Dialect, standard and tradition in Latgallian hand-written literature

ACTA LINGUISTICA LITHUANICA LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI XLII (2000) Anna STAFECKA Latvijas Universitātes Latviešu valodas institūts, Rīga Nyelvjárás, norma és hagyomány a latgalei kéziratos irodalomban A 19. század második felében, a lengyel felkelés leverése után Latgaléban (akárcsak Litvániában) teljes negyven éven át nyomtatási tilalom volt érvényben. Míg a litvánok Kis-Litvániában nyomtathattak könyveket, ahol a tilalom nem volt érvényes, majd titokban becsempészhették azokat Litvánia többi részébe, addig a latgalei lettek sokkal nehezebb helyzetben voltak. Bár Lettország többi régióját (Kurzeme és Vidzeme területét) nem érintette a nyomtatási tilalom, a latgalei könyveket ott sem nyomtatták, mert Latgale — ahogyan akkoriban nevezték: Vityebszki kormányzóság — és a többi régió lett lakosságát nem csupán közigazgatási határ választotta el, hanem a meglehetősen eltérő nyelvjárások is. Ezek alapján két írásbeliségi hagyomány alakult ki (a középnyelvjárás mint az alföldi lettek írott nyelvének alapja, valamint a felvidéki, illetve felsőlett nyelvjárás mint a latgalei írott nyelv alapja), továbbá eltérő írásmód (gót betűk az alföldi lett írásbeliségben és latin betűk a felsőlett írásbeliségben), és természetesen a különböző felekezetekhez való tartozás (katolikusok Latgaléban, evangélikusok Lettország többi részén). Néhány latgalei könyvet külföldön (Hollandiában, Németországban, Svédországban, Finnországban) nyomtattak ki, majd csempészúton juttattak be Latgaléba¹. Ezek igen drágák voltak, és a jobbágyságból éppen felszabadult parasztnak² nem volt elegendő pénze a megvásárlásukra. Az imakönyvek és énekeskönyvek azonban nélkülözhetetlenek voltak: nélkülük elképzelhetetlen volt a parasztok lelki élete. Ezért gondosan őrizték a nyomtatási tilalom előtti régi könyveket, kézzel másolták le az elhasználódott lapokat, majd fokozatosan egész könyveket is. Leggyakrabban imakönyvekről volt szó, később parasztoknak szóló gyakorlati tanácsokról és folklóranyagokról is, ritkábban pedig a szerzők eredeti műveiről. Egyre több kézzel lemásolt és bekötött könyv készült. Ennek eredményeként ma a latgalei írott nyelv és irodalom történetének egy teljes korszakáról beszélhetünk: a nyomtatási tilalom idején létrejött kéziratos irodalomról³, amelyet Latgale lett parasztjai alkottak, többnyire maguk is iskolai végzettség nélkül. 1 Latgalīšu grōmotu izstōdes materiāli. M. Apela un S. Seila sakōrtojumā. – Rēzekne, 1936, 24. 2 Latgalē dzimtbūšana tika atcelta tikai 1861. gadā (tāpat kā Krievijā), pārējos Latvijas novados tā bija atcelta jau agrāk: Kurzemē – 1817. gadā, Vidzemē – 1819. gadā. 3 Plašāk par to: Rupains O. Tautas rakstnieki un grōmotu pārrakstītōji drukas aizlieguma laikā. – Rokstu krōjums latgaļu drukas aizlieguma atcelšonas 40 godu atcerei, Daugavpils, 1944, 190–204. 128 Jelenleg mintegy 15 könyvmásoló neve ismert4, számuk azonban sokkal nagyobb volt; napjainkban is kerülnek elő megőrzött, kézzel írt könyvek5. A kéziratos irodalom — amint Apiņis Aleksejs könyvészettörténész megállapította — főként Latgale középső részén, Rēzekne és Ludza járásának területén (Barkava, Varakļāni, Gaigalava, Nautrēni és Makašāni vidékén) virágzott. Érdekes, hogy éppen azokban a községekben, ahol könyvmásolók tevékenykedtek, 1900 körül (35 évvel a nyomtatási tilalom bevezetése után) viszonylag magas írástudást mutattak ki. A latgalei lett parasztok körében ez 76,5% volt, míg a közvetlenül szomszédos községekben, ahol a kéziratos irodalom nem terjedt el, az írástudók aránya csupán 39,2% volt6. Több kéziratos könyvet áttekintve nem kerülheti el a figyelmünket, hogy nyelvi kifejezésmódjuk és írásbeliségi hagyományuk tekintetében nagy hasonlóságot mutatnak. Ez természetes, hiszen a kéziratos könyvek nem légüres térben keletkeztek: már a 18. század eleje óta létezett a felsőlett, illetve latgalei írásbeliségi hagyomány, amely a dél-latgalei nyelvjárások alapján alakult ki, és amelyre meglehetősen erősen hatott az alföldi lett írott nyelv, valamint más nyelvek (különösen a lengyel). Emellett az írásmód és a morfológiai alakok használata is bizonyos fokig megszilárdult, és spontán módon kialakult normák jellemezték. Ugyanakkor fontos számításba venni a könyvmásolók és szerzők anyanyelvjárásának hatását is, hiszen a kéziratos irodalmat maguk a lett parasztok alkották (ellentétben a nyomtatott könyvek szerzőivel, akik többnyire más nemzetiségűek voltak), akik rendszerint nem költöztek el lakóhelyükről. Emiatt a kéziratos irodalom forrásai gyakran egy-egy nyelvjárás sajátosságairól is tanúskodnak. Mivel a szerző anyanyelvjárása, a norma és a hagyomány kapcsolata a legjobban világi tartalmú művekben mutatkozik meg (a vallásos szövegek rendszerint korábban nyomtatott latgalei imakönyvek és énekeskönyvek másolatai, vagy lengyel nyelvből fordított szövegek), ezért ezt Latgale kéziratos könyvkultúrájának legjelentősebb képviselője, a Zaļmuiža, azaz Nautrēni községbeli paraszt, Andriva Jūrdža műveiben7 vizsgáljuk meg, amelyekben igen jelentős a világi jellegű szövegek aránya. Andrivs Jūrdžs (1845–1925) skolā nebija mācījies, lasīt viņu bija iemācījusi māte. A. Jūrdžs pašmācības ceļā bija iemācījies rakstīt un apguvis krievu, poļu, lietuviešu, nedaudz arī latīņu 4 Apiņis A., Klekere I., Limane L. Rakstītājs no Nautrēniem. Andriva Jūrdža dzīve un veikums, Rīga, 1989, 13. 5 Nemrégiben két további, kézzel írt imádságos- és énekeskönyvet azonosítottak; a kéziratok eltérései alapján több másolójuk is lehetett. Lásd: Cirša L. Drukas aizlieguma laika oriģinālmateriāli BFPC fondos. – Integrācijas problēmas mūsdienās. Starptautiskās zinātniskās konferences materiāli, Rēzekne, 1999, 4–6. 6 Apiņis A. Neprasot atļauju. Latviešu rokraksta literatūra 18. un 19. gadsimtā, Rīga, 1987, 162. 7 A. Jūrdžs könyvkiadásban és irodalomban betöltött szerepét több alkalommal is részletes publikációkban értékelték; lásd például: Apiņis A. Latviešu grāmatniecība, Rīga, 1977, 220–222.; Apiņis A. Neprasot atļauju. Latviešu rokraksta literatūra 18. un 19. gadsimtā, Rīga, 1987,156–179.; Apiņis A., Klekere I., Limane L. Rakstītājs no Nautrēniem, Rīga, 1989, 136. 129 a nyelveket, a gót betűket is jól ismerte, és olvasta az alsó-livóniai kiadványokat. And­rivs Jūrdžs több mint 20 vastag kötetet írt, némelyikük csaknem 1000 oldalas volt, továbbá vékonyabb füzeteket és különálló lapokat is⁸. Sajnos ezek nagy része tűzvészben elpusztult. A fennmaradt könyvek a Lett Nemzeti Könyvtár Ritka Könyvek és Kéziratok Tudományos Osztályán, valamint a Lett Akadémiai Könyvtár Kéziratok és Ritka Könyvek Osztályán találhatók. Andrivs Jūrdžs irodalmi és könyvkiadástörténeti munkássága napjainkban elsősorban művelődéstörténeti jelentőségű, ám a nyomtatási tilalom idején fontos szerepet játszott a régió irodalmi életében. A. Jūrdžs fennmaradt kéziratai ma – még ha nem is értékelhetők kritikátlanul – éppen nyelvi szempontból jelentősek. Jól szemléltetik, hogy a fennálló írott nyelvi, vagyis a nyomtatott könyvek nyelvének hagyománya és a spontán kialakult normák milyen mértékben hatottak a kéziratos könyvek nyelvére, valamint azt, hogy a szöveg szerzője és másolója mennyire vette figyelembe azokat az írott nyelvi jelenségeket, amelyek nem jellemzőek anyanyelvi nyelvjárására. Ugyanakkor fontos a nyelvjárás kéziratok nyelvére gyakorolt hatását is felismerni, különösen annak fényében, hogy A. Jūrdžs anyanyelvi nyelvjárása meglehetősen jelentősen különbözik a dél-latgalei nyelvjárásoktól, amelyek alapján a latgalei írott nyelv kialakult. A nyelvjárás, valamint az írott nyelvi normák és hagyományok A. Jūrdžs műveiben megmutatkozó érintkezésének nyomon követéséhez három legjelentősebb, különböző időszakokban keletkezett művét tekintjük át (A. Jūrdžs a nyomtatási tilalom feloldása után is írt). Ezek: az 1870 körül írt világi művek gyűjteménye⁹, az 1910 körül írt „Parunu woceleytē“¹⁰, valamint két „Myužeygays kalinders“ című kalendárium, az 1907-es¹¹ és az 1916-os¹². Megjegyzendő, hogy számos szöveg (különösen a példabeszédek és közmondások) ismétlődik. Bár Andrivs Jūrdžs írott nyelve a nyomtatási tilalom előtti felvidéki, más néven latgalei írott nyelvben gyökerezik, mégis szembetűnő, hogy írásmódja elsősorban a 19. század eleji latgalei könyvek írásmódjára épül, nem pedig a század közepének írott forrásaira, ahogyan az várható volna. Talán a régi imakönyvek hatásáról van szó, amelyek meglehetősen következetesen követték a század eleji íráshagyományt. Bár írásmódja meglehetősen következetlen, A. Jūrdžs kéziratos könyveiben a magánhangzók hosszúságát mégis meglehetősen pontosan jelöli a magánhangzó betű fölötti kalappal (ˆ) (különösen a helyhatározóragban, például rukā, pūrs, walsteybā). A kalap rendszerint az o betű fölött is szerepel, ha az [uo] kettőshangzót jelöli, például mōte, kōzas, továbbá az e fölött, ha az ie kettőshangzót jelöli, például wēju, pēŗts. Ritkábban a magánhangzók hosszúságát vagy a kettőshangzót éles ékezettel (´) jelöli a magánhangzó fölött- 8 Sīkāk par to: Apinis A. Latviešu grāmatniecība, Rīga, 1977, 221. 9 A Lett Akadémiai Könyvtár Kéziratok és Ritka Könyvek Osztályán őrzik (Jūrdžs A. I. jelzetű egység). 10 A Lett Nemzeti Könyvtár Ritka Könyvek és Kéziratok Tudományos Osztályán található, jelzete: R. 2, 1, 6. 11 Ugyanott, jelzete: R. 2, 1, 7. 12 Ugyanott, jelzete: R. 2, 1, 4. 130 A hangot betűvel jelöli, például bērzenia, utrō. A. Jūrdža kézirataiban az [ai], [ei] és [oi] kettőshangzók második elemét kizárólag y jelöli (nem j, mint a 19. század közepének műveiben, például G. Manteifel naptáraiban) – mayze, sweteybu, batynoy. Néha előfordul fonetikus helyesírási elv is, például auksts ’magas’, sotc [-ts] ’hideg’, actoy ’elhagyja’. A. Jūrdža kézirataiban a mássalhangzókat a lengyel helyesírás mintájára jelölték. Az úgynevezett csúpbetűket, a cz-t és az sz-t használták a [č] és [š] mássalhangzók jelölésére, a [ž] mássalhangzót ž-vel jelölték; az 1916-ban írt naptárban azonban következetesen a č és š mássalhangzóbetűket, valamint a ž-t használták. Erről meggyőződhetünk az 1907-es és az 1916-os naptár összehasonlításával, amelyekben meglehetősen sok, tartalmilag teljesen azonos szöveg található. Néhány példa: Az 1907-es naptárban: Az 1916-os naptárban: puczias ’virágok’ pučias zacci ’nyulak’ zači szudi ’ma’ šudin celsz ’út’ celš meža meža žygli žygli Jāpiebilst, ka šāds līdzskaņu apzīmējums proponēts 1908. gada iznākušajā O. Skrindas gramatikā, kas ir pirmā normatīvā latgaliešu gramatika un atspoguļo 20. gadsimta sākumā izveidotās latgaliešu ortogrāfijas komisijas pirmo sēžu lēmumus13. Tas liecina, ka A. Jūrdžs ir sekojis arī sava laika rakstības normēšanai un pieņemtās normas respektējis. Toties skaņas [ļ] un [ļ] A. Jūrdža rokrakstos konsekventi turpinātas apzīmēt ar ł un l, varbūt arī tāpēc, ka normatīvajā gramatikā tās netiek šķirtas – gan [ļ], gan [ļ] apzīmētas tikai ar l. A nyelvjárások és a fennálló írásbeliségi hagyomány kölcsönhatása jól megmutatkozik a morfológiai formák használatában, valamint a szókincsben. Az alsólett írásbeliség meglehetősen erős hatása, amely a latgal írott nyelv korábbi szakaszára jellemző, A. Jūrdžs kézirataiban is megfigyelhető. Ez különösen az átírt szövegekben érzékelhető, mind a latgal írott forrásokból (főként imakönyvekből), mind az alsólett kiadványokból (népdalokból, szólásokból) származó szövegekben. Így a kéziratos könyvekben például a latgalei nyelvjárásokra nem jellemző -enis, -ene végződést találjuk, például draudzene; mirā ar sowu likteni; a nőnemű főnevek egyes számú birtokos és többes számú alanyesetű, illetve tárgyesetű végződéseit, -as, -es, mint például dinas, saknes; a harmadik személyű névmásokat: viņš, viņa, ikviens, ikviena, például strodoy w i n i a wasareniu; del i k w i n a; i k k o t r u din. Nem ritkán a latgalei nyelvjárásokra nem jellemző lexémák is előfordulnak, például nikod weytulā naaug kiršu (a nyelvjárásban višņu) u gas; meytas grob (a nyelvjárásban kaš) sinu; atnōcie (a nyelvjárásban atguoja) mums sweycynotu; nōcit (a nyelvjárásban eite), bērni, škotā! 13 Skrinda O. Latvišu woludas gramatika, Piterburgā, 1908, 6. 131 A. Jūrdžs írott nyelvének jelentősége azonban éppen abban rejlik, hogy olyan helyi nyelvi jelenségeket tükröz, amelyek nem jellemzőek a nyomtatási tilalom előtt megjelent latgal könyvekre. Külön figyelmet érdemelnek a morfológiai jelenségek változatai, amelyek használata a nyelvjárásokban meglehetősen állandó. Ezek több csoportba sorolhatók. 1. Olyan morfológiai jelenségek, amelyek Latgale nyelvjárásaiban széles körben előfordulnak (a dél-latgalei nyelvjárásokban is), de nem váltak az írott nyelv normájává. Elsőként a nőnemű főnevek egyes számú alanyesetű, valamint többes számú alanyesetű és tárgyesetű -is, -ys végződéseit kell megemlíteni, amelyek A. Jūrdžs kézirataiban meglehetősen gyakran fordulnak elő a nyelvjárásokra nem jellemző -as, -es végződések mellett, például saula saknis bahynoy; dzidit, meytas, upis motā; gudreyba miālis gotā; pakryta pi zemis; nawajag mayzis est; tay motkys pityktu; diel eyksys dzieywes. Andrivs Jūrdžs kézirataiban igen gyakran használja a supinumot, amely nem jellemző a nyomtatott latgal könyvek nyelvére, bár a nyelvjárásokban továbbra is széles körben használatos, például igoja krugā porgutātu; nuskrin padia wartus; kotnā kōpu es dzīdōtu; idama sina kostu. Az egyik első kéziratos könyvben azonban a szerző javítása is megtalálható – goja gutatu, az utolsó u betű áthúzásával; ez nyilvánvalóan annak tudatában történt, hogy a forma nem igazán felel meg az írásbeliségi hagyománynak. A. Jūrdžs későbbi kéziratos könyveiben a supinum használata gyakoribbá válik. 2. Olyan morfológiai jelenségek, amelyek nem jellemzőek Dél-Latgale nyelvjárásaira, és ezért nem váltak a latgal írott nyelv hagyományának részévé. Ezek a középső és keleti Latgale nyelvjárásaira jellemző sajátosságok, amelyek sorozata szórványosan a nyomtatott latgal könyvekben is előfordul. Elsőként az igekötőkkel képzett igék visszaható formánsát, a -sa- (-za-) elemet kell megemlíteni. Bár A. Jūrdžs kézirataiban gyakran megtalálható mind a nyomtatott latgal könyvekre jellemző -sa- (-za-) változat, amely Dél-Latgale nyelvjárásaira jellemző, mind az imakönyvekben meglehetősen gyakori -si- (apsižaloy, atsidu d. tml.), a későbbi művekben (különösen az 1916-os kalendáriumban) már a középső (köztük A. Jūrdžs szülőnyelvjárására) és keleti Latgale nyelvjárásokra jellemző -sa- (-za-) használata dominál, például nazadzen, nazawer, pazacatusia, apsawyłtkusia. A. Jūrdžs kézirataiban gyakran használja az igék jelen idejű, harmadik személyű alakjait is, amelyek ma széles körben használatosak a nyelvjárásokban, a nyomtatott könyvekben viszont ritkán fordulnak elő, például atskria žubia; pūces niwinas naradzīā; snigā turiā; gayli dzidō taktenā. A. Jūrdža kézirataiban (különösen saját műveiben) megtalálhatók a nyelvjárásra jellemző igekötők: pra (pro-) és roz-, például por itu progojušū godu; nu miga prozamudusia; roztrence wusżku munu pulceniu; adbalš plaši rozaskrin. Ugyanakkor egyetlen mondatban is megfigyelhető a nyelvjárásra jellemző pra- és az irodalmi nyelvnek megfelelő pār (por-): Atmine nu porgojušōm bādu dinom, atmine nu progojušom taymes dinom. 132 A kéziratokban gyakran előfordulnak a szláv -ink- képzővel alkotott melléknevek is, például moziņks pulcens meytu dzid; tik jauninka meytinia; dreyza un wiglinka; dorba daudz jaunim un wacinkim, amelyek a mai nyelvjárásokban is elterjedtek. Megfigyelhetők a Latgale középső, keleti és északi nyelvjárásaira jellemző -īs végződésű melléknevek is (valamint számnevek és névmások), például kudīs ‘sovány’ mīrs irā toboks nekay žyrnō ‘kövér’ nataysnyeba; arī kurīs, utrīs. A legtöbb esetben azonban, nyilvánvalóan az írott hagyomány hatására, a naptárban az -ais végződést használták, például wacays gods; skaytleytoys ‘olvasó’ mitays; sokamais wōrds; jaunays orojens. Megemlíthető még az A. Jūrdža anyanyelvjárására és környékének nyelvjárásaira jellemző személyes névmási ragozott alakok használata, például pimini myusus wyssod, Diws myusim pagrīž por sweteybu, kad Diwa pi myusu nawa, ami összességében nem jellemző a nyomtatott latgall nyelvű könyvekre. A kéziratokban a nyelvjárásokra jellemző, -k- betoldást tartalmazó jövő idejű igenévi alakok is előfordulnak, például duszkys ar tobu; pajimskys tu naudu, valamint az -īt (-eit) képzővel képzett ragozhatatlan igenév: reibums naredzeit’ it gotwā, amely csak szórványosan fordul elő a nyomtatott könyvekben. 3. Olyan morfológiai jelenségek, amelyek A. Jūrdža anyanyelvjárásában (valamint a közvetlen környék nyelvjárásaiban) napjainkra visszaszorulóban vannak vagy eltűntek, de a kéziratos könyvekben széles körben elterjedtek. Így például a mai Nautrēni nyelvjárásban csak a legidősebb nemzedék beszédében figyelhetők meg ritkán a végződés előtt mássalhangzót tartalmazó jelen idejű igealakok, például smukays kucensz zidla; gulbieys gulla azarā; kur laudim natryukstla mayzias; stōwla, rukas satykdama. Hasonló a helyzet az -m- elemet tartalmazó, személyenként eltérő végződésű feltételes módú igealakokkal, például pisyuteytum dzismiu un stostu; kad wysas tōs bādas un nataymies saraustumem; uz kotna myužeybas izkop tumem; kab poši nabyutumiat tisoti; kab tu piečok nabyutumi apsmits; abgodotum ikšan sirdies. Hasonlóképpen, a mai Nautrēni nyelvjárás legidősebb nemzedékének beszédében csak szórványosan sikerült kimutatni a -avā- tővel képzett múlt idejű igealakokat, amelyek a kéziratokban igen gyakoriak. Például nu jo naudas dabowis; raudowu dinas, naktes; kotpowi Diwam; naesim damoksowuszy; naesmu sarekinowis. Ugyanakkor e mintát hibásan követő múlt idejű melléknévi igenévi alakok is előfordulnak, például nu moju beja izgowis, emellett pedig -āj- (-uoj-) végű múlt idejű alakokat is használtak, például izwaycoja; dauzi pastrodoja. Ez kétségessé teszi, hogy a -avā- múlt idejű tő száz évvel ezelőtt is széles körben és stabilan használatos volt-e a Nautrēni nyelvjárásban. Ezzel szemben az atematikus iet és duot igék jelen idejű, 3. személyű alakjai, az iem (īm), duom (dūm), amelyeket a mai Nautrēni nyelvjárásban egyáltalán nem jegyeztek fel, A. Jūrdža kézirataiban meglehetősen gyakran fordulnak elő, például lepn ieyba im pa priszku, tutayk kauns im pakaļā; tupi tay im gonus; graks smidamis i jim, bet raudodams i z im; tels cela gobots jo im; iz dum pi weyra. 133 A mai nautréni nyelvjárásból már kihaltként tekinthetünk az A. Jūrdža kézirataiban igen gyakran előforduló seykurs ‘mindenki, bárki’ és kažns ‘mindenki’ névmásokat, például: Diws pasorgoy s e w k u r u kristievtu cytwaku; na s i a w k u r u dinu to motia lieynikus ‘palacsintát’ cap; nawajag pec s e w k u r a uda sist; nu invadnika un nu skaudeybas s e w k u r a m ir jociš; s e w k u r a m cytwakam ir sows guds; nowie ar iskapti pi s e w k u r a steydzas; k a ž n u stund i, k a ž n u din; kōzas, delen, šugod byus k a ž n e j a m puikem. Külön meg kell említeni az A. Jūrdža kézirataiban szórványosan rögzített, szűk körben használatos fonetikai sajátosságokat is, amelyek alapján ma is könnyen felismerhetők a nautrēni nyelvjárás beszélői. Elsősorban az ai › ei változásról van szó a kei ‘hogyan’ és a keids ‘milyen’ szavakban. A. Jūrdža kézirataiban ezt is olvashatjuk: k e i m o s a n u m a n i s a c i d a l e j o s; as k i e y r a d z u, byus gotodni ‘éhesen’ pahykuši; stopins ‘szomjúság’ n a s k e y t s winiu jamia. A nautrēni vidék nyelvének másik sajátossága az uo › oi kettőshangzó-változás, például a toboik, runoit szavakban. A kéziratban szórványosan a kamandawoit szó is szerepel. A kéziratos könyvekben azonban ez nyilvánvalóan azért sem terjedt el, mert az [uo] kettőshangzót mind a nyomtatott, mind a kéziratos könyvekben rendszerint o-val vagy ô-val jelölték. Az [a] magánhangzó megváltozott ejtése is kimutatható; ez az apse szóban ma is él: kay e p s i s topa. Valamennyi említett fonetikai jelenség előfordul A. Jūrdža korai műveiben (rendszerint a mesék párbeszédeiben), illetve leveleiben. Későbbi műveiben a szerző nyilvánvalóan tudatosan kerülte őket, követve az írásbeli hagyományt. A nyelvjárás és az írott nyelv normáinak A. Jūrdža kéziratos könyveiben megfigyelhető kölcsönhatását nyomon követve arra a következtetésre juthatunk, hogy a szerzőnél fokozatosan kialakult saját, egyéni írásbeli hagyomány, amelyben egyre nagyobb szerepet kapott az anyanyelvi nyelvjárás nyelvi jelenségeinek visszatükrözése. Ismét emlékeztetni kell arra, hogy a sajtótilalom idején a kéziratos irodalmat maguk a latgalei lett parasztok hozták létre, így biztosítva a latgalei írásbeliség és az irodalmi folyamat folytonosságát, valamint a lett identitás fennmaradását a sajtótilalom idején. NORMA, NYELVJÁRÁS ÉS HAGYOMÁNY A LATGALI KÉZIRATOS IRODALOMBAN Santrauka A múlt század második felében Lettországban, akárcsak Litvániában, sajtótilalom volt érvényben. Mivel a külföldön kiadott és csempészúton Latgaléba behozott könyvek csekély száma nem tudta kielégíteni a parasztok igényeit, a parasztok között könyvmásolók jelentek meg, akik kezdetben imakönyveket és énekeskönyveket másoltak. A könyvmásolás feladatai fokozatosan bővültek: kézzel másoltak világi tárgyú írásokat, a parasztoknak szóló tanácsokat, néprajzi anyagokat, és kéziratos naptárakat állítottak össze. Ezért a latgalei írott nyelv történetében egy egész korszakról, a kéziratos könyvek korszakáról beszélhetünk. A cikk nyelvészeti szempontból vizsgálja Latgale kéziratos irodalmát, és a leghíresebb latgalei könyvmásoló, Andrivs Jūrdžs (1845–1925) munkásságáról szól. A tanulmány a sajtótilalom időszaka előtt kialakult latgalei írott nyelvi hagyományt, valamint az e nyelv normái és az anyanyelvi nyelvjárás között spontán módon formálódott kapcsolatot vizsgálja. A vizsgált anyag alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy Andrivui Jūrdžsre sajátos, egyéni helyesírási hagyomány jellemző, amelyben jelentős 134 az anyanyelvi nyelvjárás hatása. Emlékeztetni kell arra, hogy a sajtótilalom előtt kiadott latgalei könyvek szerzői többnyire más nemzetiségűek voltak, míg a kéziratos irodalmat maguk a latgalei lett parasztok hozták létre, így biztosítva a latgalei helyesírás és irodalmi folyamat folytonosságát. DIALEKTUS, STANDARD ÉS HAGYOMÁNY A LATGALL KÉZIRATOS IRODALOMBAN Összefoglalás A 19. század végére Latgale lettei (a litvánokhoz hasonlóan) a latin ábécé használatának elnyomásától szenvedtek. Néhány latgall könyvet a régión kívül nyomtattak, majd csempészáruként juttattak el Latgaléba. Ezek a könyvek nagyon drágák voltak, és nem tudták teljes mértékben kielégíteni az igényeket. Hamarosan megjelentek olyan emberek, egyszerű latgall parasztok, akik kézzel másoltak imakönyveket, katekizmusokat és gyakorlati tanácsokat. Még kézzel írt naptárakat is összeállítottak. Így a latgall írott nyelv történetének egy teljes korszakáról beszélhetünk: a kéziratos irodaloméról. A jelen cikk nyelvészeti szempontból tárgyalja a kéziratos irodalmat, Andrivs Jūrdžs (1845–1925), az egyik híres kéziratmásoló műveinek elemzésével. Részletesen vizsgálja a nyomtatás betiltása előtt kialakult latgall írott nyelv, spontán standardizálódási tendenciái és az író anyanyelvjárásának kölcsönhatását. Az elemzett anyag alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy Andrivs Jūrdžs saját, egyéni íráshagyományt teremtett, amely közelebb állt anyanyelvjárásához. Meg kell említeni, hogy a betiltás előtt kiadott latgall könyvek szerzői nem lettek voltak, a kéziratos irodalom hagyományát azonban lett parasztok ápolták, akik így biztosították az anyanyelvi irodalmi hagyomány folytonosságát. Anna STAFECKA Latvijas Universitātes Latviešu valodas institūts Akadēmijas lauk. 1 LV-1050, Rīga, Latvia El. pastas [email protected] Beérkezett: 1999. 06. 01. 135