Ištiktukų priebalsių fonosemantika (vienanariai pradžios junginiai)

LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI XXXV (1995) LIETUVIŲ LEKSIKOLOGIJOS TYRINĖJIMAI Jolanta ZABARSKAITĖ A HANGUTÁNZÓ SZAVAK MÁSSALHANGZÓINAK FONOSZEMANTIKÁJA (EGYTAGÚ SZÓKEZDETI KAPCSOLATOK) A fonoszemantika kérdéseire az expresszív litván szókincs egy sajátos csoportjában, a hangutánzó szavak között keresünk választ; vagyis olyan szavakat elemzünk, amelyek nem megnevezik, hanem hang, látvány, érzés vagy élmény keltette benyomást fejeznek ki. A vizsgálat fő tárgyául a hangutánzó szavakat választottuk, mivel ezek az expresszív szókincs legkevésbé problematikus területét alkotják. Az expresszív szókincs más rétegeire akkor támaszkodunk, amikor a levont következtetéseket kell alátámasztani. A fonoszemantikai következtetések igazolásához ideofonokat (a cselekvés vagy élmény által keltett képet utánzó hangutánzó szavakat), mimémákat (valamilyen érzés kifejezésekor jellegzetes mimikát utánzó hangutánzó szavakat), esetenként pedig onomatopoeiákat (hangot utánzó hangutánzó szavakat) vizsgálunk. A fonoszemantika problémája a fonetika és a fonológia, valamint a szemantika és a lexikológia területéhez kapcsolódik. Ezek terminológiáját és módszereit alkalmazzuk. A hangutánzó szavak példáit a szokásos litván átírásban közöljük. A példákat illusztráló mondatokat úgy adjuk meg, ahogyan a szótárakban szerepelnek: a „Lietuvių kalbos žodynas” című szótárból átírás nélkül, a DūnŽ-ből pedig az abban használt átírásban. A szavak földrajzi elterjedésére utaló rövidítések a „Lietuvių kalbos žodynas” rövidítéseivel egyeznek. A jelentéseket a szótárakban található formában közöljük. A beszédhangok artikulációs és akusztikai jegyeinek észlelésében megmutatkozó univerzalitást a nyelvek fonetikai rendszereinek és a beszédhangok szintagmatikus viszonyainak egyedisége korlátozza. A beszédhangok konnotációja a fonoszemantikai rendszerben állandó és változatlan. Potenciális jellegű: a szövegben válik nyilvánvalóvá. A hangutánzó szavak szintaktikai-szemantikai rendeltetésüket tekintve a legdinamikusabb szavak közé tartoznak; figyelmen kívül hagyják a litván nyelvjárások bizonyos fonetikai törvényszerűségeit, ugyanakkor a litván nyelv szókészleti rendszerének részét képezik, és alávetik magukat annak fonotaktikai szabályainak. Nincs olyan fonetikai szerkezetük, amely a beszédaktus során változna, és a paralingvisztikai kommunikációs rendszerek (gesztusok, mimika) határához közelítene. Ez azt jelenti, hogy a hangok fonoszemantikája nem a pszichoakusztika és a pszichofiziológia területéhez tartozik, hanem nyelvészetileg leírható, rendszerszerű nyelvi sajátosság. A hangutánzó szavak a litván nyelv valamennyi mássalhangzójával, valamint a nyelv perifériájához tartozó /ch/, /h/, /f/ hangokkal is kezdődhetnek. A leggyakoribb típus a T mássalhangzókkal kezdődőké. Először ezt tárgyaljuk. Egyelemű, T típusú mássalhangzó-kezdő kapcsolatok. A /k/ mássalhangzó artikulációjára jellemző, hogy a kiejtés során a légáram a zár feloldásán át hatol ki. Ez adja azt az auditív „tisztaságot” is, amely a /k/ mássalhangzó „kompak- akusztikai jegyével társul. 187 „…tikus”, amely a kifelé irányuló, akarattal, erővel végzett cselekvés benyomását kelti. A /k/ hang számos olyan hangutánzó szó kezdőhangja, amely ütést, ököllel való ütést, bökést, lökést, vágást, verést jelent: /k’ipšt/ ”bök, kopp”, /k’i̇mšt/ ”enyhe lökés, ütés kifejezésére”, /k’ė.lkšt/ ”karkšt”, /k’ėkšt/ ”taks”, /kàkšt/ ”kėkšt”, /kàpšt/ ”kapt, taukšt”, /kȧr.kšt/ ”kau kšt”, /ká.u̇kš/ ”az ütés hangja”, /ku̇m.pt/ ”niukt, bast, ököl”, /ku̇č/ ”buc, bumt”, /ku̇okš/ ”knap, kaukšt”; /ku̇okt/ ”kumšt, niukt”. E hangutánzó szavak csoportjához tartozik egy sajátos, „konverzív” csoport is, amely a megfogást, elkapást jelöli: /kàpt/ ”a megragadás jelölésére”; /kùpt/ ”či u pt”; /ku̇opt/ ”kapt”. (A /k/ hang más nyelvek hangutánzó szavaiban is gyakori, amikor azok megfogást jelentenek, vö.: oszét kæpp, török kap, sémi kàpp, csuvas kap). Vannak olyan hangutánzó szavak, amelyek a hirtelen mozgás, ugrás képét idézik fel: /k’ùkt/ ”strikt, striuok, striuokt”; /kó.st/ ”az ugrás kifejezésére”. Az elrugaszkodás, felfelé emelkedés képét a /k/ mássalhangzóval és a kapcsolat alacsony tónusú változataival, illetve emelkedő tónussal igyekeznek megjeleníteni. /k/ — bé moll /k’/ — diéz /kù.pt/ ”kilst” /k’ù.kšt/ ”liuokt” /kù.st/ ”kiūst” /k’ù.st/ ”šast” /kù.pt/ ”užt, siūbt” /k’ù.rt/ ”az ugrás kifejezésére” /ku̇st/ ”strykt” /k’io.kšt/ ”skiūkt” A remegést, vibrálást, rándulást egy szemantikai csoport jelöli: /kìr/ ”a hidegtől való reszketés”; /k’ip/ ”vikst”; /k’ėp/ ”a remegés, megmozdulás kifejezésére”; /k’ùs/ ”a megrezdülés leírására”; /k’ùst/ ”a megborzongás leírására”. A legnagyobb csoportot a CpV típusú hangutánzó szavak alkotják, amelyek egy felület (általában kemény felület) érintésekor keletkező hangot jelölnek. G. Kornilov az ilyen típusú hangutánzó szavakat a következő sémával írja le: akarati indíttatású cselekvés — mozgás — kontaktus (Kornilov 1984: 112). Megfigyelése szerint a T típusú mássalhangzók számos nyelvben hajlamosak e séma utánzására, a /p/ mássalhangzó pedig „abszolút alkalmas a cselekvés — mozgás — kontaktus létrehozására” (Kornilov 1984: 113). A CkV típusú hangutánzó szavak emelkedést, felugrást stb. kifejező szemantikai csoportjával a CpV típusú hangutánzó szavak korrelálnak: /pùrst/ ”a felszállás leírására (fürjről)”; /pùrp / pùrp/ ”a hirtelen szárnycsapás leírására”. Szemantikailag közel állnak hozzájuk: /pùkst/ ”fúj”; /pùkšt/ ”a füst, por felszállásának leírására”. Akárcsak a CkV esetében, a kapcsolat tónusa alacsony. Paradox, hogy a felfelé emelkedés gondolatának kifejezésére alacsony tónust használnak. Ez feltehetően a „földről való nehéz felemelkedés” benyomásával függ össze, annál is inkább, mert a pùrptelėti ige jelentése: „egyenetlen pályán repülni, folyamatosan fel- és leszállva”. Ennek az igének korlátozott a lexikai-szemantikai valenciája: nem mondhatjuk, hogy purpsi srelis. A szövegben ezt találjuk: /pùrst pǫ.tpele ės pùo kùojo / pǝ̇rsegondà.u/ DūnŽ. A /pu/ kapcsolat és annak kifejezőbb /pù/ változata a litván szókincsben gyakran a nehézség benyomását kelti: pundzà ”pampla”; pùplinti ”nehezen jár”; pùžinti ”lassan jár”; pùrslinti ”poroszkál”; pùrsóti ”lustán, felfuvalkodottan ül”; pùžinti ”nehezen jár”. A /p/ artikulációs sajátosságai, vagyis a kiejtés során a szájüregben felgyülemlő, majd hirtelen kiáramló levegőnyomás talán hatással van a levegősség, üregesség járulékos benyomására, vö.: pùršti ”1. megpuhulni, 2. felfúvódni, megvastagodni, 3. megrothadni, elkorhadni”; pùžióti 188 ”erjedni, kelni (kenyérről)”; púrti ”felborzolódni”; pùrpti ”1. túlnőve megduzzadni, felfúvódni, megdagadni; 2. megduzzadni, felpuhulni”; pùzas ”borzas hajcsomó”; pùpe ”rég. bölcső” stb. Ez megmagyarázná a /pùrks/ /pùr.ks/ hangutánzó szó „szétszakadás jelölésére” szolgáló jelentését, valamint a sajátos átvitt értelmű imitativum /pùs/ „a harag, felfuvalkodottság kifejezésére” szolgáló fonoszemantikáját. Vö. pušata ”felfuvalkodott, ingerlékeny személy”, putùkšlis ”kis felfuvalkodott”, pušėti ”haragudni, felfuvalkodni”. A /p/ kiejtésekor keletkező energiához olyan szemantikai csoport kapcsolódik, amely a cselekvés hirtelenségét, váratlanságát fejezi ki: /p’ìst/, /pùikšt/, /p’í·st/, /pù·kšt/, /p’íkt/, /púrkt/, /p’í·kt/, /p’èkšt/. Az alacsony tónusú zöngétlen zárhang, a /p/ artikulációs megnevezésével is a felülettel való érintkezés különböző intenzitású erő hatására keletkező hangját jelzi. A /p/ hang artikulációs és akusztikai jegyei a legalkalmasabbak a hallási benyomás megteremtésére. A CtV típus legnagyobb csoportját az ütés képét-hangját keltő hangutánzó szavak alkotják: /tàk/, /tañ/, /tàkst/, /tá·ukšt/, /tàpt/ tàp/, /t’ėi.kšt/, /tèk/. A szövegek anyaga azt mutatja, hogy a /t/ hangnak az a funkciója, hogy a cselekvés képét jelezze, ugyanakkor arra is rávilágít, hogy a mozgó tárgy és a felület érintkezésének hangja magas: Csak úgy csörömpölt az egész fazék a földre esve, és összetört, a tejesfazék tartalma szétfröccsent LKŽ(LT IV 258); Az orvos kézzel rácsapott az ormányára – csattant, és a ló lenyelte a salétromot LKŽ(Trk); A traktor nagyot csattant, a vége nekivágódott a kabinnak, és megkarcolta LKŽ(Slk); Az a Jurgis úgy csapott a fülemre! LKŽ(Slm); Az ember megállt, a német pedig lapáttal úgy fejbe vágta, aztán eltemette LKŽ (Krn); Azt a fenyőt úgy megvágtam, hogy a forgács az arcomba repült LKŽ (Ob); Elővette a rubelt, csörrenve letette a tányérra LKŽ(Erž). A magas /t/ gyengébb cselekvést jelez, ezért a CtV típusban bőséges szemantikai alcsoportot alkotnak a tárgyalt hangutánzó szavak – imitativumok –, amelyek kopogást, csörömpölést, enyhe ütögetést, paskolást stb. jelentenek. A hangutánzó szavakat rendszerint ismételve használják, vö.: Morta Jonius vállára csapott, az pedig elhallgatott LKŽ(Kal); Kop-kop, ujjával a dohánytartóra ütögetve LKŽ(J); Éjjel már így kopogtat: tar tar tar tar tar, tar tar tar, hogy engedjék ki LKŽ(Varn); Ha nem hallgatsz, kapsz párat a fenekedre LKŽ (Vrn); A T típusú zöngétlenek ilyen minimális párokban állnak szemben: /tàr.kšt/:/kàr.kšt/, /tà·ukšt/:/ká·ukšt/, /k’èkšt/:/t’èkšt/, /kàpšt/:/tàpšt/. Az egy fonémaosztályba tartozó /k/ és /t/ mássalhangzók között mindössze a tömörség, illetve a diffúz jelleg jegye a különbség; ezek a „világos” – „nem világos” akusztikai tulajdonságoknak felelnek meg. A mássalhangzók oppozíciója a hangutánzó igékben is megjelenik, vö.: kapšóti:tapšóti. A világos /k/ (amely egyébként hallásra mélyebbnek tűnik a /t/-nél) feltehetően nagyobb energiájú, akarati és célirányosabb cselekvést jelez. Ezt a szövegek is megerősítik: Csak odakoppintott a körmömre LKŽ(Kair): /té·kšt / té·kšt /t/ tuòki· lašā· į ā·ki/ DūnŽ. Bottal úgy fejbe kólintotta, hogy a tyúk megbillent LKŽ(Rm): /lė·nda tà·kšt par smù.ke./ DūnŽ. Végre úgy fejbe vágta, hogy puffant, és meghalt LKŽ(Up): /tàrkšt / tàrkšt puo kapė·ika/ DūnŽ. Érdekességként összehasonlíthatjuk a csuvas hangutánzó szavakat: kop ”a futball-labdába rúgás hatása” és tup-tupke ”az ütés hangja”. Vannak olyan párjaink, amelyekben a /p/:/t/ áll szemben, vö.: /p’ìkst/:/t’ìks/, /p’èkšt/ 189 /t'ėkš(t)/, /pãkšt/: /tãkšt/, /par./: /tar./, /pùk/:tuk/, /p/:/k/ kontrasztjában két nem túl megbízható pár található: /pùm.pt/:/kùm.pt/ (névszói eredetű?), /pú.kšt/:/kùkšt/ (ugyanott?). Ternáris oppozícióval van dolgunk: /par.kšt/:/tar.kšt/:/kar.kšt/, /pá.ukšt/:/tá.ukšt/:/ká.ukšt/. Kirajzolódik a /p/:/t/:/k/ kontrasztáló tendencia. A hangutánzó-hangfestő szavak hajlamosak /p/:/t/ és /t/:/k/ párokat alkotni. A /p/:/t/ oppozíció megkülönböztető jegye a hangmagasság, vagyis /p/ mély tónusú hang, /t/ pedig magas. A hangmagasság – az egyik leginkább konnotatív akusztikai jegy – egyes kutatók szerint a legegyetemesebb, alapvető jegy (Jakobson, Waugh 1979: 130). A szóban forgó esetben azonban az ajakkal képzett /p/ artikulációnak is önálló hatása van: sajátos gesztusutánzásról, vagyis a felszín és a tárgy közötti érintkezés ajkakkal történő imitálásáról van szó. A szöveg szemantikai elemzése nem cáfolja azt a feltevést, hogy a mély tónusú ajakzárhang /p/ inkább az érintkezés hangját utánozza, a /t/ pedig inkább a mozgás utánzásához közelít: Megmosta a kezét, pėkš, pėkš összegyúrta a cipót LKŽ(Všk): /tė·kšt /tė·kš(t) tūoki· lašā· i ā·ki/ DūnŽ. Pýkšt — ahogy odacsap neki, és megölte LKŽ (Švnč): /tí·kšt/ tá·kšt ir á·udi par dí·na/ DūnŽ. /pá·kšt i ví·na žùnda/pá·kšt i kìta/ DūnŽ: /lí·nda / tá·kšt par snù.ke/ DūnŽ. A kapott eredmények lehetővé teszik, hogy a bináris oppozíciók elve alapján rendezzük a rendelkezésünkre álló triádot: /paũkšt /pagaliu// qâ·'l ezgóndite/ DūnŽ. Paršk, és a császár megcsinálta az almon LKŽ(Dr). /taũ.kšt taũ.kšt i sudā.žį bùtel'ika/ DūnŽ. /taũkšt/ taũkšt / puo kapé.ika/ DūnŽ. /i kā.kta su súm'cù kaũ.kst/ DūnŽ. Csattog a kaszával a kőbe LKŽ(Šts). A /p/ úgy áll szemben a /t/ és a /k/ hanggal, mint a hallási benyomást kifejező ideofonok a látási benyomást kifejező ideofonokkal; funkciója az általánosított jelentés-szemantikai séma harmadik tagjához áll közel. Az alacsonyabb /k/ úgy áll szemben a /t/ hanggal, mint az intenzívebb, irányítottabb cselekvés ideofonja a kevésbé intenzív cselekvés ideofonjával. Į binarinės opozicijos triadą fonologijoje suvedama tuo pačiu principu (Girdenis 1981: 178). A T típusú mássalhangzók fő fonoszemantikai funkciója a cselekvés – mozgás – kontaktus paralingvisztikai helyzetének utánzása. A mássalhangzó kiválasztása akusztikai jegyeitől (hangmagasságától, tömörségétől) függ, de a hang artikulációs tulajdonságai is befolyásolhatják (ez különösen a /p/ mássalhangzóra jellemző). A mássalhangzóknak más, kevésbé markáns konnotatív jelentéseik is vannak. A legnagyobb fonoszemantikai terhelése a /p/ mássalhangzónak van, a legkisebb pedig a /k/ mássalhangzónak. A CgV típusú, ütést, ökölütést, koppintást utánzó szavak csoportja létszámában jelentősen elmarad az oppozíció zöngétlen tagjával kezdődő szavaktól: /gùkt/ „kopp, ökölütés”, /gû·kt/ „csatt”, /gùŋkt / guũ·kt/ „puff, csatt”. A CgV típusú szavakat az azonos szemantikájú zöngétlen változatokkal összehasonlítva úgy tűnik, hogy a CkV típusú szavak azt az esetet utánozzák, amikor a cselekvés egy másik tárgyra irányul, a zöngés mássalhangzó esetében pedig az utánzott cselekvés 190 az objektum a szöveg cselekvője vagy alanya, vö.: Gùkt į kuprą su kuloku LKŽ(J). Aš tą pieną sriūbt sriūbt, man močiutė gūkt gūkt LKŽ(Bdr). Gùnkt į kuprą! LKŽ(Sts). A lúdnak csak egy ütés a bottal — és máris vége LKŽ(Vj). A bottal kàks fejbe, a tyúk vinkts LKŽ(Rm). A tyúk csak kańkt a kisliba hátára LKŽ(Slm). Csak kūokt kūokt a gyerek hátára LKŽ(Rd). Káukš — rácsapott a pipával az asztalra LKŽ(rš). Az alanyra irányuló cselekvést a víz kiöntésének látványát — hangját — jelentő indulatszók is kifejezik, amelyek második összetevőjét a mássalhangzó-kapcsolat implozív csoportja utánozza, vö.: Csak gùst egy vödör vizet a fejére LKŽ(J). A tárgyalt CgV típusú indulatszók szemantikai kapcsolatban állnak a gùnkti „görnyedni” igével és a gungà, gungrà „púp” főnevekkel. Általában igen sok olyan, /g/ mássalhangzóval kezdődő lexéma található, amely olyan cselekvést jelent, amelyet a cselekvő önmaga ellen irányít, vagy /g/ hanggal kezdődő szavak jelölik az ilyen cselekvés eredményét: gòmulti „gomolyagba gyúrni, tekerni, csavarni”; gùroti „tekerni, becsavarni”; gùrmulti „gyűrni, ráncolni”, gapsnóti „szedegetni”; góbti „1. kötni, 2. beburkolni, 3. zsákmányolni, gyűrni, 4. elvenni (feleségül egy nőt), 5. összebújni”; gósti „vágyakozni, törekedni”; gaùbti „összegyűjteni, felhalmozódni, gyűjteni, elvenni”; guòbti „zsákmányolni, megragadni”; gabinti „csalogatni, kísérteni”; gabàzis „nyereség, haszon”; gámbalas „szalmából csavart kéve a tető szélének befejezéséhez”; gargòlas „a rokka kis orsója”; gàbana „széna, szalma stb. csomója, kötege”. A „csomó” változatai: gùzulas, gùrgulas, gùrgulė, gùbulas, gùgulas, guñgulas; a „morzsa” változatai: gurìnys, gurùkas, guruláitis, gùrulas; a „darab” változatai: gòmulas, gomulỹs, gùmulas, gãbūzas, gabūzis, gabižalas, gabulỹs, gamùlžis, gamūžas, gãmaužas, gãmalas, gamãkas stb. Lexikai divergencia útján keletkezett szavak: garsótis „testi szennyeződés, gubancok, csomók”; gabùrdalas „kis labda”; gãbė „fej, buta”; gógė „tréf. fej”; gangóžas „nagy, sötét felhő”; gargalnósas „nagy orrú személy”; gùngkrãmis „nagy fejű ember”. Számos olyan cselekvőmegnevezés is van, amely önmagára irányuló egyént jelent: gomurà „nagyétkű”; gãbas „kapzsi ember”; góbštas „uo.”, gótas „falásban heves személy”. Hasonló jelentésű melléknevek is vannak: godùs, gobšùs, gobùs, goslùs. Ezt a gazdag szóanyagot érvként hozzák fel a CgV típusú zöngés kapcsolatoknak a zöngétlen megfelelőkkel alkotott oppozíciója mellett: az előbbiek az utánzott cselekvésével ellentétes irányt jeleznek. Az esést jelentő indulatszók inkább annak látványát utánozzák; ezek alkotják a CbV szemantikai alcsoport legnépesebb részét. Számosabbak az azonos jelentésű zöngétlen megfelelőiknél, vö.: /bʹic / bʹiːc / bʹipt / bʹéːmpt / bʹéːnc / báːnc / bàc / bàpt / bãːpt / báːpt / búmpt / búmst / búːpt / búːc / búc / búːp / búrg / buiːc / bóːpt/. A következő párokat találjuk: /bàpt: pàpt/, /báːpt: páːpt/, /búmpt: púmpt/, /búːpt: púːpt/, /búːc: púːc/, /buiːc: puiːc/, /bóːpt: póːpt/. Pópt, és leül LKŽ(Aps); Csak pūpt az olyan puha ágyba, mint a pehely LKŽ(Mžš); Ha átugrom az árkot, csak puic az oldalamra, és máris elestem! LKŽ(Kair); Pàpt, és leesett az alma a fáról LKŽ(J); Pàpt, egy darab szalonna az ölbe LKŽ(Krš); A kis körte csak bапt, a nagyobb már bópt LKŽ(Ds); Būpt, és leesett a magasról LKŽ(Skr). Jonukas buic a vízbe és elúszott LKŽ(Pp); Bапt és 191 lefeküdtem LKŽ(Dr). Bapt, és az autó a Ringuvába zuhant LKŽ(Krš). Érdekes gondolatokat vet fel a CbV típusú szemantikai csoport, amely a víz fogalmához, vagy lexikológiai szóval a szémához kapcsolódik, vö.: /būl./ „a loccsanás jelölésére”; /būrk/ „kliu”; /būrpt/ „folyadék felszippantásának jelölésére”; /būrkšt/ „fröccsenés jelölésére”; /būi.pt/ „a vízből való kiemelkedés jelölésére”. Mindegyik indulatszó a mély tónusú vegyes diftongusokkal kapcsolódik össze: többnyire /ur/, továbbá /ul/ és /ui/. A folyadék szémája az alacsony explozív egymássalhangzós kezdetű expresszív lexikában is jelen van, vö.: būkoti „cuppogva járni”; buzur̃lis „maszatoló”; būzyti „folyadékot inni”; burkšlioti „hangosan szürcsölni”; burbėti „bugyogni”; burgė „mocsár, sár”; bungė „ázott kenyér”; búojis „pocsolya”; továbbá az alacsony dinamikus implozív kapcsolathoz tartozó expresszív igék: bliaūkti „szüntelenül folyni”, bliūgžti „fröcskölődni (folyékony sárról)”; magasabb tónusú egymássalhangzós kapcsolatok: bauzōti „forrás közben feljönni, habzani”, baūzaras „síró”; még magasabb tónusú: belžti „nedvesíteni, átáztatni” stb. Feltehető, hogy a /b/ ideofon a vízbe vagy más folyadékba esés konnotációját hordozza. Ez ellentétet alkot a /p/ ideofon levegővel kapcsolatos konnotációjával. Hasonlítsuk össze a fonoszemantikai oppozíciót: Pūpt, és elrepült a maga útján LKŽ(Grž) („levegő”-ideofon): Az orra būrbt būrbt szuszog LKŽ(Š) („víz”-ideofon). A CdV típusú indulatszók ütést, apró tárgyak leesését utánozhatják: /d’ùkt/, /d’ìmšt/, /duñ.kst/. A CdV típusra jellemző, szúrást jelentő szemantikai alcsoport arra enged következtetni, hogy a magas tónusú zöngés /d/ — akárcsak fonológiai osztályának többi zöngés hangja — a zöngétlen megfelelőktől eltérő, ellentétes irányt is kifejezhet. Ide tartoznak az éles tárggyal való megszúrást, belenyilalló, hasító fájdalmat stb. jelentő indulatszók, vö.: Digt, és a kígyó beleharapott a lábába LKŽ(J); Kiugrott az ágyból, a tű szúrta a lábát, beleszúródott LKŽ(Plt). Néhány indulatszó a belső bizsergést jelenti, vö.: A mellkasom alatt dila dila dila LKŽ(J); /díkt / díkt / digul’į́ka par duñ.t/ DūnŽ; /pamač’ė:u tū šašvū:ka / di·kt par širdi/ DūnŽ; Mintha valami belém nyilallna a szívemnél, hogy ez így lesz LKŽ(J). Van egy sajátos, átvitt értelmű indulatszó, amely „egy gondolat eszébe jutását” jelenti, vö.: Csak eszembe dingt, hogy a lovakat még nem etettem meg LKŽ(Jrb). Mindegyik a narrátorra vagy a szöveg szereplőjére irányul. A belenyilallást, szúrást, döfést jelentő indulatszók kezdeti kapcsolatainak magas tónusa (a dieszes /d’/ csak i típusú magánhangzókkal kapcsolódik) az érzet kiterjedésének hiányát és hegyességét jelzi; vö. az expresszív semlegesnemű főnévvel dímba „nagyon magas és vékony valami”, illetve a szemléletes igével dybsóti „kiemelkedni, nyújtózkodni”. A zöngés hangokkal kezdődő remegésutánzó szavak a narrátor által érzett érzetet jelentik, a zöngétlenek pedig más remegéséről szóló elbeszélésben használatosak, vö.: Csak remeg a kezem dild dild LKŽ(Dsn) (én, nekem): Remegve kūr kūr kūr kaparászik a még parázsló kályhában LKŽ(Vr) Kipsas kust kūst elkapta a remegést, mint a nyárfalevél (ps.) LKŽ(Mc). (ő, neki). A CgV kapcsolatok a CdV kapcsolatokkal állnak szemben (vö. a CkV: CtV oppozícióval). A CgV típus erősebb, intenzívebb cselekvést utánoz, hangutánzás nélkül. A CdV típusú indulatszók gyengébb, kisebb erejű cselekvést utánoznak, és jelö- 192 … egy meglehetősen magas hang felé, amely eredményként keletkezik, vö.: Aš tą pieną sriūbt, man močiutė gūkt gūkt LKŽ(Bdr); Vis širdis dūkt dūkt plasta LKŽ(Rd). Vannak /p/: /d/ párok: /dà: bà/, /dūkst: bùkst/, /d’ik: b’ik / b’ikt/, /dú·pt: bú·pt/, /dó·pt: bó·pt/, valamint /d/: /g/: /b/ hármasok: /dùkt: gùkt: bùkt/, /dur̄: gūr̄: būr̄/, /dàkt: gàkt: bàkt/. Például: Gūr̄ gūr̄ gūr̄ siet az öregasszony, fut, készülődik LKŽ(Š). Dūr̄ dūr̄ dūr̄ kis kerekeken jár ide-oda LKŽ(Arm). Būr̄ būr̄, és az összes ördög belesubogott a folyóba LKŽ(Tvr). A zöngés mássalhangzók tárgyalt cselekvés–mozgás–kontaktus-fonoszemantikai konnotációs különbségein kívül a CgV típus olyan indulatszavakat is tartalmaz, amelyek a cselekvés hirtelenségét, váratlanságát jelölik. A zöngétlenek csoportjában ilyen szemantikájú indulatszavak a CpV és CtV típusba tartoztak. Két esetünk van: /gó·kst/ „hirtelen, váratlan cselekvés jelölésére”; /gàkt/ „hirtelen cselekvés jelölésére”. Az első indulatszónak van /bókst/ megfelelője, a másodiknak /bàkt/; a zárhangok inkább a kontaktust jelölik, vö.: Gókst tėvas ir įėjo pirkion LKŽ(Tvr); Bókšt ir susidūrėm LKŽ(Ds); Kai tik saulė bàkt (nusileidžia), tai jis gàkt ir pargena LKŽ(Pg). A labiális artikulációra épülő /bù/ indulatszó jelentése „remegés, reszketés (az ajkak körül)”: /bù bù bù į drė·bincu palū·pį/ DünŽ. Ez az indulatszó az áll és az alsó ajak rángatózása közben keletkező hang utánzásának tekinthető, mimikai hang, amely nem tartozik sem az utánzó, sem az onomatopoetikus hangok közé. Leksikai, mimikára utaló jelentése miatt a miméma elnevezés kínálkozik. Ez az indulatszó kiegészíti a /b/ ideofont a labiális hang konnotációjával, amely a következőkben tárgyalt szemantikai csoportban is nyilvánvaló, mivel a CpV típushoz hasonlóan zöngés megfelelőjének is van olyan indulatszócsoportja, amely beszédet vagy más, labiális artikulációval, „cuppogással”, illetve az ajkak összeillesztésével kapcsolatos hangot vagy cselekvést jelöl. Az ismételt /biñ./ onomatopoeia a sírás hangját jelöli: Vienas biñ, kitas biñ – ir paleido visi vaikai dūdas LKŽ(Mri). Az ismételt /b’ik/ onomatopoeia a hebegés hangját jelöli: Tas b’ik b’ik, ir neturi kas sakyti LKŽ(Ml). Vannak beszédet jelölő utánzó indulatszavak is, amelyeknek azonban a CpV típusú beszédhangutánzókkal összehasonlítva nincs megvető konnotatív összetevőjük, vagy az nagyon halvány: /bõ·va sò·tà·rtà / nièks nie bō·rpt/ DünŽ. Összehasonlításképpen egy megvető árnyalatú CpV típusú indulatszó: /pè pė / papepėje· / ir neblika/ DünŽ. Tehát a /b/ ideofon beszédet vagy más, ajkakkal végzett cselekvést jelöl, és nagyon gyenge megvető árnyalata van. Azt a gondolatot, hogy a zöngés mássalhangzóval kezdődő indulatszavak az emberi életfunkciókról szólnak, a hirtelen pillantást jelentő CdV típusú szemantikai csoport sugallja. A tő magánhangzója módosítja a haragos tekintet, illetve az ellenségesség konnotációját: /d’ìpt / d’ìrst/ „hirtelen pillantás jelölésére”, /d’é·lpt / d’é·pt/ „haragos, hirtelen pillantás jelölésére”. G. Kornilovas az ilyen típusú indulatszavakat belső cselekvést kifejező indulatszavaknak nevezi. Már az elnevezés szemantikájából is kitűnik, hogy a zöngétlen megfelelőkkel ellentétes irányú utánzásról van szó. Ez a szemantikai csoport a tekintet konnotációjával egészíti ki a /d/ ideofont, valamint a korábban (a szúrást jelentő szemantikai alcsoportban) megfigyelt hirtelenség-konnotációval. A zöngés T típusú mássalhangzók fő fonoszemantikai funkciója arra szolgál 193 A cselekvés — a mozgás — az érintkezés konnotációit kifejező zöngés mássalhangzókra jellemző az ellentétes irány vagy a belső cselekvés fonoszemantikai jelentése is, amely többnyire megkülönbözteti fonoszemantikájukat a zöngétlen megfelelőikétől. A zöngétlen: zöngés fonoszemantikai oppozícióban a zöngések gyengébb cselekvést is jelölhetnek, ez a konnotáció azonban nemigen észrevehető. A zöngés: zöngétlen mássalhangzó választását olykor az utánzott hang akusztikai benyomása határozza meg. Fonoszemantikailag a /g/ a legkevésbé, a /b/ pedig a leginkább jelölt mássalhangzó. Egytagú kezdőkapcsolatok R típusú mássalhangzókkal. Elemzésüket az orrhangú réshangok (m, n) párjával kezdjük. A víz szemantikai jegyéhez kapcsolódnak a CmV típusú hangutánzó szavak, amelyek mély kezdőkapcsolata feltehetően ideofonikus: a mélység sötétjére utal, ahová a felszín ellenállását leküzdve (az ajakképzés univerzális konnotációja) kerül a szöveg alanya vagy tárgya, vö.: /múˑrkt ir įkrìta į /raisto/ ãˑki/ DūnŽ; Mùrkt ir panėrė viedras į vandenį LKŽ(Krš). Aš tik biški valty krypt, mùlkt į vandenį, ir gatava LKŽ(Skr). Hasonló az ideofon értelmezése a mosás közbeni főzésre (mozgó víztömeg, valószínűleg sötét). /mùr mùr kã/p/ pėklà vìrs vìrs /žlùgtas/ DūnŽ. A szótárakban a mùrti ’nedvesedik, ázik, elázik’ igét jegyezték fel; a köznyelvben gyakori a marmãlyti ’öntöget, locsog’ ige. A folyadékhoz kapcsolódnak a lenyelést jelentő, belső cselekvést kifejező hangutánzó szavak is, vö.: /màk/ mùlkt /mùkt / mùˑkt/. Itt az /m/ konnotációja hasonló: ’lesüllyedés a sötét mélységbe’. A két ütést jelentő imitativus közül az egyiknek víz szemantikai jegye van, vö.: /tãm vaĩk’ǫkùˑ màˑkt/ įˑ šùona/ DūnŽ; Mokst ranką į vandenį LKŽ(Ds). Az egyik imitativus hirtelen cselekvést jelez: Mókt nosį ir ana prikìšė LKŽ(Ds). Van egy görnyedést, ide-oda mozgást jelentő imitativus: /m’ĩr/, (vö. mirinėti ’ide-oda járkálni, lopakodni’, mickóti ’hadonászni’, micìnti ’csóválni’). /m’ĩr/ feltehetően a šmĩr változata. Külön csoportot alkotnak az ajak-orrhangú /m/ képzéséhez kapcsolódó mimémák: /m’ĩk//’a beszédben való elakadást kifejezni’, /m’ĩkt//’a tanácstalanság, a mondanivaló nem tudásának jelölésére’, /mùk//’motyogás kifejezésére’. A folyamatos /m/-re jellemző megvetés összetevőjét a mekióti ’érthetetlenül beszél’ és a maménti ’ugyanaz’ igék is mutatják. A litván nyelvben sok, kezdő /m/-et tartalmazó kapcsolatokból képzett gyermeknyelvi szó van, az egytagú explozív kapcsolatok között azonban nem találtak ilyeneket a hangutánzó szavakban. G. Kornilovas érdekes módon a szopás cselekvésének mimémájaként értelmezi az /m/ hang konnotációját (Kornilov 1984: 80). Ez lehetővé tenné annak állítását, hogy a mammà szó fonoszemantikailag könnyen értelmezhető. Összehasonlításképpen az emlősök latin elnevezése: mammalia. Jó néhány, külső ütést jelentő CnV típusú imitativus van: /nùkt / n’úˑkt / n’úˑkst / n’ĩest / n’õˑkt / n’óˑket/. Két imitativus belső szúrás, ütés jelentésű: /n’ĩkt / n’ĩˑkt/. Van egy vízbe csobbanást jelentő hangutánzó szó: /n’ùrkt/ (vö. a vízbe esést kifejező CmV típusú hangutánzó szavakkal). Az oldalra billenést a /n’ĩkst/ hangutánzó szó fejezi ki. Mindegyikük a hirtelenség konnotációját hordozza, amit a hirtelen 194 A cselekvés jelentésével bíró /ná.ŋkt/: Nankt és feldőlt, meghalt LKŽ(J). A nazális artikuláció a morgást jelentő mimémát konnotálja: /n'ūr/. A hiányt a /n'ušt/ indulatszó fejezi ki: Jó lenne, ha még Vilniusban lennél, de munka niušt LKŽ(Žem). A likvidák (l, r) kapcsolatait az alsó nyelvállású /l/ hanggal kezdődő indulatszavak elemzésével kezdjük. Az oda-vissza mozgás konnotatív jelentését az ismétlődő indulatszavak nagy csoportja mutatja, vö.: /làks/: Az ujja levágva, laks, laks, laks tintalino LKŽ(Šts); /l'úmpt/: Liùmpt, liùmpt liùmpsi liùlys a forrás fölött LKŽ(J); /l'úŋkt/: Liùŋkt liùŋkt himbálózik LKŽ(Er); /l'ėk/: Ahogy a tehénnel küszködtem, a szívem lėk, lėk, lėk, lėk — és már semmit sem bírok LKŽ(Plt); /làp/: Gombold be azokat az ujjakat — lap, lap, lap, cafatokban lógnak LKŽ(Brb); /làp lap tava kaù·li/ DūnŽ; /lù·p/: Amíg Aleksys a kocsmában fecsegett, lūp lūp lūp tarkaharkály a fára LKŽ(Vaižg); /lúop/: Csak a kakas luob luob /szárnyaival/, kakriekoį ažgiedo/jo/ LKŽ(TDrIV 207). A /lúop/ indulatszó a /l/ ideofon egy másik konnotációjára utal. Az ütést, csapást, esést kifejező indulatszavak a puhaság, részben pedig a nehézség konnotációjához kapcsolódnak, vö.: /lúop/: A mosósulykok szépek, kicsik, luop luop luop luopsi, és mosnak LKŽ(TDr IV 238); /lúmp/: A róka csak lump be a gödörbe LKŽ(Prng); /l'iópt/: Csak liópt, a zsák pedig lezuhant fentről LKŽ(Grv). A puhaság és a mozgás konnotációját mutatja a /lùr/ indulatszó: Lùr lùr a kását, fiúk, hátradőlve; ha valaki megverné őket, jóízűen megennék LKŽ(Vad). A puhaság és a nehézség valószínűleg a következő indulatszavak semleges szövegekben való használatát is meghatározza: /ló·pc/: Néha-néha bottal lópc, lópc üt rajtam! LKŽ(rš); /lùt/: Ahogy mentem, a lábam mintha megcsúszott volna, hát lùt, és elestem LKŽ (Grv); /l'ė·pt/: /pašli·dá·u/ l'ė·pt un dūgna/ DūnŽ. A lassú, periodikus oda-vissza (fel-le) mozgás, a ringás konnotációját a lexika is alátámasztja: lyliúoti „ringatózni”; lekúoti „kitartott nyelvvel lihegni (kutyáról)”; leketúoti „lassan billegtetni”; làzgurti „lecsüngve mozogni”; lapúoti „futás közben hadonászni”; lapsėti „szárnyával csapkodni”; langóti „a levegőben himbálózni”; laskióti „lógatni”; lùnginti „csóválni”; lùmčioti „ringatózni”; lùpčioti „mosáskor sulyokkal ütni”; lugsnóti „csapkodni (fülről)”; lùzginti „billegtetni”; liupėti „láb alatt mozogni (lágy talajról)”; lop­sėti „csapkodni”. Ez a konnotáció magyarázza a /l/ ideofonnal alkotott refrének sokaságát, vö. lado, laduto, ladu stb. A puhaság konnotációja jellemzi az expresszív szavakat: lelýs „takony”; l'ė eiva „nyelv”; lėbeda „elpuhult ember”; lìmti „elpuhulni, elernyedni”; lámža „aki meleg napon vastagon öltözik”; lerpsóti „elernyedve ülni”; liuliùkas „nyelv”; liózga „puhatestű”. Az /l/ akusztikai tulajdonságai – a CmV kapcsolatokhoz hasonlóan – a víz szemájához kötik ezt az ideofont: /lá/ „folyadékok hanggal kísért folyásának leírására”; /lùk/ „a mohó ivás hangjának kifejezésére”; /lùkst/ „víz öntésének jelölésére”; /lú·kst/ „vízbe ugrás leírására”. Figyelemre méltó a kapcsolatok mély hangfekvése. A víz szemáját hordozzák a következő igék: liùlti „folyni”; liùrškoti „öblögetni” (vö. mùrti). A nyelv artikulációjához kapcsolódnak a beszédet jelentő ismétlődő indulatszavak — /là/: /uǯša tuòkė pamilìje/ /là là là gėrklės palė·di/ DūnŽ; /l'ėpt/ „megszólalás jelzésére”. Az ismétlődő /l'ùr/ indulatszó „rossz hegedülés jelzésére” arra enged következtetni, hogy a /l/ ideofon beszédkonnotációja a megvetés árnyalatával rendelkezik 195 színezettel. Sok olyan /l/-lel kezdődő likvidás ige van, amelynek jelentése „butaságokat fecsegni, locsogni”: lilėnti, lepsėti, lėmžgyti, lėpoti, larleti, lalatūoti, laskatyti, lazgėti, làgžti, lařkšti. Ezek a szavak alátámasztják a megvetés összetevőjét a /l/ ideofon beszédkonnotációjában. Már Platón is a görög nyelv /r/ hangjához a lendület, az energia és a mozgás konnotációját társította. A litván nyelvben ezt a konnotációt a mozgás szemáját hordozó indulatszavak sokasága igazolja: /r'ėpt / r àkt/ r àkst/ r àkšt/ r' àpt/ r' àkt/ r'ùpt/ r'ùnt/ rùp/. Ezeknek az indulatszavaknak a szemantikai környezete nem utal a konnotáció részletesebb összetevőire, vö.: Csak r àks, és bedugta a kebelébe LKŽ(Žmt); Mind rìunt ki LKŽ(Gs); Én csak r àkt, és a kemencébe vele LKŽ(Mr); Az az árva lány rakšt az összes belét a kutyának adta (ps.) LKŽ(Tvr). Néhány ismétlődő indulatszó szemantikája azonban lehetővé teszi, hogy a /r/ ideofon fonoszemantikáját a gyors, lendületes oda-vissza mozgás (villódzás) konnotációjával egészítsük ki: No, rùi rùi dörzsöld meg, ha viszket LKŽ(Grš); Rìb rìb a szemében, vajon mi lehet?! LKŽ(Krš). (Vö.: /kõːr tos pã gal'os ròbol'į je/ a rămė nègali pastuovóti/ DunŽ.) Például a villódzás, vibrálás konnotatív jelentése alapul szolgálhat S. Nėris alliterációjának: Kavicsokat szór/ a Širvinta hullámait/ kamilla ring/ őszi barázdákban. A vibráló, áttetsző őszi levegő benyomását kelti. A lendületes, energikus oda-vissza mozgás konnotációja az oka a CrV típusú szerkezetű refrének gyakoriságának is. Ez magyarázza az ismétlődő /râ.i/ indulatszót is, amely „éneklés leírására” szolgál. A /r/ hang artikulációjakor változó nyelvhelyzet, valamint a hang amplitúdóját moduláló pergő nyelvhegy (amely hol csökken, hol nő) feltehetőleg befolyásolja a dühös beszédet, szidást kifejező /r/ ideofon konnotációját a következő indulatszavakban: /râ/: /rărără tecina/ szépen nem beszél/ DunŽ; /rù/: /rù rù, és veszekszik, mint egy kutya/ DunŽ. Sok /r/ hanggal kezdődő ige jelentése vitatkozás, veszekedés vagy szidás: ragóruoti, razgáuti, rážikauti, râpoti, rèšintis, reižgėti, remėžytis. Ez a /r/ ideofont a dühös beszéd konnotációjával egészíti ki, amely talán a morgás hangutánzásából ered. A CvV csoport legnagyobb szemantikai osztályát a labiodentális /v/ artikulációját utánzó ismétlődő indulatszavak alkotják. Az ajkaknak e hang kiejtésekor megfigyelhető megfeszítése összefüggésbe hozható a következő indulatszavakkal: /v'ėkšt/ „a gyermek sírásra fakadásának leírására”, /voř/ „érthetetlen beszéd leírására”, /vàpt/ „dadogás leírására”, /v'ìpt/ „enyhe fintor jelölésére”, /v'íːpt/ „erős fintor jelölésére”. Ezek az indulatszavak mimémák, mivel a hangot vagy a cselekvést az arckifejezés sajátosságait megjelenítve utánozzák. A fintorgó arckifejezés alapozza meg az undort kifejező indulatszavakat. Ezek az indulatszavak lehetővé teszik, hogy a /v/ ideofonhoz az artikulációs jellegű undor, irtózás konnotációját rendeljük, amit számos, a szótárakban „pejoratív” vagy „megvető” stílusminősítéssel ellátott szó is alátámaszt: vėpšlos, vėbros „ajkak”; vambŕa, vámpla „pofa”; varėzgà „fecsegő”; vėpežoti, vepėti, vãpalioti, vógrauti „fecsegni, locsogni, ostobaságokat beszélni”; vėbrenti, vamplinti „ügyetlenül menni, bámészkodni”; vampsóti „bámulni”; vãdal(u)oti „elindulni”, valūzuoti „csavarogni”; vėmpti „sokat inni”. A CjV típusban két indulatszót találtak: /jèk/ „a kutya nyüszítésének hangját leírni”; /jùst/ „megrezzenni”. A /j/ hang fonoszemantikai informatív értéke csekély. A 196 Az anyag nem elegendő. Nem vesszük figyelembe azoknak az indulatszóknak az oppozícióit, amelyek szemantikája (és gyakran eredete is) eltérő: /'tʲist: rʲist/, /mʲikt: rʲikt/, /lʲap: rʲap/, /mũr: lũr/, /lũk: rũk/, /nʲũr: lʲũr/. A legtöbb fonoszemantikailag jelentős oppozíció (6) az ellentétes dentális-alveoláris /l/: /r/ hangokkal fordul elő, vö.: /lʲek: rʲek/, /lʲup: rʲup/, /lũkt: rũkt/, /lʲapt: rʲapt/, /lʲakst: rʲakst/, /lã: rã/. Az ideofonok fonoszemantikai oppozíciói szöveges adatokkal támasztják alá, hogy az /l/ lassabb cselekvést utánoz, valamint az oda-vissza, ringó mozgás kifejezett konnotációját hordozza. G. Kornilov az /l/ ideofont a csúszékonyság hangjának tartja (Kornilov 1984: 162). A rendelkezésünkre álló oppozíciók alapján az /r/ ideofonhoz az energia konnotációját is hozzákapcsolhatjuk; emellett a recsegés, nyikorgás hangutánzó benyomásának keltése is nyilvánvaló (G. Kornilov egyébként az /r/ hangot a törés univerzális hangjának nevezi (Kornilov 1984: 121)). A beszédet jelölő fonoszemantikai oppozíciókra talán a mássalhangzók hangmagassága is hatással van — a szidás hangja rendszerint magasabb, mint a beszédé. Emellett az orális–nazális képzésű párokat is szembeállító oppozícióink vannak: /mʲikt: nʲikt/, /mʲikst: nʲikst: (vʲikst)//mʲíkt: nʲíkt/. Az oppozíciókat leggyakrabban minimális párokat alkotó indulatszók hozzák létre. Arra a következtetésre juthatunk, hogy minden szonoránsra jellemző az oda-vissza (fel-le) mozgás konnotációja; ezt az egyszerűség kedvéért, hogy ne keverjük össze a zárhangok mozgásának fonoszemantikájával, folyamatnak nevezzük. Jellegét a szonoráns artikulációs módja, részben pedig a hangmagassága konnotálja. Minden szonoránst használnak a beszéd utánzására, illetve — a jelnyelvi esetekhez hasonlóan — a jellegzetes mimika megjelenítésére. Artikulációjuk saját konnotációs összetevővel is kiegészíti a jelentést: /m/ — habozás, dadogás, /n/ — tagadás, elégedetlenség, /l/ — megvetés, éneklés közbeni ringás, /r/ — dühös beszéd, habzsolás, /v/ — undor, fintorgás. Az alacsony hangmagasságú /l/ és /m/ a víz, a nedvesség és a nyirkosság benyomásának keltésére használható. A legnagyobb fonoszemantikai informativitással az /l/ hang rendelkezik. C/S/V típusú egyelemű kapcsolatok. A legtöbb indulatszó CšV típusú. A két képzési helyű alveoláris réshang /š/ a szonoráns /v/-vel áll szemben, vö.: /šʲeptis: vʲeptis/, /šʲũpt: vʲũpt/. A /v/ az általunk már tárgyalt undorkonnotációt hordozza, amely feltehetően a fonoszemantikai oppozíció alapja. A szókezdeti /š/ hangot tartalmazó hangutánzó szavak többsége sajátos susogó, zizegő hanghoz kapcsolódik, amelynek utánzására a /š/ a legalkalmasabb. G. Kornilov ezt a tadzsik és csuvas nyelvben figyelte meg, vö. a tadzsik šart ’vesszők törésekor hallható susogás; a jég recsegésének utánzása’, a csuvas šartlama ’recsegő hideg’, a csuvas šartala ’gyermekcsörgő’. A litván ismétlődő indulatszók jelentése sokféle; egyazon hangutánzó alap teszi lehetővé, hogy egy csoportban tárgyaljuk őket: /šdʲ/ ’az esőcseppek tetőre kopogásának leírására’; /šar/ ’az öntés hangjának leírására’; /šũpt / šũp/ ’ismétléssel a szórás leírására’; /šʲũpt/ šʲũp/ ’ismétléssel az intenzívebb szórás leírására’; /šʲũkšt/ ’ismétléssel a susogás leírására’; /šʲurkt/ ’kaszával vágva a fű- 197 a hang megjelölésére”; /š’ūr-/ „1. a pergés hangjának megjelölésére, 2. a zizegés hangjának megjelölésére”. A /š/ mássalhangzó suttogást, halk beszédet kifejező funkciója egyetemes. A litván /š’à/ šàp/ š’è/ š’ėp/ š’ù/ š’ip/ mellett (/p/ a beszéd ajkakkal történő artikulációjának jelölése) ott van az orosz šušù!, a tádzsikban pedig a šim-š! A halkításra szolgáló /šà/ indulatszavunkban a /š/ a suttogó beszédre utal. G. Kornilov szerint sok nyelvben találhatók /š/ ideofónnal kezdődő, félelmet, rettegést kifejező szavak (vö. csuvas cserem šarach! „a rettegéstől megrepedt a szívem” (Kornilov 1987: 130)); ezek kapcsolatban állnak a /š/ ideofónnal kezdődő reccsenést utánzó hangutánzó szavakkal. A litván imitatívumok: /šùst/ „a borzongás jelölésére”; /šù·st/ „a haj égnek állásának leírására”; /šùš/ „ismétléssel kifejezett borzongás”; /š’ūŕst/ „az ijedtségtől támadt enyhe borzongás jelölésére”; /š’ù·rst/ „az ijedtségtől támadt erős borzongás jelölésére”; /š’ūrpt/ „a hidegtől vagy ijedtségtől támadt borzongás jelölésére”; /š’ù·rkš/ „az ijedtség kifejezésére” kétségtelenül összefüggnek a /š/ ideofón egyenetlen felületre vonatkozó, világos konnotációjával. Ezt részben a /š’ùpš/ indulatszó („ismétléssel kifejezett hullámzás”); a /š’ip/ („a tűz lobogásának leírására”); a /š’ìrkšt/ („a tűz fölött pattogó szikrák leírására”), valamint az egyenetlen felület szemáját hordozó, igen gazdag szókészlet mutatja: šaiža „borzongás”; šarma „dér”; šaršas „a víz kavargása, amikor köveken folyik át vagy amikor fúj a szél”; šapis „akinek visszafelé nő a haja”; šiaurė „a felület szennyeződései”; šebežis „toboz”; šėpšė „fák törzsén, tetőkön, kerítéseken, köveken növő moha”; šepdžiūlis „göndör (kosra mondják)”; šabadūkas „bojtorján bogáncsa”; šekštė „durva, silány fű”; šėgžmas „szemét”; šiošis „megrepedezett fakéreg”; šakšti „a hidegtől megmerevedik” (sárról); šerpūti „pikkelyessé válik”; šepsóti „kiáll, meredezik (fűről, hajról)”. Egyébként J. Jablonskis „zord hangok” elnevezése mintha az egyenetlen felület konnotációjának jelölésére szolgálna. A CsV típus szemantikájáról nem sokat lehet mondani, mivel az indulatszavak száma csekély: /š’ūrpt/ „szürcsölés kifejezésére”, /šàkt/ „feltűzés jelölésére”, /š’é·st/ „hirtelen leülés jelölésére”, /š’ì·kt/ „hirtelen cselekvés jelölésére”, /š’ù·st/ „ismételve varrást jelent” — egyikben sincsenek jól felismerhető konnotatív utalások. Mivel az /s/ a litván köznyelv leggyakoribb mássalhangzója (Pakerys 1986: 130), a legkevésbé jelölt, ezért fonoszemantikai információtartalma nagyon csekély. Fenntartással a folyamatos — hirtelen mozgás konnotációját rendelhetjük hozzá: Siūst elvágtatott egy ló az udvar mellett LKŽ(S1). A Čv típusú indulatszavakból is kevés van. Fonosemantikájukról a példák hiányában nem lehet biztos következtetést levonni. A žėngti, žėrgti igékhez olyan indulatszavak tartoznak, amelyeknek más a tőmagánhangzójuk: /ž’ìrkt/, /ž’ìŋkt/. A /ž’ó·pt/ indulatszó, a žiotis ige és a /ž’ė·ukt/ indulatszó feltehetőleg a miméma vonásait mutatja, és szintén a réshangképzéshez kapcsolódik. Létezik a /žàr/ hangutánzó szó „a cseppek csobbanásának leírására”, amely nyilvánvalóan a bádogtető benyomásával egészíti ki a szöveg információját: /išė·juom /i vakarėli/ pūšplìke· / lį·tù/s/ žàr žàr/ i puo linksmibis/ DūnŽ. A hirtelenséget kifejező indulatszavakat: /ž’ì·kt/ „a hirtelen szúrás leírására”, /ž’ì·pt/ „a hirtelen cselekvés leírására” intuitíve a fény, a ragyogás kon- 198 notációjával szeretnénk összekapcsolni (/ž'ipt/ — egyértelműen összefügg a žiebti igével). Ezt a gondolatot a fény szemáját hordozó, gazdag szókészlet is alátámasztja: žarà „sarki fény, világosság”, žiùžė „kis tűz (gyermeknyelvben)”, žìrti „ragyog, csillog, szikrázik”, žérplėti „lassan égni, parázslani”, žaižaruoti „ragyogni”, žaìbti „káprázni”, žiotúoti „égni” stb. A CzV típusú indulatszavak mindössze hárman vannak: /ž'ìˑkt/ „hirtelen ütés leírására”; /zì/ „zümmögés kifejezésére”; /ziñˑ/ „az üveg megcsendülésének leírására” — ezek nem elegendők ahhoz, hogy következtetéseket vonjunk le a /z/ fonoszemantikájáról. A réshangok fonoszemantikája melléknévszerű, a cselekvés leírását egészíti ki a „folyamatosság” (/s/) vagy a „nem folyamatosság” (/š/) járulékos jegyével. A leginkább konnotált hang a /š/. A /š/ fonoszemantikai jelentései így vagy úgy az egyenetlenséghez kapcsolódnak: borzongás — hideg — reccsenés — félelem — csend. Įdomumo dėlei keletas asociacijų iš Š. Steponavičienės žodyno (Steponavičienė: 1986): tyla jungiama asociacijų ryšiais su — šnibždėti, nelaimė, nelaimingas, ošimas, siaubas, snaigės, šnarėjimas, šiokštimas; šaltis jungiamas su: ledas, speigas, nejaukus, šiurpu, drebėti, krečia, sukrečiantis, žvarbus. Tarp asociacijų, sukeltų baimės — drebėti, šiurpas, lūžo, šalta, tylu, uraganas. Idegen mássalhangzókkal kezdődő indulatszavak. Külön csoportot alkotnak az idegen mássalhangzókkal kezdődő indulatszavak, vagy — ahogyan a prágai iskola fonológusai nevezik őket — szinkrón idegen elemek, a deskriptivisták szerint pedig a rendszer periférikus tagjai (Girdenis 1981: 122). Ilyen indulatszavakat a „Dabartinės lietuvių kalbos žodynas” nem rögzít. Az általunk ismert, idegen /f/ hanggal kezdődő indulatszavak a megnyilatkozás kifejezőerejét és a szónok magas stílusra való törekvését mutatják. Az indulatszavak ilyen használata inkább a mitopoétikus nyelvhasználat körébe tartozik: Fìrp és elrepült LKŽ(Grž): Fìrt és átfordult a másik oldalára LKŽ(Rod); Fùkt és odaröpültem, fùkt és kész LKŽ(Slv). Ezt az is megerősíti, hogy az indulatszó gyakran a mondat legelső tagjaként szerepel, sajátos szintaktikai kiemelésben. Vannak egyértelmű esetek, amikor az /f/ a /p/ fakultatív változata, expresszív funkciót tölt be, és rendkívüli megnyilatkozást jelez, vagyis kiemeli azt vagy magát a szónokot: Fùr és kiszabadult az a veréb neki (ps.) LKŽ(Pin); Bèg fùk fùk a vonat LKŽ(Klk); A róka átfurakodott az ablakon, és elvitte a nyulacskát LKŽ(Vlk). Hasonló jelenséget mutat be A. Girdenis, amikor nyelvjárási szavakat tárgyal: š. žem. afalceina „narancsok”, folka „polkák”, fudra „púder” (Girdenis 1981: 122). Az /f/ hanghoz a nagyzolás konnotációját rendelhetjük. A h betű (feltehetően akusztikai tulajdonságai miatt: mély tónusa, nem periodikus rezgései, amelyeket zúgásként, susogásként érzékelünk, valamint a nyelv hátsó, veláris artikulációja) a hangba való durvább átmenetet jelöli; ezekben az indulatszavakban a h nem fonéma, megjelenése szintén a mitopoétikus nyelvhasználat körébe tartozik. Ez a hang a hívogató, paralingvisztikai hangra emlékeztet, és egyértelműen a borzalmasság konnotációját hordozza, vö.: Az ördög üldözőbe vette, és azt kiáltotta: „Huš huš a zsákba?” LKŽ(TDr VI 15); Hamt, és megette a farkas az egyik juhot LKŽ(Skr); A bagoly — heu — mondja LKŽ(Ps). Fonológiai alakjuk: hamt — /amt/, huš — /uš/, heu — /eu/. A /h/ hanggal nemzetközi nevetést utánzó hangutánzó szavak kapcsolódnak össze: /hà/, /hù/ huūˑ/, /hì/. Hasonlóképpen nevetnek a jakutok — huk!, a törökök — hig-h!, a japánok — ha-ha stb. (Kornilov 1984: 89). 199 A /ch/ hanggal kapcsolatban nemzetközi nevetésutánzó szó is van: /chà/ és annak változatai. Zöngétlen megfelelőjét az oroszok a xo-xo, xuxu, a tadzsikok a xu-xu, xa-xa, az oszétok a xuel-x, a csuvasok pedig a xax-xax-x formában használják (Kornilov 1984: 88). Ezeknek a mássalhangzóknak idegen eredetük, azaz egzotikus jellegük miatt, valamint azért, mert ritkák a nyelvben, jelentős fonoszemantikai terhük van. Kétségtelen, hogy a szövegben való gyakori ismétlődésük vagy más módon történő aktualizálásuk (mondjuk, a mondat első tagjaként való szerepeltetésük) nagyon gyorsan feltűnik. Fonoszemantikájuk felszíni jellegű, és inkább a mitopoétikus nyelv területéhez tartozik. Affrikátákat tartalmazó kapcsolatok. A mássalhangzó-affrikátákat tartalmazó kapcsolatok elemzése azt mutatja, hogy fonoszemantikai szempontból ezek az egytagú és kéttagú kapcsolatok közötti átmeneti láncszemet alkotják, mivel a tiszta hangutánzó szavak esetében e kapcsolatok mintha egyetlen hangot alkotnának, az imitációk csoportjában viszont világos fonoszemantikai kapcsolatok. A csengő, fémes hangzást és zörgést utánzó hangutánzó szavak szemantikai mezejében fém- vagy üvegszémát hordozó szavak találhatók, vö.: Džengti kavolis ir nukirto geležį LKŽ(Ds); Džin džin stiklus pakeldami LKŽ(rš); Džinkt pro langą pinigai LKŽ(Jdr); Velnias atnešęs džek pinigus ant stalo per langą LKŽ(Dglš); Tik džur džur jam pinigus ant galvos papylė LKŽ(Rd); Kai dalgiai aštrūs, o arkliai smagiai eina, tai džì džì džì LKŽ(Gr); Džan džan dalgius daužo į tekin ius LKŽ(Vaižg); Džer džekt dusliai džerksejo dalgės LKŽ(J.Balt); Marti džingt raktus gnešusi metė ant žemės LKŽ(J). A /ǯ/ affrikáta fonoszemantikai révén a szövegekben a mondat szemantikai terét egy fémes, hanggal kapcsolatos tárgyra utalva tágítja, vö.: Džė džė džė, kad lyja, nuo stogų LKŽ(Slm). Lytì pradėjo po dvylikos, klausaus, dža dža dža LKŽ(KlvrŽ). Eisiu pamelšiu džy džy džy karvytę LKŽ(Vrn). A fém szémájával (a szemantikai mezőben: kasza, olló, fejsze) rendelkeznek a „nyírás, vágás” jelentésű /ǯ’ìrkšt/ǯ’ìrkš/ǯ’ìrkt/ indulatszók. Ezekben az esetekben a /ǯ/ affrikáta a /ž/-vel áll szemben mint megszakított (a szünettől a hangig hirtelenebb átmenetű) a folyamatos hanggal, a /d/-vel pedig mint markáns a tompa hanggal (kevésbé intenzív zöreje). A fémes csengő hang differenciális jegyei a megszakítottság és a markánsság. A /ǯ/ affrikátához, amelyet fonoszemantikailag nem zenei hangként értelmezünk, fémes csengésre utaló konnotáció társul, amely nem teljesen hangutánzó jellegű. Ezt mutatják az általunk tárgyalt vödör- és tetőhasználati szintaktikai-szemantikai esetek. A diffúz jegyben különböző affrikátát tartalmazó CǯV kapcsolatok szintén fémes, éles csengésre utaló konnotációval, valamint fém- vagy üvegszémát hordozó szavak szemantikai mezejével rendelkeznek, vö.: Džingt stiklas ir subyrėjo LKŽ(Skrd); Džir rėžia stikliorius stiklą LKŽ (Slm); Pagriebęs lazdą, kaip duos jai in galvą — pinigai tik džer džer LKŽ(BsP I 279); Džinkšt kirviu paukštei galvą nukirto LKŽ (rš). Ką jis, varge, prikapos su tokiu kirvuku — džekt džekt LKŽ (Rs). A harangzúgást utánzó indulatszók: /ǯ’ìn/ ǯań.k/ ǯań.kt/ ǯen/. A paták dobogását a következő indulatszók utánozzák: /ǯ’ìk/ ǯàk/ ǯùk/. A fémvödörre az ≠ /ǯ’ìː/ indulatszó utal: /a dziː dziː nuori/ DūnŽ. A /k/: /t/ fonoszemantikai oppozícióinak vizsgálatakor már tárgyaltuk a kompakt: diffúz jegy fonoszemantikai informatív értékét. A kompakt hang esetében 200 intenzívebb, nagyobb energiájú, akarati és irányítottabb cselekvést különítettünk el. Ezt a következtetést a /ž'ek: ž'ekt/, /ž'in: ž'in'/; /ž'įˑnkt: ž'įˑnkt/, /ž'įˑ: ž'įˑ/ oppozíciók támasztják alá. A kompakt /ž/ és a diffúz /z/ szembeállítása megkülönbözteti a reprodukált hangot. Az a tény, hogy a C₃V kapcsolatokkal valósulnak meg a szemantikailag legkevésbé jelölt, lovaglás hangját és a harang csengését utánzó hangutánzó szavak, valamint az általunk tárgyalt szövegek arra engednek következtetni, hogy mindkét /ž/ és /z/ ideofón fémes csengésre utal, de a /ž/ fonoszemantikai informatív értéke nagyobb. A „csipegetés” jelentésű hangutánzó szó számos fonetikai változata a dziobas kölcsönszóhoz köthető (talán maguk a hangutánzó szavak is kölcsönszavak), és az elemzésre nincs hatással; vö. /ž'óˑpt/ ž'áˑp/ ž'úˑpt/ ž'ùpt/ ž'úˑopt/. A /ž/ affrikáta fonoszemantikai terhelése csekély, fémes csengésre utal, fonoszemantikai informatív értéke pedig kisebb a /ž/ fonoszemantikai informatív értékéhez képest. A /č/ affrikátával a vágás, nyírás és szakadás hangját utánzó hangutánzó szavak nagy csoportja valósul meg. Hangzásának alapját a zöngétlen affrikáta sajátos akusztikai tulajdonságai adják (zörejek, átmenet a szünetből a hangba). A zöngés affrikáták hangjának fémességével szemben itt az objektummal való érintkezés lágysága kerül előtérbe (a hangot gyakran fa, hús vagy szövet kelti), vö.: Čàk čàk nekiláttak a fa kivágásának LKŽ(Jnšk); Čàkšt, čàkšt — és a fa kidőlt LKŽ(Krkl); Čàkt a fejsze belehasított a fába LKŽ(J); Csak čàkšt az ujjába, és belehasított LKŽ(Vvr); /č'éˑkšt/ levágtam: a kutya farkát/ DūnŽ; Čáˑrkšt, čárkšt szabja a szabó a szürke posztót LKŽ(rš); /č'irkšt/ széthasítja/ a bőrt most/ DūnŽ; /č'irkšt, a szegélye/ nagyon szétfoszlott/ DūnŽ. Jól látható a zöngés: zöngétlen fonoszemantikai differenciáló jegy univerzális jellege — az irány. A zöngés hangutánzók a mozgásba hozott tárgyak (pénz, üveg, kasza, sarkantyú, harang, paták stb.) által keltett spontán hangot utánozzák; a zöngétlen /č/ olyan hangot utánoz, amely két tárgy érintkezésekor keletkezik, tehát nem spontán. Még az eső hangját utánzó hangutánzó szavak is különbözni látszanak a zöngés változatoktól abban, hogy puha tárggyal való érintkezést jeleznek: Čà čà čà, és eláztatott engem LKŽ(Šts); Čè čè čè, az eső akkora cseppekben esik, hogy már csak úgy ömlött LKŽ(Jnšk); /hallom a párnákon/ čà čà čà/ DūnŽ. Az egyenetlen felületen való csúszást jelentő hangutánzó–imitatív szavak csoportja kétféleképpen értelmezhető. Lehetséges a hangutánzó értelmezés: /č'ùˑšt/ č'ùˑšt, a varjú úgy lépked, mint egy tyúk/ DūnŽ. Az /t/ és /š/ ideofónok együttese is lehetséges: Čiūkšt és végigcsúszott a jégen LKŽ(Ds); Čiūkšt a bocskor, čiūta, a földre, lylia LTR(Ds); /č'ùˑkšt feldőlt az úton/ LKŽ. Az ütközést utánzó /č'íˑŋkt/ és /č'ēŋkt/ a zöngétlenekre jellemző irányt fejezik ki: ő, neki, nekem: /mùni pamāˑti/ menyem// dùreš č'íˑŋkt/ DūnŽ; /čáŋkt a körmökre/ ahol kapkod/ DūnŽ. A /t/ ideofón mozgást jelent, a /š/ pedig fokozza az informatív értéket. Az affrikáta elhallgattatásra való használata akaratosabb, követelőzőbb jellegű, mint a /š/-sel kezdődő hangutánzó szavaké. Az akarati jelleget a /t/ ideofón adja, vö.: /uˑžrįka/ č'ùkt/ a madár elhallgat/ DūnŽ; /šùbar'áˑu gāˑva iškšūsi/ 201 gyerekek. č’ūkst/ DūnŽ. A /č/ affrikáta a /t/-hez és a /š/-hez képest nagyobb fonoszemantikai informatív értékkel bír, konnotatív jelentései azonban egybeeshetnek a /t/ hang konnotációival (ütközés esetén), illetve a /š/ konnotatív jelentésével (elhallgattató hangutánzók). Kizárólag a /č/-re jellemző a két tárgy lágy érintkezésének hangjára utaló konnotáció. A /c/ hanggal kezdődő hangutánzó szavak lágyabb, kevésbé éles, gyengébb, meglehetősen magas hangot utánoznak: Az óra a falon olyan ritkán jár, hogy csak úgy: čak čak čak LKŽ(Jnšk); Csak annyit hallok: can can a csengőkkel, aztán elhangzott a távolba LKŽ(Ds); /ciñ/ ciñ. / a lámpácskát a réshöz/ DūnŽ; /či˙nkt/ č˙nkt/ dobálja a pénzérmét/ DūnŽ. A /c/ affrikáta konnotációja a kis tárgyak által keltett lágy hang. Ez valószínűleg a diffúz /s/ hatása, amelynek lágyságra utaló konnotációja az egytagú CsV típusú kapcsolatokban nem volt megfigyelhető. Az ideofónokban ez a konnotáció megmutatkozik. A lágyság, zártság, ölelés konnotációja megkülönbözteti az /càpt/ cùp/ có˙p/ cū˙pt/ hangutánzó szavakat, amelyek „megragadást” fejeznek ki, affrikáta nélküli megfelelőiktől, vö.: /kàpt/ stb. Ez az /s/ ideofón hatása, mivel a /t/ a mozgás — érintkezés — hirtelenség szokásos konnotációit hordozza. A /s/ hanggal megvalósuló lágyság az elhallgattatást kifejező kombinációban azt eredményezi, hogy a /c’īt/ c’ic/ hangutánzó szavakat rendszerint gyermekek csitítására használják. A /c/ affrikáta konnotációja a kis tárgyak által keltett lágy hang. Nem hangutánzó esetben ez a /t/ és /s/ ideofónok kombinációja, ahol az /s/ a korábban még meg nem mutatkozott puhaság, lágyság és kis méret fonoszemantikai jelentésével bír. Az affrikátákról szóló fejezet lezárásaként hozzá kell tenni, hogy előzetesen úgy tűnik: használatuk gyakorisága és tendenciái a nyelvjárásokban egészen mások lehetnek, mint a köznyelvben vagy a LKŽ által bemutatott, a litván lexika általánosított modelljében. Ez nemcsak a dzūkavásra vonatkozik, amely kétségkívül módosítja az affrikáták fonoszemantikai tartalmát. Úgy tűnik, hogy a žemaitiaiak hajlamosabbak több affrikátás hangutánzó szót használni, mint más nyelvjárások beszélői, ezért ezek informatív értéke a nyelvjárásokban eltérő. Ez természetesen vitatható és további vizsgálatot igénylő kérdés. A mássalhangzó-osztályok fő fonoszemantikai különbségei. A litván nyelv valamennyi zárhangja a viselkedéselméleti séma cselekvés — mozgás — érintkezés konnotációját hordozza. Ez lehet egy paralingvisztikai helyzet érzete — érzés — eredmény — kifejezés is. Ez a konnotáció különbözik a likvidák osztályára jellemző folyamat (periodikus/nem periodikus, különböző irányú mozgás) konnotációjától. A T típusú mássalhangzók világos kezdettel rendelkező, egyirányú cselekvést jelentenek, amelynek jellege és iránya az osztályon belül az azt alkotó hangok révén differenciálódik. A likvidák folyamatjellegű jegyei szintén az egyes hangok sajátos tulajdonságaitól függenek. A réshangok osztályába tartozó mássalhangzók a cselekvés vagy az érzet jelzői: annak egyenletességét, folytonosságát vagy egyenetlenségét, ugráló jellegét mutatják. A mássalhangzók fonoszemantikailag jelentős akusztikai jegyei. Az osztályokon belül a következő akusztikai jegyek fonoszemantikailag jelentősek: a) kompakt jelleg — akarati jelleget, energiát és egyértelmű irányultságot kölcsönöz a cselekvésnek vagy az érzetnek. 202 b) hangmagasság — minél magasabb a mássalhangzó hangmagassága, annál kisebb cselekvést, érzetet, élményt kívánunk utánozni. A hangmagasság jegye a víz, a levegő, a sötétség és a homály konnotációinak alapja. c) a diesis fonológiai jegye — a járulékos, megemelt hangmagasság csökkenti, enyhíti az utánzott cselekvést, de a fonoszemantikára nincs meghatározó hatása. A zöngésség: zöngétlenség jegye szerint szembeállított zárhangok ugyanazokat a fonoszemantikai funkciókat töltik be a cselekvés — mozgás — érintkezés helyzetében, de a zöngétlenek rendszerint erőteljesebb cselekvést jelölnek. A zöngés hangok emellett az önmagunkra irányuló cselekvés további konnotációját is hordozhatják, vagy a zöngétlenektől a cselekvés iránya alapján különbözhetnek. Az S típusú zöngétlen mássalhangzók a szabálytalanság (szünetekkel megszakított cselekvés, érzet) konnotációjának hordozói, az S típusú zöngések pedig a folyamatosság (szünet nélküli cselekvés) konnotációját fejezik ki. A mássalhangzók fonoszemantikailag jelentős artikulációs jegyei. Akusztikai jegyektől való elkülönítésük viszonylagos. A cselekvés — mozgás — érintkezés konnotációjának differenciálásában hatással van a zárhangok ejtése, amikor a légáram a záráson keresztülhatolva energiával küzdi le az akadályt. A leküzdés módja a konnotáció alapja: például a /k/ ejtésekor a nyelv hátsó része hirtelen eltávolodik a szájpadtól — a cselekvés kezdete válik hangsúlyossá; a /t/ ejtésekor a nyelv az elülső fogakhoz szorul, az akadály távolabb van a garattól, a kifújt levegő hosszabb utat tesz meg, ezért a hanghoz leggyakrabban a mozgás konnotációja társul. A /p/ ejtésére jellemző ajakzár ennek a mássalhangzónak az érintkezés, a cselekvés befejeződésének konnotációját adja. Az ajakképzés fonoszemantikai szempontból igen nagy potenciállal bír: minden ajakhang az emberi beszédtevékenység utánzásához kapcsolódik. A nazális ejtés elégedetlenséget fejezhet ki. A szonoránsokra jellemző zártság — nyíltság artikuláció fonoszemantikailag jelentős: ez a folyamat konnotációjának fő oka. A réshangok légáramának folyamatos áthaladása a nyíláson a folytonosság: megszakítottság oka. Az indulatszók fonoszemantikájának vizsgálata az első kis lépés a konnotált lexika igen érdekes területére. Több a kérdés, mint a válasz. E terület jelentősége azonban a lexikológia, a poétika, a pszicholingvisztika, a szociolingvisztika, sőt a nyelvtörténet számára is kétségtelen. Kutatásra várnak a refrének, a varázsszavak, a magánhangzók története a fonoszemantika szempontjából, a litván mitopoétikus nyelv és számos más, igen érdekes kérdés. IRODALOM ÉS FORRÁSOK DunŽ — Vitkauskas V. Šiaurės rytų dünininkų žodynas, Vilnius, 1976. Girdenis A. 1981: Fonologija, Vilnius. Jakobson R., Waugh L. 1979: The Sound Shape of Language, New York. Kornilov G.I. 1984: Imitatīvų v čuvašskom jazyke, Čeboksary. LKŽ — A litván nyelv szótára 3–16, Vilnius, 1956–1995; II. kiadás, 1–2, 1968–1969. Pakerys A. 1986: Lietuvių kalbos fonetika, Vilnius. 203 Steponavičienė S. 1986: Lietuvių kalbos žodinių asociacijų žodynas, Vilnius. A hangutánzó indulatszók egyelemű explozív mássalhangzóinak fonoszemantikája Összefoglalás A tanulmány a litván nyelv sajátos expresszív szókincsének egyik csoportját, a hangutánzó indulatszavakat elemezve keresi a fonoszemantikai kutatásban felmerülő kérdésekre a választ. Ezért a vizsgálat tárgyául a hangutánzó indulatszavakat választottuk, mivel ezek az expresszív szókincs legkevésbé problematikus területét alkotják. A munka interdiszciplináris, mivel a probléma a fonetikához, a fonológiához, a szemantikához és a lexikológiához kapcsolódik. A tanulmány a hangutánzó indulatszavak egyelemű explozív mássalhangzóit elemzi. A kutatás elméleti alapját az a tétel adja, hogy a nyelvi hangok konnotatív szinesztetikus funkciója akusztikai jegyeken keresztül, univerzálisan érthető jelzésekkel valósul meg. A T osztályba tartozó zárhangok fő fonoszemantikai funkciója a cselekvés — mozgás — érintkezés paralingvisztikai helyzetének utánzása. A mássalhangzó kiválasztása annak akusztikai jegyeitől (hangszínezet, tömörség) függ, de artikulációs sajátosságai is befolyásolhatják (ez különösen a /p/ mássalhangzóra jellemző). A /p/ mássalhangzó fonoszemantikai súlya a legnagyobb, a /k/ a legsemlegesebb. A zöngés T osztályú mássalhangzók fő fonoszemantikai funkciója a cselekvés — mozgás — érintkezés konnotációinak kifejezése, emellett az ellenkező irány vagy a belső cselekvés fonoszemantikai jelentését hordozzák. A /g/ mássalhangzó fonoszemantikai jelöltsége a legalacsonyabb, a /b/-é a legmagasabb. A szonoránsokat az előre — hátra (fel — le) irányuló mozgás konnotációja jellemzi. Az /l/ hang fonoszemantikai informativitása a legnagyobb. A réshangok fonoszemantikája epithetonjellegű, a mozgás másodlagos jellemzőit, az „egyenletességet” (/s/), az „egyenetlenséget” (/š/) és a „könnyedséget” (/ž/) adja hozzá. A /š/ hang a leginkább konnotált. A hangutánzó indulatszavak között külön csoportot alkotnak azok, amelyek idegen jellegű mássalhangzóval kezdődnek. Az idegen hanggal kezdődő hangutánzó indulatszavaink a kifejezés „finomítását”, valamint az elbeszélő azon törekvését példázzák, hogy „nemes” stílusával kitűnjék. Az affrikátákat tartalmazó hangkapcsolatok átmenetet képeznek az egyelemű és a kételemű hangkapcsolatok között. A hangutánzó indulatszavak fonoszemantikájának vizsgálata az első lépés a konnotált szókincs legérdekesebb területére. 204