Dėl kai kurių žodžių naujojo kirčiavimo vertės

LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI XXXVII (1997) LEKSIKOGRAFIJOS IR LEKSIKOLOGIJOS PROBLEMOS Vilija LAZAUSKAITĖ EGYES SZAVAK ÚJ HANGSÚLYOZÁSÁNAK ÉRTÉKÉRŐL* Az 1920-ban megjelent „A zoológiai rendszertan szakkifejezéseinek kisszótára” című művet bírálva K. Būga azt állította, hogy a szótárakban feltétlenül jelölni kell a hangsúlyt és a hanglejtést, mert az írott szövegekből a nyelvben elterjedt „szavakat értelmiségijeink embertelenül ejtik, vagyis oda teszik a hangsúlyt, ahol a népnyelvben nincs. Így eltorzítják a szavakat” (Būga 1961:785). K. Būga rámutat, hogy az állandó hangsúlyozású szavakat áudra, ýda, óda, próga, rūšìs, šiẽla az értelmiségiek csak írott szövegekből ismerik, ezért sokan így ejtik őket: audrà, ydà, odà, progà, rūšìs. Később J. Balčikonis is ugyanezt állította, és K. Būgához hasonlóan megjegyezte, hogy az értelmiségiek hajlamosak megváltoztatni az ismeretlen szó hanglejtését, sőt a hangsúly helyét is (Balčikonis 1978: 95). Az autentikus (vagyis az örökölt hangsúlyozást tükröző) változatok figyelmen kívül hagyását a köznyelvi norma megsértéseként értelmezik, illetve értelmezték. Az irodalomban elterjedt állítást, miszerint a litván nyelvben az utóhangsúlyozás válik uralkodóvá a főnevek körében, B. Stundžia konkrét tények elemzésével támasztja alá, vagyis statisztikai adatokat közöl a két szótagú főnevek hangsúlyozási változatairól (Stundžia 1984: 88). A szerző szerint a tő- és végződéshangsúlyozású változatok dominálnak (285 szó, azaz 86%); ezek közül termékenységükkel egyértelműen kiemelkednek a 2/4-es hangsúlyparadigma-változatok (az összes változat 50,2%-a), például balà (2) / balá (4), lėkštė (2) / lėkštė (4). Közel azonos arányban fordulnak elő az 1/3-as (18,2%) és az 1/4-es (16,7%) hangsúlyparadigma-változatok, például: béržas (1,3), káinà (1) / kainà (4). B. Stundžia adatai szerint statisztikailag szignifikánsan hajlanak a végződéshangsúlyozásra a magánhangzóra végződő, valamint az i- és o-tövű főnevek, míg a tőhangsúlyozásra az e-tövű szavak (pl. káu-gė (1) / kaũgė (2) (Stundžia 1984: 88). Következésképpen a hangsúlyozási változat megválasztása morfonológiai tényezőkkel hozható összefüggésbe. A kétszótagú alapszók főnévi töveinek hangsúlyozási erejében különösen fontos a morfológiai tényező (Stundžia 1995: 33). A végződéshangsúlyozású változatok kialakulását D. Mikulėnienė azzal a beszélt nyelvi tendenciával kapcsolja össze, hogy általában egyszerűsödik a ragozott szavak hangsúlyozása. Véleménye szerint ennek következtében a városlakók nyelvében két hangsúlyozási típus általánosul: az 1. és a 2. hangsúlyozási osztály az állandó tőhangsúlyozás paradigmájaként, a 3. és a 4. pedig a változó hangsúly paradigmájaként. A kialakuló új rago- *Őszintén köszönöm V. Vitkauskas docensnek, PhD-nak az előadás (és e tanulmány) témájára tett javaslatát. 111 zott szavak hangsúlyozási rendszere egy fontos jelenségre mutat rá: fokozatosan gyengül a szóhangsúly helye és az utolsó előtti szótag hanglejtése közötti kapcsolat. A szerző a kapcsolat megszűnését a szláv nyelvek (elsősorban az orosz) hangsúlyozási rendszerének hatásával magyarázza (Mikulienienė 1993: 78). A végződéshangsúlyozás az ősi tőhangsúlyozás mellett a nyelvjárásokban is megfigyelhető, például: óda (1) Kv / odà (4) Gs (új), Plv (új), Skr (új) (LKŽ VIII 993); próga (1) Klvr, Mrc, Rdn, Rm, Ukm / progà (4) Krž (új), Pv (új), Škn (új) (LKŽ X 785); rūšis (1) Kl, Rt, Sg, Šr, Trk / rūšìs (3) Jrb, Sb (új), Žln (új) (LKŽ XI 1030); siẽla (1) Rtr, Š / sielà (4) Slk (új) (LKŽ XII 518). Az LKŽ első kiadásában csak az áudra (1) változat szerepel (LKŽ I 375). A második kiadásban csak a DŽ-ből származó audrà (4) található (LKŽ I₂ 458). V. Vitkauskas véleménye szerint „ez teljesen helyénvaló (a nyelvjárások beszélői közül sokan már a köznyelvből átvett végződéshangsúlyozást használják; ezt mindannyian tudjuk, de történeti kutatások szempontjából aligha fontos – a szociológia és az akcentológia jövője számára mindenképpen ismerendő dolog)” (Vitkauskas 1987: 16). A „Litván nyelv szótára” kiegészítéseinek cédulagyűjteményében mindkét hangsúlyozási változat megtalálható: áudra (1) End, Klp, Krš, Ms, Plšk, Prk, Trk / audrà (4) End, Grnk, Kpr, Snt. Az „Északkeleti dunininkai nyelvjárások szótára” a rūšis szó csak megváltozott tőalakú változatait közli: rūšè (1) és rūšẽ (3). Az áudra (1) és próga (1) főneveket állandó hangsúlyozásúként jelöli, a cikkben tárgyalt többi szó (oda, siela) nem szerepel. A lazūnai és druskininkai nyelvjárásokban az audra, oda, proga, rūšis, siela szavak nem örököltek, ezért az LžŽ-ben és a DrskŽ-ben egyáltalán nem szerepelnek. Tehát még a csekély számú összegyűjtött adatból is kitűnik, hogy a tárgyalt szavak hangsúlyozása még a nyelvjárásokban is változik. Azt, hogy miért terjed el a végződéshangsúlyozás a főnevek körében, A. Girdenis próbálta kideríteni. Az egyik feltevés szerint ennek oka a különböző esetek alakjainak nem kívánatos egybeesése. Például egyes szám birtokos esetben šakós, többes szám alanyesetben pedig šakos. A. Girdenis véleménye szerint „az olyan szavak, mint a yda, oda, proga stb. »tőhangsúlyozása« azért nem honosodik meg a köznyelvben, mert azt a különböző esetek megkülönböztetésének igénye határozhatta meg” (Girdenis 1967: 6). A szerző szerint a hipotézis akkor igazolódna, ha kiderülne, hogy a végződéshangsúlyozásra való áttérés leginkább azokban a nyelvjárásokban elterjedt, amelyekben a hangsúlytalan végződések egybeesése a legnagyobb (mondjuk az északnyugati aukštaitis nyelvjárásban). Talán ezért írta J. Balčikonis, hogy „nem mindig lehet kizárólag arra támaszkodni, ami ma a nyelvjárásokban él, mert sok mindent elrontva találunk ott” (Balčikonis 1978: 95). Vagyis felismerte, hogy ez a probléma nemcsak az értelmiségiek nyelvével, hanem a nyelvjárásokkal is összefügg. Példaként a szerző az óda, próga, rūšìs szavakat említette, mondván, hogy az élő nyelvben hibásan, a szóvégi szótagra áthelyezett hangsúllyal ejtik őket: odà, progà, rūšìs. J. Balčikonis nem magyarázta meg, miért változik meg az említett főnevek hangsúlyának helye; csupán annyit állapított meg, hogy „nyelvünknek azok a nyelvjárásai, amelyek megőrizték a szóvégi hangsúlyt, valamilyen ismeretlen okból hajlamosak a máshonnan átvett szavak hangsúlyát a végére helyezni” (Balčikonis 1978: 95). Vö. a köznyelvi váistai alakot a déli aukštaitis vaistai, 112 a köznyelvi móteris és a nyugat-aukštaitiai moterà (K). Ezért K. Būga, J. Balčikonis, majd később tanítványaik is szigorúan megkülönböztették a nyelvjárások hiteles tényeit az újonnan megjelent jelenségektől, és megkövetelték, hogy vegyék figyelembe a szavak örökölt hangsúlyozását és nyelvjárási használatát (vö. Vitkauskas 1988: 99, 103). Miközben a nyelvészek az állandó hangsúlyozású szavak véghangsúlyos típusba való átmenetének feltételeit vizsgálják, a nyelvművelés és a szótárírás szakemberei számára fontos meghatározni a tőhangsúlyos és véghangsúlyos változatok (áudra / audrà) használatának célszerűségét. V. Vitkauskas szerint a nyelvtörténeti kutatásokban „csak az örökölt tények, a történetileg igazolt dolgok alkalmasak tudományos célokra”, de a beszélt nyelv adatait sem lehet figyelmen kívül hagyni: meg kell figyelni és értékelni kell őket (Vitkauskas 1988: 95). Vagyis a normatív, régóta ajánlott köznyelvi tőhangsúlyos változatokat (áudra, óda, próga, rūšis, siela) kiszorítják a használatban meghonosodó, véghangsúlyos főnevek (audrà, odà, progà, rūšìs, siẽla). A. Girdenis és A. Pupkis rámutatnak, hogy ez a hangsúlyozás ellentmondást tár fel „a kodifikáció és a norma között (vö. a köznyelv kodifikált hangsúlyozását: próga, óda, rūšis, illetve a tényleges statisztikai normát: progà, odà, rūšìs)” (Girdenis, Pupkis 1970: 66). Ezt a nyelvészek által maguk is módosított köznyelvi norma tovább mélyítette (Pakerys 1994: 7). Az említett változatok nem egységesen szerepeltek a „Dabartinės lietuvių kalbos žodynas” című szótárban. A szótár 1954-es kiadásában a következő használati normát adják meg: két változatban szerepel az áudra (1) / audrà (4), míg az óda (1), próga (1), rūšis (1), siẽla (1) csak állandó hangsúlyozású szóként. A szótár második kiadása szerint „egyes szavak régies hangsúlyozása mellett megjelenik egy újabb, életképesebb hangsúlyozás, amely nem más, mint a nyelv természetes fejlődésének eredménye” (DŽ₂: III). A szótár az első helyre a köznyelvben megszokottabb hangsúlyozási változatot teszi, annak régiségétől függetlenül. Ezért a tárgyalt változatok ebben a szótárban állandó és mozgó hangsúlyozású szóként is szerepelnek: audrà (4) / áudra (1), odà (4) / óda (1), progà (4) / próga (1), rūšìs (4) / rūšis (1), siẽla (4) / siẽla (1). Az 1993-as új kiadásban ezeknek már csak két esete maradt fenn: áudra (1) / audrà (4), óda (1) / odà (4). A többi szó csak állandó hangsúlyozással szerepel: próga (1), rūšis (1), siẽla (1). A hangsúlyozási változatokat a „Lietuvių kalbos tarties žodynas” sem mellőzte: audrà (4) / áudra (1), óda (1) / odà (4), próga (1) / progà (4), rūšis (1) / rūšìs (4), siẽla (1) (LKTŽ). Vagyis a szótárak szerkesztői nem hagyhatták figyelmen kívül a nyelvhasználat tényleges tendenciáit. A hangsúlyozási változatok elfogadásakor azonban úgy tűnik, nemcsak a norma, hanem a rendszerszerűség szempontjából is értékelni kell őket (Mikulėnienė 1995: 36), vagyis figyelembe kell venni, hogyan hangsúlyozzák e főnevek származékait (vö. próga – próginis, rūšis – rūši-nis). Mivel a progà mellett még nem használatos a *próginis melléknév, a rūšìs mellett pedig a *rūšìnis, a tőhangsúlyos és véghangsúlyos változat nem tekinthető egyenértékűnek (Kuzavinis 1981: 7). Más szóval az egyenértékű hangsúlyozási változatot képzési kapcsolatok révén más alakokhoz kell kötni (Vitkauskas 1985: 11). 113 A tárgyalt hangsúlyozási változatok tehát nem egyenértékűek. Ezért a szótárakban feltétlenül az állandó (azaz régi tő-) hangsúlyozású változatokat kell első helyre tenni. A statisztikai norma, vagyis a véghangsúlyos változatok csak a šnek. rövidítéssel adhatók meg. Így elkülönülnének a köznyelv hivatalos stílusától. Másfelől a šnek. jelzéssel ellátott változatok sem tekinthetők nyelvi hibának. A nyelvészeknek a köznyelv alacsonyabb regiszterére nem annyira a norma, mint inkább a rendszerszerűség kritériumát kellene alkalmazniuk. LITERATŪRA B a l č i k o n i s J. 1978: Netikusi publicistika. – Balčikonis J., Rinktiniai raštai 1, Vilnius: Mokslas. B ū g a K. 1961: Zoologijos sistematikos terminų žodynėlis. – Būga K. Rinktiniai raštai 3, Vilnius: Valstybinė politinės ir mokslinės literatūros leidykla. DrskŽ – N a k t i n i e n ė G., P a u l a u s k i e n ė A., V i t k a u s k a s V. Druskininkų tarmės žodynas, Vilnius: Mokslas, 1988. DŽ₁ – Dabartinės lietuvių kalbos žodynas, Vilnius: Valstybinė politinės ir mokslinės literatūros leidykla, 1954. DŽ₂ – Dabartinės lietuvių kalbos žodynas, Vilnius: Mintis, 1972. DŽ₃ – Dabartinės lietuvių kalbos žodynas, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidykla, 1993. DünŽ – V i t k a u s k a s V. Šiaurės rytų dzūnininkų šnektų žodynas, Vilnius: Mokslas, 1976. G i r d e n i s A. 1967: Kodėl įsigali “galūninis” vardažodžių kirčiavimas. – Mokslinė aukštųjų mokyklų dėstytojų konferencija lietuvių kalbos klausimais. Programa ir pranešimų tezės, 6. G i r d e n i s A., P u p k i s A. 1970: Bendrinės kalbos normos ir jų kodifikacija. – Kultūros barai 7, 65–67. K – Littauisch-deutsches Wörterbuch von F r i e d r i c h K u r s c h a t, Halle a. S: Verlag der Buchhand- lung des Waisenhauses, 1883. K u z a v i n i s K. 1981: Kirčiavimo gretybės ir normos stabilumas. – Mūsų kalba 5, 6–7. LKTŽ – Lietuvių kalbos tarmės žodynas. Sudarė V. V i t k a u s k a s, Vilnius: Mintis, 1985. LKŽ I – Lietuvių kalbos žodynas 1, Kaunas: Spindulys, 1941. LKŽ I₂ – Lietuvių kalbos žodynas 1, Vilnius: Mintis, 1968. LKŽ VIII – Lietuvių kalbos žodynas 8, Vilnius: Mintis, 1970. LKŽ X–XII – Lietuvių kalbos žodynas 10–12, Vilnius: Mokslas, 1976, 1978, 1981. LžŽ – P e t r a u s k a s J., V i d u g i r i s A. Lazūnų tarmės žodynas, Vilnius: Mokslas, 1985. M i k u l ė n i e n ė D. 1993: Linksniuojamųjų žodžių kirčiavimo tendencijos. – Kalbos kultūra 63, 75–79. M i k u l ė n i e n ė D. 1995: Variantai normos ir sistemos požiūriu. – Kalbos kultūra 67, 36–39. P a k e r y s A. 1994: Akcentologija 1, Kaunas: Šviesa. Rtr – Lietuviškai-latviškas žodynas. Sudarė J. Ryteris, Ryga, 1929. S t u n d ž i a B. 1984: Lietuvių kalbos dvikskiemenių daiktavardžių kirčiavimo variantai. – Kalbotyra 35, 86–92. S t u n d ž i a B. 1995: Lietuvių bendrinės kalbos kirčiavimo sistema, Vilnius: Petro ofsetas. Š – Lietuvių ir rusų kalbų žodynas. Sudarė d-ras J. Š l a p e l i s, Vilnius, 1921. Taip pat jo užrašyti lapeliai, jei nenurodytas šaltinis. V i t k a u s k a s V. 1987: J. Balčikonio pažiūros į paveldėtąją leksiką. – Lietuvių kalbotyros klausimai 26, 13–18. 114 Vitkauskas V. 1988: Ar sunkus lietuvių kirčiavimas, Vilnius: Mokslas. ZUR EINSCHÄTZUNG DER NEUEN BETONUNG EINIGER WÖRTER Zusammenfassung Es werden Substantive des Typs óda (1) / odà (4) untersucht, wobei festgestellt wird, daß diese Varianten nicht gleichwertig sind. Deshalb sollen die Varianten mot dem ständigen Akzent (d. h. der alten Wurzelakzentuierung) in den Wörterbüchern an der ersten Stelle sein. Die statistische Norm (Varianten mit betonter Endung) ist durch die Abkürzung śnek. (umgangssprachlich) zu kennzeichnen und dadurch von der Standardsprache zu trennen. Andererseits soll man die durch die Abkürzung śnek. (umgangssprachlich) gekennzeichneten Varianten nicht als Sprachfehler betrachten. Für die niedrigere Stufe der Gemeinsprache ist von den Sprachwissenschaftlern nicht das Kriterium der Norm, sondern das des Systems anzuwenden. 115