Lietuvių „dativus cum infinitivo“ ir latvių infinityviniai santykiniai sakiniai

ACTA LINGUISTICA LITHUANICA A LITVÁN NYELVTUDOMÁNY KÉRDÉSEI XLII (2000) Axel HOLVOET Litván Nyelvi Intézet, Vilnius A LITVÁN DATIVUS CUM INFINITIVO ÉS A LETT INFINITÍVUSZI VONATKOZÓ MONDATOK Ebben a tanulmányban egyes litván és lett infinitívuszi szerkezetek fejlődését tárgyaljuk, különös tekintettel a litván nyelv dativus cum infinitivo szerkezetére és annak genetikai megfelelőire a lett nyelvben. A litván nyelvben a tárgy rendeltetését kifejező dativus cum infinitivo szerkezetnek két változata használatos: az egyik esetben a főnév részes esete tárgyi funkciót tölt be, pl. nupirkau arklį laukams arti „vettem egy lovat a földek felszántására”, a másikban pedig alanyi funkciót, pl. įpyliau pieno šuniukams užlakti „tejet öntöttem a kiskutyáknak, hogy megigyák” (a példák Vytautas Ambrazas 1995 alapján). Ezek a változatok azonban egyetlen szerkezetből származnak. Úgy tűnik, hogy a dativus cum infinitivo azokban az időkben alakult ki, amikor a főnévi igenév még névszói forma volt, minden valószínűség szerint a cselekvés megnevezésének [nomen actionis] részes esete*, tehát úgy jellemezhető, mint „a mondatmagvától függő kettős rendeltetési (cél-) részes eset” (Ambrazas 1995: 79). Ezért csak később, amikor a főnévi igenév tisztán igei formává vált, alakulhatott ki másodlagos kapcsolat a főnévi igenév és a főnév között, mégpedig az állítmány és a tőle függő tárgy vagy alany közötti kapcsolat mintájára. Ma, miután a főnévi igenév elveszítette eredeti névszói jellegét, már beszélhetünk a főnévnek a főnévi igenévhez viszonyított tárgyi vagy alanyi funkciójáról. Az infinitivus jellegének megváltozása feltételeket teremthet a dativus cum infinitivo szerkezet további fejlődéséhez, végső soron pedig annak eltűnéséhez is. Éppen ilyen folyamat zajlott le azokban a szláv nyelvekben, amelyekben a dativus cum infinitivo adatolt, de ma már sehol sem használatos (az óegyházi szláv és az ócseh nyelvbeli adatokat, valamint a szakirodalmat Ambrazas 1995: 83 idézi). A lett nyelvben csak az említett változatok közül a másodiknak vannak megfelelői: reliktumjelenségként adatolt a dativus cum infinitivo, amelyben a részes eset az infinitivus alanyának funkcióját tölti be (lásd Endzelins 1951: 990): lai paliek galotnite putniniem uzmesties “hogy megmaradjon a csöcske a madárkák számára leszállni”. ! A szerző köszönetét fejezi ki Vytautas Ambrazas professzornak, aki készségesen elolvasta és kommentálta e tanulmány első változatát. A tanulmányban megmaradt pontatlanságokért és hibákért kizárólag a szerző felelős. ? Vö. Stang (1966: 447-448), Ambrazas (1995: 74-75). 105 Úgy tűnik, hogy a köznyelvi lettben a lett ir nyelvjárások többségében az első változatnsu ak tárgyi részes esetként semmiféle megfelelője nincs.” Az említett ir su mondatot a kur vonatkozó névmás tanúsítja a főnévi igenévi szerkezet előtt (lásd: Endzelins 1951: 990): lai paliek galotnite, kur putnam uzmesties „hogy maradjon egy csúcsocska, | ahová a madár leszállhat, ahol a madár le tudna szállni”. Ily módon egy, a lett nyelvre nagyon jellemző, a litván — nyelvben azonban szinte ismeretlen szintaktikai típus, a főnévi igenévi vonatkozó mondat jön létre. Pontosabban szólva, a litván nyelvben (a szláv nyelvekhez hasonlóan) csak egy olyan változat használatos, jo amelyben a vonatkozó mondat egy egzisztenciális mondat formálisan ki nem fejezett alanyától függ (pl. čia yra nėra valgyti „itt van/nincs | mit enni”), ką vagy a turėti „birtokolni” igével alkotott birtokos szerkezet su formálisan ki nem fejezett tárgyától (pl. furiu neturiu valgyti | „van/nincs mit ką ennem”); apie šias konstrukcijas žr. Ambrazas ir kt. 1994: 670. Šio varianto atitikmenų randame jau senojoje bažnytinėje bei naujosiose slavų kalbose, plg. s. b. sl. ne imąte česo ėsti, (nie) 1. mają ješč pan. co ir Latvių kalboje tokie santykiniai sakiniai gali pažymėti taip pat daiktavardžius, pvz., panėmu gramatas, lasit ir atpūtas laika Es ko “Aš pasiėmiau knygų skaityti (| kad skaityčiau) poilsio metu’. Tokie infinityviniai santykiniai sakiniai skiriasi nuo paprastų santykinių sakinių (kuriuose tarinio funkciją atlieka veiksmažodžio asmeninė forma) tuo, kad jie išreiškia realią apibrėžiamo daiktavardžio žymimu objeksusijusią būklę ne su tu (pl. Gramatas, ko es lasu „Knygos, kurias aš olvasok”), o csak az su adott objektummal kapcsolatto os lehetőséget, az ko objektum rendeltetését (Gramatas, lasit *könyvek olvasásra, könyvek, amelyeket lehet olvasni”). Mivel a lett infinitívuszi vonatkozó mondatoknak sem a litván, sem a szláv nyelvekben nincs megfelelőjük, feltételezhető, hogy az ilyen mondatok e nyelv új képződményei. Nyilvánvaló, hogy funkciójukat tekintve nagyon közel állnak az su infinitívusszal álló dativushoz. Mindkét szerkezetre jellemző a jelző és a célhatározó közötti köztes funkció. Vytautas Ambrazas az infinitívusszal álló dativusról azt írja, hogy ez a szerkezet csak ritkán tölti be a jelző tiszta funkcióját (például olyan mondatokban, mint Ez a fejsze a tűzifa aprítására teljesen o kicsorbult), általában ji „az igével su és az általa irányított főnévvel vagy névmással kapcsolódik össze”, pl. Atvežiau karčių tvorai tverti (Ambrazas 1995: 77), funkciója tehát közel áll a célhatározóéhoz. A lett infinitivuszos vonatkozó mondatok, mint a vonatkozó (jelzői) mondatok, formailag egy főnévhez kapcsolódnak, de határozói mondatokként is értelmezhetők, vö.: panėmu gramatas, ko lasit atpūtas laika | panėmu gramatas, lai tas lasitu * Lidija Leikuma tájékoztatása szerint a tárgy funkcióját betöltő dativusszal alkotott dativus cum infinitivo szerkezetek a latgall nyelvjárásokban is előfordulnak. Amíg nem teszik közzé az e szerkezet jellegére és elterjedtségére vonatkozó adatokat a latgall nyelvjárásokban, nehéz felmérni jelentőségüket a dativus cum infinitivo szerkezet lett nyelvbeli fejlődésének értelmezésében. 106 atpūtas laika. A lett nyelv infinitivuszos vonatkozó mondatai azokhoz a mondattípusokhoz tartoznak, amelyek F. R. Palmer (Palmer 1986: 178-179) nevezi „relatív célhatározói mondatoknak“ (relative purpose clauses). Az ilyen típusú mondatokban, amelyek köztes helyet foglalnak el a jelzői (vonatkozó) mondatok és a célhatározói mellékmondatok között, a ir célhatározói mellékmondatokra jellemző igealakokat használják: gyakran főnévi igenevet, de előfordul a konjunktívusz vagy az optatívuszi jelentésű körülíró szerkezetek használata is. A részes esetű főnévi igenév és a lett infinitivuszi vonatkozó mondatok su között különbségek is vannak: az első esetben a részes eset csak a cselekvés végrehajtóját vagy tárgyát jelölheti, a második esetben ilyen jellegű korlátozások nincsenek. 0 Mivel a létigei szerkezet ki nem fejezett alanyától függő infinitivuszi vonatkozó mondatok (az „van mit enni” típusú mondatok) a litvánban és a szláv nyelvekben is adatoltak, lehetséges, hogy az ilyen mondatok a lettben tovább terjedtek, és később főnevek jelölésére is használni kezdték őket. Ebben az esetben azonban az infinitivuszi vonatkozó mondatoknak más, régebbi szerkezetek helyét kellett elfoglalniuk, és teljesen valószínűnek tűnik, hogy éppen az infinitivuszi szerkezetek helyett kezdték használni őket. A lett infinitivuszi vonatkozó mondatok főnévi igenévi cselekvésének alanya, ha formálisan ki van fejezve, mindig részes esettel van kifejezve, mint bármely más infinitivuszi mondatban. Ezért a részes esetű főnévi igenév infinitivuszi vonatkozó mondattal való felcserélése további morfoszintaktikai változások nélkül történik: elegendő, ha a főnévi igenév elé egy vonatkozó névmást vagy határozószót illesztenek (galotnite putnam uzmesties —galotnite kur putnam uzmesties). Azokban az esetekben, amikor a részes eset tárgyfunkciót tölt be, a két konstrukció közötti különbség szembetűnőbb, mivel az infinitivusos vonatkozó mellékmondatban az infinitivus tárgyát nem részes, hanem tárgyesettel fejezik ki: Nopirku zirgu, ar ko laukus art. A lett infinitivusos vonatkozó mellékmondatoknak meglehetősen régi jelenségnek kell lenniük, mivel valószínűleg a mai debitivus szerkezetében is meghúzódnak. Mint ismeretes, a debitivus egy vonatkozó mellékmondatot tartalmazó összetett mondattípusból származik, a debitivus jaelőtagja pedig (egyes nyelvjárásokban ju-, amely az eredeti tárgyvagy eszközhatározói alakból, a *juo-ból származik) a vonatkozó névmás nyoma. A lauks ir jūar konstrukciónak a *-ból kellett kialakulnia. A latinban itt kötőmódot használtak, például: Scribebat... orationes, guas alii dicerent „Beszédeket írt... hogy mások mondják el” (Cicero, Brutus, lásd Palmer 1986: 178). A mai lett nyelvben a célhatározói vonatkozó mellékmondatokban az infinitivus mellett kijelentő mód is használatos a lai partikulával, amelyet gyakran a felszólító mód 3. személyének helyettesítőjeként tartanak számon, például: nolēma iecelt kasieri, kas lai to naudu uzglabātu (A. Deglavas) „elhatározta, hogy pénztárost nevez ki a pénz őrzésére”. Az infinitivus és a lai-jal alkotott szerkezetek megoszlását a lett nyelv célhatározói vonatkozó mellékmondatainak körében nem vizsgálták. 107 korábbi szerkezetek *ir lauks juo art, kur *amely a mai vonatkozó névmásndi ak felel meg. Igaz, a mai nyelvben a ja előképző a főnévi igenév alakjához járul ne (kivéve a jūbūt alakot „lenni kell”, amely éppen a főnévi igenéven alapul), a o jelen idő 3. személyű alakjához. Ne minden kutató egyetért Prellwitz ir Endzel által felvetett gondolatával, miszerint a 3. személyű alak itt a korábban létező főnévi igenév helyét foglalta el. Mühlenbach (Mūhlenbach 1907: 322) úgy vélte, hogy a debitatív előtag iš kezdetben a személytelen jelentésben használt 3. személyű alakhoz ir járult, man (és) jubrauc értelmezte mint “y MeHs1 €CThb, Ha yeM e3usT'. Úgy tűnik, hogy ir Fraenkel hajlott A 3. személyű alakot kell a debityvus elsődleges alapjának tekinteni, mivel a lett debityvussal a litván su nyelvjárásokban előforduló szerkezeteket állítja párhuzamba su A 3. személyű alak főnévi igenév helyett, például az olyanokban, mint jam nebebus, kas ėda „er wird nichts mehr fressen zu haben, jam nebebus ėsti' ko (Fraenke1928); iš to lből arra lehet következtetni, jų hogy a jis és a įžvelgė között genetikai kapcsolatot vélt felfedezni. Mindazonáltal még nem bizonyított, hogy az említett litván nyelvjárási szerkezetek régiek. Iš Fraenkel a Vilniusi terület nyelvjárásaiból még idézi a nėr kam ažtaria rūsciuos žūdeliuos szerkezetet ‘nicht einer ist da, der... fiir mich Fūrsprache einlegen konnte bei zornigen Worten' (Fraenkelhez 1936), hasonló szerkezet szerepel a ir „A mai litván nyelv grammatikájában“: Nėr kam turgun važiuoja (Ambrazas és mtsai. ir 1994: 671). A részes eset használata itt csak akkor érthető, ha elfogadjuk, hogy a 3. személyű alak foglalta el a főnévi igenév helyét: nėra kam turgun važiuoti, nėra kam užtarti. A 3. személyű alak itt valószínűleg azért honosodott meg, mert olyan szerkezetekben használták, ji amelyekben a vonatkozó névmás a cselekvés végrehajtóját jelölte, pl. nėra kas dirba ‘non est, qui laboret' (vö. Ambrazas és mtsai 1994: 671). A fent említett litván szerkezetek tehát nem elegendő alapot jelentenek Prellwitz elutasításához ir Endzelins felvetette azt a gondolatot, hogy a debitivus előtagját eredetileg a iš főnévi igenévhez illesztették, bár úgy tűnik, hogy maga Endzelins később feladta korábbi véleményét, valószínűleg Fraenkel hatására (lásd: Endzelins 1951: 885–886; a szerző itt nem ismétli meg korábbi véleményét, ehelyett idézi a Fraenkel által iš a litván nyelvjárásokból közölt szerkezeteket- ). A lett debitivus főnévi igenévi alakjának 3. személyű alakkal való helyettesítésének okai mindmáig nem tisztázottak. Lehetséges, hogy az említett változás okai hasonlóak voltak azokhoz, amelyek a 3. személynek az említett litván nyelvi szerkezetekbe való bevonását meghatározták, de bizonyos érvek ennek ellentmondanak. Mint korábban említettük, a litván nyelv nincs kinek a vásárba mennie, nincs kinek megvédelmeznie típusú szerkezetei olyan szerkezetek hatására alakulhattak ki, amelyekben a vonatkozó névmás a cselekvés végrehajtóját jelölte (pl. nincs, aki dolgozik), az ilyen szerkezetek azonban nem befolyásolhatták a későbbi debitivus fejlődését, mivel ezek egyik debitivusi változat alapjául sem szolgálnak. Először is, amint az előtag alakjai (*juo, *ja) mutatják, a debitivus olyan szerkezetekből alakult ki, amelyekben a vonatkozó mellékmondatban tárgyeset, eszközhatározói eset vagy birtokos eset állt; alanyeset vagy részes eset nyomainak (a litván nyelv szerkezeteiben található hasonló formáknak megfelelően nincs kit megvédeni /nincs, aki megvédje)) itt nem találjuk. Másodszor, a különleges nyelvjárási litván szerkezet, amelyben neki már nem lesz, mit ennie, kialakulásához hozzájárulhatott a litván nyelvben még teljesen élő tárgyeseti alany jelensége is: a kas alanyeset használatát itt valószínűleg össze kell vetni a kas reikia daryti, kas buvo daryti típusú szerkezetekkel 108 su (lásd: Ambrazas 1995: 91-93). Az ilyen tárgyeseti alany a vonatkozó mondatokban főnévi igenévvel jelenhetett su meg (nincs mit enni nincs = ką / ko enni), į amelyeket aztán bevontak 3. személyű alak (nėra kas ėda “nėra ko esti’). A lett nyelvben a nominativusi tárgy ilyen hatása kevéssé valószínűnek tűnik. Másfelől azt, hogy a debitívum eredeti alapja éppen egy infinitivusszal álló vonatkozó mondat volt, több érvvel is su alá lehet támasztani: a jūbūr“ reliktum alakjával 1) ; 2) azzal, hogy a lett ir nyelvben ma olyan infinitivuszos vonatkozó mondatokat használnak, amelyek közvetlenül összefügghetnek a debitívum su összetételében reliktumszerűen megőrzött elsődleges formákkal, csupán a vonatkozó névmás töve, a *yobuvo, változott névmási tövvé *k"o-; azzal, 3) hogy a célhatározói vonatkozó mondatokban, amelyekhez az itt tárgyalt vonatkozó mondatok tartoznak, gyakoribb az indicativus és az ige egyéb alakjainak használata"; ne azzal, hogy bizonyos o esetekben az infinitivuszos célhatározói vonatkozó 4) mondások a litván és a szláv nyelvekben is tanúsítottak. Ha Prellwitznak és Endzelinsnek a su főnévi igeneves szerkezetről mint a lett ir debitív ir alapjáról vallott véleménye helyes, akkor feltételezhető, hogy a lett nyelv főnévi igeneves vonatkozó mondatai meglehetősen régi jelenséget képviselnek, amely e nyelv fejlődésének őstörténeti korszakáig nyúlik vissza. Ezt mutatja a debitív összetételében reliktumszerűen fennmaradt *yo névi tő használata a vonatkozó névmás jelentésében a későbbi *k*ohelyett. A balti alapnyelvben azonban valószínűleg még nem léteztek: ott a főnévi igenév 3 Ilyen reliktumformákból több is kialakulhatott volna, de mivel a régi lett nyelvű szövegekben sok morfológiai hiba található, az értelmezés vitatható marad. jų Nem egyértelműek például Elger által használt formák: daud3e man no iums iarunnat vnd iatėsot (Evangelia et epistolae 19r), ha mellette ezt is megtaláljuk: mums nenek wairak iarunna (ibid. 12r, lásd Evangelien und Episteln ins Lettische iibersetzt von Georg Elger... Bd. 1. Texte, hrsg. von Karlis Dravinš, Lund 1961). ® V. Ambrazas megemlíti továbbá a jelen idejű melléknévi igenévvel alkotott szerkezeteket, amelyeket helyesen hasonlít össze a dativus cum infinitivóval és azokkal a lett szerkezetekkel, amelyekből a debitív kialakult: nebuvo kas bedirbas, nėra kas valgą (lásd Ambrazas 1990: 115-116). Általában véve a melléknévi igenevek használata vonatkozó mondatokban az alapnyelvből örökölt archaikus jelenségnek tekinthető (vö. Ambrazas 1989; 1990: 121-122), ezért a priori nem tűnik teljesen valószínűnek, hogy a melléknévi igenevek csak nemrég hatoltak volna be az említett szerkezetekbe, a főnévi igenév helyét elfoglalva. Inkább a melléknévi igenevek más formákkal való helyettesítése volna várható, mintsem további elterjedésük. Mindazonáltal a nėra kas valgą „nincs mit enni” melléknévi igeneves szerkezetben a névszói tárgy valószínűleg a főnévi igenév elsődleges használatához kapcsolandó a későbbi melléknévi igenév helyett, mivel nehéz volna másként magyarázni, mint a nominativus cum infinitivo nyomát. Azokban az esetekben, amikor a vonatkozó névmás az alany funkcióját tölti be (nebuvo kas bedirbgs- ), a melléknévi igenév használata archaizmusnak tűnik. A 3. személyű alaknak a melléknevi igenevek helyett történő bevonásával ugyanebben az időszakban hasonló folyamat mehetett végbe a főnévi igenévi vonatkozó mondatokban is. " Bár a *ye/o vonatkozó névmási tő és az *itarpusavio mutató névmási tő közötti kapcsolat a balti nyelvekben nem teljesen világos (lásd Brugmann 1911: 331, 347-348, Stang 1966: 233-234), nem kétséges, hogy a *ye/os tő vonatkozó használata az alapnyelvből öröklődött, ezért a debitivus összetételében megőrzött névmási tő használatának archaikus jellege sem kétséges. A. Rosinas (1975: 169) tagadja a jis, ji névmás (amelyet nem különít el a relatív *ye/onévmástól) vonatkozó használatát a balti alapnyelvben, de nem veszi figyelembe a lett debitivus eredetét. 109 valószínűleg még névszói jellegű alak volt. A főnévi igenév eredeti névszói jellegéről éppen a litván dativus cum infinitivo tanúskodik. Az említett strukturális típus *ir lauks juo art idővel modális funkciót nyert: a mai nyelvben a lauks jaar egyszerűen azt jelenti: „szántani kell a ir mezőt”’ . Azonban egyes nyelvjárásokban e iš szerkezetek egy részének megmaradt az eredeti jelentése; ezt szemlélteti a korábban említett mondatváltozat, amelyben a főnévi su igenév helyett debitivus szerepel (lásd Endzelins: 1901: 73 = 1971: 149-150): lai stūvėja virsūnite putniniem jauzmetas. Nagyon érdekesek Miihlenbach (1907: 316-317) iš Vietalva nyelvjárásából mi idézett, hasonló debitivus-- használatra vonatkozó példái. Ebben a nyelvjárásban a debitivus két változata differenciálódott: egyikük, a jaelőtagú forma, a mai iš lett irodalmi su nyelv debitivusának modális funkcióját tölti be: man nau jabraūc ‘st He JIOJDKEKH eXaTb'. A második változat, a su juprefixum formája, megőrizte az infinitivusi vonatkozó mellékmondat eredeti funkcióját. A Mūhlenbach által idézett példákban a juprefixum az eszközhatározó funkcióját tölti be: man nau jubraūc 'MHe He Ha YeM eXATb'; bral'am nau zirga juecé ‘y Gpara HeT JIONNAaJIM, YTOObl OOpOHHTb'; ienas ūdeni jumazgajas ‘IPUHECHU BOJIbI JŲISI MbITbA'; būtu muims bijs pulvers jušaiin ‘ecm Obl y HAC GUT TIOpoXx, YTOOBI CTpeJISTb'. Ez a funkció az előtag formájának is megfelel, mivel a juelőtag proklitikus helyzetben a *juo rövidülése, és akár tárgyesetként, akár eszközhatározói esetként értelmezhető (a tárgyeseti *juo alak miatt, amely formailag megfelel a litván nőnemű ją alaknak, lásd Stang 1966: 437, Endzelins 1951: 518). A Mūhlenbach által idézett példák között nem találunk olyanokat, amelyekben a ju előtag tárgyesetként lenne értelmezhető — talán azért, mert a tárgyesetet kiszorította a birtokos eset, amely a tagadó szerkezetekből hatolt be (a ja előtag alakjának általánosulásáról vö. a Holvoet által közlésre átadott tanulmányt). A tárgyi funkciót betöltő vonatkozó névmással alkotott változat pedig a debitívum mint modális szerkezet alapjává vált: ezt mutatja a Vietalva nyelvjárásából származó példa is: man nait jabratic “st He 10JKeH exaTr'. Ebben a változatban a modális jelentés idővel ki is szorította az elsődleges jelentést, amely még a régi lett szövegek teems ne bij ja-ehd „nem volt mit enniük” szerkezetében maradt fenn (Gliuko Bibliája, Márk VIII.1, lásd Mūhlenbach 1907: 319). Elsődleges jelentését megőrizte a Vietalva nyelvjárásában adatolt, a névmás eszközhatározós alakját tartalmazó változat, amely később előtaggá *juo-> juvált. Éppen ez a változat vethető össze a litván nyelv dativus cum infinitivo változatával, amelyben a részes eset az ige tárgyát jelöli. Mivel a *juojučia előtag eszközhatározói alak, tárgyi accusativus, ezért a tárgy pozíciója ezen adnominalis debityvum mellett szabadon marad, 110 > o ne ir ją és elfoglalhatja a főnév accusativusa: pariam kač pavadu zirgu jusapin “BO3bMH XOTb IIOBOJĮ, YTOOBI MM 3aIlyTaTh JIONINAJIb' liet. pasiimk nors pavadį arkliui supančioti. Panašų pavyzdį (iš dainos teksto) cituoja Endzelynas (1901: 73 =1971: 149; 1951: 973) iš kitų tarmių (čia apibendrinta priešdėlio forma ja-): devu savu kumelinu ruožu darzu jūecė liet. daviau savo arklelį rožių sodui akėti; lai stav [naudal ... guovi janopérk liet. legyen pénz tehénvásárlásra. Hasonló, a jaelőtaggal képzett, instrumentaliszi jelentésű debitatívumok a régi lett nyelv szövegeiben is tanúsítottak, például Elger az ir „Evangelijose epistolose” című művében: vnd kad tems ne by iamakfa, abbems pedewwe ‘non habentibusillis, unde redderent, donavit utrisgue' (64v = Lk 7, 42). Teljesen valószínűnek tűnik, hogy éppen a vonatkozó névmás su instrumentaliszával alkotott szerkezet kezdetben a főnévi igeneves vonatkozó mondatok egyik fő változata volt; Ez magyarázza grammatikalizálódásukat, vagyis az agglutináló jellegű különösen sajátos grammatikai forma kialakulását, amely a névmás és az ige egybeolvadásával jött létre. Ez a típus valószínűleg a litván dativus cum infinitivóval hozható kapcsolatba, mint annak genetikai megfelelője. Mindkét konstrukció a prot nyelvi, infinitívusszal alkotott, cél- (rendeltetési) jelentésű konstrukciókból alakult ki, amelyeket a lett nyelvben a vonatkozó névmás instrumentálisának beillesztésével változtattak meg. A litván nyelv tiszta célinfinitívusszal (alany vagy tárgy nélkül) alkotott konstrukciójának a Vietalva-dialektusban a juelőképzős, tárgy nélkül használt debitív felel meg: brolis neturi arklio akėti = *bral'am nav zirga juo ecėt > bral'am nau zirga juecé. A prot nyelvi infinitívuszi konstrukciót itt egy vonatkozó névmás beillesztésével változtatták meg; akárcsak az infinitívusz alanyi funkcióját betöltő főnévvel alkotott konstrukciókban, itt további változtatásra nem volt szükség. A litván infinitívusznak a tárgyi funkciót betöltő részes esettel alkotott konstrukciójához a Vietalva-dialektusban a tárgyesetű tárggyal rendelkező judebitív változat felel meg: pasiimk pavadį arkliui supančioti = *panem pavadu zirgu juo sapit > panem pavadu zirgu jusapin. Itt nemcsak a névmást kellett beilleszteni, hanem a nyelvtani esetet is meg kellett változtatni, mivel a főnév a vonatkozó mondat infinitívuszának tárgyává vált. Nyilvánvaló, hogy a dativus cum infinitivo szerkezetek hiánya részes tárggyal a lett nyelvben éppen ezzel a folyamattal hozható összefüggésbe; csak az nem világos, hogy e folyamat mely szakaszában vonták be a tárgy tárgyesetét. Két lehetőség van: később az infinitivuszos vonatkozó mondatok kiszorították a régi dativus cum infinitivót 1) a tárgy tárgyesete bekerült az infinitivuszos vonatkozó mondatokba, és csak 111 (az infinitivuszos vonatkozó mondatok megjelenése és a dativus ir cum infinitivo eltűnése közötti kapcsolat ebben az esetben közvetett lenne); vagy a vonatkozó 2) névmás közvetlenül a dativus cum infinitivo szerkezetbe került be, és į csak később váltották fel a részes esetet o tárgyesettel. E legutóbbi feltevés mellett szól a beillesztett névmás helye: a névmás az igei szerkezetekben tárgyként valószínűleg akkor illeszkedhetett su be, ha az eredeti szórend su a következő volt: jo *panem pavadu zirgu juo sapit, o ne *panem pavadu juo zirgu sapit. Ha a fent említett példákban a tanúsító szavak ta sorrendje nem véletlenszerű, objektum ir (a lovak, sávos kertek, árkok) mindig az infinitívuszi névmási komplexum ir előtt állt, ezért a későbbi infinitívuszi tárgy kezdetben tárgy iš lehetett, magától a főnévtől ne függött, o amelyhez a névmás beillesztése to előtt közvetlenül su (mint célvagy rendeltetésjelölő részes eset) főnévi igenévvel ir kapcsolódott össze. Ebben az esetben a jelenlegi esetraggal ellátott alakját (tárgyesetet) csak később, az infinitívuszi vonatkozó mondat megjelenésével szerezhette meg, az eredeti o esetformánjo ak másnak kellett lennie: valószínűleg részes eset volt. Ez azt jelenti, hogy a panem pavadu zirgu jusapin szerkezet közvetlenül a dativus cum infinitivo szerkezetből származhatott. Az, hogy mindkét dativus cum iš infinitivo változatnak már a balti alapnyelvben is léteznie kellett, később pedig a lett nyelvben más szerkezetek váltották fel őket, a litván és a szláv nyelvek adataira tekintettel a priori valószínű. Úgy tűnik, hogy magának a lett nyelvnek az o adatai is lehetővé teszik e szerkezet nyomainak nyomon követését a lett nyelv infinitívuszi szerkezeteinek fejlődésében. Beérkezett 1999. 05. 25. IRODALOM Ambrazas V. 1989: Baltic languages and the reconstruction of the Indo-European complex sentence. — Általános Nyelvészet 29, 52-59. Ambrazas V. 1990: Sravnitel'nyj sintaksis pricastij baltijskich jazykov /Vergleichende Syntax der baltischen Sprachen, Vilnius: Mokslas. Ambrazas V. 1995: A litván nyelv főnévi igenévi szerkezeteinek fejlődése. —Lietuvių kalbotyros klausimai 33, 74-109. Ambrazas V. és mtsai 1994: A mai litván nyelv grammatikája, Vilnius: Mokslo ir enciklopedileidyklju a. Brugmann K. 1911: Az indoeurópai nyelvek összehasonlító grammatikájának vázlata, köt. II, 2. T,, Strassburg: Karl J. Triibner. Endzelins [Endzelin] J. 1901/1971: A lett debitivus eredete és használata. —Bezzenbergers Beitrige 26, 66-74. (Újranyomva: idem, Darbu izlase 1, Riga: Zinatne, Endzelins [Endzelin] 143-150.) J. 1905/1971: A lett debitivus keletkezéséről. —Bezzenbergers Beitrige 29, 320-321. (Perspausdinta: idem, Darbu izlase 1, Riga: Zinatne, 288289.) Endzelins J. 1951: Latviešu valodas gramatika, Riga: Latvijas Valsts izdevnieciba. 112 Fraenkel E. 1928: Litauische Beitrage. — Indogermán kutatások Kutatások 46, 44-57. Fraenkel E. 1936: A A A im A Wilna területén beszélt litván nyelv. — Balto-szláv nyelvészet 2, 14—107. Holvoet A. (nyomdába adva) a felemelkedés és On grammatikalizáció a of lett debitivusz. — Linguistica Baltica. Mihlenbach [Mijulenbachs] K. 1907: O debitivč. — Izvėstija Otdėlenija russkago jazyka i slovesnosti Imperatorskoj Akademii Naukv 12/3, 313-333. Palmer FE R. 1986: Mood and modality, Cambridge: Egyetem Sajtó. Prellwitz W. 1904: Zur A lett nyelv kialakulása Debitívusz. — Bezzenberger Beitrüge 28, 319. Rosinas A. 1975: Ar balti *i-, *ioresp. *i, *i-tövűek relatívak voltak? — Baltistica 11 (2). 165-170. Stang Chr. S. 1966: Összehasonlító A balti nyelvek nyelvtana, Oslo stb. : Universitetsforlaget. A LITVÁN DATIVUS CUM INFINITIVO ÉS A LETT NEM RAGOZOTT VONATKOZÓ ZÁRADÉKOK Összefoglalás A dativus cum infinitivo, egy archaikus infinitivusi an szerkezet, amely valószínűleg a kettős célhatározói dativusból alakult ki a of (a dativus eredetileg a dativus of a igei főnév), is jól megőrződött in litván, de alig hagyott nyomokat in lett. Of a két adatolt változat in litván, ahol a dativusi alany az infinitivus as of (jpyliau pieno šuniukams uzlakti ‘1 tejet öntöttem ki, hogy a kutyák lefetyeljenek’) és részes to esetben a tárgya as (nupirkau arklį laukams arti ‘I vettem a egy lovat to a földek felszántásához’) csak az előbbi adatolt csökevénis yesen in lett. In a tanulmány kísérletet an tesz arra, is hogy ezt a to tényt kapcsolatba hozza a nem in véges vonatkozó mellékmondatok of fejlődésével in Lett. In Litván (mint in (szláv) az ilyen mellékmondof atok előforduláis sa to korlátozota t, de néhány típusban, és in lett nyelvben hatókörük valószínűleg kibővült, amikor vonatkozó as névmásokat illesztettek be célhatározói infinitivusokat kifejező in szerkezetekbe. In e folyamat rekonstruálásához bizonyíték meríthető néhány be nyelvjárási változatból, a debitivusból, amely, of in a megkövesedett alak, amely az eredeti an véges nem-állítmányi vonatkozó mellékmondattípust képviseli a vonatkozó névmási tövű alakjával *ye/o-. In a dialektus of Vietalva an adnominalis of változata, a juprefixumú debitivus (eredeti instrumentalis), amely is tanúsított; in ez a tárgy an előfordulhat (pariam kač pavadu zirgu jusapin „vidd magaddal, vezesd a a lovat a to béklyóval” Ez láthatólag to pontosan megfelel a to litván dativus cum infinitivóval, dativusszal as an tárgy (vigyél magaddal vezetőszárat a ló megkötéséhez), nemcsak funkcionálisan, hanem genetikailag is. Noha az eredeti dativust accusativus váltotta fel, amikor az eredeti infinitivusi szerkezet infinitivusi vonatkozó mellékmondattá fejlődött, a dativus cum infinitivóval való közvetlen kapcsolatot többek között a szórend is sugallja, amint azt a vonatkozó névmás beépülése az igealakokba (*juo sapit > jusapin) is jelzi: ez eredeti *panem pavadu zirgu juo sapit szórendet feltételez, amelyben a második főnévnek, mielőtt a vonatkozó mellékmondatban tárgyként értelmezték volna újra, adnominalis helyzetben kellett állnia, ezért dativusban, nem pedig accusativusban kellett lennie. 113