XVIII a. lietuvių rašyba

LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI XXXVI (1996) LIETUVIŲ KALBA: TYRĖJAI IR TYRIMAI Jonas PALIONIS A LITVÁN ÍRÁS A XVIII. SZÁZADBAN 1. Általános megjegyzések. A XVIII. századi litván helyesírás (azaz grafika és ortográfia) már a XVII. században megszilárdult alapokra épült. A Litván Nagyfejedelemségben (a továbbiakban: LDK) általában a Sirvydas-féle, Kelet-Poroszországban (a továbbiakban: RP) pedig a Klein-féle írásrendszert követték1. Mivel e rendszerek között mind a grafika, mind az ortográfia terén voltak bizonyos különbségek, ezek a XVIII. századi litván helyesírásban is fennmaradtak. Emellett ebben a században a két rendszer különösen eltávolodott egymástól, mert az LDK-ban áttértek a latin antikva betűformákra, míg az RP nyomtatványaiban megtartották a hagyományos gótikus (fraktúr) írásképet. A továbbiakban, a XVIII. századi litván irodalmi nyelv helyesírásának és fejlődésének áttekintésekor módszertani megfontolásokból külön tárgyaljuk a grafikát (a betűrendszert, az ábécét), és külön az ortográfiát (a helyesírási elveket és szabályokat). Ugyanezen megfontolásokból először az RP ábécéjének fejlődését ismertetjük, majd az LDK-ét. 2. A Klein-féle ábécé térhódítása az RP XVIII. századi írásbeliségében. Mint ismeretes, D. Klein grammatikáiban a következő litván ábécé szerepelt: á, a, ä, ą, b, c, ć, č, d, é, e, ė, ę, (f), g, (h), i, y, į, k, l, ł, m, n, o, p, r, s, ś, ß, t, u, ų, w, (x), ʒ, ʒ́. Lényeges változtatások nélkül vették át nemcsak a XVII. század második felének, hanem a XVIII. század RP-beli litván írásműveinek szerzői is3. Ezt az akkori jelentősebb RP-beli írásművek grafikájának konkrét elemzése mutatja. Így például Samuel Bitner 1701-es „Újszövetségében”, amelyet Königsbergben, az RP és az LDK reformátusainak közös erőfeszítésével adtak ki, a Klein-féle ábécé hatását a következő tények mutatják: 1) az ė használata a szűk [ė] jelölésére: n.sg. tam/y̌bė Ap.d. 13,11, praet. 3 genėjo Mat.21,8, βokterėjo Luk.1,41 (de: 1.sg.f. tażweje Mat.4.21, n.sg.f. Dalilėde Mork.6,3 is...)4; 2) a ć használata (leggyakrabban a lágy affrikáta jelölésére): cond.1 bučia Mat.3,14, turečia uo. 19,16, g.pl. giminiečiu Mork.6,4, g.sg. βalčio Ap.d.28,2, 1 P a l i o n i s J. Lietuvių literatūrinė kalba XVI— XVII a., V.: Mintis, 1967, 50. 2 Pirmoji lietuvių kalbos gramatika, V.: Valst. polit. ir moksl. lit. l-kla, 1957, 95—96. 3 P a l i o n i s J. Ten pat. 32. 4 D. Klein hajlott arra, hogy az ė-t csak a hangsúlyos, szűk [ė] jelölésére használja, a GL azonban az akarata ellenére (lásd: Praefatio ad lectorem) helyenként hangsúlytalan helyzetben is megtartotta ezt a betűt. 30 a.pl. genčius I Pov.1. 9,3... (de: adv. pakarščuy I Kor.14,27, g.pl. žemčiugų Mat.7,6, a.sg.f. atenczę Mork.9,1...); 3) B használata a Klein előtti korszakok helyett {ch: a.sg.f. karfštinę (hideglelést) Mat.8,14, 1.sg.mec. beßėlu Mork.4,32, adv, ißbkey Jon. 7,13... 4) Az į, ų használata a nazális magánhangzók jelölésére: n.sg. galįs Ap.d.18,24,a.sg. mc. dūglį „növekedést” I Kor.3,6, karoblį Pov.1.ž. II,7, wirßų Ap.d. 19,20, popierų II Jon.7,12... (D. Klein koráig ezeket a betűket nem használták az RP-ben). Az 1701-es Testamentum ábécéjének talán egyetlen szembetűnőbb sajátossága az y digráf használata a hosszú [i:] jelölésére: g.sg. alywos Luk.10,34, gydytojo Luk.5,31, 1.pl. knijgoße Jon.20,20, praes.3 mył Mat.10,37, inf. paßtatyt Luk.14,28... D. Klein nyelvtanaiban, csakúgy, mint a későbbi RP-litván írásokban, ezt a magánhangzót y-nal (y) jelölték. A kleinai ábécé az itt felsorolt újításaival együtt számos XVIII. századi RP vallási, kancelláriai és szépirodalmi írásban megtalálható. Nem állítható azonban, hogy a vidék litván írásműveinek valamennyi szerzője a kleinai ábécét követte volna. G. Ostermejeris már megjegyezte, hogy K. Donelaitis nem tudta elviselni a č betűt, és helyette cž-t írt⁵. A valóságban e jeles litván népköltő fennmaradt kézirataiban mind a kemény, mind a lágy [č] hang jelölésére a cž digráfot használta (a második graféma megnyújtott és vízszintes vonallal áthúzott alakjával), például: adv. cžė „itt” DR 4,23, praes.2sg. cžáulžki „csattogtass” ugyanott 5,22, a.pl.mc. Pauklžcžuis ugyanott 6,23, Cžejus ugyanott 6,30... A lengyel ł sem honosodott meg szilárdabban a XVIII. századi RP írásokban; D. Klein ezt felvette nyelvtanaiban a litván betűk jegyzékébe, és különálló szavakban is használta (például praes.1sg. gulu Comp.8, n.sg. tołka GL 10, matone ugyanott 6,10,15). Az 1701-es Testamentumban, amelyet a litván reformátusok képviselője fordított, e betű gyakori használatát kétségtelenül a LDK hagyománya, különösen a XVI–XVII. századi kálvinista írások gyakorlata határozta meg. D. Klein nyelvtanaiban szereplő betűjegyzékekből a lengyel ł-t (valószínűleg automatikusan) F. Hako, Pov. Ruigys, sőt K. Milkus nyelvtanaiba is átvették. Egyedül G. Ostermejeris nyelvtanában nem került be a litván betűk jegyzékébe (feltehetően e nyelvtan szerzője már inkább figyelembe vette a XVIII. századi RP litván írott nyelvhasználatot, amelyben a ł egyre ritkábban fordult elő). 3. D. Klein ábécéjének módosulásai a XVIII. századi RP nyelvtanaiban A legvilágosabban az alábbi összehasonlító táblázatból látható, milyen viszonyban állt D. Klein ábécéje a XVIII. században megjelent RP-litván nyelvtanok betűjegyzékeivel: 5 O s t e r m e y e r G. Neue Littausche Grammatik. Koenigsberg, 1791, 188. 31 D. Kleino (1653, 1654) | F. Hako grammatikája (1730) | Pov. Ruigio grammatikája (1747) | G. Ostermejerio grammatikája (1791) | K. Milkaus grammatikája (1800)á a ą ą | á a ą ą | a á ą ą â | a | a a ą ąb | b | b | b | bc č cӡ | c č cӡ | c č cӡ | c č cӡ | c cӡd | d | d | d | dé e ė ę | é e ė ę | e ė ę ė ē ê | e ė | e é ę ė ē ê(f) | — | — | f | —g | g | g | g | g(h) | — | — | — | —i y į | i y į | i į i į y | i j y | i į i į y jk | k | k | k | kl t | l t | l t | l | l tm | m | m | m | mn | n | n | n | no | o | o ó ô | o | o ó ôp | p | p | p | pr | r | r | r | rs ś β | s ś β | ſ ∫ſs β | ſβ | ſ ∫ſs βt | t | t | t | tu ų | u ų | u ú ųì û | u | u ú ųì ûw | w | w | w | w(x) | — | — | — | — A táblázatból látható, hogy a XVIII. századi litván nyelvtanokban közölt betűjegyzékek viszonylag kevéssé különböznek egymástól, valamint D. Kleino nyelvtanainak betűkészletétől. Ez különösen igaz Frydrichas Hakas (Haack) „Anhang einer kurtzgefassten Littauischen Grammatik” (1730) című nyelvtanára, amelynek betűkészlete szinte teljesen megegyezik D. Kleino betűkészletével. A különbség csupán annyi, hogy F. Hakas kihagyta a jegyzékből az f, h, x betűket, amelyek D. Kleino nyelvtanaiban szögletes zárójelben szerepelnek, mint használatra nem ajánlottak. Első pillantásra úgy tűnhet, hogy Pov. Ruigio „Anfangsgründe einer Littauischen Grammatik” című nyelvtanában a D. Kleino-féle írásrendszertől jelentősen eltérő rendszer szerepel 32 matik” (1747) randamas raidynas. Šios gramatikos lietuviškų raidžių sąraše, iš vienos pusės, yra daugiau raidžių su kirčio bei priegaidės ženklais (à, â, ė, ē, į, ȯ, ô, ù, ū, ũ), o iš antros — kai kurios D. Kleino raidės (a, š, taip pat f, h, x) į ją visai neįtrauktos. Tačiau iš esmės, t.y. grafemų6 skaičiaus atžvilgiu, D. Kleino (resp. F. Hako) ir Pov. Ruigio raidynai yra identiški: turi po 23 grafemas, neskaitant f, h, x. Didelį šių gramatikų raidynų identiškumą, be kita ko, rodo jau tai, kad Pov. Ruigys (kaip ir F. Hakas) į savo rašmenų sąrašus neįtraukė grafemos j, kurią kažkodėl buvo išleidęs ir D. Kleinas, nors šiaip ją gana reguliariai vartojo palataliniam priebalsiui žymėti7. Pov. Ruigio betűjegyzékét Kristijonas Milkus is átvette az általa készített „Anfangsgründe einer Littauischen Sprach=Lehre” (1800) című nyelvtanba, amely, mint ismeretes, Pov. Ruigio nyelvtanának új, valamelyest kibővített és átdolgozott kiadása volt. K. Milkus azonban mégis változtatott valamennyit ezen a jegyzéken: elődje által kihagyott j grafémát felvette, néhány diakritikus (prozódiai) jelet viselő betűt (á, ā, é) viszont nem vett fel. K. Milkus betűkészlete összesen 24 grafémából áll. Könnyen észrevehető, hogy a kleini betűkészlettől Gotfrydas Ostermejeris „Neue Littauische Grammatik” (1791) című nyelvtanának betűkészlete különbözik a leginkább. A mű elején elhelyezett „Von der Orthographie” című részben az áll, hogy a litván nyelvtanok szerzői nem értenek egyet a betűk számát illetően8, majd 26 grafémából álló jegyzék következik. A jegyzék nem tartalmazza az ékezet- és hangsúlyjelekkel ellátott betűket, a lengyel ł-t és az úgynevezett „nazális” betűket, az f-et viszont a többi írásjellel egyenrangúként felveszi. Érdekes, hogy mind D. Kleinas, mind követői — a XVIII. századi RP litván nyelvtanok szerzői — nem tekintettek külön betűnek minden olyan hangjelölő írásjelet, amely alakjában valamiben eltért a többitől, hanem csak azt, amely egy bizonyos hangtípust (mai szóval: fonémát) képviselt. Ezért például D. Kleinas a betűjegyzékében mindössze 22 betűt vett számba, F. Hakas, Pov. Ruigys és K. Milkus egyenként 19-et, G. Ostermejeris pedig 26-ot. D. Kleinast követve ezek a nyelvtanszerzők — G. Ostermejerist részben kivéve — csak a /č/, /ė/, /š/, /ž/, /z/, /j/ fonémákat jelölő jeleket nem tekintették külön betűnek. E tekintetben G. Ostermejeris jutott a legközelebb a betű mai (pontosabban: graféma mai) fogalmához, mivel az imént felsorolt fonémák grafikai megfelelőit is külön betűnek tartotta. Megjegyzendő továbbá, hogy a XVIII. századi RP litván nyelvtanok szerzői D. Kleinoshoz hasonlóan nem vették fel betűjegyzékükbe a két emeletes į betűt, amelyet e vidék írásaiban M. Mažvydas kora óta rendszeresen használtak9. A „Gramatica Litvanica” első részének elején azonban, az egyes litván 6 A „graféma” itt a fonéma grafikai szintű reprezentánsát jelenti. Ezért például az e-t önálló grafémának, az e-t és az ę-t pedig az e graféma változatainak (allográfjainak) tekintjük. 7 A j betű szerepel K. Sapūnas és T. Šulcas 1673-as „Compendium Gramaticae Lithvanicae” című nyelvtanának betűjegyzékében (lásd az 1. oldalt). 8 O s t e r m e y e r G. Neue Littauische Grammatik, 2. 9 Lásd P a l i o n i s J. Lietuvių literatūrinės kalbos istorija, V.: Mokslas, 1979, 18. 33 A betűk kiejtését D. Kleinas mindazonáltal a ū esetében sem tévesztette szem elől: a héber kiejtéssel hasonlította össze, és azt mondta, hogy ilyen betűjük a cseheknek van10. Ezt a betűt valószínűleg azért nem vette fel nyelvtanainak betűjegyzékeibe, mert nem különálló magánhangzót, hanem két magánhangzó kapcsolatát jelölte (felvétele ellentmondott volna az ábécé mint különálló hangokat jelölő grafikus jelek rendszerének általános felfogásával). 4. Áttérés a latin antikva betűtípusra a LDK-ban A XVIII. századi litván ábécé LDK-beli fejlődésének egyik legjellemzőbb vonása, mint említettük (1), az áttérés volt a gótikus stílusú betűkről a latin antikvára. Ez az áttérés már a XVII. században megkezdődött, és különösen szembetűnően tükröződött Saliamonas Slavočinskis 1646-os énekeskönyvében, amelyben az énekek jelentős részét latin antikvával (fraktúrával váltakozva) nyomtatták ki. A latin antikva azonban csak a XVIII. század elejétől kezdett szinte általánosan elterjedni az LDK területének nyomtatványaiban. Kétségtelen, hogy a latin antikva elterjedését itt leginkább a lengyel hatás idézte elő. Lengyelországban ugyanis már a XVII. század második felében megszaporodtak az antikva betűkkel nyomtatott kiadványok, a XVIII. században pedig áttértek azok általános használatára11. Más volt a helyzet a kéziratokkal: ezeket meglehetősen korán kezdték latin antikvával írni. A. Brückner állítása szerint a gótikus betűk a lengyel kéziratokban a XVI. század negyedik évtizedéig maradtak használatban („Po r.1530 próżno byś szukał gotyku w rękopisach: Niemiec, Czech drukowali i pisali gotykiem, Polak drukował gotykiem, pisał italiką)12. Feltehető, hogy az LDK litván kézirataiban szintén a XVI. század közepe táján tértek át a latin antikvára, bár az abból az időből fennmaradt kéziratok hiányában nehéz pontosan időrendbe helyezni ezt az áttérést (ezt a hipotézist némileg alátámasztják a RP hasonló tényei: mint ismeretes, J. Bretkūnas bibliafordításának szövegét antikva betűkkel írták 1579–1590-ben; ha tehát ott, ahol a gótikus írás hagyományai erősebbek voltak, már a XVI. század második felében áttértek az antikvára, miért ne történhetett volna meg ugyanez az LDK-ban is, ahol e hagyományok gyengébbek voltak, és inkább a lengyel példát követték?). Bár a latin antikva az LDK nyomtatványaiban a XVIII. század elejétől kezdett általánosabban elterjedni, nem állítható, hogy ebben az évszázadban itt minden írást kivétel nélkül antikva betűkkel adtak volna ki. A fraktúr betűtípust még sokáig (1767-ig) használták a litván evangéliumi szövegek nyomtatására az „Ewangelie polskie y litewskie” című kiadványban, noha lengyel eredetijüket már 1705-től antikva kurzívval közölték ebben a kiadványban. Az egész tárgyalt évszázad során az LDK nyomtatványaiban a gótikus íráskép maradványaként megmaradt a német hosszú s betű is: ſ; ezt csak a XIX. század első felében iktatták ki végleg a litván ábécéből. 10 Lásd: Pirmoji lietuvių kalbos gramatika, 14. 11 Lásd: B r ü c k n e r A. Dzieje języka polskiego. Wrocław — Kraków: Zakł. narod. imn Ossolińskich, 1960, 180; Ł o ś J. Krótka gramatyka historyczna języka polskiego. Lwów. 1927 S. 11. 12 Ugyanott. 34 5. A Sirvydas-féle ábécé meghonosodása a XVIII. századi LDK írásbeliségében Abban az időben, amikor D. Kleinas nyelvtanainak megjelenése után a porosz litván írott nyelvi ágban kezdett meghonosodni az ezekben a nyelvtanokban bemutatott ábécé, az LDK írásbeliségében szélesebb körben terjedtek el K. Sirvydas által használt betűk [a, á, b, c, č, d, e, f, g, h, i, y, j, k, l, ł, m, n, o, p, r, ſ, s, š, β, t, u, v, w, x, ž, ž]. Ilyen betűk (többnyire már antikva formában) a XVIII. század számos LDK-kiadványában megtalálhatók, különösen a katolikus kiadványokban, például az 1725-ös ”Pamoksle krikščioniškame”, az 1726-os ”Balse širdies”, az 1750-es ”Pedely miros”, az 1753-as ”Bromoje”, az 1759-es ”Žyvate” című művekben és másutt. Lényegében a Sirvydas-féle ábécét az 1737-es, ”Universitas Lingvarum Litvaniae” című anonim litván nyelvtan is rögzítette. Bevezető fejezetében (”Praenotatio de Dialectis Literis et accentu”) 28 betűből álló ábécé szerepel (a nagy A-t nem számítva): A, a, b, c, d, e, f, g, h, i, k, l, ł, m, n, o, p, q, r, β, s, t, u, w, x, y, z, ž, ź. A nyelvtan litván alakjaiban azonban a felsorolásba fel nem vett betűk is előfordulnak, mégpedig: g (n.sg. mc. Kąsnis 9, n.pl.mc. kalbą 30...), ę (n.sg. Giętis 7, praes. sg. kięczu 31,39, fut.1 kięſiu...), j (g.sg.f. jós 19, g.pl. jū 19, praet.3 kalbėjo 30...), β (inf. gàyβti, grįβti 50, n.sg.mc. trokβtas 50...). Ha tehát ezeket is felvesszük a nyelvtan felsorolásába, az ábécéje már csaknem teljesen megegyezne a Sirvydas-félével. Az anonim nyelvtan ábécéjének talán legszembetűnőbb különbsége a ś betű, amellyel K. Sirvydas meglehetősen gyakran jelölte mind a lágy [s]-et, mind a lágy [š]-t, de amely sem e nyelvtan betűjegyzékében, sem annak litván alakjaiban nem szerepel (kivéve, úgy tűnik, mindössze két példát: a már említett Kąsnis 9-et és a Krikščionis 8-at; az utóbbiban a ś a nyomda hibájából vagy a lengyel Chrześcijanin hatására kerülhetett oda). Bár az 1737-es anonim nyelvtanban a ś-t nem használták szélesebb körben, és a lágy [š]-t [ſz digráffal, illetve annak β ligatúrás változatával jelölték (n.sg. Kiawſzinis 8, Puſzeis 12, n.pl.mc. Beβieri 54, part.ind. raβant 55)13, a XVIII. század más LDK-írásaiban ez a diakritikus betű meglehetősen gyakran előfordult, például: g.sg.mc. cíśćiaus Br.52,24, adv. ścray uo.,19,29, g.sg.mc. świento PKr. 2,7, comp. świefiaws uo. 2,1, n.sg.f. świeśibe BŚ 4,3, pieśćia ”peščia” Ž 18,20, fieśy ”šeši” uo.19,4... Alapos okunk van feltételezni, hogy a nyelvtan szerzője azért nem vette fel a ś diakritikus betűt az ábécéjébe, mert meg volt győződve arról, hogy a litvánban nincs olyan nagyon lágy [s], mint a lengyel śita¹⁴ szóban. Azt pedig, hogy ezzel a betűvel jelölje a lágy [š]-t, feltehetően az ábécé egyszerűsége érdekében nem akarta (nem kívánta növelni a betűk számát). Az Universitas szerzőjének azonban mégsem sikerült kiküszöbölnie a diakritikus ś-t: ezt a régi hagyományokkal rendelkező (egészen M. Daukša koráig visszanyúló)¹⁵ betűt a XVIII. századi LDK-kiadványokban széles körben használták. Az anonim nyelvtan betűjegyzékéből néhány további, Sirvydas-féle betű is kimaradt: ć, v, j. A ć diakritikus betű valószínűleg azért, mert a [ts] affrikáta, 13 A ligatúrás változat dőlt betűvel szedett példákban fordul elő. 14 Žr. Universitas Lingvarum Litvaniae, V.: Mokslas, 1981, 61. 15 Lásd: P a l i o n i s J. Lietuvių literatūrinės kalbos istorija, V.: Mokslas, 1979, 36. 35 A [š]-hez hasonlóan a grammatika szerzője nem akarta kétféleképpen jelölni — mind a lágy, mind a kemény hangot grafikailag egyformán kívánta kifejezni (a cz digráffal). Talán ugyanezen megfontolásokból hiányzik az anonim grammatika betűjegyzékéből az egyszerű v is, amelyet a korábbi hagyomány alapján K. Sirvydas meglehetősen rendszeresen használt a szókezdő rövid [u] jelölésére (pl.: n.sg. ugnis PS I 79,28, praep. unt uo. 84,11, praes. 3 užėja uo. 285,14...). Az u betű jegyzékbe vétele után nem volt szükség arra, hogy ugyanazt a magánhangzót egy másik jellel is jelöljék. Már sokkal nehezebb megmagyarázni, miért nem került be az 1737-es grammatika betűjegyzékébe a j, különösen, mivel a litván példákban ezt a betűt gyakran használják palatális mássalhangzó jelölésére, pl.: n.sg. Giaradėja 6, Artojis 8, n.pl. jós 19, g.pl. jū 19, praes. 1 sg. judinu 40, [p]jawnu 47 stb. Ha ez nem egyszerű figyelmetlenség, talán a szerző ezt a viszonylag újonnan megjelent betűt az i változataként kezelte? (Vö. hasonló esetek D. Klein, F. Hak és Pov. Ruigys grammatikáiban!) Az 1737-es grammatika betűjegyzékébe fel nem vett három betű közül (č, ų, j) a grammatika megjelenése után kiadott későbbi, XVIII. századi LDK-írásokban egyedül a v nem terjedt el széles körben sem a rövid [u], sem a [v] jelölésére. Ezzel szemben a č és a j gyakori betűk számos, a század közepén és második felében megjelent nyomtatványban, pl.: cond. bučio Sp. 3,14, galėčio uo. 14,8, prajūščia Pėd. 6,19, turėčia uo. 2,18, inf. bučiuoti Br. 12,8, praes. 3 pažiči̇je uo. 18,II, i.sg.mc. ploščiumi Pėd. 7,25, g.pl. Melničių Ž. 27,8, praet.3 žwejoje uo. 59,25, a.pl. meigtančias uo. 160,13, g.sg. jaučio Sp. 12,5, Bažničies Pav. 45,8... Amint ezekből és a korábbi példákból látható, az egyjegyű č betűt akkoriban különösen gyakran használták az š-sel alkotott kapcsolatban. Az 1737-es grammatika tehát nem minden betűkészletbeli újítását fogadták el a későbbi LDK-írások szerzői. E vidék litván írott nyelvének használatában — egy-két apróságtól eltekintve — inkább a sirvydasi betűrendszerhez tartották magukat. 6. Kísérletek a helyesírási elvek elméleti megfogalmazására RP Minden korban a helyesírási szabályok és elvek megfogalmazása bonyolultabb feladat, mint valamely írásrendszer kialakulása. Hiszen a betűket át lehet venni más népek által használt ábécékből, ehhez pedig nem kell különösebb alkotókészség. Ezzel szemben a betűhasználat szabályszerűségeinek meghatározása olyan feladat, amely bizonyos nyelvészeti műveltséget, a nyelv szerkezetének alaposabb ismeretét és elméleti gondolkodási képességet igényel. Ezért érthető, hogy az ortográfiai kérdéseket általában a grammatikák, illetve általában a nyelvészeti munkák szerzői vetik fel és tárgyalják, vagyis azok, akik jobban ismerik a nyelv működését, és képesek annak elemeit elméletileg általánosítani. A litván helyesírás számos szabályát már a XVII. században megfogalmazták, különösen D. Klein grammatikáiban. Ezek közül sok később bekerült az e vidéken a XVIII. században megjelent litván nyelvtanokba is. E század néhány grammatikája azonban nem csupán átvette a korábbi helyesírási szabályokat, hanem megkísérelte kritikusan értékelni a litván írások addigi helyesírását és meghatározni bizonyos ortográfiai elveket. 36 A XVIII. századi RP nyomtatott könyveinek helyesírásáról G. Ostermejer adott kritikai elemzést a grammatikájában (az „Anhang von der Orthographie” című fejezetben, 187–194. o.). Először megállapította a korabeli helyesírás következetlenségét (állítólag így írtak: Pėwa és Piewa, didy|is és didi|is, gražią és gražę, wažiūju és wažojū stb.)16, majd egyes helyesírási esetekről írt, nemegyszer kifogást emelve a szerzők ellen valamely helyesírási kérdésben (a példákból ítélve olykor nem különböztette meg a helyesírást a fonetikától). A grammatika említett fejezete különösen részletesen tárgyalja a mássalhangzó-betűk kettőzésének problémáját. A szerző szerint e téren a legnagyobb az egyenetlenség („Uneinigkeit”): Donelaitis szinte teljesen elvetette a kettőzést, Pilgrimas17 ellenkezőleg, a következetlenségig jutott, Pil. Ruigys pedig középutat követett18. A kettőzés ellenzői a lengyelek voltak; utánuk J. Bretkūnas, L. Zengštokas és S. Vainšnor as következett. D. Klemas az énekeskönyvében gyakrabban kettőzött, de ritkábban, mint a Bibliában és J. Berentas énekeskönyvében19. Ilyen körülmények között G. Ostermejer megpróbálta meghatározni, mely esetekben kell kettőzni a mássalhangzó-betűket, mégpedig: 1) az m-et az -immas, -ummas végződésű főnevekben, ha azok paroxitonok; 2) az n-et az -innis, -innė végződésű főnevekben és melléknevekben; 3) az s-et az iš-, už- előtagú visszaható igékben (iš|laikau, uš|geidžiu, užžengiu, užžadu...) és a névmási melléknevekben, valamint a névmásokban (gerą|is, šaldū|jis, ji|ji, ta|tai...), ha paroxitonok. A c, j, w és ž mássalhangzókat soha nem szabad kettőzni (a megadott eset kivételével), mivel azok önmagukban is „kettősek” (duplies)20. Külön vizsgálat nélkül nehéz megmondani, hogy a XVIII. század végén és a XIX. században mennyire követték vagy hagyták figyelmen kívül ezeket a szabályokat a litván írott nyelv gyakorlatában. Egy dolog azonban világos: ezek (amint a G. Ostermejer grammatikája előtt megjelent kiadványokból látható) korántsem fogták át a XVIII. századi RP-írásokra jellemző összes mássalhangzó-kettőzési esetet. G. Ostermejer grammatikájában a k, g, s, z mássalhangzók írásmódjának változatosságára is felhívta a figyelmet az asszimiláció eseteiben: egyesek így írtak: užmiegas, užmigti, tužgenu, weždinu..., mások pedig így: užmiks, užmigti, tusgenu, we|dinu...21. A grammatika szerzője ilyen esetekben a deriváció figyelembevételét javasolta, vagyis az užmiegas alak írását (g-vel), mivel a Miegas, miegmi alakokban g szerepel. Ha pedig a deriváció nem segít (például a tužgenti esetében), a kiejtést kell figyelembe venni22. G. Ostermejer tehát itt vetette fel és fogalmazta meg elsőként a mássalhangzók helyesírásának morfológiai (az ő terminusával: derivációs) elvét, amelyet már a korábbiakban is többé-kevésbé követtek 16 Lásd: O s t e r m e y e r G. idézett mű, 187. 17 Itt Adomas Pilgrimas (1702–1757) értendő, aki az 1735-ös Bibliát korrektúrázta, és lefordította az 1742-ben kiadott bibliai történeteket. 18 Lásd: O s t e r m e y e r G. idézett mű, 188. 19 Uo., 192. 20 Ugyanott, 191—192. 21 Ugyanott, 188. 22 Ugyanott, 194. 37 Az RP litván írásbeliségében. Általánosságban G. Ostermejeris volt az első, aki kifejezetten a helyesírás kérdéseivel foglalkozott, és elsőként fogalmazott meg elméletileg bizonyos helyesírási alapelveket. Figyelembe véve azonban, hogy ezeket az alapelveket a XVIII. század végén tették közzé, e század litván helyesírásának fejlődésére gyakorolt jelentősebb hatásukról nem beszélhetünk. Emellett azt sem szabad elfelejteni, hogy G. Ostermejeris nyelvtana a Milkus fivérek poroszbarát állásfoglalása miatt – e művel (és a szerző többi munkájával) kapcsolatban – nem terjedt el szélesebb körben: példányainak nagy részét papírhulladékként adták át23. Ezért a szélesebb írástudó rétegek számára G. Ostermejeris által megfogalmazott helyesírási alapelvek akár ismeretlenek is maradhattak. Az LDK-ban az RP-vel ellentétben a XVIII. században a helyesírási alapelveket elméletileg sem nem vetették fel, sem nem vitatták meg (legalábbis erről semmilyen adatunk nincs). Az egyetlen ismert, ebből az időből származó helyi litván nyelvtanban (az 1737-es Universitasban) még az egyes betűk kiejtését sem magyarázzák, ahogyan azt az akkori RP-beli litván nyelvtanok mindegyikében tették. Ezért az LDK írott nyelvi gyakorlatában és használatában – amint azt később látni fogjuk – az RP-hez képest jóval többféle helyesírási változatosság és írásmódbeli káosz tapasztalható. 7. A fonematikus–fonetikus elv alkalmazása Bár bizonyos helyesírási alapelvek elméleti megfogalmazásával csak a XVIII. század végén, és csak az RP-ben próbálkoztak, ez még nem jelenti azt, hogy addig a litván írott nyelv gyakorlatában és használatában káosz uralkodott volna, vagy hogy ne követtek volna semmilyen helyesírási elvet. Amint a XVI–XVII. századi litván írásbeliség elemzése mutatja, már a legkorábbi időszakban is különösen az RP szerzői (igaz, nem egyforma következetességgel) egyik vagy másik helyesírási elvre és az azokból következő szabályokra támaszkodtak24. Az első litván nyelvtanok megjelenéséig azonban ezeket senki sem fogalmazta meg elméletileg; más szóval, implicit módon az írók tudatában éltek, és az írásokban tükröződtek. A XVI–XVII. századi, valamint a XVIII. századi litván helyesírás egyik fő elve a fonematikus és a fonetikus elv volt. Elméletben a fonematikus és a fonetikus elv különálló, önálló, különböző szintekhez kapcsolódó elvként kezelhető. Ezen elvek gyakorlati alkalmazásának leírásakor azonban nem lehet őket élesen elhatárolni, mivel a helyesírás olyan terület, ahol a fonológiai és fonetikai jelenségek kapcsolata különösen szoros: egy adott graféma gyakran jelölheti mind a megfelelő fonémát, mind annak hangzó megvalósulását. Ezért a továbbiakban, a XVIII. századi litván helyesírás elveinek és alkalmazásuknak jellemzésekor, ezt a két elvet egyetlen fonematikus–fonetikus elvvé vonjuk össze. Ezen elv alapján a XVIII. században mind az RP-ben, mind az LDK-ban sok esetben a magánhangzók, a kettőshangzók és a mássalhangzók írásmódját határozták meg, különösen akkor, ha kiejtésük a szerző számára anyanyelvi vagy lakóhelyi nyelvjárása alapján egyértelmű volt. Ha azonban valamely fonéma kiejtése kétséget ébresztett a szerzőben, vagy ha az azt megvalósító hang lejegyzését a kialakult hagyomány miatt 23 Biržiška Vac. Aleksandrynas II. Čikaga: JAV LB kult. fondas, 1963, 104. 24 Plačiau žr. Pali onis J. Lietuvių literatūrinė kalba XVI—XVII a. V.: Mintis, 1967, 42—49. 38 az elvek szerint a fonemikus–fonológiai elvet nem alkalmazták, vagy alkalmazása következetlen volt. Emellett a fonemikus–fonetikus elvet inkább az LDK-ban, kevésbé az RP-ben követték, ahol az írásban korábban más elvek (morfológiai, etimológiai, megkülönböztető) is erősebben meggyökereztek. A fonemikus–fonetikus elv alkalmazási eseteinek részletes elemzésébe nem bocsátkozva (ez már külön grafológiai tanulmány feladata volna), megállapítható, hogy ezzel az elvvel mind az RP-ben, mind az LDK-ban a rövid [i], [e], [u] magánhangzókat, részben az [a]-t is (nem lágy mássalhangzó után), az [ie] és [uo] kettőshangzókat, valamint csaknem valamennyi mássalhangzót írták (az [f], [h], [x] és a zöngés/zöngétlen hangok találkozásának eseteit kivéve). A korábbi évszázadokhoz hasonlóan, 25az adott időszakban a fonemikus–fonetikus elvet a legkövetkezetlenebbül az [a, a·] magánhangzó lágy mássalhangzó utáni írásában alkalmazták. Nem ritkák az olyan esetek, különösen az LDK írásaiban, amikor ebben a helyzetben ezt a magánhangzót fonetikusan, azaz e (ie), morfológiailag pedig a (ia) betűvel írták, vö.: praes.1 pl. dak[au]eme Sp.21,16 és praes.3 du[au]ja Pėd.61, 31, praes.1 pl. pag[au]ojemos Ž.90,9 és kloniojamos Pėd.34,24, 1.sg.m. jemme PVG 199, 25,25 és Jame RG 46, praes.3 raike KNT Mat.3,14 és reikia B1 uo., adv. cže B1 Mat.5,23 és čia KNT Mat.6,21, a.sg.f. ateinančę B1 Ap.d.II,5 és ateinančią KNT uo. Hasonló változatosság figyelhető meg az [ai] kettőshangzó lágy mássalhangzó utáni írásában is, vö.: n.pl.m. akmene y Br.25:3,27, welney Sp.122,4, senoley Br.218,17, Mokitojey PKr.2,6 és er[f]zkieč̌ay Pėd.69,27, pauk[f]zč̌ay PKr.4,9, Galwiajai DR 24,4, adv. dra[f]ey Ms.67,23, Pav.74,7, kątrey PKr.31,5, [eney Ž 52,II és Saldzay Pėd.81,4, d.sg.f. jei KNT Jon.II,23. Mind az RP, mind az LDK írásaiban azonban többnyire mégis fonetikusan írták az [a, a·] magánhangzót (akkor is, amikor nem az [ai] kettőshangzó részeként szerepelt). Az akkori poroszországi litván írott nyelvi változatban még az ilyen írásmód bizonyos szabályszerűségei is megfigyelhetők, nevezetesen: fonetikusan írták a lágy [b’], [c’], [dz’], [g’], [j], [k’], [l’], [n’], [p’], [r’], [s’], [š’], [v’], [ž’] után26, kivéve a) az ia-tövű igék jelen és egyszerű múlt idejű tővégi hangját, valamint b) az ia-tövű hímnemű melléknevek, cselekvő igenevek és névmások jis, pats, šis egyes számú részes esetét és inessivusát (beleértve azt az esetet is, amikor névmási melléknév összetételének részeként szerepel), amelyek írásmódja már a morfológiai elvre támaszkodott (lásd 8). Az LDK-ban, ahol korábban nem alakultak ki szilárdabb helyesírási kodifikációs hagyományok, nehezebb valamiféle nagyobb szabályszerűséget megfigyelni az [a, a·] magánhangzó lágy mássalhangzó utáni írásában. Ezt a magánhangzót azonban itt is csaknem minden esetben fonetikusan írták, ugyanúgy, mint az RP-ben, csupán az írásmódja változatosabb volt. Amint az a korábban közölt példákból is látható, a XVIIIa. századi LDK egyes írásaiban (Pėd., Sp, Ž, továbbá Br, AA, Pav, PKr) olykor fonetikusan írták az -otí, -ytí, -eití típusú igék jelen és egyszerű múlt idejének tőalakját is 25 Lásd P a l i o n i s J. Id. mű, 42—43. 26 Az [m’], [z’] utáni helyzetben példát nem figyeltek meg. 39 tővégi -ia: praes.2 pl. [prečiojėt ies Pav.48,23, žiȧčiej t.p.48,25, praet.2 sg. abeiojey Pav.47,1, noriejey AA 25,6, žinojey PKr.2,2, praet.3 kętietije Pav.64,16, fužije AA 20,19, žwejoje Ž 59,25... A korábbiakhoz hasonlóan a XVIII. században sem írták fonemikus–fonetikus elv alapján a [au] kettőshangzót lágy mássalhangzó után, vö.: adv.comp. Daugiaus HG 324, Didžiaus RG 45, pakčiaus OA 22,12, n. sg.f. brangiaũ/ži DRr 21,13, i.pl.mc. Bandžauninkais t.p.24.32, d. pl. kiaulems B¹ Mat.8,30, g.sg. pakaiáus Pav.13,23, praet.I sg. nužidėjau Ped.5,16, Kalbėjau U 28, fakiáu KNT Mat.24,25... Az RP esetében erre a kleini hagyomány volt hatással, amelyet F. Hako és Pov. Ruigys nyelvtana rögzített; a LDK-ban pedig a korábbi használat, amelyben K. Sirvydas korától a morfológiai írásmód honosodott meg, és amelyet az 1737-es anonim nyelvtan is feljegyzett. Problematikus kérdés, hogy mennyiben alkalmazták a fonemikus–fonetikus elvet az [ą], [ę], [į], [ų] nazális magánhangzók írásában. Azért problematikus, mert a XVIII. század első felében e magánhangzók denazalizációs folyamata már nagyon felgyorsult, sőt talán be is fejeződött²⁷, így a „nazális” betűk nem mindig jelölhettek nazális magánhangzót: használatuk egyes esetekben hagyományos lehetett, korábbi írások mintáját követve. Mindazonáltal egyes XVIII. századi litván nyelvtanokban található megjegyzésekből, valamint a bizonyos alakokban „nazális” betűkkel való írásmód nagyobb fokú rendszerességéből arra lehet következtetni, hogy a nazális magánhangzók írása az alábbi esetekben mégis a fonemikus–fonetikus elven alapult: a) a szó belsejében [s], [š], [ž] előtt: adv. draſey Ms.67,28, i.sg.m. Iſga]čiu KNT, B¹, B² Luk.2,9, a.sg.m. Kaſmų t.p. Jon. 13,26, Raſtą t.p., Pov.1.tes. 7,5, n.pl.m. Zaſlay AA 903, praes.2 sg. ſugrąžini Ms.30,25..., inf. kžeſti BŠ 73,14, ſweſti KNT,B¹, B² Ap. d.18,21,Br.149,2, g.pl. ſkieſtanciu NA 40,9, a.sg.m. Patreſima KNT, B¹,B² II Pov.1.kor.10,11, inf. ap]kuſti KNT,B¹, B² Luk.23,2, Ap,d.24,2, ſjuſti t.p.1 Pov.1. tes.10,34; b) zárt szóvégi helyzetben (különösen egyes névmások és cselekvő igenevek esetében, ideértve a névmási alakok első alkotóelemét is): g.sg. mannęs KNT Mat.16,25, Jawęs BŠ 13,6, tawęs t.p.13,5, al.sg. ſawęſpi KNT, B¹, B² Mat.11,12, tawęsp BŠ 137,22..., praes.n.sg. ſeigs KNT,B¹, B² Mat.13,12, ſergas KAB 23,2, turris PVG 148,7, ateinaſis KNT Pov.1.tes.3,11, eſaſis t.p. Pov.1.rym. 8,38, praes.n.pl. alkſtąjie KNT 5,6, trokſtąjie t.p., praet.n.sg. alſidaweſ Br.21,1, pabaigęs DRr 4.41, fut.n.sg. gvdvſes KNT,B¹, Mork.3.2.... c) nyílt szóvégi helyzetben (a névszók és névmások egyes számú tárgyesetében, valamint a cselekvő igenevek többes számú alanyesetében): a.sg.m. butą C 111,25, kartą Br.78, 27, ſwentą C 19,4, viena KNT Mat.18,6, ką Ž 7,3, tą t.p.7,4, a.sg.f. Tewiſzkę PVG 208,4, žągrę t.p. 254,6, ateinančią KNT,B¹,B² Mat.3,16; a.sg. mannę KNT Jon.2,17, tawę t.p. 1,50, ſawę PKr. 3.25, a.sg.f. Akį KNT Mat.5,38, a.sg.m. buſentį t.p. 3,7, Jį t.p.17,13, Sunu t.p.16,13... n.pl.m. dirbę DR 27 T. Buch úgy vélte, hogy a nyugat-aukštaitiai nyelvjárásban a denazalizációs folyamat 1700 körül befejeződött, lásd Buch T. Przyczynek do rozwoju wokalizmu języka litewskiego — Symbolae linguisticae in honorem Georga Kuryłowicz. Wrocław — Warszawa — Kraków: Zakł. narod. im. Ossolińskich, 1965. 40 4,19, trų[zinėję, t.p., nuleidą KNT Ap.d.27,28, buſę t.p.Mat.26,58...; d) az -inti típusú igék tövének végén (RP): inf. pabuddit DRr 3,19, paniekinti PVG 248,5, paſkakyt DRr4,23, ſveikīt’ t.p.3,12, wargīt t.p.3,17,fut.3 nuſimęs KNT,B¹,B² Luk.21,25, cond.3 kaltītu t.p. Jon.8,16, imper.2 sg. atſimink DRr 9,14, 2pl. atſiminkite PVG 248,5, part.cont.n.sg. ſulygdamą t.p.204,2, n.pl. gawi̇dami DRr 3,5... A „nazális” betűket rendszeresebben használták ezekben a helyzetekben az RP szerzői (különösen K. Donelaitis), a LKD írásaiban pedig rendszertelenül és ritkán, ráadásul gyakran tautoszillabikus kettőshangzók jelölésére is. Ha az 1737-es anonim nyelvtanban nem szerepelnének az olyan megjegyzések, mint a „Vocales a.e.i.u. ſi ſequatur et cum eis jungatur n, proferuntur ut cancellatae paſſim” (p.1), illetve az „Etiam in participio in eodem modo profertur quo in praeſenti Indicativi, ſcilicet per z cancellatum” (p.48), akkor egyáltalán nem lenne alap a nazalizált magánhangzók létezéséről vagy a nazális magánhangzók jelölésére szolgáló fonemikus–fonetikus elv alkalmazásáról beszélni a XVIII. századi LDK írott nyelvében. Az idézett megjegyzések és a „nazális” betűknek az említett pozíciókban viszonylag gyakori használata azonban lehetővé teszi annak feltételezését, hogy a nazális rezonancia bizonyos mértékben a XVIII. század első felének LDK-írásaiban is tükröződött, és ezzel együtt a nazális magánhangzók fonemikus–fonetikus írásának nyomai is megjelentek. E század második felében viszont az itt ritkábban előforduló „nazális” betűket valószínűleg a korábbi hagyomány alapján használták, egyes esetekben pedig (különösen jövevényszavakban) a lengyel helyesírás hatására is (vö. praes.1 sg. łączju Br.28,25, a.sg. paſtepką Ž 7,12, wąpīt t.p.22,21, adv. nędznay t.p.28,25). Arra, hogy a XVIII. század első felében és közepén az RP-ben az említett pozíciók némelyikében még fennmaradhatott a nazális rezonancia, és az ilyen rezonanciájú magánhangzók jelölésére alkalmazhatták a fonemikus–fonetikus elvet, nemcsak a „nazális” betűk meglehetősen rendszeres (az LDK-hoz képest jóval rendszeresebb) használata utal, hanem Pov. Ruigys 1747-es nyelvtanának megjegyzése is: „Ueberhaupt ein ausgęſchloſſenes, aber doch implicite noch vorhandenes n angezeigt, welches mehrentheils vor dem ſ wegfällt, und alsdenn in der Ausſprache nur etwas als durch die Naſe berühret wird, als: ſákas für ſakanas”²⁸. A XVIII. század végére azonban a denazalizáció folyamata feltehetőleg az RP-ben is lezárult, hiszen G. Ostermejeris 1791-es nyelvtana szerint a ą, ę, į, ų betűkön lévő vonás a kiesett n-t jelöli, és nincs hatással a kiejtésre: „Die Vocales a, e, i und u werden oft durchſtrichen, als ą, ę, į, ų, welcher Strich ein weggeworfenes n angezeigt. Alsdann werden ſie, wenn ein Conſonans darauf folgt, es ſey in Welcher Sylbe es wolle, etwas gedehnt; ſtehen ſie aber am Ende ohne folgenden Conſonans, ſo hat der Strich in ihre Ausſprache keinen Einfluß, ſie lauten ſo, als wenn er gar nicht da wäre”²⁹. Tehát a XVIII. században a fonemikus–fonetikus elv alkalmazása a nazális magánhangzók jelölésére mind az RP-ben, mind pedig különösen az LDK-ban igen korlátozott és meglehetősen problematikus volt. 28 Anfangsgründe einer Littauiſchen Grammatik... von Paul Friedrich Ruhig... Königsberg, 1747, 8. 29 Oſtermeyer G. Neue Littauiſche Grammatik, 4. 41 Talán csak az összes helyesírási eset külön elemzésével lehetne valamivel pontosabban meghatározni mindazokat az eseteket, amelyekben az orrhangú magánhangzók írását fonémikus–fonetikus, illetve hagyományos elv támasztotta alá. A XVIII. században a fonémikus–fonetikus elvet csak nagyon korlátozottan alkalmazták a nem orrhangú hosszú magánhangzók írásában is. A LDK hosszú magánhangzóit akkor, akárcsak korábban, grafikai szempontból általában nem különböztették meg a rövidektől, vö.: inf. atsiųti Ž 57,12, cond. 1 sg. bučio Sp.3.14, a. pl.f. krūtis Sp.60,12, AA 33.5. prt.n.sg. nuludes R₂₆ 118,8, n.sg.f. papūga Br.86,10, inf. [j]uty 43.18..., inf. apšvyrkytų Mš.34,2, lytų Ž 69,2, n.sg. arklys Sp.62₁, AA 89:26. a.sg.f. gynymų Ž 12.21. n.pl. mokitojey PKr.2,6... Ezért e’ elv alkalmazásáról csak a poroszországi írott nyelvi ágban beszélhetünk. A XVIII. századi RP-írásokban a kleini hagyományt követve grafikai szempontból megkülönböztették a zárt [ė]-t a nyílt [e, e⁎]-től, valamint a hosszú [i·]-t a rövid [i]-től, a hosszú [u·]-t azonban nem különböztették meg a rövid [u]-tól. Mindazonáltal nem mondható, hogy a fonémikus–fonetikus elven alapuló megkülönböztetés (a megfelelő hosszú magánhangzók jelölésére a hagyományos ė és y betűket használva) az akkori RP írott nyelvi gyakorlatában mindenütt következetesen érvényesült volna. Amint később látni fogjuk, jelentős ingadozás és sokféle következetlenség volt tapasztalható. A mássalhangzók írásában a fonémikus–fonetikus elvet, mint már említettük, szélesebb körben alkalmazták, mint a magánhangzók esetében: mondhatni, szinte mindig ezt az elvet követték, az egyes zöngés/zöngétlen mássalhangzó-találkozások eseteit kivéve. Az utóbbi esetekben is, különösen a LDK-ban, gyakrabban érvényesült a fonémikus–fonetikus (pontosabban: fonetikus) elv, vö.: part.cont.n.sg.m. atlayzdamas PKr.21,6, jauzdamas BŠ 18,4, melzdamas NA 13,3, wezdamas AA 47,21, n.sg.f. gieyzdama BŠ 54,19, inf. dirptų Br.198,22, Sp81,3, pabiek­ti NA 83,7, išzmiltų Br.2:32, 28, uždekti Sp.60,30, praes.3 miek[ta BŠ 113, 13. [prok]ta Mš.63,2, praet.3 adgule Sp.75.9, drap[te Ž 178,17, cond. raščiau BŠ 158,25, n.sg. mc. knupščias t.p.72,2, pacay Sp.19,10, warkdienis BŠ 259,4, wie[spac Ž 236:5... Néhány LDK-írásban azonban időnként morfológiai elv szerint írták ezeket: inf. bėgty KAB 85.27, dėgty uo.112,188 užbiegyt uo.6,20, n.pl. re[k]dam Sp.62.10 stb. Az RP-írásokban a j-t (jótát) nemcsak [p], [b], hanem [m], [v] után is fonémikus–fonetikus elv szerint írták: g. sg. Lobio KNT Mat. 19,22, adv. labjaus DRr.23,21, praes.3 [rebja uo.21,27, piaują KNT Jon.4,37, praet.3 [spjaude uo. Mat.26,67, n.sg. Pjutis uo. Luk. 10,2..., n.pl.mc. Kurmjei DRr.18,16, g.pl. šemjų PVG 72,10, adv. pirmjau[ey uo.72,14, n.pl.mc. Ateiwjei KNT Ap.d.17,21, Liežuwjei uo.2,3, g.pl.f. Awji uo. Mat.7,15, g.pl.mc. Bedewjų DR 23,32, pu[gyrujų uo.23,30... Ez az írásmód a poroszországi írott nyelvi ágban már D. Kleinas korától meghonosodott (az 1653-as GL-jében egyértelműen jelezte a [j] kiejtését az említett helyzetekben)30. 8. A helyesírás morfológiai elve. Ezt az elvet, amelynek lényege ugyanazon morfémák egységes írása, a XVIII. századi litván helyesírásban nem alkalmazták olyan széles körben, mint a fonológiai–fo- 30 Žr. Pirmoji lietuvių kalbos gramatika, 108. 42 …tani. Ez érthető is: a morfológiai elv következetesebb alkalmazása már nagyobb jártasságot kíván a szó morfémaszerkezetében, valamint nagyobb nyelvészeti érzéket, amely különösen az LDK szerzőiből hiányzott. A morfológiai elv talán a zöngétlen és zöngés mássalhangzók találkozásának eseteiben mutatkozik meg a legvilágosabban. Ezekben az esetekben ezt az elvet — akárcsak korábban, úgy a XVIII. században is — következetesebben az RP szerzői követték, akikre itt jelentős hatással volt a kleinai hagyomány. D. Kleinas grammatikáiban a pozíciótól függetlenül rendszerint egyformán írták az ap-, at-, iš-, už- igekötőket, valamint a zöngés mássalhangzóra [b], [g] végződő szógyököket, egy-egy kivételes esettől eltekintve, például: a) praes.1 sg. apdulk[tu (GL 97, apgalu uo. 140, apžaidžiu uo. 169, atdarau uo. 170, atgražinu, atšaidžiu uo., praet.1 sg. išgalėjau uo. 68, n.sg. išguldimas uo., adv. užpernay uo. 135, praes. 1 sg. užpūlinėju uo. 129, inf. užfalaktyti uo. 173, b) part.cont. dirbdams (GL 132, fut.1 sg. dirb[su Comp.62 (de cond.1 pl. dirptumbim, dirptume, cond.2 pl. dirptumbit Comp.55, fut.1 sg. dirp[su GL 16, Comp.56), inf. augti Comp.109, džaugęs GL 87, n.sg. džaug[mas (és džauk[mas) uo.12³¹, praes.1 sg. [prog[tu uo.97, warğ[tu uo.101 és mások. D. Kleinast követve ezekben az esetekben a XVIII. századi RP litván írásművek valamennyi szerzője kisebb-nagyobb mértékben ragaszkodott a morfológiai elvhez. Ezenkívül ezt az elvet gyakran alkalmazták a zöngétlen és zöngés mássalhangzók találkozásának más eseteire is, vö.: a) n.sg. mc. Apdangalas PVG 200,20, inf. apdengt’ DR 18,22, ap[kelbti B² I Pov.1.Tit.1,6..., praet.3 atgijo BT Luk.15,24, n.sg.mc. Atgriekáwimas OA 19,6..., adv. išbyggtinai B¹ Ez.30,21, inf. išgunoti uo. IV Moz.21,49, išbvertž DRr 28,38..., cond.3 uždegtu KNT Luk.15,8, praet.3 uždėjo B¹ IV Moz.26,6, a.pl. užßßtatus uo. 1 Mak. 8,6..., b) adv. ap[czey KNT Pov.1.Tit.3,6, n.pl. áugdamì DRr 22,30, inf. bautbi uo.30,19, imper.2 sg. dirbk KNT Mat.21,28, inf. džaugti̇s DRr 10,44, a.sg.mc. Džaug[mą uo.29,21, praes.3 gelbti PVG 246,20, g.sg. Gywa[čio uo.316.4, praes.1 sg. meg[tu KNT Mat.9,13, adv. Páwyzdžui KNT 11 Jon.1.8.5, g.sg.mc. Wal[cziaus DRr 24,41, inf. wìrgt’ DR 12,14..., c) adv. daug[yk DRr 12,30;27,22, n.sg. draugkalinys B¹ Pov.1.kol.4,10, draugtamas uo.4,7, adv. kasdien DRr 21,18, g.sg.mc. Rugpjučio PVG 439,10, rugpyvė B¹ Sal.p.25,20... A morfológiai elv szélesebb körű alkalmazására irányuló tendenciát a XVIII. századi RP írásokban jól mutatja a ritkábban előforduló (különösen a bibliafordításokban megjelenő) írásmód, amely a felszólító módú alakokban megtartja a gyökvégi [g] mássalhangzót a képzői [k] előtt: imper.2. sg. bėgk KNT Mat.2,13, žvelgk OA 6,20, ne pabugk B¹ V Moz.1,21, ne wogk KNT Mat.19,18 (// Ne pėrženkt uo.), imper.2 pl. áugkite B¹ I Pov.1.kor. 15.58 (// áukite KNT uo.), bėgkit uo.9,24, Džaugkitės KNT Mat. 5,12, wenğkite uo.1 Pov.1.kor.6,18 (// wenkite uo.10,14). Ezenkívül a XVIII. század folyamán az RP-ben fokozatosan erősödő tendencia, hogy a zöngétlen/zöngés mássalhangzókra támaszkodjanak 31 E főnév esetében D. Kleinas ingadozott: a GL-ben 7 előfordulásból 4-szer k-val, 3-szor pedig g-vel írta. 43 az illeszkedésükben morfológiai elv szerint tükrözi a korábbi bibliai szövegek fonemikusan – fonetikusan írt alakjainak morfológiai írásmódúvá alakítását. Például az 1727-es Újszövetség-kiadásban még ezt találjuk: praes.3 mėgſta I Pov.1.kor.16,2, n.pl.mc. Prieſałſczei Pov.1.efez.1,1, n.pl.mc. warkſtągę Mat.5..., imper.2 pl. Wenkît I Pov.1.tes., az 1735-ös és 1755-ös kiadásokban viszont már jau mėgſta, Prieſałſcė, wargſtą, wénkit. Másfelől azonban nem mondható, hogy a 18. századi RP-írásokban valamennyi, eddig itt említett zöngétlen/zöngés mássalhangzó-találkozási esetben szigorúbban követték volna ezt a morfológiai elvet. Amint a példákból is látható, az egyes szóalakok írásmódja továbbra is változott. Például bár az iš- és už- igekötőket gyakrabban írták morfológiai elv szerint, az igék visszaható alakjaiban olykor fonetikusan is írták őket: praes.3 išſigąſta DRr 21,23, praet.3 iſſipilde KNT Luk.2,21, iſſireiſkė uo. Ap.d.19,17, praes.2 sg. iſſiźoźi DRr 16,29..., part. pass. neutr. uſſiginta KNT Luk.12,9, part.act.n.sg.mc. uſſilaidawęs B¹ II Mak.12,25, imper.2 sg. uſſimink DR 9,27. G. Ostermejer 1791-es nyelvtanában is ezt az írásmódot írta elő³². Az LDK-ban a morfológiai elvet a 18. században ritkán alkalmazták. Ezen az elven valamivel gyakrabban csupán az ap-, at-, iš- és už- igekötőket írták, más esetekben pedig, mint említettük, általában fonetikusan írtak. Olykor még olyan alakok fonetikus írásmódja is előfordul itt, amelyeket ezen a vidéken akkoriban szokás szerint morfológiai elv alapján írtak, például: adv. adzagarey „hátrafelé” BŠ 152,15, dauk uo.53,19, part.cont. Apringdamas NA 57,11, nelaugdamas uo.106,22, imper.2 sg. Newog RAB 214,11, ne wog PKr.44,26. Általában véve a 18. század végére az LDK nyelvjárásában egyre inkább eltávolodtak az egyébként is csak ritkán alkalmazott morfológiai elvtől, és a fonetikus (illetve fonológiai) írásmód felé tértek át. Ezt többek között az egyes alakok összehasonlítása is mutatja az EP különböző kiadásaiban. Például az 1779-es evangéliumkiadást is beleértve addig ezt írták: cond. I iſmęgſčia // iſſmęgſčia (g-vel), az 1779-es, 1790-es, 1794-es és 1797-es kiadásokban pedig már iſźmękſčio (k-val). Az 1794. április 30-i „Litván Nemzeti Tanács” (Rada Narodowa Litewska) felhívása szintén így ír: n.sg. f. abdin[k]ta At.127,41, inf. ac[i]stol uo.127,33, abznaininty „közzétenni” uo.128,51. 9. A helyesírás differenciáló elve Ez az az elv, amelynek alapján grafikailag elkülönítik az azonosan vagy hasonlóan ejtett szóalakokat, bizonyos szavak képzőmorémáit, valamint egyes szókapcsolatok alkotóelemeit. Ezt az elvet a 18. században – a korábbiakhoz hasonlóan – csak az RP-ben alkalmazták. E célra itt tető alakú diakritikus jelet, valamint két ferde vonalkát használtak. A tető alakú diakritikus jelet (˄) meglehetősen rendszeresen írták a ragozható szavak többes számú genitivusi végződésében, továbbá az (a)o- és ė-tövű főnevek, melléknevek és névmások egyes számú genitivusában, például: a) g.pl. Begunų „szökevények” PVG 108,24, Barų uo.61,8, DRr 5,40, duriejų B¹ Jon.ev.21,8, juſų KNT Jon.ev.12,30, Koſų uo. Ap.d.2,35, būarų Paſzalių DRr 7,42, muſų B¹ Sal. išm.2,12, apjū uo. 11 Moz.7,19, Walgų 32 Lásd: Ostermejer G. Neue Littauische Grammatik, 191. 44 DR 3,37, wil[fok?]ū B1 Moz.8,21..., b) g.sg.f. A[f]os DBr 8,5, Dūnôs uo.17,6, didžôs B1 V Moz.2,10, griežinájos Sėklós DM 7.13, Waktôs PVG 126,15..., c) g.sg.f. Duwalės KNT Pov.1.rvm.8,23. laup[?]ės B1 11 Moz.15,1. [eny?]fės uo.1 Moz.48,10, tampibės uo.Job.10,21. Teuwibės C 41,24, Wertybės KNT Ap.D.9,1... Nem teljesen világos, hogy differenciáló elv alapján a tető alakú jelet írták-e a főnevek egyes számú genitivusának i-tövű végződésében. A hangsúlytalan végződésben valószínűleg az (i)o- és ė-tövek analógiája alapján használták ezt a jelet, a hangsúlyos végződésben azonban a hangsúly helyét és dallamát is jelölhette, vö.: g.sg. amžìės BT 20,34, [leuk]tìės B¹ Kron.19,22, Smertìės KNT Ap.d.25,22, Waltìės uo.27,22... és akkìės B¹ V Moz. 32.10, naktìės uo. 11 Moz.11,4, prìe[f]tìės uo. Esr.10,9, širdìės uo. IV Moz.8,27... D. Kleinas nyelvtanai alapján – amelyekben a hangsúlytalan i-tövű végződésben rendszerint nem írtak tető alakú jelet ([fn]ertìės GL 72, [mertìes uo.48ᵃ) – több okunk van azt feltételezni, hogy a 18. századi RP-írásokban ez a jel ebben a helyzetben írásbeli analógia folytán jelent meg, a hangsúlyos végződésben pedig a hangsúlyt és a dallamot jelölte. Csak írásbeli (grafikai) analógiával, vagy a tető alakú jel használati szabályainak félreértésével magyarázhatók egyes 18. századi porosz hatósági rendeletekben és „levelekben” előforduló, így írt alakok: g.sg.m. Lapkritio PVG 70,20, Metė uo.64,3, paukšlelėio „augusztus hónapja” uo.83,3, [au]šio uo.76,6, tuk[stan]č[o] [ekmė] šimto uo.64,2–3. Két vonalkával (=) egyes 18. századi RP-írásokban időnként elkülönítették az igekötőt, különösen ha utána valamilyen enklitikum vagy proklitikum következett, például: imper.2 sg. ne=mi=dūk: DM 45,22, pri=mi=stok: uo.41,13, cond.3 ne=mi=žūdyty KIG³ 183,21. Ugyanígy választották el bizonyos újonnan alkotott összetett szavak, illetve jelzős szókapcsolatok alkotóelemeit is (különösen gyakran a korabeli hivatali írásokban), például: a.sg.m. Baudž=Ūki (Schaarwerks=Hof) PVG 410,6, Droßt=Peilį (Schneide=Me[s]ser) uo.411,12, n.sg.f. Priiminimmo=Gromata (Annehmungs=Brief) uo.414,18, a.sg.m. Ugniės= Jßge[/]innimmo=Dawadą (Feuer=Loesch=Ordnung) uo.413.26 stb. Az RP-ben a képzőmorfémák, az összetett szavak és a jelzős szókapcsolatok ilyen grafikai elkülönítése – amelyet korábban szolgai módon a német helyesírásból vettek át – a 18. században fokozatosan egyre inkább elterjedt. E század néhány szerzőjére, köztük K. Donelaitisra azonban nem volt jellemző ez az elkülönítés. 10. A helyesírás hagyományos elve Ez az egyik legegyetemesebb elv, amely sok nép helyesírására jellemző a nyelvfejlődés későbbi szakaszaiban. Emellett olyan elv, amely nem kíván sem magasabb szintű nyelvészeti, sem általában filológiai műveltséget, mivel lényegét az alkotja, hogy úgy írunk, ahogyan korábban írtak, tekintet nélkül a nyelvi elemek fonetikai vagy fonematikai szerkezetére, a szó morfémaszerkezetére, illetve a szóalakok grafikai megkülönböztetésére. A XVIII. századi litván írott nyelvi gyakorlatban a hagyományos elvet meglehetősen széles körben alkalmazták, de a többi elvhez hasonlóan az RP-ben és 45 az LDK-ban sem egyforma mértékben. Anélkül, hogy részletesebben elemeznénk ennek az elvnek az alkalmazását, itt csak azokat a szembetűnőbb helyesírási eseteket tárgyaljuk, amelyek ezen alapulnak. Az RP-ben a hagyományos helyesírási elv XVIII. századi alkalmazásának mértékét leginkább D. Kleinas tekintélyes nyelvtanai határozták meg; az adott vidék szerzői igyekeztek viszonylag szigorúan követni a bennük kodifikált alapvető helyesírási normákat. Itt csak azokban az esetekben mutatkozott valamivel nagyobb változatosság, amikor D. Kleinas nyelvtanaiban sem volt nagyobb egységesség. Például, mint említettük (1, jegyzet), D. Kleinas hajlott arra, hogy ė-t csak hangsúlyos helyzetben írjon, de akarata ellenére a GL-ben (valószínűleg a jóváhagyó bizottság eltérő nézetei miatt) ez a betű hangsúlytalan helyzetben is előfordult: n.sg.m. ėrytis 37, praet.3 fėke į 128, inf. fėgėtis 153... Ez az egyenetlenség gyakran a XVIII. századi RP litván írásaiban is tükröződik: ezekben szintén, különösen a század első felében, a ė betűt gyakrabban csak hangsúlyos helyzetben írták: praet.3 Atėjo BT Mat.3,13, girdėjoB¹ I Moz.3,8, pradėjo DR 3,22, n.sg.m. Kalėjimas KNT Ap.d.5,1, tirėjas "kutató" BT Pov.1.kor.1,20, n.pl.m. Meldėjai KNT Luk.4,23, Kudikėliai OA 13,19, a.pl. plėnisB¹ Nek.4,2, in.pl. žmonė[j]a t.p.111 Moz.19,16..., de: praet.3 audeB¹ II Moz.35,25, DR 3,13, dareB¹ I Moz.30,22, mate t.p. Kar.20,41, walde t.p.1 Sam.7,6, n.sg.f. Dailidė BT Mork.6,3, gatybė t.p.Mat.6,13, Moteriškė KNT Pov.1.rym.7,2, wertybėB¹ III Moz.27,16, a.pl.f. utteles t.p.11 Moz.8,16... A század közepén és második felében azonban megfigyelhető az a tendencia, hogy nem tartják be D. Kleinas mesterséges szabályát, hanem mindenütt ė-t írnak, ahol az keskeny hangot jelöl. Ez a tendencia különösen világosan mutatkozik K. Donelaitis írásaiban, ahol ezt a betűt meglehetősen következetesen használja mind hangsúlyos, mind hangsúlytalan helyzetben, vö.: praet.3 gyrė DR 3.15, lópė t.p.4,18, paſikėlė t.p.3,33, walge t.p.4,31, n.sg.f. Saulė t.p.35,38, n.pl.f. Muſſės t.p.3,16, Pelės t.p.3,15, Pramonės t.p.3,3... A kleini hagyományból a XVIII. századi RP-szerzők szintén átvették az i-t tartalmazó kettőshangzók ygrekkel (y) való írását a határozószók végződésében és bizonyos kötőszókban: adv. abelnay KNT Mat.13,33, akylay t.p.Pov.1.efez.5,15, apſtingay OA 48,11, baiſley DR 31,29, diddey t.p.29,7, mandagey t.p.39,5, ſtiprey PVG 101,1, todeley OA 26,10, tuleropay PVG 80,4..., conj. bey DR 3,20, B¹ V Moz. 9,21, jey KNT Pov.1.gal.5,15; IV Moz.6,9, jeyb PVG 64,19, ney t.p.V Moz.12,32, OA 6,25; 51,10, kacžey "noha" OA 61,2. D. Kleinas GL-jében ezt a határozószóírást azzal indokolta, hogy sokuk hangsúlya az utolsó szótagra esik, továbbá azzal a szándékkal, hogy megkülönböztesse őket azoktól a főnevektől, amelyekből állítólag származnak³³ (tehát ismét a megkülönböztető elv volt szem előtt). Bár ez az indoklás nem állt szilárd alapokon, a XVII. századi RP-szerzők számára nyilván elégségesnek tűnt, ezért a gyakorlatban is követték a kleini hagyományt. D. Kleinas nyelvtanainak hatása a lágy mássalhangzók írásmódjában is világosan látható. Ahogyan ezekben a nyelvtanokban, úgy a XVIII. századi RP-írások nagy részében sem használták gyakran az i lágyságjelet a lágy mássalhangzó jelölésére a hátul képzett magánhangzók [a], [o], [u] előtt, például: a) a,sg.f. Baudžawą DR 24,41, n.pl.m. Baudžáuninkai t.p.24,32, praes s sg. cžáuſki t.p.5,22, inf. cžaudit t.p.27,31, inf. kelláutiB¹ Kar.11,19, g.sg.m. karálaus t.p.11 Sam.19,43, 33 A litván nyelv első nyelvtana, 9. 46 a.pl.m. nießęas B¹ Job.15,35..., b) g.sg.m. brūsençō DR 22,37, kélo t.p.V Moz.31,29, praet.3 nessilówe t.p.11 Kar.3,3, n.pl.m. žogai t.p.IV Moz.13,34; 28,38...; c) g.pl. akkanū BT Mork.9,16, biçū B¹ I Sam.14,8, girru B¹ III Moz.16,22, karwū t.p.V Moz.7,13 (és karwū B² t.p.), Storkoc3ū DR 35,9, Žmónū „emberek” PVG 360,3, n.sg.m. dedžus B¹ I Sam.10,14, lutas t.p.IV Moz.23,24, fut.3 dūfu B¹ V Moz.15,16, ejfu t.p.2,28, meljus BT Mork.14,32, praes.1 sg. turra B¹ Job.20,2, imper.2 sg. atfajk OA 53,10... Atskirais atvejais, ypač veiksmažodžių esamojo ir būsimojo laiko 1 asm. galūnėje, minkštinamojo ženklo ir nevartojimas galėjo atspindėti ir kietą priebalsio tarimą, taigi galėjo būti paremtas fonetiniu principu. Tačiau daug dažniau tas ženklas nebuvo rašomas laikantis D. Kleino gramatikų, kurioms buvo būdingas minkštinamojo ženklo nerašymas 1) po sonorinių [l], [r], [n] tokiose lytyse, kaip n.sg.m. Karalus GL 24, Karalaučius t.p.65, i.sg.m. Karalumi t.p.160, kėlas t.p.22, i.sg.m. kelu t.p.157, peilu t.p.158..., comp. geraus t.p.26, n.sg.f. keturolikà t.p.73, n.sg.m. ketweropas t.p. 75, praes.1 sg. durru t.p.91 (bet turiu t.p.106)..., n.pl.f. dėwnos, n.sg.m. malonāufis t.p.27, g.pl. žmonių ”žmonių” t.p.52;150..., 2) po afrikatų [č], [dž] tokiose lytyse, kaip n.sg.m. c3artas GL 5, Karalauč3onis t.p.65, adv. c3onai t.p.5, praes.1 sg. junç3u t.p...... n.sg.m. džaũg[f]mas arba džaũk[f]mas GL 12, n.sg.f. didžauja t.p.14..., 3) po pučiamųjų [s], [š] tokiose lytyse, kaip fut. 1 sg. bufu GL 122, dūfu t.p.118, eiſu t.p.122, žinnōſu t.p.115, n.pl.f. teiſos t.p.43, in.pl.f. teiſoja t.p., a.pl.m. waiſus t.p. 51, g.sg.m. ſzo 79, n.pl.f. ſos t.p., ſzeſzos t.p.44, g.pl. ſzū t.p.79... Ma már nehéz pontosan megmondani, hogy e pozíciók közül melyekben nem írta D. Kleinas a lágyító jelet a mássalhangzók kemény kiejtése miatt. Ehhez speciális nyelvészeti kutatásokra van szükség. A prekleini RP-írások utólagos áttekintése azonban nem szolgáltat megbízható adatokat annak igazolására, hogy az itt felsorolt pozíciók többségében a mássalhangzókat keményen ejtették. Például az 1625-ös zsoltároskönyvben („Pſalteras Dowido”), amelynek szerkesztője Jonas Rėza volt (aki D. Kleinhoz hasonlóan tilzsai volt), az į lágyító jelet gyakran olyan helyeken is írták, ahol D. Kleinas nem használta. Vö.: fut.1 sg. muźįſiu RPs LXXIX, 24, melloſiu uo.36, ſakkyſiu (CXVI,13, tuſbijāus uo.XIII,3, uſumokėſiu uo.CXVI,13..., n.sg.m. Karalius uo.XCV,3, i.sg.m. Karaliumi XCVII,1, g.pl. ſžmonių uo.XLIV,11. Ezért nehéz elhinni, hogy J. Rėza zsoltároskönyvének megjelenése után eltelt néhány évtized alatt ilyen esetekben végbemehetett volna a mássalhangzók depalatalizációja. A LDK-ban az RP-vel ellentétben a korábbi hagyományból örökölt lágyító jelet į nemcsak hátul képzett, hanem gyakran elöl képzett magánhangzók előtt is írták, különösen k, g után, például: imper.1 pl. ekiem „menjünk” Ž 106,18, gidok:iem BŠ 125,13, imper.2 pl. Eykiet KAB 153,7, giedokiet BŠ 46,7, a.sg.f. Kiepure Br.92,15, praes.3 kienčė uo.105,28, fut.3 kielſes Pav.39,6–7, n.pl.m. Waykiele Br.1,3..., n.pl.f. gientis PKr.³ 35,15. adv. qierau Pav.21,11, n.sg.m. Gieras KAB 5,16, i.pl.m. gielžineys BŠ 415,16, fut.1 pl. qier[f]ma uo.306,13, g.sg.f. knigieles KAB 8;2...(vö. még: g.sg.f. pjękiolikos Pėd. 30,20, žiemes Ž 16,24, praes.3 žienklina BŠ 11,6–7, g.sg.m. žodźie uo.43,15...). Ez az írásmód az 1737-es névtelen grammatikában is meghonosodott (vö.: praes.1 sg. 47 kiekių 93, kiecziu 92, kiemſzu 94, gieru uo., gieydziu 96, praet.1 sg. regiejauſ 107...), amelynek normáit az akkori LDK számos szerzője követte. A mássalhangzókat jelölő betűk kettőzése (gemináció) is a hagyományos elven alapult; ez különösen az RP litván írásokra volt jellemző, és a német helyesírásból vették át. A korábbiakhoz hasonlóan a XVIII. században rövid magánhangzó után meglehetősen szabályosan kettőzték az b, d, g, p, t, k, l, m, n, r, s betűket. Például: n.pl.m. debbeſei B¹ I Moz.9,14, i.pl.f. kabbenis uo.11 Moz.26:33, praet.3 atwedde uo.1 Moz.2,19, adv. diddey DR 29,7, cond.3 reggeleu B¹ I Moz.2,19, n.pl. Ruggei DR 32,12, v.sg.f. leppunėle B¹, B² Iz.46.1, g.pl. puppų uo. Ez.4,9, n.sg.m. Bittinus DR, n.pl.f. utteles B¹ II Moz.8,16, praep. ikki DM 24,22, inf. tikkieti C 57,20, i.pl.m. Szillais DR 3,7, a.sg.m. Drąſtumą DM 20,23, n.sg.f. Gimmine DR 4,39, adv. kanney B¹, B² I Moz.24,53, a. pl.m. unnis uo.11 Moz.27,19, n.pl.f. durrys uo.Ez.41,11, g.sg.m. wittwlo uo.Dan.1,12, n.pl.f. Muſſes DR 3,16, n.sg.m. wiſſoks BT Luk.3,5... Az LDK írásaira nem volt jellemző a mássalhangzókat jelölő betűk kettőzése. Itt időnként a s betűt, a nem litván eredetű szavakban pedig még az m, n, f betűket is kettőzték: a.sg.f. Eſſiby KAB 8,17, praes.2 sg. eſſi Br.2,3 (Eſſi BŠ 200,12), in.pl.f. aſſaboſſe KAB 13:3,25, g.sg.f. Proceſſies uo.24,12, n.sg.m. Affierawojmas Pėd.42,9), a.sg.m. affekta Pav.25,18, n.sg.f. Panna Ž 177,24, n.pl.m. Kommunikantau Br.30,15... A nagybetűk használata szintén nagyrészt a korábbi hagyományon alapult. Az RP-ben, a korábbiakhoz hasonlóan³⁴, a német példát követve gyakran a közneveket is nagybetűvel írták, különösen a hivatali stílusú szövegekben; vö. az 1724-es „Királyi levél” részletével, amely a saruviselésről szól: „Ha pedig a Vár vagy az Udvarmesterek szolgái, avagy másként a Kelmėn-szolgák és cselédek sarut húzva robotba mennek, és így az Udvarba érkeznek, avagy a templomba mennek, a várnagyoknak, továbbá az udvarmestereknek és a kelméreknek, akikhez ezek az emberek tartoznak, ezért számadást kell adniuk.”³⁵ Ebből a részletből látható, hogy akkoriban, vagyis a XVIII. század első felében, még nem minden főnevet írtak nagybetűvel az RP-ben. A század közepe táján, különösen pedig annak végén azonban már következetesen grafikai különbséget kezdtek tenni a főnevek és a többi szófaj között (a főneveket meglehetősen következetesen nagybetűvel írták K. Donelaitis „Évszakok” című művének kéziratában, valamint számos hivatali és egyházi iratban). Más volt a helyzet az LDK-ban, ahol erősebben érvényesült a lengyel helyesírás hatása: itt a közneveket általában kisbetűvel írták (a korábbi hagyományt követve), bizonyos vallási fogalmak megnevezései, népnevek és tiszteleti címek kivételével (például: ſu Aniolas Ž 165,16, g.pl. Apoſtalu PKr.³ 9,1–2, g.sg.f. Dwasios Szwętos uo. 22,3, g.pl.m. Lękų Z 1,7, g.sg.m. Francuzą uo.V,9, ſu Ponų Dieuwu Sp.76,4–5, a.sg. Tawi PKr.³ 47,11). 34 P a l i o n i s J.-Litván irodalmi nyelv a XVI— XVIII. században, 48—49. 35 Poroszország kormányzati levelei, intései és beszámolói a litván parasztokhoz, V.: Állami Politikai és Tudományos Irodalmi Kiadó, 1960, 85. 48 A hagyományos helyesírási elvet kétségkívül többé-kevésbé a XVIII. századi és más időszakok litván írott nyelvhasználatában is követték. Ezt azonban nem mindig könnyű megállapítani, különösen akkor, ha ezt az elvet korábban következetlenül alkalmazták. Például ma nehéz megmondani, mennyiben támaszkodtak a hagyományos elvre a szavak egybe- és különírása esetében, mert e téren már a XVI—XVII. században is jelentős ingadozás volt tapasztalható mind RP-ben, mind LDK-ban36. Ezt az ingadozást jól szemlélteti a ne tagadószó igékkel való írása. D. Klein nyelvtanaiban ezt a tagadószót gyakran egybeírták, de olykor külön is (vö.: praet.2 sg. negirdéjau GL 162, praet.3 nebuwo uo. 137, nežinnojo uo. 166, cond.3 nepaſmáugtu uo. 154... és praes.1 sg. ne apkenčiu uo. 20, imper.2 sg. ne užmušk uo. 167, ne woki uo.). A XVIII. századi RP-írásokban ennek ellenkezője figyelhető meg: a ne igékkel gyakrabban külön, ritkábban egybeírandó, például: praes.3 ne eit BT Mat.18.38, ne galima B¹ I Moz.44,26, ne ieſhka OA 64,4, praet.3 ne atbójo BT Mat.24,39, ne norėjo DR 17,39, fut.3 ne paliks BT Luk.19,44, ne praeis uo. Mat.5,18, imper.2 sg. ne atimk OA 63,21, ne papyk B¹ I Moz.8,32..., de például: praes.1 sg. negallu EE 148,8, praes.3 ne jeſtengia DR 14,43, nepažyſta uo. 32,36, praet.2 pl. nenorėjot’ uo. 34,13... A ne tagadószót gyakrabban külön írták akkoriban LDK-ban is, ahol – ahogy korábban – ezt a gyakorlatot a lengyel minta ösztönözte. Nagyobb egységesség azonban itt sem figyelhető meg: ugyanabban a kiadványban gyakran egybe- és különírva is előfordul ez a tagadószó, vö.: ne kięčiani BŠ 3,13—14 és Niepažindamas uo. 28,11—12, ne wagkščio AA 16,15 és nepaſiſſoten uo. 19,6, ne uwožoję Ž 62,3 és nepražnauoie uo. 5,5, ne weyzieiey Pav.51,1 és neſkaytey uo. 47,3—4. Az ilyen ingadozás esetében tehát általában nehéz bármiféle helyesírási elvet felfedezni. RÖVIDÍTÉSEK AA — Aranyoltár... 1793 Ap.d. — Apostolok cselekedetei At. — 1794-es felhívás B¹ — Biblia, tai esti Wissa Szwentas Raſztas... 1735 B² — Biblia, tai esti Wissas Szwentas Rasztas... 1755 Br. — Broma Atwerta ing Wiecznastį... 1753 BŠ — Balsas sidlies... 1726 BT — S. Bieronio Naujas Testamentas... 1701 C — Catechismus minor, Germanico — Polonico — Litvanico — Latinus... 1720 Comp. — Compendium Litvanico—Germanicum... 1654 DM — Dawadnas Mokslas apie duszios Iszgánimą... 1729 DR — K. Donelaitis művei, 1977 DRr — K. Donelaitis kéziratai, 1955 efez. — efezusiak EP — Ewangelie polskie i litewskie... 1705 stb. Esr. — Esra (Ezdrás könyvei) ev. — evangélium Ez. — Ezékiel (bibliai név). GL — D. Klein 1653-as ”Grammatica Litvanica” 36 Lásd: P a l i o n i s J. Lietuvių literatūrinė kalba XVI—XVII a., 49. 49 HG — F. Hako 1730-as ”Anhang einer kurtzgefasten Littauischen Grammatik” Job. — Jób könyve Jon. — János evangéliuma KAB — Knigiale, amely a testvériséget ismerteti... 1773 Kar. — Királyok könyvei KIG3 — Új... javított énekeskönyvek... 1705 KNT — J. Quandt 1727-es Újszövetsége kor. — korintusiak (Korinthosz lakói) Luk. — Lukács evangéliuma Mak. — Makkabeusok könyvei Mat. — Máté evangéliuma Mork. — Márk evangéliuma Mš. — Szent év, avagy nagy jubileum... 1776 NA — Szent Antal novéna... 1775 Neh. — Nehémiás könyvei OA — G. Ostermejer 1775. évi Agendája Pav. — Keresztény útmutató... 1781 Ped. — Miros Pedelis... 1750 PKr. — Keresztény prédikáció... 1726 PKr.2 — Keresztény prédikáció... 1743 PKr.3 — Keresztény prédikáció... 1762 Pov.1. — Pál levele PS — K. Sirvydas „Punkty kazań” (1—1629; 11 — 1644) PVG — A porosz hatóságok levelei... 1960 R26 — A legszentebb Szűz Mária rózsafüzére... 1726 RG — K. Donelaitis „Az ősz ajándékai” rym. — rómaiak (Róma lakói) RPs — J. Rezos 1625-ös „Psalteras Dawido” című műve Sal.išm. — Salamon bölcsességének könyvei Sam. — Sámuel könyvei Sp. — A kegyesek vigasza... 1771 tes. — thesszalonikaiak (Thesszalonika lakói) U — Litván Nyelvi Egyetem... 1737 Ž — A mi Urunk és Istenünk élete... 1759 ž. — zsidók A LITVÁN HELYESÍRÁS A XVIII. SZÁZADBAN Összefoglalás A cikk a litván nyelv grafikai és helyesírási rendszerét tárgyalja a XVIII. században. A legfontosabb litván nyelvemlékek (bibliafordítások, énekeskönyvek, nyelvtanok és szépirodalmi szövegek) elemzése alapján a következő következtetések vonhatók le: 1) Kelet-Poroszországban az egész évszázad során a Daniel Klein nyelvtanaiban található (némileg módosított) ábécét használták; 2) Nagy-Litvániában Konstantinas Sirvydas írásaiban alkalmazott ábécé terjedt el szélesebb körben; 3) az évszázad nyelvtanaiban (különösen Gotfrid Ostermeier nyelvtanában) számos grafikai és helyesírási kérdést elméleti szempontból is megvitattak; 4) a helyesírás fő elve akkoriban a fonológiai-fonetikai írásmód volt, emellett morfológiai, hagyományos és megkülönböztető írásmódot is alkalmaztak; 5) Kelet-Poroszországban a német, Nagy-Litvániában pedig a lengyel helyesírás gyakorolt hatást a litván helyesírásra. 50