Dėl kai kurių žodžių naujojo kirčiavimo vertės

LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI XXXVII (1997) LEKSIKOGRAFIJOS IR LEKSIKOLOGIJOS PROBLEMOS Vilija LAZAUSKAITĖ DĖL KAI KURIŲ ŽODŽIŲ NAUJOJO KIRČIAVIMO VERTĖS* A K. Būga által recenzált, 1920-ban megjelent „Zoologijos sistematikos terminų žodynėlį” című kiadványban K. Būga azt állította, hogy a szótárakban feltétlenül jelölni kell a hangsúlyt és a hanglejtést, mert az írásokból a nyelvben elterjedt „szavakat értelmiségijeink embertelenül ejtik, azaz a hangsúlyt oda teszik, ahol a nép nyelve nem használja. És így eltorzítják a szavakat” (Būga 1961:785). K. Būga rámutat, hogy az Audra, yda, Oda, proga, rūšis, siela állandó hangsúlyozású szavakat az értelmiségiek csak írásból ismerik, ezért közülük sokan így ejtik őket: audra, yda, oda, proga, rūšis. Később ugyanezt állította J. Balčikonis is, aki K. Būgához hasonlóan megfigyelte, hogy az értelmiségiek hajlamosak megváltoztatni az ismeretlen szó hanglejtését, sőt a hangsúly helyét is (Balčikonis 1978: 95). Az autentikus (vagyis az örökölt hangsúlyozású) változatok figyelmen kívül hagyását a köznyelvi norma megsértéseként értelmezték és értelmezik. Az irodalomban elterjedt állítást, miszerint a litván nyelvben az elöljárószó végi hangsúlyozás fog meghonosodni, B. Stundžia konkrét tények elemzésével támasztja alá, azaz statisztikai adatokat közöl a kétszótagú főnevek hangsúlybeli változatairól (Stundžia 1984: 88). A szerző azt állítja, hogy a tővégi hangsúlyozású változatok dominálnak (285 szó, vagyis 8696), amelyek közül produktivitásukkal feltűnően kiemelkednek a 2/4-es akcentológiai paradigmák párhuzamai (az összes változat 50, 2%-a), például: bala (2) / bala (4), lėkštė (2) | Iėkštė (4). Körülbelül egyenlő arányban fordulnak elő az 1/3-as (18,2%) és az 1/4-es (16,7%) akcentológiai paradigmák párhuzamai, például: bėržas (1,3), kaina (1) /kaina (4). B. Stundžia adatai szerint a szóvégi hangsúlyozásra statisztikailag szignifikánsan hajlanak a prrebalsinio, i és o tőhöz tartozó főnevek, a tőhangsúlyozásra pedig az e tőhöz tartozó szavak (pl. kduge (1) /kaūge (2) (Stundžia 1984: 88). Vagyis a hangsúlyozási változat kiválasztása morfonológiai tényezőkkel hozható összefüggésbe. A kétszótagú elsődleges főnévi tövek hangsúlyozási potenciálja szempontjából különösen fontos a morfológiai tényező (Stundžia 1995: 33). A szóvégi hangsúlyozási változatok megjelenését D. Mikulėnienė általában a beszélt nyelvnek a ragozott szavak hangsúlyozásának egyszerűsítésére irányuló tendenciájával hozza összefüggésbe. Ezért véleménye szerint a városlakók nyelvében két hangsúlyozási típus általánosul: az 1. és 2. hangsúlyosztály — mint az állandó tőhangsúlyozás paradigmája, a 3. és 4. pedig — mint a mozgó hangsúly paradigmája. Az újonnan kialakuló ragozott * Őszinte köszönetemet fejezem ki V. Vitkauskas docensnek, PhD-nak az előadás (és e tanulmány) témájának javaslatáért. 111 szavak hangsúlyozási rendszere fontos dolgot jelez — a szó hangsúlyának helye és az utolsó előtti szótag intonációja közötti kapcsolat fokozatos gyengülését. E kapcsolat megszűnését a szerző a szláv nyelvek (elsősorban az orosz) hangsúlyozási rendszerének hatásával igyekszik magyarázni (Mikulėnienė 1993: 78). A végződéses hangsúlyozás a régi tőhangsúlyozás mellett a nyelvjárásokban is megfigyelhető, például: Oda (1) Kv /oda (4) Gs (nj.), PIv (nj.), Skr (nj.) (LKŽ VIII 993); proga (1) Klvr, Mrc, Rdn, Rm, Ukm /proga (4) Krž (nj.), Pv (nj.), Škn (nj.) (LKZ X 785); rūšis (1) KI, Rt, Sg, Sr, Trk /rūšis (3) Jrb, Sb (nj.), Žln (nj.) (LKZ XI 1030); siela (1) Rtr, S /siela (4) Slk (nj.) (LKZ XII 518). Az LKZ első kiadásában csak a dudra (1) változat szerepel (LKZ I 375). A második kiadásban az audra (4) (LKZ I, 458) csak a DZ.V.-ből van közölve. Vitkauskas véleménye szerint „ez teljesen helyes (a nyelvjárások beszédében sok helyen már a köznyelvből eredő végződéses hangsúlyozás van, ezt mindannyian tudjuk, de a történeti kutatások számára aligha fontos — a szociológia és az akcentológia jövője szempontjából feltétlenül ismerendő dolog)” (Vitkauskas 1987: 16). A „Lietuvių kalbos žodynas” kiegészítéseinek cédulaanyagában mindkét hangsúlyozási változat megtalálható: dudra (1) End, Klp, Krš, Ms, Pišk, Prk, Trk /audra (4) End, Grnk, Kpr, Snt. A „Šiaurės rytų dūnininkų šnektų žodyne" csak a szóváltozatok tövének megváltozásával létrejött alakjai szerepelnek: rise (1) és rūšė (3). A dudra (1) és proga (1) főnevek állandó hangsúlyozásúként vannak feltüntetve, a cikkben tárgyalt többi szó (oda, siela) nem szerepel. A lazūnai és druskininkai nyelvjárásokban az audra, oda, proga, rūšis, siela szavak nem öröklöttek, ezért az LzŽ, DrskZ egyáltalán nem említi őket. Így már a kevés összegyűjtött tényből is látható, hogy a tárgyalt szavak hangsúlyozása még a nyelvjárásokban is változik. Azt, hogy miért válik uralkodóvá a névszók végződésének hangsúlyozása, A. Girdenis próbálta feltárni. Az egyik feltevés — a ragozott alakok nem kívánatos egybeesése. Például egyes szám röv. tőés többes szám névszó Tövek. A. Girdenis véleménye szerint „a köznyelvben az olyan szavak, mint a yda, oda, proga stb. »tőhangsúlyos« hangsúlyozása azért nem honosodik meg, mert azt a különböző esetek megkülönböztetésének szükséglete határozhatta meg” (Girdenis 1967: 6). A szerző úgy véli, hogy ez a hipotézis akkor igazolódna, ha kiderülne, hogy a végződéses hangsúlyozásra való áttérés azokban a nyelvjárásokban a legelterjedtebb, amelyekben a hangsúlytalan végződések egybeesése a legnagyobb (például az északnyugat-aukštaitisi nyelvjárásban). Nyilván ezért írta J. Balčikonis, hogy „nem mindig lehet pusztán arra támaszkodni, ami jelenleg a nyelvjárásokban van, mert sok mindent elrontva találunk ott” (Balčikonis 1978: 95). Vagyis észrevette, hogy ez a probléma nemcsak az értelmiségiek nyelvével, hanem a nyelvjárásokkal is összefügg. A szerző példaként a dda, proga, rūšis szavakat hozta fel, mondván, hogy az élő nyelvben helytelenül, a végződésre áthelyezett hangsúllyal ejtik őket —od, proga, rūšis. Hogy miért változik meg az említett főnevek hangsúlyának helye, J. Balčikonis nem magyarázta, csupán úgy jellemezte, hogy „nyelvünk azon nyelvjárásai, amelyek megőrizték a szóvégi hangsúlyt, ismeretlen okból hajlamosak a máshonnan érkezett szó hangsúlyát a végére helyezni” (Balčikonis 1978: 95). Vö. a köznyelvi vaistar és a déli aukštaitis vaistai, a köznyelvi mdteris és a nyugati 112 aukštaitis motera ir (K). Ezért K. Būga, J. Balčikonis, később pedig tanítványaik is szigorúan megkülönböztették a nyelvjárások hiteles tényeit az újonnan kialakult jelenségektől, és megkövetelték az örökölt szavak hangsúlyozásának, valamint nyelvjárási használatuknak figyelembevételét (vö. Vitkauskas 1988: 99, 103). Miközben a nyelvészek a rögzült hangsúlyozású szavak szóvégi típusba való átmenetének előfeltételeit vizsgálják, a nyelvművelés és a szótárírás szakemberei számára fontos meghatározni a tőhangsúlyos és a szóvégi hangsúlyozású változatok (Audra /audra) használatának célszerűségét. V. Vitkauskas úgy véli, hogy a nyelvtörténeti kutatásokhoz, „tudományos célokra csak az örökölt tények, történetileg igazolt dolgok alkalmasak”, de nem szabad figyelmen kívül hagyni a beszélt nyelv adatait sem, meg kell figyelni és értékelni kell őket (Vitkauskas 1988: 95). Így a normatív, hosszú ideig közölt köznyelvi A gyökérhangsúlyozás változatait (Audra, Oda, proga, rūšis, siela) kiszorítják a használatban meghonosodó végződéshangsúlyos főnevek (audra, oda, proga, rūšis, siela). A. Girdenis és A. Pupkis rámutatnak, hogy az ilyen hangsúlyozás ellentétet tár fel „a kodifikáció és a norma között (vö. a köznyelv kodifikált hangsúlyozása: proga, Oda, rūšis, valamint a tényleges statisztikai norma: proga, oda, rūšis)” (Girdenis, Pupkis 1970: 66). Ezt maguknak a nyelvészeknek a köznyelvi normát megváltoztató munkája is elmélyítette (Pakerys 1994: 7). Az említett változatok nem egyformán szerepeltek a „Kortárs litván nyelv szótárában”. A szótár 1954-es kiadásában a használati norma a következő: két változatban szerepel az Audra (1) /audra (4), míg az 6da (1), proga (1), rūšis(1), siela (1) — csak állandó hangsúlyozású szavakként. A szótár második kiadása megjegyzi, hogy „egyes szavak régies hangsúlyozása mellett újabb, életképesebb hangsúlyozás jelenik meg, amely nem más, mint a nyelv természetes fejlődésének eredménye” (DZ, III). Ebben a szótárban az első helyre a köznyelvben szokásosabb hangsúlyozási változat kerül, annak régiségétől függetlenül. Ezért a tárgyalt változatok ebben a szótárban mind állandó, mind mozgó hangsúlyozású szavakként szerepelnek: audra (4) /audra (1), oda (4) | oda (1), proga (4) | préga (1), rūšis (4) /rūšis (1), siela (4) /sfela (1). Az 1993-as új szótárkiadásban már csak két esetük maradt fenn: Audra (1) /audra (4), oda (1) /oda (4). A többi szó csak állandó hangsúlyozással szerepel: proga (1), rūšis (1), siela (1). A hangsúlyozási változatokat a „Lietuvių kalbos tarties žodyne” sem kerülték: audra (4) / audra (1), oda (1) /oda (4), proga (1) | proga (4), rūšis (1) /rūšis (4), siela (1) (LKTZ). A szótárak szerkesztői tehát nem hagyhatták figyelmen kívül a nyelvhasználat tényleges tendenciáit. A hangsúlyozási változatok törvényesítésekor azonban nyilvánvalóan nemcsak a norma, hanem a rendszerszerűség szempontjából is értékelni kell őket (Mikulėnienė 1995: 36), azaz figyelembe kell venni, hogyan hangsúlyozzák e főnevek származékait (vö. préga —proginis, rūšis —rūšinis). Mivel a proga mellett még nem használatos a * proginis melléknév, a rūšis mellett pedig a *rūšinis, a tövi és a végződési hangsúlyozás nem tekinthető egyenértékűnek (Kuzavinis 1981: 7). Más szóval, az egyenértékű hangsúlyozási változatnak képzési kapcsolatok révén más alakokhoz kell kapcsolódnia (Vitkauskas 1985: 11). 113 A tárgyalt hangsúlyozási párhuzamok tehát nem egyenértékűek. Ezért a szótárakban į feltétlenül az állandó (azaz a régi tövű) hangsúlyozás változatait kell első helyre tenni. A statiszti- — kai norma szerint a szóvégi — hangsúlyozás su változatait csak a šnek. rövidítéssel kell feltüntetni. Így el lehetne különíteni őket a köznyelv hivatalos stílusától. Kivertus, ta a snek. megjegysu zéssel ellátott változatok nem ir tekintendők nyelvi hibáknak. A köznyelv alacsonyabb szintjére a nyelvészeknek annyi normát kellene alkalmazniuk, ne amennyit a rendszerszerűség kritériuma megkövetel. IRODALOM Balčikonis J. 1978: Sikerületlen publicisztika. —Balčikonis J., Válogatott írások 1, Vilnius: Mokslas. Būga K. 1961: A zoológiai rendszertan szakkifejezéseinek szójegyzéke. —Būga K. Válogatott írások 3, Vilnius: Valstybinė politinės ir mokslinės literatūros leidykla. DrskZ-Naktiniené G.,Paulauskiené A, Vitkauskas V. A druskininkai nyelvjárás szótára, Vilnius: Mokslas, 1988. DZ, —A jelenlegi litván nyelv szótára, Vilnius: Valstybinė politinės ir mokslinės literatū1954. ros leidykla, DŽ, —A jelenlegi litván nyelv szótára, Vilnius: Mintis, 1972. DZ -A jelenlegi litván nyelv szótára, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidykla, 1993. DūnŽ — Vitkauskas V. Az északkeleti dūnininkai nyelvjárásainak szótára, Vilnius: Mokslas, 1976. Girdenis A. 1967: Miért honosodik meg a „végződéses” főnévi szóalakok hangsúlyozása. — A felsőoktatási intézmények oktatóinak tudományos konferenciája a litván nyelv kérdéseiről. A program és az előadások tézisei, 6. Girdenis A., Pupkis A. 1970: A köznyelv normái és kodifikációjuk. — Ku/tūros barai 7, 65-67. K —Friedrich Kurschat litván–német szótára, Halle a. S: Az Árvaház Könyvkiadójának kiadója, 1883. Kuzavinis K. 1981: A hangsúlyozási változatok és a norma stabilitása. — Mūsų kalba 5, 6–7. LKTZ = A litván nyelv kiejtési szótára. Összeállította V. Vitkauskas, Vilnius: Mintis, 1985. LKŽ I — A litván nyelv szótára 1, Kaunas: Spindulys, 1941. LKŽ IL, — A litván nyelv szótára 1, Vilnius: Mintis, 1968. LKŽ VIII — A litván nyelv szótára 8, Vilnius: Mintis, 1970. LKŽ X–XII – A litván nyelv szótára 10–12, Vilnius: Mokslas, 1976, 1978, 1981. LzŽ — Petrauskas J., Vidugiris A. A Lazūnai-nyelvjárás szótára, Vilnius: Mokslas, 1985. Mikulėnienė D. 1993: A ragozható szavak hangsúlyozási tendenciái. —Nyelvkultúra 63, 75-79. Mikulėnienė D. 1995: Változatok a norma és a rendszer szempontjából. —Nyelvkultúra 67, 36—39. Pakerys A. 1994: Akcentológia 1, Kaunas: Šviesa. Rtr —Litván–lett szótár. Összeállította J. Ryteris, Riga, 1929. Stundžia B. 1984: A litván nyelv két szótagú főneveinek hangsúlyozási változatai. —Nyelvészet 35, 86-92. Stundžia B. 1995: A litván köznyelv hangsúlyozási rendszere, Vilnius: Petro ofsetas. Š — Litván–orosz szótár. Összeállította dr. J. Šlapelis, Vilnius, 1921. Ugyancsak az általa feljegyzett cédulák, ha a forrás nincs megjelölve. Vitkauskas V. 1987: J. Balčikonis nézetei az örökölt lexikáról. —A litván nyelvészet kérdései 26, 13—18. 114 Vitkauskas V. 1988: Nehéz-e a litván hangsúlyozás, Vilnius: Mokslas. NÉHÁNY SZÓ ÚJ HANGSÚLYOZÁSÁNAK ÉRTÉKELÉSÉHEZ Összefoglalás Az dda (1) /oda (4) típusú főneveket vizsgáljuk, és megállapítjuk, hogy ezek a változatok nem egyenértékűek. Ezért az állandó hangsúllyal rendelkező változatoknak (vagyis a régi tőhangsúlyozásúaknak) a szótárakban az első helyen kell állniuk. A statisztikai norma (hangsúlyos végződésű változatok) a šnek. rövidítéssel van jelölve. (köznyelvi) megjelöléssel kell ellátni, és ezáltal el kell különíteni őket a standard nyelvtől. Másrészt a šnek. rövidítéssel kellene jelölni. A (köznyelvi) megjelöléssel ellátott változatokat nem szabad nyelvi hibának tekinteni. A köznyelv alacsonyabb szintje esetében a nyelvészeknek nem a norma, hanem a rendszer kritériumát kell alkalmazniuk. 115