A State Language in the Baltic Republics

LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI, XXXI (1994) KALBOS NORMALIZACIJOS KLAUSIMAI VALENTINA SKUJINA VALSTĖS VALODA BALTIJAS REPUBLIKĀ A 80-as években a három balti köztársaság Legfelsőbb Tanácsának ülésein (akárcsak a Szovjetunió más köztársaságaiban) a népképviselők választóik akaratát teljesítve a köztársaság nevét adó alapnemzet nyelvét a köztársaság államnyelvévé nyilvánították. Ez nem azért történt, hogy bosszút álljanak az orosz népen és nyelvén a múltbeli sérelmekért, hanem azért, hogy megvédjék a köztársaságok őshonos népeinek nyelvét a kényszerű oroszosítástól, amelyet a háború utáni évtizedekben tervszerűen folytattak. Azért történt, hogy a nem orosz lakosságnak ne csupán valódi jogot biztosítsanak anyanyelve használatára és sokoldalú fejlesztésére, hanem e nyelvek gyakorlati működésének valós és egyenlő lehetőségeit is megadják. Természetesen ez a folyamat azt jelenti, hogy csökkenteni kell az orosz nyelv e területeken aránytalanul megnövekedett szerepét. Ez azonban igazságos intézkedés, amely egyáltalán nem fenyegeti az orosz nyelv fennmaradását, hanem a gyakorlatban igyekszik megvalósítani az alkotmányban előírt nyelvi egyensúlyt. Az 1989 végén Moszkvában rendezett, a Szovjetunió nyelvpolitikájának problémáival foglalkozó össz-szövetségi konferencián V. Solncev, a Szovjetunió Tudományos Akadémiája Nyelvtudományi Intézetének igazgatója kénytelen volt elismerni, hogy a Szovjetunió korábbi nyelvpolitikája átgondolatlan volt, és erőltetett internacionalizációt, azaz oroszosítást folytattak. Ezért a népeknek a nyelvpolitika területén a népellenes rend megdöntésére irányuló jelenlegi törekvése is az előző időszak logikus következményének tekinthető. A jelenlegi időszakra a tudomány számos területén nagyfokú elméleti zűrzavar jellemző, olykor pedig még a féligazságokkal való szándékosan demagóg spekuláció is. A nyelvtudományban vereséget szenvedett J. Deserijev oroszosító tanítása, amely elősegítette a nem orosz népek oroszossá tételét a Szovjetunióban, ám e tanítás hívei még mindig makacsul ragaszkodnak álláspontjukhoz, olykor pedig megpróbálnak aktívan a korábbi mederben cselekedni (például az L. Brezsnyev idején kidolgozott szovjet alkotmány védelmezői, a „Szojuz” mozgalom). A soknemzetiségű államok nyelvpolitikájának nyelvészeti alapjait a Szovjetunióban elméletileg nem dolgozták ki; e kérdés demokratikus megközelítése teljességgel hiányzott. Az államnyelv elméletét sem dolgozták ki, amit megnehezít a vizsgált tárgy, az államnyelv heterogenitása a világ különböző országaiban, valamint e fogalomnak az egyes országok különböző történelmi időszakaiban zajló konkrét társadalmi folyamatoktól való függése. Az államnyelv elméletét tehát egy adott ország adott történelmi időszakára kell kidolgozni, más országok és más történelmi időszakok tapasztalatait felhasználva, de azokat vakon nem másolva. Amint a Nagy Szovjet Enciklopédia hangsúlyozza, államnyelvként rendszerint annak a nemzetnek a nyelvét választják, amely az országot létrehozta, vagy amely az országban uralkodó helyzetben van. A világ tapasztalata azt mutatja, hogy az államnyelv funkcióinak értelmezése is jelentősen eltér az egyes országokban 88 a minimális funkcióktól – például Szingapúrban, ahol az államnyelven éneklik a himnuszt és tartják a hivatalos beszédeket – az államnyelv széles körű használatáig, mind a hivatalos, mind az élet valamennyi más területén. Ha az uralkodó nemzet nyelvét államnyelvként más nemzetekre kényszerítik saját területükön, az gyarmatosító, megszálló politikára utal, amely a burzsoá, imperialista nagyhatalmakra jellemző. Az ilyen politika a szocialista társadalmi rendben elfogadhatatlan. A Szovjetunióban, V. I. Lenin írásaitól kezdve, negatív volt az államnyelvhez való viszonyulás (Lenin ezen az orosz nyelvet értette mint Oroszország államnyelvét). Elméletben. A gyakorlatban az orosz nyelvet kötelezően tanították a Szovjetunió valamennyi népének, és a „nemzetközi érintkezés nyelvének” álarca alatt az egész Szovjetunióban kötelező államnyelvként vezették be (ahogyan a cári Oroszország idején is Oroszországban). Lettországban ez a folyamat már 1940-ben, a szovjethatalom első napjaival intenzíven megkezdődött. Erről tanúskodnak például a „Jaunākās Ziņas” című újságban megjelent publikációk, amelyek akkoriban naponta hirdették az orosz nyelv elsajátítását. Ezzel szemben a lett nyelv elsajátítása háttérbe szorult, és már az 1944–1945-ös pártlevéltári anyagok is egyértelmű bizonyítékokat tartalmaznak a szovjet intézményekben a lakosság nemzeti sajátosságainak figyelmen kívül hagyására1. Ezzel ellentétben annak, hogy a balti népek nyelvei saját etnikai területükön államnyelvi státuszt kaptak, más oka, célja és jellege van. Az ok — a túlzott oroszosítás (amint például Lettországban megállapították: a lett nyelv a hét meghatározott fokozat közül a nyelv fokozatos kihalásának 4. szakaszában van). A cél — a nyelvek újjáélesztése, megóvásuk a kihalt nyelvek sorsától, valamint teljes körű, sokoldalú működésük biztosítása az élet minden területén. A jelleg — az anyanyelv államnyelvként való demokratikus használata a nép etnikai szülőföldjén (szemben azzal, amikor egy másik nép nyelvét kívülről kényszerítik egy másik területen kötelező államnyelvként). Lettország határain belül az egyetlen nép, amelynek anyanyelvi jogai a lett nyelv államnyelvi státusza mellett saját etnikai területén sérelmet szenvedhetnek, a lívek; ezért dolgozták ki a nyelvtörvényt, és ezért készülnek más jogszabályok is, amelyek biztosítják a lívek anyanyelvi jogait és nyelvük fejlődését. Azoknak a többi népeknek, amelyek képviselői állandó jelleggel Lettország területén élnek, de amelyek nyelveinek sokoldalú működési és fejlődési területe Lettország határain kívül van, nincs sem jogi, sem alkotmányos, sem etikai vagy erkölcsi joguk arra, hogy bármiféle elsőbbségre tartsanak igényt Lettország területén. Bármely ilyen elsőbbségre irányuló igény, illetve annak kikényszerítése erőszakot jelentene az őshonos nép szülőföldjével szemben. A 80-as években a többségi nemzetek nyelveit a Szovjetunió köztársaságaiban államnyelvvé nyilvánították, e nyelvek funkciói pedig meglehetősen eltérők voltak; a közös államnyelv kifejezés egyáltalán nem jelent azonos fogalmi tartalmat. A nemzeti államiság kialakulásának konkrét történelmi előfeltételei és körülményei a különböző köztársaságokban eltérnek. Mindegyikben másként alakultak az államalapító alapnemzet és azoknak a népeknek a képviselői közötti viszonyok, amelyek etnikai szülőföldje az állam határain kívül található. Fontos szerepük van a nyelvi viszonyok jogi szabályozása történelmi sajátosságainak is 1 LKP CK Partijas arhīvs, 101. f., 3. apr., 13.1., 64. lpp.; LK(b)P CK Partijas arhīvs, 101. f., 7. apr., 14.1., 157.—162. lpp. 89 Minden területen a hagyományokat. Mindezek a problémák úgy oldhatók meg, ha tiszteletben tartjuk minden nép nemzeti sajátosságait. Ezért minden köztársaságnak mint szuverén államnak önállóan kell rendeznie saját nemzeti, köztük nyelvi kérdéseit, figyelembe véve a konkrét, történelmileg meghatározott nemzeti és társadalmi sajátosságokat, valamint hagyományokat. Ahogyan a világ különböző országaiban, úgy a PSRS különböző köztársaságaiban is eltérőek a kihirdetett államnyelvek funkciói (az e funkciók iránti igény). Talán még minden köztársaságban sajátos lehet az államnyelv fogalmának értelmezése, ezért el kell utasítani a nivelláló megközelítést. A balti köztársaságokat közös nemzeti államisági hagyományok, valamint hasonló történelmi körülmények kapcsolják össze, amelyek a köztársaságok többségi népeinek nyelveire a múltban és a jelenben jellemzőek. A balti köztársaságok fő nyelveinek hosszú fejlődéstörténetük van. Például a lett nyelv évszázadok óta létezik; első írásos hagyományait a 13. századra, sőt még korábbi időkre szokás visszavezetni, első, napjainkig fennmaradt könyve pedig a 16. században jelent meg. A múlt század közepe óta a lett nyelv nem csupán a lettek mindennapi, szóbeli és írásbeli használatának nyelveként fejlődött, hanem az eredeti szépirodalom és a tudomány nyelveként is. A lett nyelvet széles körben használták a társadalmi tevékenység különféle területein. A lett nyelv sokoldalú működése és magas fejlettségi szintje lehetővé tette, hogy már e század húszas éveiben, a független lett állam viszonyai között államnyelvvé nyilvánítsák és akként használják, elősegítve ezzel a lett nyelv többfunkciós fejlődését. Az államnyelv használatának hasonló gyakorlata szomszédos köztársaságainkban is érvényesül. Ezért a továbbiakban elsősorban a lett nyelv gyakorlatára és a lett nyelvészek tapasztalataira támaszkodva próbáljuk jellemezni, hogyan értelmezik a balti köztársaságokban az államnyelv fogalmát a mai körülmények között. Elsősorban az államnyelv fogalma magában foglalja a nyelv és a nép állami védelmét. Ez azt jelenti, hogy az állam garantálja a nyelv fennmaradását és használatát, gondoskodik sokoldalú tanulmányozásáról és fejlesztéséről, és e folyamatokat megfelelő törvényekkel, szabályzatokkal, rendelkezésekkel, utasításokkal stb. szabályozza. A Lettországban képviselt népek nyelvei számára nem garantálják ezt a sokoldalú működést és fejlődést, ez azonban nem jelenti e népek képviselői alkotmányos jogainak megsértését. Minden lakos számára biztosított az anyanyelv használatának joga, és a törvény előtt minden ember egyenlő, nemzetiségi hovatartozásától és nyelvétől függetlenül. Egyetlen nyelv és nép léte sincs veszélyben: sokoldalú használatukat és fejlődésüket a megfelelő nemzeti területeken biztosítják (kell biztosítani), ahol ehhez a legmegfelelőbb környezet áll rendelkezésre. Másodsorban, a balti köztársaságokban az államnyelv fogalma magában foglalja a nyelv sokoldalú működését, vagyis használatát az államhatalom és az államigazgatás, a kultúra, a tudomány, a termelés és a társadalmi élet minden más területén, beleértve az intézmények, vállalatok és szervezetek ügyvitelét, valamint az igazságszolgáltatást, az oktatási folyamatot stb. A köztársaság területén az adott nemzeti államnyelvet kell használni a nemzetiségek közötti érintkezés fő eszközeként is. Ahhoz, hogy egy nyelv fennmaradjon, használni kell. Ez axióma. Harmadsorban, az államnyelv fogalma magában foglalja a polgárok teljes körűen garantált jogát arra, hogy az államnyelvet a köztársaság egész területén használják. Ez azt jelenti, hogy az államnyelven bármely állampolgár- 90 bárki bármely köztársasági intézményben, vállalatnál vagy szervezetnél választ kaphat, azok alárendeltségétől, valamint állami, szövetkezeti vagy egyéni (magán) jellegétől függetlenül. Néha felmerül az a gondolat, hogy a nyelvtörvényeket talán nem kellene kiterjeszteni a szövetkezeti és magánvállalatokra, mert ezekben a vállalatokban az államnyelv elsajátításának szükségességét kereskedelmi érdekeik határozzák majd meg. E szektor esetleges korlátlan szabadsága azonban ellentétbe kerülhet az őshonos nép érdekeivel és szükségleteivel, ezért az államnyelv használatára vonatkozó szabályoknak mindenre ki kell terjedniük. Negyedszer, amint az a polgárok imént említett jogai érvényesülésének biztosításából következik, az államnyelv fogalmába beletartozik annak elismerése, hogy az államnyelv ismerete szakmai képesítési mutató az állampolgárok kiszolgálásával vagy az ügyvitellel kapcsolatos tisztségekben és szakmákban. Az államnyelv kötelező ismerete például a népképviselőkre is vonatkozik minden szinten, mert máskülönben lehetetlen biztosítani, hogy képviselői munkájuk során figyelembe vegyék az őshonos nép érdekeit és szükségleteit. Határozottan el kell utasítani azt a kísérletet, hogy a köztársaság államnyelvének kötelező ismeretére vonatkozó ilyen követelményt az orosz nép és más oroszul beszélők elleni nyomásgyakorlásként minősítsék. Korábban (a jelen század 20-as és 30-as éveiben) Lettországban hasonló helyzetben a német nép és nyelv volt, és a németek reakciója is hasonló volt a független Lettország államnyelvévé vált lett nyelvvel szemben. A bonyolult helyzet pozitív megoldásának kulcsa a demokratikus megközelítésben rejlik: ha egy etnonacionális csoport nyelvét az őshonos népre kényszerítik annak etnikai hazájában, az nemzeti elnyomásnak minősül, amely az imperialista gyarmatosító és megszállási politikára jellemző; ezzel szemben nem minősíthető sem gyarmatosító, sem megszállási politikának az a követelmény, hogy az adott terület őshonos népének nyelvét sajátítsák el azok a más nemzetiségűek, akik tartós letelepedés céljából költöztek oda (még ha már több nemzedék óta ott élnek is). Ez egyszerűen a dolgok rendje, és az adott nép számára az ősök földjén ez élet-halál kérdése. Fontos megérteni a különbséget aközött, hogy mindenkire kényszerrel kötelezővé teszik az államnyelv elsajátítását, illetve aközött, hogy annak kell elsajátítania az államnyelvet, aki önként olyan tisztséget vagy szakmát választ, amelyhez kötelező az államnyelv ismerete — éppúgy, ahogyan a varrónőnek tudnia kell varrni, a kőművesnek falazni, a fodrásznak pedig hajat vágni és formázni, és így tovább. Ötödször, az államnyelv a köztársaságban azt jelenti, hogy elsajátítása hasznosnak (nem pedig kötelezőnek!) tekintendő a köztársaságban állandóan élő más nemzetiségű lakosok számára is. Ez maguknak a lakosoknak az érdeke: hogy könnyebben és torzítás nélkül érthessék meg az államnyelven közvetített információkat, hogy a nyelvi akadály ne gátolja a társadalmi élet minden folyamatában való aktív részvételt, és hogy eredetiben élvezhessék a nemzeti kultúra alkotásait a színházakban, koncerteken, könyvekben, rádió- és televízió-műsorokban stb. Ahogyan a PSRS egész területén a nemzetek közötti kommunikáció érdekében hasznos az orosz nyelv elsajátítása, ugyanúgy hasznos a köztársaság államnyelvének elsajátítása a köztársaságon belüli nemzetek közötti kommunikáció céljából. Emlékeztetnék a PSRS nyelvtörvényének 7. cikkében foglaltakra, miszerint az orosz nyelv „kötelező tantárgyként” való oktatását az iskolákban „olyan mértékben garantálják, amely elegendő a PSRS területén a nemzetek közötti kommunikáció szükségleteihez”. Hasonló megfogalmazást kell alkalmazni a köztársaságok nyelvtörvényeiben is a köztársaság államnyelvének a köztársaság területén folyó nemzetek közötti kommunikáció céljából történő oktatására vonatkozóan. 91 Ahhoz, hogy a köztársaság valamennyi lakosa elsajátítsa a köztársaság államnyelvét, a jelenlegi szakaszban nagy jelentősége van a pszichológiai akadály leküzdésének. Hatodszor, az államnyelv fogalmába beletartozik a nemzeti-területi ismérv is. Ez azt jelenti, hogy a demokratikus megközelítés elveinek tiszteletben tartásával a köztársaság államnyelvévé az adott terület őshonos nemzetének nyelvét nyilvánították, vagyis annak a népnek a nyelvét, amelynek ez a terület az etnikai hazája, és amely a köztársaságnak (államnak) a nevét adta. Határozottan el kell utasítani a Nagy Szovjet Enciklopédiában megfogalmazott állítást, amely szerint az államnyelv kizárólag a burzsoá berendezkedéshez kapcsolódik, mivel a szocialista államban állítólag elfogadhatatlan, hogy minden nép számára egyetlen kötelező államnyelv legyen. Ezt az elméletet mindenekelőtt maga a PSRS nyelvpolitikájának gyakorlata kérdőjelezi meg: a berendezkedés mindvégig szocialistának számított és számít ma is, az orosz nyelv azonban ténylegesen államnyelv (ráadásul a PSRS által megvalósított nyelvpolitika tudatos eredményeként). Másodszor, a dolgok logikája és az emberi jogok tiszteletben tartásának követelményei eleve megszabják, hogy a nemzeti nyelvnek az adott nemzeti területen lehetőséget kell kapnia arra, hogy az adott nép kommunikációs eszközeként fennmaradjon és fejlődjön. Hol lenne másutt a világon ilyen joga és lehetősége? Nem tekinthető szocialistának az a berendezkedés, amelyben a kis népre ráerőltetik az uralkodó nagy nép nyelvét, miközben burzsoá magatartásnak minősítik azt a követelést, hogy a nép saját etnikai hazájában minden területen szabadon használhassa anyanyelvét, és más népek képviselői is tiszteljék ezt a nyelvet, ha e területre költözve ott kezdenek vagy folytatnak állandó életet. Az adott nemzeti nyelv és nép meghatározó szerepe saját etnikai, ősi hazájában biztosítéka és garanciája a nyelv és a nép fennmaradásának. Nincs más út a nyelv és a nép fennmaradásához. Ezzel szemben, ha egy más nemzetiségű területen az uralkodó nagy nép nyelvét nyilvánítják államnyelvvé, az erőszakos politikát honosít meg, amely a kis nép elnyomására és megsemmisítésére irányul, hiszen elkerülhetetlenül a kis nép és nyelve teljes asszimilációjához vezet. A politikában ezt a jelenséget „genocídium” szóval jelölik. Végül fontos meghatározni, hogy a konkrét balti köztársaságok nyelvi helyzetében milyen viszonyban áll egymással az államnyelv és a hivatalos nyelv fogalma, mivel a világ különböző országaiban a fő nyelvet államnyelvnek vagy hivatalos nyelvnek is nevezik, de vannak olyan országok is (Pakisztán, Svájc), ahol megkülönböztetik a két kifejezés jelentését2. A balti köztársaságok nyelvtörvényeit tovább elemezve megállapítjuk, hogy azok mindegyik köztársaság számára egyetlen államnyelvet írnak elő, ám mivel bármely állampolgár szabadon választhat, hogy hivatalos ügyeit az államnyelven vagy oroszul intézi (vagyis az államnyelv mellett az oroszt is hivatalosan használhatónak ismerik el), arra következtethetünk, hogy e törvények két hivatalos nyelvet írnak elő. A balti köztársaságok nyelvtörvényei tehát megkülönböztetik az államnyelv és a hivatalos nyelv fogalmát és kifejezését; hozzá kell tenni, hogy e törvények az orosz nyelvnek ténylegesen már hivatalos nyelvi státuszt biztosítanak, noha a törvény szövegében ezt nem határozzák meg. Ebből viszont arra lehet következtetni, hogy a balti köztársaságok nyelvtörvényei és a PSRS nyelvtörvénye között, amely az oroszt a PSRS területének hivatalos nyelvévé nyilvánította, nincs különösebb ellentmondás (aminek véleményem szerint szerepe van a balti köztársaságok tényleges függetlenségéhez vezető átmeneti időszakban). 2 Druviete I. Valoda un etnoss. Rīga: LZB, 1990.20.—38. lpp. 92 Az első év, amikor a lett nyelvet Lettországban fokozatosan államnyelvként vezetik be, új feladatokat állított az egész társadalom, valamint közvetlenül a vezetők elé is, különösen a terminológia és a nyelvi kultúra terén. A lett nyelv funkcióinak bővülésével a nyelvhasználat számára különösen szükségessé válnak a különféle nyelvi anyaggyűjtemények és kézikönyvek, kiváltképpen pedig a szakszótárak, amelyek eddig nagyrészt csak a nyelvészek és szerkesztők érdeklődésének tárgyai voltak. A nyelvi normalizáció számos problémája is időszerűvé válik. A terminológiában az ágazati terminusok összegyűjtése és a terminusrendszerek kidolgozása mellett aktuális feladat az egységes elvek kialakítása a termékjelölések írásmódjára és más nyelvekből való átírására. Eddig számos kiadványban a jelöléseket orosz betűkkel írták. A lett ZA Terminológiai Bizottsága úgy határozott, hogy lett nyelven minden termékjelölést, valamint a növény- és állatfajták neveit és az intézmények neveit lett, illetve latin betűs írással kell írni, a betűjelöléseket átbetűzve, a szójelöléseket pedig átírva (például līme BF-2, nem pedig „līme БФ-2“). A szakirodalomban, nomenklatúrai jegyzékekben és hasonlókban szükség esetén a lett szövegben használt változat mellett az eredeti nyelvű megjelölést is meg kell adni. A latin betűs nyelvek megjelöléseit eredeti írásmóddal kell megtartani, a növényfajták eredeti neveit pedig aposztrófok közé kell írni (a rózsafajta ‘Gaujarde’). Más nyelvek hatására sok bizonytalanság és hiba fordul elő a nyelvhasználatban a kereszt- és vezetéknevek lett nyelvű írásában. Más nyelvek írásbeli szokásait automatikusan átveszik a lett nyelvben, például a vezetéknevek végződés nélküli írását, a férfinevek nőkre vonatkozó alakjainak használatát, valamint a litván kereszt- és vezetéknevek végződéseinek helytelen lett nyelvű visszaadását (lit. Antanas→lett Antans, nem pedig „Antanas“) stb. A nyelvhasználat számára nagyon szükséges a vonatkozó útmutatók újbóli (korszerűsített, kiegészített) kiadása. A lett tudósok kapcsolatainak bővülésével meg kell oldani az egységes írásmód kérdését. A külföldi lettek munkáiban meg kell őrizni azokat a helyesírási szabályokat, amelyek a lett nyelvben a múlt század húszas–harmincas éveiben voltak érvényben. Lettországban viszont a helyesírási szabályok egy részét megváltoztatták, hozzáigazítva azokat a lett nyelv legújabb kori fejlődési állapotához. Az egységes írásmódnak és az egységes lett nyelvnek a világban nem csupán nyelvészeti jelentősége van. Általában a nép nemzeti egysége szempontjából is nagy jelentőséggel bír. Az új nyelvi helyzetben a társadalom egyre inkább felismeri, hogy a nyelv nemcsak a társadalmi fejlődés eszköze, hanem annak tényezője is, vagyis a társadalmi fejlődés egyik hajtóereje, amelynek nagy szerepe van mind az egyén személyiségként való fejlődésében, mind pedig a társadalom egészének fejlődésében. ÁLLAMNYELV A BALTI KÖZTÁRSASÁGOKBAN Összefoglaló Az elmúlt évtizedek TSRS-beli nyelvek és népek gyors oroszosítását eredményező antidemokratikus nyelvpolitikája arra késztette a köztársaságok helyi nemzeteit, hogy megvédjék nyelveiket a pusztulástól, és garantálják állami védelmüket azáltal, hogy köztársasági államnyelvi státuszt biztosítanak számukra. Mintha áradás hulláma volna, ez a folyamat végigsöpört a Szovjetunió valamennyi köztársaságán, és ezzel együtt összefüggő problémákat vetett fel 93 az oroszul beszélő lakosság tiltakozásaival. E lakosokat aggasztja az orosz nyelv funkcióinak szűkítése a más nemzetiségű köztársaságokban, ezért olyan híresztelések terjednek, hogy ott megsértik jogaikat. A felmerült problémák megoldásához igen fontos az államnyelv elméletének kidolgozása, a nyelvpolitika nemzetközi gyakorlatára támaszkodva. Ahogyan „A Nagy Szovjet Enciklopédiában” olvasható, rendszerint annak a nemzetnek a nyelvét választják államnyelvnek, amely megalapította az államot, vagy amely az államban uralkodó helyzetben van. Csak az első döntés demokratikus, és éppen ezt alkalmazzák a balti köztársaságokban (a második döntést rendszerint imperialista országok gyarmatain és megszállt területein alkalmazzák). A világ különböző országainak államnyelvei között funkcióik tekintetében is jelentős eltérések vannak: az egészen minimálistól, például Szingapúrban, ahol az államnyelven csupán a himnuszt adják elő és hivatalos beszédeket mondanak, egészen a nyelvnek az emberi tevékenység valamennyi területén való teljes körű használatáig. A kihirdetett államnyelvek funkciói a Szovjetunió egyes köztársaságaiban is különböznek. Ez a kialakult konkrét történelmi körülményektől függ. A balti köztársaságok államnyelveinek hosszú fejlődéstörténetük van, tapasztalattal rendelkeznek az államnyelvi státusz terén, és az élet valamennyi területén teljes körűen használták őket, beleértve az ügyvitelt, a tudományt és a technikát, az oktatást, az igazságszolgáltatást stb. A balti köztársaságok vonatkozásában (a következtetések főként a lett nyelvi gyakorlatból származnak) az államnyelv fogalmába a következők tartoznak: 1) a nyelv és a nemzet állami élete, vagyis az állam garantálja a nyelv megőrzését és használatát, gondoskodik a nyelv átfogó kutatásáról és fejlesztéséről stb.; 2) a nyelv teljes körű működésének garantálása az állami, társadalmi és kulturális élet valamennyi területén, beleértve az intézményi ügyvitelt, az oktatási folyamatot, az igazságszolgáltatást stb.; 3) annak garantálása, hogy a köztársaság egész területén állampolgári jog legyen az államnyelv használata; 4) az adott nyelv a szolgáltatási szektorban vagy az ügyvitelben dolgozók szakképzettségének mércéje; ez azt jelenti, hogy ezeken a területeken csak az államnyelvet ismerő személyek dolgozhatnak; 5) a köztársaságban állandó lakóhellyel rendelkező valamennyi lakos, köztük a más nemzetiségűek számára az államnyelv ismeretének célszerűsége; hasznos, ha minden lakos hozzáférhet az államnyelven közvetített eredeti információkhoz, valamint az ezen a nyelven létrehozott kulturális értékekhez (színházak, koncertek, könyvek, rádió, televíziós műsorok stb.); 6) a demokratikus nemzeti és területi ismérv érvényesítése — államnyelvként annak a helyi nemzetnek a nyelvét hirdetik ki, amely nevét adta az államnak (köztársaságnak), és amelynek az etnikai hazája: Lettországban a lett, Litvániában a litván, Észtországban az észt nyelvet. Megalapozatlannak kell tekinteni azt az állítást (lásd A Nagy Szovjet Enciklopédiát), hogy az államnyelv a polgári társadalmi rendre jellemző. Ha az ősi földjén élő helyi nép nyelvét fogadják el államnyelvként, az nem a polgári társadalmi rend fennállását jelzi, hanem csupán a nép nyelvét és nemzetét etnikai hazájában védő helyes döntést. Ha pedig egy másik nemzet földjén az uralkodó nemzet nyelvét hirdetik ki és fogadják el államnyelvként (vagy hivatalos nyelvként), az már kényszerítő intézkedés, az antidemokratikus, imperialista állam által végrehajtott gyarmatosítás vagy megszállás tanújele. A balti köztársaságok viszonyai között az államnyelv fogalmát, valamint az e köztársaságokban elfogadott nyelvtörvényeket elemezve meg kell jegyezni, hogy az államnyelv fogalmát meg kell különböztetni a hivatalos nyelv fogalmától, amit gyakran elmulasztanak. A köztársaságok nyelvtörvényei szerint csak egy nyelv az államnyelv — a helyi nemzet nyelve. Ugyanakkor rendelkeznek arról, hogy a hivatalos érintkezés során minden állampolgár maga választhassa meg az érintkezés nyelvét — az államnyelvet (a lettet vagy egy másik nyelvet), illetve az oroszt. Ennélfogva két nyelv számít hivatalosnak. A lett államnyelv lettországi bevezetésének egyéves gyakorlata megmutatta, hogy az új körülmények között a társadalomnak, és vele együtt a nyelvészeknek is, számos új feladatot kell megoldaniuk, különösen a nyelvművelés és a terminológia területén. A lett nyelv funkcióinak bővülése miatt a nyelvi gyakorlathoz nagy szükség van különféle nyelvi anyaggyűjteményekre, nyelvművelési kézikönyvekre és terminológiai szótárakra, amelyek eddig csupán a nyelvészek és szerkesztők érdeklődésére tartottak számot. A lettországi valamennyi tudományág, valamint a világ minden táján dolgozó tudósok együttműködése számos nyelvi kodifikációs kérdést tesz sürgetővé, köztük a hazai és külföldi termékmárkák elnevezéseinek egységes írásmódjára vonatkozó elvek meghatározását, a növény- és állatfajok, az intézmények nevének írásmódját, továbbá általában az egységes lett helyesírási szabályok kialakítását — 94 ... képességét. A külföldi publikációk ugyanis megőrizték századunk III. és IV. évtizedének helyesírási elveit, míg magában Lettországban idővel néhány helyesírási szabályt megváltoztattak. Az új körülmények között a társadalom egyre inkább felismeri, hogy a nyelv — nemcsak a társadalmi változás eszköze, hanem annak tényezője, vagyis a társadalom, valamint minden egyes személy mint a közösség tagja mozgatóerőinek egyike. ÁLLAMNYELV A BALTI KÖZTÁRSASÁGOKBAN Összefoglalás Az egykori Szovjetunió elmúlt 50 évének antidemokratikus nyelvpolitikája, amelyet más nyelvek és nemzetek eloroszosításaként ismerünk, sok nyelvet a pusztulás szélére sodort. Ezért úgy döntöttek, hogy az állam védelmének biztosítása érdekében a köztársaság őshonos nemzetének nyelve kapja meg az államnyelvi státuszt. Ugyanezeket a jogi aktusokat fogadták el valamennyi volt szovjet köztársaságban. Ezeket a folyamatokat különféle problémák kísérték, amelyek az orosz lakosság elégedetlenségéhez kapcsolódtak, mivel úgy érezték, hogy az egykori Szovjetunió egész területén korlátozzák az orosz nyelv szabad használatához való jogukat. E problémák rendezéséhez ki kellett dolgozni az államnyelv elméletét, és meg kellett ismerni a világ más országaiban folytatott nyelvpolitika tapasztalatait. Az államnyelvi funkciókat annak a nemzetnek a nyelve kapja, amely megalapította az államot, vagy annak a nemzetnek a nyelve, amely az államban uralkodó helyzetben van. Kizárólag az első megoldás demokratikus, és a balti köztársaságokban éppen ez valósult meg. Az államnyelvi funkciók gyakorlásának nemzetközi tapasztalata eltérő: a minimálistól (például Szingapúrban) a sokrétűig (számos fejlett országban). Az államnyelv szükségessége nem volt minden szovjet köztársaságban egyformán kiemelkedő jelentőségű. Ez a nemzetek és országok történelmi fejlődése során kialakult konkrét körülményektől függött. A balti köztársaságok őshonos nemzeteinek nyelvei hosszú történelmi fejlődésen mentek keresztül. Ezek a nyelvek az államnyelvi státusszal kapcsolatos tapasztalatokra is szert tettek. Jelenleg az államnyelv a balti köztársaságokban (különösen Lettországban) azt jelenti, hogy: 1) az állam védelmébe veszi a nyelvet, és biztosítja fennmaradását, használatát, tanulását és fejlődését; 2) a nyelvnek többfunkciósnak kell lennie: a kormányzat, a társadalmi és kulturális tevékenységek minden területén, továbbá az üzleti levelezésben, az oktatásban, a jogi eljárásokban stb. is használni kell; 3) a köztársaság egész területén biztosítani kell az államnyelv használatára vonatkozó polgári jogokat; 4) az államnyelv elsajátítását képesítési követelményként kell tekinteni, ezért az állami tisztviselők és a közalkalmazottak számára kötelezővé kell tenni; 5) az adott köztársaságban állandóan élő, más nemzetiségű embereknek is bizonyos szinten el kell sajátítaniuk az államnyelvet, hogy jobban megértsék az információkat eredetiben, ne fordításban, és eredetiben élvezhessék a színházi előadásokat, koncerteket, rádió- és tévéműsorokat stb.; 6) a nyelvi kérdés demokratikus megközelítése megköveteli az etnoterritoriális elv elfogadását, vagyis azt, hogy az adott terület őshonos nemzetének nyelve legyen az államnyelv. Az államnyelv státusza összefügg az adott nyelv funkcionális területének kiterjesztésével. Ez pedig felelőssé teszi a társadalmat és a nyelvészeket a terminológiáért és a nyelvi kultúráért. A nyelv normalizálása egyre aktuálisabbá válik. Az új nyelvi helyzetben nyilvánvaló, hogy a nyelv nemcsak eszköz, hanem a társadalom fejlődésének tényezője és mozgatóereje is. 95