolták — ami több mint 120 évig tartott —, Vilnius közvetlen környéke fokozatosan elszlávosodott, az ott használt litván nyelv (a környék beszédváltozatai) pedig visszaszorult. Ez a folyamat lényegében a XX. században is folytatódott: a két világháború közötti években a vilniusi régió lengyelesítését a megszálló lengyel hatóságok hajtották végre, a második világháború után pedig a szovjet rendszer teremtett kedvező feltételeket az elszlávosodáshoz. Vilnius közelebbi és valamivel távolabbi környékének litván nyelvjárása jelenleg nem játszik különösebb szerepet a litván nyelv nyelvjárásrendszerében. 1. 3. Nyelvészeti szempontból a litván nyelvjárásrendszer legfontosabb, központi helyét — mondhatni, általánosan és megalapozottan — annak a nyelvjárásnak tulajdonítják, amelynek alapjára az egész nép köznyelve (irodalmi nyelve) épült. A mai litván köznyelv alapját a nyugati aukštaitisok kaunasi nyelvjárása adta. Mivel az első litván írásos nyelvváltozatok egyikének alapjául szolgált, a későbbi történelmi körülmények jóval kedvezőbbek voltak számára, mint azoknak az írott nyelvi változatoknak, amelyek a többi nyelvjárás (a középső és keleti aukštaitis, illetve bizonyos esetekben a žemaitis) alapjaira épültek. Danielius Kleinas, az első litván nyelvtan szerzője — amely latinul íródott (Grammatica Litvanica), és 1653-ban Königsbergben jelent meg —, a „Köszöntéssel ellátott előszó az olvasóhoz” című részben, miután röviden áttekintette a litván nyelvjárások változatosságát, éleslátóan megjegyezte, hogy a poroszországi litvánok számára másoknál közelebb áll „Kaunas vidékének lakóinak” nyelvjárása, és hogy „a kaunasiak nyelvjárását követjük a Porosz Hercegségben, mint a legjobb és legalkalmasabb nyelvjárást”3. Jóval később ezt a véleményt a másik „Litván nyelvtan” szerzője, Fridrichas Kuršaitis (1806–1884) is megerősítette: a Nemunastól délre, Kaunas és Stalupėnai között beszélt nyelvjárást a litván írott nyelv nyelvjárásának nevezte4. A mai litván köznyelv végül az említett nyugati aukštaitis nyelvjárás alapjain alakult ki a XIX. század második felében és a XX. század elején, a nemzeti, politikai és kulturális újjászületés, valamint a litván nép konszolidációjának egyéb folyamatai idején, amikor megkezdődött az iskolai használatra szánt nyelvtanok és különféle, a litván nyelv gyakorlati használatával foglalkozó művek kiadása (ebben különösen nagy szerepet játszottak Jonas Jablonskisnak, a litván írott nyelv atyjának munkái). Földrajzi szempontból a kaunasi nyelvjárás egyes beszédváltozatai — köztük a köznyelvhez legközelebb álló griškabūdžiai, kudirkos-naumiestisi, vilkaviškisi és a szomszédos környékeken beszélt változatok — ma a litván nyelvterület egyik peremvidékén, vagyis annak délnyugati határvidékén találhatók. Nem is olyan régen, a második világháború előtt azonban e beszédváltozatok földrajzi helyzete is más volt: a litvánul beszélő őslakosok jóval nyugatabbra és délnyugatabbra is éltek. Ez utóbbiak, vagyis a kis-litvániai (kelet-poroszországi) litván beszédváltozatok — amelyek többnyire a nyugati aukštaitis nyelvjárás folytatását alkották (kivéve a keskeny Kur-földnyelvi partszakaszt, amely a nyugati — Memel-vidéki — žemaitis nyelvjáráshoz állt közel5) — addig a litván nyelvterület délnyugati peremét foglalták el. 3 Pirmoji lietuvių kalbos gramatika. 1653. Atsak. red. J. Kruopas. V., 1957. P. 406. 4 Plg. Kurschat F. Grammatik der litauischen Sprache. Halle, 1876. S. 9-11. 5 Plg. Gerullis J. ir Stang’as Chr. Lietuvių žvejų tarmė Prūsuose. K., 1933. 5 2. A különböző helyek litván nyelvjárásait összehasonlítva könnyen észrevehető, hogy minél távolabb vannak egymástól földrajzilag, annál több megkülönböztető nyelvi sajátosság jellemzi őket. A kaunasi nyelvjárásoktól a legtávolabb eső, és azoktól a legtöbb eltérést mutató nyelvjárások az északi žemaitiai, a felső-ausztaiaiak közül pedig a keleti (különösen az északi rész nyelvjárásai). Ezek a nyelvjárások a kaunasiakhoz — a központi nyelvjáráshoz — viszonyítva periférikus helyzetet foglalnak el, bár a kaunasiak, akárcsak valamennyi nyugati felső-ausztaiai, földrajzi és nyelvészeti szempontból egyaránt közvetítő szerepet is betöltenek a keleti felső-ausztaiaiak és a žemaitiaiak között. 3.0. A litván dialektológiában a periférikus nyelvjárások más nyelvjárásoktól való elkülönítésekor egyéb sajátosságokat is figyelembe vesznek. Ezek egyike bizonyos litván nyelvjárások más nyelvekkel (illetve azok nyelvjárásaival) fennálló közvetlen kapcsolata (érintkezése). 3. 1. A periférikus nyelvjárások fogalmát alighanem leggyakrabban a litván nyelvterület keleti és délkeleti peremvidékének nyelvjárásaira alkalmazzák; ehhez a területhez ma Vilnius környéke is hozzátartozik. E peremvidék litván nyelvjárásaira, valamint a Litvánia határain kívül — Belaruszban és Lengyelországban — található nyelvjárásokra igen erősen hatnak a szláv nyelvek (a belarusz, a lengyel, helyenként pedig az orosz). 3. 2. Ugyanezen ismérvek alapján a másik periférikus nyelvjáráscsoportot a korábban említett Kis-Litvánia nyelvjárásai alkották, amelyek néhány évszázadon át erős német nyelvi (a kelet-poroszországi német nyelvjárások felől érkező) hatásnak voltak kitéve. Ezek a litván nyelvjárások sok esetben mintegy közvetítőként szolgáltak, elősegítve, hogy különféle germanizmusok más litván nyelvjárásokba is elterjedjenek. 3. 3. Litvánia északi peremvidékének nyelvjárásai és a szomszédos lett nyelvjárások kölcsönhatása nem ilyen erős. E kölcsönhatás eredményei azért sem mindig nyilvánvalók, mert a két, eredetét tekintve igen közeli nyelv — a litván és a lett — egyes nyelvjárási jelenségei közösek lehetnek, vagyis régi időkből öröklődhettek. Lettország területén is élnek (vagy éltek) litvánok: Aknystė, Ciskodas, Daugavpils, Krāslava és más települések környékén. Nyelvüket (nyelvjárásukat) sokkal nagyobb lett nyelvi hatás érte, vagy teljesen beolvadtak a lett nyelvbe6. 4. A litván nyelv valamennyi periférikus nyelvjárása közül különböző szempontokból a keleti és délkeleti nyelvjárásokat kutatták a legalaposabban. Ezt világosan mutatja a közzétett „A litván nyelv periférikus beszédváltozatainak kutatási bibliográfiája” (összeállította Ana Romančiuk)7. Ez a bibliográfia azonban csupán azoknak a litvánoknak a nyelvéről (nyelvjárásairól) szóló fontosabb kutatásokat sorolja fel, akik a mai Litvánia területén kívül — Lettországban, Belaruszban, Lengyelországban, Kis-Litvániában (Kelet-Poroszországban) — ősidők óta élnek (vagy éltek), illetve akik az újabb időkben (a XIX–XX. században) egyes országokban (Belaruszban, Oroszországban, Amerikában) kolóniákban telepedtek le (költöztek el, vagy hurcolták el őket). Feltehető, hogy a periférikus litván nyelvjárások közé egyesek (nemcsak az említett bibliográfia összeállítója) csak azokat sorolják, amelyek Litvánia határain kívül találhatók. Litvánia mai határai azonban többnyire igen közeli, vagy lényegében azonos nyelvjárásokat választanak el egymástól, ráadásul olyanokat, amelyek hasonló fejlődési folyamatokon mentek keresztül; vö. Litvánia keleti és délkeleti peremvidékének, valamint Apso, Kamojys, Gervėčiai, Pelesa, Ródūnia és Lazūnai (Belarusz), továbbá Punsk és Sejny (Lengyelország) környékének litván beszédváltozatait. Ezeknek 6 A litván nyelv (nyelvjárások) mai Litvánia határain kívüli elterjedéséről (Kis-Litvániában, Lettországban, Belaruszban, Lengyelországban) és visszaszorulásáról lásd: Garšva K. Kalbinės situacijos raida pakraščių šnektose // Kalbų ryšiai ir sąveikos (Lietuvių kalbotyros klausimai. T. 28). V., 1989. P. 12-38 (a hivatkozott szakirodalommal). 7 Kalbų ryšiai ir sąveikos. P. 215-230. Az elmúlt néhány évben a periférikus litván nyelvjárások kutatásának bibliográfiája valamelyest bővült. 6 Ezt a kapcsolatot egyértelműen igazolják a nyelvföldrajzi munkák8. Ezért periférikusnak az egész, a litván határ mindkét oldalán elterülő sáv nyelvjárásai tekintendők. 5. Periférikusnak nevezik olykor a nagyobb nyelvjárások központjuktól legtávolabb eső, számos más nyelvjárási sajátosságot hordozó szubdialektusait is, például a déli szamogit (raseiniai) nyelvjárások délkeleti szubdialektusait, amelyekben sok a keleti aukštaitiai sajátosság. A nagyobb nyelvjárások (illetve szubdialektusok) némely, a litván nyelvterület közepén található szubdialektusa is több, a periférikus nyelvjárásokra (illetve szubdialektusokra) jellemző vonást mutat – ilyen például a szláv (lengyel és orosz) nyelvekkel való erős érintkezés: a šiauliai nyelvjárás területén Šėta és Jonava környékének egyes szubdialektusai, a kaunasi nyelvjárás területén pedig Vandžiogala és más települések környékének szubdialektusai. Ezeket a litván nyelvjárásokat (illetve szubdialektusokat) azonban különböző szempontokból még kevéssé kutatták. 6. A litván dialektológiában gyakran más terminusokat is használnak: a határ menti nyelvjárások (illetve szubdialektusok), a peremvidékek nyelvjárásai. Igaz, az első terminus – a határ menti nyelvjárások – nem mindig teszi egyértelművé, miről van szó: a mai Litvánia területének peremvidéki nyelvjárásairól, a Litvánia határain kívül, más államokban található legközelebbi nyelvjárásokról, az egykori etnikai litván területek peremvidéki nyelvjárásairól vagy hasonlókról. A második terminus – a peremvidékek nyelvjárásai – kevésbé idézi fel a közigazgatási, politikai vagy más határokat, és sok esetben a periférikus nyelvjárások terminus szinonimája lehet. A PERIFÉRIKUS NYELVJÁRÁSOK FOGALMÁRÓL Összefoglalás A nyugati aukštaitiai nyelvjárás (más néven kauniškiai, a Kaunasban és környékén beszélt nyelvjárás) központi helyet foglal el a litván nyelvjárások rendszerében, és a standard litván nyelv alapját képezi. A kauniškiai nyelvjárástól földrajzilag távol eső és nyelvileg attól különböző nyelvjárások periférikus helyzetet foglalnak el. A periférikus nyelvjárások jellegzetes sajátossága, hogy közvetlen kapcsolatba kerülnek más nyelvekkel (vagy azok nyelvjárásaival), például a litvániai keleti és délkeleti határ mentén a szláv nyelvekkel (fehérorosz, lengyel, orosz), délnyugaton a némettel (a második világháborúig), északon pedig a lett nyelvvel. A nagyobb nyelvjárások központjától távol eső, más nyelvjárások egyes elemeit is magukba olvasztó szubdialektusok szintén periférikusnak tekinthetők. Például a déli szamogit (vagy raseiniai) nyelvjárások délkeleti szubdialektusaiban számos, a keleti aukštaitiai nyelvjárásra jellemző vonás található. Ezek a szubdialektusok más nyelvekkel (lengyel, orosz) is érintkeznek, például a kauniškiai nyelvjárás területének határán, Vandžiogala környékén beszélt szubdialektus. A litván dialektológiában egyazon fogalom különbözőképpen is kifejezhető, például a határ menti nyelvjárások, a peremvidékek nyelvjárásai. Az utóbbi terminus kapcsolódik legkevésbé a politikai, közigazgatási és egyéb határokhoz. A legtöbb esetben a „periférikus nyelvjárások” terminus szinonimája. 8 Vö. Lietuvių kalbos atlasas. T. 1. Leksika. V., 1977; T. 2. Fonetika. V., 1982; T. 3. Morfologija (spausdinama). 7