Kas yra bendrinės kalbos leksika? Sampratos, nuomonės ir prietarai. Žodyno praktika ir teorija. Vartojimo reikmės ir problemos

LITVÁN NYELVÉSZETI KÉRDÉSEK XXXVII (1997) LEXIKOGRÁFIAI IR LEXIKOLÓGIAI PROBLÉMÁK Jonas KLIMAVIČIUS MI A KÖZNYELV SZÓKINCSE? Fogalmak, vélemények és előítéletek. A szótár gyakorlata és elmélete. A használat szükségletei és problémái Ez csupán ösztönzés és szerény kísérlet arra, hogy választ adjunk erre a kérdésre, különösen annak fordított oldalára —mi az, ami biztosan nem, ami nem lehet, és valószínűleg soha nem is lesz a köznyelv szókincse. A választ a köznyelv e századi megteremtésének és fejlesztésének elveit, valamint kiáltványait vizsgálva keresi, különösen arra törekedve, hogy eloszlassa a szívós felszínes véleményeket és előítéleteket, szembesítse a „A mai litván nyelv szótára" elméletét és gyakorlatát, a recenziókat (és ugyanazon recenzensét), valamint a köznyelv használatának szükségleteit és problémáit. A kérdés, hogy mi a köznyelv szókincse, illetve mi lehetne az, már Jonas Jablonskis számára is felmerült az első, 1901-ben megjelent normatív nyelvtanban. A válaszok — elméletiek és gyakorlatiak — csaknem egy évszázad alatt változtak, fejlődtek és sokféleséget mutattak, sohasem voltak teljesen egyértelműek, sőt nagyon téves, indokolatlanul optimista vélemények is akadtak. Most is különböző felfogások léteznek, de talán már az alagút végén járunk. Ez attól függött és függ: 1) a köznyelv szókincsének kedvezőtlen történelmi, a nemzet összefogását, az állam újjáalakulását, a kulturális életet és az oktatást érintő körülmények közötti késedelmes és nehéz kialakulásától; a köznyelvi lexika egyenetlen, olykor ellentmondásos fejlődésétől, amelynek bizonyos szakaszait a nemzet történelmének, illetve magának a nyelvnek a szakaszai, sőt fokozatai jelölték, különböző és korántsem egyértelmű terminusokkal megnevezve —írott, köznyelvi, irodalmi, majd ismét köznyelvi; a különböző alkotmányos státuszokkal történő megnevezéstől —államnyelvi, a megszálló orosz nyelv által háttérbe szorított és megrontott, most ismét államnyelvi; magának a lexikának a természetétől —ez többszörösen mozgékonyabb, változékonyabb, a nyelvjárások és jövevényszavak iránt nyitottabb, mint a grammatika, különösen a köznyelv kezdeteinek és kezdeti szakaszainak rendkívül gyors növekedési időszakában; kis létszámú, ám sok nyelvjárású (számos beszédmód, óriási különbségek) és különféle kétnyelvűségek (nyelvjárásokon keresztül és közvetlenül a köznyelven keresztül) által érintett nemzetünktől —a nyelvjárások közötti és nyelvek közötti, a nyelvjárások és a köznyelv közötti kollíziókat, amelyek Ferdinand de Saussure számára oly világosak voltak (Saussure 1977: 60, 231), egyes nyelvészeink figyelmen kívül hagyták vagy makacsul nem vesznek róluk tudomást: állítólag a nyelvjárások csak gazdagítanak, annyira és akkor gazdagítanak, amikor akarnak, szinte automatikusan —gondolkodás nélkül bátran fogalmazzák meg: a szókincsrendszer szabad, a lexika a nyelvjárásokból könnyen beemelhető a köznyelvbe. 2) A köznyelvi lexika fejlődésétől és annak szakaszai lexikográfiai eredményeitől —attól, hogy ezek visszatükröződnek-e és rögzülnek-e a következő fokozat támaszaként, vagy attól, hogy nem sikerül-e, illetve késlekednek-e (talán végzetesen) ezt megtenni. Hiszen amikor már elértük a köznyelvi (immár nem írott) államnyelv fokozatát, nem rendelkeztünk annak szótárával 20 (általában semmilyen, a társadalom számára megfelelőbbel, még kétnyelvűből is alig egy-kettővel), amely rögzítette volna normáit és kielégítette volna szükségleteit. A szótárak és szótárírók nemzeteként nem voltunk erre képesek? Sajnos így van, mert új, minőségileg más követelmények jelentek meg —a köznyelv szótárával szemben. Ügye érthető volt, tervek és előkészületek is voltak (külön téma). Szubjektív kedvezőtlen körülmények is akadtak —K. Būga korai elvesztése, J. Jablonskis életkorához és egészségi állapotához képest túl nagy terhe, az új erők szűkössége, a lexikográfiai intézmények gyengesége, fiatalsága. Objektíve a köznyelv elmélete a nyelvtanból bontakozott ki, a szinkrón nyelvészet szűkebb volt és kevésbé értékelték, mint a történetit. Csak a kedvezőtlen 1954-es évben jelent meg a „Dabartinės lietuvių kalbos žodynas” — a mai litván nyelv, nem pedig a köznyelv szótára: a különbség itt nem csupán formális, hanem tényleges is. Nem jellemző-e a köznyelvre, sőt nem végzetes-e az a körülmény is, hogy előbb — 1951-ben jelent meg a „Tarptautinių žodžių žodynas” — egy fordításos, normatív jelleg nélküli szótár, amelyben nincs ntk. (nem ajánlott) jelölés, és amelyet — bár még nem következetesen, nem kellő mértékben — csak 1985-ben alkalmaztak a „Tarptautinių žodžių žodyne” című szótárban. A hatalmas, nem normatív „Tarptautinių žodžių žodynas” már 1936-ban megjelent, kisebbek pedig még korábban is voltak. Nem ez-e az egyik jelentős oka annak, hogy a köznyelvet ennyire elárasztották a nemzetközi szavak, hogy számos területen széles fronton évtizedeken át erőteljesen kiszorítják a litván szavakat? Most pedig mindent sorra véve részletesebben. 1. " Ha az írott nyelvjárásból hiányzik egy olyan szó, amelyet csak más nyelvjárásokból ismerünk, az írónak használnia kell ezt a szót, bárhol is találja; <...>; ha az író számára ismeretes, hogy az általa használt szót szinte mindenütt másképpen fogják érteni, akkor amennyire csak tud, alkalmazkodnia kell az olvasókhoz, és mindig ügyelnie kell arra, hogy a többség megértse” (Jablonskis 1901:60; itt és a további idézetekben a kiemelések tőlem —J.K.). Mélyenszántó program! Bár nem teljesen minden világos számunkra: tudnia kell-e az írónak, hogy a szavát esetleg másképpen fogják érteni? Valószínűleg. Jablonskis arról sem beszél, mi lesz, ha a szó teljesen ismeretlen lesz: számára sokkal fontosabb az, hogy másképpen, tévesen fogják érteni. A gyakorlat igazolta Jablonskis éleslátását. Vannak, akik alaposan megvizsgálták, hogyan sikerült ez a program, hogyan tartották be az írók, beleértve Jablonskį mint szerzőt és fordítót (külön nyelvészeti értelemben — mint szótárírót- )? Vizsgálták, de vannak hiányosságok, szintézis pedig egyáltalán nincs — az uralkodó hangnem az önelégült öröm afölött, ami sikerült, ám nagyon hiányzik az antitézis — mi és miért nem sikerült. Idegesítőek a végtelen siránkozások arról, hogy mi nem sikerült vagy nem sikerül, anélkül hogy elgondolkodnának azon — miért. Mennyit sajnálkoztak, panaszkodtak a tillas, tamsta szavak miatt; vėdinas; abūojas, -a! De ez pontosan ugyanaz, mint ami az északi terület dalaiban a srauraus vėjo „keskeny szélből” srauras vėjas „keskeny szélként” alakult át (Vitkauskas 1975: 64), továbbá siiras, siūrus, šiūrus, sraujas (jóllehet az LKŽ XIII így magyarázza: 2. „heves”), sveras vėjas, csak itt a szó (a dalokkal együtt) egyik nyelvjárásból a másikba került, ott pedig a köznyelvbe. És beleakadtak ugyanabba a tuskóba: „érthetetlen — másként értendő”, ezért eltorzult; a szó azonban csak a nyelvjárásban, a jelentés pedig a köznyelvben van. A šiaurė, siaurus Žiemių kraštas szavakat nem kölcsönzött, mert megvannak a sajátjai, idege21 mo nem is érti. Csak most kezdenek mintha felnyílni a szemek, hogy a köznyelv számára ZūJas, tamsta, vedinas, abuojas nem voltak kétségbeejtően szükségesek. De a javítás során mindig ką azt tanítjáiš k, hogy ezek a szavak valójában ezt jelentik. O van egy ir másik, talán igazabb tanulság: ha egy szót nem to ismersz jól a saját nyelvjárásodban, ne használd, ne nevettess — ki a nyelvjárásokhoz tartozó embereket! „Litvánia, rodzias, csak egy kis zsák (kicsi), o amilyen a ház, olyan a beszéd” (Krūonis, LKŽ XI 793). A dialektus, — a nyelvjárá- — sokat a gazdagsá- — g, a szavakban gazdag emberek, a gazdag szókincs jellemzi. De ha az ész miatt van baj (a kevésbé értelmesek között), akkor íme, a szavak gazdagsága ir miatt is van baj. Néha a nyelvjárások közötti (vagy szélesebb, sőt általános) jelentésbeli ütközések figyelhetők meg, és szellemesen tisztázzák őket, például: —Jonai, tevas leesett a tetőről. —Épségben maradt? — Épségben igen, csak éppen nem élő. Klp (LKŽ VII 498). O az aplamas szó jelentése „felszínes; figyelmetlen, ostoba” DZ, jelentése egyszerűen „megtréfált” 1. „közös, egész” DZ. DZ, Ideje komolyan beszélni a nyelv fölösleges gazdagságáról, amely nem ritkán a köznyelvben akadozó többlet. Néha egy szó nyelvjárási jelentései a köznyelvben úgy marják egymást, mint macskák a zsákban. Íme: tisztességes, erkölcsös DZ, 1.” <...> erkölcsös" és 2. “megfelelő, jó": Doro valgio dianetriksta. Nincs megfelelő egészségem. Ne prieš dora tarp šėlsta. Én igazán (jól) nem tudom; és dora 2. „megfelelőség, jóság”: Holnap sem lesz rendben (az időjárás nem javul meg). Vajon rendbe jön-e azzal a beteggel (meggyógyul-e). Rendbe jönni (meghízni). A nyelvjárásokban a doras (és a nőnemű dora) ilyen értelemben igen széles körben használatos a žemaitis és az aukštaitis egy részének (északi) nyelvjárásaiban, sőt így is: Nebėr doros nei už tvoros Pn. („Már a kerítésen túl sincs rendben semmi” Pn.). Az én disznóim nem híznak meg, és kész Ut. A tűzifát nem tudja rendesen hazahozni Pc. A „morális” jelentésben azonban a doras a nyelvjárásokban visszaszorult (Sb, Sim, Dkš; JR28, S. Dauk, M. Valanč; dora —SD, Grk, Uzv), és barbarizmusok szorították ki: (Š)čyras, cystas, cnatlyvas, zgadnas, cekavas; a nedoras szót pedig ezek is: šelmis, laidokas (ledokas), kurva; emellett a doras szó szemantikájának egy részét átveszi a nekaltas, skaistus, tyras, grynas, a nedoras jelentését pedig az ištvirkęs, pasileidęs. Ezért a jelentések a nyelvjárásokban sem ütköznek egymással. Hát ezt nem kell látni, ezt nehéz ar észrevenni? Hasonlóképpen kellene értelmezni a blogas DZ, 3. nyj. szavait. „sovány, csekély”, nyj. „gyenge (betegről)” (DZ, DZ, nem nyj.); pykinti 2. „kényszeríteni őt 3. átv. „üres, eredményt nem hozó”; gauti 2. „turėti, privalėti- “: Turėsi važiuoti į mišką. Gavo kviesti gydytoją, pagavo „pradėti, suskasti- “: Visi pradėjo bėgti [betgi ir juos pagavo]. Ar mums nieko nesako, kad Žemaitė pati yra rašiusi: Perfave gavau (turėjau) pats nešti taip toli? Čia yra didelė tema, bet jau galima daryti išvadą, kad Jablonskio priesako gana nuosekliai nesilaikyta. Jei šiandien šie žodžiai jau ne kitaip suprantami, tai bent ne visai, ne lengvai, ne visiems suprantami, glumina, trikdo; arba žmonėms nesuprantama, kodėl jie vartojami: kodėl nieko doro, o ne nieko gero, kodėl blogas, o ne liesas, kodėl pykina, o ne šleikštu, kodėl bergždžias, o ne tuščias darbas, kodėl gavo bėgti, o ne turėjo bėgti, kodėl pagavo bėgti, o ne ėmė, šoko bėgti. Tos tarminės reikšmės raštuose padažnėjusios, žmonės klausia: kodėl? ar tik taip jau vartotina? Nézd, jön majd valaki, és kijavítja, semmi jó, semmi tisztességes... Természetesen ezek a nyelvjárási jelentések egyik lábukat a köznyelvbe tették, de többnyire könyviek. Ez még nincs megtárgyalva, még érintve sem volt, ezért bizonyára sokak számára paradoxonnak fog tűnni, hogy a nyelvjárási jelenség a köznyelvben a könyvnyelvi 22 stílus tényévé válik. Pedig valójában a használati státus lényegében megváltozik. A köznyelvi szótárban az ilyen „nyelvjárási” jelentésekhez valóban jobban illene, és pontosabban tájékoztatná a használót (különösen a nyelvjárást nem beszélőt) a knyg. jelölés, nem pedig a tarm. És nem kellene az ilyen jelentéseket elsietve, válogatás nélkül szaporítani — ha a nyelvjárásokban van egy elhasznált traktor, akkor ez csak nyelvjárási jelenség, a köznyelvben pedig — (meg)hajtott. A köznyelvi szótárban csak az etnografizmusok ilyen jelentéseit érdemes feltüntetni, pl.: marška etnogr. 1. „lepel takarmány, forgács vagy egyéb ömlesztett tárgyak hordására; és a szállított mennyiség", 2. táj., kel. “lepedő", 3. kel., táj. “ágytakaró", 4. táj., kel. “szőtt alátét", 5. kel., táj. „derékszögű- ”, 6. žem. „törölköző”, 7. vak. „kisméretű, két ember által húzott, tölcsér nélküli, két szárnyú háló”; kendő 1. „női fejés vállkendő”, 2. žem. „rongy (rendszerint ócska), cafat”, 3. žem. „pólya”, 4. kuop. žem. „sluokszerű szövet”: Idén jó lenből készült kendő, fejkendő 1. „hordott kendő” [íme, még a magyarázatban is szükséges a jelző —hordható], 2. reggel. „szövetdarab, rongy (rendszerint rossz minőségű), törlőrongy, törlőkendő” (skaréle „kisebb kendő a fej vagy a nyak bekötésére”, skepetdite „kendővel”, o skepetélé 1. „kendő”, 2. nyj. „szövetdarab; zsebkendő”); lakás 1. „egy vagy több szobából és konyhából álló lakórész”, 2. nyj. „lakóház, ház, parasztház”, 3. Žemaitijában. „bármilyen épület, építmény”; spršgilas 1. néprajz. „gabonacséplő eszköz — a nyélhez kötött cséphadarófej", 2. keleti; „ennek az eszköznek a cséphadarófeje", 3.<...>; cséphadaró 1. dzs.; „a cséphadaró nyele", 2. keleti; „a cséphadaró feje"; köpeny 1. keleti; „a cséphadaró nyele", 2. žem.; lásd Pelenka, Így van a DZ-ben, azonban az i és a „Lietuvių bendrinės kalbos žodynas” szótárnak, legalább addig, amíg a köznyelv meg nem erősödik és szókincse meg nem szilárdul, még lehetne valamiféle nyelvjárási jegye. Az etnografizmusok mellett talán a legszembetűnőbb tankönyvi példákat sem kellene kerülni: skuja 1. „A fenyő vagy a lucfenyő tűlevele”, 2. nyj. „a fenyőág”, 3. nyj. „toboz” [DZ, 2. lásd: kankorėžis], 4. keleti nyj. „A hal pikkelye” [DŽ, 3. lásd: žvynas, sriegas (Zuvies)] DZ, [a DŽ-ben pedig — nyelvjárási jelölések nélkül]; grobas 1. fel. „Bordacsont- ”, 2. alföldi dialektus "žarna" DZ, [DZ ir DZ, 1. „Sonkaulis”, 2. alföldi dialektus „Zarna”; de vajon a grobas a köznyelv szava lenne? ); sėti 3. nyelvjárási „ültetni (burgonyát)” DZ, [lényegében így a DŽ is,; DZ); Sirdingas 3. nyj. „haragos, hirtelen” DZ, [DŽ,, DŽ,-—ryt.]; smagūs 5. žem. „nehéz” [és DZ; DZ, —6.]. A köznyelv nem tájnyelvi használója számára pedig bizonyos gyakorlati hasznon túl ez emlékeztető lenne arra, hogy a köznyelv nem kőből sarjadt... 2. „Általában azt mondják, hogy csak a nagy írók hozzák létre az írott nyelvet, művelik ki és csiszolják tökéletesre. Ebben sok igazság van. De napjaink életének tempója nem vár a lassú, még ha jó írói hatásra sem. „A nyelvkultúrának kívülről jövő, tudatos kultúrának kell lennie” — olvasható az első „Gimtoji kalba” (GK 1933 1) kiáltványában, „A munka megkezdésekor” címmel: egyáltalán nem véletlen itt a „nyelvkultúra” terminus, még ha nincs is kifejtve. A tényt észrevették, megemlítik, de részletesebben nem tárgyalják és nem értékelik. Mivel e terminus gyökerei világosan láthatók a szomszédos népeknél, célszerű lenne összekapcsolni a már említett saussure-i ütközéssel is, amely a köznyelvet a kultúra termékeként, a nyelvjárásokat pedig a természet szférájaként értelmezi (Saussure 1977: 60). A „Gimtoji kalba” ezért hangsúlyozza, hogy nem elégszik meg a hibák kijavításával: „Nekünk nem elegendőek a nyelv javítói, hanem magát a társadalmat kell megtanítani a nyelvre” (GK 1933 1). Ezért a kiáltványban inkább a kulturált nyelv kialakításáról esik szó: „A nyelvre szociológiai szempontból tekintünk. A nyelvet, akárcsak a közösségi élet többi jelenségét, ugyanazok a társadalmi törvények befolyásolják. Ezért számunkra a nép nyelve nem a nyelvkultúra abszolút mércéje [vagyis mértéke]; véleményünk szerint belőle csak kialakíthatjuk a kulturált nyelvet. Így a „Gimtajai kalbai” nemcsak a köznyelv emberségével [azaz népiességével?], hanem kulturális haladásával is törődni fog. Néha egyáltalán nem becsüljük a nyelv teljesen megmaradt [azaz fölösleges] nemi változatosságát [azaz formagazdagságát; nem pedig szexualitását...] és szókincsét (a gólya elnevezéseit!- )” (GK 1933 2). A gólyatörténet a köznyelvben nem mentes az ambícióktól, és a tisztaság problémája sem könnyű. Árnyék nélküli példa — magának a nyelvnek a problémamentesen megoldott esete a s kolinio grybas kodifikációja, amikor a fölösleges gazdagság körébe sorolták a kremblys és budis örökszavakat (a budis szó különleges jelentésben „valamilyen lemezes gomba” DZ a köznyelv számára történő megmentésére tett leleményes kísérlethez; a nyelvjárási alap nem elegendő — szükség van a köznyelv 23 valamivel szélesebb körű használatára is). „Talán érdemes volna legalább egy példát adni a művelt nyelv fejlődésére. Az egyik szembetűnőbb eset, amikor a népnyelv egy szavát nem egyszerűen átemelik a köznyelv rendszerébe, 0 hanem abból a kifejezés szükséges egységét fejlesztik ki, a következő lenne: „De talán valaki azt mondja majd: a kamsa nem felel meg pontosan a būnos fogalmának. Erre lehetne azt kérdezni: vajon korábban nem a levágandó bár vagy uradalom béreseinek elöljárójáról és a pásztorok főnökéről beszéltek-e. Azt mesélik, hogy a panevėžysiek még mindkét bajszuk alatt is elmosolyodtak, amikor kinevezték nekik az első kerületi főnököt. A feltételezett pontatlanságtól nem kell tartani. „A szó használatba vételekor magától pontosabbá válik” (A.S. —GK 1938 26-27). Itt csak a következőket lehet hozzátenni: először is, az elnök jelentései a nyelvjárásokban sokkal számosabbak —2. „<...>, felügyelő”, 3. „<...>, pirmiinas”, 4.<...>; barvedys”, 5. „a csorda élén haladó pásztor“ || „pásztor”, 6. „kas geriausios, pirmos rūšies” || „pirmojo leidimo, geresnis alus" LKŽ X; antra, az elnököt és a főnököt Litvánia kisebb részén használják, ezért nem mindenkinek volt oka elmosolyodni; harmadszor, a köznyelvben semmiféle jelentésütközés nincs, mert itt egyértelműek (DZ, az elnök?. és 3. nyelvjárási). A köznyelv kultúrájának sikeresen megkezdett korszakát megszakította a megszállás és a népirtás. 3. 1953 03 18-án adták ki a DŽ gyűjtését, — Sztálin már nincs a Kremlben, de talán még nem a Mauzóleumban. Nyomtatásra aláírva 1954 05 13. Az 1990 01 30-i dátummal St. Keinys megjelölte a DZ-hez írt „Előszavát”, (én a mintegy 3 éves munkámat 1988-ban, a szabadság előtt fejeztem be). Bár később, 1992 05 19-én, 06 17-én és 22-én még tartottak záróüléseket néhány szemasiológiai szó miatt (amelyek szemantikája szempontjából fontos a pragmatika). Használjuk ki a múlt idő professzora, Edvardas Gudavičius engedélyét arra, hogy feltegyük a kérdést: „mi lett volna, ha”, 24 Tegyük fel, hogy ezt a DŽ-krónikát legalább 1933-ban lehetett volna elkezdeni (a még korábbi időpontok talán túl zavarba ejtők). Lehet, hogy egy ilyen 1933-as DŽ-t az LKŽ I. és II. kötetének sorsa érte volna, de már megvolna a köznyelvi szótárnak mind a ténye, mind a mítosza — ürügy arra, hogy ki-ki (ki jóindulatúan, ki rosszindulatúan) beszéljen róla. Ennyi a DŽ-krónika pragmatikájának szempontjából. A lexikográfiai helyzet 1954-ben a következő: csupán a nagy LKŽ 2 kötete jelent meg, jóllehet a társadalom filológiai látóteréből is eltávolították őket; a szaklexikográfiából a háború után csak A. Novodvorskis 1949-ben kiadott „Technikai szótára” létezett, a háború előtti terminológiai szótárak pedig csupán az LKŽ szerkesztőségének kézikönyvtárában voltak megtalálhatók. A DZ-nek nem volt saját cédulaanyaga, a nagy szótár cédulaanyagából készült — a szerkesztők Herkules munkája, ugyanakkor a szerkesztés alapvető hiányossága is, amelyet mindmáig nem küszöböltek ki.ázat. Gaga DŽ, A bevezetés $1. §-a (a „A szótár rendeltetése és terjedelme” című fejezet) kijelenti: „<...> az írott nyelv mellett széles körben felhasználták a beszélt nyelv lexikáját és frazeológiáját is. A szótárnak <...> segítenie kell az irodalmi nyelv elsajátítását, <...>”. $3: „A szótár gyakorlati, normatív jellegének megfelelően ebbe a Szótárba bekerül: 1) a politikai, szépirodalmi és tudományos irodalom szókincse, ha nem túlságosan szakjellegűek, és ha nem ritka, egyéni használatú szavakról van szó, 2) a népnyelv és a különféle nyelvjárások szavai, amelyek szélesebb körben fordulnak elő az irodalomban, vagy amelyek bizonyos fogalmak kifejezéséhez szükségesek, pl. buklus, skubrus, namiegas [A szótár szövegében: skubrūs lásd skubus, a DZ, és a DZ, pedig azt mutatják, hogy a jelentések különböznek!]. §4: „A Szótárba nem kerülnek be: 1) a szűk körben használt és az irodalmi nyelv számára kevéssé szükséges nyelvjárási szavak, pl. Sutrus „forró” [jóllehet a sutra bekerült, a sutnus pedig bekerült), klūkti „nagyon kérni” [jóllehet a Szótár szövegében- ... ez áll: k/ūkti žem. 1. „jég alatt halászni, halat ütlegelni”, 2. „nagyon kérni, koldulni” (valójában ez nem 2 jelentés, hanem homonimák!- )]. Tehát a DŽ nyelvjárási szavak beillesztésének elve — inkább több legyen, hadd pályázzanak a köznyelvi státuszra, hadd versenyezzenek egymással, tegyenek vizsgát — melyek „szükségesek”, és melyek „kevésbé szükségesek”. Az „ritka, egyéni használatú szavak” pedig nyilván nem a nyelvjárásokban, hanem csak az írásokban fordulnak elő. A Nagy szótár cédulagyűjteményének hatása nyilvánvaló. A DŽ nem a köznyelv használatát rögzíti, hanem megteremti azt, a nyelvjárásokból származó szavakkal még tartalékot, többletet is biztosítva számára. Az első DZ recenzensei is a DZ útját járta. Megpróbáltak még tovább menni: „Úgy véljük, hogy az értelmező szótárban a ritkább dialektizmusoknak is helyet kellene találniuk, ha szépirodalmi klasszikusok műveiben fordulnak elő. Eközben az olvasó a Szótárban nem találja sem a /uinas, pyle, repukas... (Donelaitis), sem az (iS) drežėti, snopis... (Žemaitė), sem az atvalka, kraiguoti, (nu)piepti, šušėti... (P. Cvirka), sem az ydas, pakinys, panuovalis, tunkčiai... (A. Vienuolis), sem a plaitytis, priebega, slambyti, Žiubis... (1. Simonaitytė), sem pedig a híres litván írók műveiben megtalálható számos más népi nyelvi szót” (Grinaveckis 1955: 3). Valójában az olvasónak valahol meg kell találnia ezeket a klasszikusok és neves írók szavait. De vajon a köznyelvi szótárban, ha ezek nem a köznyelv szavai? Illenek-e egyáltalán a mai nyelv szótárába Donelaitis és Žemaitė szavai? A klasszikusok műveinek gyorsan fellendülő tudományos, iskolai és tömegkiadása egyaránt jó megoldást talált — a mellékelt szójegyzékeket, amelyekbe a nyelvjárási szavak éppúgy illenek, mint az archaizmusok, az új szavak és a jövevényszavak. Azonban még egy tucatnyi év elteltével DZ, (majd DZ válaszszerkesztője is úgy véli: „Csak azokat [a nyelvjárási szavakat] lehet felvenni, amelyek a szépirodalomban és a beszélt nyelvben szélesebb körben használatosak, vagy amelyeknek az irodalmi nyelvben nincs más helyettesítőjük” (Kruopas 1968: 3). Mit jelent az, hogy „szélesebb körben használatosak a szépirodalomban”? Legalább két író —/uinas „szarv nélküli, bikaborjú”, pylė „kacsa”, tunciai „a lábak betekercselésére szolgáló pólyák”, s/ambyti „munka nélkül járkálni, csavarogni” — szavai esetében „van alap a felvételükre”, egyetlen író szavai, a snopis „tökfilkó, 25 tátott szájú” (Žemaitė), pakinys „rét, kaszáló” (A.Vienuolis), Ziubis „zsákmány” (I.Simonaityte) esetében ir pedig „ez ir [vagyis a Szótár] túlzott megterhelése lenne”. És ezt az álláspontot következtetésként így jellemzik: „a dialektizmusokat korlátozottan kell felvenni az LŽ-be [vagyis az irodalmi nyelv szótárába]”! Ez a szavak általános kiválasztási koncepciójától függ, amelyet nemcsak a köznyelvi használat, hanem az eszmény is meghatároz: „Hiszen az irodalmi nyelv valójában a társadalmi, kulturális, tudományos és egyéb célokra szánt közös nyelv eszménye. Mind a beszélt-- nyelvjárási, mind a szépirodalmi, mind a tudományos, mind a publicisztikai, mind pedig az egyéb nyelvhasználatban olyan szavakkal találkozunk, amelyek nem feltétlenül tartoznak a köznyelvi használathoz, az irodalmi nyelvhez, de a nyelv szókészletének jelentős és fontos részét alkotják, amelynek többé-kevésbé az LŽ-ben is tükröződnie kell (nemcsak a nagy „Litván nyelv szótárában”)” (Kruopas 1968: 3). <...>. Itt említést tesznek „a passzív tartalékba került szavak egy részéről” és a gyakori írásbeli nyelvjárási elemekről is. 그래서? Q? This is wrong. Need only JSON.ž? ]}rega 天天爱彩票app) } 国产成人 Haj? A szótár használójának pragmatikai szükségletei állnak a középpontban: „A nyelv lexikai rendszere igen széles, összetett és szigorúan nem körülhatárolt, ezért az irodalmi nyelv szótárának is figyelembe kell vennie ezt. Csak így eljárva lesz lehetséges – amennyire a DŽ terjedelme lehetővé teszi – tükrözni a jelenlegi korszak litván nyelvének lexikai rendszerét, amelynek alapját az irodalmi nyelv lexikája is képezi” (Kruopas 1968: 3). A köznyelv lexikája tehát itt az egész nyelv lexikai rendszerének méhében fejlődő csíraként értendő — önállótlan, növekvő, még el nem különült. A köznyelv lexikájának a nyelvjárásitól való elkülönülésének és elhatárolásának kérdése azonban egyre világosabbá válik: „Az újságírók, szerkesztők, fordítók alig várják a litván köznyelv nagy, átfogó szinonimaszótárát. Hangsúlyozni szeretném a köznyelvi szót, mert A. Lyberis tíz évvel ezelőtt megjelent rövid szótáracskája, bár kicsi, az irodalmi nyelv szavai mellett számos nyelvjárási szót is közöl. Ma nehéz lenne a köznyelvbe bevezetni a spagą, Žagą, stičą, geinyti, klūkti és hasonló szinonimákat” (Kirvaitis 1971: 67). Természetesen pontosabban nem bevezetésük nehézségéről kellene beszélni, hanem azt kellene mérlegelni, hogy szükség van-e rájuk a köznyelvben, és jutna-e ott számukra legalább valamiféle hely. 4. DZ, —1972. A nyelv és a nemzet életének újabb évei — a lexikográfia újabb lapjai: az LKŽ 8 kötete (VIII —1970), ábécérendben — egészen az O betűig, akkor a szótár felének tűnt (ma az LKŽ XVII a va/gus szóval zárul). A DZ, bevezető lapjai szerkezetükben hasonlóak a DZ, bevezetőjéhez, csak a példák mások, és sok van belőlük. A Szótár szövegében azonban a példák fele egészen másképp fest: a ryt. helyett —žem., a 26 dz. helyett — ryt.! A DZ, „A Szótár rendeltetése és terjedelme” című fejezete helyett DZ, —csak „A Szótár terjedelme” [így a DŽ, esetében is], de már a második mondatban a rendeltetésről is szó esik: „<...> célja — a mai litván irodalmi nyelv szavainak bemutatása”. A tájszavakról széles körben esik szó a §2-ben: „Mivel a Szótár gyakorlati, normatív jellegű, a következő kategóriákba tartozó szavakat közöl: <...>; 2) a szépirodalomban, publicisztikában, sajtóban és másutt gyakrabban használt [DZ, —szélesebb körben előforduló] népi beszélt nyelvi [DZ, csak —népi] és nyelvjárási szavak [DŽ, —igyekszik közölni <...> gyakoribb nyelvjárási szavakat], pl.: a žemaitis nyelvjárásból —atvarsiai „gyeplők” [a Szótár szövegében —atvarsliai, ez a példa a DŽ, Bevezetőjében is megmaradt), buklūs „ravasz” [a szövegben —bármiféle nyelvjárási megjegyzés nélkül magyarázza: „‘tehetséges, ravasz; fondorlatos’”, DZ, = „tehetséges, ravasz”, DZ, —1.] „tehetséges, eszes, értelmes; ravasz”, 2. nyj. ‘gyorsan elfáradó, megbetegedő; gyenge, erőtlen”; LKZ 1, vagyis homonimák — 1buk/us (SD, DP, MP, Mz, Vin, KN, B, RB; M. Valančius; Skr, Btg; továbbá buklas BsP; buklingas PK, K, P, buklystė R, Sch) és 2buk/lūs1. „aki fél a téltől, a hidegtől, a szemektől; gyenge, elkényeztetett, erőtlen” Prl, Vrn, ZIn, Dsm — LKZ I, e jelentés két részre lett bontva, és a 2. „aki beszéd közben megakad” alapján létrejött a 3buklūs homonima), siltis „igyekezni” [a szövegben — 287ltis, -1asi, Sylési „igyekezni, pa tarminės pažymos; DŽ, > žem.], žarūbas „sarok, zug” [a szövegben — 1. „sarok, szöglet”, 2. „zug” nyelvjárási megjelölés nélkül; így a DZ-ben is]; keleti aukštaičių —kūtė „tvartas“ [tekste — kūtė žr. tvartas; taip ir DZ; žodis vartojamas šiaurinių žem. ir ryt.], fausoti „gerbti; taupyti" [tekste —1. „sergėti, 4 ek 2. „taupyti“ be tarminių pažymų; DZ, -1. „saikingai eikvoti, taupyti“, „sergėti, saugoti"- ), verdéne „šaltinis“ ltekstė= ryt. „trykštantis šaltinis, versme“; šitas pavyzdys likęs ir DZ, Įvade —verdenė „šaltinis, o tekste —ryt. lásd a 1. forrást]- ,[ ],[ ],[ ],[ ],[ ],[ ],[ ],[ Ez a példa megmaradt a DZ-ben, a Bevezetőben), kusias „Zlibas” [a szövegben — vö. „vak, homályosan látó, kancsal, bandzsa”; Dž, J nyj. „vak, rosszul látó”; a dz. területéből kevés marad — Klvr-ig terjed] és mások.” Az első DŽ-ket a recenzensek lelkesen fogadták, mint a köznyelv túláradó gazdagítását: „A nyelvjárási szavak törvényesítésével gazdagodik az irodalmi nyelv szókészlete.” <...>. <...>. A nyelvjárási és a népi beszélt nyelvi szavak bemutatásával a szótárban óriási szóválogatást végeztek, miután 27 jól odafigyeltek az irodalmi nyelv mindennapi használatára. Ebben az értelemben a szótár helyesen oldja meg korunk talán legösszetettebb gyakorlati nyelvi problémáját — az irodalmi nyelv és a nyelvjárások kölcsönhatását” (Grinaveckienė 1973: 5). Valójában egyáltalán nem világos, hogyan oldhatná meg ezt a kölcsönhatást egy normatív szótár — csak e folyamat eredményeit rögzítheti. A recenzens konkrétan erről a témáról beszélve helyes megjegyzéseket is tesz: „<...> néhány dialektizmus vagy beszélt nyelvi szó minden különösebb ok nélkül kerülhetett be”, ám ezt a kérdést inkább stilisztikmo ai és szótártisztasági szempontból vizsgálja. „A szótár gazdagodásának legfontosabb forrása kétségtelenül az élő népnyelv, annak nyelvjárásai.” „Mindaz, ami a nép nyelvében a legjobb, beáramlik az irodalmi nyelvbe, és új szavakkal, kifejezésekkel, új kifejezőeszközökkel gazdagítja azt” (Lyberis 1973: 4). Miután felsorol néhány példát, amelyek egy része valóban csupán „forrásanyag”, nem pedig a köznyelv ténye — artas „vagány, nyughatatlan”, aipti „foltozni, bolondozni, csintalankodni”, apymauda „felesleges tárgy, akadály”, aptvarus „minden oldalról bekerített” —, ismét reményének ad hangot: „Lehet, hogy a Szótárban szereplő népi beszélt nyelvi vagy nyelvjárási szavak közül még nem mindegyik került be az irodalmi nyelvbe, de hasznosak lehetnek számára mint a nyelvgazdagítás forrásai” (Lyberis 1973: 4). Hűvösebb hang is megszólal: „Úgy tűnik, hogy a mai nyelv szótárába kevesebb elavult és ritka nyelvjárási szót lehetne felvenni, például a következőket: blenkti, brotis, dulsus, gabužas, gybti, grasmė, grikas, gūdnas, gvoja, iesmė, kauras, kerslas, kivinklis, kliesnas (= klienas?), kupurna stb. " (Labutis 1973: 2). Jonas Paulauskas mintegy 2000 DŽ-beli nyelvjárási szót számolt össze — „az összes szó közül több mint 396-ot” (Paulauskas 1974: 42). Felsorolja azokat a DŽ-ben szereplő nyelvjárási szavakat, amelyeknél a DŽ „nem tünteti fel a nyelvjárási megjegyzést” (Paulauskas 1974: 42), és ezzel szemben azokat, amelyek a DŽ-ből már teljesen hiányoznak. „Több olyan nyelvjárási szó van, amely az I. kiadásban egyáltalán nem szerepelt, például a d betűvel kezdődők közül: deinauti, dygmuo, dykoji, dylatė, dilikas, dosai, dremžti, drepinti, drežeti, driunyti, dūbla, dūkiniuoti, duogas, dvakinti, dveluoti” (Paulauskas 1974: 43). J. Paulauskas azt keresi, mi alapozhatná meg, hogy a nyelvjárási szavakat a köznyelv szavainak lehessen tekinteni: „Sajátos jelentésük miatt sok, nyelvjárási megjegyzéssel ellátott szót az irodalmi nyelv szavának lehetne tekinteni: olyan fogalmakat jelölnek, amelyek megnevezésére nincsenek más megfelelő irodalmi nyelvi szavak, például: amalas »mennydörgés nélküli villám« [keleti nyj.], čižas »a lenrosthoz tapadt pozdorja« [keleti nyj.], guogis »az esküvőre hívatlanul érkező vendég« [keleti nyj.], goža »a megtörő tengeri hullámok sora« [1. žem. nyj., 2. földrajzi- ], rytagonė »az állatok legeltetése napkeltétől reggeliig« [keleti nyj., dzūk.], samplėšinis »lenből készült kétfonatos szövet« [žem. nyj.]” ], paraižos „a hold fogyása, az utolsó negyed kezdete“ [žem.], rūgpienis „savanyú tej“ [vak.], vientulys „aki egyedül, elszigetelten él, magányos ember“ [ryt.]” (Paulauskas 1974: 43). Itt csak a goZa végződik szerencsésen — ez egyébként már szerepel a DŽ-ben, és tudományos szakkifejezésként is rögzült: 2. geogr. „a tenger hullámainak megtörése (gožimas) zátonyon vagy a parton“, valamint a rūgpienis — tiszta alaki tájnyelvi szó, amely a DŽ-ben „már elnyerte a köznyelvi szó státuszát“, amit a használat csak most erősít meg igazán. A DŽ-ben már a 2amalas is szerepel, de talán nem azért, mert nincs 28