Lietuvių „dativus cum infinitivo“ ir latvių infinityviniai santykiniai sakiniai

ACTA LINGUISTICA LITHUANICA LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI XLII (2000) Axel HOLVOET Lietuvių kalbos institutas, Vilnius A LITVÁN DATIVUS CUM INFINITIVO ÉS A LETT INFINITÍVUSZI VONATKOZÓ MONDATOK A cikk néhány litván és lett nyelvi infinitívuszi szerkezet fejlődését tárgyalja, különös tekintettel a litván dativus cum infinitivo szerkezetre és annak lett nyelvi genetikus megfelelőire1. A litván nyelvben a tárgy rendeltetését kifejező dativus cum infinitivo szerkezetnek két változata használatos: az egyik esetben a főnév részes esete tárgyi funkciót tölt be, például nupirkau arklį laukams arti, a másikban alanyi funkciót, például įpyliau pieno šuniukams užlakti (a példák Vytautas Ambrazas 1995-ös munkája alapján). E változatok azonban egyetlen szerkezetből erednek. Úgy tűnik, hogy a dativus cum infinitivo akkor jött létre, amikor a főnévi igenév még névszói forma volt, feltehetőleg a cselekvés neve [nomen actionis] részes esete2; ezért „a mondatmaghoz kapcsolódó kettős rendeltetési (cél-) részes esetként” jellemezhető (Ambrazas 1995: 79). Így csak később, amikor a főnévi igenév tisztán igei formává vált, alakulhatott ki másodlagos kapcsolat a főnévi igenév és a főnév között, mégpedig az állítmány és annak függő tárgya vagy alanya közötti kapcsolat mintájára. Most, hogy a főnévi igenév elvesztette eredeti névszói jellegét, már beszélhetünk a főnévnek a főnévi igenévhez viszonyított tárgyi vagy alanyi funkciójáról. A főnévi igenév jellegének megváltozása feltételeket teremthet a dativus cum infinitivo szerkezet további fejlődéséhez, végső soron pedig eltűnéséhez is. Éppen ilyen folyamat ment végbe azokban a szláv nyelvekben, amelyekben a dativus cum infinitivo adatolható, de ma már sehol sem használatos (az óegyházi szláv és az ócseh nyelvi adatokat, valamint a szakirodalmat Ambrazas 1995: 83 idézi). A lett nyelvben csak a fent említett második változatnak vannak megfelelői: reliktumként adatolható a dativus cum infinitivo, amelyben a részes eset a főnévi igenév alanyának funkcióját tölti be (lásd Endzelīns 1951: 990): lai paliek galotnīte putniņiem uzmesties „hogy maradjon egy kis csúcsocska, amelyre a madárkák leszállhatnak”. 1 A szerző köszönetet mond Vytautas Ambrazas professzornak, aki készségesen elolvasta és megjegyzésekkel látta el a cikk első változatát. A cikkben maradt pontatlanságokért és hibákért kizárólag a szerző felel. 2 Vö. Stang (1966: 447–448), Ambrazas (1995: 74–75). 105 Úgy tűnik, hogy a standard lett nyelvben és a legtöbb lett nyelvjárásban az első, tárgyi funkciójú dativust tartalmazó változatnak nincs megfelelője3. Az említett mondatot a bendraties-konstrukció előtt álló kur vonatkozó névmással is adatolták (lásd Endzėlins 1951: 990): lai paliek galotnīte, kur putnam uzmesties ‘hogy maradjon egy kis csúcs, ahová a madár leszállhat | ahol a madár leszállhat’. Így egy infinitívuszi vonatkozó mondat jön létre – a lett nyelvre nagyon jellemző, a litvánban azonban szinte ismeretlen mondattípus. Pontosabban szólva a litvánban (a szláv nyelvekhez hasonlóan) ennek csak egy változata használatos, amelyben a vonatkozó mondat egy egzisztenciális mondat formálisan ki nem fejezett alanyától függ (pl. van | nincs mit enni), vagy egy, a turėti ‘birtokol’ igét tartalmazó birtokos szerkezet formálisan ki nem fejezett tárgyától függ (pl. van | nincs mit ennem); e szerkezetekről lásd Ambrazas ir kt. 1994: 670. E változat megfelelői már az óegyházi szlávban és az újabb szláv nyelvekben is megtalálhatók, vö. óegyházi szláv ne imatъ česo ěsti, l. (nie) mają co jeść stb. A lettben az ilyen vonatkozó mondatok főneveket is minősíthetnek, pl. Es paņēmu grāmatas, ko lasīt atpūtas laikā ‘Könyveket vittem magammal, hogy a pihenőidőben olvassak (| olvassak)’. Az ilyen infinitívuszi vonatkozó mondatok abban különböznek az egyszerű vonatkozó mondatoktól (amelyekben az állítmányi funkciót az ige ragozott alakja tölti be), hogy nem a meghatározott főnévvel jelölt tárgyra vonatkozó tényleges állapotot fejezik ki (pl. Grāmatas, ko es lasu ‘A könyvek, amelyeket olvasok’), hanem csupán az adott tárggyal kapcsolatos lehetőséget, annak rendeltetését (Grāmatas, ko lasīt ‘olvasnivaló könyvek, könyvek, amelyeket el lehet olvasni’). Mivel a lett infinitívuszi vonatkozó mondatoknak sem a litvánban, sem a szláv nyelvekben nincs megfelelőjük, feltehető, hogy ezek a mondatok a lett nyelv újításai. Nyilvánvaló, hogy funkciójukat tekintve nagyon közel állnak a dativus cum infinitivo szerkezethez. Mindkét szerkezetre jellemző a jelzői és a célhatározói funkció közötti átmeneti szerep. Vytautas Ambrazas a dativus cum infinitivo szerkezetről azt írja, hogy ez a szerkezet csak ritkán tölti be a tiszta jelzői funkciót (pl. az ilyen mondatokban: A fejsze, amellyel fát vágtak, teljesen kicsorbult), rendszerint viszont „az igéhez és az általa vonzott főnévhez vagy névmáshoz kapcsolódik”, pl. Karókat hoztam, hogy kerítést készítsek (Ambrazas 1995: 77), funkciója tehát közel áll a célhatározói funkcióhoz. A lett infinitívuszi vonatkozó mondatok – mint jelzői (vonatkozó) mondatok – formailag egy főnévhez kapcsolódnak, de határozói mondatként is értelmezhetők, vö.: paņēmu grāmatas, ko lasīt atpūtas laikā | paņēmu grāmatas, lai tās lasītu Lidija Leikuma tájékoztatása szerint dativus cum infinitivo szerkezetek tárgyi funkciójú dativusszal a latgall nyelvjárásokban is előfordulnak. Amíg nem teszik közzé az erre a szerkezetre vonatkozó adatokat a latgall nyelvjárásokból, azok jellegéről és elterjedtségéről, nehéz felmérni jelentőségüket a lett nyelvi dativus cum infinitivo szerkezet történetének értelmezésében. 106 atpūtas laika. A lett infinitívuszi vonatkozó mondatok azok közé a mondattípusok közé tartoznak, amelyeket F. R. Palmer (Palmer 1986: 178–179) „céljelölő vonatkozó mondatoknak” (relative purpose clauses) nevez. Az ilyen, a jelzői (vonatkozó) mondatok és a határozói célmondatok közötti átmeneti helyet elfoglaló mondatokban a határozói célmondatokra jellemző igealakokat használnak: gyakran infinitívuszt, de előfordul kötőmód vagy optatív jelentésű körülíró szerkezet is4. A dativus cum infinitivo és a lett infinitívuszi vonatkozó mondatok között különbségek is vannak: az előbbi esetben a dativus csak a cselekvés végrehajtóját vagy tárgyát jelölheti, az utóbbi esetben pedig nincsenek ilyen jellegű korlátozások. Mivel az egzisztenciális szerkezet ki nem fejezett alanyától függő infinitívuszi vonatkozó mondatok (van mit enni típusú mondatok) a litvánban és a szláv nyelvekben is adatoltak, elképzelhető, hogy az ilyen mondatok a lettben tovább terjedtek, és főnevek jelölésére is használni kezdték őket. Ebben az esetben azonban az infinitívuszi vonatkozó mondatoknak más, régebbi szerkezetek helyét kellett átvenniük, és teljesen valószínűnek tűnik, hogy éppen az infinitívuszi szerkezetek helyett kezdték használni őket. A lett infinitívuszi vonatkozó mondatokban az infinitívuszi cselekvés alanyát – ha formailag kifejezik – mindig dativusszal jelölik, ahogyan bármely más infinitívuszi mondatban is. Ezért a dativuszos infinitívusz további morfoszintaktikai változások nélkül helyettesíthető infinitívuszi vonatkozó mondattal: elegendő az infinitívusz elé beilleszteni egy vonatkozó névmást vagy határozószót (galotnīte putnam uzmesties → galotnīte kur putnam uzmesties). Azokban az esetekben, amikor a dativus tárgyi funkciójú, a két szerkezet közötti különbség kifejezettebb, mivel az infinitívusz tárgyát az infinitívuszi vonatkozó mondatban nem dativusszal, hanem accusativusszal jelölik: Nopirku zirgu, ar ko laukus art. A lett infinitívuszi vonatkozó mondatok minden bizonnyal meglehetősen régi jelenségnek számítanak, mivel valószínűleg a mai debityvus szerkezetében is rejtőznek. Mint ismeretes, a debityvus egy vonatkozó mondatot tartalmazó összetett mondattípusból fejlődött ki, a debityvus jā- előtagja jā- (egyes nyelvjárásokban ju-, az eredeti accusativus- vagy instrumentalisalakból származik: *juo) pedig a vonatkozó névmány nyoma. A lauks ir jāar szerkezetnek a következőből kellett kialakulnia 4 A latin nyelvben itt kötőmódot használtak, pl. Scribebat... orationes, quas alii dicerent ‘Beszédeket írt, amelyeket mások mondtak el’ (Cicero, Brutus, lásd Palmer 1986: 178). A mai lettben a céljelölő vonatkozó mondatokban az infinitívusz mellett kijelentő módot is használnak a lai partikula mellett; ezt gyakran a felszólító mód 3. személyű alakjának helyettesítőjeként tartják számon, pl. nolēma iecelt kasieri, kas lai to naudu uzglabātu (A. Deglavs) ‘úgy döntöttek, hogy pénzmegőrzés céljából pénztárost neveznek ki’. A lett céljelölő vonatkozó mondatokban az infinitívusz és a lai-t tartalmazó szerkezetek eloszlását még nem vizsgálták. 107 a korábbi szerkezetből *ir lauks juo art, ahol a *juo a mai vonatkozó névmásnak felel meg: kuo. Igaz, a mai nyelvben a ją- előtag nem a főnévi igenévi alakhoz járul (kivéve a jabūt ‘kell lennie’ alakot, amely éppen a főnévi igenévre épül), hanem a jelen idő 3. személyű alakjához. Nem minden kutató ért egyet Prellwitz és Endzelīns felvetésével, miszerint a 3. személyű alak itt a korábban főnévi igenév által betöltött helyet foglalta el. Mühlenbach (Mühlenbach 1907: 322) úgy vélte, hogy a debitivusz előtagja kezdettől fogva a személytelen jelentésben használt 3. személyű alakhoz járult, és a man (ir) jubrauc kifejezést úgy értelmezte: ‘у меня есть, на чем ездят’. Úgy tűnik, Fraenkel is hajlott arra, hogy a 3. személyű alakot tekintse a debitivusz eredeti alapjának, mivel a lett debitivusszal a litván nyelvjárásokban előforduló, a főnévi igenév helyett 3. személyű alakot tartalmazó szerkezeteket állítja párhuzamba, például: jam nebebus, kas ėda ‘er wird nichts mehr zu fressen haben, jam nebebus ko ėsti’ (Fraenkel 1928); ebből arra lehet következtetni, hogy genetikai kapcsolatot látott közöttük. Az azonban még nem bizonyított, hogy az említett litván nyelvjárási szerkezetek régiek. Fraenkel a vilniusi vidék nyelvjárásaiból még a következő szerkezetet is idézi: nėr kam ažtaria rūsičios žadėlios ‘nicht einer ist da, der... für mich Fürsprache einlegen könnte bei zornigen Worten’ (Fraenkel 1936); hasonló szerkezet szerepel a „Dabartinės lietuvių kalbos gramatikoje” című műben is: Nėr kam turgun važiuoja (Ambrazas ir kt. 1994: 671). A dativusz használata itt csak akkor érthető, ha elfogadjuk, hogy a 3. személyű alak a főnévi igenév helyére lépett: nėra kam turgun važiuoti, nėra kam užtarti. A 3. személyű alak itt valószínűleg azért honosodott meg, mert olyan szerkezetekben használták, amelyekben a vonatkozó névmás a cselekvés végrehajtóját jelölte, például: nėra kas dirba ‘non est, qui laboret’ (vö. Ambrazas ir kt. 1994: 671). Így az említett litván szerkezetek nem elegendő alapok Prellwitz és Endzelīns felvetésének elvetésére, miszerint a debitivusz jā- előtagja eredetileg a főnévi igenévhez járult, bár úgy tűnik, hogy maga Endzelīns később feladta korábbi nézetét, valószínűleg Fraenkel hatására (lásd Endzelīns 1951: 885–886; a szerző itt nem ismétli meg korábbi véleményét, ehelyett Fraenkel litván nyelvjárásokból idézett szerkezeteit említi). A lett debitivusz főnévi igenévnek 3. személyű alakkal való helyettesítésének okait mindeddig nem magyarázták meg. Elképzelhető, hogy a helyettesítés okai hasonlóak voltak azokhoz, amelyek a 3. személyű alak bevonását eredményezték az említett litván szerkezetekbe, ám bizonyos érvek ennek ellentmondanak. Amint korábban említettük, a litván nėra kam turgun važiuoja, nėra kam užtaria szerkezetek az olyan szerkezetek hatására jöhettek létre, amelyekben a vonatkozó névmás a cselekvés végrehajtóját jelölte (pl. nėra kas dirba), az ilyen szerkezetek pedig nem befolyásolhatták a későbbi debitivusz fejlődését, mivel a debitivusz egyetlen változata sem ezekre épül. Először is, amint az előtag alakjai mutatják (*juo, *jā), a debitivusz olyan szerkezetekből ered, amelyek vonatkozó mellékmondatában accusativusz, instrumentalisz vagy genitivusz állt; nominativuszi vagy dativuszi nyomokat (amelyek a litván szerkezetek hasonló alakjainak felelnének meg: nėra kam užtarti / nėra kas užtaria) itt nem találunk. Másodszor, a sajátos litván nyelvjárási szerkezet, a jam nebebus, kas ėda kialakulásához hozzájárulhatott a litván nyelvben még teljesen 108 élő tárgynominativus jelensége: a kas nominativuszi használatát itt valószínűleg a kas reikia daryti, kas buvo daryti típusú szerkezetekkel kell párhuzamba állítani (lásd Ambrazas 1995: 91–93). Ilyen tárgynominativusz főnévi igenévi vonatkozó mellékmondatokban alakulhatott ki (nėra kas ėsti = nėra ką / ko ėsti), amelyekbe később a 3. személyű alak is bekerült (nėra kas ėda ‘nėra ko ėsti’). A lett nyelvben az ilyen tárgynominativusz hatása kevéssé valószínű. Másfelől több érvvel is alátámasztható, hogy a debitivusz eredeti alapja éppen egy főnévi igenévi vonatkozó mellékmondat volt: 1) a reliktum jabūt5 alak; 2) az, hogy a lett nyelvben ma is használnak főnévi igenévi vonatkozó mellékmondatokat, amelyek közvetlenül kapcsolódhatnak az eredeti, a debitivusz részeként reliktumszerűen fennmaradt alakokhoz; csupán a vonatkozó névmás töve, *yo- cserélődött fel a névmási *kʷo- tővel; 3) azzal, hogy a célhatározói vonatkozó mellékmondatokban, amelyekhez a itt tárgyalt vonatkozó mellékmondatok is tartoznak, gyakoribb az igének nem kijelentő módú alakjainak használata6; 4) azzal, hogy bizonyos esetekben a főnévi igenévi célhatározói vonatkozó mellékmondatok litván és szláv nyelvekben egyaránt adatoltak. Ha Prellwitz és Endzelīns véleménye helyes, miszerint a lett debitivusz alapja egy infinitívuszi szerkezet, akkor feltételezhető, hogy a lett főnévi igenévi vonatkozó mellékmondatok meglehetősen régi jelenségek, amelyek e nyelv fejlődésének őstörténeti korszakáig nyúlnak vissza. Erre utal a névmási *yo- tő archaikus, a debitivuszban reliktumként fennmaradt használata a vonatkozó névmás jelentésében, a későbbi *kʷo- helyett7. A balti alapnyelvben azonban valószínűleg még nem léteztek: ott a főnévi igenév 5 Több ilyen reliktumforma is előfordulhat, de mivel a régi lett nyelvű szövegekben sok a morfológiai hiba, értelmezésük vitatható marad. Nem világosak például Elger alábbi alakjai: daudze man no jums iarunat und iatēsōt (Evangelia et epistolae 19r), különösen, ha mellettük ezt is megtaláljuk: mums nenek wairak iarunna (ibid. 12r, lásd Evangelien und Episteln ins Lettische übersetzt von Georg Elger... Bd. 1. Texte, hrsg. von Kārlis Draviņš, Lund 1961). 6 V. Ambrazas emellett jelen idejű melléknévi igenévvel álló szerkezeteket is említ, amelyeket helyesen a dativus cum infinitivo szerkezettel és azokkal a lett szerkezetekkel állít párhuzamba, amelyekből a debitivusz kialakult: nebuvo kas bedirbęs, nėra kas valgą (lásd Ambrazas 1990: 115–116). Általánosságban a melléknévi igenevek vonatkozó mellékmondatokban való használata az alapnyelvből örökölt archaikus jelenségnek tekinthető (vö. Ambrazas 1989; 1990: 121–122), ezért a priori nem tűnik igazán valószínűnek, hogy a melléknévi igenevek csak nemrég szivárogtak volna be az említett szerkezetekbe, a főnévi igenév helyét átvéve. Inkább a melléknévi igenevek más alakokkal való felváltása volna várható, nem pedig további elterjedésük. Mindazonáltal a nėra kas valgo ‘nėra ko valgyti’ alanynominativusza valószínűleg a főnévi igenév eredeti, a későbbi melléknévi igenév helyetti használatához köthető, mivel nehéz volna másként értelmezni, mint a nominativus cum infinitivo nyomaként. Azokban az esetekben, amikor a vonatkozó névmás alanyi funkciót tölt be (nebuvo kas bedirbęs), a melléknévi igenév használata archaizmusnak tűnik. A 3. személyű alaknak a melléknévi igenevek helyébe való bevonásával párhuzamosan hasonló folyamat mehetett végbe a főnévi igenévi vonatkozó mellékmondatokban is. 7 Noha a vonatkozó névmás *yelo- töve és a mutató névmás *i- töve közötti kapcsolat a balti nyelvekben nem teljesen világos (lásd Brugmann 1911: 331, 347–348, Stang 1966: 233–234), nem kétséges, hogy a *ye/o- tő vonatkozó névmási használata az alapnyelvből öröklődött; ezért a debitivuszban fennmaradt névmási tő használatának archaikus jellege sem kétséges. A. Rosinas (1975: 169) tagadja a jis, ji névmás (amelyet nem különít el a vonatkozó *ye/o- tőtől) vonatkozó névmási használatát a balti alapnyelvben, de nem veszi figyelembe a lett debitivusz eredetét. 109 nagy valószínűséggel még névszói jellegű forma volt. A főnévi igenév eredeti névszói jellegéről éppen a litván dativus cum infinitivo tanúskodik. Az említett szerkezettípus *ir lauks juo art idővel modális funkciót nyert: a mai nyelvben a lauks ir jaur egyszerűen azt jelenti: ‘fel kell szántani a mezőt’. Egyes nyelvjárásokban azonban e szerkezetek eredeti jelentése részben fennmaradt; ezt szemlélteti a korábban említett mondatváltozat, amelyben a főnévi igenév helyett debitatívusz szerepel (lásd Endzelīns 1901: 73 = 1971: 149–150): lai stāvēja virsūnīte putniņiem jāuzmetas. Labai įdomus yra Mühlenbacho (1907: 316–317) iš Vietalvos tarmės cituojami panašaus debityvo vartojimo pavyzdžiai. Šioje tarmėje įvyko dviejų debityvo variantų diferenciacija: vienas iš jų, su priešdėlio forma jā-, turi dabartinės latvių bendrinės kalbos debityvo modalinę funkciją: man nau jābrauc ‘nem szabad utaznom’. A második változat a ju- prefixumformával megőrizte az infinitivusi vonatkozó mondat eredeti funkcióját. Mühlenbach idézett példáiban a ju- prefixum instrumentális funkciót tölt be: man nau jābrauc ‘nincs mivel utaznom’; brāl’am nau zirga jūecē ‘a testvérnek nincs lova, amivel boronáljon’; ienas ūdeni jumazgājas ‘hozz vizet, hogy megmosakodhassunk’; būtu mums bijs pūlvers jušain ‘bárcsak lett volna puskaporunk, amivel lőhettünk volna’. Ez a funkció a prefixumformának is megfelel, mert a ju- prefixum, amely proclitikus helyzetben a *juo alakból rövidült, tárgyesetként vagy instrumentálisként értelmezhető (a tárgyeseti *juo formáról, amely formailag megfelel a litván nőnemű ją alaknak, lásd Stang 1966: 437, Endzelīns 1951: 518). Mühlenbach idézett példái között nem találunk olyat, amelyben a ju- prefixum tárgyesetként volna értelmezhető – talán azért, mert a tárgyesetű tárgyat kiszorította a birtokos eset, amely a tagadó szerkezetekből szivárgott át (a jā- forma általánossá válásáról vö. Holvoet megjelenésre benyújtott tanulmányát). A tárgyi funkciójú vonatkozó névmást tartalmazó változat lett a debitatívusz mint modális szerkezet alapja is: ezt mutatja a Vietalva nyelvjárásból származó példa: man nau jābrauc ‘nem szabad utaznom’. Ebben a változatban a modális jelentés idővel kiszorította az eredeti jelentést, amely még fennmaradt a régi lett szövegek teems ne bij ja-ehd ‘nem volt mit enniük’ szerkezetében (Glück Biblia, Márk VIII.1, lásd Mühlenbach 1907: 319). Eredeti jelentését a Vietalva nyelvjárásban adatolt változat őrizte meg, amelyben a névmás instrumentális alakja később prefixummá vált: *juo- > ju-. Éppen ez a változat vethető össze a litván dativus cum infinitivo változattal, amelyben a részes eset azt jelenti, 110 az ige tárgyát. Mivel a *juo- > ju- prefixum itt instrumentális, nem pedig tárgyesetű tárgy, ezért a tárgy helye ennél az adnominalis debitatívusznál szabadon marad, és főnévi tárgy foglalhatja el: panām kač pavadu zirgu jusapin ‘fogd csak a kantárt, hogy összekösd vele a lovat’ lit. pasimk nors pavadį arkliui supančioti. Panašų pavyzdį (iš dainos teksto) cituoja Endzelynas (1901: 73 =1971: 149; 1951: 973) iš kitų tarmių (čia apibendrinta priešdėlio forma jā-): devu savu kamelinu ruožu dārzu jāecē liet. daviau savo arklei rožių sodui akėti; lai stāv [nauda]... guovi jānopeŗk liet. tegu būna pinigų karvei nusipirkti. Hasonló, instrumentális jelentésű, jā- prefixumú debitatívuszok a régi lett nyelvű szövegekben is adatolhatók, például Elger „Evangéliumok és episztolák” című művében: vnd kad tems ne by iamākla, abbems pedewwe ‘non habentibus illis, unde redderent, donavit utrisque’ (64v = Lk 7, 42). Teljesen valószínűnek tűnik, hogy kezdetben éppen a vonatkozó névmás instrumentális alakját tartalmazó szerkezetek alkották az infinitivusi vonatkozó mondatok egyik fő változatát; ez magyarázza grammatikalizálódásukat, vagyis azt, hogy a névmás és az ige összeolvadásával különösen agglutináló jellegű grammatikai forma jött létre. Ez a típus valószínűleg a litván dativus cum infinitivo genetikailag megfelelő párja. Mindkét szerkezet a közös alapnyelvi, cél- (rendeltetés-) jelentésű infinitivusi szerkezetekből ered; a lettben ezeket úgy alakították át, hogy beillesztették a vonatkozó névmás instrumentális alakját. A tiszta célhatározói főnévi igenévi szerkezetnek (alany vagy tárgy nélkül) a Vietalva nyelvjárásban egy tárgy nélküli, ju- prefixumú debitatívusz felel meg: brolis neturi arklio akėti = *brāl’am nav zirga juo ecēt > brāl’am nau zirga juecē. Itt az alapnyelvi infinitivusi szerkezetet egy vonatkozó névmás beillesztésével alakították át; akárcsak azokban a szerkezetekben, amelyekben egy főnév tölti be a főnévi igenév alanyának szerepét, ezen túlmenően nem volt szükség más változtatásra. A litván főnévi igenév tárgyi funkciójú részes esetének a Vietalva nyelvjárásban a ju- debitatívusz tárgyesetű tárgyat tartalmazó változata felel meg: pasiimk pavadį arkliui supančioti = *paņem pavadu zirgu juo sapīt > paņem pavadu zirgu jusapin. Itt nemcsak a névmást kellett beilleszteni, hanem az esetet is meg kellett változtatni, mivel a főnév a vonatkozó mondat főnévi igenevének tárgyává vált. Nyilvánvaló, hogy a lett nyelvben a részes esetű tárgyas dativus cum infinitivo szerkezet hiánya éppen e folyamattal függ össze; csak az nem világos, hogy a folyamat melyik szakaszában került be a tárgyesetű tárgy. Két lehetőség van: 1) a tárgyesetű tárgyat bevonták az infinitivusi vonatkozó mondatokba, és csak 111 Ezután az infinitívuszi vonatkozó mondatok kiszorították a régi dativus cum infinitivo szerkezetet (az infinitívuszi vonatkozó mondatok megjelenése és a dativus cum infinitivo eltűnése közötti kapcsolat ebben az esetben közvetett lehetett); vagy 2) a vonatkozó névmás közvetlenül a dativus cum infinitivo szerkezetbe került, és csak ezt követően váltotta fel a részes esetet a tárgyeset. Ezt az utóbbi feltevést erősen alátámasztja a beékelt névmás helye: a névmás az igével való összeolvadásra az objektumot tartalmazó szerkezetekben valószínűleg akkor nyílhatott lehetősége, ha az eredeti szórend *panem pavadu zirgu juo sapīt volt, nem pedig *panem pavadu juo zirgu sapīt. Ha a fent említett példákban tanúsított szórend nem véletlen, és az objektum (zirgu, ruožu dārzu, guovi) mindig a névmás és az infinitívusz alkotta komplexum előtt állt, akkor az infinitívusz későbbi objektuma eredetileg nem objektum volt, hanem ugyanannak a főnévnek volt alárendelve, amelyhez a névmás beékelése előtt az infinitívusz is közvetlenül kapcsolódott (cél- vagy rendeltetési részes esetként). Ebben az esetben a mai ragalakját (a tárgyesetet) csak később, az infinitívuszi vonatkozó mondat kialakulásakor vehette fel, eredeti ragalakja pedig más kellett legyen: minden valószínűség szerint részes eset volt. Ez azt jelenti, hogy a panem pavadu zirgu jusapin szerkezet közvetlenül a dativus cum infinitivo szerkezetből eredhet. Az, hogy a dativus cum infinitivo mindkét változata már a balti alapnyelvben is létezett, később pedig a lettben más szerkezetek váltották fel őket, a litván és a szláv nyelvek adatai alapján a priori valószínűsíthető. Úgy tűnik, hogy a lett nyelv saját adatai is lehetővé teszik e szerkezet nyomainak követését a lett nyelv infinitívuszi szerkezeteinek fejlődésében. Beérkezett: 1999. 05. 25. LITERATŪRA A m b r a z a s V. 1989: Baltic languages and the reconstruction of the Indo-European complex sentence. – General Linguistics 29, 52–59. A m b r a z a s V. 1990: Sravnitel’nyj sintaksis pričastij baltijskich jazykov / Vergleichende Syntax der baltischen Sprachen, Vilnius: Mokslas. A m b r a z a s V. 1995: Lietuvių kalbos bendraties konstrukcijų raida. – Lietuvių kalbotyros klausi- mai 33, 74–109. A m b r a z a s V. ir kt. 1994: Dabartinės lietuvių kalbos gramatika, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidykla. B r u g m a n n K. 1911: Grundriss der vergleichenden Grammatik der indogermanischen Sprachen, Bd. II, 2. T., Strassburg: Karl J. Trübner. E n d z e l ī n s [Endzelin] J. 1901/1971: Ursprung und Gebrauch des lettischen D जैbitivs. – Be- zenbergers Beiträge 26, 66–74. (Perspausdinta: idem, Darbu izlase 1, Rīga: Zinātne, 143–150.) E n d z e l ī n s [Endzelin] J. 1905/1971: Zur Entstehung des lettischen D जैbitivs. – Bezenbergers Beiträge 29, 320–321. (Perspausdinta: idem, Darbu izlase 1, Rīga: Zinātne, 288–289.) E n d z e l ī n s J. 1951: Latviešu valodas gramatika, Rīga: Latvijas Valsts izdevniecība. 112 Fraenkel E. 1928: Litauische Beiträge. – Indogermanische Forschungen 46, 44–57. Fraenkel E. 1936: Der Stand der Erforschung des im Wilnagebiete gesprochenen Litauischen. – Balticoslava 2, 14–107. Holvoet A. (atiduota spaudai) On the rise and grammaticalisation of the Latvian debitive. – Linguistica Baltica. Mühlenbach [Mjulenbachъ] K. 1907: O debitivė. – Izvĕstija Otdĕlenija russkago jazyka i slovesnosti Imperatorskoj Akademii Nauk 12/3, 313–333. Palmer F. R. 1986: Mood and modality, Cambridge: University Press. Prellwitz W. 1904: Zur Entstehung des lettischen Debitivs. – Bezenbergers Beiträge 28, 319. Rosinas A. 1975: Ar baltų *i-, *io- resp. *i, *iā- kamienai buvo reliatyviniai? – Baltistica 11 (2), 165–170. Stang Chr. S. 1966: Vergleichende Grammatik der baltischen Sprachen, Oslo etc.: Universitet-sforlaget. THE LITHUANIAN DATIVUS CUM INFINITIVO AND THE LATVIAN NON-FINITE RELATIVE CLAUSES Summary The dativus cum infinitivo, an archaic infinitive construction which probably arose from a double dative of purpose (the dative being originally the dative of a verbal noun), is well retained in Lithuanian but has hardly left any traces in Latvian. Of the two varieties attested in Lithuanian, with the dative as subject of the infinitive (įpyliau pieno šuniukams užlaki ‘I poured out some milk for the dogs to lap’) and with the dative as its object (nupirkau arklių laukams arti ‘I bought a horse to plough the fields with’) only the former is vestigially attested in Latvian. In the paper an attempt is made to bring this fact in connection with the development of non-finite relative clauses in Latvian. In Lithuanian (as in Slavonic) the occurrence of such clauses is restricted to but a few types, and in Latvian their scope was probably extended as relative pronouns were inserted in constructions with infinitives expressing purpose. In reconstructing this process, evidence may be drawn from some dialectal varieties of the debitive, which, in a fossilised shape, represents an original non-finite relative clause type with the relative pronominal stem *ye/o-. In the dialect of Vietalva an adnominal variety of the debitive with the prefix ju- (an original instrumental) is attested, in which an object may occur (paņam kač pavadu zirgu jusapin ‘take with you a lead to shackle the horse with’). This seems to correspond exactly to the Lithuanian dativus cum infinitivo with the dative as an object (pasimk pavadį arkliui supančioti), not only functionally, but also genetically. Though the original dative was replaced with an accusative as the original infinitival construction developed into an infinitival relative clause, a direct connection with the dativus cum infinitivo is suggested, among other things, by word order, as the incorporation of the relative pronoun into the verbal forms (*juo sapīt > jusapin) suggests an original word order *paņem pavadu zirgu juo sapīt, where the second noun, before being reinterpreted as an object in the relative clause, must have been in adnominal position, and must therefore have been in the dative rather than in the accusative. 113