Gramatikos norminimas „Gimtojoje kalboje“ (1958–1968 m.)

LITVÁN NYELVÉSZETI KÉRDÉSEK, XXXI (1994) A NYELVI NORMA KÉRDÉSEI RITA MILIŪNAITĖ NYELVTANI NORMÁLÁS „GIMTOJOJE KALBOJE* (1958—1968 m.) Dar prieškario Lietuvoje įkurta Lietuvių kalbos draugija (toliau — LKD) jos ir laikraštis „Gimtoji kalba“ m., toliau (1933—1941 — GK) gerokai pastūmėjo priekį kalbos į norminamąjį darbą, kuris po J. Jablonskio mirties m.) (1930 buvo kiek apsilpęs. Beveik per dešimtmetį kolektyviai svarstyti teoriniai kalbos norminimo klausimai priimta ir programa, rūpintasi normų diegimu vartoseną. į Azonban 1941 m, ez a munka megszakadt, mert a legaktívabb nyelvészek nagy része a háború végén kényszerűen elhagyta hazáját. 1950 m. Az Egyesült Államokban ismét helyreállították az LKD-t, o amelyet 1958 m. újjáélesztir ettek, és egy évtizeden át kiadott „Gimtoji kalba”?. Iš kezdetben a legfontosabb munkatársak, mint ir Litvániában, P. Skardžius, A. Salys, P. Jonikas ir L. Dambriūnas (Litvániában Dambrauskuként írta alá magát). Majdnem két és fél évig szerkesztőként dolgozott P. Jonikas, más nyelvészek segítségéo vel, ettől kezdve 1961 m. a kiadvány szerkesztését egyedül Dambriūnas vállalta; cikkeket közölt S. Barzdukas, V. Rastenis, K. Grinda és ir néhány más litván emigráns — ne csupán nyelvészek. Ezúttal azt kell megvizsgálni, hogyan Az amerikai GK sikeresen folytatták a Litvániában végzett köznyelvi nyelvművelő munkát, különös figyelmet fordítva a į grammatika normáinak szabályozására. Hosszú időn át érthető okokból ez az újság nem kerülhetett jelenlegi nyelvi normázóink į látókörébe, ezért annál érdekesebb nyomon követni, milyen irányban szabályozták a köznyelvet külföldön. Egyik iš GK munkatársa A. Dundulis 1966 m. magában az újságban kritikusan értékelte az akkori nyelvi normázó munka helyzetét: e kérdésben állítólag „eddig szinte semmi újat nem mondtak. Litvániában mindent, helyenként szinte szó szerint, megismételnek, amit Jonikas cikkeiben csaknem egy évvel korábban 20 megírt“ [66 I 2. Hogyan volt Litvániában, amíg 1961 m. el nem kezdett megjelenni a „Kalbos kultūra”, nagyjából tudjuk, o Amerika GK ar így már semmi újat nem mondott? ir GK igyekezett megőrizni elődje szerkezeto ét, tartalma és tematikája, bár szintén a nyelvgyakovo rlat irányába terelve, jelentősen megváltozott, mivel figyelembe kellett venni a más į nyelvi környezetbe került litvánok szükségleteit. A nyelvtani jelenségeknek ! A kiadvány történeGK tének tematikir ájáról bővebben lásd: Miliūnaitė R. Az amerikai litvánok „Gimtoji kalba” (1958—1968) // Gimtoji kalba, Nr. 1991. 4. P. 6—11. 4 Gimtoji kalba. K., USA 1933—1941; — 1958—1968. Az ir alábbiakban a zárójelben az első szám a kiadás évét, a GK második a füzet számát, a — harmadik pedig az oldalt jelöli. — 141 a kiadványban viszonylag jelentős teret szenteltek neki — ir a „Klausimų kraitelėje” ir című rovatban, számos cikkben. Különösen ő törődött ezzel Dambriūnas, maga is szintaxis tudósa lévén. Iš 186 összegyűjtött nyelvtani jelenségek használatára vonatkozó ajánlások 119 (köt. y. -ról/-ről 64 95) éppen hozzá tartozik, -ról/-ről 10 % — S. Barzdukasnak, -ról/-ről 7 9% — P. Skardžiui ir po néhány százalékot — B. BabrauskaP. snak, ir Jonikasnak és másoknak. Mielőtt megvitatnánk, mi alapján szabályozták GK a grammatikát, célszerű tisztázni a kiadvány munkatársainak a nyelvi jelenségekhez és azok rendezéséhį ez való általános jų hozzáállását. Eltérően attól, ahogyan Litvániában a GK esetében kollektívan dolgoztak, nyelvszabályozási programokat készítettek, GK Amerikában ez a munka lényegében iš egyetlen į ember, — L. Dambriūnas — kezébe ir került, és a kiadvány jellege leginkább magától a szerkesztő sė nézeteitől függött. A többi munkatárs szinte kizárólag gyakorlati kérdésekről írt, ebben az ir újságban szélesebb körű elméleti fejtegetéseket nem közölt. Még Litvániában Dambriūnas, 1934—1937 m. miközben rendkívül aktívan közreműködött a GK (o 1936—1937 m. ir ją szerkesztésben), elméleti gondolatokat tett közzé a nyelv szabályozásának munkájáról. A nyelv valamennyi tényét a köznyelv szempontjából három csoportra osztotta, į és elismerte t. y. nemcsak az ne egyértelmű normák és hibák, hanem a köztes jelenségek ir létezését is [36 III 34]. Megértve, hogy a köznyelv még nem távolodott el túlságosan a nyelvjárásoktól, ugyanakkor nem zárta el az utat a különféle újítások megjelenése előtt, és hangsúlyozta, hogy ir „az az egyetlen puszta érvelés, hogy az emberek nem így mondják, ma már nem győz meg [...]“ [34 III—IV 38]. Az az állítás, hogy a nyelv szabályozásakor į fontos figyelembe venni fejlődésének tendenciáit [36 III később a 34], nézetek egyik legfontosaiš bbikává jo válik. Tehát Litvániában Dambriūnas álláspontjával nem különbözött túlságosan feltűnően a iš többi GK munkatárstól, o Amerikában azonban – amint azt a kiadványban közzétett jo elméleti fejtegetések, valamint a nyelvtani jelenségek értékelésének elemzése mutatja – kezdett a szélsőségek į felé hajlani. Egyik cikkében önmagáról így nyilatkozott: „E lap szerkesztője a köznyelv kérdéseiben kissé liberálisabb, mint a többi nyelvészünk. Néhány dolgot igazolhatónak tart, amelyeket mások hibának tekintenek“ [67 II 21]. Még Litvániában GK megvitatták a ir köznyelv normáinak megállapítására vonatkozó kritériumok elfogadását [38 IX 143—144], azonban Dambriūnas 1961 m. ekkorra már meglehetősen jų eltávolodott ettől. Ebből a szempontból talán a legfontosabb elméleti jo cikk GK — „Mi a helyes?” [61 III—IV 33—35]. A címben į feltett kérdésre a válasz rövid: ga „szabályos az, ami a szabályok szerint van megalkotva”. O részletesebben magyarázza, hogy milyen elvek alapján állapítják meg magának a köznyelvnek a szabályait: „mondhatni, demokratikus elvet követnek“, Ennek az elvnek a lényege, hogy figyelembe kell venni a használat elterjedtségét — és tisztaságát: į ir „a köznyelvben az a helyes, ami sajátos és széles körben használatos- “. ir Ir a használat ir széles körűségét, a tisztaságot Dambriūnas feltételes fogalmaknak tekinti őket. Feltéga „ami sajátos“ nem abszolút, mivel vannak kivételek. Ugyanígy egy nyelvi ir tény, ha kellően széles körben használatos, ha nem csupán egyetlen nyelvjárás vagy beszédváltozat szűk körében ismert, ar alkalmas a köznyelvi szabály megalapozására, másfelől azonban a széles körű használatot mindenki egyformán ne érti. Mindazonáltal, Dambriūnas szerint a használat elterjedtsége a pontosság kedvéért mindig ellenőrizhető: „Ha kiderülne, hogy valamely kifejezést például 142 a litvánok összlétszámar ának csupán egynegyede vagy még annál is kevesebben használják, akkor azt jį nem széles körben használatosnak és a köznyelvben nem ajánlatosnak kell tekinteni, ha helyette létezik egy sokkal szélesebb körben ismert és használt kifejezés” [61 III—IV 34]. Ma nehéz elképzelni, miként lehetne a használat elterjedtségét „mindig ellenőrizni” — egyszerűen még nem gyűlt össze elegendő adatállomány (ebből a szempontból a lexika helyzete valamivel jobb), a használat sincs olyan jól feltárva, hogy konkrét számokkal lehessen dolgozni. Egyébként magából Dambriūnas ajánlásaiból is látható, hová lehet tévedni az elv nyelvgyakorlati alkalmazásakor, amikor šį téves előfeltevésekre és csupán hozzávetőleges adatokra támaszkodunk (például az -inis melléknevekből képzett határozószók igazolása). Ezenkívül Dambriūnas nem említi, hogy a nyelvi tények statisztikai vizsgálatakor feltétlenül figyelembe kell venni a nyelv különböző szintjeinek sajátosságait: anélkül, hogy túl nagy kockázatot vállalnánk a tévedéssel, statisztikailag talán fel lehet dolgozni bizonyos hangsúlyozási változatokat, és ezek alapján meg lehet állapítani vagy ki lehet igazítani a köznyelvi normát, ám ugyanezt például a szintaktikai jelenségekre sokkal nehezebb alkalmazni. Mindazonáltal, felismerve, hová vezethet a használat elterjedtségére való vak hagyatkozás, Dambriūnas ezt a kritériumot egy másikkal — a tisztaság kritériumával — korlátozza. Véleménye szerint, ha több nyelvi jelenség sajátos és egyformán széles körben használatos, mindkettő megengedett a köznyelvben, tehát elismerik a változatok együttélését (például a névszói esetek és a személyek hosszú és rövid alakjait). Ez azonban nem állandó állapot. A nyelvre folyamatként tekintve Dambriūnas két tényezőt lát benne — a statikusat és a dinamikusat. Az első alapot képez a nyelv szabályozásához, a második pedig lehetővé teszi annak változását. A legfontosabb annak megállapítása, milyen irányban változik a nyelv. Lehetséges, hogy valamely jelenséget egyre ritkábban kezdenek használni, és nincs értelme külön intézkedésekkel életre kelteni (például a kettős számot vagy a célhatározói igenévi alakot); ha pedig valamely jelenséget korábban szűk körben használtak, de gyakoribbá vált, nem kell megtiltani elterjedését. Ellenkező esetben a nyelv természetes fejlődésével ellentétes irányba haladnánk. A „Haladás a litván nyelvben” című cikkben [61 I 1—3; 62 II 20—22] Dambriūnas bemutatja a nyelv különböző szintjein zajló folyamatokat, és arra a következtetésre jut, hogy „a nyelvben természetes módon törekvés figyelhető meg a nagyobb egyszerűségre, könnyedségre, világosságra és szépségre. Ennek eszközei a szükségtelen formák elvetése, a hosszúak megrövidítése, a párhuzamos változatok kiegyenlítése, valamint új képzések, szerkezetek vagy jelentések bevezetése” [62 II 22]. A nyelvi haladást tehát az egyszerűsödéssel azonosítják, és ez az alapelv kezd érvényesülni a különféle nyelvi jelenségek értékelésében. Dambriūnas nézeteire jelentős hatással lehetett O. Jespersen dán nyelvész nyelvi haladáselmélete, amely szerint minden nyelvi változás haladásnak tekinthető, mivel megkönnyíti a kommunikációt. Dambriūnas a „Milyen irányban megy végbe a nyelv evolúciója- ?” című cikkében [61 II 18—21] maga sem titkolja, hogy Jespersenre támaszkodik, és elfogadja a nyelvi fejlődés eszméjét. A nyelv fejlődésének tényét és irányát megértve állítólag jobban eligazodhatunk a köznyelv gyakorlati kérdéseinek megoldásában. Dambriūnas Jespersent követve a nyelvi formák egyszerűsödését minden fenntartás nélkül a nyelv tökéletesedésének jeleként tekinti. Példaként az angol nyelvet hozza fel, és összehasonlítja a litván nyelvvel. Az angol nyelv — analitikus — szavaiban véleménye szerint kevesebb grammatikai kategória jegyeit halmozza fel, ezért a szavak mondatbeli viszonyainak kifejezésére több egyéb eszközt használ, ami számára rugalmass143 ágot, könnyedséget ir biztosít: „a mi tizenkét instrumentalisi ragvégződésünk helyett az angol nyelv egy elöljárószóval, egyetlen végződéssel is beéri” su t. y. su [61 II 21]. Példaként arra, hogy az angol nyelv rugalmasabb a už litvánnál, Dambriūnas a the ir exploitation man man kifejezést of hozza fel. by Litvánul (már a szovjet években) az orosz szerkezet alapján fordították: išnaudojimas žmogaus žmogumi, később o szégyenkezve kijavították, de ir kényelmetlenül: žmogaus išnaudojimas kito žmogaus. Itt Dambriūnas megpróbálja bemutatni, „milyen nehéz néha egy elöljárószóval boldogulni”, de be mai szemmel nézve egyáltalán nem tűnik szükségesnek siránkozni a litván nyelv rugalmatlansága miatt, és az angol, illetve az orosz nyelvet követni; ebben az esetben elegendő ir csupán azt mondani: ar žmogaus išnaudojimas. Általában véve az ilyen nézeteket ma már könnyedén bírálhatnák, ha csak felidéznénk azt a közhelyszámba menő állítást, hogy minden nyelv a maga módján tökéletes. Tehát Dambrūnas képlete, amely megmutatja, mi helyes, statikus, ne változó O objektumot ír le; a be használat elterjedtsir égének és ji tisztaságának kritériumát egy dinamikus elemmel egészíti ki: „helyes az, ami sajátos, ami viszonylag széles körben használatos, ami ir megfelel a nyelv fejlődési irányának“ [61 III—IV 34]. Ha összehasonlítjuk ezeket a kritériumokat su a Litvániában 1938 m. elfogadottakkal, azt látjuk, hogy Dambriūnasnál itt jóval hátrébb lépett. Először is, akkoriban a helyességet, a tisztaságot, a jellegzetességet (Dambriūnas a nyelv fejlődésével való megfelelésnek nevezte), ir a célszerűséget és az esztétikusságot önálló kritériumokként o jelölték meg; a nyelv szabályozásakor állítólag az egész į komplexumjų ot figyelembe kellett venni [38 IX 144—145]. Dambriūnas a helyességet általános elvvé teszi, amelyet a į tisztaság, az elterjedtség és a nyelvfejlődés ir kritériumára vezet vissza. Ily módon az egyik legfontosabb iš 1938 m. P. Jonikas által megjelölt — célszerűségi kritérium kimarad, és többé nem veszik figyelembe į a normák stiláris tagolódását. A legfontosabbról, a normák lehető — legstabilabb fenntartásának szükségességéről egyáltalán nem esik többé szó. A Litvániában akkoriban megállapított állandóság elve megkövetelte, „hogy a nyelvben meghonosodott dolgokat ne távolítsák el belőle világosan igazolható okok nélkül”, és arra ösztönzött, hogy minden jelenséget, különösen az újonnan iš megjelenteket, óvatosan és be megfontoltan értékeljenek. Dambriūnas [38 IX 144], ir sémájában a nyelv fejlődési tendenciáival szemben nem marad ellensúlyként a normázás hagyománya, ir amelyet korábbi nyelvészeink többé-kevésbé hangsúlyoztak és támogattak. — ar ir Dambriūnas a nyelv — fejlődését, mind tökéletesedését, mind — visszaesését, a su nyelvhasználókhoz, su jų valamint ahhoz a kulturális szinthez kapcsolja, amely a lakókörnyezettől függ. [63 II 1—3]. A nyelv hirtelen ne fejlődik, „a régi és az új között ir meglehetősen hosszú versengés zajlik, míg végül az újítás győz”, a fejlődést pedig nemcsak az o írók és a nyelvészek, ne hanem általában minden nyelvhasználó, az egész ir nemzet ösztönzi. A nyelv alkotójának az egész nemzetet tekintve, az elterjedtség kritériumát alkalmazva „minden litván” nyelvhasználatára, Dambriūnas e tekintetben elméletileg nem tért el a Litvániában GK megfogalmazott, a köznyelvi nyelvhasználat kritériumára vonatkozó állásponttól (mai terminológiával szólva a normák — forrásától), a gyakorlatban azonban nagyobb jelentőséget tulajdonított neki, mint korábbi munkatársai. Akkoriban GK kollektíven abban állapodtak meg, hogy a köznyelvi normák forrásának az aktuális általános litván nyelvhasználatot stb. tekintik. ], de úgy tűnik, még nem [36 IV 50; 37 IX 120 ir tisztázták teljesen, mi is az a használat. ne 144 Dambriūnas, már Amerikában tartózkodva, azt a véleményt fejezi ki, hogy „általában csak az válik uralkodóvá, amit a többség ką jóváhagy®, ezért a köznyelv ir kritériuma (ti. y. a normák forrása) a többség használata [62 II 22]. A nyelvben létező kivételek kezdetben csak megcáfolják a iš szabályokat, de amikor ezeket a kivételeket sokan kezdik használni, megszokottá válnak, és ugyanúgy jogossá lesznek, mint a szabályok által lefedett tények; ir ir 1966 m. Dambriūnas ezt írja: „a nyelvet mindazok alakítják, akik ją használják, tehát a ir szépirodalmi írók, költők, filozófusok, az egyes szakterületek tudósai, nyelvészek és egyszerű ir szántóvetők“ pár évvel később [66 I 12], o po pontosítja állítását: „A šį használó azonban nem egyenlő a használóval. Nem lehet például egy nagy írót a nyelv hétköznapi használóival összehasonsu lítani” [68 I—II 1]. Mindazonáltal ez a ir pontosítás inkább ne ką megmagyarázza a forrás többségi mų használatán- — ak fogalmát, és meghagyja a ir megalapozatlan ítéletek veszélyét. ; Dambriūnas több ajánlásban egy másik fontos problémát is felvet: mennyiben lehet a mai köznyelvi használatot a régi írások példáira alapozni? Általában a régi írások nyelvét a normák elméletében a normák fontos forrásának tekintik, de Dambriūnas ne teljes be joggal állítja, hogy „Mažvydas ar és a hozzá hasonló tekintélyek nyelvi példái csupán azt bizonyítják, hogy régen így használták”, de korántsem jelenti azt, hogy ma is így kell használni ir [65 III—IV nem 35], „a köznyelv helyességének kritériuma annak jelenlegi, történeti használata” o ne [60 II 36]. Konkrét esetben azonban, amikor Dambriūnas egyenesen ezt az álláspontot követi, nem veszi figyelembe a használat hagyományát. Például a miatyánk mint az égben, úgy a földön kifejezésében a szerinte csupán újabb, a helyhatározó esetet felváltó ir formát képviselő elöljárószót támogatja su jo ne už (a földön), amely ir azonban a mai használatban széles körben ir elterjedt, ezért semmiféle szláv hatásnak nem tekinthető. Mindazonáltal ez alkalommal valószínűleg Skardžiusnak volt igaza, P. aki Dambriūnas cikkéhez po (amikor ez utóbbi még nem volt szerkesztő) szerkesztői megjegyzést írt. ]} „(?) Ebben azt magyarázza, hogy a helyhatározói eset valóban régebbi, de ma még ir meglehetősen széles körben elterjedt, „E rész ir hagyománya iš alátámasztja a mai használatot”, ezért a helyhatározói esetet éppen ezért alkalmasabb a köznyelvi norma részeként választani, különösen az egyházi nyelvben [60 II 37]. A népi köznyelvhir ez való viszonyról Dambrūnas kevés, nem konkrét megjegyzéir st tesz: „a jelenlegi használatot nem szükségszerűen kell a nyelvjárások példáival alátámasztani, ar legalábbis ne nem mindenféle ir ne példával minden esetben. A köznyelvnek lehetnek saját területei, amelyek néha ne teljesen megfelelnek a nyelvjárási példáknak“ [64 III 9]. A nyelvjárásokra az ajánlásokban csupán néhányszor támaszkodik: a vaikščiojo drabužiuose kifejezésben a helyhatározói esetet az instrumentalisszal, drabužiais alakra javítva [65 III—IV a kad 43—44], kötőszóval álló szerkezet su igazolásakor a célhatározói mellékmondatban [66 III—IV 44—48] ir Az absztrakt főnevek helyhatározói esetének használatát tárgyalva [65 III–IV, egyben 47—350], a morfológiai formák rövidülési tendenciáit is magyarázva. *k kok Dambriūnas elméleti nézeteinek különbözősége más nyelvi normáló szakemberekétől nem maradhatott hatás nélkül a nyelvgyakorlatra, különösen amikor iš GK a szerkesztőségek kiléptek P. Jonikas ir P. Skardžius. GK az ajánlások vizsgálata azt mutatja, hogy a nyelvtani 10. A litván nyelvészet kérdései, XXXI 145 a jelenségek értékelése su a korábbi, még Litvániában kialakult értékeléshez képest jelentősen megváltozott. Az alábbiakban áttekintjük a morfológia és a szintaxis ir fontosabb ajánlásait, amelyekben a iš nyelvi jelenségek nem hagyományos értékelése és annak ir jo indoklása is megmutatkozik. A különböző nyelvi szinteken zajló folyamatokat tárgyalva a morfológiában a fejlődés legfontosabb jellemzőjeként Dambriūnas a nyelvi formák számának csökkenését jelölte meg. A köznyelvben már nem használatos a célhatározói ir igenév és a kettős szám, mivel csak elavultak, ir „megterhelnék az emlékezetet”, továbbá más formák helyettesítik őket, ezért a többlet állítólag szükségtelen. jų E formák stilisztikai értékéről, például arról, hogy alkalmasak-e a beszélt nyelvben és a szépirodalomban való ar használatra (ezt hangsúlyozták Litvánia GK), Dambriūnas nem tesz említést róla. Ritkán használt formák: rfedirbie, tedarai, mivel az ezeket helyettesítő egyszerűbb forma: tedirba, tedaro (hadd tegye). Ezúttal nem világos, milyen kritériumok alapján különíti el Dambriūnas, melyik forma összetettebb, melyik egyszerűbb. Ugyancsak megjegyzik, hogy csökken a főnevek ragozási típusainak száma, amikor a kevésszámú 4. ir Az 5. ragozású főnevek más ragozások végződéseit veszik fel. A morfológia egy újabb újítása állítólag a nem ragozható formák megjelenése (ismét úgy tűnik, hogy a látszólag fejlettebb į angol nyelvi modellhez igazodnak): ezeket kényelmesebb használni (dešimt a dešimtis helyett, dvidešimt a dvi dešimtys helyett stb.). ir Dambriūnas a megszokottnál kissé eltérően tekint a szavak hosszú és į rövid ir formáinak versengésére (eit|/eiti; geriem žmonėm || geriems žmonėms). Azt állítva, hogy „a nyelv fejlődése a formák rövidülésének, illetve hosszabbodo ne ásának irányában megy végbe“ [64 I 15], minden alkalommal igyekszik támogatni a rövid formákat, és rámutat ir arra, hogy ez a népnyelv általános ir tendenciája [62 I 3]. Be a nyelvi fejlődés — ezen alapvető — indítéka mellett ir néhány másikat is bemutat. A rövid formák állítólag kényelmesebbek (mivel to különösen alkalmasak az újságnyelvir ben) dallamosabbá teszik a nyelvet, hiszen kiesik a litván nyelv túl gyakori hangja s [62 I 3]. Másfelől Dambriūnas nem tagadja a hosszú ir formák helyességét; általában e formák használata állítólag ízlés kérdése [67 III 36]. Az ajánlások legnagyobb része különféle szintaktikai jelenségekkel foglalkozik. Dambriūnas vitathatatlan, elemi szintaktikai hibának tartja a kad kötőszó használatát főnévi igenévvel a célhatározói su mellékmondatban, a határozói igenév használatát a folyamatos melléknévi igenév helyett, az állítmány eszközhatározói esetét ott, ahol esetenként alanyesetre lenne szükség, valamint még néhány másikat ir [67 II 21]. O sok, régóta javítandó hibát pedig megpróbál felülvizsgálni, ezt főként a nyelv fejlődési tendenciáival magyarázva. A jelentős terjedelmű tanulmányban „A névszóragok használatának egyes esetei”, amely több füzeten át folytatódik, me részletesen le vannak írva a GK versengő névszóragos formák (például az állítmány eszközhatá- / rozói esete és alanyesete, / a célhatározir ói részes o eset és a jelzői ne tárgyeset stb.), a su levont következtetések pedig mindig egybeesnek a į grammatika e formáinak használatáról addig hagyományosan kialakult szemlélettel. Fontos, hogy Dambriūnas megpróbálja átfogni az egész esetrendszert, kapcsolatokat keres e rendszer tagjai között, o ne és nem külön-külön, elszigetelten vizsgálja az egyes esetek használatát. Megjegyzi, hogy az alapvető jelentések mellett az eseteknek vannak másodlagos ir jelentéseik is, amelyek nem kellően világosak és meghatározottak, ezért az egyes esetek használati területei nemcsak érintkeznek, hanem össze is fonódnak. 146 ne ir Így az esetek sajátos versenye zajlik, és ahogy a nyelv változik, egyes esetek használati területe kitágul, másoké pedig beszűkül— tų — azoknak az [64 I 1]. Iš ajánlásoknak a kapcsán, amelyek az esetek használatának köztes eseteit tárgyalják, látható, hogy Dambriūnas gyakran érzékeli a jelentés finom árnyalatait, ir és igyekszik į figyelembe venni őket egy-egy jelenség értékelésekar or. Például részletesen magyarázza az úgynevezett tartózkodási helyet jelölő tárgyeset ir és az időhatározói részes eset használatának különbségét. Dambriūnas nem ért egyet su Jablonskis által kijavított részes esettel a következő mondatban: Elutazott néhány napra szabadságra. Jablonskis hasonló esetekben mindenütt a tárgyesetet részesítette előnyben, a mozgást vagy jį su helyváltoztatást jelentő igékkel kapcsolva össze? Dambriūnas azt állítja, hogy az ilyen mondatokban „ma már általánosan meghonosodott a részes eset használata” [...] [62 II 21], o a cselekvés időtartamának hosszát ir jelentő tárgyeset, az esemény befejezett aspektusú igéje ugyanabban a mondatban „pjaunasi” [64 IV 11—12]. Ugyanis az időtartam tárgyesetének két különböző jelentése van: azt t. y. az időt 1) jelöli, amely alatt valaki cseleksziar k, illetve amely alatt valami történik, ir 2) azt az időt, amelyet valamire szánnak, amelyet valamire előirányoznak. A második jelentés nagyon hasonló az időtartam részes esetének jelentéséhez, ezért a részes į esetet inkább e tárgyeset helyett használják, hogy a tárgyeset többértelműsége ir miatt ne keletkezzenek kétértelműségek. Magyarázatként Dambriūnas idézi Jablonskis mondatát A „Važiuosim pas mamą valandėlę” mondat ir arra utal, hogy a tárgyeset itt kétféleképpen értelmezhető: vendégeskedésként, illetve úgynevezett hosszúságot, távolságot jelölő tárgyesetként, amely a cselekvés időtartamának hosszát fejezi ki. Az első esetben, ha az eltöltésre, időzésre szánt időt akarjuk megjelölni, a tárgyeset helyett részes eset használandó. Az elvont nyelvtani szabály néha minden konkrét esetre alkalmazható. Dambriūnas a birtokos eset tagadó igék melletti használatát ne tárgyalva rámutat, hogy ez a törvényszerűség mindig gyakorlatilag megvalósul; néha su a tárgyeset a megfelelőbb, ez a mondatszerkezettől, a rag ne mondatbeli helyétől és más körülményektől függ ir ir [64 I 7—8]. Például: nesą reikalo „a főnévi igenév mellett birtokos esetet használjunk, amikor egy másik birtokos eset már a tagadó ige mellett áll”: nėra reikalo skelbti karą; neturime teisės smerkti stb. jį ir Dambriūnas arra a következtetésre jut, hogy su tagadásban mindkét eset, a birtokos és a — ir tárgyeset ir használhato ó; amikor közülük iš választunk, az alábbi szerint kell eljárni: „a nyelv egyéni érzéke“. Napjaink nyelvhasználatában előfordul, hogy egy forma állítólagos hibássága miatt feláldozzák a jelentés finom különbségeit, árnyalatait, közelebbről megvizsgálva azonban látható, hogy a nyelvtani szabályokat konkrét esetekre nem lehet vakon alkalmazni, a nyelv ir természetes lényegét korlátozva. Mindazonáltal a jelentéskülönbségek keresése közben Dambriūnas sem kerüli el, su hogy a nyelvhelyesség ir kritériumával és a normatív hagyománnyal ellentétesen szabályozzon. Az elvont főnevek helyhatározó eseteinek használatát részletesen tárgyalva bizonyos, már Jablonskis által is javított ilyen helyhatározó eseteket hajlik igazolni. Dambriūnas véleménye szerint a savaitės ir laikotarpyje és per savaitę változatok nem egyértelmű jelentésűek, to ezért mindkettő használható a köznyelvben. Az első azt fejezi ki, hogy a munka úgy készül el, hogy nem feltétlenül egy teljes héten át dolgoznak, a o * Piročkinas A. Jono Jablonskis nyelvi javításai. K., 1986. P. 175—178. 1)* 147 A heti egyszeri alkalomhoz hasonlóan „az egész heti munkát implikálja” [65 III—IV 47—50]. Hasonlóképpen gondolkodva használhatónak tekintik a savaitės eigoje, bėgyje időhatározókat is, ma azonban csak a Jablonskis által megállapított normát ismerjük el. Jablonskistól kezdve ugyanígy hibának tartották, és egészen máig szigorúan javítják a bendratívusszal alkotott hogy-os szerkezetet a célhatározói mellékmondatban. Kezdetben Dambriūnas is helytelennek tartotta ezt a szerkezetet (egyéb hibák között ezt is megjelölte: kad turéjus gerų kunigų, [...] [60 II 40], 1966-ban azonban már nem javította, és megpróbálta bizonyítani elfogadhatóságát. Először ezt a szerkezetet egy másik hiba — a célhatározói mellékmondatban a kad kötőszóval használt főnévi igenév — lehetséges helyettesítőjeként mutatta be, mivel a főnévi igenevet feltételes módú igealakkal, különösen személytelen mondatokban, nem mindig lehet helyettesíteni. A Tačiau tų priemonių neužtenka, kad pakelti ekonominę gerovę mondatban Dambriūnas a főnévi igenevet határozói igenévvel javítja (kad pakėlus), és hozzáteszi: „ezen utóbbi kifejezés (a kad határozói igenévvel) miatt egyes nyelvészek fintorognak, de véleményem szerint ok nélkül” [66 I 6—7]. Ugyanazon év GK III—IV. füzetében Dambriūnas részletesebben tárgyalja ezt a szerkezetet, és arra a következtetésre jut, hogy egyáltalán nem kifogásolható. Miután áttekintette a mellékmondatok minden fajtáját (tárgyi, alanyi, módhatározói, okhatározói és egyéb mellékmondatokat), megállapítja, hogy itt mindenütt szokásos a határozói igenév használata, ezért „sem nyelvtani, sem logikai alapja” nincs annak, hogy a célhatározói mellékmondatok számára kivételt tegyünk [66 III—IV 44—48]. Így mesterségesen próbálnak sémát létrehozni, és a jelenségeket logikai következtetések útján magyarázni. Érdekes, hogy Dambriūnasnak ezt az álláspontját a GK többi levelezője is elfogadta. Ugyanebben a füzetben V. Rastenis, az amerikai litván sajtó nyelvét javítva, a tárgyalt szerkezetet, akárcsak a feltételes módú igealakkal alkotott szerkezetet, nyelvtanilag helyesnek, de stilisztikailag hibásnak — „nehézkesnek” — tartja: a Kad nuraminus vokiečius, Kennedy sugalvojo [...] mondatban a mellékmondat helyett célhatározói dativust főnévi igenévvel javasol (vokiečiams nuraminti [...]) [66 III—IV 55]. Dambriūnas a szintaxis új vonásaként a névutós esetek elterjedését jelöli meg az ősi tiszta esetek helyett [62 II 20], és ezt a nyelv fejlődésének tartja: ma azt mondjuk, hogy iš pykčio, nem pedig pykčiu paraudo, ant žirgo, nem pedig žirge sėdėjo, žengimas į dangų, nem pedig dangaus žengimas stb. P. Skardžius is elismeri, hogy ez a folyamat végbemegy a litván nyelvben, de megjegyzi, hogy „az ősi esetek névutós szókapcsolatokká való átalakulása még nem befejezett folyamat” [60 V 50]. Már Dambriūnas fejtegetései előtt, a GK kiadásának kezdetén, több szerző éppen ellenkezőleg, az angol nyelv hatására a litván emigránsok nyelvében megjelent elöljárószók sokaságára panaszkodott: ateik ant laiko [60 1126], to nėra į šitą knygą (= šitoje knygoje) [60 11 43]. Dambriūnas azonban erre nem figyel, és a nyelv fejlődésének eszméjébe vakon kapaszkodva sokkal kedvezőbben tekint az elöljárós szerkezetre Žiūri, mint annak változatos ragozott esetű megfelelőjére. Ezért a köznyelvben a már említett ant žemės kifejezés használatát javasolja a žemėje helyett, továbbá azt, hogy tikėti į ką, ne pedig egyszerűen tárgyesetet használjanak [65 III—-IV 33—38]. tanítja A bemutatott példákból látható, hogy Dambriūnas elméleti fejtegetéseiben és nyelvi ajánlásaiban meglehetősen élesen szembeállítja a normatív hagyományokat a nyelvi jelenségek logikai megközelítésével. Mivel a logikát minden tudomány alapjának tartotta [68 I-II 30], a nyelvben zajló folyamatokat is e szempontok alapján hajlamos volt értékelni, gyakran 148 megcáfolva az addig meghonosodott szokásos nyelvi tényeket, vagy igazolva az általánosan elismert ir Zintas nyelvi hibákat. Íme, hogy ir Dambriūnas álláspontja į szerint a -inis képzős iš melléknevekből képzett határozószók -inis (išoriniai, vidiniai). Saját helyességi formulájára támaszkodva bizonygatja az ilyen határozószók elfogadhatóir ságát, és kétségbe vonja Jablonskis álláspontját, aki az élő népnyelvre hagyatkozva kerülte az ilyen határozószókat; így megszakad a tu javítás ir jų hagyománya. Itt érdemes lenne felidézni nyelvészeink A. Girdenis ir A. Rosinas' azon állítását, hogy „A köznyelvi normák matematikailag ne bizonyítható tudományos igazságok, értékek; csak o akkor ir tarthatják magukat szilárdan, ha a nyelvi közösség tiszteli a legjelentősebb nyelvi normatívák, valamint a normatív ir művek tekintélyét “4. A nyelvi iš jelenségek logizálásának egyik módja az úgynevezett nyelvi analógiák. Ir a nyelv normálásair kor, a normák į bevezetésekor a nyelvhasználatot; gyakran segítenek összekapcsolni a nyelvi tényeket, és a nyelvet rendszerként látni. Dambriūnas nyelvi ajánlásaiban az analógiák különösen kedveltek. Például a gyveno primityviausių žmonių gyvenimu ’a legprimitívebb emberek életét élte’ mondatban az eszközhatározót tárgyesettel helyettesítve (gyveno gyvenimą ’életet élt’), analóg kifejezésekre támaszkodik: kovą kovoti ’harcot harcolni’, miegą miegoti ’alvást aludni’, dainą dainuoti ’dalt énekelni’ stb. [66 1 7]. Más kérdés, hogy az analógiákat nem mindig sikeresen keresik. Jellegzetes példa — a lexikai és frazeológiai törvényekkel a szintaktikai jelenségek magyarázatára tett kísérlet. Dambriūnas rámutat, hogy bizonyos idegen kifejezéseket ugyanazon az alapon lehet használni, amelyen állítólag idegen szavakat is használnak, és igazolja a kölcsönzött helyhatározói eset használatát: tapasztalata van a nevelésben [65 IT1— IV 48]. Nem veszik figyelembe, hogy a szó a nyelv sajátos autonóm egysége, és még idegen lévén sem bontja meg a nyelv rendszerét olyan mértékben, mint az idegen szókapcsolási törvények alapján alkotott kifejezés. Ezért a nyelvben általában megengedik kisebb vagy nagyobb mennyiségű idegen szó (jövevényszó) működését, míg a grammatikai idegenszerűségeket többnyire negatívan értékelik. tanulmány Hogyan értékeljük az Amerikai GK (lényegében annak szerkesztője, L. Dambriūnas) hozzájárulását a į grammatikai normák elméletéhir ez és gyakorlatához ? Mivel Litvániában az gyakorlatilag GK teljesen hozzáférhetetlen volt, Dambriūnas eszméinek a nyelvi normatív munkára gyakorolt hatása látszólag egyáltalán nem érvényesült. Másfelől elhamarkodott lenne azt állítani, hogy Litvániában és Amerikában ez a munka párhuzamos, egymást nem keresztező vonalakon haladt. Amerikában, amennyire csak lehetett, figyelemmel kísérték Litvánia nyelvészeti életét, annotálták és recenzálták a nyelvtudomány újabb munkáit, és a kritikától sem riadtak vissza. Ez a kapcsolat azonban többnyire egyoldalú volt, erről tanúskodik maga be iš Litvánia. Így hát már csak azt érdemes átgondolni, hogyan használhatnánk fel a GK nyelvművelés tapasztalatait most, milyen tévutaktól kellene óvakodnunk a jövőbe tekintve. Mint már említettük, Dambriūnas a nyelvi jelenségeket szigorú logikai törvények alapján igyekezett értékelni, szem előtt tartva a nyelv fejlődésének egyszerűsödési célját; a helyesség képletében így már nem maradt hely a — normázás ir jo hagyománya, valamint a normák stabi- * Girdenis A., Rosinas A. Még néhány gondolat a köznyelv kodifikációjáról // Kultūros barai, 1983, Nr. 4, 67. o. 149