Gramatikos norminimas „Gimtojoje kalboje“ (1958–1968 m.)

LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI, XXXI (1994) KALBOS NORMALIZACIJOS KLAUSIMAI RITĄ MILIŪNAITĖ A NYELVTANI NORMAALKOTÁS A „GIMTOJI KALBA” CÍMŰ LAPBAN (1958—1968) A még a háború előtt Litvániában megalapított Litván Nyelvi Társaság (a továbbiakban — LKD) és lapja, a „Gimtoji kalba” (1933—1941; a továbbiakban — GK) jelentősen előmozdította a nyelvi normák kialakításának munkáját, amely J. Jablonskis halála (1930) után kissé megtorpant. Közel egy évtizeden át közösen vitatták meg a nyelvi normák kialakításának elméleti kérdéseit, programot fogadtak el, és gondoskodtak a normák használatba vételéről. 1941-ben azonban ez a munka megszakadt, mert a háború végéhez közeledve a legtevékenyebb nyelvészek nagy része kényszerűen elhagyta hazáját. 1950-ben az LKD-t ismét megalapították az Egyesült Államokban, 1958-tól pedig a „Gimtoji kalba” is újraindult, és egy évtizeden át jelent meg¹. Kezdetben a legfontosabb közreműködők — akárcsak Litvániában — P. Skardžius, A. Salys, P. Jonikas és L. Dambriūnas voltak (Litvániában Dambrauskas néven írt alá). P. Jonikas közel két és fél évig szerkesztette a lapot, más nyelvészek közreműködésével, 1961-től pedig Dambriūnas egyedül vállalta a szerkesztést; cikkeket közölt S. Barzdukas, V. Rastenis, K. Grinda és néhány más litván emigráns — nem csak nyelvészek. Ezúttal azt vizsgáljuk meg, hogyan folytatta az amerikai GK a Litvániában sikeresen végzett köznyelv-rendezési munkát, különös tekintettel a nyelvtani normák kialakítására. Hosszú ideig, érthető okokból, ez a lap nem kerülhetett a mai nyelvi normák kialakítóinak látókörébe; annál érdekesebb tehát nyomon követni, milyen irányban rendezték a köznyelvet külföldön. A GK egyik munkatársa, A. Dundulis 1966-ban magában a lapban kritikusan értékelte a nyelvi normák kialakítására irányuló munka akkori állapotát: e kérdésben állítólag „mindmáig szinte semmi újat nem mondtak. Litvániában mindent — helyenként szinte szó szerint — megismételnek, amit Jonikas cikkeiben már közel 20 évvel ezelőtt leírt” [66 I 2]². Hogy mi történt Litvániában a „Kalbos kultūra” 1961-es megjelenéséig, nagyjából tudjuk, de vajon az amerikai GK valóban semmi újat nem mondott? A GK igyekezett megőrizni elődje szerkezetét, tartalma és témája azonban — bár továbbra is a nyelvhasználat gyakorlati kérdéseire összpontosított — jelentősen megváltozott, mert figyelembe kellett venni azoknak a litvánoknak az igényeit, akik idegen nyelvi környezetbe kerültek. A nyelvtani jelenségek 1A GK kiadástörténetéről és tematikájáról részletesebben lásd: Miliūnaitė R. Amerikos lietuvių „Gimtoji kalba“ (1958—1968) // Gimtoji kalba. 1991. Nr. 4. P. 6—11. 2 Gimtoji kalba. K., 1933—1941; JAV — 1958—1968. Itt és a továbbiakban a zárójelben az első számjegy a GK megjelenésének évét, a második a füzet számát, a harmadik pedig az oldalt jelöli. 141 A kiadványban viszonylag nagy teret szenteltek ennek — mind a „Kérdések rovatában”, mind számos cikkben. Különösen Dambrūnas foglalkozott ezzel, aki maga is szintaktikus volt. A nyelvtani jelenségek használatára vonatkozó 186 összegyűjtött ajánlásból 119 (azaz körülbelül 64%) éppen hozzá kötődik, mintegy 10% S. Barzdukashoz, körülbelül 7% P. Skardžiushoz, néhány százalék pedig B. Babrauskashoz, P. Jonikashoz és másokhoz. Mielőtt áttekintenénk, milyen alapokra támaszkodva normálták a GK-ban a nyelvtant, érdemes tisztázni a kiadvány munkatársainak általános viszonyulását a nyelvi jelenségekhez és azok rendezéséhez. A litvániai GK-tól eltérően, ahol kollektív munka folyt és nyelvi normázási programokat dolgoztak ki, az amerikai GK-ban ez a munka lényegében egyetlen ember, L. Dambrūnas kezébe került, és a teljes kiadvány jellegét leginkább magának a szerkesztőnek a nézetei határozták meg. A többi munkatárs szinte kizárólag gyakorlati kérdésekről írt, és ebben az újságban nem fejtett ki szélesebb elméleti okfejtéseket. Dambrūnas már Litvániában, amikor 1934—1937-ben különösen aktívan közreműködött a GK-ban (1936—1937-ben pedig szerkesztette is), elméleti gondolatokat közölt a nyelvi normázás munkájáról. A köznyelv szempontjából az összes nyelvi tényt három csoportra osztotta, vagyis elismerte nemcsak az egyértelmű normák és hibák, hanem a köztes jelenségek létezését is [36 III 34]. Felismerve, hogy a köznyelv még nem távolodott el túlságosan a nyelvjárásoktól, ugyanakkor nem zárta el az utat attól, hogy különféle újítások jelenjenek meg benne, és hangsúlyozta, hogy „az az egyetlen puszta érv, hogy az emberek nem így mondják, ma már nem meggyőző […]” [34 III—IV 38]. Az az állítás, hogy a nyelv normázásakor fontos figyelembe venni fejlődési tendenciáit [36 III 34], később nézeteinek egyik legfontosabb elemévé vált. Dambrūnas tehát Litvániában nem különült el túl élesen álláspontjával a GK többi munkatársától, Amerikában viszont — amint azt a kiadványban közölt elméleti fejtegetéseinek és a nyelvtani jelenségek értékelésének elemzése mutatja — szélsőségek felé kezdett hajlani. Egyik cikkében önmagáról így nyilatkozott: „Ennek az újságnak a szerkesztője a köznyelvi kérdésekben valamivel liberálisabb, mint a többi nyelvészünk. Néhány dolgot helyesel, amelyet mások hibának tartanak” [67 II 21]. A litvániai GK-ban már megvitatták és elfogadták a köznyelv normázásának kritériumait [38 IX 143—144], Dambrūnas azonban 1961-re már jelentősen eltávolodott tőlük. E tekintetben a GK-ban megjelent elméleti írásai közül talán a legfontosabb a „Mi a helyes?” [61 III—IV 33—35]. A címben feltett kérdésre rövid a válasz: „az a helyes, ami szabályok szerint jött létre”. Arról pedig, hogy milyen elvek alapján állapítják meg magukat a köznyelvi szabályokat, bővebben szól: „mondhatni demokratikus elvet követünk”. Ennek az elvnek a lényege a használat elterjedtségének és tisztaságának figyelembevétele: „a köznyelvben az helyes, ami saját, és amit széles körben használnak”. Dambrūnas a használat elterjedtségét és a nyelvi tisztaságot egyaránt viszonylagos fogalomnak tartja. Az „ami saját” feltétel nem abszolút, hiszen vannak kivételek. Ugyanígy egy nyelvi tény is alkalmas a köznyelvi szabály alátámasztására, ha kellően széles körben használatos, és nem csupán egyetlen nyelvjárásra vagy beszédváltozatra korlátozódik; másfelől azonban nem mindenki érti egyformán a széles körű használatot. Dambrūnas szerint mindazonáltal a pontosság kedvéért a használat elterjedtsége mindig ellenőrizhető: „Ha kiderülne, hogy valamely kifejezést csupán pél- 142 dául a litvánok összlétszámának egynegyede vagy még kevesebben használnak, akkor azt nem széles körben elterjedtnek és a köznyelvben nem ajánlatosnak kell tekinteni, ha helyette van egy sokkal szélesebb körben ismert és használt kifejezés” [61 III—IV 34]. Ma nehéz elképzelni, hogyan lehetne a használat elterjedtségét „mindig ellenőrizni” — egyszerűen még nem áll rendelkezésre elegendő adatanyag (e tekintetben a szókincs helyzete valamivel kedvezőbb), a nyelvhasználatot pedig nem vizsgálták olyan alaposan, hogy konkrét számokkal lehessen dolgozni. Dambrūnas ajánlásaiból egyébként maga is látható, milyen tévutakra vezethet ennek az elvnek az alkalmazása a nyelvi gyakorlatban, ha téves feltevésekre és csak hozzávetőleges adatokra támaszkodnak (például az -inis melléknevekből képzett határozószók helyeslése). Dambrūnas arról sem tesz említést, hogy a nyelvi tények statisztikai vizsgálatakor figyelembe kell venni a nyelv különböző szintjeinek sajátosságait: jelentős tévedési kockázat nélkül talán statisztikailag fel lehet dolgozni bizonyos hangsúlyozási változatokat, és ennek alapján meg lehet állapítani vagy módosítani a köznyelvi normát, a szintaktikai jelenségekre azonban ezt jóval nehezebb alkalmazni. Dambrūnas mindazonáltal felismeri, hová vezethet a használat elterjedtségére való vak hivatkozás, ezért ezt a kritériumot a nyelvi tisztaság kritériumával korlátozza. Szerinte ha több nyelvi jelenség saját és egyformán széles körben használatos, mindegyik megengedett a köznyelvben, vagyis elismerhető a változatok egyidejű létezése (például a névszói esetek és a személyragok hosszú és rövid alakjai). Ez azonban nem állandó állapot. A nyelvet folyamatként szemlélve Dambrūnas két tényezőt lát benne: egy statikusat és egy dinamikusat. Az első adja a nyelv normázásának alapját, a második pedig lehetővé teszi a változást. A legfontosabb annak meghatározása, milyen irányban változik a nyelv. Előfordulhat, hogy egy jelenséget egyre ritkábban kezdenek használni, és nincs értelme különleges eszközökkel feléleszteni (például a kettős számot vagy a célhatározói igenévi alakot); ha pedig egy jelenség korábban csak szűk körben volt használatos, de gyakoribbá vált, nem kell megtiltani az elterjedését. Ellenkező esetben a nyelv természetes fejlődésével szemben járnánk el. A „Haladás a litván nyelvben” [61 I 1—3; 62 II 20—22] című cikkben Dambrūnas bemutatja a nyelv különböző szintjein zajló folyamatokat, és arra a következtetésre jut, hogy „a nyelv természetes módon a nagyobb egyszerűségre, könnyedségre, világosságra és szépségre törekszik. Ennek eszközei a fölösleges formák elhagyása, a hosszú alakok rövidítése, a párhuzamosságok kiegyenlítése, valamint új képzések, szerkezetek vagy jelentések bevezetése” [62 II 22]. A nyelvi haladás tehát az egyszerűsödéssel azonosul, és e szemléletmód alapján kezdik értékelni a különféle nyelvi jelenségeket. Dambrūnas nézeteire jelentős hatással lehetett O. Jespersen dán nyelvész nyelvi haladásról szóló elmélete, amely szerint minden nyelvi változás haladó jellegű, mert megkönnyíti a kommunikációt. Dambrūnas „Milyen irányban halad a nyelvi evolúció?” [61 II 18—21] című cikkében maga sem titkolja, hogy Jespersenre támaszkodik, és elfogadja a nyelvi fejlődés gondolatát. A nyelvi fejlődés tényének és irányának megértése pedig állítólag segíthet abban, hogy jobban eligazodjunk a köznyelv gyakorlati kérdéseinek eldöntésében. A nyelvi formák egyszerűsödését Dambrūnas Jesperspent követve minden fenntartás nélkül a nyelv tökéletesedésének jelének tartja. Példaként az angol nyelvet hozza fel, és a litvánnal hasonlítja össze. Az angol — analitikus — nyelv Dambrūnas szerint kevesebb nyelvtani kategóriajegyet halmoz fel a szavakban, ezért a szavak mondatbeli viszonyainak kifejezésére 143 más eszközök is rendelkezésére állnak, és ez rugalmasságot, könnyedséget biztosít számára: „a mi tizenkét instrumentális esetragunk helyett az angol nyelv egy elöljárószóval, vagyis egyetlen raggal is beéri” [61 II 21]. Példaként arra, hogy az angol nyelv rugalmasabb a litvánnál, Dambrūnas ezt a kifejezést is felhozza: the exploitation of man by man. Litvánul (már a szovjet években) az orosz szerkezet alapján fordították: išnaudojimas žmogaus žmogumi, később pedig észbe kaptak, és kijavították, de kényelmetlen formában: žmogaus išnaudojimas kito žmogaus. Dambrūnas itt azt próbálja megmutatni, „milyen nehéz néha elöljárószó nélkül boldogulni”, ám mai szemmel nézve egyáltalán nem szükséges panaszkodni a litván nyelv rugalmatlansága miatt, és az angolt vagy az oroszt követni; ebben az esetben elegendő annyit mondani: žmogaus išnaudojimas. Általában véve az ilyen nézeteket ma már könnyen meg lehetne cáfolni, már csak arra a közhelyes állításra emlékeztetve is, hogy minden nyelv a maga módján tökéletes. Dambrūnas tehát a helyességet meghatározó formulája nem statikus, hanem változó tárgyat ír le; a használat elterjedtségén és tisztaságán túl dinamikus elemmel is kiegészül: „helyes az, ami saját, amit viszonylag széles körben használnak, és ami megfelel a nyelv fejlődési irányának” [61 III—IV 34]. Ha összehasonlítjuk ezeket a kritériumokat az 1938-ban Lietuvoje elfogadottakkal, látni fogjuk, hogy Dambrūnas ezen a téren jelentős visszalépést tett. Mindenekelőtt akkoriban a helyességet, a tisztaságot, a jellegzetességet (amit Dambrūnas a nyelv fejlődési irányával való összhangnak nevezett), a célszerűséget és az esztétikusságot önálló kritériumként jelölték meg, és a nyelv normázásakor állítólag mindezek együttesét kellett figyelembe venni [38 IX 144—145]. Dambrūnas a helyességet teszi meg általános alapelvnek, amely alá rendeli a tisztaság, az elterjedtség és a nyelv fejlődésének kritériumait. Így eltűnik az 1938-ban P. Joniko által megjelölt legfontosabb kritériumok egyike, a célszerűség, és a normák stiláris tagolódását sem veszik többé figyelembe. A legfontosabb pedig az, hogy egyáltalán nem esik többé szó a normák lehető legnagyobb stabilitásának fenntartásáról. Az akkoriban Lietuvoje megállapított állandósági elv megkövetelte, „hogy a nyelvben meghonosodott dolgokat ne távolítsák el belőle világosan indokolható okok nélkül” [38 IX 144], és arra ösztönzött, hogy minden jelenséget, különösen az újonnan megjelenőket, óvatosan és megfontoltan értékeljenek. Dambrūnas rendszerében a nyelv fejlődési tendenciáival szemben nem marad ellensúly: a normázási hagyomány, amelyet nyelvészeink mind ez idáig kisebb-nagyobb mértékben hangsúlyoztak és támogattak. Dambrūnas a nyelv fejlődését — mind a tökéletesedést, mind a hanyatlást — a nyelvhasználókhoz, kulturális szintjükhöz köti, amely lakókörnyezetüktől függött [63 II 1—3]. A nyelv nem hirtelen fejlődik: „a régi és az új között meglehetősen hosszú versengés folyik, míg végül az újítás győz”; a fejlődést pedig nemcsak az írók és a nyelvészek, hanem általában minden nyelvhasználó, az egész nemzet előmozdítja. Mivel a nyelv alkotójának az egész nemzetet tekinti, az elterjedtség kritériumát pedig „minden litván” nyelvhasználatára alkalmazza, Dambrūnas ebben az elméleti szempontból nem távolodott el attól az álláspontról, amelyet a litvániai GK a köznyelvi használat kritériumáról (mai terminológiával: a normák forrásáról) megfogalmazott; gyakorlatilag azonban nagyobb jelentőséget tulajdonított neki, mint a GK korábbi munkatársai. Akkoriban kollektív megállapodás született arról, hogy a köznyelvi normák forrásának a jelenkori, általános litván nyelvhasználatot tekintik [36 IV 50; 37 IX 120 stb.], de úgy tűnik, nem tisztázták teljesen, mi is ez a használat. 144 Dambriūnas, immár Amerikában, azt a véleményt fejti ki, hogy „rendszerint csak az honosodik meg, amit a többség jóváhagy”, ezért a köznyelv kritériuma (vagyis a normák forrása) a többség nyelvhasználata [62 II 22]. A nyelvben létező kivételek eleinte csak cáfolják a szabályokat, de amikor sokan kezdik használni ezeket a kivételeket, megszokottá válnak, és éppúgy elfogadottá lesznek, mint a szabályok által lefedett tények. 1966-ban Dambriūnas így ír: „az a nyelv, amelyet mindenki használ, aki használja, vagyis a szépirodalmi írók, a költők, a filozófusok, az egyes szakterületek tudósai, a nyelvészek és a legegyszerűbb használók is” [66 I 12], két évvel később pedig pontosítja ezt az állítást: „A használó azonban nem egyenlő a használóval. Nem lehet például egy nagy írót egy átlagos nyelvhasználóval összehasonlítani” [68 I—II 1]. Ez a pontosítás azonban alig magyarázza jobban a normák forrásaként értett többségi nyelvhasználat fogalmát, és továbbra is teret enged a kellő alap nélküli döntések veszélyének. Dambriūnas több ajánlásában még egy fontos problémát vet fel: mennyiben támasztható alá a jelenkori köznyelvhasználat régi írásos emlékek példáival? Általában a régi írások nyelvét a normázás elméletében fontos normaforrásnak tekintik, Dambrūnas azonban nem minden alap nélkül állítja, hogy „Mažvydas vagy hasonló tekintélyek nyelvi példái csak azt mondják meg, hogy régen így használták a nyelvet”, de korántsem jelenti azt, hogy ma is így kell használni [65 III—IV 35], hiszen „a köznyelv helyességének kritériuma a jelenkori, nem pedig a történeti nyelvhasználat” [60 II 36]. Amikor azonban egy konkrét esetben közvetlenül ezt az elvet követi, Dambrūnas figyelmen kívül hagyja a használati hagyományt. Például a következő imádságbeli kifejezésben támogatja az elöljárószóval álló birtokos eset használatát: kaip danguje, taip ir ant žemės; véleménye szerint ez nemcsak újabb forma, mint a belső helyhatározói eset (žemėje), hanem a jelenlegi használatban is széles körben elterjedt, és nem tekinthető semmiféle szlávizmusnak. Ezúttal azonban alighanem P. Skardžiusnak volt a leginkább igaza, aki Dambrūnas cikke alá (még mielőtt ő lett volna a szerkesztő) szerkesztőségi megjegyzést írt. Ebben kifejti, hogy a belső helyhatározói eset valóban régebbi, de ma is meglehetősen elterjedt, és „itt a hagyomány részben alátámasztja a mai használatot”, ezért éppen a belső helyhatározói esetet célszerűbb köznyelvi normaként választani, különösen az egyházi nyelvben [60 II 37]. A népnyelv és a köznyelv viszonyáról Dambriūnas keveset és nem konkrétan szól: „a jelenlegi használatot nem feltétlenül kell nyelvjárási példákkal alátámasztani, vagy legalábbis nem mindenféle példával és nem minden esetben. A köznyelvnek lehetnek saját területei, amelyek néha nem teljesen felelnek meg a nyelvjárási példáknak” [64 III 9]. Ajánlásaiban mindössze néhányszor hivatkozik a nyelvjárásokra: a vaikščiojo drabužiuose kifejezés belső helyhatározói esetét instrumentális esetre javítva: drabužiais [65 III—IV 43—44]; a kad su szerkezet igazolásakor, amelyben a határozói igenév célhatározói mellékmondatban szerepel [66 III—IV 44—48]; az elvont főnevek belső helyhatározói esetének használatát tárgyalva [65 III—IV 47—50]; valamint a morfológiai alakok rövidülési tendenciáit magyarázva. * * * Dambriūnas elméleti nézeteinek eltérése a többi nyelvi normaalkotóétól nem maradhatott hatás nélkül a nyelvhasználati gyakorlatra, különösen azután, hogy P. Jonikas és P. Skardžius távozott a GK szerkesztőségéből. A GK ajánlásainak vizsgálata azt mutatja, hogy a nyelvtani 10. Lietuvių kalbotyros klausimai, XXXI 145 A nyelvi jelenségek megítélése a korábbi, még Litvániában kialakult gyakorlathoz képest jelentősen megváltozott. Az alábbiakban áttekintjük a morfológia és a szintaxis fontosabb ajánlásait, amelyekből kitűnik a nyelvi jelenségek nem hagyományos megítélése és annak indoklása. A nyelv különböző szintjein végbemenő folyamatokat tárgyalva Dambriūnas a morfológia terén a haladás legfontosabb ismérvének a nyelvi formák számának csökkenését nevezte. A köznyelvben már nem használatos a célhatározói igenév és a kettős szám, mivel elavultak, és csak „megterhelnék az emlékezetet”; ráadásul más formák helyettesítik őket, így többletük állítólag fölösleges. Dambriūnas nem tesz említést e formák stilisztikai értékéről, például arról, hogy alkalmasak-e a beszélt nyelvi vagy szépirodalmi használatra (amit a litvániai GK hangsúlyozott). Ritkán használt formák: tedirbie, tedara, mivel helyettük az egyszerűbb tedirba, tedaro (tegu daro) alak áll. Ezúttal nem világos, hogy Dambriūnas milyen kritériumok alapján különbözteti meg, melyik forma bonyolultabb és melyik egyszerűbb. Azt is megjegyzik, hogy csökken a főnévragozási osztályok száma, amikor a 4. és 5. ragozási osztályba tartozó, nem nagy számú főnév más ragozási osztályok végződéseit veszi fel. A morfológia egy további újdonsága állítólag a ragozhatatlan alakok megjelenése (ismét úgy tűnik, a fejlettebbnek vélt angol nyelvi modellhez igazodnak): ezeket kényelmesebb használni (dešimt a dešimties helyett, dvidešimt a dvi dešimtys helyett stb.). Dambriūnas a megszokottnál némileg eltérően tekint a hosszú és rövid szóalakok versengésére (eit||eiti; geriem žmonėm || geriems žmonėms). Azt állítva, hogy „a nyelv fejlődése a formák rövidülésének, nem pedig hosszabbodásának irányába halad” [64 I 15], minden alkalommal igyekszik a rövid alakokat támogatni, és rámutat, hogy ez a népnyelv általános tendenciája is [62 I 3]. E fő indíték, a nyelv előrehaladása mellett még néhány további érvet is felhoz. A rövid alakok kényelmesebbek (ezért különösen alkalmasak az újságnyelvben), és gördülékenyebbé teszik a nyelvet, mivel elmarad a litván nyelv túlságosan gyakori s hangja [62 I 3]. Másfelől Dambriūnas a hosszú alakok helyességét sem tagadja; általában e formák használata ízlés dolga [67 III 36]. Az ajánlások legnagyobb része különféle szintaktikai jelenségekre vonatkozik. Dambriūnas vitathatatlan, elemi szintaktikai hibának tartja a kad kötőszó főnévi igenévvel való használatát célhatározói mellékmondatban, a félparticipium helyett használt gerundiumot, a névszói állítmány instrumentalis esetét ott, ahol néha nominativus szükséges, valamint néhány egyéb jelenséget [67 II 21]. Sok, régóta javítgatott hibát azonban megpróbál újraértékelni, többnyire azzal magyarázva ezt, hogy a nyelv fejlődése bizonyos tendenciákat követ. A „Néhány eset a grammatikai esetek használatában” című, a GK több füzetén át közölt, terjedelmes cikk részletesen leírja az egymással versengő esetalakokat (például az állítmány instrumentalisát // nominativusát, a cél dativusát // a jelző accusativusát stb.), a levont következtetések pedig nem mindig egyeznek az ilyen típusú grammatikai formák használatáról addig hagyományosan kialakult felfogással. Fontos, hogy Dambriūnas megpróbálja átfogni az egész esetrendszert, kapcsolatokat keres az elemei között, és nem külön-külön, elszigetelten vizsgálja az egyes esetek használatát. Megjegyzi, hogy az eseteknek az alapjelentéseik mellett mellékjelentéseik is vannak, amelyek nem kellően világosak és körülhatároltak, ezért az egyes esetek használatának területei… 146 …nemcsak találkoznak, hanem össze is keverednek. Így sajátos versengés alakul ki az esetek között, és a nyelv változásával egyes esetek használati köre kibővül, másoké pedig beszűkül [64 I 1]. Azokból az ajánlásokból, amelyek az esetek használatának köztes eseteit tárgyalják, kitűnik, hogy Dambriūnas gyakran érzékeli a jelentés finom árnyalatait, és igyekszik figyelembe venni őket egy-egy jelenség megítélésekor. Például részletesen magyarázza az úgynevezett alkalmi accusativus és az időbeli dativus használata közötti különbséget. Dambriūnas nem ért egyet a Jablonskis által javított dativusszal a következő mondatban: Išvažiavo kelioms dienoms atostogų. Jablonskis hasonló esetekben mindenütt az accusativust ajánlotta, és ezt az elmozdulást vagy mozgást kifejező igekötős igékhez kapcsolta3. Dambriūnas szerint az ilyen mondatokban „ma […] már általánosan meghonosodott a dativus” [62 II 21], az időtartam hosszát kifejező accusativus és a befejezett aspektusú ige pedig ugyanabban a mondatban „összeütközik” [64 IV 11—12]. Ugyanis az időtartamot jelölő accusativusnak két különböző jelentése van: 1) azt az időt jelöli, amely alatt valaki cselekszik vagy valami történik, és 2) az eltöltésre szánt, előirányzott időt. A második jelentés nagyon hasonlít az időbeli dativus jelentésére, ezért a dativus egyre inkább az ilyen accusativus helyett használatos, hogy az accusativus többértelműsége ne okozzon félreértést. Magyarázatként Dambriūnas Jablonskis mondatát idézi: Važiuosim pas mamą valandėlę, és rámutat, hogy az accusativust itt kétféleképpen lehet érteni: alkalmi accusativusként, vagy az úgynevezett időtartamot jelölő accusativusként, amely a cselekvés hosszát fejezi ki. Az első esetben, ha az eltöltésre, ott-tartózkodásra szánt időt akarjuk megjelölni, az accusativus helyett dativust kell használni. Egy elvont grammatikai szabály nem minden konkrét esetre alkalmazható. Dambriūnas a genitivus tagadó igék melletti használatát tárgyalva rámutat, hogy ez a szabályszerűség a gyakorlatban nem mindig valósul meg; néha az accusativus megfelelőbb, és ez a mondatszerkezettől, az eset mondatbeli helyétől és más körülményektől függ [64 I 7—8]. Például nincs szükség „a genitivus használatára a főnévi igenév mellett, ha egy másik genitivus már a tagadó ige mellett áll”: nėra reikalo skelbti karą; neturime teisės jį smerkti stb. Dambriūnas arra a következtetésre jut, hogy tagadás mellett mindkét eset használható — a genitivus és az accusativus is —, és közülük választva „az egyéni nyelvérzékre” kell hagyatkozni. A mai nyelvhasználatban előfordul, hogy egy forma állítólagos hibássága miatt feláldozzák a finom jelentéskülönbségeket és árnyalatokat; alaposabban szemügyre véve azonban látható, hogy a grammatikai szabályokat nem lehet vakon alkalmazni az egyedi esetekre, és nem szabad korlátozni a nyelv természetes alkatát. Mindazonáltal a jelentéskülönbségek keresése közben Dambriūnas nem kerüli el, hogy összeütközésbe kerüljön a nyelvhelyesség kritériumával és a normatív hagyománnyal. Az absztrakt főnevek inessivusának használatát részletesen tárgyalva az ilyen inessivusok egy részét, amelyeket már Jablonskis is javított, hajlik elfogadhatónak tekinteni. Dambriūnas szerint a savaitės laikotarpyje és a per savaitę változat jelentése nem azonos, ezért mindkettő használható a köznyelvben. Az első azt jelenti, hogy a munka úgy készül el, hogy nem feltétlenül dolgoznak egy teljes héten át, míg a kifejezés… 3 Piročkinas A. Jono Jablonskio kalbos taisymai. K., 1986. P. 175—178. 147 hetente per savaitę, mivel „az egész heti munkát implikálja” [65 III—IV 47—50]. Hasonlóan érvelve használhatónak tekintik a savaitės eigoje, bėgyje helyhatározói eseteket is, ma azonban csak a Jablonskis által megállapított normát ismerjük el. Már Jablonskis idejétől kezdve következetesen hibásnak tartották, és mind a mai napig szigorúan javítják a kad kötőszó főnévi igenévvel való szerkezetét a célhatározói mellékmondatban. Eleinte Dambrūnas is helytelennek tartotta ezt a szerkezetet (egyebek között hibaként említette a kad turėjus gerų kunigų, [...] példát is [60 II 40]), 1966-ban azonban már nem javította, sőt megpróbálta igazolni az elfogadhatóságát. Először egy másik hiba — a célhatározói mellékmondatban a kad kötőszóval használt főnévi igenév — lehetséges helyettesítőjeként mutatta be ezt a szerkezetet, mivel a főnévi igenevet feltételes módú alakra, különösen személytelen mondatokban, nem mindig lehet lecserélni. A Tačiau tų priemonių neužtenka, kad pakelti ekonominę gerovę mondatban Dambrūnas a főnévi igenevet határozói igenévvel javítja (kad pakėlus), majd hozzáfűzi: „ezen utóbbi fordulat (kad határozói igenévvel) miatt egyes nyelvészek fintorognak, de véleményem szerint ok nélkül” [66 I 6—7]. Ugyanennek az évnek a III—IV. GK-füzetében Dambrūnas részletesebben tárgyalja ezt a szerkezetet, és arra a következtetésre jut, hogy egyáltalán nem kifogásolható. Áttekintve a mellékmondatok minden fajtáját (tárgyi, alanyi, mód-, okhatározói és egyéb mellékmondatokat), megállapítja, hogy ezekben mindenütt szokásos a határozói igenév használata, tehát „sem nyelvtani, sem logikai alapja nincs” annak, hogy kivételt tegyenek a célhatározói mellékmondatokkal [66 III—IV 44—48]. Így mesterségesen próbálnak sémát alkotni, a jelenségeket pedig logikai okfejtéssel magyarázni. Érdekes, hogy Dambrūnas nézetét más GK-levelezők is elfogadták. Ugyanebben a füzetben V. Rastenis az amerikai litván sajtó nyelvét javítva a tárgyalt szerkezetet — akárcsak a feltételes módú alakkal alkotott szerkezetet — helyesnek, de stilisztikailag hibásnak, „nehézkesnek” tartja: a Kad nuraminus vokiečius, Kennedy sugalvojo [...] mondatban a mellékmondat helyett célhatározói ragos főnevet és főnévi igenevet javasol (vokiečiams nuraminti [...]) [66 III—IV 55]. Új szintaktikai jelenségként Dambrūnas a névutós esetek gyakoribb térhódítását említi a régi, puszta esetek helyett [62 II 20], és ezt a nyelv fejlődésének tartja: ma azt mondjuk, hogy iš pykčio, o ne pykčiu paraudo, ant žirgo, o ne žirge sėdėjo, žengimas į dangų, o ne dangaus žengimas, és így tovább. P. Skardžius is elismeri, hogy ez a folyamat végbemegy a litván nyelvben, de megjegyzi, hogy „a régi esetek névutós szókapcsolatokká alakulása még nem befejezett folyamat” [60 V 50]. Dambrūnas okfejtései előtt, a GK megjelenésének kezdetén több szerző éppen ellenkezőleg, az angol nyelv hatására a litván emigránsok nyelvében elterjedt névutók sokaságára panaszkodott: ateik ant laiko [60 II 26], to nėra į šitą knygą (= šitoje knygoje) [60 II 43]. Dambrūnas azonban erre nem figyel, és a nyelvi fejlődés gondolatába kritikátlanul kapaszkodva sokkal kedvezőbben viszonyul a névutós szerkezethez, mint annak ragozott változatához. Ezért a köznyelvben az előbb említett ant žemės, o ne žemėje, taip pat tikėti į ką fordulat használatát javasolja, nem pedig az egyszerű tárgyesetét [65 III—IV 33—38]. * * * A bemutatott példákból kitűnik, hogy Dambrūnas elméleti fejtegetéseiben és nyelvi ajánlásaiban meglehetősen élesen szembeállítja a normázási hagyományokat a nyelvi jelenségek logikai megközelítésével. Mivel a logikát minden tudomány alapjának tekinti [68 I—II 30], 148 a nyelvben zajló folyamatokat is ebből a nézőpontból hajlott értékelni, gyakran tagadva a korábban meggyökeresedett és megszokott nyelvi tényeket, vagy igazolva az általánosan elismert nyelvi hibákat. Ilyen például Dambrūnas véleménye a -inis képzős melléknevekből alkotott határozószókról (išoriniai, vidiniai). Saját helyességi formulájára támaszkodva bizonygatja az ilyen határozószók elfogadhatóságát, és kétségbe vonja Jablonskis álláspontját, aki az élő népnyelvre hagyatkozva kerülte az efféle határozószók használatát; ezzel együtt az ezek javítására irányuló hagyomány is megszakad. Ideillik nyelvészeink, A. Girdenis és A. Rosinas megállapítása, miszerint „a köznyelvi normák nem matematikailag bizonyítható tudományos igazságok, hanem értékek, és csak akkor maradhatnak szilárdak, ha a nyelvi közösség tiszteletben tartja a hagyományokat, valamint a legjelentősebb nyelvművelők és normázó művek tekintélyét”4. A nyelvi jelenségek logikai értelmezésének egyik módja az úgynevezett nyelvi analógia. A nyelv normázásában és a normák használatba vételében egyaránt gyakran segít összekapcsolni a nyelvi tényeket, és a nyelvet rendszerként láttatni. Dambrūnas nyelvi ajánlásaiban különösen kedveli az analógiákat. Például a gyveno primityviausių žmonių gyvenimu kifejezésben a tárgyesettel cseréli fel a belső tárgyat (gyveno gyvenimą), és ezt olyan analóg kifejezésekkel támasztja alá, mint a kovą kovoti, miegą miegoti, dainą dainuoti, és így tovább [66 I 7]. Más kérdés, hogy az analógiák keresése nem mindig sikeres. Ennek szemléletes példája az a kísérlet, amikor a lexika és a frazeológia törvényszerűségeivel magyaráznak szintaktikai jelenségeket. Dambrūnas szerint bizonyos idegen kifejezések ugyanazon az alapon használhatók, mint amelyen állítólag az idegen szavakat is használjuk; így igazolja a kölcsönzött helyhatározói esetet: turi patirtį auklėjime [65 III—IV 48]. Nem veszi figyelembe, hogy a szó sajátos módon autonóm nyelvi egység, és idegen volta ellenére sem bontja meg a nyelvi rendszert olyan mértékben, mint egy idegen szókapcsolási szabályok alapján alkotott kifejezés. Ezért a nyelv általában kisebb-nagyobb mennyiségű idegen szót (jövevényszót) enged működni, a nyelvtani idegenszerűségeket viszont többnyire negatívan ítéli meg. * * * Hogyan értékeljük az amerikai GK (lényegében szerkesztőjének, L. Dambrūnasnak) hozzájárulását a nyelvtani normázás elméletéhez és gyakorlatához? Mivel ez a GK Litvániában szinte teljesen hozzáférhetetlen volt, úgy tűnik, Dambrūnas elképzelései aligha befolyásolták a nyelvi normázó munkát. Másfelől elhamarkodott volna azt állítani, hogy Litvániában és Amerikában ez a munka párhuzamos, egymást nem keresztező vonalakon haladt. Amerikában lehetőségeikhez mérten nyomon követték Litvánia nyelvészeti életét, ismertették és bírálták az új nyelvtudományi munkákat, kritikától sem riadva vissza. Ez a kapcsolat azonban többnyire egyoldalú volt, Litvániából nem érkezett válasz. Így csak azt mérlegelhetjük, hogyan hasznosíthatnánk ma a GK nyelvművelési tapasztalatait, és milyen tévutaktól kellene óvakodnunk a jövőbe tekintve. Mint már említettük, Dambrūnas a nyelvi jelenségeket a logika szigorú törvényeiből kiindulva, a nyelvfejlődés célját — az egyszerűsödést — szem előtt tartva hajlott értékelni, és helyességi formulájában már nem maradt hely a normázási hagyománynak és a normák stabi- 4 Girdenis A., Rosinas A. Dar kelios mintys dėl bendrinės kalbos kodifikacijos // Kultūros barai. 1983. Nr. 4. P. 67. 149 … fenntartásához. Ez szükségképpen oda vezetett, hogy egyes köznyelvi nyelvtani normákat kellő alap nélkül felülvizsgáltak, figyelmen kívül hagyva e nyelvi rendszer részének viszonylagos konzervativizmusát. Talán paradoxonnak tűnik, de Dambrūnas még Litvániában, „Ar kartais ne be reikalo taisome?“ [Vajon nem javítgatunk-e olykor fölöslegesen?] című cikkében mintegy előre megírta saját ítéletét: „Ahhoz, hogy helyesen értsük a nyelv életét és jelenségeit, történeti, pszichológiai szempontból kell rájuk tekintenünk, nem csupán formális nyelvészeti szempontból. A nyelvi jelenségek magyarázatára alkalmazott, kizárólag formális összehasonlító módszer akár nagyon káros is lehet, mert akadályozza a nyelv normális fejlődését és magát a nyelvet is elszegényíti“ [35 V 65]. Felmerül a kérdés, hogy más nyelvészek reagáltak-e valamiképpen Dambrūnas „tévedéseire“. Reagáltak, kétségtelenül, de maga a GK még akkor, amikor Dambrūnas nem volt a szerkesztője, később pedig feltehetően más kiadványok is5. A GK-ban Dambrūnas csak egyszer, 1968-ban írt választ P. Skardžiusnak a „Draugo“ mellékletében megjelent cikkére, amely a szerkesztőnek azt tanácsolta, hogy vitatott kérdésekről ne írjon a GK-ban, hiszen a kiadvány a nagyközönségnek szól, nem pedig a nyelvészek vitáinak. Találhatunk-e valami pozitívumot Dambrūnas elméleti fejtegetéseiben és ajánlásaiban? Figyelemre méltó törekvése, hogy a nyelvet változó jelenségként szemlélje, és a normázó munkában a mai nyelvhasználatra támaszkodjon. Bár Dambrūnas konkrétabban nem különítette el sem a nyelvhasználókat (csupán azt hangsúlyozta, hogy „nem minden nyelvhasználó egyforma“), sem a köznyelv területeit, és alig vette figyelembe a nyelvi szintek sajátosságait, az az elképzelés, amelyet még a litvániai GK normázási programjából vett át, arra ösztönzött, hogy új szemmel tekintsenek a nyelvben zajló folyamatokra. Más kérdés, hogy milyen módszerekre (például statisztikára) és kritériumokra támaszkodva válogatják ki a nyelvi tényeket, és állapítják meg, hogy megfelelnek-e a köznyelvnek. Ma nyelvészeink is hasonló gondolatokat fogalmaznak meg6: rámutatnak, hogy adatbázist kell létrehozni a mai nyelvhasználat adataiból, ám ugyanazokkal a korábban megoldatlan problémákkal szembesülnek – például az adatközlők kiválasztásával. Emellett megjegyzik, hogy veszélyes a normázási stratégiát és taktikát kizárólag a hagyományra alapozni, mert így szakadék keletkezhet a kodifikált norma és a valós nyelvhasználat között. Úgy tűnik, most a középutat kell keresnünk, hiszen az amerikai GK példájából világosan látszik, hová vezet a hagyományok túl gyors és meggondolatlan feladása. A nyelvtan normatív egységesítése a „Gimtoji kalba” folyóiratban (1958—1968) Summary A tanulmány a litván nyelvtan normázásának kérdéseivel foglalkozik a „Gimtoji kalba“ (Anyanyelv) című újságban, amelyet az Egyesült Államokban élő litván emigránsok adtak ki 1958 és 1968 között. Az újság szerkesztőjének, Leonardas… 5 Például lásd: Skardžius P. A litván köznyelv korábbi és mai használata. Chicago, 1971. 32–35., 37–44. o. 6 Grumadienė L., Stundžia B. Folytatjuk-e a „Lietuvių kalbos atlasas“ hagyományait? // Gimtoji kalba. 1990. 5. sz. 23–26. o. 150 Dambrūnas sok szempontból különbözött a többi litván nyelvésztől. A nyelvtani változatok használatával kapcsolatos elméleti okfejtéseiben és ajánlásaiban Dambrūnas szélsőségekig ment el. Bár egyes kérdésekben finom nyelvérzékről tett tanúbizonyságot, általában a logika nézőpontjából értékelte a nyelvi folyamatokat, és számos beszédhibát, amelyeket más nyelvészek hagyományosan kijavítottak, ő normatív tényként ismert el. Így megkísérelte felülvizsgálni a hagyományos litván nyelvtani rendszert, és nehezményezte azt az igényt, hogy őrizzék meg a normák stabilitását. 185