Etimologinės pastabos P. Skardžiaus „Lietuvių kalbos žodžių daryboje“

LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI XXXVIII (1997) Juozas KARACIEJUS ETIMOLÓGIAI MEGJEGYZÉSEK P. SKARDŽIUS „A LITVÁN NYELV SZÓALKOTÁSA” CÍMŰ MŰVÉHEZ Azután, hogy megjelent A. Leskiennek a litván nyelv szóképzésének szentelt egyetlen külön tanulmánya (Leskien 1891), ötven évvel később, 1941–1943-ban látott napvilágot P. Skardžius „A litván nyelv szóképzése” című monumentális monográfiája (a továbbiakban: ŽD), amely nemcsak azért jelentett új lépést, mert szerzője jóval több anyagot használt fel, hanem azért is, mert ez volt az első, litván nyelvész által írt munka e területen, amelyben a szerző arra törekedett, hogy „megjelölje azokat az eszközöket, amelyekkel önállóan bővítjük saját szókészletünket” (ŽD 14; P. Skardžius kiemelése). Bár P. Skardžius állításából arra lehetne következtetni, hogy a fő hangsúly a szóképzés szinkrón elemzésén van, valójában nem ez a helyzet: ez a munka „nemcsak a szóképzés szinkrón leírása, hanem diakrón vizsgálata is, amely összekapcsolja a litván nyelv szóképzését és sajátosságait a balti és más indoeurópai nyelvek szóképzési jellemzőivel, valamint megmagyarázza az indoeurópai nyelvek szóképzésének közös eredetét és törvényszerűségeit” (Rosinas 1996: XVI–XVII). Magától értetődik, hogy amikor a litván nyelv szóképzését nemcsak szinkrón, hanem diakrón szempontból is vizsgálta (P. Skardžius a litván nyelvtörténet szakértője volt), e tárgykör első litván nyelvű monográfiájának szerzőjeként – amely szilárd alapot vetett meg a későbbi diakrón és szinkrón szóképzési leírásokhoz (V. Urbutis professzor, valamint S. Ambrazas habilitált doktor munkáira gondolunk) – nem kerülhette el, hogy egy-egy szóalkotás etimológiáját is tárgyalja. A 20. század közepi etimológia ugyanis jelentősen eltért a 19. századi etimológusok munkáitól, amelyek többnyire csupán a rokon szógyököket adták meg. P. Skardžius ŽD-jének megírása idején az etimológia nagyobb figyelmet fordított a szóképzésre: nemcsak az azonos gyökerű szavakat igyekezett felsorolni, hanem előtérbe helyezte azokat, amelyek rokon képzőelemeket tartalmaznak, és ily módon kívánta meghatározni az eredeti jelentést, valamint megmagyarázni annak fejlődését. Ezért magától adódik a következtetés, hogy P. Skardžius a szóban forgó monográfia megírásakor nem mellőzhette a tágabb vagy szűkebb körű etimológiai megjegyzéseket. A műben valóban sok ilyen megjegyzés található, részletesebb tárgyalásukhoz pedig nagyobb terjedelmű külön tanulmányra lenne szükség. Itt csupán egyetlen szemantikai csoport – a társadalmi terminusok – néhány, a ŽD-ben szereplő etimológiai kommentárjára szorítkozunk, és az újabb kutatásokra támaszkodva megpróbáljuk bemutatni, hogyan magyarázzák ma e terminusok eredetét, annál is inkább, mert P. Skardžius a mű „Előszavában” ezt írta: „A szükséges szóetimológiák közül csak a megbízhatóbbakat közöljük” 21 „(ŽD 12). Vagyis elhatárolódott az akkoriban közzétett egyes szavak hipotetikus etimológiáitól, és többnyire a hagyományos magyarázatokra támaszkodott. Ez világosan látható a „Rövidítések” jegyzékében felsorolt etimológiai szakirodalomból, amelynek alapját K. Būga, J. Endzelīns, E. Benveniste és A. Meillet munkái, valamint E. Boisacq, E. Berneker, A. Brückner, F. Kluge, A. Walde – J. B. Hofmann és A. Walde – J. Pokorny etimológiai szótárai alkotják. Čitvaras. E mitológiai litván alak eredete mindmáig, úgy tűnik, a legtöbb vitát váltja ki. Ennek az az oka, hogy eredetének kérdése nemcsak a nyelvészeket, hanem a mitológusokat is foglalkoztatja. Ugyanis e szó eredetének megbízható magyarázatától függ az aitvaras helyének és a litván mitológiában betöltött funkcióinak meghatározása. P. Skardžius így ír róla: „Ma már sok összetett szó összetettségét nemcsak hogy nem érezzük, hanem szinte már meg sem értjük, például az áitvaras (az áiti-varas alakból [...]; az eredetéről lásd Būga LKŽ 26)” (ŽD 404). P. Skardžius tehát ebben a művében K. Būgára támaszkodott, aki elfogadta E. Lidėnas 1911-ben közzétett etimológiáját. Eszerint a finn balti jövevényszó (?) aitta „élelmiszerraktár” alapján e képzett szó első tagja, az ait(i) „csűr”-t jelent, és a szláv *játā „bódé, kunyhó” szóval rokon; a második tag, a varas pedig „őr”-t jelent <, vö. indoeurópai *woros „őr”. Eszerint e képzett szó eredeti jelentése „a csűr őre” lehetett. K. Būga kevésbé elfogadhatónak tartotta H. Güntert magyarázatát, mely szerint e litván szó első tagja állítólag a szanszkrit éta- „ragyogó, tarka” szóval rokon (Būga 1961 3: 336–337). E. Fraenkel a „Litván nyelv etimológiai szótárában” e képzett szó első tagját az oszk aeteis „rész (darab)” szóval, a másodikat pedig a litván varýti, illetve az óporosz warrien „erő” szóval hozza összefüggésbe (Fraenkel 1962 1: 4). E képzett szó eredetére más magyarázatok is vannak. Például V. Ivanov és V. Toporov a litván aitvarą szót egy rekonstruált iráni szóval, a *pati-vāra- alakkal kapcsolják össze (Ivanov, Toporov 1987 1: 55; 1991: 26), ám ez utóbbi kapcsolat talán a legkevésbé megbízható, mivel „az ait(i)varas feltehetőleg magában a litván nyelvben alakult ki: az áit(i)- összefüggésbe hozható az áitas ‘járkáló, csirkefogó, nyughatatlan’ szóval (: eiti ‘menni’), a -varas pedig a váras, lett vara, óporosz warri(e)n ‘erő’ szavakkal” (Zinkevičius 1984 1: 184–185). Vagyis e képzett szó első tagjának eredete ma is a legbizonytalanabb, míg a második tagot illetően többé-kevésbé egyetértés van. A. Sabaliauskasnak tehát teljesen igaza van, amikor azt mondja, hogy az áitvaras „bizonytalan eredetű, sok vitát kiváltó szó” (Sabaliauskas 1990: 214). P. Skardžius azonban az E. Lidėnas-féle, K. Būga által jóváhagyott etimológiát választotta, amely akkoriban a legmegbízhatóbbnak számított. Balva. A -va képzős származékokat tárgyalva P. Skardžius hangsúlyozza, hogy e képző egyes főneveinek „közeli rokonai, legalábbis a mi nyelvünkben, egyáltalán nincsenek, például [...] balva ‘ajándék’ BrB2 Moz XXIII 8; BrP I 324 (= lat. balva ‘ua.’)” (ŽD 378). Valójában ez a valamennyi balti nyelvben ismert szó mindmáig etimológia nélkül maradt, noha a háború utáni években legalább két alkalommal is megpróbálták megmagyarázni az eredetét. Ezzel kapcsolatban azt is meg kell jegyezni, hogy mindkét alkalommal lett nyelvészek próbálták megoldani e szó eredetének kérdését: A. Gāteris egy 1957-ben németül megjelent cikkében ezt a balti nyelvekben használatos szót az indoeurópai *bhel(eu)- ‘üt, ver’ tőből próbálta származtatni (Gāters 1957: 80–86), egészen nemrég pedig 22 K. Karulis – az indoeurópai *bhel- „ragyogó, fénylő; fehér” szóból. Véleménye szerint a jelentés fejlődése a következő volt: „fehér” → „jó” → főnév „haszon” (Karulis 1992 1: 105). Első pillantásra K. Karulis magyarázata teljesen meggyőzőnek tűnik, ám alaposabban megvizsgálva a lett nyelvi tényekkel alátámasztott szemantikai fejlődés kétségeket ébreszt, mivel a lit. balva, hasonlóan az óporosz balwe alakhoz, nem általában „ajándékot”, hanem „megvesztegetésül adott ajándékot, kenőpénzt” jelent. Ezért úgy tűnik, nem zárható ki az a feltevés, hogy ez a szó egy eddig meg nem határozott forrásból kerülhetett a balti nyelvekbe, annál is inkább, mivel közeli rokonai nemcsak a balti, hanem más indoeurópai nyelvekben sincsenek (vö. Abaiev 1958 1: 248–249; Fraenkel 1962 1: 33; Toporov 1975: 190). B a n d à: b e ñ d r a s. A lit. bandà „vagyon, nyereség, haszon; szarvasmarha, marhacsorda; a béresnek vetett gabona mint az éves bér kiegészítése” szót tárgyalva, és hangsúlyozva, hogy ez a főnév azokhoz a származéki csoportokhoz tartozik, „amelyeket ma már nem tudunk nyelvünk egyetlen elsődleges igéjével sem összekapcsolni” (ŽD 42), P. Skardžius ezután rámutat, hogy rokona az óporosz en-bāndan „zum Nutzen”, a gót bindan „kötni”, a mi bendras „gemeinsam; részes igenév” és más szavak, vagy a bandyti, az óporosz perbānda „gundo”; lásd Būga TŽ I 410 t., Endzelin MLV I 262.” A lit. beñdras szót egy másik helyen külön tárgyalva P. Skardžius még hozzáteszi, hogy rokona a „lett biedrs »ua.«: gör. πενθερός »após«; vö. óind bándhuh »összekapcsolás, kapcsolat, rokonság, társaság, viszony; rokon, családtag«, bandhati »ő köt« stb.” (ŽD 298). Tehát P. Skardžius ebben az esetben is az akkoriban uralkodó, a legjelentősebb baltisták, K. Būga és J. Endzelīns által is megerősített szófejtést adja meg, amelyet ma is elfogadnak (vö. Fraenkel 1962 1: 34, 39). Igaz, napjainkban is olykor teljesen szükségtelenül próbálják felülvizsgálni az első szó eredetének magyarázatát. Például az első „Lett etimológiai szótár” szerzője, K. Karulis a lit. bandà „szarvasmarha, csorda” szót megkísérli elkülöníteni a lit. bandà alakjától, amelyet minden más jelentésben használnak (Karulis 1992 1: 106), ám ennek a kísérletnek semmiféle szilárdabb alapja nincs, mert a lit. bandà és a lett bānda olyan vagyont jelöl, amely valamely ügylet eredménye. Az ügylet összekötő láncszeme ezért a lit. beñdras „partner, résztvevő” (bővebben lásd Karaliūnas 1993: 266–267). B é r n a s. Mint említettük, egy-egy szó képzésének elemzésekor P. Skardžius arra törekedett, hogy ne csupán megmagyarázza annak eredetét, hanem meghatározza eredeti jelentését is, és tömören ismertesse szemantikai fejlődését. Például a -na- képzővel alkotott származékokat vizsgálva P. Skardžius így fogalmaz: „A melléknevek mellett nyelvünkben a -na- képzővel alkotott főnevek is vannak; ezek egy része régi, főnevesült vagy főnevesülhető melléknév, például bérnas ’kisgyermek, csecsemő, kisgyerek; legény, Knecht’. P. Skardžius ezután rámutat, hogy ez a szó, akárcsak lett ekvivalense, a bēns, rokon a „gör. φέρω ’viszek’, gót báiran ’vinni, létrehozni, szülni’” szóval, majd hozzáteszi: „tehát a berno eredeti jelentése ’hozott, idehozott’ lehetett” (ŽD 217). A ŽD egy másik helyén, a szóhasználat és a jelentések fejlődését tárgyalva, a szerző azt mondja, hogy az egyéni gondolkodástól az „a tárgyak csoportos felfogására és megnevezésére [...] való áttérés” során a szavak vagy azok egyes nyelvtani alakjainak az a sokasága, amely az ókorban minden tárgy sajátosságának és minden eseménynek, valamint cselek- 23 cselekvés kifejezésére szükséges szóalakok sokaságára idővel már nem volt mindig szükség, mivel az újonnan megjelenő eszmék vagy fogalmak jelölésére most [...] sok helyütt már meglévő szavakat kezdtek használni, természetesen gyakran teljesen módosítva és megváltoztatva a jelentésüket. [...] Például ugyanaz a bérnas: ugyanaz a ber- tő van benne, mint a latin ferō »viszek«, az óind bhárati »visz« stb. szavakban; kezdetben jelenthette azt, hogy »odahozott, odavitt«, ebből pedig később kialakulhatott a további »csecsemő, kisgyermek«, majd »fiatalember, legény«, »béres«, »uradalmi munkás« jelentés stb.; lásd a 217. oldalt.” (ŽD 577). E szó eredetét és jelentésfejlődését ma is ugyanígy magyarázzák (vö. Fraenkel 1962 1: 40; Pokorny 1959: 131; Sabaliauskas 1990: 17). Liaudis. A ŽD röviden érintette az ősi mássalhangzós és i-tövek viszonyát, vagyis a mássalhangzós tövek i-tővé válását, majd megállapította, hogy „korábban úgynevezett valódi i- tövű alakok is léteztek”. P. Skardžius e tőtípus példáit rövid etimológiákkal együtt sorolja fel; köztük találjuk a régi, már M. Daukša „Postilė” című művében is használt litván társadalmi kifejezést, a liaudis szót, amelyet a lett ļaudis „emberek”, az óegyházi szláv l'udbje és az ófelnémet luti „ua.” szóval vet össze (ŽD 51). E sajátos balti–szláv–germán társadalmi kifejezést ma is így etimologizálják (vö. Sabaliauskas 1990: 24; Stang 1972: 32). Igaz, megpróbálták etimológiailag a liūdėti szóval összekapcsolni (Karaliūnas 1976: 89), ám ez a kapcsolat, bár formailag és hangtani szempontból lehetségesnek tűnhet, nem megbízható, mivel „a lit. liūd-ėti stb. más eredetű” (Mažiulis 1996 3: 88). Viešpats. Erről a régi litván összetett szóról már meglehetősen sokat írtak. A szó azért nem hagyható figyelmen kívül, ha nemcsak a főnév és a névmás pāts, hanem a viešnia főnév és a viešas melléknév eredetéről esik szó. Magától értetődik tehát, hogy P. Skardžius sem hallgathatta el, amikor az összetett szavakat tárgyalta; úgy tűnik, ő bizonyította meg elsőként a litván nyelvészeti szakirodalomban ilyen meggyőzően, hogy „mind a szó alkotása [...], mind eredete (vö. óind viś-pátiḥ »házigazda, a közösség feje«, dualis viśaḥ »emberek, alattvalók«, óegyházi szláv въсь »falu«, lett viēsis »vendég«, a mi viešėti »vendégségben lenni, vendégeskedni«, gör. οἶκος »ház« az foíкоς alakból stb.) igen régi szó”, és etimológiája, valamint a kultúrtörténeti tények arra utalnak, hogy „az ókorban elsősorban nem volt más, mint a vendégség, vagyis az udvar és az ott élő nemzetség uralkodója, majd a történeti korban egyszerű ponu »Herr« lett [...]. E régiség ellenére azonban a mi viešpats szavunknak egyetlen más indoeurópai nyelvben sem találjuk meg teljes megfelelőjét: az óind viś-pátiḥ első tagjában a viś- tő szerepel (az *u̯ik- alakból), amely ablautfok tekintetében teljesen megfelel az óegyházi szláv въсь »falu« szónak (> l. wieś stb.), a mi viešpats szavunk első, eredetileg mássalhangzós tövű tagja viszont éppen e-fokú: *veiś-, amely további kapcsolatban áll a *vaiś- alakkal; vö. viešė »vendégség« (: užgimė viešėję [= w gościnie] ant kelio DP 39), dualis viešės »vendégeskedési idő« End., váišes »étkezés vendégségben« [...]” (ŽD 394). P. Skardžius e szó eredetére vonatkozó megjegyzéseihez aligha lehet bármit is hozzátenni. Legfeljebb azt, hogy valamivel később, filológiai szempontból inkább, a lit. viešpatį szót egybevetve 24 su pr. waisp atin bei slavų gospod, nagrinėjo E. Fraenkelis (Fraenkel 1950: 51–89). Būtent P. Skardžiaus ir iš dalies E. Fraenkelio išvadomis remdamasis J. Jurginis, pasitelkęs istorinius duomenis, pabandė dar kartą įrodyti, kad „slaviškas ponas ir lietuviškas viešpats buvo lietuvių kalboje sinonimai dėl vienodos socialinės tų žodžių kilmės“ ir kad „viešpats buvo atskiros ikifeodalinės lietuvių bendruomenės valdovas arba seniūnas“ (!) o pati viešė – analogiška slavų župai (Jurginis 1957: 344–345). Nesileidžiant į straipsnio autoriaus pateiktų istorinių duomenų analizę (tai istorikų duona), galima daryti išvadą, jog J. Jurginio straipsnyje tik pakartotos P. Skardžiaus išvados – jokių naujų lingvistinių duomenų jame nepateikta. Mint említettük, a ŽD-ben nagyon sok ilyen etimológiai megjegyzés található. De úgy tűnik, már ebből a néhány megjegyzésből is világossá válik, hogy P. Skardžius meg volt győződve arról: a szóalkotás gondos és részletes történeti elemzése nélkül a szó megbízhatóbb etimológiája sem adható meg. Éppen ezért „feddte meg” E. Fraenkelt, amiért utóbbi a „Lietuvių kalbos etimologiniame žodyne” című művében „az etimologizált szavakat többnyire csak más szavakkal állítja párhuzamba, vagy más, olykor még a legtávolabbi indoeurópai nyelvek megfelelőivel hasonlítja össze, ám használatukkal, szóalkotásukkal, kialakulásukkal, különösen pedig jelentéseikkel és e jelentések fejlődésével magában a litvánban vagy más balti nyelvekben meglehetősen keveset törődik” (Skardžius 1971: 121). LITERATŪRA A b a i e v 1958: А б а е в В. И. Историко-этимологический словарь осетинского языка 1, Москва-Ленинград: Издательство Академии наук СССР. B ū g a K. 1961: Rinktiniai raštai 3, Vilnius: Valstybinė politinės ir mokslinės literatūros leidykla. F r a e n k e l E. 1950: Slavisch gospod, lit. viešpats, preuss. Waispatin in Zubehör. – ZfSlPh 20: 51–89. F r a e n k e l E. 1962: Litauisches etymologisches Wörterbuch 1, Heidelberg-Göttingen. G ä t e r s A. 1957: Bemerkungen zur indogermanischen Wurzel *bhel(eu)- „schlagen“. – KZ 75: 80–86. I v a n o v, T o p o r o v 1987: И в а н о в В. В., Т о п о р о в В. Н. Айтварас. – Мифы народов мира 1, Москва: Советская энциклопедия. I v a n o v, T o p o r o v 1991: И в а н о в В. В., Т о п о р о в В. Н. Айтварас. – Мифологический словарь, Москва: Советская энциклопедия. J u r g i n i s J. 1957: „Viešė“ ir jos „pats“. – Literatūra ir kalba 1, Vilnius: 331–345. K a r a l i ū n a s S. 1976: Lie. čiūtnus, „švarus, tvarkingas...“, taūsti (-čia) „ilgėtis, liūdėti“ ir jų giminaičiai. – Baltistica 12(1), 85–94. K a r a l i ū n a s S. 1993: К а р а л ю н а с С. [rec.]. Karulis K. Latviešu etimoloģijas vārdnīca I–II. Rīga „Avots“ 1992. – Linguistica Baltica 2. K a r u l i s K. 1992: Latviešu etimoloģijas vārdnīca 1, Rīga: Avots. L e s k i e n A. 1891: Die Bildung der Nomina im Litauischen, Leipzig: Hirzel. M a ž i u l i s V. 1996: Prūsų kalbos etimologijos žodynas 3, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidykla. P o k o r n y J. 1959: Indogermanisches etymologisches Wörterbuch 1, Bern und München: Francke Verlag. 25 Rosinas A. 1996: Pranas Skardžius ir jo darbai. – P. Skardžius. Rinktiniai raštai 1, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidykla, XII–XXVIII. Sabaliauskas A. 1990: Lietuvių kalbos leksika, Vilnius: Mokslas. Skardžius P. 1971: Etimologinio lietuvių kalbos žodyno problemos. – Lituanistikos instituto 1971 metų Suvažiavimo darbai, Chicago, 121–127. Stang Chr. S. 1972: Lexikalische Sonderübereinstimmungen zwischen dem Slavischen, Baltischen und Germanischen. Oslo-Bergen-Tromsö: Universitetsforlaget. Toporov 1975: Топоров В. Н. Прусский язык. Словарь. А-D, Москва: Наука. Zinkevičius Z. 1984: Lietuvių kalbos istorija 1: Lietuvių kalbos kilmė, Vilnius: Mokslas. ETYMOLOGISCHE BEMERKUNGEN IN DER MONOGRAPHIE VON P. SKARDŽIUS “LIETUVIŲ KALBOS ŽODŽIŲ DARYBA” (“DIE WORTBILDUNG DES LITAUISCHEN”) Zusammenfassung Die Studie von P. Skardžius enthält verhältnismäßig viele etymologische Bemerkungen, da der Autor bestrebt ist in seinen diachronischen Untersuchungen der Wortbildung im Litauischen nicht nur die Herkunft der Wörter festzustellen sondern auch ihre semantische Entwicklung. P.Skardžius stützt sich dabei auf die damals traditionellen Etymologien. Im vorliegenden Beitrag werden nur die Etymologien einer semantischen Gruppe – eines Teils der sozialen Termini (aitvaras, balva, banda, bendras, liaudis, viešpats) – überblickt und dabei die Resultate der neueren Forschung herangezogen. Unsere Analyse gestattet zu folgern, daß bis in die Gegenwart die Herkunft von lit. aitvaras nicht geklärt ist, und daß die Versuche, lit. balva, banda (K. Kralis) bzw. lit. liaudis (S. Karaliūnas) auf eine andere Weise zu erklären, keine überzeugenden Resultate gegeben haben. 26