Kai kurie morfologijos norminimo bruožai 1858 m. Evangelijose

LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI XXXVIII (1997) Milda LUČINSKIENĖ A morfológiai normálás néhány jellemzője az 1858-as EVANGÉLIUMOKBAN A 20. századig az egyik leggyakrabban kiadott és javított vallási könyv az „Ewangelie polskie i litewskie” volt. A 17. században Jonas Jaknavičius fordította le kelet-aukštaitis interdialektusban. Később többször is újra kiadták, nyelvi alapja azonban változatlan maradt egészen 1705-ig, amikor a közép-írott nyelvi interdialektusra írták át (Zinkevičius 1988: 268–2690). A 18. században nyelvük alig változott. Az 1858-as evangéliumkiadásban, amelynek címe „Ewangelje polskie i žmudzkie na niedziele i wszystkie święta całego roku”, az archaikusabb nyelvi alakokat újabbakkal váltják fel, amelyek az akkori közép-aukštaitis nyelvjárásra voltak jellemzők. Ebben a cikkben áttekintjük a morfológia néhány fontosabb sajátosságát. Az 1858-as evangéliumkiadást az 1856-os kiadással hasonlítottuk össze (a szövegek harmadát tekintettük át módszeresen: az 1856-os kiadásból a 4–98. és 244–253. oldalt, az 1858-asból a 7–136. oldalt). A megfigyelt javítások közül a főnevek többes számú részes esetének szerkesztése alkotja a legnagyobb csoportot (114 X). Ezt követi az utópozíciós helyhatározói esetek (62 X), valamint az atematikus igék megváltoztatása (17 X). 1. A főnevek többes számú részes esetének -mis ragját következetesen -ms alakra változtatják (mis → ms 108 X), a -mus alakot pedig -ms alakra módosítják (mus → ms, például: iemis → iems (47 X), įumis → įums (45 X), mum is → mums (6 X), tiemis → tiems (3 X), židamis → židams (1 X), iemus → iems (2 X), žmonemus → žmoniems (1 X). A példákból látható, hogy leggyakrabban a névmási alakokat változtatták meg. A hosszabb névmási ragok sokkal jobban megőrződtek az 1856-os evangéliumokban, bár a rövidülésük már a 17. században is erőteljesen megmutatkozott: már akkor is előfordultak a -mus végű alakok mellett (ezek a 16–17. századi ismert írások mindegyikében megtalálhatók) a rövidebb, -ms végű párhuzamos alakok is (Palionis 1967: 117–118; Zinkevičius 1980: 193). D. Klein nyelvtanaiból és a korabeli más litván írásokból arra lehet következtetni, hogy ez a rövidülés gyorsabban ment végbe a főnevekben, valamivel lassabban pedig a melléknevekben és a névmásokban. Ez az 1856-os evangéliumokban is tükröződik: a névmások gyakrabban őrizték meg a hosszabb ragot. A főnevek viszont itt csak nagyon ritkán használták azt. Az 1858-as evangéliumok szerkesztője a névmások és a főnevek -mus ragját egyaránt archaizmusnak tekintette. Ezek a régi egyes számú részes esetű alakok a mai nyelvjárásokban sem fordulnak már elő (Zinkevičius 1966: 232–233, 303). A nyelvészeti szakirodalomban leggyakrabban a -mus, ritkábban pedig a -mis ragot említik. 88 trumpėjimas. Jau Pr. Skardžius (1930: 117), palyginęs Evangelijų ir Universiteto kalbą, pastebėjo, kad ir Universitete, ir Evangelijose dgs. naudininkas dažniausiai turėjo galūnę -mis, rečiau -ms ir -mus. Panaši situacija buvo ir 1856 m. Evangelijose, o 1858 m. leidimo redaktorius vengė formų ir su -mis, ir su -mus. A -mis végződés a többes szám teljes eszközhatározói esetragjának régi alakja, amelyet a többes szám részes esetének jelentésében is használni kezdtek (Kazlauskas 1968: 166–170). A Litván nyelv atlasza (Lietuvių 1991: 80, 75. térkép) szerint az eszközhatározói többes számú alakokkal egybeeső részes esetű többes számú alakok, a mumìs, jumìs, egyes nyugat-aukštaitiai nyelvjárásokban fordulnak elő (Kėdainiai és Kaunas környékén). Néhány, a közép-aukštaitiai nyelvjáráson alapuló XVI–XVII. századi írásban is feljegyezték őket (például Morkūnas Postillájában, M. Daukša és M. Petkevičius írásaiban), valamint az 1737-es névtelen nyelvtanban (Universitetas 1981: 73–74), illetve a Grįškabūdisból származó A. Tatarė írásaiban. Megjegyzendő azonban, hogy a névtelen nyelvtanban a -mis mellett már a rövidült -ms végződés is szerepel (kalbomìs, kalboms). Az 1856-os Evangéliumokban a részes esetű többes számú -mis alak tehát régről fennmaradt nyelvjárási jelenségre utalhat. Egyértelmű azonban, hogy a XIX. század közepén a szerkesztő mind az -mus, mind az -mis végződésű alakokat archaizmusnak tekintette. Így az új végződések meghonosodása meglehetősen következetes és egységes volt. 2. Az 1858-as Evangéliumokban arra törekedtek, hogy elhagyják a régi posztpozíciós helyhatározói eseteket. Az illatívuszt nagyon gyakran váltja fel a tárgyesetű elöljárószós szerkezet (34 X), ritkábban pedig a birtokos eset, például: awinicion → ing awiniczia (1 előfordulás), namosna → ing namus (2 előfordulás), piedosna → ing piedus (1 előfordulás), weidon → in weidą (1 előfordulás), garbien → ing garbę (1 előfordulás), szonan → ing szoną (2 előfordulás), winiczion → ing winiczia (4 előfordulás), erszkiecziosna → tarp erkiecziu (1 előfordulás), Jerycho → prie Jericho (1 előfordulás). Az illatívusz gyakori szerkesztése arra utal, hogy a XIX. század közepén már visszaszorulóban volt az aukštaitiai nyelvjárásban. A XVI–XVII. századi írásokban széles körben elterjedt volt (Palionis 1967: 121), de az Universitete-ben (1981) jóval ritkábban fordult elő. Napjainkban az illatívusz élő esetként csak a keleti és déli aukštaitiai nyelvjárásokban maradt fenn, másutt pedig többnyire az į elöljárószó váltja fel tárgyesettel (Lietuvių 1991: 54–55, 76, 48. térkép). Az allativuszt leggyakrabban tárgyesetű elöljárószós szerkezet, valamint birtokos eset (20 X), részes eset és helyhatározói eset váltotta fel, például: Diewop → pas Diewą (1 előfordulás), grabop → pas grabą (3 előfordulás), Tiewop → pas Tiewą(ą) (6 előfordulás), iop → pas jį (1 előfordulás), Kaifosiump → nuog Kajifosziaus (1 előfordulás), Diewop → Diewuje (1 előfordulás), Jezusop → Jezuj (1 előfordulás), minium[p] → miniomis (1 előfordulás), musump → mumise (1 előfordulás). A példákból látható, hogy az 1858-as Evangéliumokban főként az egyes számú allativuszt szerkesztették át (mindössze 3 többes számú allativuszbeli példa módosult: jusump, minium[p], musump); ez az eset az Evangéliumok korábbi kiadásában jobban megőrződött. 89 Lietuvių kalbos atlase (Lietuvių 1991: 55–56, žemėl. Nr. 48) nurodoma, kad kaip linksnis vns. aliatyvas vartojamas pačiame pietrytiniame lietuvių kalbos ploto pakraštyje – Dieveniškių apylinkių ir Gervėčių, Lazūnų, Žietelos šnektose. Kitose tarmėse vns. aliatyvas dabar vartojamas retai ir užfiksuota tik aliatyvo kilmės prielinksnių. Tuo tarpu dgs. aliatyvas šiandien jau iš viso išnykęs (Laigonaitė 1957: 31–32). Az adessivus szerkesztésére három példát találunk: manimp → maniej(e) (2 X), sawimp → pas sawe (1 X). A régi írásokban a nem nemek szerint ragozott névmások adessivusának több típusa volt: a) manip, tavip, savip és b) manimp, tavimp, savimp. Az 1856-os Evangéliumokban a második változatot használják. Bár a főnévi adessivus viszonylag korán (már a XVII. században) kezdett eltűnni írásainkból, a személyes névmások adessivusi alakjai sokkal tovább fennmaradtak (Zinkevičius 1982: 25). Ez az 1856-os Evangéliumokban is tükröződik, az 1858-as kiadásból viszont az adessivusi alakok teljesen eltűntek. A mai nyelvjárásokban is alig fordulnak elő, kivéve a litván nyelvterület délkeleti peremét Žietela, Lazūnai és Gervėčiai környékén; másutt helyettük rendszeresen elöljárós szerkezeteket használnak (Lietuvių 1991: 55–56, 77–78). Az itt közölt példák azt mutatják, hogy a XIX. század elején a közép-aukštaitiai nyelvjárásban a posztpozíciós helyhatározói esetek már erősen visszaszorultak; az 1858-as Evangéliumok szerkesztője archaizmusokként értelmezte őket, ezért az akkori beszélt nyelvre jellemzőbb alakokkal helyettesítette. 3. Az eimi alak einu alakra cserélése (7 X) az atematikus alakok eltűnésére utal. Más típusú szerkesztésre is felfigyeltünk: az esmu alakot esmi alakra módosították (10 X). J. Senkus (1958: 82) ezt írta: „A būti ige jelen idejű alakjai a kapsai és zanavykai vidéken meglehetősen változatosak, mégpedig: aš esu, esu (esmu), esmi ir būnu, buvu.“ Az esmi alak ritka, és az idős emberek beszédében fordul elő az Ukmergėi járásban Šešikai környékén, a Panevėžysi járásban Raguva és Karšakiškis környékén, továbbá Maišiagala, Kybartai és Naujoji Ūta környékén, valamint a folklórban. Az esmu alak (amely úgy keletkezett, hogy az atematikus végződés mássalhangzójához, a m-hez tematikus u végződés járult) valamivel szélesebb körben elterjedt, főként a keleti aukštaitiai nyelvjárásban (Lietuvių 1991: 82, 78. térkép). Az esmu alak szerkesztői cseréje a régi, már eltűnőben lévő esmi alakra talán az 1858-as Evangéliumok szerkesztője nyelvjárásának tükröződése, bár nyelvjárását egyelőre nehéz lokalizálni. Az itt jelzett változtatások szinte mindegyikére jellemző az a tendencia, hogy a szöveget normatívabbá és modernebbé tegyék, azaz tudatosan egységesítsék, és feltehetően az akkori beszélt nyelvhez igazítsák az Evangéliumokat. Az 1856-os és 1858-as Evangéliumok címlapjain az áll, hogy Motiejus Valančius (Mathias Wolonczewski) hagyta jóvá őket. Ez talán lehetővé teszi azt a szerény feltevést, hogy e szövegek javításában, szerkesztésében vagy összeállításában irodalmunk e klasszikusa vagy munkatársai is részt vettek. Itt megjegyzendő, hogy a XIX. század közepén Valančius körül olyan értelmiségiek gyűltek össze, akik készek voltak a közös litván nyelv megteremtésére, 90 tiesa, daugiausia žemaičių tarmės pagrindu (Subačius 1993: 8 tt ir lit.). Tad Evangelijų redagavimas buvo reikšmingas tuometiniam lietuvių kalbos norminimo procesui. LITERATŪRA Ewanielie na niedziele i wszystkie święta w języku polskim i litewskim, przedrukowane Wilno, 1856. Ewangelje polskie i żmudzkie na niedziele i wszystkie święta całego roku, Wilno, 1858. Kazlauskas J. 1968: Lietuvių kalbos istorinė gramatika, Vilnius: Mintis. Laigonaitė A. 1957: Pašalio vietininkai dabartinėje lietuvių kalboje. – Kai kurie lietuvių kalbos gramatikos klausimai, Vilnius: Valstybinė politinės ir mokslinės literatūros leidykla, 21–39. Lietuvių 1991: Lietuvių kalbos atlasas 3, Vilnius: Mokslas. Palionis J. 1967: Lietuvių literatūrinė kalba XVI–XVII a. Vilnius: Mintis. Senkus J. 1958: Kai kurios kapsų ir zanavykų tarmių veiksmažodžių ypatybės. – Lietuvos TSR mokslų akademijos darbai. Ser A, 2(5). Skardžius Pr. 1930: Dėl „Universitas linguarum Litvaniae“ autoriaus. – Archivum Pholologicum 1. Subačius G. 1993: Simono Daukanto Didysis lenkų-lietuvių kalbų žodynas. – Simono Daukanto raštai. Didysis lenkų-lietuvių kalbų žodynas 1. Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidykla, 8–54. Universitas 1981: Anoniminė 1737 m. gramatika: Universitas Linguarum Litvaniae. Vilnius: Mokslas. Zinkevičius Z. 1966: Lietuvių dialektologija, Vilnius: Mintis. Zinkevičius Z. 1980: Lietuvių kalbos istorinė gramatika 1, Vilnius: Mokslas. Zinkevičius Z. 1982: Lietuvių kalbos postpoziciniai vietininkai. – Baltistica 1988: 18(1), 21–38. Zinkevičius Z. 1988: Lietuvių kalbos istorija 3: Senųjų raštų kalba, Vilnius: Mokslas. EINIGE ZÜGE DER NORMIERUNG DER MORPHOLOGIE IN DEN „EVANGELIEN“ AUS DEM JAHRE 1858 Zusammenfassung „Ewangelie polskie i litewskie“ („Polnische und litauische Evangelien“) gehören zu den Büchern religiösen Gehalts, die im 19. Jahrh. am häufigsten neu herausgegeben wurden mit Verbesserungen. Der Vergleich der Ausgaben dieser „Evangelien“ von 1856 und 1858 erlaubt auffallende Besonderheiten in den morphologischen Verbesserungen festzustellen, die auf einen sprachlichen Modernisierungsprozeß hinweisen: 1. Die Flexionsendungen des Dativs Plur. -mis und -mus werden durch -ms ersetzt (-mis → -ms und -mus → -ms)(108X), vgl.: židamis → židams, žmonemus → žmoniems. 2. Der Illativ, Allativ und Adessiv werden durch präpositionale Konstruktionen ersetzt (34X), vgl.: namosna → ing namus, grabop → pas grabą, sawimp → pas sawe. 3. Auch die athematischen Verben werden verbessert (17X), vgl.: eumi → einu und esmu → esmi (in dem Ersatz von esmu durch die ältere schon aus dem Gebrauch schwindende Form esmi spiegelt sich vielleicht der Dialekt des Redakteurs wider, der jedoch vorläufig schwer zu lokalisieren ist). 91 Die Verbesserungen in den Neuausgaben weisen auf die Bestrebungen hin, den schon im Laufe 200 Jahren in mehreren Ausgaben erschienenen Text der Umgangssprache anzupassen. Die Verbesserungen in der Anordnung des Textes und der Sprache zeugen davon, daß man sich des Prozesses der Entwicklung einer Sprachnorm bewußt ist. 92