Kas yra bendrinės kalbos leksika? Sampratos, nuomonės ir prietarai. Žodyno praktika ir teorija. Vartojimo reikmės ir problemos

LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI XXXVII (1997) LEKSIKOGRAFIJOS IR LEKSIKOLOGIJOS PROBLEMOS Jonas KLIMAVIČIUS MI A KÖZNYELVI SZÓKÉSZLET? Fogalmak, vélemények és előítéletek. A szótári gyakorlat és elmélet. Használati igények és problémák Ez csupán ösztönzés és szerény kísérlet arra, hogy választ adjunk erre a kérdésre, különösen annak fordítottjára – mi az, ami biztosan nem köznyelvi szókészlet, mi nem lehetne az, és valószínűleg nem is lesz az. A választ e század köznyelvének megteremtésére és fejlesztésére vonatkozó elvek és kiáltványok boncolgatásával keressük, különösen arra törekedve, hogy eloszlassuk a makacs felszínes véleményeket és előítéleteket, szembesítsük a „Dabartinės lietuvių kalbos žodynas” elméletét és gyakorlatát, a recenziókat (ugyanattól a recenzenstől is), valamint a köznyelv használatának igényeit és problémáit. A kérdés, hogy mi a köznyelv s z ó k é s z l e t e, vagy mi lehetne az, már Jonas Jablonskis első normatív n y e l v t a n á b a n is felmerült 1901-ben. A válaszok – elméletiek és gyakorlatiak – csaknem egy évszázad alatt változtak, fejlődtek és sokfélék lettek; soha nem voltak egészen világosak, sőt nagyon téves, indokolatlanul optimista vélemények is akadtak. Ma is különböző felfogások léteznek, de talán már az alagút végén járunk. Ez attól függött és függ: 1) A köznyelvi szókészlet késedelmes és nehézkes kialakulásától, amely kedvezőtlen történelmi, a nemzet összefogásával, az állam újjáalakulásával, a kulturális élettel és az oktatással kapcsolatos körülmények között ment végbe; a köznyelvi szókészlet egyenetlen, olykor ellentmondásos fejlődésétől, amelynek egyes szakaszait mind a nemzet történelmének, mind magának a nyelvnek a korszakai, sőt fokozatai is jelölték, különböző és korántsem egyértelmű terminusokkal – írott, köznyelvi, irodalmi, majd ismét köznyelvi; különböző alkotmányos státusokkal megnevezve – államnyelvi, az orosz megszállók nyelve által háttérbe szorított és megrontott, most ismét államnyelvi; magának a szókészletnek a természetéből adódóan – sokkal mozgékonyabb, változékonyabb és a nyelvjárások, valamint a kölcsönszavak felé nyitottabb, mint a nyelvtan, különösen a köznyelv kialakulásának kezdeti szakaszaiban tapasztalható igen gyors növekedés időszakában; kis létszámú, de sok nyelvjárású (számos beszédváltozat, óriási különbségek) és különféle kétnyelvűséggel (nyelvjárások révén és közvetlenül a köznyelven keresztül) érintett nemzetünktől – a nyelvjárások közötti és a nyelvek közötti, a nyelvjárások és a köznyelv közötti összeütközéseket, amelyek Ferdinand de Saussure számára oly világosak voltak (Saussure 1977: 60, 231), egyes nyelvészeink figyelmen kívül hagyták vagy makacsul figyelmen kívül hagyják: állítólag a nyelvjárások csak gazdagítanak, tetszés szerint és bármikor gazdagítanak, szinte automatikusan – meggondolatlan merészséggel jelentik ki: a szótár rendszere szabad, a nyelvjárásokból származó szókincs könnyen beemelhető a köznyelvbe. 2) A köznyelvi szókészlet fejlődésétől és annak egyes szakaszaihoz kapcsolódó lexikográfiai eredményektől – attól, hogy ezek miként tükröződnek és rögzülnek, támaszt nyújtva a következő fokozathoz, vagy attól, 20 hogy ez nem sikerül időben, vagy késik (talán végzetesen). Hiszen amikor már elértük az államnyelvi köznyelv (már nem csupán írott nyelvi) fokozatát, még nem volt szótárunk, amely rögzítette volna normáit és kielégítette volna az igényeket (általában semmilyen, a nyilvánosság számára alkalmasabb szótárunk nem volt, még kétnyelvűből is alig egy-kettő). Nem futotta a nemzetnek szótárakra és szótárírókra? Sajnos igen, mert új, minőségileg más követelmények jelentkeztek – a köznyelv szótárával szemben. Ennek szükségességét felismerték, voltak tervek és előkészületek (külön téma). Szubjektív kedvezőtlen körülmények is akadtak – K.Būga korai halála, J.Jablonskis korához és egészségi állapotához mérten túlzott munkaterhe, az új erők csekély száma, a lexikográfiai intézmények gyengesége és fiatalsága. Objektíve a köznyelv elmélete a nyelvtanból sarjadt ki, a szinkrón nyelvészet szűkebb körű és kevésbé megbecsült volt, mint a történeti. Csak a kedvezőtlen 1954-es évben jelent meg a „Dabartinės lietuvių kalbos žodynas” – a mai litván nyelv, nem pedig a köznyelv szótára: a különbség itt nem pusztán formai, hanem tényleges is. Vajon nem jellemző, sőt a köznyelv számára talán végzetes, hogy előbb, 1951-ben jelent meg a „Tarptautinių žodžių žodynas” – fordítási szótárként, normatív jelleg nélkül, és nem tartalmazta az ntk. (nem ajánlott) minősítést, amelyet – bár még nem következetesen és nem kellő mértékben – csak az 1985-ös „Tarptautinių žodžių žodynas” használ. A hatalmas, nem normatív „Tarptautinių žodžių žodynas” már 1936-ban megjelent, kisebbek pedig még korábban is voltak. Nem ez az egyik jelentős oka annak, hogy a köznyelvet ennyire elárasztják a nemzetközi szavak, és hogy számos területen, széles fronton, több évtizeden át erőteljesen kiszorítják a litván szavakat? Most pedig vegyük sorra részletesebben. 1. „Ha az írott nyelvjárásból hiányzik egy olyan szó, amely csak más nyelvjárásokból ismert, az írónak azt a szót kell használnia, bárhol találja is; <...>; ha az író t u d j a, hogy az általa használt szót szinte mindenütt m á s k é p p fogják érteni, akkor amennyire csak lehet, a z o l v a s ó k h o z k e l l a l k a l m a z k o d n i a, és mindig g o n d o s k o d n i a kell arról, hogy a többség megértse” (Jablonskis 1901:60; itt és a további idézetekben a ritkítás tőlem származik – J.K.). Látomásos program! Bár nem minden részlete világos számunkra: vajon az írónak t u d n i a k e l l, hogy a szavát talán másképp értik? Valószínűleg igen. Jablonskis arról sem beszél, mi történik, ha a szó teljesen ismeretlen lesz: számára sokkal fontosabb az, ha másként, tévesen értik. A gyakorlat igazolta Jablonskis előrelátását. Ki szentelt figyelmet annak vizsgálatára, hogyan sikerült megvalósítani ezt a programot, miként tartották be az írók – Jablonskist is beleértve, mint szerzőt és fordítót (külön kérdés, hogy szótáríróként miként járt el)? Vizsgálatok történtek, de vannak hiányosságok, valódi szintézis pedig nincs – az a dicsekvés uralkodik, hogy mi sikerült, holott nagyon hiányzik az antitézis: mi nem sikerült, és m i é r t. Fárasztó a végtelen kesergés amiatt, hogy valami nem sikerült vagy nem sikerül, anélkül hogy elgondolkodnának azon: miért. Mennyit siránkoztak a tūlas, támsta; vėlinas; abūojas, -a! szavak miatt. De ez pontosan ugyanaz, mint amikor a šiauraus vėjo žiemių krašto dainose ateivėse kifejezésből siauras vėjas lett (Vitkauskas 1975: 64), valamint siūras, siūrus, šiūrus, sraujas (bár az LKŽ XIII magyarázata szerint: 2. „erős”), šveras vėjas lett; csak éppen itt a szó (a dalokkal együtt) egyik nyelvjárásból a másikba került, ott pedig a köznyelvbe. Ugyanazért a vélt akadályért – „érthetetlen, másként értelmezhető” – marasztalták el, ezért torzult el: a szó csak a nyelvjárásban volt jelen, a köznyelvben viszont csak a jelentése. A šiaurė, šiaurus žiemių kraštas szavakat nem kölcsönözte, mert megvoltak a sajátjai, idegen... 21 még csak meg sem érti. Csak mostanában kezd világosodni, hogy a köznyelv számára a tūlas, tamsta, vedinas, abuoja alakok nem voltak feltétlenül szükségesek. A javítás során azonban folyton azt tanítják, hogy ezek a szavak valójában mit jelentenek. Van azonban egy másik, talán igazabb tanulság is: ha nincs ilyen szavad a saját nyelvjárásodban, nem ismered jól – ne használd, ne tedd nevetségessé a nyelvjárások beszélőit! „Litvánia, úgy tűnik, csak egy kis zacskó (kicsi), de ami ház, az beszéd” (Krūonis, LKŽ XI 793). A nyelvjárások, a beszédváltozatok kincset érnek, az emberek szavakban gazdagok, a szókincs gazdag. De ha az értelem miatt van baj (a kevés értelműek között), akkor bizony a szókincsbőség miatt is van baj. Néha észreveszik a nyelvjárások közötti (vagy tágabb, akár általános) jelentésütközéseket, és szellemesen magyarázzák őket, például: – János, apád leesett a tetőről. – Épségben maradt? – Épségben, igen, csak meghalt. Klp (LKŽ VII 498). Az aplamas szó „felületes; figyelmetlen, ostoba” jelentése a DŽ₃-ban egyenesen nevetségessé tette az 1. „általános, egész” jelentést a DŽ₁-ben és DŽ₂-ben. Ideje komolyan beszélni a nyelvi gazdagság fölöslegéről, amely a köznyelvben gyakran nehézkes többletté válik. Néha egy szó nyelvjárási jelentései úgy marakodnak a köznyelvben, mint macskák a zsákban. Íme dōras DŽ₃ 1.” <...> erkölcsös” és 2. „megfelelő, jó”: Elegendő a jó étel. Nincs megfelelő egészségem. Nem ok nélkül őrjöng így. Nem tudom jól (igazán), és dorà 2. „alkalmas, jó idő”: Holnap sem lesz jó idő (nem javul meg az idő). Vajon lesz-e még jó esélye annak a betegnek (meggyógyul-e). Jó időben útnak indulni (elindulni). A nyelvjárásokban a doras (és a dora főnév) ilyen használata igen elterjedt a žemaitiai és az északkeleti aukštaitiai nyelvjárások egy részében, például: Már az udvaron túl sincs jó idő Pn. A disznóim nem mennek ki az udvarra, és kész Ut. Nem tudok rendesen tűzifát hazahozni Pc. Az „erkölcsös” jelentésű dora azonban a nyelvjárásokban elhalt (Sb, Sim, Dkš; JR28, S. Dauk, M. Valanč; dora – SD, Grk, Užv), helyét germanizmusok vették át: (š)čyras, čystas, cnatlyvas, zgadnas, cekavas; a „nem erkölcsös” jelentésű szót pedig a šelmis, laidokas (ledokas), kurva is helyettesíti; emellett a doras szó jelentéstartalmának egy részét az ártatlan, szemérmes, tiszta, szűzies, a nedoras szóét pedig a feslett, züllött szavak veszik át. Ezért a jelentések a nyelvjárásokban nem ütköznek. Hát ezt nem kellene látnunk, vagy olyan nehéz észrevenni? Hasonlóképpen kellene megítélni a szavakat: sovány DŽ₃ 3. táj. „sovány, gyenge”, 4. táj. „gyenge (betegről)” (DŽ₂, DŽ₁ – nem táj.); hányingert kelt 2. „hányásra késztet”; meddő 3. átv. „üres, eredményt nem hozó”; kap 2. „kell, köteles”: El kell menned az erdőbe. Orvost kellett hívnia; elkapni „elkezdeni, nekiállni”: Mindannyian futni kezdtek [de őket is elkapták]. Vajon nem mond nekünk semmit, hogy Žemaitė maga is írt ilyet: Miattad kellett (kellett) nekem magamnak ilyen messzire vinnem? Ez nagy téma, de már levonható a következtetés, hogy Jablonskis előírását nem követték kellő következetességgel. Ha ma ezeket a szavakat már nem is másképp értik, legalábbis nem teljesen, nem könnyen és nem mindenki számára érthetők: zavarba ejtenek, nyugtalanítanak; vagy az emberek nem értik, miért használják őket: miért nieko doro, és miért nem nieko gero, miért blogas és nem liesas, miért pykina és nem šleikštu, miért bergždžias darbas és nem tuščias darbas, miért gavo bėgti és nem turėjo bėgti, miért pagavo bėgti és nem ėmė, šoko bėgti. Ezek a nyelvjárási jelentések az írott szövegekben megszaporodtak, az emberek pedig kérdezik: miért? vajon tényleg csak így használható? Nézd csak, valaki még a nieko gero-t nieko doro-ra javítja... Természetesen ezek a nyelvjárási jelentések egyik lábukat már betették a köznyelvbe, 22 de többnyire könyviek benne. Erről még nem esett szó, még csak nem is érintették, ezért sokaknak valóban paradoxonnak tűnhet, hogy a nyelvjárási szó a köznyelvben könyvstílusú ténnyé válik. Pedig a használati státusza valójában alapvetően megváltozik. A köznyelvi szótárban az ilyen „nyelvjárási” jelentésekhez az könyv. jelölés sokkal megfelelőbb volna, és pontosabban tájékoztatná a használót (különösen azt, aki nem beszél nyelvjárást), mint a tájny. jelölés. Az ilyen jelentéseket sem kellene elhamarkodottan, válogatás nélkül szaporítani – ha egyes nyelvjárásokban van használt kistraktor, az csak nyelvjárási szóhasználat, a köznyelvben pedig (használt) járt. A köznyelvi szótárba csak néprajzi tájszavak ilyen jelentéseit érdemes felvenni, például: márška néprajzi 1. „vékony vászon takarmány, forgács vagy más ömlesztett holmi hordására; az így hordott mennyiség”, 2. keleti, dzūk „lepedő”, 3. keleti, dzūk „ágytakaró”, 4. keleti, dzūk „szövött alátét”, 5. keleti, dzūk „terítő”, 6. szamogit „törölköző”, 7. nyugati „kis, két ember által húzott, tölcsér nélküli, kétágú háló”; skara 1. „női váll- és fejkendő”, 2. szamogit „rongy (rendszerint silány), cafat”, 3. szamogit „pelenka”, 4. gyűjtőnévként, szamogit „rost”: Idén jó a lenkendő, a skepeta 1. „viselt kendő” [íme, még a magyarázatban is szükség van a minősítőre – viselt!], 2. keleti „szövetdarab, rongy (rendszerint silány), törlőrongy, felmosórongy” (skarelė „kisebb fej- vagy nyakkendő”, skepetaitė „kis kendő”, a skepetėlė pedig 1. „kis kendő”, 2. tájny. „szövetdarab; zsebkendő”); būtas 1. „egy vagy több szobából és konyhából álló lakrész”, 2. tájny. „lakóház, kunyhó, házikó”, 3. szamogit „bármilyen épület, építmény”; sprágilas 1. néprajzi „gabonacséplő eszköz – nyélhez kötött bunkó”, 2. keleti „az eszköz bunkója”, 3. <…>; spragilinė 1. dzūk „cséplőnyél”, 2. keleti „cséplőbunkó”; siaustuvė 1. keleti „cséplőnyél”, 2. szamogit, lásd: vystyklas. Így szerepel a DŽ₃-ban. A „Lietuvių bendrinės kalbos žodynas” azonban – legalábbis amíg a köznyelv meg nem erősödik és szókincse meg nem szilárdul – még tartalmazhatna valamiféle nyelvjárási jelöléseket. A néprajzi tájszavakon kívül talán a legjellegzetesebb, tankönyvi példákat sem kellene kerülni: skujà 1. „fenyő- vagy lucfenyőtű”, 2. tájny. „fenyőág”, 3. tájny. „toboz” [DŽ₂, lásd: kankorėžis], 4. keleti „halpikkely” [DŽ₃, lásd: žvynas, sriegas (halé)] DŽ₃ [a DŽ₂-ben nincsenek tájnyelvi jelölések]; gróbas 1. aukštaitiai „borda”, 2. szamogit „bél” DŽ₃ [a DŽ₂-ben és DŽ₁-ben 1. „borda”, 2. szamogit „bél”; de vajon a grobas a köznyelv szava volna?]; sėti 3. tájny. „ültet (burgonyát)” DŽ₃ [lényegében így a DŽ₁-ben és DŽ₂-ben is]; širdingas 3. tájny. „haragos, hirtelen” DŽ₃ [a DŽ₁-ben és DŽ₂-ben: keleti]; smagùs 5. szamogit „nehéz” [a DŽ₁-ben is; a DŽ₂-ben: 6.]. A nyelvjárást nem beszélő köznyelvhasználó számára pedig ez gyakorlati hasznán túl emlékeztető volna arra, hogy a köznyelv nem kőből sarjadt... 2. „Általában azt szokták mondani, hogy csak a nagy írók teremtik meg az írott nyelvet, művelik és csiszolják. Ebben sok igazság van. A mai élet tempója azonban nem vár a jó író lassú, mégoly értékes hatására sem. A nyelvi műveltségre kívülről, tudatos nyelvművelésre van szükség” – olvasható a „Gimtoji kalba” első számának (GK 1933 1) „A munka megkezdésekor” című kiáltványában. Nem véletlen itt a nyelvi műveltség kifejezés, noha nincs kifejtve. A jelenséget észrevették és megemlítették, de részletesebben nem tárgyalták és nem értékelték. Mivel világosan látni e kifejezés gyökereit a szomszédos népeknél, a- 23 kapukat lehetne vele összekötni a már említett saussure-i ütközéssel is: a köznyelv mint kulturális termék és a nyelvjárások mint a természet szférája (Saussure 1977: 60). A „Gimtoji kalba” ezért hangsúlyozza, hogy nem elégszik meg a hibák kijavításával: „Nem elegendő számunkra egy csapat nyelvjavító, hanem magát a társadalmat kell megtanítani a nyelvre” (GK 1933 1). A kiáltvány ezért többet beszél a kulturált nyelv kialakításáról is: „A nyelvre szociológiai szempontból tekintünk. A nyelvet, akárcsak a közös élet egyéb jelenségeit, ugyanazok a társadalmi törvények befolyásolják. Ezért számunkra a nép nyelve nem a nyelvi kultúra abszolút mércéje [azaz mértéke]; véleményünk szerint ebből csak kinevelhetjük a kulturált nyelvet. A »Gimtajai kalbai« tehát nemcsak a köznyelv emberiessége [azaz népi jellege?], hanem kulturális haladó volta is fontos. A nyelv időnként egészen fölösleges [azaz megmaradó] alaki gazdagságát [azaz formagazdagságát; nem pedig szexualitását...] és szókincsét (a gólya elnevezéseit!) nem becsüljük” (GK 1933 2). Gandro története a köznyelvben nem mentes a nagyratörő törekvésektől, és a tisztaság kérdése sem könnyű. Árnyék nélküli példa – a kölcsönszó grybas kodifikálásának maga a nyelv által problémamentesen megoldott esete: a fölösleges gazdagság kedvéért félretéve a régi örökségből származó kremblys és budis szavakat (ahhoz a leleményes próbálkozáshoz, hogy a budis szó a „valamilyen lakstabudinis gomba” sajátos jelentésben megmeneküljön a köznyelv számára, a DŽ₃ szerint nem elegendő a nyelvjárási alap – a köznyelv valamivel szélesebb körű használata is szükséges). Talán érdemes volna legalább egy példát hozni a kulturált nyelv fejlődésére. Az egyik legszembetűnőbb eset, amikor a népnyelvi szót nem egyszerűen átveszik a köznyelvi rendszerbe, hanem abból alakítanak ki egy szükséges kifejezőeszközt, a következő: „De, meglehet, valaki azt mondja: a kamšà nem felel meg pontosan a bū́nos fogalmának. Erre azt lehet felelni: vajon az pirmininkas és a viršininkas megfelelt-e? Hiszen a nagy háború előtt a mieink rendszerint a kaszált major vagy uradalom béreseinek elöljárójáról, valamint a pásztorok főnökéről beszéltek. Mesélik, hogy a panevėžysiek még a bajszuk alatt is elmosolyodtak, amikor kinevezték nekik az első járási főnököt. Nem kell félni a látszólagos pontatlanságtól. A szó, ha használatba veszik, magától pontos jelentésűvé válik” (A.S. – GK 1938 26–27). Ehhez csak annyit lehet hozzátenni: először is, a pirmininkas jelentései a nyelvjárásokban sokkal számosabbak – 2. „<...>, felügyelő”, 3. „<...>, első”, 4.<...>; csősz”, 5. „a nyáj élén haladó pásztor” || „pásztor”, 6. „ami a legjobb, első osztályú” || „első kiadású, jobb sör” LKŽ X; másodszor, a pirmininkas és a viršininkas Litvánia kisebb részén volt használatos, így nem mindenkinek adódott alkalma elmosolyodni; harmadszor, a köznyelvben nincs jelentésütközés, hiszen itt egyértelmű jelentésűek (DŽ₃, a pirmininkas 2. és 3. jelentése nyelvjárási). A köznyelvi kultúra sikeresen megkezdett korszakát a megszállás és a népirtás szakította félbe. 3. 1953. 03. 18-án adták nyomdába a DŽ₁-et – Sztálin már nem a Kremlben volt, de talán még nem is a Mauzóleumban. Nyomtatásra aláírva: 1954. 05. 13. St. Keinys 1990. 01. 30-át jelölte meg a DŽ₃-hoz írt „Előszava” dátumaként (én a magam körülbelül hároméves munkáját 1988-ban, szabadságom előtt fejeztem be). Bár ezután, 1992. 05. 19-én, 06. 17-én és 22-én még záróüléseket tartottak néhány szemaziológiai szó ügyében (amelyek szemantikája szempontjából fontos a pragmatika). Éljünk Edvardas Gudavičius egykori professzor engedélyével, és tegyük fel a kérdést: „mi 24 lenne, ha lenne”. Tegyük fel, hogy ezt a DŽ-krónikát legalább 1933-ban lehetne kezdeni (a még korábbi kezdet talán túlságosan meghökkentene). Lehet, hogy egy ilyen, 1933-as DŽ-et az LKŽ I₁ és II₁ sorsa érte volna, de a köznyelvi szótár már tény és mítosz is lett volna – ürügy arra, hogy jót és rosszat (attól függően, kinek a szemszögéből) mondjanak róla. Ennyi a DŽ-krónika pragmatikai szempontból. A lexikográfiai helyzet 1954-ben a következő volt: a nagy LKŽ-ból mindössze 2 kötet jelent meg, ráadásul azokat is kivonták a filológiai közélet látóteréből; a háború utáni szaklexikográfiából csak A. Novodvorskis 1949-ben kiadott „Műszaki szótára” létezett, a háború előtti terminológiai szótárak pedig csupán az LKŽ szerkesztőségének kézikönyvtárában voltak meg. A DŽ₁-nek nem volt s a j á t cédulagyűjteménye, hanem a nagy szótár cédulagyűjteményéből készült – ez a szerkesztők herkulesi teljesítménye, ugyanakkor a szerkesztés alapvető hiányossága is, amelyet mindmáig nem küszöböltek ki. A DŽ₁ Bevezetésének 1. §-a („A szótár rendeltetése és terjedelme” című fejezet) ezt mondja: „<...> az írott nyelv mellett széles körben használja a b e s z é l t nyelv szókincsét és frazeológiáját is. A szótárnak <...> segítenie kell az irodalmi nyelv elsajátítását, <...>”. A 3. §: „A szótár gyakorlati, normatív jellegének megfelelően a következők kerülnek bele: 1) politikai, szépirodalmi és tudományos irodalmi szavak, amennyiben nem túlságosan szakszerűek, és nem ritka, egyéni használatú szavak; 2) népnyelvi és különféle n y e l v j á r á s i s z a v a k, a m e l y e k k e l a z i r o d a l o m b a n g y a k r a b b a n t a l á l k o z u n k, vagy amelyek bizonyos fogalmak kifejezéséhez szükségesek, például: buklus, skubrus, namiegas [a szótár szövegében: skubruš lásd: skubus, a DŽ₂ és DŽ₃ viszont azt mutatja, hogy a jelentések különböznek!]. A 4. §: „A szótárba nem kerülnek be: 1) a szűk körben használatos és az irodalmi nyelv számára kevéssé szükséges tájnyelvi szavak, például a šutrus »forró« [pedig a šutrą bekerült, a šutnųš is bekerült], a klūkti »nagyon kérlel« [pedig a szótár szövegében... ez áll: klūkti nyelvjárási: 1. »jég alatt halászni, a halakat ütögetni«, 2. »nagyon kérlelni, kunyerálni« (valójában nem két jelentésről, hanem homonimákról van szó!)]. Tehát a DŽ₁ szócikkek felvételének elve: inkább több legyen; hadd törekedjenek a köznyelvi státusra, versengjenek egymással, állják ki az idő próbáját – derüljön ki, melyek »szükségesek«, és melyek »kevésbé szükségesek«. A „ritka, egyéni használatú szavak” pedig nyilván nem a nyelvjárásokban, hanem csak az írásművekben ilyenek. A nagy szótár cédulagyűjteményének hatása nyilvánvaló. A DŽ₁ nem a köznyelvi használatot rögzíti, hanem létrehozza azt: a nyelvjárások szavaiból még tartalékkal, fölöslegben is ellátja. A DŽ₁ első recenzensei is a DŽ₁ útját követték. Még tovább is próbáltak menni: „Véleményünk szerint a magyarázó szótárban helyet kellene kapniuk a ritkább dialektizmusoknak is, ha a szépirodalmi klasszikusok műveiben előfordulnak. A szótár olvasója viszont hiába keresi a luinas, pylė, repukas szavakat... (Donelaitis), sem a (iš)drėžėti, snopis... (Žemaitė), sem az atvalka, kraiguoti, (nu)piepti, šušėti... (P. Cvirka), sem az ydas, pakinys, panuovalis, tun kčiai... (A. Vienuolis), sem a plaitytis, priebėga, slambyti, žiubis... (I. Simonaitytė) szavakat, sem sok más, a kiváló litván írók műveiben fellelhető népnyelvi szót” (Grinaveckis 1955: 3). Valójában az olvasónak valahol meg kell találnia ezeket a szavakat egy klasszikus vagy kiváló író művében. De vajon a köznyelvi szótárban, ha ezek nem köznyelvi szavak? Vajon a m a i nyelv szótárába valók Donelaitis és Žemaitė szavai? A klasszikusok műveinek egyre lendületesebb akadémiai, iskolai és tömegkiadása hamar megtalálta a jó megoldást – 25 a mellékelt szójegyzékekhez, amelyekbe egyaránt jól illenek a tájszavak, az elavult szavak, az új szavak és az idegen szavak. Ám még több mint egy évtizeddel később is a DŽ1 (majd a DŽ2) felelős szerkesztője így mérlegel: „Csak azokat [a tájszavakat] lehet felvenni, amelyek szélesebb körben használatosak a szépirodalomban és a beszélt nyelvben, vagy amelyeknek nincs más megfelelőjük az irodalmi nyelvben” (Kruopas 1968: 3). Mit jelent az, hogy „szélesebb körben használatosak a szépirodalomban”? Legalább két írónál előforduló luinas „szarv nélküli, szarvatlan”, pylė „kacsa”, tunčiai „láb köré tekerhető rongyok”, slambyti „munka nélkül járkálni, csatangolni” – „felvételük indokolt”, egyetlen írónál viszont a snopis „tutyimutyi, tátott szájú” (Žemaitė), a paknys „a rét széle, rétszegély” (A. Vienuolis), a žiubis „zsákmány” (I. Simonaitytė) „túlságosan megterhelné a [szótárt]”. Ezt az álláspontot pedig így foglalják össze: „a dialektizmusokat csak korlátozottan kell felvenni az LŽ-be [az irodalmi nyelv szótárába]”! Ez az általános szóválogatási felfogástól függ, amelyet nemcsak a köznyelvi használat, hanem egy eszmény is meghatároz: „Az irodalmi nyelv ugyanis valójában a társadalom, a kultúra, a tudomány és más célok szolgálatára szánt közös nyelv eszménye. <...>. A beszélt-táji, a szépirodalmi, a tudományos, a publicisztikai és más nyelvhasználatban olyan szavakkal találkozunk, amelyek nem feltétlenül tartoznak a köznyelvi használathoz, az irodalmi nyelvhez, de a nyelv szókészletének jelentős és fontos részét alkotják, ezért kisebb-nagyobb mértékben az LŽ-ben is tükröződniük kell (nemcsak a nagy „Lietuvių kalbos žodynas”-ban)” (Kruopas 1968: 3). Itt említik a „passzív tartalékba került szavak egy részét” és a gyakori írott nyelvi tájszavakat is. A szótár használójának gyakorlati igényeit tartják szem előtt: „A nyelv lexikai rendszere igen tág, összetett és pontosan körül nem határolt, ezért az irodalmi nyelv szótárának is figyelembe kell vennie ezt. Csak így lesz lehetséges, amennyire a DŽ terjedelme megengedi, tükrözni a mai litván nyelv lexikai rendszerét, amelynek alapját az irodalmi nyelv szókészlete is alkotja” (Kruopas 1968: 3). A köznyelv szókészlete tehát itt az egész nyelv lexikai rendszerének méhében fejlődő csíraként jelenik meg: nem önálló, növekszik, még nem különült el. A köznyelv szókészletének a táji szókészlettől való elkülönülése és elhatárolása azonban egyre világosabban körvonalazódik: „Az újságírók, szerkesztők, fordítók alig várják a litván köznyelv nagy, részletes szinonimaszótárát. Szeretném hangsúlyozni a k ö z n y e l v i szó jelentőségét, hiszen a tíz évvel ezelőtt megjelent rövid A. Lyberis-féle szójegyzék, bár kicsi, az irodalmi nyelvi szavak mellett sok tájszót is közöl. Ma nehéz volna meghonosítani a köznyelvben a spagą, žagą, stičią, geinyti, kliūkti és a hasonló szinonimákat” (Kirvaitis 1971: 67). Persze pontosabb volna nem a meghonosításuk nehézségéről beszélni, hanem azt mérlegelni, hogy szükség van-e rájuk a köznyelvben, találnának-e ott bármilyen helyet. 4. DŽ2 – 1972. A nyelv és a nemzet életének újabb évei újabb lexikográfiai lapokat hoznak: az LKŽ 8 kötete (a VIII. kötet – 1970), betűrendben egészen az O betűig; akkor úgy tűnt, a szótár fele készült el (az LKŽ XVII. kötetének utolsó szava ma a valgy s). A DŽ2 bevezetőjének lapjai szerkezetükben hasonlítanak a DŽ1-hez, csak a példák mások, és sok van belőlük. A szótár szövegében azonban a példák fele egészen másként fest: a keleti tájnyelvi jelölés helyett nyugati, a dzsük helyett pedig 26 keleti! A DŽ₁ „A szótár rendeltetése és terjedelme” című fejezetének helyén a DŽ₂-ben csupán „A szótár terjedelme” áll [így a DŽ₃-ban is], de már a második mondat a rendeltetést is megadja: „<...> célja a mai litván irodalmi nyelv szavainak közlése”. A tájszavakról részletesen szól a 2. §: „Mivel a szótár gyakorlati, normatív jellegű, a következő kategóriák szavait közli: <...>; 2) a szépirodalomban, publicisztikában, sajtóban és másutt gyakrabban használt, a nép beszélt nyelvéből [DŽ₁-ben csak: a nép] és a nyelvjárásokból származó szavak [a DŽ₃ arra törekszik, hogy <...> gyakoribb tájszavakat közöljön], például: a žemaitiai nyelvjárásból – atvàrsla „gyeplőszár” [a szótár szövegében – atvarslai; ez a példa a DŽ₃ bevezetőjében is megmaradt], buklùs „okos” [a szövegben minden tájnyelvi jelölés nélkül „tehetséges, okos; ravasz” a magyarázat; a DŽ₃-ban „tehetséges, okos”, a DŽ₁-ben 1. „tehetséges, okos, értelmes; ravasz”, 2. táj. „hamar elfáradó, megbetegedő; gyenge, beteges”; az LKŽ I₁ ezeket homonimáknak tekinti: 1 buklùs (SD, DP, MP, Mž, Vln, KN, B, RB; M. Valanč; Skr, Btg; továbbá bùklas BsP; buklingas PK, K, P, buklystė R, Sch) és 2 buklùs 1. „aki fél a téltől, a hidegtől, a szemétől; gyenge, elkényeztetett, beteges” Prl, Vrn, Žln, Dsm – az LKŽ I₂ ezt a jelentést kettéválasztja, a 2. „aki beszéd közben megakad” jelentésből pedig 3. homonimát alkot: buklùs, šiltìs „igyekszik” [a szövegben – 2 šiltìs, -iasi, šýlėsi „igyekezni, gondoskodni” tájnyelvi jelölés nélkül; a DŽ₃-ban – žem.], žãmbas „sarok, hajtóka” [a szövegben – 1. „sarok, szeglet”, 2. „hajtóka”, tájnyelvi jelölés nélkül; ugyanígy a DŽ₃-ban]; a keleti aukštaitiai nyelvjárásból – kūtė „istálló” [a szövegben – kūtė žr. tvartas; ugyanígy a DŽ₃-ban; a szót az északi žemaitiai és a keleti nyelvjárásban használják], tausóti „tisztelni; takarékoskodni” [a szövegben – 1. „óvni, vigyázni”, 2. „takarékoskodni”, tájnyelvi jelölések nélkül; a DŽ₃-ban – 1. „mértékkel költeni, takarékoskodni”, 2. „óvni, vigyázni”], verdėnė „forrás” [a szövegben – keleti „feltörő forrás, eredet”; ez a példa a DŽ₃ bevezetőjében is megmaradt – verdenė „forrás”, a szövegben pedig – keleti, lásd: versmė], vil̃gšnas „nedves” [a szövegben – vil̃gšnas, vil̃gšnas žem. „kissé vizes, nedves”; a DŽ₃-ban – vil̃gšnas žem. „kissé vizes, nedves”]; a nyugati aukštaitiai nyelvjárásból – blį̃sti „sötétedik” [a szövegben – 1. „sötétedik, beborul”, 2. žem. „kopik, pusztul, silányodik”; a „sötétedik, beborul” jelentés nyugati tájnyelvi, az LKŽ I₂ adatai szerint KzR-ben használják, inkább keleti területeken – Ktk, Klt, Lkm, Švnč, Dglš, Dkšt –, valamint az SD-ben], dagóti „betakarítani a termést” [a szövegben – „begyűjteni, betakarítani a termést”, tájnyelvi jelölés nélkül; a DŽ₃-ban szintén jelölés nélkül: a lietuvininkai nyelvjárásban használták], šãras „takarmány” [a nyugati peremvidéken, inkább a nyugati dzsük nyelvjárásban használták; a DŽ₃-ban nincs ilyen szó]; a dzsük nyelvjárásból – dyrėti „nézni” [a szövegben – keleti 1. „nézni, várva vagy lesben állva; meredni”, 2. „meghúzódni, lapulni, tétlenkedni”; a DŽ₃-ban szintén, de köznyelvi jelöléssel; valójában keleti tájnyelvi], drėngti „esős, borús idő van” [a szövegben – „esősen-havasan esik, esős, borús idő van”, tájnyelvi jelölés nélkül; ugyanígy a DŽ₃-ban; valójában a dzsük és kissé a nyugati tájnyelvben használják, de bekerült a köznyelvbe], dudénti „beszélni” [a szövegben – 4. dzsük „beszélni, társalogni”; ez a példa a DŽ₃ bevezetőjében is megmaradt], kùšlas „gyengén látó” [a szövegben – dzsük „vak, gyengén látó, kancsal”; a DŽ₃-ban táj. „vak, rosszul látó”; a dzsük nyelvterületen kívül alig terjed, legfeljebb Klvr környékéig] és így tovább.” A DŽ₂ első recenzensei lelkesen fogadták a köznyelv túlburjánzó gazdagságát: „[A tájszavak kodifikálásával gazdagodik az irodalmi nyelv szókészlete. <...>. <...>. A táji és a népi beszélt nyelvi szavak közlésével a szótár hatalmas szóválogatási munkát végzett, miközben figyelmesen hallgatott a mindennapi irodalmi nyelvhasználatra- 27 Ebben az értelemben a szótár „h e l y e s e n o l d j a m e g korunk egyik legbonyolultabb gyakorlati nyelvi problémáját – a z i r o d a l m i n y e l v é s a n y e l v j á r á s o k k ö z ö t t i k ö l c s ö n h a t á s t” (Grinaveckienė 1973: 5). Valójában egyáltalán nem világos, hogyan oldhatná meg ezt a kölcsönhatást egy normatív szótár – legfeljebb rögzítheti e folyamat eredményeit. A recenzens konkrétan e témában helyes megjegyzéseket is tesz: „<...> különösebb ok nélkül kerülhettek be egyes dialektizmusok vagy beszélt nyelvi szavak”, ám e kérdést inkább a stilisztika és a szókészlet tisztasága szempontjából vizsgálja. „A szótár gazdagodásának legfontosabb forrása kétségkívül az élő népnyelv, annak nyelvjárásai. Minden, ami a népnyelvben a legjobb, beáramlik az irodalmi nyelvbe, és új szavakkal, kifejezésekkel, új kifejezőeszközökkel gazdagítja” (Lyberis 1973: 4). Példák felsorolása után, amelyek közül némelyik valóban csupán „forrás”, nem pedig a köznyelv ténye – aitas „csirkefogó, nyughatatlan”, aipti „elpuhulni, elbutulni, rosszalkodni”, apymauda „felesleges tárgy, akadály”, aptvarus „minden oldalról bekerített” –, ismét reményének ad hangot: „Lehetséges, hogy a Szótárban szereplő népnyelvi vagy nyelvjárási szavak közül nem mindegyik került már be az irodalmi nyelvbe, de a nyelvet gazdagító forrásként hasznára válhatnak” (Lyberis 1973: 4). Hűvösebb hangvételű megjegyzés is elhangzik: „Úgy tűnik, a mai nyelv szótárába kevesebb elavult és ritka nyelvjárási szót is fel lehet venni, például: blenkti, brotis, dulsus, gabūžas, gybti, grasme, grikas, gūdnas, gvoja, iesmė, kauras, kerslas, kivinklis, kliesnas (= klienas?), kupurna és így tovább” (Labutis 1973: 2). Jonas Paulauskas körülbelül 2000 nyelvjárási szót számolt össze a DŽ2-ban – „az összes szó több mint 3%-át” (Paulauskas 1974: 42). Felsorolja a DŽ2 nyelvjárási szavait, amelyekhez a DŽ2-ban „nincs nyelvjárási minősítés” (Paulauskas 1974: 42), és fordítva, azokat is, amelyek a DŽ2-ból teljesen hiányoznak. „Több olyan nyelvjárási szó van, amely az I. kiadásban egyáltalán nem szerepelt, például a d betűvel kezdődők közül: deinauti, dygmuo, dykoi, dylatė, dilikas, dosai, dremžti, drepinti, drėžėti, driunyti, dūbla, dūkinuoti, duogas, dvakinti, dvėluoti” (Paulauskas 1974: 43). J. Paulauskas azt keresi, mi alapozhatja meg, hogy a nyelvjárási szavakat a köznyelv szavainak tekintsük: „Sajátos jelentésük miatt sok, nyelvjárási minősítéssel ellátott szó az irodalmi nyelv szavának tekinthető: olyan fogalmakat jelölnek, amelyek megnevezésére nincsenek m á s m e g f e l e l ő irodalmi nyelvi szavak, például: amalas „mennydörgés nélküli villámlás” [keleti], čižas „a lenrosthoz tapadt pozdorja” [keleti], guogis „hívatlan vendég az esküvőn” [keleti], goža „a megtörő tengeri hullámok sora” [1. alsó-litván, 2. földrajzi], rytagonė „állatok legeltetése napkeltétől reggeliig” [keleti, dzūk], samplėšinis „lenből készült, kétfonalas szövet” [alsó-litván], paražos „a Hold fogyása, az utolsó negyed kezdete” [alsó-litván], rūgpienis „savanyú tej” [nyugati], vientulys „aki egyedül, magányosan él; magányos ember” [keleti]” (Paulauskas 1974: 43). Itt csak a goža jár jól: ez a nyelvjárási szó egyébként már a DŽ1-ban is rögzült tudományos szakkifejezésként: 2. földrajzi „a tenger hullámainak megtörése (habzása) sekély vízben vagy a parton”; továbbá a rūgpienis – átlátszó formájú nyelvjárási szó –, amely a DŽ3-ban már elnyerte a köznyelvi szó státuszát, amit csak m o s t erősít meg igazán a használat is. A DŽ3 már a 2amalas alakot is tartalmazza, de talán nem azért, mert nincs 28 „más megfelelő” – legalábbis „más” van: az amalo, amala krečia (meta) mellett van a rūda (rūdi, rūdis) krečia (meta) is. Hasonlóképpen gondolkodhatunk a čižas esetében is (a čižti mellett a žvigti is használatos). A DŽ₃ vientulys szava azonban keleti nyelvjárási, míg a köznyelvben a többértelmű atsiskyrėlio („az emberektől elkülönülő szerzetes, aszkéta”; átvitt értelemben „a társaságot, a társadalmi életet kerülő, elzárkózó ember”) mellett a kétértelmű vientulį („agglegény” is!) szónál világosabb, átláthatóbb a vienšius beszélt nyelvi „egyedülálló, magányos ember” szó a DŽ₃-ban. A guogis is keleti nyelvjárási a DŽ₃-ban, mert a nyugati nyelvjárásokban a kriukininkas [alsó-litván ¹ stỹrininkas LKŽ XIII] használatos. Teljesen indokolt bizonyos jelentésű nyelvjárási szavakat etnográfiai kifejezésnek tekinteni: sámplėšinis alsó-litván etnogr. „kétfonalas, kócfonalakkal szőtt lenvászon” DŽ₃; rytãgonė keleti, dzūk etnogr. DŽ₃, bár e szó átláthatósága és rendszeressége (vö. naktigonė etnogr. DŽ₃) megkönnyítené köznyelvbe kerülését. Ez nem mondható el az alsó-litván pãraiz̃os, pãraiz̃os, pãraiza, paraižai, paraižis alakokról, noha motiváltak: Ha a hónap f o g y n i k e z d, akkor paraižos J (LKŽ IX); ¹ ryžti, -ta, -o „fogyás előtt elhalványulni (égi fénytestről, különösen a Holdról)”: Beryžtas mėnuo, kad su saule nesusieina, t.y. eina į tuštumą, dėla, jau bilstėja J (LKŽ XI); paryžti „elkezd halványulni, fogyni (égi fénytestről)”: Mėnesį paryžo, mėnesį paėmė delčia Kos 133 (LKŽ XI). Ez korántsem minden, de ennyi elég. A DŽ₃ valóban következetlen – a paraižos már alsó-litván minősítés nélkül szerepel, a ² ryžti „utolsó negyedbe fordulni, fogyni, apadni” pedig alsó-litván minősítéssel – a DŽ₂ paryžti alakja helyett. J. Paulauskas továbbra is a nyelv gazdagításának elkötelezett bajnoka maradt, csupán a nyelvjárási változatok kiválasztása aggasztotta nagyon: „A nyelvjárási szavakat mindeddig a litván nyelv v a g y o n á n a k tekintették (és tekintik ma is), amely k i e g é s z í t i az irodalmi nyelv szókészletét. Az esetek többségében ez helyes szemlélet. Ám a nyelvjárások szókészletének ilyen kezelése következtében az irodalmi nyelvben számos olyan változat jelent meg, amely csak bővíti a szavak készletét, a lexikai jelentések készletéhez azonban semmit sem ad” (Paulauskas 1979: 77). Valóban jelentős következtetés, de a köznyelvi jelentéskészlet többletét (és hiányát) minden szempontból, nem csupán a változatok felől kellene megvizsgálni. 5. Végül Antanas Lyberis 1983-as cikkében, amelynek címe jól irányzottan „A szavak kiválasztásának problémája a „Dabartinės lietuvių kalbos žodynas”-ban”, röviden és világosan kimondta azt, amire már rég szükség volt: „A DŽ szavainak kiválasztásakor a legfontosabb szempont a s z a v a k m e g h o n o s o d á s a, a z i r o d a l m i n y e l v b e n v a l ó e l t e r j e d t s é g ü k” (Lyberis 1983: 147–148). A köznyelvben széles körben meg nem honosodott DŽ-beli nyelvjárási szavak bőséges felsorolása közben A. Lyberis két okot jelöl meg: „A szótár szerkesztőinek nem sikerült ezeket a szavakat elterjeszteniük az irodalmi nyelvben. Ennek fő oka ritkaságuk, valamint az, hogy a nyelvben vannak elterjedtebb megfelelőik” (Lyberis 1983: 149). Helyes az a gondolat, hogy a nyelvjárási szavak a szépirodalomban csupán a falusi élet hangulatának megteremtését szolgálják, és egy részük a köznyelvi használatban etnográfiai kifejezésként működik. Sajnos a DŽ₃ szerkesztő kollégái nem hallgatták meg ezeket a józan, pontos gondolatokat. Egyetlen hasonló nyilatkozat hangzott el, nem akadémiai megfogalmazásban, túlzóan: „Először is, jó néhány nyelvjárási és egyéb ritkán használt, elavult szót kellene kihagyni a DŽ-ből. Az audrotie, blįsti, dagoti, keleivystė, laiškus, slasnos, 29 slaptė, šaras, tviega, vystas szót egyetlen, az utcán megszólított ember sem értené” (Kirvaitis 1984: 55). 6. DŽ3 – 1993. Lexikográfiai környezet – rendelkezésre áll a LKŽ 15 kötete, valamint a terminológiai, frazeológiai, szinonima- és antonimaszótárak. A helyreállított állam és az államnyelv olyan szótárt kapott, amelyet a pangás és a kétnyelvűség legzordabb éveiben készítettek, majd az újjászületés éveiben szerkesztettek. A tájszavak kiválasztása sajnos nem változott, sőt az irodalmi klasszikusok használata és a žemaitiai nyelvjárás gazdagsága még tovább erősítette: 2152 tájszóból 698 nyugati aukštaitiai, 687 žemaitiai, 487 keleti aukštaitiai, a többi pedig 280 (a számítógépes számításokért köszönet dr. Vida Žilinskienének). A Bevezetés példái viszont jelentősen megváltoztak. A DŽ3 főszerkesztője, St. Keinys lexikográfiai hitvallásában, amely a szótár befejezésével egy időben született, a tájszavak számának gyarapítását igazolja, sőt meggyőző magyarázatok mögé rejti: „Az ilyen regionális szavakat mindenki használja, aki természetes módon tanulta meg anyanyelvét, különösen azok, akik az élő (mindenekelőtt nyelvjárási) nyelv közegében nőttek fel. <...>. A nyelv szókészletének nagy részét nem ismeri minden nyelvhasználó – <...>. <...>. A DŽ elhatárolódik a szűk körben használt szavaktól. Ezért a DŽ dz. (dzūkiai), ryt. (keleti aukštaitiai), tarm. (nyelvjárási), vak. (nyugati aukštaitiai), žem. (žemaitiai), valamint a harmadik kiadásban hozzáadott aukšt. (aukštaitiai) minősítéseit nem szabad szó szerint értelmezni. Pontosabbnak tűnik az ilyen szavakat a köznyelv szűkebb körben használt szavainak tekinteni (a köznyelv egy adott használati területére és e terület kivándorolt lakóinak nyelvére jellemzőek)” (Keinys 1991: 95). A köznyelv használati területei contradicto in se. Saját nézetemet itt a DŽ3 tájszavaiból összeállított jókívánsággal mondom el a magam módján: öltözzetek fel, és sürgölődjetek serényen, fáradozzatok nyafogás, lustálkodás, pusztítás és fecsegés nélkül, hogy tisztességesen megvédhessétek a tömör szótárat. Erősödjetek tisztességesen – és győzni fogtok (lásd žūti 3)! 7. Hogyan tovább? Az irodalomban már régen megtették a „Három lépés a folklór felé” lépéseit (Vytautas Kubilius cikkének címe – "Pergalė", 1976, Nr. 10, p. 110–132). Feltételezhető, hogy az irodalomban mindhárom lépést megtették a nép nyelve felé is. Mi lesz a normatív lexikográfia negyedik lépése? A köznyelvi szókészlet egyre szélesebb és mélyebb áramából, folyamából merítünk majd, vagy továbbra is a mellékfolyókból, a forrásokból – a nyelvjárásokból? A köznyelvi szótárnak valóban „továbbra is a litván nyelv szótáraként kell készülnie” (Keinys 1991: 34), a népnyelv kincseinek tárházaként, vagy a litván köznyelv szótáraként, a művelt rétegek, a kultúra (és a nemzeti kulturális örökség) nyelvének szótáraként? Elég lesz-e az 50 ezer szócsalád, vagy „legalább 80–90 ezer szóra” törekszünk (Kirvaitis 1984: 54)? A DŽ2 5%-os terminológiai arányáról (Kirvaitis 1984: 55) a DŽ3 8,35%-os terminológiai arányára emelkedve (V. Žilinskienė által közölt adat), nem kellene-e a világstandard, a terminusok 20%-os aránya felé törekednünk (Kirvaitis 1984: 55)? Honnan vennénk azt a sok ezret és százalékot? Arra várnak, hogy a normatív szótárban rögzítsék őket, mintegy a megerősítés szentségeként. Itt csak egyetérteni lehet Keinys gondolatával: „Különösen fontos, hogy a litván történelemmel kapcsolatos szókészletet rendszerezettebben mutassuk be (...). A DŽ harmadik kiadásában arra is törekszünk, hogy rendszerezettebben adjuk meg Litvánia növény- és állatneveit, valamint a litván tájat tükröző szavakat” 30 (Keinys 1991: 95). A köznyelvi szótár valójában csak akkor lesz általános (universalis), ha minden terület szókészletének nélkülözhetetlen minimumát nem annyira az adott területek szakemberei, mint inkább azok a használók találják meg benne, akiknek minden területről valamennyi kell – szerkesztők, újságírók, tanárok. LITERATŪRA B – Lexicon Germanico-Lithvanicvm et Lithvanico-Germanicvm, darinnen... von Iacobo Brodowskij, Praecentore Trempensi. [XVIII amž. pradžios (1713–1744 m.) rankraštis.] BsP – Lietuviškos pasakos įvairios. Surinko Dr. J. Basanavičius, I–IV dalis, Chicago, 1903–1905. S.Dauk– Simonas Daukantas (1793–1864), jo raštai. DP – Postilla Catholicka... Per Kūnigą Mikalojiv Davkszą... iš lėkiško perguldita... Vilniui Drukárnioi Akadémios... 1599. DŽ₁ – Dabartinės lietuvių kalbos žodynas, Vilnius: Valstybinė politinės ir mokslinės literatūros leidykla, 1954. DŽ₂ – Dabartinės lietuvių kalbos žodynas, Vilnius: Mintis, 1972. DŽ₃ – Dabartinės lietuvių kalbos žodynas, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidykla, 1993. GK – Gimtoji kalba, Kaunas, 1933–1941. Grinaveckienė E. 1973: Literatūrinės kalbos aruodas. – Literatūra ir menas 6, 5. Grinaveckis V., Palionis J., Urbutis V. 1955: Dabartinės lietuvių kalbos žodynas. – Tiesa 54, 3–4. J – Litovskij slovar’ A. Juškeviča... 1(1), Sankt Peterburg, 1897; (2), Sankt Peterburg, 1904; (3) [2(1)], Petrograd, 1922. Jablonskis J. 1901: Lietuviškos kalbos gramatika. Rašytojams ir skaitytojams vadovėlis. Parašė Petras Kriaušaitis, Tilžėje 1901. – Jablonskis J. Rinktiniai raštai1, Vilnius: Valstybinė politinės ir mokslinės literatūros leidykla, 1957. JR – Svotbinė réda... par Antáną Juškevičę 1870 mėtuse, Kazan', 1880. K – Littauisch-deutsches Wörterbuch von Friedrich Kurschat, Halle a. S., 1883. Keinys S. 1991: “Dabartinės lietuvių kalbos žodynas” ir kalbos normalizacija. – Lietuvių kalbotyros klausimai 29, 92–98. Kirvaitis G. 1971: Laukiame žodynų. – Kultūros barai 4, 67–68. Kirvaitis G. 1984: Kokį norėtume turėti “Dabartinės lietuvių kalbos žodyną”. – Kultūros barai 8, 54–57. KN – Kniga Nobaznistes Krikščioniszkos... antra karta perdrukavota Kiedaynise... 1653. Kos – Litvanica... przez... Ambrożego Kossarzewskiego. (Rankraštis. Autorius gyveno 1821–1880 m.) Kruopas J. 1968: Koks turėtų būti literatūrinės kalbos žodynas. – Literatūra ir menas 42, 3. Labutis V. 1973: Naujas “Dabartinės lietuvių kalbos žodynas”. – Tiesa 99, 2. Lyberis A. 1973: Antrasis žodyno leidimas. – Tarybinis mokytojas 19, 4. Lyberis A. 1983: Žodžių atrankos problema “Dabartinės lietuvių kalbos žodyne”. – Lietuvių kalbotyros klausimai 22, 147–154. LKŽ I₁ – Lietuvių kalbos žodynas 1, Vilnius, 1941. LKŽ I₂ – Lietuvių kalbos žodynas 1, Vilnius: Mintis, 1968. LKŽ IX–XVI – Lietuvių kalbos žodynas 9, Vilnius: Mintis, 1973; 10–15: Mokslas, 1976, 1978, 1981, 1984, 1986, 1991; 16: Mokslo ir enciklopedijų leidykla, 1995. MP – Postilla Lietvwiszka... Wilniwy per Jokubą Morkuną... Metuose... 1600. MŽ – Mažvydas, Kaunas, 1922. P – Jurgis Pabrėža (1771–1849), jo raštai. Paulauskas J. 1974: Aktualios leksikos norminimo problemos ir žodynas. – Kalbos kultūra 31 27, 40–49. Paulauskas J. 1979: Leksikos variantų norminimas. – Kalbos kultūra 37, 77–80. PK – Polski z Litewskim Katechism... Malchérá Pietkiewicziá... W Wilnie... Roku 1598. R – Littauisch-Deutsches und Deutsch-Littauisches Lexicon... von P h i l i p p R u h i g... Königsberg... 1747. RB – L. J. Rhesa. Biblia,... Tilžėje 1824. Saussure F. 1977: Trudy po jazykoznaniju, Moskva: Progress. Sch – Litauisches Lesebuch und Glossar von A u g u s t S c h l e i c h e r, Prag, 1857. SD – Dictionarium trium lingvarum,... Avctore... C o n s t a n t i n o S z y r w i d... Vilnae, apie 1620, 1642, 1713. Sim – S i m u č i o patarlių rinkinys (iš visur). M.Valanč – M o t i e j u s V a l a n č i u s (1801–1875), jo raštai. V i t k a u s k a s V. 1975: Iš kur siauras vėjas? – Mūsų kalba 3, 64. Vln – B a r t h o l o m ä u s W i l l e n t's litauische Uebersetzung des Luther'schen Erchiridions und der Episteln und Evangelien... Göttingen... 1882. WAS IST UNTER DEM WORTSCHATZ DER GEMEINSPRACHE ZU VERSTEHEN Zusammenfassung Die Frage, was unter dem Wortschatz der Gemeinsprache zu verstehen sei, wurde 1901 von dem Grundlegler der litauischen Schriftsprache Jonas Jablonskis aufgeworfen. Eine Antwort suchten auch 1933 die Redaktoren der Zeitschrift “Gimtoji kalba” (“Muttersprache”), da sie sich mit den Problemen der Gemeinsprache befaßten. Doch erst 1954 erschien “Dabartinės lietuvių kalbos žodynas” (“Wörterbuch der litauischen Gegenwartssprache”), dessen Neuausgaben 1972 und 1993 nachfolgten. Die Herausgeber, die Rezensenten, die Forscher schlugen sehr unterschiedliche bzw. widersprüchliche theoretische und praktische Lösungen vor. 32