Ciskodo lietuvininkų apylinkių šnekta

LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI XXXVI (1996) LIETUVIŲ KALBA: TYRĖJAI IR TYRIMAI Kazimieras GARŠVA A ciskodói litvánok környékének nyelvjárása I. Történelmi megjegyzések Formálisan (nem szerkezete alapján) a Ciskodo környéki litvánok1 nyelvjárása hasonlóságokat mutat a Žietela nyelvjárásával, amely a litván nyelvterület másik peremén található. Mindkettő a litván nyelv legtávolabbi, elszigetelt szigete: Ciskodas a Litván Köztársaság határától egyenes vonalban több mint 100 kilométerre északra fekszik, Zietela pedig ugyanennyire délre. Mindkettő feltehetően nem őshonos litván település, hanem régi időkből fennmaradt kolónia. Mindkét nyelvjárás csaknem kihalt, de a tudomány számára dokumentálták (a Ciskodo nyelvjárást kevésbé). A Žietela nyelvjárástól eltérően a Ciskodo nyelvjárás a litván nyelvterület legközelebbi fő dialektusához (a vilniusihoz) kapcsolódik, tehát annak folytatása is lehet (északon a vilniusi dialektus határa már nem ugyanabba az irányba halad, de Lettországban, Mėdumu és Grendža környékén hirtelen nyugat felé kanyarodik). 1911. október 22–24-én (három napon át) K. Būga kutatta a Ciskodo nyelvjárást; 1977 júniusában (szintén néhány napon át) e cikk szerzője a 4 adatközlőtől származó feljegyzések alapján igyekezett minél több szöveget magnetofonszalagra rögzíteni. Ezúttal többször annyi szöveget sikerült rögzíteni, de ez sem elegendő. Hiányoznak a nyelvjárás összefüggő, hagyományos (a lett, orosz, lengyel és belarusz nyelvek hatásától kevésbé érintett) szövegei. K. Būga magnetofon nélkül nem tudott ilyen szövegeket rögzíteni, 66 évvel később (valójában már 50 év után) pedig a litván nyelvjárást már nem használták. K. Būga ceruzával írt feljegyzései — „A Ciskodo plébánia litván nyelvjárása” — a Vilniusi Egyetem Tudományos Könyvtárának kézirattárában találhatók (D 490; 24 füzetoldalon — ami gépiratban 12 oldalnak felelne meg — főként különálló szavakat jegyeztek fel). Saját, kódolt szövegeink 24 gépiratoldalt tesznek ki. A levéltárakban mindmáig sajnos nem található P. Būtenas 1925-ben a „Lietuva” című újságnak benyújtott, e nyelvjárásról szóló cikke, amelyet a szerkesztőség nem közölt és nem küldött vissza. Nincsenek világosabb történeti adatok arról, mikor telepedtek le litvánok Ciskodo környékén. Csak meglehetősen általános ismereteink vannak arról, hogy a Livóniai Lovagrend a 15–16. században dél-Latgalléban litván hadifoglyokat telepített le (vö. Брейдак 1987, 19–29), illetve hogy amikor Latgallé 1561–1772 között a litván és lengyel államhoz tartozott, litvánokat telepítettek ide (az állam új határvidékére). A cikk szerzőjének feljegyzései között még van egy- 1 Litvánoknak (Lietuv(i)ininkai) nevezték két peremvidéki litván nyelvjárás beszélőit: délnyugaton a Kis-Litvánia lietuvi(n)inkai, északkeleten pedig a Ciskodo lietuvi(n)inkai; a nyelvjárás használatának végén így ejtették: lietuvi(n)inkai. 138 … Girnakalių falu egyik régi lakójának, J. Noviknak a tanúsága arról, hogy a ciskodói litván falvak „gazdáit” a jobbágyság idején, 300 évvel ezelőtt telepítették át (az ott szolgáló Urbelis papnak így mondta egy vilniusi professzor, akinek történelmi dokumentumai voltak — a legvalószínűbb, hogy P. Būtenasról van szó). Az 1851-es adatok szerint (Manteuffel 1879) a litvánok már emberemlékezet óta 7—9 faluban éltek, tehát történetük kétségtelenül legalább a XVII. századig nyúlik vissza. Ezt igazolják a litvánok lakta, legkésőbb abban a században alapított falvak nevei is: Girnakaliai(34b) (a cári korban hivatalos alakja — Гирнокали, ma lett nyelvre fordítva — Džērkali), Būodžiai (1), Kukučiai (2), Kurtinai (3), Pilveliai (2) (később — Jaskūnai). Litván eredetű nevük van más olyan településeknek is, ahol ma óhitű oroszok és latgalok élnek: Deneliški (Dieneliškes, Ciskodo környéke), Švedėliai (2) (Vilianų környéke); vö. még a kihalt Možowajki nevet (Mažavaiškiai (2) stb.). Ezt Rēzekne kerületének XVIII. századi összeírásaiban szereplő családnevek is mutatják: Gražul (Gražulis), Matulunas (Matulūnas), Žwirblis (Žvirblis); vö. még a Ciskodo környékén ma is elterjedt Guds (Gūdas) családnevet stb. A Švedėliai helynév az 1601-es vagy 1625-ös évek után keletkezhetett, amikor a svédek elfoglalták Rēzeknét (a latgalok a falut *Zveidreni néven nevezték volna el). Írott forrásokban Ciskodo járása 1590-től szerepel (pogost Čiskaden). K. Būga (1961, 570—573) véleménye szerint a Ciskodo környéki litvánoknak már 1 4 7 8 — 1 5 1 9 k ö z ö t t é l n i ü k k e l l e t t, amikor Rēzekne és Daugavpils környékének latgaljai a hosszú u· hangot ou kettőshangzóval helyettesítették (és az i·-t ei-jel). Erre utalnak a litvánok által a latgaloktól kölcsönzött szavak: Re.zi't'a. / Ra.zi't'a. ~ Režytė ’Rēzekne’, cýruļis ’pacsirta’ és li.kstã. ~ lykstē ’sárszalonka’, még abból az időből, amikor a latgalok a mai R'eizekne, c'ēiruļs', l'ēikst'e szavakat még így ejtették: Rēži'te, cīruļis, likste (ugyanazzal a hangsúlyhellyel és hanglejtéssel). 1753-ban a hosszú i·-t ei-nek írták: valószínűleg 1519 előtt helyettesítették ezzel, mivel az u·-t az i·-vel együtt ou-val helyettesítették >ei. Ezt igazolhatná az általunk talált sturys ’sarok’ kölcsönszó is, amelyet a latgalok ma styur's' alakban ejtenek (mivel nem ismerte u· > ou-vá alakulásának pontosabb dátumát, K. Būgának nem volt ilyen hangokat tartalmazó litván kölcsönszava). Ezt a véleményt Latgale régi, litván eredetű víznevei is alátámasztanák: Subinaite (Rēzekne járás), Gintuve. K. Būgának valószínűleg igaza van abban, hogy n e m c s a k N a u j i n i o (D a u g- p i l i s), h a n e m R ė z y t ė (R ė z e k n e) k ö r n y é k é n i s é l t e k m á r l i t v á n o k a XII. s z á z a d b a n: az általuk 1200 előtt kölcsönzött Kėsy (egyes szám alanyeset: Kēs ys, lett Cēsis) név 1254-ben és később is változatlan maradt (1285-ben a németek Rossitennek nevezték a Rėzytės várat). Csak K. Būga (1961, 573—574) azon feltevése nagyon kétséges, hogy a XII—XIII. században a novgorodi és pskovi területek litvánjai nem Kernavė-Trakai-Vilniusból, hanem szintén Naujinio és Rėzytė váraiból indítottak támadásokat, mivel nagyobb csapataikról nincsenek adataink. A Ciskodo környéki nyelvjárás XIII—XIX. századi történetéről nincs több adatunk. Nem valószínű, hogy hat évszázadon át elszigetelten fennmaradt volna. Valószínűleg kapcsolatban állt a Subačius és Indrica közötti más litván nyelvszigetekkel, amelyek központja Daugavpils volt. K. Būga és a mi szövegeinket összehasonlítva a fonetikai különbségek csekélyek, és valószínűleg 139 azért alakultak ki, mert K. Būga nem a fonetikára fordított nagyobb figyelmet: 66 év elteltével megjelenik a hangsúlyos ė és o (az e·, a· mellett), a hangsúlytalan ė pedig eltűnik (a szóvégi helyzetben gyakran nem a nyelvjárásnak megfelelően jelölték); megőrződik a régi, rövid, hangsúlyos a és e rövidsége; a lett nyelv hatására a hangsúly hátrébb húzódik; több jövevényszót vesznek át (lásd alább). II. Fonetika 1. A magánhangzók minősége A nyelvjárás magánhangzórendszere a következő (zárójelben a fonémák változatai): i· (ы·) u· i (ы) u (ie uo e·ę·o·) (e ɛ ɔ) e· (a·) a· e (ă) a Példák: septì·n'd·s ”hét”, palaĩžì· kit ”nyaldossátok”, lietuv'l'·; miė-žė ”árpa”, aštuoni ”nyolc”, tėva tėva tėvs ”dédapa”, kalbė·ja ”beszélt”, kó·šas ”kása”, išėja ”kiment”, kalbā·t ”beszélni”, žmā·nas ”emberek”, visi ”mind”, čužī·la ~ čižyle, Kūkučiuos ”Kukučiuose”, tę pat ”ugyanott”, galvė· ”fej”, škū·lu ”iskolába”, žemī ”földet”, gyvànam ”éltünk”, kàs, galia ~ gãlia ”képes”. A magánhangzó-változatok b·: u ɛ· ɛ megkeményedett mássalhangzók után fordulnak elő, míg az ɛ, ɔ főként jövevényszavakban; az a·; a esetében a magánhangzó e nyíltabbá válik — kemény mássalhangzók előtt (az a· néha lágy mássalhangzók előtt is). Az e magánhangzó szokásos változata nyíltabb, és abszolút szóvégi helyzetben is így ejtik, pl. švìnt'ėa (a magánhangzó a szó vége felé nyíltabbá válik — švìnt'ėa) ”ünnep”. A hangsúlyos (és hangsúlytalan) régi hosszú e·; a· magánhangzók megőrzése alapján a nyelvjárás a žadininkai csoporthoz tartozik: szépen mondják: tė·vas ”apa”, brā·lis ”fivér”. A hangsúlyos szótagban azonban az e· magánhangzó ie-ként, sőt e·-ként (ę·) is ejthető; az e· (kemény mássalhangzók után — többnyire a·), a hangsúlyos a· pedig o-ként (ɔ·), illetve uo-ként is: girdėjau, ma(uo)kiet, vain'ul(ę)kūeli, važi(b)nieja.², pažiūrėkit, tė·vas / tėnas; galā·ja ”tudott”, kalbā·t', p'alāda; pīlē ~ pylą (sl.). ”fűrész” (és ža·lē ”fű”, pelā — Būga 1911); gaspādā·ris ~ gaspadoris (-ius), mā·ka., mā·teris, maskā·lis, pā·nas, pā·ter'us, pjā·vam, parā·disu, sijā·ja, šmā·tu, žmā·gus, žmā·ne.s, varstā·tas; bac'ānas / bacōnas, brā·lis / brō·lis, dārba. / dōrba, kā·jam / kō·jam ”lábakkal”, nežinā·ja / nežinō·ja, sā·pa / sō·pa, sā·kt / šō·kt, g'adūoja ”énekelt”. A rendelkezésre álló példákban az e· (a·) a b l c j mássalhangzók után fordul elő, az ie hang a d k n r t után, az a· magánhangzó a d k l m r p š t v után, az o magánhangzó pedig a d k n r p s š után (d után uo is). Az o magánhangzó < a, és még inkább az uo < o < a: fakultatív módon, nem természetes fejlődés eredményeként, hanem a latgál nyelvjárás hatására jelent meg (vö. náluk dōrba ”munka”, spuōrni ”szárnyak”). Ezért ”hiperkorrekciók” is előfordulnak, vö. pó·saku ”mesék” (a köznyelvi litván hatása nem játszhatott szerepet). Az o magánhangzó teljesen új a nyelvjárásban, csak a nyelvjárás utolsó beszélőnemzedékében jelent meg. K. Būga (1961, 571) egyetlen szóban sem jegyezte fel az o magánhangzót, és még a következőt sem- 2A zárójelekben az újabb ejtésváltozatot jelöljük, vö. makiét / maokiét stb. 140 közvetlenül tagadta annak meglétét: „az írott nyelv o magánhangzóját mindig ā helyettesíti: lābas ’jó’, la. leja”, tvārā „kerítés”, pirtīēs krāsnis „kemence”. Az ie (iė) < e hangot K. Būga feljegyzéseiben sok helyen megőrizte: gierās, girdėjų, kalīēdas, likstīē „hinta”, makiētū, nėr, niēsam, rūdiē, tiēvū. K. Būga a nyelvjárási e-t néhány példában visszaállította a köznyelvi alakra (mėziā, lyžėles, mindrės, rāgūtes, dēvė, skrāgždė stb.). Néhány szóban a köznyelvi a helyett a ciskodiaknak e volt a tőben: dē.ve. „adta”, delge. ~ dalgė „kasza” (Būga 1911). A latgall nyelvjárások példája alapján (vö. Dzierkaļi „Dzerkali”, viešture „vėsture”) nálunk már a diēlgā., didēli „nagyok” alakokat is kiejtették. Abszolút szókezdő helyzetben e-t és a-t is ejtettek (< e): ēlkšnis, ēpušė, de ažaruās (Būga 1911). Itt talán a progresszív magánhangzó-hasonulásnak is volt némi szerepe (lásd még a mássalhangzók keményedését). A hangsúlytalan, hangsúly előtti že a nyelvjárásban gyakran (de nem mindig) egyhangzóvá vált: d'enī'kas „napszámos” (t vārtas)”, n'ekā'c'a „niekočia (vályú)”, rešutī'nas „mogyoróliget” (Būga 1961, 571), pre.menīs ~ priemenis, l'atū.ve. „litván nő”, l'atū.viškėi(-u) „litvánul”, de kieminē'ties, lietū.vis. Az ū'žalas „tölgy” szó arra is utalhat, hogy kivételes esetekben az ūo hangsúlytalan diftongus keleties módon egyhangzóvá válhatott. A nyelvjárásban szabályosan „puntininkasodtak”: tināi ~ tēnai, gi.vīn.su „élni fogok”, li.nkiški „lengyelek (papok)”, mindrė. „nád”, pinki „öt”, ži.n-tas „vő”, pagalā st „élesít”, trū.ša.s „trágya”, sū.matas „becslés”, kā.nigu. „papot”, dangaūs „égbolt”, dunīm, krunkli.s, kunkl'āi, neskum-bē.tu, rūnda, unksti, ū.ntis, žū.ndas (Būga 1911) stb. 2. A magánhangzók időtartama a. Ilgieji balsiai. K. Būga (1961, 571) savo Čiskodo šnektos tyrinėjimą išdėstė aiškiai ir atvirai, neslėpdamas, nelygindamas neištudijuotų dalykų: ”ilgieji, neturėdami kirčio, rodosi, tapo pusilgiai. Bet mano ausis nėra visuomet ir visur nugirdusi balsių pusilgumo. Režytės [...] varde balsio e pusilgumo mano ausis dėl trumpo viešėjimo nėra nugirdusi. Taipaja mano ausis, dėl laiko trumpumo nespėjusi dar apsiprasti su ciskodiškių šnektos fonetika, anuomet dar negalėjo atskirti, ar nekirčiuotieji šių žodžių balsiai yra trumpi ar pusilgiai: ūžalas ”ąžuolas”, rešutynas ”riešutynas”, stajākai ”stojokai”, tūla (randu parašyta ir: tūla, tūlē = Ciskodo latvių t'ūle ”tuolė”) kārve ”be ragų”, denykas ”dienininkas (tvartas)”, n'ekācia ”niekočia (gelda)”. K. Būga idejében tehát a ciskodiak hangsúlytalan hosszú magánhangzói már megrövidültek rövid magánhangzókká, vagy (ahogyan külön megfigyelése alapján látta) legjobb esetben félhosszúvá. A hangsúlytalan magánhangzók hosszúsága–rövidsége — annál is inkább a félhosszúság, amelynek a hosszúságot kellett helyettesítenie — már nem volt a magánhangzó-fonémák megkülönböztető (differenciális) eszköze, ezért fonetikailag, jelentéskülönbség nélkül, mindkét módon ki lehetett ejteni őket. A ciskodiak hangsúlytalan hosszú magánhangzói többnyire rövidek, de időnként (fakultatív módon) félhosszúak vagy hosszúak is lehetnek, például: dārba „munka”, di.dzeli 141 ”nagy”, kū·lam ”kūleme”, virala ”viralo”, žā·lu ~ žoḷa ”žoḷe”, diel'g·a. ~ delgē ”dalgis”, tievu. ”apát”, numi·ra.s / i.žmira·, kalb'aja / kalbieā·ja, lietù.vniṙku / lietù.vniṙku. / lietù.vniṙku·. A hangsúlytalan magánhangzók időtartamának „szabadsága” ugyanattól az adatközlőtől származó mondatokkal is bemutatható: ”Gù.da duktiė at'veda s'ānu vi·ru / i prisā·k'a tāip [Urbelis pap 1920 körül]: kā vāika. žanijas, ka l'atù.vi· žānitus / su l'atù.vi, žmā·nu l'atù.vi imtu, a n'a latvieti”. Az hangsúly előtti magánhangzók hosszúságának megőrzését a másodlagos hangsúly is elősegíti (lásd alább). Ugyanezek az emberek hangsúly utáni magánhangzókat hosszan ejtenek, amikor latgallul beszélnek: Ciskadu·s, dzerevne·s'. b. R ö v i d m a g á n h a n g z ó k. A hangsúlyos rövid magánhangzók a nyelvjárásban rövidek vagy félhosszúak (a köztük lévő határt nehéz meghatározni). A szó végi hangsúlyos szótagban a magánhangzók valamivel rövidebbek, nem szóvégi helyzetben pedig hosszabbak, néha még a tipikus félhosszúaknál is hosszabbak, például: pū·nis ”pajta”, linù.s / linùs, šna·tù, visi / visi·, akiec'ā, juodā, mi·na, ži·na, bū·va, di·d'ali, gi·mene, kadṙbili, l'atù.vni·kas. K. Būga (1911), valószínűleg anélkül, hogy ezekbe a finom árnyalatokba belemélyedt volna, itt rövid magánhangzót jelölt: paukštis, grīkiai, kelminiai (gombák), kiškis, šilas, vinkšna; alùs, šermūkšnis, pūšagrybiai; guobà, girà, meškà, skarà. A nyelvjárásban a hangsúlyos rövid a, e magánhangzók gyakran (de nem mindig) nem nyúlnak meg: àkis ”szem”, àparam ”felszántjuk”, dàra ”csinál”, giv'ànam ”éltünk”, màla ”mázolta”, m'ātu ”évek”, skrāgžd'a / skrāgžd'a ”fecske”, stàlas ”asztal”, stràzdas ”rigó”, šā·k'a·m ”ágakkal”, žėmi ”föld”, žāmies ”földek”, vānas ”varjú” stb. Ezek a magánhangzók diftongusokban is lehetnek rövidek, vö.: kàrve.s / kàrvas ”tehenek”, tvàrtan ”az istállóba”, vàrda / vėrda ”varr”, vèrla ”béka”, vèrna ”varjú”, de šārka stb. Az a, e magánhangzók rövidülését (vö. galā·jau / galājau ”tudtam”) a latgall nyelvjárás gyakoribb használata segíti elő (vö. annak prāsa·t ”kérik” stb. alakjával). K. Būga (1911) ezekben az esetekben hosszú magánhangzókat jelölt: kātinas, nēkalba, prāšam. A hangsúlyos szótag rövidségének megőrzése mellett az abszolút szóvégi a magánhangzót a d b g k t l v mássalhangzók után i-szerű hangszínnel vagy teljesen ė-ként ejtik: grindė a ~ grindā ”mennyezet, padló”, galvė ”fej”, lintē ”deszka”, pīlē ~ pylā (szl.) ”fűrész”, šakē / šakā stb., viszont lintās, Lietuvās stb. Sok keleti nyelvjáráshoz hasonlóan az emelt esésű hangsúlyú ai diftongus első komponense ei-vé szűkült, majd a hangsúly (hanglejtés) is erre tevődött át, vö.: labēi, pavalkēi, naragēi ”gereblyék”, de g'arāi. 3. Mássalhangzók a. D z s e s e d é s. A nyelvjárásban a köznyelvi č dž mássalhangzóknak az előretolt a i u előtt szinte mindig c dz felel meg, míg a t d az i előtt rendszerint megmarad, például: akiec'ā, c'ānāi, Kukūc'ai, Ku·c'ā, kviec'āi, nieka·c'ā, svec'āi, trù.puc'a, tic'u. darž·lis ”tičių kertje”, tū·kstunc'u., dz'avēna, de dunkstis ”tető”, marti, kārtis (a szekérhez való rögzítéshez), kātinas, Kuṙtin'uos, pati, pirtis, septi·n'asdešimt, slinkstì·s, svetimi, tī·ltas, (s)tū·kstuntis, unksti. Egyelőre főként csak e véletlenszerű sajátosság miatt került Ciskodas a litván nyelvtudomány történetébe (Būga 142 1961, 571; Zinkevičius 1966, 139; Zinkevičius 1978, 81; Grinaveckienė 1980, 226, 238). Valóban vannak kivételek, bár nem jelentősek. K. Būga (1911, 10) még a žilvìcis szót is žilvìtis alakra javította a feljegyzéseiben (tévedett, vagy nem hallotta tisztán?). E cikk szerzője J. Kovalevskitől magnószalagra rögzítette a trù.puci és a trù.puti alakot. Bár ez a kivétel kissé esetleges és új keletű is lehetett (analógia a trùpuc'ā. alakkal, a szláv nyelvek hatására), valószínűleg a Ciskodo környéki nyelvjárásokban is előfordult, akárcsak Daugpils és más nyelvjárások esetében. A č és dž esetében több egyértelmű példa is van: c'а / č'а (J. Novikas), unkšč'ãu, Búodžai (Būga 1911), Búodžuos (a helynévben ez a dž a dž és a dz közötti átmeneti hang). b. A mássalhangzók keményedése. A nyelvjárásban az l mássalhangzó szinte mindig keményedett; a ž, r, s, š gyakran, a č, m, n, p, t, v ritkán. A pozíció, vagyis azon magánhangzók szerint, amelyek előtt a rendelkezésre álló példákban a mássalhangzók megkeményedtek, a következőképpen ábrázolhatók: ž i· i ė·(e·) e ū à r i ė·(e·) e ū à č i e ū à s i e ū š i ė e l i ė e m i ė e n ė e à t ė e p e v e Példák: čbžb·la, palaižb·kit, važūnìet, žù.rkla·s, me·žá·ja, daržà·lis, ažari, ažaruos, pažamù, žàmies, žànijas, pažùriekit, važūoju, važūosu (-im), važāva, bet nežinòja, žibintìejus, žìedas, žèmi, grùncà, narāja, numi·ra·s, raṅka, gierālis, skrà·gžda, nèturu, geraũ, grāudz·a, graũsmas, bet drignis, keturi, māteris, nenāri, susirìṅka, trī·lika, trī·s, žāgrè, regì / raġì, reġet; Čèpul'ai, vinčùties, grùncà, bet bažnì·č'ai; vì·rsu, sagtà, sasì·te, sā·sari·s, sasuo, aisu, paràdisu, važūosu, bet jùok'asi, namùosi, visì, septì·ni, negi·vì·ns'u (Būga 1911) / negi·vi·nsu; s'ašbi, kóśas, dèšara, šaivà, sél'mas, bet k'áušinis, pušis, raš'i·t, šilkinè, širdijas, širdingas; dìd'alb., galājau, p'alāda, pì·lė; kum'āla, ža.lē, p'alā (Būga 1911), gelazìnie, nelāiskit, bet nakt'āli (1.d.), pal'ākas (sl.); nù·mbura, prigì·ma, maitelis; giminà, ménasi·, septì·nas; té·us, pātar'us; pādas „lábfejek”, kapaikù, la.patà, paìlis; nevārta, privvaikè, svaikas. Egy-egy példát még a megkeményedett d és c hangra is feljegyeztek: dāglas (vö. a Daglėnai helynevet még a Pasvalys járásban is; ezért a dagl- tő a keleti nyelvjárásokban széles körben ismert), bac'ānas / bacānas (szláv). A század elejéhez képest 1977-ben valamivel gyakrabban keményedtek meg a mássalhangzók. A rendelkezésre álló példák alapján a š mássalhangzó kevésbé keményedett meg, mint a ž, r és s. Az utóbbiak (r, s) az i előtt többnyire szintén nem keményedtek meg. A hátul képzett magánhangzókat tartalmazó szótagok előtt (vö. drignis — grùncà) szintén valamivel gyakrabban keményedtek meg 143 dažniau. Žodyje pilk (Būga 1911) l neminkštintas. Dar plg. šāk / š'āk / šāki. c. A mássalhangzók egyéb sajátosságai. Néhány adatközlő (J. Novikas Girnakaliaiból) gyakran lágyította az elülső képzésű magánhangzók után álló szóvégi mássalhangzókat (a panevėžysi nyelvjárás beszélőihez hasonlóan): mazgātis', pirti.s', žilvītis / žulvī.tis', net puššs'. A szó elején az uo előtt a v mássalhangzó lehet jelen, de el is maradhat (akár ugyanazon szóban is, mint más keleti nyelvjárásokban): vuošūs, -ė / uošūs, vuodai / uodė, vö. még vōgl'us „lucfenyő”. Más nyelvjárásokból is ismert szópárban az s hang betoldásával találkozunk (skrāgždė, tī-kstuntis / stū-kstuntis (Būga 1911)); a kimosott t hangra példák: auštrinė, apūnastris. Az Uodegėnai nyelvjárásához hasonlóan, a latgal nyelvjárás hatására egyes szavakban a š helyett s-t, az s helyett pedig š-t ejtenek: sašī „hat”, šāukstas „kanál”, vesta „elvitt”, gi.vi.nšu, mu.sa „légy”, šakī.t, vö. még a pļauna (p'ļauna) „kaszál” alakot. Tik viename žodyje vietoj ž tariama z: zu.sis (Būga 1911)/ žuosis ”žąsis”. 4. Hangsúly és hanglejtés Egyes nyelvjárási alakok abban különböznek a köznyelvtől, hogy a szóvégi végződésre esik a hangsúly (lietuvi's, paukštis, slinkstī.s, šaudi.klė, atmen'ù ”emlékszem”, dirbāu, nu.tākši), másoknál pedig a szó elejére — blākutė, lātakas, pėteliskė, rāgutės. Esetenként a hangsúly nem húzódik vissza (n'akàlba ”nem beszél”) vagy csak részben húzódik vissza az igekötőre (nesūprūnta / nėšūprūnt ”nem érti”). Vö. még: dvidešimt ”húsz”, širdijas. Az északkeleti nyelvjárások sajátossága, hogy időnként mellékhangsúly hallható a tőben (ha a végződés rövid, a tő hosszú); ez segít megőrizni és hangsúlyozza a magánhangzók hosszúságát: pū'lė (szl.) ”fűrész”, pū'nīs ”csűr”, stālai. A latgál nyelvjárás hatására, a hangsúlyozási rendszer összehangolása, valamint a mellékhangsúly főhangsúllyá válása miatt egyes szavakban a hangsúly az első szótagra húzódik vissza: Čėpulis / Čėpulīs, Kukūč'ai / Kūkūči, Pāvel'lùos / Pīl'vel'ùos (a helynevek első alakja a régebbi, K. Būga jegyezte le), jaūna pati, septi'ni, pi.nki, nėturū, suprunti. Ismeretes, hogy a kelet-litván nyelvjárások egy szótagú szavakban ejtett hanglejtései nem különülnek el egyértelműen. Ciskodo és Uodegėnai környékén a hangsúlyos, cirkumflex á- hangzót gyakran igen hosszan ejtik, emelkedő, cirkumflexes intonációval (feltehetően a latgál nyelvjárás hatására). K. Būga már 1911-ben, feltehetően a ténylegesen hallott cirkumflex hanglejtést a nyelvtudomány elvei szerint akutra javította feljegyzéseiben a következő szavakban: blāgu.s, māllu, žlū.ge, a nevārta. szóban viszont meghagyta az eredeti jelölést. A nyílt a· magánhangzó cirkumflex hanglejtését ott hagyjuk meg, ahol így hallható. Fonológiailag akutként is jelölhető, hiszen legalább Uodegėnaiban a kā·šle — kā·šle ”kása — kása” párban a cirkumflex á mégis 7—10 ms-mal hosszabb, az egész szó pedig 23—71 ms. A lett nyelvész, A. Breidaks, aki elkísérte a cikk szerzőjét a Ciskodo nyelvjárás kutatására, tájékoztatott a lietuvininkek latgálos nyelvjárásáról. A ciskodóiak latgálul beszélve nem ejtenek törő hanglejtést, és a hosszú szótagokban 144 csak egyetlen hanglejtést ejtenek, amely a latgálok ereszkedő és a közép-litvánok emelkedő hanglejtése között áll. Litvánul beszélve talán ők is ugyanazt az egyetlen hanglejtést ejtik. Erre utalhat legalább a hangsúlyos a· magánhangzó hanglejtése. III. Nyelvtani megjegyzések A nyelvjárásban, a szomszédos keleti nyelvjárásokhoz hasonlóan, illativust használtak: párkelk árkli, k-i-tañ daiktan; lában nuo kalna, važiuoja; aik tvàrtan padabát; šun'la. neláiskit pirkėn (összetévesztve — és aĩsu Lietuvõj pažurė·t); pateki.luosna (-un) aismā”j apgėlus eisme” (Būga 1911). A célhatározói igenév is adatolt (aĩnu nàma g ú. l t u), a visszaható főnévi igenév hosszabb, -ies végződése (radnà sāja kieminėtis, raĩk'a kéltiės, vinčùties), atematikus forma palieksta, rövidülés: dàu < dav „adta”, teljesebb felszólító mód: š á k i š á-k i miergàit'a. A főnevek és melléknevek ritkább tövei, valamint az igeragozási osztályok, akárcsak a szomszédos vilniusi nyelvjárásokban, elterjedtebb alakokra tértek át: sú·na „fiúé”; gùla „fekszik”, negàl'a „nem tud”, žì dź'a „virágzik”, vö. még blágu.s „rosszak”, geltànu.s „sárgák”, mãžu.s „kicsik”. A névszói melléknév többes számú részes esetében a -jiem végződést használták: nedùoda biednėjiem „nem ad a szegényeknek”. Mint minden keleti nyelvjárásban, így mondták: brūngas'ai, jáunasai, mãžasai, miẽlasai, šẽnsai. A célhatározói mellékmondatrészt nem főnévi igenévvel, hanem jelen idejű, egyes szám harmadik személyű igével fejezték ki: žagarũ mẽr kùr g á u n a. A szokásos birtokos eset helyett alanyesetet használtak: nẽturu d v i·l i k a tú·kstanč'u. Használták a keleti nyelvjárások elöljárószóit: ažù „mögött”, in „-ba/-be”, nuog „-tól/-től”, par „-on/-en/-ön”, egyes számban tárgyesettel, többes számban eszközhatározói esettel (részes esetben pedig — mindkét esettel), továbbá a szláv nyelvek mintájára alkotott szerkezetet az ant szóval: bà·va ažù pastìka; atė́ja i n mù·m(s); atsìtràuki n u g manì; par pirkélàis mẽtais; par mẽnasi.; dienái („napközben”) raĩka makėt / n u (= „an”, „ant”) dienàs makėt. IV. Szókincs A ciskodiak a történetírás számára számos nyelvjárási szót hagytak hátra: apin astris „lószerszám”, apžindelis „elválasztott gyermek”, atsãsaja „hám”, atšlaimas (ačlàimas); auštrinė „hajnalcsillag”, dang(s)týs / dañgtis „tető”, dešimtis (dešìms) „tíz”, dienìkas „nappali istálló”, dilgùmės „csalán”, drignis „szivárvány”, gėras (giė-ras, gierãlis) „bárány”, griaūzmas (griaūzmas) „mennydörgés”, grinčia (grunčia) „ház”, keleti „gryčia”, guõbas „kapu”, kėltuva „juh”, krikštakampė „keresztelő”, kukulýs „kenyércipó”, lòbas „mélyedés”, lùmetas „szövőpálca”, mėndrė „nád”, meškeris „horgászbot”, mėšlas „szemét”, niekóčia „teknő”, paklotuvė „lepedő”, pavėnis „árnyék”, pirkia „parasztház”, pušatrūbiai, račutės „szán”, sarmatuotis „gyászol”, senagalýs, sijà „gerenda”, skalai „fenyőhasábok”, stãklės „állványok”, stabdã „efféle szorító”, stojōkai „járóka kisgyermekeknek”, sujùkė „összekeveredett”, širdingas „őszinte”, tùlė „szarvatlan (tehén)”, uodėgiai (vuodėg'ai) „esernyők”, vėlenas „csavaró”, viršutinės grindys „mennyezet”, žagė „ekevas”, 145 žemė „padló”, žýbinis „mennydörgés”, žibintiejus „világítóeszköz a petróleumlámpa előtti időkből (amikor a skalūs [fenyőhasábok] világítottak)” A nyelvjárásban természetesen hagyományos és újabb szláv jövevényszavak, valamint latvianizmusok is vannak: čėsas „idő”, lopetà „ásó”, pakarānos „temetés”, radnià „rokonság”, sedlōti „nyergelni”, zoslānas „pad” stb.; cýruļis „pacsirta”, gulbinai „burgonya”, lykštė „sirály”; magúona.s „mák”, prāst „érteni”, stāstyti „mesélni”, vākara. žvaigžnė. „esti csillag”. Az észak-litván–lett határvidék egészén a šaūkti (vö. orosz звать) jelentése „nevezni” is. Megemlítendő a paskuitinis „utolsó”, a paskuigėlis „a szövőszék vége”; az -uiti képzőt a szomszédos Uodegėnai, Breslauja és Daugpils nyelvjárásaiban is használják: pi˙lū.it „vágni”, pilū.ja „vágja”, nunaimū.it. V. Kapcsolat a szomszédos nyelvjárásokkal K. Būga (1961, 571) yra parašęs sakinį, kad ”Ciskodo lietūvininkų šnekta beveik niekuo nesiskiria nuo Gryvōs, Kálkuonės (Kalkuhnen) ir Laukesos apylinkės šnektos”, kuriose jis, matyt, dar trumpiau tegalėjo būti. Tą žinią nekritiškai plėtojo E. Grinaveckienė (1980, 234). Ugyanannak a vilniusi nyelvjárásnak a beszédváltozatai kétségtelenül hasonlóságokat mutatnak. A Ciskodo és a Daugpilis környéki beszédváltozatokban egyes hangsúlytalan ie, uo hangok hasonló módon redukálódnak, a t, d mássalhangzók i (i˙, ie) előtt szinte mindig meglágyulnak, a tj, dj kapcsolatok olykor t', d' hangként ejtődnek, előfordulhat mellékhangsúly, az -áite képző (pl. mergáite) első szótagon hangsúlyos, vannak -ūiti, -énti képzők, a melléknevek többes számú alanyesetben a -i végződés helyett -ūs végződést kapnak, régóta használatos az illativus, vannak atematikus igék, és sok a közös szó (lietūvininkas és lietūvininkas, dangstys „tető” és dañotis, grinčia, skrėgždė stb.), valamint használatos a par „-hoz, -hez, -höz” elöljárószó stb. E jelenségek közül azonban sok az Uodegėnai beszédváltozatában is él (az -áite kivételével), továbbá a Breslauja–Apsasiban (a szókincs nem egyezik teljesen), valamint a vilniusi nyelvjárás más északkeleti beszédváltozataiban is. A beszédváltozatok felosztásának alapja a fonetika. A köznyelvben hangsúlyos ė, o hangzók ejtése alapján a ciskodiak a „žadininkai” csoporthoz tartoznak (tėvas „apa”, žā.dis „szó”, ža.lē „fű”), a daugpilisiek pedig a „žalininkai” csoporthoz (tėvas, žōdis, ža.lē). Ez a fonetika lényeges sajátossága, amely miatt nem állítható, hogy az említett beszédváltozatok „szinte semmiben sem különböznek”. Ezenkívül Ciskodo környékén a főnévi igenév -tje végződése soha nem redukálódik -t'a.-vá, a mássalhangzók kevésbé keményednek meg stb. A hangsúlyos ė, o hangzók ejtése alapján Ciskodo környékének beszédváltozata az Uodegėnai és az Adutiškis beszédváltozatához hasonlít leginkább. Az Adutiškis beszédváltozatával fennálló fonetikai és különösen szókincsbeli hasonlóságokat K. Būga is főként az 1911-es feljegyzéseiben emelte ki. A mássalhangzók keményedése, a dzukálás, a szóvégek stb. tekintetében a Ciskodo beszédváltozata inkább az Uodegėnai, mint az Adutiškis beszédváltozatához hasonlít. Ezekben hasonló módon keményednek meg a mássalhangzók (Uodegėnaiban erősebben), nemcsak az atā-, ažū- előtagok fordulnak elő (a Daugpilis és a Breslauja környéki beszédváltozatokban is használatosak), hanem az in- „be” előtag is, továbbá a grindà „padló, mennyezet”, penėti „etet” szavak stb., valamint a célhatározói igenév. A vilniusi nyelvjárásban nem sikerült olyan beszédváltozatot találni, amellyel a ciskodiak teljesen megegyeznének, és amelyből származhattak volna. A litván nyelvterülettől valószínűleg leginkább az utóbbi évszázadok elszigetelt fejlődése választotta el őket. 146 LITERATŪRA Būga K. 1911: Ciskodo parapijos lietovių šnekta. (VU MB D 490). Būga K. 1961: Rinktiniai raštai 3, Vilnius. Garšva K. 1984: Lietuvių kalbos tarmės ir jų kontaktai Latvijoje (1). — Lietuvos Mokslų akademijos darbai. A ser. 3, 83—91. Garšva K. 1985: Lietuvių kalbos tarmės ir jų kontaktai Latvijoje (2). — Lietuvos Mokslų akademijos darbai. A ser. 1, 118—126. Grinaveckienė E. 1980: Daugpilio apylinkių lietuvių šnektos fonetika. — Lietuvių kalbotyros klausimai 20, 223—239. Manteuffel G. 1879: Inflanty Polskie. — Poznań. Zinkevičius Z. 1966: Lietuvių dialektologija, Vilnius. Zinkevičius Z. 1978: Lietuvių kalbos dialektologija, Vilnius. Брейдак А. Б. 1987: Фонетика латгальских говоров латышского языка: диахрония и синхрония (машинопись). — Даугавпилс. DIE MUNDART DER UMGEBUNG VON CISKODAS Zusammenfassung Ciskodas (lettisch Tiskādi) war die entferntste, alte litauische Insel in Latgale und überhaupt in Lettland. Er ist über 100 km von der Grenze Republik Litauen nach Norden und über 75 km von Daugavpils. In 7—9 Dörfern der Umgebung von Ciskodas wohnten die Litauer wenigstens seit dem 17. Jahrhundert. Nach der Meinung von K. Būga sollte man hier litauisch auch in den Jahren 1478—1519 sprechen, als die Latgalen den Laut u· in ou verwandelten. Die Mundart hat die wichtigsten Besonderheiten des angrenzenden Gebietes von Wilna (”Žādininkai”) erhalten. In der betonten Silbe kann der Vokal e wie ie ausgesprochen sein, sogar wie ę, ė; a·, der Vokal a· — auch ɔ·, uo, vgl. tė́vas ”Vater”, ša·ki ”springe” und so weiter. Die unbetonten langen Vokale verkürzten sich bis kurz oder halblang. So sind auch die betonten kurzen Vokale. Am Ende des absoluten Wortes wird der Vokal a nach den Konsonanten d, b, g, k, t, l, v mit der Schattierung des Lautes ɛ oder fast wie ę ausgesprochen. Die Konsonanten č, dž vor den Vordervokalen i, u entsprechen in der Mundart fast immer c, dz, aber t, d vor i bleiben gewöhnlich erhalten, z. B.: akiec’à ”Egge”, aber dunksti·s ”Dach”. Fast immer wird der Konsonant l hart, oft sind hart ž, r, s, š, selten č, m, n, p, t, v, z. B.: grunčà, čužu·la, ažarì usw. Wenn die Endung des Wortes kurz ist, die Wurzel aber lang, wird in den nordostlichen Mundarten von Wilna in der vorletzten Silbe die Nebenbetonung ausgesprochen, z. B. pū·niś ”Scheune”. 147