A. Valeckienė. „Funkcinė lietuvių kalbos gramatika“

ACTA LINGUISTICA LITHUÁN NYELVÉSZETI LITVÁN NYELVÉSZETI KÉRDÉSEK XLTI- (2000) Szemlék. Recenziók. Megjegyzések. Vélemények. Recenziók. Megfigyelések. Áttekintések. Recenziók. Megjegyzések A. Valeckienė. Funkcionális litván nyelvtan, Vilnius, Litván 1998: Nyelvi Intézet, 415 p. A ir nyelvészeket, valamennyi filológust megörvendeztette a Litván Nyelvi Intézet hosszú éveken át dolgozó vezető tudományos munkatársa, habilitált doktora, Adelė Valeckienė kiadványa, a „Funkcionális litván nyelvtan”. Ez egy elméleti munka, amely összefoglalja a litván nyelvtan több évtizedes kutatásait, új nyelvészeti szemlélettel tárgyalja és értékeli ir nyelvünk szintaktikai- -morfológiai struktúrájir át, kiválóan ötvözve a hagyományos és az új nyelvészeti elemzési ir módszereket. Be Kétségtelen, hogy ilyen munka nem születhetett jį volna a semmiből, csak hatalmas tudományos tapasztalattal rendelkező szerző készíthette el. A. Valeckienė tollából már évekkel ezelőtt megjelent a „A 1957 mai litván nyelv névszói mellékneveinek használata” című terjedelmes kutatás, a genus kategóriájáról szóló eredeti monográfia*, valamint számos cikk litvániai és külföldi nyelvészeti kiadványokban. Ő mind a négy akadémiai litván nyelvtan egyik fő szerzője, számos nyelvészeti kiadvány szerkesztője, szerkesztője vagy a szerkesztőbizottság tagja. Így funkcionális nyelvtana — az összetett nyelvtani problémák tárgyalásának és kutatásának összefoglalása. A Funkcionális nyelvtan előszóból, bevezetésből és három terjedelmes fejezetből áll: „A mondat rangja”, „A csoport és a szó rangja” és „A morféma rangja”. Felmerülhet a kérdés, hogy a szerző miért nem a nyelv legkisebb jelentéshordomų zó elemével — a morfémával — kezdi, hanem az alapvető, mégpedig a mondattal, ir amely a kommunikáció legfontosabb egysége. De ez a szerző akarata. Az olvasó számára fontos, hogy az anyag ilyen elrendezése nem okoz kellemetlenséget, és hogy logikailag indokolt kapcsolat áll fenn a nyelvi rendszer mindhárom fő rangja között. 0 — | A bevezetőben a szerző nagyon tömören, de világosan és érthetően fejti ki a funkcionális grammatika alapfogalmait és legfontosabb terminusait, ezért ezeket a nem a legmagasabb szintű nyelvészeti felkészültséggel rendelkező olvasó is könnyen megértheti. ! Lásd. Irodalom és nyelv 2, Vilnius: Litván SZSZK Tudományos Akadémiájának Litván Nyelvi és Irodalmi Intézete, 1957, 161—328. ?Valeckienė A. 1984: A litván nyelv grammatikai rendszere: A nem kategóriája, Vilnius: a Litván SZSZK Tudományos Akadémiájának Litván Nyelvi és Irodalmi Intézete, a Litván SZSZK Tudományos Akadémiájának Központi Könyvtára. 209 A mondat rangjának tárgyalásakor a nyelvész különösen nagy figyelmet fordít az egyszerű mondat fő funkcióira, a tartalmi és — interakciós szövegfunkcir ióra, és alaposan feltárja az ezeket megvalósító grammatikai formákat. Mivel nyelvünk mondatának egyik iš legfontosabb eleme az ige, röviden tárgyalja az ige tranzitivitását, jellemzi a tranzitív és intranzitív igék formai jegyeit, az általuk kifejezett folyamatokat, valamint rendszerezi az igebővítmények szemantikai funkcióit. A ir szemantika olyan terület, ahol különösen nehéz jų elkerülni az értelmezett jelenségek értékelésének szubjektivitását. ka Meg kell mondani, hogy a nyelvtan szerzője, aki nagy tapasztalattal rendelkezik a lę nyelvtani jelenségek elemzőjeként, ezzel a su feladattal kifogástalanul megbirkózik. Állításai lényegébiš en semmilyen nagyobb kétséget nem ébresztenek. A funkciók finom differenciálása miatt azonban itt-ott úgy tűnik, hogy a funkciók közötti határok ir ne teljesen világossá válnak. Ezt például el lehetne mondani a perceiens és az experiens funkcióinak ir határairól (p. 48), néhányat a) ir b) fejezetekét (o. 50-51) az eszközhatározó funkciókülönbségének ir magyarázataihoz illusztrációkat. Másfelől, itt-ott mintha hiányozna ez a differenciálás. ir Így például az időhatározói funkció tárgyalásakor (o. 60) kifejtik, hogy a tárgyeset, részes eset, eszközhatározói eset és mo helyhatározói eset a cselekvés vagy állapot idejének időtartamát, periódusát, időszakát jelöli (itt sem világos, mi a különbség az ezekkel a szavakkal kifejezett idő között?). A tárgyeset, az eszközhatározói eset és a helyhatározói eset — igen. A részes eset jelentése azonban más: a Duoną taupyk rytojui, ne darbą; mondatokban; A Nakčiai pasitelkė daugiau bobelių mondatban a részes esettel kifejezett idő valóban nem a cselekvés ideje, hanem az az időpont, amelyre a cselekvés eredményét szánják. Ugyanezt el lehet mondani a részes esettel jelölt időről a 61. oldalon található példák kapcsán is. Amint azonban említettük, a hasonló kétségeket keltő helyek száma valóban csekély. Ez azt mutatja, hogy a grammatika szerzője alaposan elmélyedt a szemantikai kérdésekben, és finoman különbözteti meg őket. A grammatikában a mondatok strukturális típusait a szintagmatikus és szemantikai szókapcsolatok alapján osztályozzák. E viszonyok alapján a mondatok két fő típusa kerül tárgyalásra: a személyes és a személytelen mondatok, amelyek további altípusokra oszlanak. Lényegében itt ugyanazokat az altípusokat jelölik meg, amelyeket az akadémiai és más szintaxisok leírnak. A szerző azonban nem elégszik meg csupán a korábbi kutatások eredményeinek ismertetésével, hanem tömören jellemzi azok szerkezeti sajátosságait is: milyen elemekből állnak, mik a funkcióik, és milyen lehet az alkotóelemek sorrendje. Az interakciós funkció magyarázatakor különös figyelmet kap a mondat módja (modalitása). A mondat módja itt a kommunikatív funkcióhoz kapcsolódik, ezért némileg másképpen értelmezik, mint általában, amikor az igei mód kategóriájáról beszélnek. Ezért a kijelentő, felszólító, feltételes és függő mód megszokott módjai mellett megkülönböztetik a kérdő módot is, amely elválaszthatatlanul kapcsolódik a kérdő intonációhoz, és a kérdő mondatok fő megkülönböztető jegye. A mód fogalmának ilyen kiterjesztése nem kétséges, kellően indokolt és elfogadható. Egyébként a kérdő mód abban különbözik a többi módtól, amelyeknek világosan meghatározott morfológiai formáik 210 vannak, hogy kifejezőeszközei a partikulumok, valamint a kérdő névmások és a kérdő határozószók. E kifejezőeszközök alapján a kérdő mondatokat is két csoportra osztják: 1) eldöntendő kérdésre és 2) tartalmi kérdésre. Újdonság az is, hogy megállapítást nyert: valamennyi tartalmi kérdő mondat kérdőszavainak — a névmásoknak és a határozószóknak — a tövét a k mássalhangzó alkotja, illetve a tő ezzel a mássalhangzóval kezdődik. Kiemelést nyert, hogy a mondat módjainak szerepe nem azonos: a kijelentő, a felszólító és a kérdő mód a beszédaktussal kapcsolatos, míg a feltételes és a közvetett mód a többi módtól csupán modális árnyalatokban különbözik, és nem alkot új mondattípusokat. A szövegbeli funkció tárgyalásakor a szerző első alkalommal ismerteti részletesen a téma és a réma fogalmát a litván nyelv grammatikájában. Különösen részletesen fejti ki, mi a réma, milyen szerepe van a mondatban, mi alkotja a kijelentő és a kérdő mondatokban, milyen a morfológiai kifejeződése, és milyen hozzáadott szavak segítik a kifejezését. Mindezt ötletesen kiválasztott mondatok szemléltetik, amelyek segítenek világosan megérteni a probléma lényegét. A nagymértékben kibővített témák megértését átgondoltan összeállított sémák segítik, amelyek különböző típusú mondatok összetett témáit foglalják magukban. Az összetett mondatról szóló alfejezet ebben a grammatikában igen tömör, az akadémiai grammatikák összetett mondatokat tárgyaló fejezeteire támaszkodik, amelyek egyik szerzője a recenzált grammatika szerzője. Itt lényegében ugyanazokat az összetett mondatok osztályozására vonatkozó elveket követik, mint a „Dabartinės lietuvių kalbos gramatikoje“ (V., 1994, 1996, 1997), valamint a „Lithuanian Grammar“ (V., 1997) című művekben. Bár az összetett mondatok típusait és altípusait igen tömören tárgyalják, mégis számos olyan új szerkezeti sajátosságukat emelik ki, amelyek a korábbi grammatikákban nem szerepeltek. Ez a szerzőnek az összetett mondatok különféle problémáiba való mély betekintéséről, valamint arról a képességéről tanúskodik, hogy feltárja a mondatszerkezet és a mondatjelentés eddig nem vizsgált sajátosságait. Vitathatónak tűnik az összetett mellérendelő mondatok ötödik alcsoportjának — a kiemelő mellérendelő mondatoknak — az elkülönítése a szokásos kapcsolatos, hozzárendelő, ellentétes, választó és következtető mellérendelő mondatok mellett. Igaz, hogy a kiemelő mellérendelő mondatokat maga a szerző is elkülönítette és tárgyalta a korábbi akadémiai litván nyelvtanokban. * Elkülönítésük azonban már nem egyetlen kritériumon — a kötőszavakon, ahogyan az a mellérendelő mondatok négy alcsoportba való hagyományos felosztásakor szokásos volt —, hanem a mondatrészek szerkezetének és szemantikai sajátosságainak további kritériumain is alapul. A nyelvtan második részében, a „Csoportok és a szó rangja” című fejezetben új szemlélet jelenik meg az úgynevezett szófajokkal és szókapcsolatokkal kapcsolatban. Ebben a részben a hagyomány és az újítások szintén ötvöződnek. A csoport magvát alkotó elem alapján háromféle csoportot különböztetünk meg: névszói, igei és határozószói csoportot. A névszói csoport magját főnév alkotja, ezért a továbbiakban a főnevek szintagmatikai funkcióit ismertetjük. * Grammatika litovskogo jazyka, Vilnius: Institut litovskogo jazyka i literatury, 1985, 715–716; Dabartinės lietuvių kalbos gramatika, Vilnius: Lietuvių kalbos institutas, 1994, 720; Lithuanian Grammar, Vilnius: Institute of the Lithuanian Language, 1997, 768–769. 211 Különösen nagy figyelmet fordítanak a névszók fő kategóriáinak, a számnak, — a nemnek és az esetnek, valamint a ir specifikus kategóriák, a fokozat és a — határozottsir ág tárgyalására. Ez szorosan összefügg su jų a szemantikai funkcióval, valamint a jų mondat szintagmatikai struktúrájában betöltött funkciókkal. Mindeddig egyetlen nė akadémiai nyelvtanban, illetve a litván ar nyelv egyetlen más művében sem rendelkeztünk a főnevek, számnevek és névmások számkategóriájának, valamint annak formális kifejezési sajátosságainak ilyen részletes elemzését ir összefoglaló munkával. Az elméleti állításokat mindenütt találóan ir megválasztott illusztrációk támasztják alá. A főnévi csoport magvának a főnevet tekintjük. A függő szavakat jo két csoportra osztjuk: módosító szavakra és į kvalifikátorokra. Módosító szavaknak a mellékneveket, a ir melléknévi igeneveket, valamint bizonyos esetekben a számneveket és a névmásokat ir tekintjük. — ir Ezek a su főnévvel egyeztetve állnak. Világosan kifejtik a módosító szavak grammatikai sajátosságait és szintagmatikai funkcióit. ir Nagy figyelmet fordítanak a névmások szintagmatikai-szemantikai funkció szerinti ir osztályozására. Ez utóbbi felosztás a korábbiakhoz képest jelentősen pontosított, és úgy tűnik, a su mindeddig létező felosztások közül a legmeggyőzőbb és ir legelfogadhatiš óbb. Kvalifikátoroknak a főnevek különféle esetalakjait, illetve az elöljárószókkal álló eseteiket, valamint olykor a ragozhatatlan szavakat nevezik, amelyek a su főnévvel általában ir kormányzási, ritkábban — hozzásimulási su kapcsolatban állnak. Jellemzik a főnévhez viszonyított helyzetüket. Ugyanilyen tömören ismertetik az igei határozói csoport szerkezeti funkcióit. Ennek a grammatikának a szócsoportleírása összegzi a korábbi szószerkezet- -kutatásokat, és általánosított ir képet nyújt azok grammatikai ir szerkezetéről és funkcióiról. Számos új gondolatot és találó megfigyelést találunk a kötőszavakról, a partikula­szókról, valamint az indulatszókról is, amelyek nem vesznek részt a mondat vagy a csoport alkotóelemeiként, a mondatban azonban fontos szemantikai funkciókat töltenek be, és közelednek a morfémákhoz. Érdekes, hogy a partikula fogalma jelentősen kibővült: itt a grammatikákban már felsorolt szócskákon kívül a hangutánzó és a módhatározói szavakat is partikulaszóknak tekintik. A hagyományos grammatikai sztereotípiákhoz szokott olvasót ez a szemlélet eleinte sokkolhatja, a szerzőnők érvei azonban kellően meggyőzőek e szavak újfajta értékeléséhez és a partikulaszók közé sorolásához — funkciójukat tekintve a hangutánzó és a módhatározói szavak valójában alig különböznek a hagyományos partikulaszavaktól. Más kérdés — morfémaszerkezetük. Ha azonban figyelembe vesszük, hogy a hagyományos partikulaszavak is különböző szerkezetűek és eredetűek, osztályuk hangutánzó és módhatározói szavakkal való kiegészítése nem jelenthet komoly akadályt — fontos leküzdeni a tehetetlen gondolkodást. A „Csoport és a szó rangja” című részben az egynemű és a magyarázó, valamint az elkülönített mondatrészeket is tárgyalják. Ezeket hagyományosan a mondat egynemű részeinek, közbevetéseknek és megszólításoknak nevezik. Nyelvtanainkban tárgyalásuk helye nem volt egyértelműen rögzítve, ezért szerepeltetésük a tárgyalt nyelvtan „Csoport és a szó rangja” című részében senkiben sem kelthet komoly kétségeket. A főnévi csoport szavainak paradigmatikus tervében fontos sajátosság a nyelvtani nem kategóriája. A szerző ezt a problémát már több szempontból és több évtizeden át számos korábbi munkájában vizsgálta, ezért ebben a nyelvtanban, úgymond, e kategória 212 kutatásának szintézisét adja. A litván nyelv főnévi kategóriája sajátos, mivel a főneveknek két, a mellékneveknek, igeneveknek, a számnevek egy részének és a névmásoknak pedig három nyelvtani neme van. A főnevek hímés nőnemét szintagmatikai, formai és szemantikai kritériumok alapján jelölik. o ir — ir ir Ezeket a kritériumokat korábban nem különítették el, és nem tárgyalták olyan alaposan, mint ir a recenzált nyelvtanban, jóllehet intuitíve támaszkodtak rájuk. ir Itt első alkalommal rendszerezték a lexikai tövet alkotó, nem szerint ir személyeket jelölő hímés nőnemű főnevek tą képzőit, lajstromba vették az azonos ir végződésű, úgynevezett közös nemű, személyeket jelölő főnevek képzőit, és megadták az ilyen főnevek képzési jelentéseit. A grammatikában megalapozottir an továbbra is rögzítik azt a hagyományos, motivált į álláspontot, hogy három nemi alakjuk van a mellékneveknek, a melléknévi igeneveknek, egyes ir névmásoknak, valamint néhány számnévnek. Mivel az említett szófaji osztályok semlegesnemű alakjai már nemcsak a mai litván nyelvben különültek el a hímnemű alakoktól, hanem nyelvünk régi emlékeiben sincsenek már semlegesnemű főnevek, ezért ezeket ma már semmivel sem egyeztetik, és csak főnévi használatban fordulnak elő. Ezért szakirodalmunkban néha hajlanak arra, hogy tőlük a nem kategóriájának státusát is megtagadják, bár világosan és konkrétan nem jelölik meg, milyen helyet kellene elfoglalniuk a nyelvi elemek rendszerezésében, és milyen terminussal kellene őket megnevezni. A funkcionális grammatika szerzője sokéves kutatásaira támaszkodva teljes mértékben megalapozottan rögzíti náluk a nem kategóriájának státusát. Röviden, de informatívan ismerteti a viszonykategória lényegét. A főnevek eseteinek funkcióit tárgyalva a szerző kreatívan alkalmazza a neves lengyel nyelvész J. Kurylowicz álláspontját. A litván mondat egyik legfontosabb strukturális eleme az ige. Grammatikai sajátosságaira valamennyi grammatikában a legtöbb helyet szentelik. A recenzált grammatikában ezt a szófajt és kategóriáit, mondhatni, meglehetősen lakonikusan tárgyalják, de minden egyes állítás rendkívül informatív, tartalmas, és összegzi mind más nyelvészek, mind magának a szerzőnek az ige kutatására vonatkozó korábbi vizsgálatait. Itt külön is meg kell említeni a 12. táblázatot (283—284. o.), amely szemléletesen mutatja be az ige cselekvő és szenvedő nemű formáinak funkcionális viszonyait; ezeket az elméleti állításokba túlságosan el nem mélyedő olvasó is könnyen megértheti. A könyv harmadik része, „A morféma rangja”, a litván szó alkotóelemeinek — a morfémáknak — a problémájával foglalkozik. Itt részletesen jellemzik a morfémák fajtáit, bemutatják felosztásukat, a morfémák szóban való elhelyezkedését, megmagyarázzák a tő fogalmát, a tövek fajtáit stb. A grammatikában első alkalommal vették számba és elemezték részletesen a morfémák pozicionális, szóképzési és rendszerszerű változatait, tárgyalták, mi határozza meg kialaku213 lásukat, milyen az eloszlásuk. jų Ez fontos hozzájárulás csak a ne grammatikaį elmélethez. Az összes változat részletes tų leírása nagyon szükséges a nyelvgyakorir lathoz. A „Funkcionális litván grammatika” utolsó lapját behajtva el kell mondanunk, hogy ez a litván nyelv grammatikai rendszerének nagyszabású leírása, amely nemcsak magának a szerzőnek, hanem sok más nyelvész ne grammatika kutatásait is összegzi, és teret nyit ir az újonnan felvetett problémák tárgyalásának. ir Be e munka nélkül nemcsak hivatásos ne nyelvészek, hanem litván szakos tanárok, ir filológushallgatók, valamint a köznyelvi litván nyelv műveltebb használói sem boldogulhatnak. A grammatikát, amelyet a Tudományos Enciklopédiák Kiadóintézete ir ízlésesen és vonzóan adott ki az ir Állami Litván Nyelvi Bizottság mellett működő Litván Köztársaság Seimasának költségvetéséből, jelentősen gyarapítja a litván nyelvtudomány kincsestárát. Albertas Ružė, a Vilniusi Egyetem Kaunasi Bölcsészettudományi Kar ÚJ FRANCIA TUDÓS MUNKÁI A LITVÁN NYELV Daniel Petit A litván nyelv de la bemutatása. — Lalies. A nyelvészeti és irodalmi de ülésszakok et de aktái 19, Párizs, 1999, 7—22. A litván nyelv fonológiája. Magánhangzórendszer és hangsúlyozás. — Op. cit., 23—42. Nominalis morfológia du Litván. Le A deklinációs rendszer et A nyelvtani du nem kifejezése. —Op. cit., 43–74. A litván nyelv verbális morfológiája. Diathézis és passzív igei hang. —Op. cit., 75–111. Litván szintaxis. A melléknévi igenevek szintaxisa. — Op. cit., A 113-135. litván Sambarisról: Az indoeurópai gyökér. *bheren rytų baltų. —Bulletin de la Société de Linguistique de Paris 93(1998), fasc. 1, 229-288. A litván nyelv kutatásának Franciaországban Ferdinand de Saussure, Antoine Meillet és Robert Gauthiot kora óta régi hagyományai vannak; később Raymond Schmittlein, Paul Garde, Jean Haudry és más nyelvészek folytatták ezeket, akik a litván nyelvről írtak, és adatait összehasonlító, valamint tipológiai tanulmányokhoz használták. Az utóbbi évtizedekben azonban, amikor Lengyelországban, Olaszországban, Németországban és más országokban új baltisztikai központok jöttek létre, a litvanisztikai kutatások Franciaországban némileg meggyengültek. Ezért nagy érdeklődést kel214